Második (befejező) rész.
„Bélyeget gyűjtöttem. Papa egyszer adott fél kilónyit. Azóta nem gyűjtök.” (Siv Widerberger)
A gondolkodás folyamatának néhány „vékony szelete”.
– Matematikai nyelven szólva, nincs olyan, hogy elvont, imaginárius béke, minthogy annak konkrét teste van, mondhatni dimenziója, kiterjedése, márpedig önmagában a gondolat, szó, elv még nem az. A békesség a vonatkozó gondolat és a megfelelő cselekedet dialektikus együttműködésének eredménye. „Soha ne mond azt, hogy „szedd össze magad” vagy „légy vidám”, hacsak nem adsz részletes és pontos utasításokat is.” (Matt Haig) Az érdekes megjegyzés második tagját ezúttal testi mobilizációként értelmezzük. Ugyanis az idegrendszer konkrét, adott esetben fizikai mozdítása nélkül nem lehetséges valódi és tartós érzelmi változás.
Hogy érthetőbb legyen, a gondolkodás folyamatainak első bemutatni kívánt módját a megbékélés folyamatával illusztráljuk. Először is szögezzük le, hogy az eset, illetve a megbocsátás között ott kell legyen a tapasztalat, hogy az élet így is működik (vagyis azzal megzavarva, amire a megbocsátás tekint), tehát a megbocsátás nem pusztán egyetlen, minden más befolyástól független, és nem kizárólag érzelmi-elméleti esemény. Nyilvánvalóan ez az állítás újabb témára nyílik, amivel azonban ezúttal nem foglalkozhatunk. A megbocsátás döntési összetevője arra vonatkozik, hogy határozunk múltunk felől, és elfogadjuk azt a fordulatot, amir a szóbanforgó esemény hozott. Maradó sérelem mellett nem tudunk előrejutni, ha még mindig ragaszkodunk a múlt fájdalmához, és azt kívánjuk, bárcsak másképp lett volna. Azonban tudomásul kell venni, hogy az elmének tényekre van szüksége, hogy a megbékélés irányába mozduljon, hogy neurális hálózatát ennek megfelelően átstrukturálja. A tények lehetnek reménybeliek, lehet megfelelően formálódó események sorozata, de akár új testállapot is, viszont teljességgel „álló helyzetből” az elme nem tud új világot teremteni, azaz képtelen a valóság új tapasztalatát közvetíteni a szinapszisok szintjén.
Igenis komolyan vesszük a figyelmeztetést, miszerint maga a folyamat a részek (ezek szélsőséges esetei: elmélet-gyakorlat; elvont-konkrét; gondolati-fizikai) hatásának dialektikus eredője, tehát a befolyás nem egyoldalú, nem is elszigetelt, azaz egyik sem csupán ok, és nem is kizárólag következmény, egyikük sem teljesen passzív, a másik hatékonysága sem abszolút. Együttes hatásuk adja a változást, az elme tereli az anyagot, az ötletek, az akarat stb. által, mondhatni a gondolat hat a körülményekre, de történik mindez fordított irányban is, de az sem abszolút módon, amint azt az elfogult materialisták egyoldalúan állítják.
Ezért gondoljuk úgy, miszerint egy ismerős által, futtában adott tanács: „éljetek békességben!”, konkrét rásegítés nélkül, szó szerint a semminél is kevesebbet ér. Ahhoz hogy ne csupán egy üres, önnön lelkiismeretet felmentő szlogen maradjon, ami az érintetteket még jobban megterheli, azaz további sebeket ejt („az illetőt nem érdekli sorsom, nem lát minket”, stb.), a gyógyításhoz szükség van legalább egy önzetlen gesztusra is, egy tényre, egy mozdulatra, amiknek legnemesebb formái természetesen a szeretet és az áldozat. További segítség lenne a tanácsadó világnézetének, idejének, egojának, igazságának, stb. tudatos visszametszése. Szélsőséges példa. „az őszinte részvétem” önmagában semmit nem ér, ha nem párosul egy kellemes hangsúllyal, kedves gesztussal, biztató mimikával, vagy kézfogással, stb.
Daniel M. Wegner (Harvard Egyetem, ld. „mentális ok-okozati összefüggés illúziója”) pszichológus elemzései azt sugallják, hogy az akaratra vonatkozó introspekciók konfabulációs jellegűek. „… nem vagyunk belsőleg tájékozottak saját cselekvéseinkről, hanem azokat gyakorlatilag a tudatunkban megfigyelt gondolatok és cselekvések észleléseiből építjük fel.” Egy másik ismert szakember, Bruce M. Hood kissé sarkítva fogalmazza meg a folyamatot: „Az agy regisztrálja, hogy mit érzékel a világban, de az ő dolga nem a pontos leképezés, hanem az idegrendszer védelme, tehát a megoldása úgy fest, hogy döntést hoz arról, mi legyen ott, majd saját agyi aktivitást generál, mintha az, amit eldöntött, valóban ott lenne.” Daniel Kahneman körültekintőbben írja le mindezt, bár a végkövetkeztetése nem sokban tér el: Az emberek hiedelmeikbe vetett bizalma nem a bizonyítékok minőségének, hanem annak a történetnek a koherenciájának a mércéje, amelyet az elmének sikerült felépítenie. A múlt megmagyarázásának képessége azt az illúziót kelti bennünk, hogy a világ érthető. Ez sok területen nagyban hozzájárul a tévedések generálásához. Érzelmi kérdésekben elménk semmi értelmét nem látja annak, hogy a valóságnak leképezésében játszott varázslatos szerepéről lemondjon, annak érdekében, hogy az nyersen és szabadon érvényesülhessen. Susan Blackmore szerint mindannyian „megéljük önmagunkat”, méghozzá igen magabiztosan, de amit tapasztalunk önmagukról, az egy erőteljes megtévesztés eredménye, amit az elménk saját megnyugtatásunkra generált. Vagy ahogy a kognitív jelenségekkel foglalkozó Andy Clark filozófus mondta: az észlelés kontrollált hallucináció. Bár nem teljesen ugyanazt jelenti, és nem is fedi le a teljes repertoárt, sokkal korrektebb a fiziológiai megközelítés, ami szerint a szem csak azt látja, amit az elme képes felfogni. És az pontosan elég is az ítéletalkotáshoz, hiszen minden emberi elvárás és felelősség kizárólag erre a tartományra korlátozódik.
– Daniel M. Wegner pszichológusnak van egy másik, iden érdekes, de azt is mondhatni hogy költői koncepciója, ami nem a tudománytalanság kritériuma kíván lenni, ezzel csupán értelmezésének, pontosabban megértésének elsődleges módjára utalunk. Az általa transzaktív memóriának nevezett koncepció szerint az emberek, a saját életükre vonatkozó információkat, emlékeket, a cselekvési repertoár tekintélyes részét, nem csupán a saját idegrendszerükben tárolják, hanem szétosztva barátaik, rokonaik, imerőseik elméjében. Pontosabban teljes idegrendszerében. Ez utóbbi megjegyzés arra vonatkozik, hogy az adott személy fizikai memóriája és képessége összefüggésben áll szerettei vonatkozó adottságaival, illetve kapcsolatuk minőségével. Alapvetően pedig nem kell mindenre önállóan emlékezzen, nem kell az múltját mindenüvé magával cipelje, a szükséges tudnivalókat, a szociális készségeket, szóval az egész érzelmi bagázst, mert mindezek tekintélyes része másokban van elraktározva, ahogy őbenne is a másoké, ami azonban kevésbé megterhelő, állítja az említett harvardi tudós. Ezt a transzaktív memóriát akarják átvenni/helyettesítik egyre inkább a rendkívül szofisztikált algoritmusok, amiket a fényes-világító elektronikus eszközök futtatnak. Mindez nem ördögtől való, csakhogy az egész olyan személytelen végeredménnyel riogat. Ne felejtsük, hogy csak lehetőséget kínálnak, semmivel sem többet, úgyhogy nem a félelem vagy a harag dukál, csak az óvatosság, illetve a párbeszéd. A mai korban értékelhejük például azt, hogy a mai ember inkább azon tűnődik ami van, és nem akar nagy felfordulást a világban, csak folyamatos változást, hiszen minden percben elavul valami, és társadalmi, nemcsak technikai értelemben. Egyébként bőséges öltésekkel hozzá vagyunk fércelve korunkhoz, hogy is várhatnánk nagy függetlenséget? Jelenünk lelkiállapota, nézőpontja befolyásolja, adott esetben meg is határozza a korábbi dolgok jelentését is. Visszatekintve sem pontosan az látható, ami egykor ott volt, ahogy azt ismerhetjük más vonatkozásban is, ugyanis a szerelem esszenciája sem az, ami érkezik, hanem ami marad, miután távozik.
– Az eseményeket úgymond a teljes testemlékezet őrzi, konkrét nyomot mesterségesen, tehát mindenfajta fizikai behatás, valós esemény nélkül nehéz előidézni (ld. alább a kivételeket), ámde az így szerzett tapasztalatok emlékét nem lehet eltüntetni. Ugyanakkor a hamis (szuggerált, vagy hallucinációból, erős vágyból, hibás leképezésből származó, illetve a sérelmi identitás nyomai, valamint a kémiai szerek következményei), de tartós emlékeknek is komoly hatásuk lehet, és ezeket megfelelően dédelgetve, egy idő után, saját erőforrásból, nem is lehet megkülönböztetni az igazi események következményeitől. Vagyis az agy logikus gondolkodásért felelős része, a huzamos ideig tartó negatív befolyásokat, fizikai stresszorként értelmezi és kezeli (trauma), akkor is, ha valódi fenyegetés nem áll mögöttük, ahogy valós esemény sem. Ez némiképp ellentmond a bevezető megállapításnak, de erről az ellentmondásról szól több neurotikus zavar.
A művi- és a testemlékezet valós különbsége a tudatmódosító szerek tartós használata során lesz látványos és drámai. A testemlékezet tehát az „eredeti igazság”, és mint ilyen gyakorlatilag kitörölhetetlen. Megoldás tehát, hogy ilyesmit is ideszúrjunk, a jelentés-, ill. összefüggéskorrekció, a legeredményesebb az ‘értelemtalálás’.
Művi megoldások érdekes esete pl. az udvariasság, aminek célja elfedni a nyers, formálatlan érzéseket, de mivel tanult, tehát mesterkélt, ezért mobilizáló hatással nem rendelkezik, ennélfogva nincs gyógyító következménye, és mellesleg a hatalomban töltött idő első vesztesége. A udvariasság, cáfolva sok egyes ellenkező értelmű megállapítást, „kötszer”, nem pedig „orvosság”. Érvényes ez nyájasságra, illetve mindarra, ami ugyan elfedi a tünetet, de nem mobilizál. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal is, hogy nem létezik olyan módszer vagy komplex kezelés, ami a valós nyomokat el tudná tüntetni az idegrendszerből, ezért ha ilyen jellegű probléma felmerül, más irányba kell próbálkozni (elerelni, kondicionálni, tudatosítani, stb.), nem megfelelő próbálkozással még nagyobb lesz a baj (lásd C-PTSD). Ez nyilván egy nagyon felületes megállapítás, de a kérdést ennyivel nem szeretnénk letudni.
Ami ezúttal témánkat érinti, hogy a művi, tehát a szerzett emlékek is „igazságokká” válhatnak, anélkül, hogy akár közvetett valóság-forrásuk lenne. Mindent összevetve tehát, az elmében úgyis létezhetnek tények, hogy nem történt esemény. Ez minden eredetű és összetételű ádáz vitáink oka. Az elme szempontjából az esemény nem feltétlenül azt jelenti, ami a téridő keretei között zajlott, ennélfogva az igazság sem azt jelenti, hogy valós, mennyiségi mutatókkal rendelkezik, kiterjedése van, esetleg megismételhető, falszifikálható, stb. Az „igazság” egy olyan logikai dedukció, ami nem feltétlenül valós premisszákból áll, vagy nem pontosan úgy történtek, ahogy azokat beszámítja, de az is előfordulhat, hogy a ‘tények’ egyenesen az elme önálló kreatúrái.
– Kettéosztott gondolat nem fél üzenet, pl. a tűz fele füst, nem pedig kisebb tűz; a szinonimák és metaforák mesteri alkalmazása nem feltétlenül tudatos hazugság, csak nem igazmondás. Ugyanis az elme, szavak nyomán, elszigetelt jelekből, illetve közvetített hangulati elemekből, komplex városokat tervez, hálózatokat kapcsol egybe, összefüggő történeteket épít fel, és ha csak részleges, vagy téves információkat kap, nem miniatürizál, hanem az eredetitől jelentősen eltérő teljes (1:1) valóságot konstruál. Azt érdemes tudomásul venni, hogy minden ellenkező értelmű megfogalmazás (‘én ezt nem tudhatom’) ellenére, nincs csonka világnézet. Amit az elme konkrétan nem ismer, azt kiegészíti. Abból, ami számára kéznél van, ami már készen van („hígításelmélet”). Az új ismeretelemek nem ‘hozzájárulnak’ a bővítéshez, hanem ‘beépülnek’ a meglevő, kész univerzumba.
Ezért félig közölt, vagy idegen hangsúllyal elmondott üzenet az elme számára nem az igazság fele, nem is csupán annak részlete, hanem egy másik valóság. Hétköznapi példával élve, sem a tanárbácsi, sem a gyerek nem hazudik, elbeszéléseikből viszont eltérő történetek kerekednek. Méghozzá két, belső meggyőződésre épülő, önálló igazság, és ennek megfelelően különálló igazságokat kontruálnak a hallgatókban. Két bevehetetelen várat képzeljünk el, vagy két önálló bankszámlát, két eltérő ízlést, kétféle turistajelzést, különböző operációs rendszert, más színérzékelést, stb.
– Bizonyos esetekben, amikor a megismerési folyamat eszkalálódik, vagyis az értelmetlen és főként a kezelhetetlen ismeretek halmozódnak, a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás a kézenfekvő. Azaz nemcsak minél hamarabb le kellene tenni a pontot, hanem azt a kimenetet érdemes választani, aminek menetrendje a legátláthatóbb, függetlenül az (felismerhetetlen) alternatíváktól.
Ugyanis az elme számára a döntéshozatal megerőltető, mégis sokkal könnyebb, mint egyre nagyobb, átláthatatlan és haszontalan adathalmazzal bírkózni. Az információ gátlástalan szaporodása vészjelzést ad le az agyban, ami egyre növeli zavarodottságát, éppen ezért az ilyen helyzetekben a korai döntés a legjobb megoldás. Ennek van egy demokratikus következménye: a lehető legegyszerűbb elme is, kézenfekvő események nyomán, amiket például gyermekkorától ismer és követ, képes apró döntések révén, tehát egyszerű állásfoglalásokkal, biztonságosan elkalauzolni az életét, anélkül, hogy átfogó ismeretet gyűjtene a világról, az eseményekről, döntési mechanizmusról, stb. Nem is kell sem mélyérzésű, sem lényeglátó legyen valaki ahhoz, hogy egy általánosan elismert életmodellt felépíthessen és élhessen. Éppen azáltal, hogy jó érzékkel, vagy ösztönösen alkalmazkodik az agy igényeihez, és nem engedi az ismeretek kezelhetetlen mennyiségét, az információ korlátlan beáramlását. Nem enged meg sem érzelmi tébolyt, de hamis reményt sem, ahogy például kétértelműséget, vagy költői (metaforikus) nyelvezetet sem, sőt, még a humort is igyekszik elkerülni (a viccmesélés is ugyanez a kategória!). Így ha valaki rábízza magát egy marginális érzésre (irigység, bizonyítási vágy, mások véleménye, stb.), vagy beletörődik abba, hogy adott esetben sérelmi identitással menedzselje az életét, nincs más dolga, minthogy rábízza magát valamelyik/bármelyik logikájára, mondhatni azt is, hogy sodrására, és az elégséges lesz a mindennapi életvezetéshez, bizonyos értelemben biztonságos is, jóllehet különleges gazdag élettel nem kecsegtet.
– Bizonytalan tervek, definiálatlan kimenetel, kaotikus jelzések esetén a széles ecset javasolt, és akkor nem lesz gond, javasolják a szakemberek. Ezt az elménk amúgy is ösztönösen felismeri, és tudattalan műveletek révén alklamazza, anélkül, hogy ezt kifejezetten tudomásunkra hozná. Ilyenkor, amennyiben a döntés tudatos szintre jut, ajánlatos az általánosabb, óvatosabb fogalmazás, formailag is távolságot tartva a lezártság, az ítélkezés mintáitól. Szokták erre a reménybeli, vagy akár a szentségbeli maszatolás kifejezéseket is használni. Teljesen jó értelemben („ne búsulj, majd…; a Gonviselő számon tartja az övéit…”, stb.). A történelem nem a győztesek, nem is a vesztesek, de nem is csak a tűlélők alkotása, hanem a helyüket kereső emberek mesterműve, ami mondhatni akaratuk ellenére, mintegy mellékesen jön létre, formálódik, miközben maguk az óvatosság, az átlagosság (tehát nem zseniális) széles ecsetével dolgoznak. Nem szeretjük a „borotvákat”, sem a középkorit, sem a legújabbakat, annál inkáb azt, ahogy a felhő megy az égen, azaz a gondolkodást, az érvelést durva kontúrok nélkül. Szívesebben látjuk azt, hogy összefüggnek, egybetartanak a folyamatok, mint ennek ellenkezőjét. Szívesebben halljuk a kérést, a nyitott lehetőségeket, a feltételes módot, mint a parancsot, idegenkedünk attól, aminek egyetlen helyes értelme, egyetlen jó megoldása, vagy egy igaz jelentése létezik. Bizonyos helyzetekben pedig utóbbiakra hivatkozni, azokat forszírozni, egyenesen ellenjavallt.
Állítólag a korai svájci órákon két opció volt, ébresztővel, vagy anélkül. Ha előbbi, akkor annak egyetlen állása volt: reggel 6 óra. Jó ellenpélda a „széles ecsethez”, bár csak egyetlen és elszigetelt eset, de legalább korunktól eltolható, és érzelmileg egyáltalán nem involváló. Ennek ellenpéldája az a mondás, ami az Egyesült Államokban, a hatvanas években volt ismert: minden zene, amit nem tudsz maghatározni, az dzsessz.
– A gondolkodás eredménye, nem pedig a gondolkodás folyamata jelenik meg spontán módon a tudatban.” (George Armitage Miller, a kognitív pszichológia egyik alapítója). Miller példája: Ha megkérdezik valakitől, hogy mi az édesanyja leánykori neve, a válasz gyorsan érkezik. Ha azonban azt kérdezik tőle, hogy jutott ez eszébe, akkor általában elbizonytalanodik. „Az érzékszervi ingerek kódolásának konstruktív folyamata soha nem jelenik meg a tudatban, csak annak eredménye… Az érzékszervi információk sorsának ez az általános leírása úgy tűnik, hogy a magasabb mentális folyamatokra is illik.” (Ulric Richard Gustav Neisser, „a kognitív pszichológia atyja”). „A helyzetek elemzése és a környezet értékelése főként tudatalatti szinten zajlik. Sok olyan rendszer létezik, amely nem jelenik meg a tudatban, és valószínűleg a legtöbb, a környezetet elemző rendszer így működik, azaz a legtöbb esetben csak a kognitív és mentális tevékenység eredménye áll a tudat rendelkezésére… Ezek magukban foglalnak olyana műveleteket is, mint a jellemző-elemzők (feature analyzers), mély szintaktikai struktúrák, affektív értékelések, számítási folyamatok, nyelvi produkció (language production systems), vagy más cselekvési rendszerek.” (George Mandler, Kaliforniai Egyetem).
– Képtelenség gondolkodásunk elé kerülni, legyen szó logikáról vagy kvantumról, Schrödingerről, vagy bárki és bármi másról. Emellett az elmét nem is lehet úgy programozni, hogy ne legyen reflexív. Ez elsősorban azt jelenti hogy ítéleteiben korábbi ismereteit, megismert világrendszerének paneljeit használja, „igazsága” nagyfokú korrelációt mutat korábbi világnézetével, pontosabban annak strukturájával és elemeivel, és nem kívánkozik idegen környezetbe. Karaktere és hivatása szerint memorizáló és integráló.
Említettük, hogy az elme a legkisebb erőfeszítést szereti, mert úgy rögzült benne, hogy ez a biztonságos, ezért a megoldást, a döntést és a cselekvést ebbe az irányba csatornázza. Az emlékezet mellesleg egy ilyen folyamatban szabad préda, formálható, és minden más módon el lehet vele bánni. Az említett reflexivitás pedig azt is jelenti, hogy nem kizárólag az „igazság” szemlélése és munkálása, hanem saját folyamataira való ösztönös reflektálás is szerepet játszik döntéshozatalában, méghozzá nem kis mértékben, ami nem a „precíz”, hanem a gyors megoldásra tekint, gazdája jól felfogott érdekében. Az arányok igencsak szélsőségesek és egyénfüggőek, mint arról szó volt, ezúttal csupán a fő tendenciát fogalmaztuk meg.
– Mindenekelőtt érző lények vagyunk, akik gondolkoznak (Haidt), nem pedig fordítva, élesebben fogalmazva: az ösztöni definiál, a logika korrigál. A gond ezzel az, hogy éppen fordítva gondoljuk, és ténynek, mi több, tények összefüggő sorozatának gondoljuk azt, ami csupán méltóság- vagy arcmentő, legfeljebb félelmi, vagy csupán energiaspórló művelet. Igazságnak azt, amit úgymond a visszapillantó tükörben láttunk, tehát egy szabadon szerkeszthető emlék csupán. Mindezt nemcsak gondoljuk, hanem határozottan képviseljük is. Nem érzésként vagy véleményként, hanem biztos ismeretként, szent bizonyosságként hivatkozunk rá. Az említett spórlás pedig nem a hiányzó vagy igényelt energiát jelenti, az agykutatók szerint evolúciós oka van, nem adta át génjeit annak az agynak a gazdája, aki a szavannán alaposan megfontolt döntést akart hozni :).
– Csak a megtörtént események kis részét képes az agy regisztrálni, ezért az eseményeket kénytelen utólag színezni, kiegészíteni, méghozzá a feledés ellen (‘coloring-theory/színezéselmélet’). Ugyanis a memorizálás az elme első parancsolata, függetlenül attól, hogy van-e ‘nyersanyag’.
Sokezer inger (percenkét több millió) éri el az elmét, a megszokottakat betolja a „küszöb alatt”, a rendkívülieket igyekszik a meglevő ismeretekkel, tapasztalatokkal társítani. Ha nem pontos az illeszkedés, az újonnan érkezőt korrigálja, és nagyon sokára, ha egyáltalán, módosítja az agyban rögzült elképzelést. Mindazonáltal vannak olyan elemek, azaz meggyőződések, amiket semmilyen mértékű es tartamú hatás nem eliminál. Emberi kapcsolatok alakulásának üteméről való tárgyalás során a téma még előkerül. Nicolaus Cusanus gondolata, a „docta ignorantia”, (1440-ből): „A véges értelem nem tudja megismerni a dolgok vésgső igazságát. Mert az igazság egyfajta osztatlanságot jelent, maga a teljesség, nem valami több vagy kevesebb annál. Semmi és senki más, aki kívül áll az igazságon, nem tudja azt átfogni.”
– Definíció szerint a gondolkodás elsődleges feladata nem elkerülni, hanem kezelni a problémákat. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a problémák elsöprő többsége, jellegük szerint, az „adott” nem pedig a „szerzett” vagy a „keresett” kategóriába tartozik. Éppen ezért nem az „előrelátás”, ami elsődlegesen magas színvonalon kifejlődik az agyban, hanem a döntéshozatal, a helyzet, a kihívás, a találkozás „lekezelése”. Előrelátás ami van, az annak a feltételezése, hogy az élet eseményei, pontosabban azok jelentése ismétlődik, tehát előre tudható bizonyos események bekövetkezte, illetve ezeknek következményei. Amúgy az észlelést, mint volt róla szó, a „tükör” képe pontosabban kifejezi, mint a „felismerés”.
– A mély érzések rögzülése lassú folyamat, mondhatni nagyon lassú, bensőséges és elmélyült, és ez az agy feldolgozási képességével (bioritmus ugyan félreérthető, de használható), nem pedig a paleolitikum emberének kapcsolati hálójával van összefüggésben, és ilyen értelemben ezek az érzések algoritmikusan és kulturálisan is tömöríthetetlenek. Mindenképpen meg kell említsük, hogy szakmai berkekben igencsak ádáz vita zajlik a vonatkozó témát illetően. Pl. párkapcsolati hűség állatoknál is megfigyelhető (mint ellenkezője is, meg minden variáns), ami azt jelenti, hogy nem speciális humán-evolúciós jelenség, hanem nemzedékenként megtanulandó vonás, így a legmélyebb emberi érzéseket nem a „szavannáról hoztuk”, nem genetikai linearitás, hanem az elme igénye és önmagában fennálló képessége szabályozza. A vékony szeletelés és a gyors ítélőképesség nyilvánvalóan nem járhat együtt.
– Megvalósított szándék és elszalasztott lehetőség egyaránt visszavonhatatlan, és ez is emlékezetet arra, hogy különböző eseményeknek lehet ugyanaz a jelzője. Az elme döntési mechanizmusában fontos szerepet játszik a visszavonható/módosítható illetve a végérvényes feszültsége. Az előbbi jóval kisebb nyomással jár, és hajlamos mindig ezt a megoldást választani, hacsak nincs szükséghelyzetben, és nem kényszerül arra, hogy az utóbbit válassza. Meg kell érteni, hogy ez a döntés legnehezebb fázisa az agy számára, nem pedig a kimenetel várható haszna, vagy kockázata. A véglegesség avagy a visszavonhatóság közötti választáson túljutva szokott kiengedni, úgy értve, hogy lazít a fegyelmezettségen, ennek minden kockázatával. A szerelem többek között azért is rendkívül felszabadító élmény, mert jótékonyan rásegít a racionalitásnak, megszabadítja a gyötrelmes kíntól, hogy akkor hova és merre, ki legyen az, stb., ugyanis a gondolkodási folyamat drámai (és…) lerövidítése nélkül az emberiség rövid idő alatt kipusztulna. Az érvelés abszurd, de a hivatkozott jelenség talán érthető. Nem minden veszteség fájdalmas, pl. homokvár esetén éppen az a boldogság, hogy reggelre még egykori helyét is csak vélt környezetének alapos vizsgálatával lehet megtalálni.
– Három komoly egybefonódó esemény kimenetének meghatározása hatalmas stratégiai látásra vall, ámde ehhez szükség van annak feltételezésére, hogy a világ folyamatai egyszerű és alapvető erők, hatások, illetőleg jól strukturált és előre definiált törvényszerűségek mentén zajlanak. Tehát hatékony előrejelzéshez ugyan megfelelő tájékozottság, logikai képesség és képzettség alapvető feltétel. Mégis, a megoldás nem ezekben, hanem a folyamatok és a várható következmények súlyos redukciójában keresendő. Csak a folyamat egyik részét illusztrálja a gyógyszerészek aggodalma, miszerint már három egyszerre szedett gyógyszer mellékhatásainak összehangolása szinte lehetetlen, mármint hogy ezek ne erősítsék fel egymást, és feltételezve, hogy döntési helyzet van, azaz van választék, vagyis ugyanolyan pozitív hatású, de más mellékhatásokkal rendelkező készítmény, valamelyik kiváltására. Nehéz az elmének megjósolni azt, hogy „ebből pontosan az következik”, vagyis egy hatásnak pontosan mi lesz a következménye, ha az legalább két emberi döntésen, reakción átvezetődik, azt pedig, hogy mi lesz a „közös következmény” pontos hatása, inkább tippelhető, mint pontosan definiálható. Esetleg, ahogy említettük, a folyamatok moduláris kezelése, a várható emberi reakciók nagyfokú redukciója. Vezetői képesség, a stratégiai látás alapfeltétele, hogy az emberi finombeállításokra nem ajánlatos figyelnie. Meg kell jegyezni viszont, hogy az agy, amelyik ilyen bámulatos képességekkel rendelkezik, rendszerint más területeken sérülékeny, képessége és erőforrásai erre a funkcióra fokuszáltak.
– A rosszul felmért egyensúlyi helyzetek, az erkölcsileg keretezett érzelmi leolvasások, a feldolgozhatatlan információs áradatok együttesen és egyen-egyenként is oda hatnak, hogy a káosz és az érzelmi zűrzavar erői eluralkodjanak. Meglehet, hogy ezt hallva rendkívül helyzetre gondolunk, holott ez a hétköznapi. Mégis mi tart egyben, úgy ahogy, egy társadalmat? A közvélemény. Pontosan az a vélemény, hogy „járd a saját utadat”, „nem érdekel, vagy ne érdekeljen mások véleménye”, stb., stb., ezek a legnagyobb tetszést kiváltó vélemények, amik éppen azt jelzik, hogy a legtöbb ember számára semmi sem fontosabb, mint mások véleménye. Kivéve a szociopatákat. Őket tényleg nem érdekli az, hogy mint mondanak vagy gondolnak róluk mások. Igen, a mások véleményére való figyelemnek mély evolúciós oka van, ebből nem lehet kinőni, ezt nem lehet levetni, mert ez éppen úgy hozzánk tartozik, mint a 36,8 fokos testhőmérséklet. Ennek hiánya nem a kőkorszakba vetne vissza, hanem jóval a széncinkék fejlettségi szintjét, értelmi képességét megelőző létezésbe. Nem véletlen, hogy egyik szociológus „társadalmi vakcinát” emleget. William Cooley szociológus szerint „szégyelljük, ha egy őszinte ember előtt csalafintának tűnünk, vagy egy bátor ember előtt gyávának, egy kifinomult ember szemében pedig durvának, stb. Mindig elképzeljük a másik személy gondolkodását, és igyekszünk ahhoz alkalmazkodni.” Mark Leary ezt szociométernek nevezi, az a képesség, ami folyamatosan teszteli a társadalmi elfogadottságot. A megvetés, az el nem fogadottság hasonló idegrendszeri traumával jár, mint a fizikai bántalmazás.
– Egy új jel bejövetelével az agy riasztást kap. Alapesete a nyugalmi, azaz a bizalmi állapot, akármennyire is másként gondoljuk. Vagyis az átláthatóság, a rendezettség. Mert ez jár a legnagyobb energiaspórlással. Egy új jel pedig az egész barátságos környezet felülvizsgálatára ösztönzi, ezért sem csodálkozunk, hogy gyakran ignorálja az újdonságot, a szokatlant. Hogyha tudja, behelyezi valamelyik kész „fakkba”, panelba, befogadja, ösztönösen vagy tudatosan, a szokásostól való eltérésének függvényében. A szokatlan egyrészét ignorálja, azaz átfesti, új arcot ad neki, egyszerűbben fogalmazva: beolvasztja korábbi ismeretei halmazába, eltünteti nyomait is. Agyunk valóban egy melting pot. Valójában az agyunk az.
– A jövő az lesz, ami meg fog történni, azzal ellentétesen nem lehet élni és törekedni, de ezen belül számtalan lehetősége, sajátos szabadsága van minden embernek, főként ha folyamatok felimerésének és koordinálásának feltételei szeme előtt vannak, vagy potenciálisan jelen vannak életében. Se az nem igaz, hogy „minden ember abszolút mértékben ura önmaga életének, és sorsa saját kezében van”, sem ennek ellenkezője. A sodródás nem alapeset az elme számára, ahogy az sem, hogy teljes kontroll alatt tartja az eseményeket. Nem ezek puszta aránya, hanem a szabadság és kényszerűség mértékének elfogadottsága fogja meghatározni az érintett boldogság-indexét. Ezúttal nincs kérdésük a szabadság dolgában, de a kényszerűséggel kapcsolatban megjegyezzük, hogy az lehet teljességgel szubjektív érzés is. Amit kívülről nagyon nehéz megítélni, viszont lehet bőszen, könnyelműen ítélkezni fölötte. Ezzel máris munkahelyi, párkapcsolati és egyéb viszályok sűrűjébe kerültünk.
Mégsem hárítható el a felelősség, több okból sem. Egyrészt azért, mert mindenki más élete és gondolkodása hasonló buktatók között zajlik. Másrészt szerepet kap életünkben a munka, az elköteleződés, a nyitottság és az alázat. Hogy dolgozunk folyamatosan nemcsak ismeretünk bővítésén, hanem annak szerkezetén is, igyekszünk kitekinteni a szociális és logikai buborékból. Hogy figyelünk másokra és nem gondoljuk, hogy egyedül mi látjuk és értékeljük helyesen a dolgokat. És így tovább.
– Akár mennyiségi triviális feladatok is lefoglalják az erőforrásokat, és a lényeges dolgokról vehetnek el időt és figyelmet, és mindez komoly konfliktusok egyik oka lehet, amit aztán az irracionális tényezők közé sorolnak, vagy mégcsak fel sem ismernek. A „gondolati szaturáció” oka és eredete sokféle. Lehet alkati (pl. introverzió, jellemző neurotranszmitter, túlgondolás, stb.), idegrendszeri, átmeneti, stb. Lehet szenvedélybetegség, lehet felelőtlenség is, amikor az elme által ki nem követelt igényekkel árasztják el (kényszeredett, unalmi szoc. média-fogyasztás, stb.). Lehet menekülés, figyelemelterelés, de lehet tudományos elfoglaltság, vagy bármilyen más jellegű alkotó bevonódottság. Az egyoldalúan lefoglalt agy funkcionális analfabéta. Sokak őszinte megdöbbenésére. Egy fizika-professzor ismerőst például egyszerű bevásárlással sem lehet megbízni. Kis túlzással, de csak azért ezt említve, hogy ne kelljen személyesebb, és bizonyos értelemben még furcsább egyoldalúságait emlegetni.
– Az igazságra való hivatkozás gyakorisága és a jó közérzet fordítottan arányos. A gyakoriság lehet kimondott vagy kimondatlan, a következmény ugyanaz. Ha valakinek „nagyon igaza van”, vagyis állandóan azt hangoztatja, jó okkal gyanakszunk arra, hogy érzelmi egyensúlya, átmenetileg vagy tartósan, kibillent, méghozzá negatív irányba. Ennek lehet külső oka, egy tragikus, megrázó esemény, illetve lehet belső oka is, azaz az érzelmi repertoár megborulása, beszűkűlése, aminek számtalan oka lehet (élethelyzet, életkor, stb.). „Engedelmes, jó emberek” leggyakrabban éppen azok, akik nem bírnának el ellenvéleményt, kritikát, ezért a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnak a pillanatnyi helyzethez és a tartósabb elvárásokhoz. Jól működnek olyan helyzetben, ahol humán interakció legfeljebb alapon van, és nem kell ilyen jellegű döntéseket hozni, erőteljesebb és színvonalasabb módon találkozni.
– Nem bírák vagyunk, hanem ügyvédek, akik az eset után értelmezik, magyarázzák és mentegetik tetteiket. (Haidt) Ünnepeljük a racionalitást, de amikor eljön a pillanat, kevés teret adunk neki. (de Waal) Hacsak lehet nem adjuk át az irányítást az elmének, mert nem igazán tartjuk megbízhatónak, az érzések, megérzések mellett. Ha erőteljesnek találjuk a fogalmazást, gondoljunka szerelemre, melynek kimenetele nem kockásfüzetek lapjain, vagy excel-tábláztok böngészésében dől el. Az érzelmek szerepét a döntéshozatalban mostanában kezdte felfedezni és kidolgozni a lélektan. Inkább megyünk a szívünk, orrunk, érzékelésünk után, minthogy rábízzuk magunkat az értelemre és a belátásra.
Ami egyébként a „szív” fogalmát illeti, bár költői nyelven szólunk, agyi neurális folyamatokra utalunk (jelentsen ez bármit is:)). Szakemberek amygdalát és a teljes limbikus rendszert emlegetik, de ezek sosem különülnek el annyira mechanikusan, mint az a poppszichológia szereti emlegetni. Tény, hogy érző lények vagyunk, akik gondolkodnak, és nem fordítva, és ez nem hátrány, nem tragédia, hanem az élet csodája. Csak éppen tudni kellene róla. Ez esetben kevesebb igazság, de több szeretet lenne, és több örömérzet a világ felfedezésében. Nem árt tehát tudni arról, hogy egy sokkal sérülékenyebbnek és törékenyebbnek gondolt elem, vagyis a szív döntése hatékonyabb, vagy legalábbis elsődleges, minthogy az érzések adják a témát illetve az irányt, és annak ellenére, hogy a gondolatok igazabbak (letisztultabbak, fegyelmezettebbek), utóbbiak végső soron mégiscsak alárendeltek.Jonathan Haidt ismert megfogalmazása szerint: „Az érzelmi farok csóválja a racionális kutyát.”
A történet vázlatát a szív írja meg, a barát-ellenség rendszerben, okait viszont nem hozza nyilvánosságra. Az érzelmi megkomponáltsággal annyi a gond, hogy az elme számára a beérkező információk jelentős része elvész, vagy átalakul. Már a recepció is szelektál, aztán a vágyakozás torzítja (szélsőséges esetben a gondolkodás lehet teljesen, vagy részben vágyvezérelt), ami azt jelenti, hogy az elme már csak egy szűrt és csonka tartalmat kap. Azt ő maga is igen nagyvonalúan kezeli: kiegészíti, pótolja a hiányzó tartalmakat. Hiába gondoljuk másként, elménk és érzelmeink folyamatosan becsapnak minket, bár a „minket” hatálya alól a nyilatkozó mentesül, és a „becsapnak” pedig csupán mindenki másra érvényes. Nem tudjuk kiszűrni a hibákat, bár vannak egyértelmű következményekkel járó esetek, ezek pontos mibenlétére gyakran csak közvetett utalás történik. Többszöri hibás dekódolás esetén nem feltétlenül a világra kellene gyanakodni. Érdemes figyelnünk tehát olyan területekre, ahol bizonytalanságot, a logikai kicsúszás veszélyét tapasztaljuk, lehet, hogy nem egyedi és véletlen jelenség.
– Elég egy idegen, szokatlan hangsúly, hogy ugyanazt a gondolatot, amit korábban magunkénak vallottunk, ezúttal elutasítsuk, csak más frekvencia, vagy annyi, hogy egy nem kedvelt személytől halljuk, hajlamos vagyunk az egészet hiteltelennek titulálni. Ha unkomfortos a kérdésfelvetés, a tárgyalás, esetleg maga a válasz, az igazsághoz való viszonyunk könnyen abszurddá válik. De mindezek hétköznapi jelenségek, mégha nem is tűnnek fel, de közöttük és velük élünk. Ámde mégiscsak mi hozzuk meg a végső döntést. Senkire nem háríthatjuk a felelősséget. Annak ellenére sem, hogy a folyamat úgy néz ki, amint fentebb felvázoltuk. Nem túl biztonságos, nem túl egyértelmű, vannak benne baljós jelenetek, van megtévesztés, és annyi minden, amit sehogy sem akarunk a logika vagy a gondolkodás folyamataihoz kötni. Pedig kénytelen vagyunk.
– Az erkölcsi érvelést nem azért végezzük, hogy rekonstruáljuk a tényleges okokat, amelyek miatt mi magunk jutottunk egy ítéletre. Azért érvelünk, hogy megtaláljuk a lehető legjobb okokat, amelyek miatt valaki másnak is csatlakoznia kellene hozzánk az ítéletünkben. (Haidt) Ez azonban két különálló témából áll, amik párhuzamos ösvényen haladnak, mindkettő célja természetesen ugyanaz: az elfogadott, tehát magyarázkodásra nem kényszerülő, energiatakarékosan (békében) élni képes elme. Egyik ösvény az igazoltság, hogy úgy van jól, ahogy teszi, érzi, mondja, stb., Másik is hasonló gondolatot hordoz, miszerint mások is úgy látják, tehát nem kell senki előtt igazolódjon. Az elme számára egyik legszörnyűbb tapasztalat, hogy magyarázkodnia kell, hogy idegen, önértelmezésre szorul, és a világ előtt magyarázkodnia kell. A baráti vigasztalás, az értő meghallgatás pontosan ezt jelenti: felmenti az elmét a gyötrő idegenség-érzet alól, a folyamatos magyarázkodási kényszer alól.
Az agy uralkodó szerepét, érdekérvényesítési képességét, láthatatlan machinációit, mondhatni igencsak ellentmondásos módon, legerőteljesebben a másik oldalról ismerhetjük fel, pontosabban az elfojtás és a kétségbeesés felől, és ezt talán nem is kell magyarázni. Hogy miként képes átformálni gazdáját, hogy mennyire kiszolgáltatottá tudja tenni, mennyire meg tudja hurcolni, milyen erővel képes hamis érzésekkel befolyásolni. A kétségbeesés azonban nemcsak tematikusan merül fel, hanem strukturálisan is, ami igencsak elgondolkoztató.
– A gonoszság gyökereit kutatva két olyan vonást is találhatunk, amiket egyen-egyenként és alapesetben kifejezetten előnyösnek tarthatunk, talán még gyermekeinket is bátorítjuk: a magas önbecsülés és az erkölcsi idealizmus. A magas önbecsülés nem okoz közvetlenül erőszakot, de ha valakinek irreális az önbecsülése, azt könnyen fenyegeti a valóság, ezekre a fenyegetésekre egyes emberek erőszakosan reagálnak. Hasonlóképpen az erkölcsi idealizmus, önmagában jószándékú, magasra értékelt tulajdonság, de elvárásai, törekvései, téves következtetései és az ítéletének mikrokörnyezetére gyakorolt hatásának összhatása nem nevezhető pozitívnak.
– Úgymond jó algoritmussal elkerülhető a csalódás, és ugyanez alkalmas a megbánás helyzetbe kerülése ellen is. A „jó algoritmus” nem bölcsességet, képzettséget feltételez, hanem az igények és a vágyak összhangját a képeségekkel és a lehetőségekkel. Valóban, „softveresen” minimális az összefüggés az összeszedett élet és a képzettség között, ami nem jelenti azt, hogy a kiszolgáltatott illetve a magas társadalmi presztizsű személy azonos módon lenne levédve a kísértések ellen. Viszont tudati szinten, önkényes optimalizációval, alacsony önismerettel hatékonyabban lehet elhárítani a csalódást, a gyászt mélységét, az érintettséget és egyéb lelki nyavalyát, mint képzéssel, vagy poétikus képességekkel. Egyesek sebeiken, mások sérelmeiken keresztül kapcsolódnak a világhoz, nyilván ez a két szélsőség.
– Formálisan megfogalmazott probléma nem generál automatikus választ. Ilyeneket szoktunk hallani: „Pedig mondtam, kérdeztem…”. Csak arra kellett igyekeznie, hogy mindezek olyan helyzetben, időben, lelkiállapotban hangozzanak el, amikor relevanciájuk a nullához közelít. Igazolódásra így ugyan nagyon is alkalmas, másra viszont nem. Dehát mi is volt a cél? Mint annak idején, amikor a fotószakkörben a sötétkamra rőt fényénél kezdett körvonalazódni az exponált kép, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy másik filmtekercset kellett volna beletenni a hívóba, és ismeretes, hogy a folyamat egyirányú. Fixálni viszont ezt is kellett :).