Második (befejező) rész.
„Bélyeget gyűjtöttem. Papa egyszer adott fél kilónyit. Azóta nem gyűjtök.” (Siv Widerberger)
Néhány „vékony szelet” a gondolkodás szerkezetéből.
– Ahhoz, hogy ne csupán hivatkozás legyen, a megbékélés témájával illusztráljuk. Eszerint az esemény és a megbocsátás között ott kell legyen a tapasztalat, hogy az élet így is működik. Könnyelműen lehet békességről egyéb nemes érzésekről szólni, az elmének azonban tényekre van szüksége, hogy ilyen irányú döntést hozzon, hogy neurális hálózatát ennek megfelelően átstrukturálja. A tény lehet „reménybeli”, megfelelően formálódó események sorozata is, de „álló helyzetből” az elme nem tud „új világot teremteni”, idegen valóságot létrehozni a szinapszisok szintjén. Igaz, hogy a győzelem más ruhában van, mint a vereség, és hogy azt sem lehet egyértelműen állítani, hogy ez ok, azt sem, hogy csupán következmény. Mindazonáltal az „éljetek békességben!” futtában elhadart megjegyzés, konkrét rásegítés nélkül, szó szerint a semminél is kevesebbet ér (ez a megfogalmazás a „we don’t need no education” stílusát követi, ami azóta is foglalkoztatja a rajongókat és a pedagógusokat, hogy akkor két minuszból mégiscsak „plusz” származik? :))). Ahhoz hogy ne csupán egy üres, lelkiismeretsimogató szlogen maradjon, önzetlen gesztus kell, vagyis áldozat, méghozzá a tanácsadó világnézetének, idejének, stb. sérelmére. Matematikai nyelven szólva, nincs abszolút értelemben béke, de nevezhetjük az ilyen megoldás iránti igényt sterilnek, elvontnak is. A békének konkrét teste van, csupán tényleges formában létezhet, valós keretek között, megfelelő szabályokkal, stb. „Soha ne mond azt, hogy „szedd össze magad” vagy „légy vidám”, hacsak nem adsz részletes, biztos utasításokat is.” (Matt Haig)
– Az eseményeket úgymond a teljes testemlékezet őrzi, ilyesmit mesterségesen nem lehet előállítani, de az így szerzett tapasztalatok emlékét semmilyen módon nem is lehet eltüntetni, ugyanakkor a hamis (szuggerált, vagy hallucinációból, erős vágyból, hibás leképezésből származó, illetve a sérelmi identitás nyomai, valamint a kémiai szerek következményei) emlékeknek is komoly hatásuk lehet, és ezeket megfelelően dédelgetve, egy idő után, saját forrásból, nem is lehet megkülönböztetni az igaziaktól, vagyis az agy logikus gondolkodásért felelős része, a huzamos ideig tartó negatív befolyást, fizikai stresszorként értelmez és kezel (trauma). Némiképp ellentmondva a bevezető megállapításnak. A művi- és a testemlékezet valós különbsége a tudatmódosító szerek tartós használata során lesz látványos és drámai. A testemlékezet tehát „eredeti igazság”, és mint ilyen feloldhatatlan. Az udvariasság pl. nyilvánvalóan tanult, igazoltan a hatalomban töltött idő első vesztesége. Nem létezik olyan módszer vagy komplex kezelés, ami a valós nyomokat el tudná tüntetni, ezért, ha ilyen irányú probléma felmerül, más irányba kell próbálkozni, hanem nagyobb lesz baj (lásd C-PTSD). Ami ezúttal témánkat érinti, hogy a művi, tehát a szerzett emlékek is „igazságokká” válhatnak, anélkül, hogy közvetett valóság-forrásuk lenne. Mindent összevetve, az elmében úgyis létezhetnek tények, hogy nem történt esemény. Az elme szempontjából az esemény nem feltétlenül azt jelenti, ami a téridő keretei között zajlott le, ennélfogva az igazság sem az jelenti, hogy olyasmi, ami mennyiségi, vagy kiterjedése van, esetleg mérhető, megismételhető, falszifikálható, stb.
– Kettéosztott gondolat nem fél üzenet, pl. a tűz fele füst, nem pedig kisebb tűz; a szinonimák és metaforák mesteri alkalmazása nem feltétlenül tudatos hazugság, csak nem igazmondás. Ugyanis az elme valóságos komplex városokat épít fel, hálózatokat kapcsol egybe, képeket rak össze, a hallott szavak nyomán, illetve az általuk és környezetük által közvetített hangulatból, és ha csak részleges, vagy téves információkat kap, egészen más világot konstruál, aminek nem sok köze lesz az eredetihez. Félig közölt, vagy idegen hangsúllyal elmondott üzenet az elme számára nem az igazság fele, nem is csupán annak részlete, hanem egy másik valóság. Hétköznapi példával élve, sem a tanítónéni, sem a gyerek nem hazudik, a két elbeszélésből viszont két eltérő történet kerekedik. Két igazság, hogy közelebb kerüljünk témánkhoz, méghozzá olyan, ami kettő mély, belső meggyőződésre épül, és két különálló igazságot kontruál a hallgatókban. Két bevehetetelen várat, vagy két önálló bankszámlát, két eltérő ízlést, egyéni turistajelzést, mást szoftvert :), stb.
– Bizonyos esetekben, amikor a megismerési folyamat eszkalálódik, azaz értelmetlen és főként kezelhetetlen ismeretek halmozódnak, a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás a kézenfekvő. Döntést hozni az elme számára megerőltető, de mégis sokkal könnyebb, mint egyre nagyobb, átláthatatlan és haszontalan adathalmazzal bírkózni. Az információ gátlástalan szaporodása vészjelzést ad le az agyban, és ilyen helyzetekben a korai döntés a legjobb megoldás. Éppen ezért a lehető legegyszerűbb elme is, kézenfekvő események nyomán, amiket például gyermekkorától követett, képes apró döntések révén, egyszerű állásfoglalásokkal, biztonságosan elkalauzolni az életet, anélkül, hogy átfogó ismeretet gyűjtene a világról, az eseményekről, döntési mechanizmusról, stb. Nem is kell sem mélyérzésű, sem lényeglátó legyen valaki ahhoz, hogy egy általánosan elismert életmodellt felépíthessen és élhessen. Éppen azáltal, hogy jó érzékkel, vagy ösztönösen alkalmazkodik az agy igényeihez, és nem engedi az ismeretek kezelhetetlen mennyiségét, az információ korlátlan beáramlását. Nem enged meg sem hamis reményt, sem kétértelműséget, de a költői nyelvezetet (és a humort, de nem a viccmesélést) is igyekszik elkerülni. Nagyon sok esetben azt látjuk, hogy valamilyen sérelmi logikával menedzseltetik az életüket, az esetben csak rá kell bízni a magukat a sodrásra.
– Bizonytalan tervek, definiálatlan kimenetel, kaotikus jelzések esetén a széles ecset javasolt, és akkor nem lesz gond, javasolják a szakemberek. Ezt az elménk amúgy is ösztönösen felismeri, és tudattalan műveletek révén alklamazza, anélkül, hogy ezt kifejezetten tudomásunkra hozná. Ilyenkor, amennyiben a döntés tudatos szintre jut, ajánlatos az általánosabb, óvatosabb fogalmazás, formailag is távolságot tartva a lezártság, az ítélkezés mintáitól. Szokták erre a reménybeli, vagy akár a szentségbeli maszatolás kifejezéseket is használni. Teljesen jó értelemben („ne búsulj, majd…; a Gonviselő számon tartja az övéit…”, stb.). A történelem nem a győztesek, nem is a vesztesek, de nem is csak a tűlélők alkotása, hanem a helyüket kereső emberek mesterműve, ami mondhatni akaratuk ellenére, mintegy mellékesen jön létre, formálódik, miközben maguk az óvatosság, az átlagosság (tehát nem a zsenik) széles ecsetével dolgoznak. Nem szeretjük a „borotvákat”, sem a középkorit, sem a legújabbakat, annál inkáb azt, ahogy a felhő megy az égen, azaz durva kontúrok nélkül. Állítólag a korai svájci órákon két opció volt, ébresztővel, vagy anélkül. Ha előbbi, akkor annak egyetlen állása volt: reggel 6 óra. Jó példa a „széles ecsethez”, bár csak egyetlen és elszigetelt eset, de legalább korunktól eltolható, és érzelmileg egyáltalán nem involváló.
– A gondolkodás eredménye, nem pedig a gondolkodás folyamata jelenik meg spontán módon a tudatban.” (George Armitage Miller, a kognitív pszichológia egyik alapítója). Miller példája: Ha megkérdezik valakitől, hogy mi az édesanyja leánykori neve, a válasz gyorsan érkezik. Ha azonban azt kérdezik tőle, hogy jutott ez eszébe, akkor általában elbizonytalanodik. „Az érzékszervi ingerek kódolásának konstruktív folyamata soha nem jelenik meg a tudatban, csak annak eredménye… Az érzékszervi információk sorsának ez az általános leírása úgy tűnik, hogy a magasabb mentális folyamatokra is illik.” (Ulric Richard Gustav Neisser, „a kognitív pszichológia atyja”). „A helyzetek elemzése és a környezet értékelése főként tudatalatti szinten zajlik. Sok olyan rendszer létezik, amely nem jelenik meg a tudatban, és valószínűleg a legtöbb, a környezetet elemző rendszer így működik, azaz a legtöbb esetben csak a kognitív és mentális tevékenység eredménye áll a tudat rendelkezésére… Ezek magukban foglalnak olyana műveleteket is, mint a jellemző-elemzők (feature analyzers), mély szintaktikai struktúrák, affektív értékelések, számítási folyamatok, nyelvi produkció (language production systems), vagy más cselekvési rendszerek.” (George Mandler, Kaliforniai Egyetem).
– Képtelenség gondolkodásunk elé kerülni, legyen szó logikáról vagy kvantumról, Schrödingerről, vagy bárki és bármi másról. Emellett az elmét nem is lehet úgy programozni, hogy ne legyen reflexív. Ez elsősorban azt jelenti hogy ítéleteiben korábbi ismereteit, megismert világrendszerének paneljeit használja, „igazsága” nagyfokú korrelációt mutat korábbi világnézetével, pontosabban annak strukturájával és elemeivel. Említettük, hogy az elme a legkisebb erőfeszítést szereti, mert úgy rögzült benne, hogy ez a biztonságos, ezért a megoldást, a döntést és a cselekvést ebbe az irányba csatornázza. Az emlékezet mellesleg egy ilyen folyamatban szabad préda, formálható, és minden más módon el lehet vele bánni. Az említett reflexivitás pedig azt jelenti, hogy nem kizárólag az „igazság” szemlélése és munkálása, hanem saját folyamataira való ösztönös reflektálás is szerepet játszik döntéshozatalában, méghozzá nem kis mértékben, ami nem a „precíz”, hanem a gyors megoldásra tekint, gazdája jól felfogott érdekében. Az arányok igencsak szélsőségesek és egyénfüggőek, mint arról szó volt, ezúttal csupán a fő tendenciát fogalmaztuk meg. Egyesült Államokban, a hatvanas években volt egy mondás: minden zene, amit nem tudsz maghatározni, az dzsessz.
– Mindenekelőtt érző lények vagyunk, akik gondolkoznak (Haidt), nem pedig fordítva, élesebben fogalmazva: az ösztöni definiál, a logika korrigál. A gond ezzel az, hogy éppen fordítva gondoljuk, és ténynek, mi több, tények összefüggő sorozatának gondoljuk azt, ami csupán méltóság- vagy arcmentő, legfeljebb félelmi, vagy csupán energiaspórló művelet. Igazságnak azt, amit úgymond a visszapillantó tükörben láttunk. Mindezt nemcsak gondoljuk, hanem határozottan képviseljük is. Nem érzésként vagy véleményként, hanem biztos ismeretként, szent bizonyosságként hivatkozunk rá. Az említett spórlás pedig nem a hiányzó vagy igényelt energiát jelenti, az agykutatók szerint evolúciós oka van, nem adta át génjeit annak az agynak a gazdája, aki a szavannán alaposan megfontolt döntést akart hozni.
– Csak a megtörtént események kis részét képes az agy regisztrálni, és kénytelen utólag színezni, kiegészíteni a történeteket, a feledés ellen. Sokezer inger (percenkét több millió) éri el az elmét, a megszokottakat betolja a „küszöb alatt”, a rendkívülieket igyekszik a meglevő ismeretekkel, tapasztalatokkal társítani. Ha nem pontos az illeszkedés, az újonnan érkezőt korrigálja, és nagyon sokára, ha egyáltalán, módosítja az agyban rögzült elképzelést. Emberi kapcsolatok alakulásának üteméről való tárgyalás során a téma még előkerül. Nicolaus Cusanus gondolata, a „docta ignorantia”, (1440-ből): „A véges értelem nem tudja megismerni a dolgok vésgső igazságát. Mert az igazság egyfajta osztatlanságot jelent, maga a teljesség, nem valami több vagy kevesebb annál. Semmi és senki más, aki kívül áll az igazságon, nem tudja azt átfogni.”
– Definíció szerint a gondolkodás elsődleges feladata nem elkerülni, hanem kezelni a problémákat. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a problémák elsöprő többsége, jellegük szerint, az „adott” nem pedig a „szerzett” vagy a „keresett” kategóriába tartozik. Éppen ezért nem az „előrelátás”, ami elsődlegesen magas színvonalon kifejlődik az agyban, hanem a döntéshozatal, a helyzet, a kihívás, a találkozás „lekezelése”. Előrelátás ami van, az annak a feltételezése, hogy az élet eseményei, pontosabban azok jelentése ismétlődik, tehát előre tudható bizonyos események bekövetkezte, illetve ezeknek következményei. Amúgy az észlelést, mint volt róla szó, a „tükör” képe pontosabban kifejezi, mint a „felismerés”.
– A mély érzések rögzülése lassú folyamat, mondhatni nagyon lassú, bensőséges és elmélyült, és ez az agy feldolgozási képességével (bioritmus ugyan félreérthető, de használható), nem pedig a paleolitikum emberének kapcsolati hálójával van összefüggésben, és ilyen értelemben ezek az érzések algoritmikusan és kulturálisan is tömöríthetetlenek. Mindenképpen meg kell említsük, hogy szakmai berkekben igencsak ádáz vita zajlik a vonatkozó témát illetően. Pl. párkapcsolati hűség állatoknál is megfigyelhető (mint ellenkezője is, meg minden variáns), ami azt jelenti, hogy nem speciális humán-evolúciós jelenség, hanem nemzedékenként megtanulandó vonás, így a legmélyebb emberi érzéseket nem a „szavannáról hoztuk”, nem genetikai linearitás, hanem az elme igénye és önmagában fennálló képessége szabályozza. A vékony szeletelés és a gyors ítélőképesség nem jár együtt.
– Megvalósított szándék és elszalasztott lehetőség egyaránt visszavonhatatlan, és ez is emlékezetet arra, hogy különböző eseményeknek lehet ugyanaz a jelzője. Az elme döntési mechanizmusában fontos szerepet játszik a visszavonható/módosítható illetve a végérvényes feszültsége. Az előbbi jóval kisebb nyomással jár, és hajlamos mindig ezt a megoldást választani, hacsak nincs szükséghelyzetben, és nem kényszerül arra, hogy az utóbbit válassza. Meg kell érteni, hogy ez a döntés legnehezebb fázisa az agy számára, nem pedig a kimenetel várható haszna, vagy kockázata. A véglegesség avagy a visszavonhatóság közötti választáson túljutva szokott kiengedni, úgy értve, hogy lazít a fegyelmezettségen, ennek minden kockázatával. A szerelem többek között azért is rendkívül felszabadító élmény, mert jótékonyan rásegít a racionalitásnak, megszabadítja a gyötrelmes kíntól, hogy akkor hova és merre, ki legyen az, stb., ugyanis a gondolkodási folyamat drámai (és…) lerövidítése nélkül az emberiség rövid idő alatt kipusztulna. Az érvelés abszurd, de a hivatkozott jelenség talán érthető. Nem minden veszteség fájdalmas, homokvár esetén az a boldogság, hogy reggelre helyét is csak egykori környezetének alakzatai segítenek megtalálni.
– Három komoly egybefonódó esemény kimenetének meghatározása hatalmas stratégiai látásra vall, ámde ehhez szükség van annak feltételezésére, hogy a világ folyamatai egyszerű és alapvető erők, hatások, illetőleg jól strukturált és előre definiált törvényszerűségek mentén zajlanak. Tehát hatékony előrejelzéshez ugyan megfelelő tájékozottság, logikai képesség és képzettség alapvető feltétel. Mégis, a megoldás nem ezekben, hanem a folyamatok és a várható következmények súlyos redukciójában keresendő. Csak a folyamat egyik részét illusztrálja a gyógyszerészek aggodalma, miszerint már három egyszerre szedett gyógyszer mellékhatásainak összehangolása szinte lehetetlen, mármint hogy ezek ne erősítsék fel egymást, és feltételezve, hogy döntési helyzet van, azaz van választék, vagyis ugyanolyan pozitív hatású, de más mellékhatásokkal rendelkező készítmény, valamelyik kiváltására. Nehéz az elmének megjósolni azt, hogy „ebből pontosan az következik”, vagyis egy hatásnak pontosan mi lesz a következménye, ha az legalább két emberi döntésen, reakción átvezetődik, azt pedig, hogy mi lesz a „közös következmény” pontos hatása, inkább tippelhető, mint pontosan definiálható. Esetleg, ahogy említettük, a folyamatok moduláris kezelése, a várható emberi reakciók nagyfokú redukciója. Vezetői képesség, a stratégiai látás alapfeltétele, hogy az emberi finombeállításokra nem ajánlatos figyelnie. Meg kell jegyezni viszont, hogy az agy, amelyik ilyen bámulatos képességekkel rendelkezik, rendszerint más területeken sérülékeny, képessége és erőforrásai erre a funkcióra fokuszáltak.
– A rosszul felmért egyensúlyi helyzetek, az erkölcsileg keretezett érzelmi leolvasások, a feldolgozhatatlan információs áradatok együttesen és egyen-egyenként is oda hatnak, hogy a káosz és az érzelmi zűrzavar erői eluralkodjanak. Meglehet, hogy ezt hallva rendkívül helyzetre gondolunk, holott ez a hétköznapi. Mégis mi tart egyben, úgy ahogy, egy társadalmat? A közvélemény. Pontosan az a vélemény, hogy „járd a saját utadat”, „nem érdekel, vagy ne érdekeljen mások véleménye”, stb., stb., ezek a legnagyobb tetszést kiváltó vélemények, amik éppen azt jelzik, hogy a legtöbb ember számára semmi sem fontosabb, mint mások véleménye. Kivéve a szociopatákat. Őket tényleg nem érdekli az, hogy mint mondanak vagy gondolnak róluk mások. Igen, a mások véleményére való figyelemnek mély evolúciós oka van, ebből nem lehet kinőni, ezt nem lehet levetni, mert ez éppen úgy hozzánk tartozik, mint a 36,8 fokos testhőmérséklet. Ennek hiánya nem a kőkorszakba vetne vissza, hanem jóval a széncinkék fejlettségi szintjét, értelmi képességét megelőző létezésbe. Nem véletlen, hogy eEgyik szociológus „társadalmi vakcinát” emleget. William Cooley szociológus szerint „szégyelljük, ha egy őszinte ember előtt csalafintának tűnünk, vagy egy bátor ember előtt gyávának, egy kifinomult ember szemében pedig durvának, stb. Mindig elképzeljük a másik személy gondolkodását, és igyekszünk ahhoz alkalmazkodni.” Mark Leary ezt szociométernek nevezi, az a képesség, ami folyamatosan teszteli a társadalmi elfogadottságot. A megvetés, az el nem fogadottság hasonló idegrendszeri traumával jár, mint a fizikai bántalmazás.
– Egy új jel bejövetelével az agy riasztást kap. Alapesete a nyugalmi, azaz a bizalmi állapot, akármennyire is másként gondoljuk. Vagyis az átláthatóság, a rendezettség. Mert ez jár a legnagyobb energiaspórlással. Egy új jel pedig az egész barátságos környezet felülvizsgálatára ösztönzi, ezért sem csodálkozunk, hogy gyakran ignorálja az újdonságot, a szokatlant. Hogyha tudja, behelyezi valamelyik kész „fakkba”, panelba, befogadja, ösztönösen vagy tudatosan, a szokásostól való eltérésének függvényében. A szokatlan egyrészét ignorálja, azaz átfesti, új arcot ad neki, egyszerűbben fogalmazva: beolvasztja korábbi ismeretei halmazába, eltünteti nyomait is. Agyunk valóban egy melting pot. Valójában az agyunk az.
– A jövő az lesz, ami meg fog történni, azzal ellentétesen nem lehet élni és törekedni, de ezen belül számtalan lehetősége, sajátos szabadsága van minden embernek, főként ha folyamatok felimerésének és koordinálásának feltételei szeme előtt vannak, vagy potenciálisan jelen vannak életében. Se az nem igaz, hogy „minden ember abszolút mértékben ura önmaga életének, és sorsa saját kezében van”, sem ennek ellenkezője. A sodródás nem alapeset az elme számára, ahogy az sem, hogy teljes kontroll alatt tartja az eseményeket. Nem ezek puszta aránya, hanem a szabadság és kényszerűség mértékének elfogadottsága fogja meghatározni az érintett boldogság-indexét. Ezúttal nincs kérdésük a szabadság dolgában, de a kényszerűséggel kapcsolatban megjegyezzük, hogy az lehet teljességgel szubjektív érzés is. Amit kívülről nagyon nehéz megítélni, viszont lehet bőszen, könnyelműen ítélkezni fölötte. Ezzel máris munkahelyi, párkapcsolati és egyéb viszályok sűrűjébe kerültünk.
Mégsem hárítható el a felelősség, több okból sem. Egyrészt azért, mert mindenki más élete és gondolkodása hasonló buktatók között zajlik. Másrészt szerepet kap életünkben a munka, az elköteleződés, a nyitottság és az alázat. Hogy dolgozunk folyamatosan nemcsak ismeretünk bővítésén, hanem annak szerkezetén is, igyekszünk kitekinteni a szociális és logikai buborékból. Hogy figyelünk másokra és nem gondoljuk, hogy egyedül mi látjuk és értékeljük helyesen a dolgokat. És így tovább.
– Akár mennyiségi triviális feladatok is lefoglalják az erőforrásokat, és a lényeges dolgokról vehetnek el időt és figyelmet, és mindez komoly konfliktusok egyik oka lehet, amit aztán az irracionális tényezők közé sorolnak, vagy mégcsak fel sem ismernek. A „gondolati szaturáció” oka és eredete sokféle. Lehet alkati (pl. introverzió, jellemző neurotranszmitter, túlgondolás, stb.), idegrendszeri, átmeneti, stb. Lehet szenvedélybetegség, lehet felelőtlenség is, amikor az elme által ki nem követelt igényekkel árasztják el (kényszeredett, unalmi szoc. média-fogyasztás, stb.). Lehet menekülés, figyelemelterelés, de lehet tudományos elfoglaltság, vagy bármilyen más jellegű alkotó bevonódottság. Az egyoldalúan lefoglalt agy funkcionális analfabéta. Sokak őszinte megdöbbenésére. Egy fizika-professzor ismerőst például egyszerű bevásárlással sem lehet megbízni. Kis túlzással, de csak azért ezt említve, hogy ne kelljen személyesebb, és bizonyos értelemben még furcsább egyoldalúságait emlegetni.
– Az igazságra való hivatkozás gyakorisága és a jó közérzet fordítottan arányos. A gyakoriság lehet kimondott vagy kimondatlan, a következmény ugyanaz. Ha valakinek „nagyon igaza van”, vagyis állandóan azt hangoztatja, jó okkal gyanakszunk arra, hogy érzelmi egyensúlya, átmenetileg vagy tartósan, kibillent, méghozzá negatív irányba. Ennek lehet külső oka, egy tragikus, megrázó esemény, illetve lehet belső oka is, azaz az érzelmi repertoár megborulása, beszűkűlése, aminek számtalan oka lehet (élethelyzet, életkor, stb.). „Engedelmes, jó emberek” leggyakrabban éppen azok, akik nem bírnának el ellenvéleményt, kritikát, ezért a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnak a pillanatnyi helyzethez és a tartósabb elvárásokhoz. Jól működnek olyan helyzetben, ahol humán interakció legfeljebb alapon van, és nem kell ilyen jellegű döntéseket hozni, erőteljesebb és színvonalasabb módon találkozni.
– Nem bírák vagyunk, hanem ügyvédek, akik az eset után értelmezik, magyarázzák és mentegetik tetteiket. (Haidt) Ünnepeljük a racionalitást, de amikor eljön a pillanat, kevés teret adunk neki. (de Waal) Hacsak lehet nem adjuk át az irányítást az elmének, mert nem igazán tartjuk megbízhatónak, az érzések, megérzések mellett. Ha erőteljesnek találjuk a fogalmazást, gondoljunka szerelemre, melynek kimenetele nem kockásfüzetek lapjain, vagy excel-tábláztok böngészésében dől el. Az érzelmek szerepét a döntéshozatalban mostanában kezdte felfedezni és kidolgozni a lélektan. Inkább megyünk a szívünk, orrunk, érzékelésünk után, minthogy rábízzuk magunkat az értelemre és a belátásra.
Ami egyébként a „szív” fogalmát illeti, bár költői nyelven szólunk, agyi neurális folyamatokra utalunk (jelentsen ez bármit is:)). Szakemberek amygdalát és a teljes limbikus rendszert emlegetik, de ezek sosem különülnek el annyira mechanikusan, mint az a poppszichológia szereti emlegetni. Tény, hogy érző lények vagyunk, akik gondolkodnak, és nem fordítva, és ez nem hátrány, nem tragédia, hanem az élet csodája. Csak éppen tudni kellene róla. Ez esetben kevesebb igazság, de több szeretet lenne, és több örömérzet a világ felfedezésében. Nem árt tehát tudni arról, hogy egy sokkal sérülékenyebbnek és törékenyebbnek gondolt elem, vagyis a szív döntése hatékonyabb, vagy legalábbis elsődleges, minthogy az érzések adják a témát illetve az irányt, és annak ellenére, hogy a gondolatok igazabbak (letisztultabbak, fegyelmezettebbek), utóbbiak végső soron mégiscsak alárendeltek.Jonathan Haidt ismert megfogalmazása szerint: „Az érzelmi farok csóválja a racionális kutyát.”
A történet vázlatát a szív írja meg, a barát-ellenség rendszerben, okait viszont nem hozza nyilvánosságra. Az érzelmi megkomponáltsággal annyi a gond, hogy az elme számára a beérkező információk jelentős része elvész, vagy átalakul. Már a recepció is szelektál, aztán a vágyakozás torzítja (szélsőséges esetben a gondolkodás lehet teljesen, vagy részben vágyvezérelt), ami azt jelenti, hogy az elme már csak egy szűrt és csonka tartalmat kap. Azt ő maga is igen nagyvonalúan kezeli: kiegészíti, pótolja a hiányzó tartalmakat. Hiába gondoljuk másként, elménk és érzelmeink folyamatosan becsapnak minket, bár a „minket” hatálya alól a nyilatkozó mentesül, és a „becsapnak” pedig csupán mindenki másra érvényes. Nem tudjuk kiszűrni a hibákat, bár vannak egyértelmű következményekkel járó esetek, ezek pontos mibenlétére gyakran csak közvetett utalás történik. Többszöri hibás dekódolás esetén nem feltétlenül a világra kellene gyanakodni. Érdemes figyelnünk tehát olyan területekre, ahol bizonytalanságot, a logikai kicsúszás veszélyét tapasztaljuk, lehet, hogy nem egyedi és véletlen jelenség.
– Elég egy idegen, szokatlan hangsúly, hogy ugyanazt a gondolatot, amit korábban magunkénak vallottunk, ezúttal elutasítsuk, csak más frekvencia, vagy annyi, hogy egy nem kedvelt személytől halljuk, hajlamos vagyunk az egészet hiteltelennek titulálni. Ha unkomfortos a kérdésfelvetés, a tárgyalás, esetleg maga a válasz, az igazsághoz való viszonyunk könnyen abszurddá válik. De mindezek hétköznapi jelenségek, mégha nem is tűnnek fel, de közöttük és velük élünk. Ámde mégiscsak mi hozzuk meg a végső döntést. Senkire nem háríthatjuk a felelősséget. Annak ellenére sem, hogy a folyamat úgy néz ki, amint fentebb felvázoltuk. Nem túl biztonságos, nem túl egyértelmű, vannak benne baljós jelenetek, van megtévesztés, és annyi minden, amit sehogy sem akarunk a logika vagy a gondolkodás folyamataihoz kötni. Pedig kénytelen vagyunk.
– Az erkölcsi érvelést nem azért végezzük, hogy rekonstruáljuk a tényleges okokat, amelyek miatt mi magunk jutottunk egy ítéletre. Azért érvelünk, hogy megtaláljuk a lehető legjobb okokat, amelyek miatt valaki másnak is csatlakoznia kellene hozzánk az ítéletünkben. (Haidt) Ez azonban két különálló témából áll, amik párhuzamos ösvényen haladnak, mindkettő célja természetesen ugyanaz: az elfogadott, tehát magyarázkodásra nem kényszerülő, energiatakarékosan (békében) élni képes elme. Egyik ösvény az igazoltság, hogy úgy van jól, ahogy teszi, érzi, mondja, stb., Másik is hasonló gondolatot hordoz, miszerint mások is úgy látják, tehát nem kell senki előtt igazolódjon. Az elme számára egyik legszörnyűbb tapasztalat, hogy magyarázkodnia kell, hogy idegen, önértelmezésre szorul, és a világ előtt magyarázkodnia kell. A baráti vigasztalás, az értő meghallgatás pontosan ezt jelenti: felmenti az elmét a gyötrő idegenség-érzet alól, a folyamatos magyarázkodási kényszer alól.
Az agy uralkodó szerepét, érdekérvényesítési képességét, láthatatlan machinációit, mondhatni igencsak ellentmondásos módon, legerőteljesebben a másik oldalról ismerhetjük fel, pontosabban az elfojtás és a kétségbeesés felől, és ezt talán nem is kell magyarázni. Hogy miként képes átformálni gazdáját, hogy mennyire kiszolgáltatottá tudja tenni, mennyire meg tudja hurcolni, milyen erővel képes hamis érzésekkel befolyásolni. A kétségbeesés azonban nemcsak tematikusan merül fel, hanem strukturálisan is, ami igencsak elgondolkoztató.
– A gonoszság gyökereit kutatva két olyan vonást is találhatunk, amiket egyen-egyenként és alapesetben kifejezetten előnyösnek tarthatunk, talán még gyermekeinket is bátorítjuk: a magas önbecsülés és az erkölcsi idealizmus. A magas önbecsülés nem okoz közvetlenül erőszakot, de ha valakinek irreális az önbecsülése, azt könnyen fenyegeti a valóság, ezekre a fenyegetésekre egyes emberek erőszakosan reagálnak. Hasonlóképpen az erkölcsi idealizmus, önmagában jószándékú, magasra értékelt tulajdonság, de elvárásai, törekvései, téves következtetései és az ítéletének mikrokörnyezetére gyakorolt hatásának összhatása nem nevezhető pozitívnak.
– Úgymond jó algoritmussal elkerülhető a csalódás, és ugyanez alkalmas a megbánás helyzetbe kerülése ellen is. A „jó algoritmus” nem bölcsességet, képzettséget feltételez, hanem az igények és a vágyak összhangját a képeségekkel és a lehetőségekkel. Valóban, „softveresen” minimális az összefüggés az összeszedett élet és a képzettség között, ami nem jelenti azt, hogy a kiszolgáltatott illetve a magas társadalmi presztizsű személy azonos módon lenne levédve a kísértések ellen. Viszont tudati szinten, önkényes optimalizációval, alacsony önismerettel hatékonyabban lehet elhárítani a csalódást, a gyászt mélységét, az érintettséget és egyéb lelki nyavalyát, mint képzéssel, vagy poétikus képességekkel. Egyesek sebeiken, mások sérelmeiken keresztül kapcsolódnak a világhoz, nyilván ez a két szélsőség.
– Formálisan megfogalmazott probléma nem generál automatikus választ. Ilyeneket szoktunk hallani: „Pedig mondtam, kérdeztem…”. Csak arra kellett igyekeznie, hogy mindezek olyan helyzetben, időben, lelkiállapotban hangozzanak el, amikor relevanciájuk a nullához közelít. Igazolódásra így ugyan nagyon is alkalmas, másra viszont nem. Dehát mi is volt a cél? Mint annak idején, amikor a fotószakkörben a sötétkamra rőt fényénél kezdett körvonalazódni az exponált kép, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy másik filmtekercset kellett volna beletenni a hívóba, és ismeretes, hogy a folyamat egyirányú. Fixálni viszont ezt is kellett :).
Információ és igazság
Öt érzékszervünk révén mádodpercenként sok millió információ ér el, csak a szemünk másodpercenként több mint 10 millió jelet fogad és küld az agyba, holott az ennyi idő alatt mintegy 30-50 jelet képes tudatosan feldolgozni. És még csak a szemről beszéltünk. Központi idegrendszerünk több millió éves, a beszéd viszont kevesebb mint százezer éves, előbbi még nem készült fel arra, hogy ilyen megnövelt mennyiségű információt tudatosan feldolgozzon. Ezért fejlődtek ki olyan mértékben a tudattalan folyamatok, hogy mégse vesszen kárba a beérkező mennyiség tekintélyes része, jóllehet a fizikai korlátokat nem tudja átlépni. Agyunk tevékenységének körülbelül 98 százaléka a tudatosság szintje alatt zajlik. Volt ez a szám alacsonyabb is, és amint növekszik a bejövő információk mennyisége, elménk közelít az úgynevezett gondolkodási szingularitás állapotához. Már most is nyilvánvaló, hogy nem lehetünk tudatában mindannak, ami nemcsak körülöttünk, hanem ami veünk, illetve bennünk zajlik, mindazzal, ami meghatározza, vagy legalábbis befolyásolja legmélyebb erkölcsi, társadalmi és politikai elképzelésünket. Bár nem így gondolunk rá, nagyrészt tudattalan meggyőződések alapján döntünk és cselekszünk. A tudattalan nem jelent irracionálist, éppenséggel művelt, előre deffiniált tételek soráról van elsősorban szó. „A modern idegtudomány szilárdan alátámasztja Freud felfogását, miszerint tudatos gondolataink nagy része a tudattalanból eredő ösztönök, reflexek, motívumok és mélyen gyökerező emlékek áradatának komplex racionalizálása.” (Bessel A. van der Kolk)
Öt érzék (vagy amennyi) szállítja az információkat, és hordja velük tele elménket. Percenként irdatlan mennyiséget. Mégsem a mennyiséggel van a legnagyobb gond, illetve társadalmi problémáink java része nem abból származik. Ugyanis valamennyiük elméje egyedi, a többiektől némiképp eltérő összefüggésekben tárolja ugyanazt a jelentést, érzést vagy szót. Adott esetben azt, amit együtt éltek meg néhány perce. Ez ugyan rendkívül sokszínűséget eredményez, ugynakkor félreértések és a véget nem érő vitáik oka is. Ezért van az, hogy ismerősnek gondolt érzések hozzáférhetetlenek mások számára, mert nem egészen ugyanaz a jelentése, még a látszólag és hallhatólag hasonló tartalmaknak sem. Hiába ugyanott keresi, ahol a másik véleménye szerint eltárolta, hiába próbálkozik azzal, hogy a másikból ugyanannak a történetnek az emlegetésével ugyanazokat az érzéseket és gondolatokat hozza elő, amik benne megfogalmazódnak, ez rendszerint nem fog sikerülni. A másik személyből nem ugyanazokat az emlékeket, érzéseket és gondolatokat hívja elő ugyanannak az eseménynek az emlegetése, akkor sem, ha azt közösen élték meg. Teljes központi idegrendszerünk meghatározott, de nem definiált része egységesen ebbe a kategóriába tartozik. Az életben a tartalmakat javarészt személyesen kell beletenni, az agyunk egy részben előmixelt, ámde egyedi összetételű koktél.
Az igazságok hajlamosak arra, hogy konfliktusba torkolljanak.
Minden viszály, ellentét vagy szélsőséges esetben a háború, legalább kétigazságos, és ez esetben „kiterjedt igazság”-ra utalunk. Pontosabban: minden konfliktus két igazság-világnézet küzdelme, de ez sem ennyire egyszerű. Mint szó volt róla, két „apró nézeteltérés” is elég a konfliktushoz. Minthogy a gondolkodás jelentős mértékben metaforikus, ebben az „üzemmódban” csak látszólag létezik olyan, hogy „apróság”. Mondhatni csak egy abszolút érintetlen számára. Bár igazságok harcának ismerjük, és úgy is kezeljük, a helyzet ennél sajnos összetettebb, méghozzá azért, mert a feszültségek nem logikai úton jöttek létre, nem ugyanolyan értékű és jelentésű tényekből épülnek fel, éppen ezért érveléssel nem is lehet véget vetni nekik, hiszen a hatékony párbeszéd, érvelés egyik jellemvonása éppen az, hogy demokratikus, egyenlőségelvű. Ráadásul mivel nem tényekre épülnek, kész adatsorokkal sem lehet javítani a helyzeten. Egyébként is, mint láttuk, más erők munkálnak a háttérben. Az elme logikai funkciója alávetett az érzelmi, ösztöni, előítéleti rendszernek, hiába a végső tartalmat ő adja, de úgymond a szív javaslatára teszi. Az elme hivatása, hogy a befolyása alatt álló, életfunkcióiban hozzá kötődő szervezetet hatékonyan irányítsa, megvédje, illetve gondoskodjon egyediségének továbbadásáról, és nem az, hogy szigorú szabályok mentén, aprólékosan kidolgozott igazságokkal lássa el. Ennek érdekében hiedelmeket, kereteket használ, módszeresen alkalmaz szemfényvesztő praktikákat, tejes jóhiszeműséggel. Ösztönösen a fenyegetettséget figyeli, és számára izgalmasabb a rendkívüli mint a legjobb, a kihívó mint a biztonságos, a véletlenszerű mint a megfontolt. Amit az elme már eldöntött, ami már benne rögzült, az lesz a sablon a továbbiakhoz, hogy plasztikusan fogalmazzunk. A berögzült igazságok nehezen változtathatók, akkor sem, ha tényekkel ostromolják. Ahhoz, hogy egyáltalán jelentőséget tulajdonítson nekik, hasonlítania kell valamihez, ami az agy szinapszisaiban már jelen van. Máskülönben a tények csak átutaznak rajta. A közlendőt eredményesen kell keretezni ahhoz, hogy egyáltalán észrevehető legyen, és még befogadásról, beépítésről egy szót sem szóltunk.
Van az a naiv elképzelés, hogy a tények felszabadítanak. Innen táplálkozik a széplelkek hamis optimizmusa, hogyha mindenki mindent megismer, akkor béke és igazság lesz. A felvilágosodással kezdődött egy mítosz, és így szól: az igazság felszabadít minket. Ennek polgári változata hatalmas átverés, bár átvitt jelentése sokatmondó. A felvilágosodás óta az ember egyik törekvése, hogy a hagyományt, az előítéleteket, az érzelmi befolyást megfossza erejétől. Ma is sokan úgy gondolják, hogy minden nemzedék nulláról kellene kezdjen, illetve ha az emberek megismerik a tényeket, mivel alapvetően racionális lények, mindannyian eljutnak az igazságra, a helyes felismerésre, feltéve, ha a háttérben nem zavarja meg a maradék-ismeret. El kell tehát mondani mindenkinek az „igazságot”, és akkor a dolgok a helyükre kerülnek, mindenki megnyugszik, béke lesz. De a kognitív tudományokból tudjuk, hogy az emberek nem így gondolkodnak és nem így működnek. Gondolkodásuk nem struktúrált ismerethalmaz, ráadásul keretezett és tele van metaforákkal, képekkel, társításokkal, és mindenek fölött, a folyamat nincs tejesen ellenőrzésük alatt, azaz nem a horgony felszedése lenne a megfejtés, hanem sodródás egy kiterjedt jégtáblán, amint az Verne Gyula regényében olvasható.