Gutenberg és a 42 soros Biblia

Mainz, Gutenberg-múzeum

Berlini példány, I. Móz. 1. (Staatsbibliothek zu Berlin. Scan: Jossi)

A P52-es papiruszról, a John Rylands Könyvtár híres töredékéről tartott egyik előadásomban említettem, hogy Manchesterben járva magam is felkerestem a könyvtárat. Amikor az idegenvezető megjegyezte – tudtam persze –, hogy őriznek itt egy teljes Gutenberg-Bibliát is, bátortalanul jelentkeztem: örömmel megtekinteném, ha a szerény személyemmel szemben nem volna különösebb kifogás. Úgy reagált, mint Júlia, amikor a Balassa nemzetségből való Bálint kiöntötte előtte a szívét egy emlékezetes költeményben: „kin ő csak elmosolyodék”. Nem közönséges felhatalmazás kell ahhoz, hogy az ember a féltve őrzött kincs közelébe kerüljön. Mainzban szerencsére egyszerűbb a helyzet: a Gutenberg-Museum két példányát bárki megtekintheti. Fotózni ott sem szabad – nem mintha enélkül ne volna élmény eredeti Gutenberg-lapokkal találkozni. A fényképezési tilalomnak a múzeumokban rendszerint három prózai oka van: a vakuk veszélyeztethetik az anyagot, a fényképezők feltartják a látogatók áramlását, és természetesen olykor az is számít, hogy a boltban igen szép reprodukció kapható.

A Gutenberg-Biblia nem egyszerűen „Európa első nyomtatott könyve” – ilyen mondatot ma már óvatosabban ír le az ember –, hanem a mozgatható fémbetűkkel készült nyugat-európai könyvnyomtatás első monumentális teljesítménye. Vele kezdődött az, amit később Marshall McLuhan (1911–1980) „Gutenberg-galaxisnak” nevezett: az a kulturális korszak, amelyben a sokszorosítható, azonos szövegű könyv a tudás, az emlékezet és végül a nyilvánosság egyik alapformájává vált. A nyomtatott szó mintha az örökkévalóság profán ígéretét hordozta volna: ami egyszer betűvé szilárdul, talán tovább él nálunk. Ezt a pozícióját csak napjaink instant megosztási kultúrája kezdte komolyan megkérdőjelezni – bár arról még nem született ítélet, melyikünk őriz jobban: a könyvtár vagy a felhő.

Jelenleg nagyjából negyvenkilenc fennmaradt Gutenberg-Biblia-példányról, illetve jelentős példánytöredékről tudunk. A számbavétel történetében magyar név is szerepel: Hubay Ilona kutatta és katalogizálta a fennmaradt példányokat, s munkája a Gutenberg-kutatás máig fontos kiindulópontja. Az általa ismert negyvenhét példányhoz később még két, a Szovjetunióban őrzött példány társult. Ezek a második világháború végén kerültek Lipcséből szovjet kézre. Visszaadásuk ügye hosszú ideig vitatott maradt. A történet iróniája azért nehezen kerülhető meg: a Biblia állami ateizmust hirdető birodalomba került, ahol aztán fegyveres őrizet mellett vigyáztak rá. A könyvtörténetnek is van humora, csak lassú a poénfelvezetése.

Németországban ma tizenhárom Gutenberg-Biblia-példányt tartanak számon. A hozzánk földrajzilag közelebb eső példányok egyike Bécsben található. Az Österreichische Nationalbibliothek őrzi; a 18. század végén, II. József szerzetesrendeket feloszlató intézkedéseinek következtében került állami gyűjteménybe, miután Dél-Tirolból, majd Innsbruckból jutott el a császárvárosba. A példány történetének számos részlete ismert, első tulajdonosáról azonban nincs biztos tudásunk. Kicsit olyan ez, mint Petőfi élete: bizonyos pontokon szinte mindent tudunk, a kezdet és a vég körül viszont makacsul megmarad néhány fehér folt. Az ember azt hinné, hogy a könyvek életrajza egyszerűbb, mint az embereké. Nem feltétlenül.

A Biblia teljes példányszámát nem ismerjük bizonyosan. A leggyakoribb becslések 160 és 185 közé teszik, hagyományosan körülbelül 180 példánnyal számolnak; nagyjából háromnegyedük papírra, a többi pergamenre készülhetett. A fennmaradt példányok közül mintegy húsz tekinthető lényegében teljesnek, de a „teljes” itt is bibliográfiai szakkifejezés: nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyetlen levél sem hiányzik. Pergamenre nyomtatott példányból jóval kevesebb maradt fenn, és csak néhány teljes. A körülbelül 180 darab első pillantásra nem tűnik soknak, ám a lépték akkor érthető meg, ha a könyvkultúra egészét nézzük. Nem igaz, hogy 1450 körül mindössze harmincezer könyv lett volna egész Európában; kéziratos kötetekből ennek sokszorosa létezett. A nyomtatás robbanását inkább az mutatja, hogy 1500-ig mintegy harmincezer különböző nyomtatott kiadás készült, összesen sokmilliós – gyakran 12–20 millió közé becsült – példányszámban. Fél évszázad alatt a könyv ritka kézműves tárgyból egy új kommunikációs rendszer alapegységévé vált.

A Gutenberg-Bibliák első tulajdonosairól csak töredékes képünk van. Kolostorok, egyházi intézmények, egyetemek és vagyonos magánszemélyek egyaránt rendelhettek belőlük; az biztos, hogy a kötet ára és mérete miatt nem a mai értelemben vett házi olvasmány volt. Vitrin természetesen akkor még nem várta – azt később találtuk ki, amikor a használati tárgyból ereklye lett.

A szöveg a latin Vulgata, mégpedig annak a 13. századi párizsi szöveghagyományhoz tartozó, viszonylag egységesített formája, amely Gutenberg korára Nyugat-Európában széles körben használatos volt. Nem egyetlen 1270-es „bizottsági átdolgozásról” van tehát szó, hanem hosszabb szövegtörténeti standardizálódásról.

A nyomtatvány többnyire két nagy kötetbe kötve maradt fenn. A fólió méretű lap nagyjából 42 × 30 centiméteres; egy ekkora könyv fizikai jelenléte önmagában tekintélyt parancsol. Egy teljes papírpéldányhoz mintegy háromszáz papírlapra, vagyis több mint hatszáz fólióra volt szükség, a selejtet és a nyomtatás közbeni veszteséget nem számítva. Már az anyagmozgatás sem lehetett a műhely legmeditatívabb része.

Az első kötet az Ószövetség első részét, a második annak folytatását és az Újszövetséget tartalmazza, bár a kötés módja példányonként eltérhet. A washingtoni Library of Congress pergamenpéldánya például három kötetben van. A pergamenkiadások nagy tömege miatt a három- vagy akár négykötetes megoldás teljesen ésszerű volt – és itt a „fizikai súly” kifejezésben a fizikai valóban melléknév. A Biblia magánolvasásáról is érdemes pontosan fogalmazni. A középkori egyház nem általában és mindenütt tiltotta a laikus bibliaolvasást; bizonyos korszakokban és helyeken főként egyes népnyelvű fordításokat és ellenőrizetlen értelmezéseket korlátoztak. A Gutenberg-Biblia mindenesetre latin nyelvű, nagy és rendkívül drága könyv volt, ezért a potenciális olvasók körét már az ára, nyelve és mérete is hatékonyan leszűkítette.

A lap szedéstükre két hasábos, a kész oldalak túlnyomó részén hasábonként 42 sorral – innen a 42 soros Biblia, illetve a B42 elnevezés. Nincs benne semmi politizálás; a negyvenkettő ezúttal valóban csak negyvenkettő. Gutenberg a kéziratos könyvek látványát utánozva különböző szélességű betűváltozatokat, ligatúrákat és rövidítéseket használt, hogy a hasábok jobb széle is szabályos, kiegyenlített legyen.

A betűkészlet mintegy 290 különböző jelet foglalt magában: nagy- és kisbetűket, írásjeleket, ligatúrákat és sokféle, a latin kéziratos hagyományból átvett rövidítést. Ez tette lehetővé, hogy a szedő egyszerre őrizze meg a kéziratok vizuális világát és alakítson ki feltűnően egyenletes hasábokat. A nyomtatás első szakaszaiban még 40, majd 41 soros oldalakkal is találkozunk; később álltak át a 42 sorra. Az 1–9. és a 256–265. oldalakon 40, a 10. oldalon 41 sor található, azután válik általánossá a 42 sor. Nem a nyomtatott felületet növelték, hanem a sorközt szűkítették. A takarékosság már akkor is ösztönözte az innovációt, csak még nem hívták költségoptimalizálásnak.

A pergamenre nyomtatott példányok anyagigénye döbbenetes: egyetlen teljes Biblia elkészítéséhez nagyjából 160–170 borjú bőrére lehetett szükség. Az állatok természetesen nem kizárólag Gutenberg kedvéért kerültek a középkori gazdaság körforgásába, de a szám akkor is érzékelteti, milyen anyagi luxust jelentett egy pergamenpéldány.

Gutenberg kezdetben a vörös szín gépi nyomtatásával is kísérletezett. A rubrikák – fejezetcímek, jelölések, egyes kezdőbetűk – hagyományosan vörössel készültek, és egy ideig megpróbálta ezeket külön nyomási menetben előállítani. Kiderült azonban, hogy a többszöri pontos illesztés túlságosan lassú és kényes művelet. Mai, regiszterpontosan dolgozó nyomdagépekkel sem teljesen triviális; a 15. század közepén pedig különösen nem volt az. Néhány ív után ezért visszatértek a kézi rubrikáláshoz. A rubrikátorok úgynevezett tabula rubricarum, vagyis rubrikálási útmutató alapján dolgozhattak; ilyen útmutatókból ma is ismerünk fennmaradt példányokat. Az iniciálékat és a díszítést illuminátorok, könyvfestők készítették, sokszor már az új tulajdonos megrendelésére. Ezért nincs két teljesen egyforma Gutenberg-Biblia: a nyomtatott szöveg standardizálódott, a könyv arca még sokáig kézműves maradt.

A margók bőségesek, ahogy a rangos kéziratokban is azok voltak. Ennek esztétikai és gyakorlati oka egyaránt lehetett: a széles fehér felület helyet adott a díszítésnek, a rubrikálásnak, a jegyzeteknek, és elegáns arányokat teremtett a szövegtükör körül. A régi könyvek margójának egyik utólagos előnye kétségtelenül az is, hogy az egereknek volt mit enniük, mielőtt elérték volna a szöveget. Nem állítanám, hogy Gutenberg tipográfiai rendszerének középpontjában az egérpszichológia állt; de számos régi könyv tartalma valóban hálás lehetett a bőkezű margókért. Villon bizonyára értékelte volna a témát.

Gutenberg a gótikus könyvírás egyik ünnepélyes változatát, a Texturát vette alapul. Mi ma Times New Romant, Calibrit, Couriert, Helveticát vagy Garamondot választunk – a Textura a telefon kijelzőjén kissé fenyegetően hatna –, a 15. század olvasója számára azonban ez volt a rangos bibliai és liturgikus kéziratok egyik megszokott vizuális nyelve. Nem azért választották elsősorban, mert távolról vagy félhomályban különösen jól olvasható, hanem mert tekintélyt, ünnepélyességet és a kézzel másolt szent könyvek ismerős megjelenését hordozta. Gutenberg új technológiát adott el úgy, hogy a termék első pillantásra a régi világ legszebb darabjának tűnt. Ez üzletileg sem rossz érzék.

Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1455 márciusában egy levelében rendkívül tisztának és szabályosnak írta le az általa látott nyomtatott bibliai íveket, s azt is hangsúlyozta, hogy könnyen olvashatók. A nyomtatás technikája ezután feltűnően gyorsan terjedt Itáliába is. Conrad Sweynheym és Arnold Pannartz, két német nyomdász 1464–1465 táján a subiacói Santa Scolastica bencés kolostorban kezdett nyomtatni, majd néhány év múlva Rómába költözött. Munkájukat egyházi kapcsolatok és patrónusok segítették, de nem pontos úgy fogalmazni, mintha a pápai Kúria egyszerűen „megvásárolta volna” Gutenberg technológiáját és nyomdát állított volna fel.

A szemüveg története külön kis forradalom. Európában a 13. század végén jelenik meg, és a 14. század elejéről már egyértelmű írásos említéseink vannak róla. Ma magától értetődő eszköznek tekintjük, pedig meghosszabbította azt az életszakaszt, amelyben az ember olvasni, másolni, tanulni és tanítani tudott. Gutenberg technológiájának történetében is ott van a háttérben egy másik, csendes technikai újítás: az ember előbb megtanulta korrigálni a saját szemét, aztán a szöveget kezdte sokszorosítani.

Minden Gutenberg-Biblia tipográfiailag nagyon hasonló, díszítésében viszont egyedi. Ez az átmeneti korszak egyik legszebb paradoxona. Olyan, mint a korai automobil: már motor hajtja, de a karosszéria még emlékeztet a hintóra. A könyvet már géppel nyomtatják, ám kézzel rubrikálják, festik és díszítik, mert a könyv továbbra sem puszta információhordozó. Nézni is kell, gyönyörködni benne, sőt – ha már ennyibe került – illik is.

A könyvcímeket, fejezetjelöléseket és egyéb rubrikákat a nyomtatás után kézzel vitték fel. A rubrikátorok a vörös jelölésekért, az illuminátorok az iniciálékért és a díszítésért feleltek; a munkamegosztás példányonként és műhelyenként eltérhetett. Egyes díszítők közvetlenül a nyomdához kapcsolódhattak, másokat már a megrendelő vagy az új tulajdonos fogadhatott fel. A Gutenberg-Biblia tehát egyszerre sorozatgyártott és személyre szabott tárgy – ha mai hasonlatot keresünk, meglehetősen drága alapmodell, végtelen számú kézi extrával.

A B42 oldalain nincsenek a mai értelemben vett önálló illusztrációk. A szövegtükör körüli térbe kerültek az iniciálék, virág- és levéldíszek, ornamentális motívumok. Éppen ez teszi a fennmaradt példányokat külön-külön is értékessé: ugyanaz a nyomtatott szöveg minden kötetben más vizuális életet kapott.

A műhely működéséről csak részben tudunk biztosat. Valószínűleg több szedő és nyomdász dolgozott párhuzamosan, és legalább két sajtót használhattak. A teljes nyomtatási folyamat mintegy két-három évet vehetett igénybe. Ezzel párhuzamosan, illetve ezt követően még hosszú ideig tarthatott a rubrikálás, az illuminálás és a kötés, amelyeket gyakran külső műhelyek végeztek. A könyv tehát nem egy pillanatban „készült el”: inkább lassan nőtt kész tárggyá, ahogy ma egy épület a szerkezetkésztől a beköltözésig.

Egy teljes Biblia kézi másolása egyetlen írnok számára akár évekig is eltarthatott, bár a középkori könyvműhelyekben természetesen több ember is dolgozhatott ugyanazon a köteten. Gutenberg igazi áttörése ezért nem egyszerűen az volt, hogy „gyorsabban írt”, hanem hogy ugyanabból a szedésből sok, lényegében azonos példányt lehetett előállítani. A kézirat egyedi tárgy; a nyomtatvány sorozat. E különbségből született meg az új korszak.

Piccolomini leveléből azt is tudjuk, hogy a vállalkozás iránt már a megjelenés előtt jelentős érdeklődés mutatkozott. A források nagyjából harminc florin körüli árat említenek egy papírpéldányra, bár az összeg pontos értelmezése nem egyszerű. Mai pénzre átszámítani értelmetlen volna; vásárlóerőben mindenesetre rendkívül drága termékről beszélünk. A gyakran ismételt „tízévi átlagfizetés” túl erős állítás; inkább többévi képzett munkajövedelemmel érdemes érzékeltetni az összeget. Vagy még egyszerűbben: nem impulzusvásárlás volt a kassza mellett.

A firenzei aranyforint, a fiorino Gutenberg idején nagyon is létező pénz volt: Firenzében 1252-től a 16. századig verték, és stabil aranytartalma miatt Európa egyik legtekintélyesebb kereskedelmi valutájává vált. Mintáját számos más pénz követte; a magyar aranyforint neve és rendszere is ehhez a pénzvilághoz kapcsolódik. Itt tehát az eredeti szójáték kedvéért sem érdemes azt állítani, hogy a firenzei forintot már nem verték. Megütni persze továbbra sem lehetett könnyen – főleg harmincat egyszerre.

A pergamenpéldányok ára a papírra nyomtatottaké többszöröse lehetett, ami az anyagköltséget ismerve nem meglepő. Hogy lehetett-e alkudni, arról kevesebb adatunk van. A német kereskedelmi fegyelemről szóló vicceket ismerve az ember hajlana rá, hogy azt mondja: nem volt pardon. A történész azonban itt udvariasan köhint, és kéri a forrást.

Hány német kell egy villanykörte kicseréléséhez? Egy. Hatékony, és nincs humorérzéke. Mi jön ki egy elromlott kávéfőzőből? Kaputt-cino. Ezen a ponton a német olvasó teljes joggal becsukhatja a könyvet, de akkor lemarad a Gutenberg-Bibliáról.

A szóvicc persze ragozható: a gyenge kávé szundiccino, az apa főztje apuccino, ha a macska ébreszt, cirmiccino, ha az izgalom, akkor cidriccino. Ha valami huncutságon kaptam a gyerekeket, időnként az volt a büntetés, hogy végig kellett hallgatniuk egy szóviccet. Nem állítom, de nem is cáfolom, hogy ettől lettek olyan aranyosak és szófogadók. A pedagógiai módszer tudományos ellenőrzését egyelőre nem javaslom.

A melki bencések Gutenberg-Bibliájának története jól mutatja, milyen gyorsan változott a könyv piaci értéke. A kolostor 1925-ben eladta példányát; a kötet hamarosan a műkincspiacon bukkant fel, és 1926-ban New Yorkban A. S. W. Rosenbach 106 000 dollárért vásárolta meg. Akkor ez rekordösszegnek számított. Ma egy teljes Gutenberg-Biblia értékét csak becsülni lehet, mert ilyen példány emberöltők óta nem került nyílt piacra. Az utolsó teljesnek tekinthető példányeladás 1978-ban történt, amikor a később a University of Texas gyűjteményébe kerülő példány 2,4 millió dollárért cserélt gazdát. Azóta a műtárgypiac is inflálódott, a Gutenberg-Bibliák viszont makacsul nem hajlandók gyakrabban piacra kerülni.

A fennmaradt töredékek száma is jelentős. A 19–20. században egyes hiányos példányokat lapokra bontva értékesítettek, ezért önálló Gutenberg-levelek ma több gyűjteményben és magántulajdonban is megtalálhatók. Elméletben ezekből sok nagyobb egységet lehetne újra összeállítani, de a „még tizenhat teljes Biblia” típusú számításokat inkább szemléletes becslésként, nem bibliográfiai tényként érdemes kezelni.

A göttingeni pergamenpéldány 2001-ben került fel az UNESCO Memory of the World, magyarul A világ emlékezete programjának jegyzékére – nem a világörökségi listára, amely épített és természeti helyszíneket tart nyilván. A göttingeni példány különösen értékes, mert teljes, pergamenre nyomtatott és egységes díszítési programot őriz. Könyvtörténeti szempontból valóban a Gutenberg-korszak egyik legfontosabb tanúja.

A kétkötetes papírpéldányok tömege harminc kilogramm körüli vagy afölötti lehet, a pergamenpéldányok pedig még nehezebbek. Ehhez képest egy mai, nagybetűs Biblia szinte utazókiadás. Hogy az ISS-ről olvasható-e, azt nem teszteltem. „Aki megdob kővel, dobd vissza Igével – lehetőleg ne a Gutenberg-pergamenpéldánnyal.” Apokrif helymegjelölés: Örd. 23,35.

Honnan érkezett a papír? A Gutenberg-Biblia papírjainak vízjelei több papírmalomra és szállítási csatornára utalnak, ezért egyszerűbb a kérdést többes számban feltenni. Észak-Itália valóban fontos papírgyártó vidék volt, és Caselle Torinese hagyománya büszkén kapcsolja a helyi papírtermelést Gutenberg vállalkozásához. A nyersanyag észak felé, az Alpokon át, majd folyami útvonalakon juthatott Mainzba. A papírmalmok hátterében több kereskedő- és papírkészítő család állt; a Vach név is megjelenik a forrásokban. Azt azonban túlzás volna állítani, hogy egyetlen család látta el a teljes nyomdát, vagy hogy ők „találták fel” a vízjelet minőségbiztosítási céllal. A középkori vízjelek jóval korábban megjelentek. A történet így kevésbé kerek, de a papírkereskedelem már akkor sem szerette a kerek történeteket. Észak-Itália pedig valóban kulturális melting pot volt – még akkor is, ha ezt az angol kifejezést a 15. századi papírmalmosok aligha használták.

A betűk pontos ötvözetét nem ismerjük olyan bizonyossággal, ahogyan egy modern ipari receptet. Ólom, ón és más fémek ötvözete adhatta a szükséges alacsony olvadáspontot, keménységet és gyors önthetőséget; az antimon szerepét a későbbi nyomdászati ötvözetekből jól ismerjük, de Gutenberg konkrét receptjéről csak közvetett adatok vannak. A sajtó alapelve minden bizonnyal a korabeli csavarorsós prések – köztük bor- és olajprések – mechanikájához kapcsolódott, de a nyomtatáshoz lényeges módosításokra volt szükség. A műhely nagy betűkészlettel dolgozott; becslések szerint akár hat oldalnyi, mintegy tizenötezer karakter lehetett egyszerre kiszedve. Itt tehát az eredeti „hat lapnyi készlet” gondolata megtartható, csak becslésként kell kezelni.

A festék Gutenberg egyik valódi technikai bravúrja volt. A kéziratok vizes tintája nem tapadt volna megfelelően a fémbetűkhöz, ezért sűrű, olajos kötőanyagú nyomdafestékre volt szükség. A Gutenberg-Biblia feketéje ma is mély és enyhén fényes. Kémiai vizsgálatok fémes összetevőket – többek között ólmot és rezet – is kimutattak, de pontos receptet nem ismerünk. Vagyis nem tinta volt a szó kéziratos értelmében, inkább festék: tapadnia kellett a betűre, majd szépen átadódnia a papírnak. Mert ha folyton folyvást megfolyik a tinta, a mestert a sírás fojtogatja, ő meg a segédet, a segéd pedig borba fojtja bánatát. Az elrontott ívek mennek a hulladékba, a műhelyben nő a feszültség, a segédet pedig újra kirúgják. Természetesen nem ugyanazt. Egy jó technikai innováció néha a munkahelyi béke eszköze is.

A mozgatható betűs nyomtatás története jóval Gutenberg előtt kezdődött. Kínában Bi Sheng a 11. század közepén kerámiából készített mozgatható betűkkel kísérletezett, Koreában pedig fémbetűs nyomtatás is kialakult; a ma fennmaradt Jikji 1377-ből való, vagyis évtizedekkel megelőzi Gutenberg Bibliáját. Az ázsiai és az európai történet közé azonban nem lehet egyszerű fejlődési nyilat húzni. A kínai írásrendszer karakterkészlete, a könyvpiac szerkezete, az anyaghasználat és az intézményi környezet egészen más volt. Gutenberg érdeme nem az, hogy az emberiség történetében elsőként gondolt a mozgatható betűre, hanem hogy Európában olyan technikai és gazdasági rendszerré szervezte, amely gyorsan terjedni kezdett.

Amikor 2017-ben meglátogattam a BlackBerry egykori központját az ontariói Waterloóban, munkaidőben csak néhány autó állt a hatalmas parkolóban – vagyis, a helyzethez illően, parkoloóban. Néhány évvel korábban a BlackBerry még a mobiltelefon-ipar egyik ikonikus cége volt. Szomorú volt látni a visszaesést, pedig nem volt komoly pénzem benne – néhány ezer forint azért mégiscsak. A családban több készülék is használatban maradt; nekem tetszett a fizikai billentyűzet, a gyerekek kevésbé lelkesedtek. Emlékeztettem őket, hogy Barack Obama 2009-es beiktatásakor még BlackBerryt használt, bár biztonsági okokból erősen módosított változatot. A történet azért jut eszembe Gutenberg kapcsán, mert az innováció sikere nem pusztán abból következik, hogy valaki „első”. Egy technológia akkor változtat világot, amikor jó pillanatban megfelelő rendszerbe illeszkedik. És akkor a kötelező szóvicc: milyen betűkkel nyomtattak a kínaiak? Kerámiával. A porcelán jobb poén volna, csak történetileg kevésbé pontos.

Gutenberg tehát nem a semmiből találta fel a nyomtatást, sőt a mozgatható betűt sem ő alkalmazta először az emberiség történetében. Meglévő technikai elemeket fejlesztett tovább, és olyan rendszerbe kapcsolta őket, amely Európában addig nem létezett ebben a formában. Ez semmit nem von le az érdeméből; az innováció történetében éppen ez az egyik leggyakoribb minta. A gótikus építészetnél is évszázadok óta ismert elemek – boltozási megoldások, támpillérek, bordák, építési technikák – találkoztak új rendben és új léptékben. Az alkotás nem mindig új alkatrész feltalálása; néha az a zseniális, ahogyan valaki az addig szétszórtan létező lehetőségeket egymásba kapcsolja.

Az első iPhone előtt is létezett érintőképernyő, mobiltelefon, zenelejátszó, internetes kommunikáció és személyi digitális asszisztens. Aki élt PDA-val, emlékszik a stylusra – arra a kis műanyag pálcára, amelyet néha olyan méltósággal tartottunk, mintha elefántcsontból volna. Az iPhone mégis új termékkategóriát és új használati kultúrát teremtett, mert a meglévő elemeket más rendszerbe rendezte. Gutenberg történetéhez ez közelebb áll, mint a romantikus kép az egyszeri feltalálóról, aki egy reggel arra ébred, hogy fejében készen van a nyomda. A történelemformáló innovációk mögött gyakran hosszú előtörténet és meglepően sok kölcsönvett alkatrész áll

Gutenbergről meglepően keveset tudunk. Születésének pontos időpontja bizonytalan, családi életéről alig maradt adat, sírja pedig elveszett. Hiteles kortárs portréja sincs; a ma ismert Gutenberg-arcképek jóval későbbiek. Savonaroláról természetesen szintén nem készült fénykép – másfél évezreddel korábban erről könnyű lemaradni –, mégis van róla olyan kortárs ábrázolásunk, amely alapján arca kulturális emlékké vált. Lutherrel még inkább így van. Gutenbergnél viszont a személy szinte eltűnik a mű mögött.

A róla szóló biztos adatok jelentős része jogi és pénzügyi iratokból származik, és ezekből az derül ki, hogy a Biblia megszületése korántsem volt békés, áhítatos műhelyrománc. Ma üveg mögött, félhomályos teremben nézzük a lapokat, és hajlamosak vagyunk a háttérbe harmatos, átszellemült lelkeket képzelni. A fennmaradt dokumentumok ehelyett kölcsönökről, kamatokról, perekről és üzleti konfliktusokról beszélnek. A kultúrtörténet egyik legszebb tárgya mögött meglehetősen prózai számlák sorakoznak.

1455-ben Johann Fust, Gutenberg finanszírozója és üzlettársa pert indított ellene. Korábban jelentős összegeket adott kölcsön a vállalkozáshoz, és most a tőkét, illetve a kamatokat követelte vissza. A Helmasperger-féle jegyzőkönyv a per egyik legfontosabb forrása. Úgy látszik, Gutenberg rendkívül nagy összeget fektetett a Biblia előállításába, és a vállalkozás pénzügyileg erősen Fust támogatásától függött. Hitt a sikerben – és kulturális értelemben igaza is lett. A bankszámlája ezt valószínűleg kevésbé ünnepelte.

A Biblia előtt Gutenberg műhelyéhez vagy közvetlen környezetéhez több kisebb nyomtatványt is kötnek: latin nyelvtani segédleteket, egyházi szövegeket, naptári és alkalmi nyomtatványokat. Az attribúció nem minden esetben teljesen biztos, ezért jobb úgy fogalmazni, hogy ezek a Gutenberg-féle korai mainzi nyomtatás köréhez tartoznak. A nagy vállalkozás előtt nyilván szükség volt kísérletekre. Egy új technológia ritkán rögtön a Bibliával kezdődik – bár marketing szempontból kétségtelenül erős nyitás.

Fust megnyerte a pert, de a következmények pontos részleteit nem ismerjük annyira biztosan, mint azt a régebbi népszerű elbeszélések sugallják. Valószínű, hogy Gutenberg elveszítette a Biblia-projekthez kapcsolódó műhely és felszerelés jelentős részét, amely Fust és Peter Schöffer kezére került. Azt azonban nem lehet dokumentált tényként kijelenteni, hogy „az elkészült Bibliák felét” kellett volna átadnia. A vállalkozás szétesett, Fust és Schöffer pedig Mainzban folytatta a nyomtatást – immár saját név alatt.

Gutenberg pénzügyi helyzete a per után minden bizonnyal nehézzé vált, de az sem pontos, hogy egyszerűen „csődbe ment és eltűnt”. Későbbi nyomdászati tevékenységét több forrás feltételezi, bár egyes művek attribúciója vitatott. 1465-ben Adolf nassaui érsek udvari emberévé fogadta, ami járadékkal és természetbeni ellátással járt. Nem tudjuk, keresett-e valaha számottevő hasznot a Biblián. A történelem egyik legnagyobb médiavállalkozója tehát könnyen lehet, hogy saját főművéből alig gazdagodott meg. Ez a motívum azóta sem idegen az innováció történetétől.

A Gutenberg-körhöz búcsúcédulák és más nagy példányszámú alkalmi nyomtatványok előállítása is kapcsolódik. Ezek üzleti szempontból valószínűleg sokkal hálásabb termékek lehettek, mint egy kétkötetes, több mint ezer oldalas latin Biblia. De ez már valóban egy másik történet – és Luther előtt még jó néhány évtizedünk van.

Mielőtt azonban végleg megszakadna a szívünk Gutenberg miatt, tegyük hozzá: életének nagy részéről egyszerűen nincs adatunk. Lehetséges, hogy a per ellenére voltak jó évei, barátai, örömei, és nem kizárólag kamatlábról álmodott. Elképzelhetjük, amint este anyanyelvű bibliai szöveget olvas, barátaival beszélget, esetleg valami 15. századi gyümölcslevet kortyolgat. Dokumentumunk erre nincs. De arra sincs, hogy soha nem mosolygott. A történeti képzeletet néha szabad kiengedni sétálni, csak pórázon kell tartani.

Johann Fust és Peter Schöffer Mainzban folytatta a nyomdászatot, és 1462-ben megjelent nagy, 48 soros Bibliájuk. Addigra azonban Gutenberg B42-je már nem állt egyedül. Bambergben elkészült a 36 soros Biblia, amelyet hagyományosan Albrecht Pfister köréhez kötnek, bár az attribúció részletei vitatottak; Strasbourgban Johann Mentelin 1460 körül 49 soros Bibliát nyomtatott. A korai nyomtatott Bibliák piaci értéke ma is rendkívüli, de az elsőbbségnek különös aurája van: ugyanabban a sorozatban az „első” nem egyszerűen eggyel kisebb sorszám, hanem más történeti kategória.

Eszembe jut a skót covenanterek egyik Bibliája, amelyet egy glasgow-i templomban láttam: az üldöztetések korából származó, rongyosra olvasott könyv. Régi fényképem van róla; tudtommal ma már nem ugyanott őrzik. A Gutenberg-Biblia hibátlan lapjai és ez a szétolvasott kötet két egészen különböző arcát mutatják ugyanannak a tárgynak. Az egyikből műkincs lett, a másikból használat közben elkopott tanú. Néha nehéz eldönteni, melyik sors a könyvhöz méltóbb.

Összefoglalva: Gutenberg előtt is léteztek nyomtatási technikák és mozgatható betűs rendszerek. Az európai fordulatot mégis az ő műhelyéhez kötjük, mert itt több technikai megoldás egyszerre, egymást erősítve állt össze gazdaságosan működő rendszerré.

1. A mozgatható, újra felhasználható fémbetű. A szöveg szétszedhető, javítható és újraszedhető volt; ugyanazokból a karakterekből újabb és újabb oldalak épülhettek. A Biblia két hasábja nem azért készült két oszlopban, hogy könnyebb legyen javítani: ez mindenekelőtt a középkori nagy bibliák hagyományos oldalelrendezését követte, és olvasás közben is kezelhetőbb sorhosszt adott.

2. A kézi öntőkészülék és a betűk reprodukálhatósága. Gutenberg rendszerének egyik kulcsa az lehetett, hogy az egyes karaktereket gyorsan, nagy számban és kellően azonos méretben tudták kiönteni. Maga a pontos öntési technika részben rekonstrukció, mert Gutenberg műhelyéből nem maradt fenn hiteles öntőszerszám.

3. A betűfém. A karakternek egyszerre kellett könnyen önthetőnek, mérettartónak és kellően tartósnak lennie. A későbbi nyomdászati gyakorlat ólom–ón–antimon ötvözetet használt; Gutenberg konkrét receptje nem maradt ránk, ezért az összetételről csak óvatosan érdemes beszélni.

4. A csavarorsós prés alkalmazása. A mechanikai elv korábban is ismert volt különféle présekből, de a nyomtatás követelményeihez kellett alakítani: egyenletes nyomásra, pontos papírelhelyezésre és gyors ismételhetőségre volt szükség.

5. A mozgatható kocsi vagy munkaasztal. A forma festékezését és a papír behelyezését a prés alól kihúzható munkafelület tette gyorsabbá és biztonságosabbá. A részleteket későbbi sajtók alapján rekonstruáljuk, de maga az elv a kézisajtó évszázados történetének meghatározó része lett.

6. Az olajalapú nyomdafesték. A fémfelülethez tapadó, sűrű festék nélkül a rendszer egyszerűen nem működött volna. A kéziratos tinta itt kevés volt; új hordozóhoz új festékkémia kellett.

7. A festékező labdák. A korai nyomdászok bőrrel bevont, kitömött festékező eszközökkel vitték fel egyenletesen a festéket a betűkre. Kecske-, juh-, borjú- és kutyabőrt is említenek a későbbi források. A gyakran ismételt magyarázat, hogy a kutyabőrt azért kedvelték, mert „nincsenek pórusai”, biológiailag nem állja meg így a helyét; legfeljebb arról beszélhetünk, hogy bizonyos bőrfajták simább, egyenletesebb felületet adhattak.

8. Az igényesség. Ez nem mellékes műszaki részlet. Gutenberg nem egyszerűen gyorsabb könyvet akart előállítani, hanem olyat, amely méltó vetélytársa a legszebb kéziratoknak. A nyomtatásnak nem kellett lemondania a szépségről: inkább helyet hagyott neki.

9. És természetesen még sok apró fogás, munkaszervezési megoldás és anyagismeret, amelyek közül többnek a pontos történetét már nem tudjuk rekonstruálni. A Gutenberg-rendszer nagysága éppen abban állt, hogy a részletek együtt működtek.

A mainzi Gutenberg-Museum kiállításának csak egy része szól közvetlenül magáról Gutenbergről, ami elsőre meglepő lehet egy róla elnevezett intézményben. Valójában azonban nincs könnyű dolguk. Hiteles kortárs portré nem maradt fenn róla, személyes tárgyai alig ismertek, műhelyének eredeti berendezése elveszett, életéről pedig főként oklevelek és periratok beszélnek. Még a neve is történeti rövidítés: Johannes Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg családjának egyik háznevét emelte az utókor személynévvé. A „Gensfleisch” – szó szerint nagyjából libahús – marketing szempontjából talán kevésbé volt időtálló. Gutenberg viszont maradt.

A múzeum után mégis maradhat némi hiányérzet, de ezt talán nem a kiállítás hibájaként kell érteni. Egy olyan emberről próbál képet adni, akinek a hatása óriási, a személyes nyoma viszont alig maradt fenn. Mainz központjában szobor áll neki, utcák és intézmények viselik a nevét, a kollektív emlékezetben pedig továbbra is ő „a könyvnyomtatás feltalálója” – még ha a történész rögtön hozzá is teszi a szükséges lábjegyzeteket. Ennél több történelmi halhatatlanság talán nem jár automatikusan. Ezenfelül egyéni boldogság is kellene?

A múzeum képei ezt a különös kettősséget mutatják: kínai szedők és korai nyomtatási technikák rekonstrukciói, későbbi metszetek Gutenberg műhelyéről, oklevelek, betűminták, sajtók és persze maguk a Bibliák. Nem feltétlenül látványos anyag; inkább lassan kezd beszélni. A Gutenberg-Bibliákat szigorúan őrzik, fényképezésük korlátozott, és a tárolásuk olyan biztonsági körülmények között történik, hogy remélhetőleg soha nem kell kiderülnie, mennyit bírnak egy valódi katasztrófában. Maradjunk e téren a puszta elméletnél. A Biblia esetében az elmélet és a gyakorlat, a hit és az életvitel amúgy is elég régóta vitatkozik egymással.

Vélemény, hozzászólás?