(Első rész)
Traumatikus (gyász-) eseményeket követő, specifikus kognitív disszonanciák
Torzításokról általában
Szakmai körökben ismert a poén: ahány gondolat, annyi kognitív torzítás. Egy szakirányú egyetemi képzésen hangzott el a kérdés: „professzor asszony, igaz az, hogy ítéletalkotásunk repertoárja csupa kognitív torzítás?” „Ami azt illeti, ismeretes egy pozitív összefüggés a megformált szavak és a pszichológusok száma között.” Kitérő válasz, de nem a témát akarta elkerülni, hanem a leegyszerűsítés kockázatát kívánta mérsékelni. (Másik igazolt megállapítás, hogy minél természetesebb az otthoni és a munkahelyi megvilágítás, annál kevésbé van szükség pszichiáterre :)) Amúgy sem lenne olyan fenyegető hír, mint első blikkre véljük, hiszen a kognitív (és abból származó) torzításoknak nemcsak negatív hatásaik illetve következményeik vannak, éppenséggel ott munkálnak a legnemesebb érzések környékén is, de ezúttal óvatosságból elhárítjuk a késztetést, hogy akárcsak közvetett utalást is tegyünk valamelyikre. D.v. azokról is szó lesz egyszer.
Első feladat, hogy figyelembe vesszük a nyelv kifejezőképességének korlátait, egy megpróbáltatásban levő érzései ugyanis mély kutak sötét vizeiből fedezik szomjúságukat, ahova a szavak nem követhetik, ugyanis azok éppen „szárazon vannak”, azaz szemantikailag részlegesen kódolatlanok. A szavak jelentik a szűk keresztmetszetet, a tágasság ez esetben az érzésekben van. Mint azt valamennyien tapasztaltuk, az érzelmi teher növekedésével párhuzamosan egyszerűsödik a beszéd, szűkül a repertoárja és árnyalatokban is szegényedik, minden költőiség fokozatosan kivész, a fogalmak a legközvetlenebb jelentésükre korlátozódnak, ami nem segíti a közlés-megértés zavartalan és hiteles lefolyását, hiába tűnik ez ellentmondásnak. Az emberi megértés alapesetben felfedezésként írható le, amiben az elme megélheti a dekódolás örömét, zokon veszi, ha megfejtik helyette a jelentést, és elveszik előle a hormonális jutalmat (gondoljunk a dekódolási öröm „szélsőséges” eseteire, a viccekre). Egyszerű illusztráció a többletjelentés elvételének (ez esetben adagolásának) frusztrációjáról: – Hideg van. – Fázol? – Annyit mondtam, hogy mínusz tíz van.
Mély gyász esetén egy kívülálló azt is furcsának találhatja, hogy valaki ennyire megrendülhet a valószínűtlentől, avagy az illuzórikustól. Az „illúzió” nem az érzések valóságát, csupán azok jelentőségét helyezi a realitáson kívül, történetesen az a vélemény, hogy egyetlen fájdalomnak sem lehet akkora befolyása, amilyennek az érintett mutatja, vagyis az illető rájátszik, túloz, kényeskedik, stb. A „beragadt billentyűzetű” ember valóban nyomasztó teher tud lenni a környezete számára, minthogy nem egyszerű napestig hallgatni vagy látni azt, hogy valaki életének fő motívumát egy aktuálisan (fájdalmi) disszonáns érzés adja. Viszont ha kétségbevonják szomorúságának valódiságát, azt éli meg, hogy „áttetszővé” vált, és érzéseinek, személyiségének csak töredéke látható, azaz egyénisége „huzatos a tekintetek számára”. Ez pedig egy igen gyakori és erőteljes gyermekkori fixációt élesít („a felnőttek elfelejtkeztek rólam, végem van”). Ilyen állapotban a megváltó tapasztalat a párbeszéd lenne, ugyanis neurális készségünk úgy van felépítve, hogy mások érzéseit részben a sajátunkként él(het)jük meg, tehát pozitív reakciók, gesztusok, motorikus mintázatok segítenének az érintettnek kimozdulni a holtpontról, abból a szűklátókörű, önző, nyomasztó, sérelmi megközelítésből, amibe manőverezte magát, rosszul működő készségeivel. Mások élete, teljes idegrendszere képes hatni ránk, egy felszabadító, biztonságot sugárzó, nem enervált magatartás pozitív érzelmi állapotot generál környezetében. (Dan Stern) Határozott véleményünk, hogy valamilyen külső hatás nélkül nem indulnak be azok a pozitív folyamatok, amelyek a gyászoló érzelmi életét stabilizálják, és ezzel elindítják az emocionális önszerveződés, a gyógyulás útján. Még a tapintatlan megjegyzés is többet ér, mint a semmi, a makacs hallgatás pedig valójában az elkötelezett kárhozatatás gesztusa.
Ráadásul a szenzoros küszöb is megnő ilyen esetben, ennélfogva a tévesztések gyakoribbá válnak, ráadásul anélkül, hogy ez valamilyen szinten észlelhető lenne számára, továbbá ekképpen a melléfogások nem összegezhetők, ennek megfelelően a helyzeten nem is lehet javítani. Továbbá ne felejtsük, hogy nemcsak a realitásban történt veszteség, hanem abban is, ami csak az illető képzeletében létezik, ami ugyan sosem volt, de lehetett volna, illetve létezett, de némiképp másképp. Egyik sávja a fájdalomnak éppen az, amint a világ legszomorúbb jelenségeként ismerünk, vagyis a potenciális szeretet kudarca. Úgy értve, hogy amelyik esélyt kapott, vagyis a tendencia egyértelműen megjelent, viszont valami miatt mégsem realizálódott. Az okok sokrétűek, de egyik variációt sem lehet megúszni nyomasztó lekiismeretfurdalás nélkül. Nem elég tehát csak a tényekkel foglalkozni, ugyanis a konkrét veszteségre szorítkozó vigasztalás nem tartalmazza a fájdalom valamennyi okát. Egy komoly felmérés szerint az emberek 83 százaléka legjobban az elszalasztott lehetőségeket bánta meg, azokat az élményeket, amikre lehetőségük volt, de nem éltek velük. Környezetének valamennyi tagja, de mondhatni bátran azt is, hogy mindenki számára világos kell legyen, hogy az emberek potenciális lehetőségeket és kapcsolatokat is gyászolhatnak.
Van egy túlgondolásnak (hiperkogníció) nevezett paradoxon is, minél több kifejezést ismer valaki a benne zajló pszichés folyamatokról, annál nehezebben lesz túl rajtuk, illetve annál nagyobb a kísértés, hogy a meglevő ismereteivel „barkácsoljon”. Ennek során például a fogalmakat tudatosan, de nem mindig adekvátan alkalmazza, amivel kinyílik az inkonzisztencia-olló (szélsőséges eset a csak fonológiailag kódolt szavak előhívása: itt van a nyelvem hegyén…). Mondanunk sem kell, hogy ennek milyen kockázatok jelennek meg, amikor valaki úgy tudja, hogy tudja, és „fogalmazásaival fellázítja a szonnyadó érzéseket”.
Tájékozottság ez esetben egyáltalán nem előny, ezen belül a felületes, de a széleskörű tájékozottság minősített tehertétel. Ugyanis gondolkodásának minden verziója és próbálkozása egyszerre segíti és nehezíti dolgát. Érdekes módon a várakozás, a felkészülési periódus több boldogságot képes adni, mint az esemény bekövetkezte. A „várakozás a boldogság ingyenes verziója” (Elizabeth Dunn), az agynak ugyanaz a régiója, amely az „élmény-előzetes” állapotában be van kapcsolva (a nucleus accumbens), teljesen kikötődik, miután a dolgot megszereztük. Jó hír azonban, hogy ez a szabály, vagy tendencia a tárgyakkal kapcsolatos érzésekre korlátozódik. Boldogok vagyunk megszerzett dolgainkkal, amíg rá nem jövünk, hogy vannak jobb dolgok is, illetve velük kapcsolatban igen gyorsan beáll egy érzelmi egyensúly: megvan, a „váratlanság jutalma, a bővülő képességek izgalma” igen hamar odalesz. Továbbra is örömmel használhatjuk a szerzeményt, de pozitív érzelmi többletet (hormonális boldogság-érzés) már nem ad. Személyek esetén azonban más a helyzet, az emberi természet gazdagsága, illetve hogy bármelyik pillanatban képes meglepetést okozni, jó esetben garantálja, hogy az érdeklődés fennmaradjon.
Tehát az IQ sem segít, és függetlenül attól, hogy ez konkrétan mit jelent, gyakorlatilag az intelligenciaszint és a kilábalási idő között nincs pozitív összefüggés. Hiszen az ismeretek nemcsak a pozitív érveket tartalmazzák, hanem a kockázatok, illetve a tehetetlenség igazolásának egész arzenálját is. Veszteség esetén nem segít az sem, ha valaki magas érzékenységgel rendelkezik, vagyis „atomi szinten átéli az emocionális tartalmakat”, az sem előny, ha kiemelkedő önreflexióval bír, az még kevésbé, ha valamennyire tájékozott a vonatkozó kérdésben (szakmailag, vagy egyszerűen olvasott). Előbbi esetben az események nem cselekvésorientált mintázatokban vannak elraktározva, a „birtoklási ösztönt” és a létezés más paramétereit érzésekben őrzi (extrém eset a költők, de egyáltalán nem kizárólag róluk van szó, hiszen a költőiség egyetemes emberi vonás, minusz szociopaták). Mindenki képességei és tájékozottsága arányában elemzi és értelmezi tehát a helyzetét, ámde minél több pozitív megállapításra képes valaki, annál többféleképpen tud érvelni a kockázatok mellett is, ami végsősoron erősíti a kudarc lehetőségének érzetét.
Pontosabb leírás szerint a magas önelemző képesség rövid távon nagyobb jólétet eredményez, azonban elnyújtja a nehézségből való kilábalást idejét, illetve megnehezíti a folyamatot. Thomas D. Wilson & Elizabeth W. Dunn tanulmánya szerint az introspekció önmagában nem biztosít közvetlen kapcsolatot a tudatalatti mentális folyamatokkal, vagyis nem segíti a mélyebb megértést, ami azt jelenti, hogy a magas önreflexióval rendelkező egyén sem a „lényeget” elemzi, amikor megfigyeli a benne zajló folyamatokat, hanem azt mondhatjuk, hogy egy magasabb megértési szinten ruminál. Az introspekciónak további negatív következménye, hogy az ember figyelmét nem reprezentatív okokra és adatokra irányítja, és arra készteti, hogy helytelen vagy hiányos narratívákat építsen fel, amint arra fentebb már tettünk utalást. Vagyis azok az emberek, akik például rendszeresen és behatóan elemzik magatartásuk okait, gyakran éppen a hiányos információkra koncentrálnak, és ezek nyomán pontatlan új magatartásformákat alakíthatnak ki. („X nem hívott fel, ennyit érek neki…”; „Harag van bennem, márpedig ez jogos, az oka pedig…”) Azok az emberek, akik szorongásuk okán rágódnak, a magukról szóló negatív információkra koncentrálnak, és gyakran még mélyebb depresszióba ássák magukat. Az introspekció akkor lehet hasznos, ha segít az embereknek hogy valamiféle értelmet találjanak a nehezen megmagyarázható traumatikus eseményekben. Ez rendszerint spirituális jellegű. (T. D. Wilson & E. W. Dunn) Természetesen van megoldás, és ezért születik ez, illetve minden ehhez hasonlatos írás, hogy a bennük és környezetükben zajló érzelmi és mentális jelenségekről egy értelmesebb, koherensebb narratívát alkotva, az emberek maguk mögött hagyják a régi jelentéseket, és kilábaljanak aktuális nehézségükből, ami fenyegeti integritásukat, szorongással jár, és korlátozza friss megéléseiket.
A témát még kissé folytatva, már-már erőltetve, teszünk egy nagyon rövid kört a mentális folyamataink házatáján, azaz hogy miként reprezentálódnak azok tudati szinten. Daniel M. Wegner (Harvard Egyetem, ld. „mentális ok-okozati összefüggés illúziója”) pszichológus elemzései azt sugallják, hogy az akaratra vonatkozó introspekciók konfabulációs jellegűek. „… nem vagyunk belsőleg tájékozottak saját cselekvéseinkről, hanem azokat gyakorlatilag a tudatunkban megfigyelt gondolatok és cselekvések észleléseiből építjük fel.” Egy másik ismert szakember, Bruce M. Hood kissé sarkítva fogalmazza meg a folyamatot: „Az agy regisztrálja, hogy mit érzékel a világban, de az ő dolga nem a pontos leképezés, hanem az idegrendszer védelme, tehát a megoldása úgy fest, hogy döntést hoz arról, mi legyen ott, majd saját agyi aktivitást generál, mintha az, amit eldöntött, valóban ott lenne.” Daniel Kahneman körültekintőbben írja le mindezt, bár a végkövetkeztetése nem sokban tér el: Az emberek hiedelmeikbe vetett bizalma nem a bizonyítékok minőségének, hanem annak a történetnek a koherenciájának a mércéje, amelyet az elmének sikerült felépítenie. A múlt megmagyarázásának képessége azt az illúziót kelti bennünk, hogy a világ érthető. Ez sok területen nagyban hozzájárul a tévedések generálásához. Érzelmi kérdésekben elménk semmi értelmét nem látja annak, hogy a valóságnak leképezésében játszott varázslatos szerepéről lemondjon, annak érdekében, hogy az nyersen és szabadon érvényesülhessen. Susan Blackmore szerint mindannyian „megéljük önmagunkat”, méghozzá igen magabiztosan, de amit tapasztalunk önmagukról, az egy erőteljes megtévesztés eredménye, amit az elménk saját megnyugtatásunkra generált. Vagy ahogy a kognitív jelenségekkel foglalkozó Andy Clark filozófus mondta: az észlelés kontrollált hallucináció. Bár nem teljesen ugyanazt jelenti, és nem is fedi le a teljes repertoárt, sokkal korrektebb a fiziológiai megközelítés, ami szerint a szem csak azt látja, amit az elme képes felfogni. És az pontosan elég is az ítéletalkotáshoz, hiszen minden emberi elvárás és felelősség kizárólag erre a tartományra korlátozódik.
Összességében annyit kell megjegyeznünk (mint barát, családtag, lelkigondozó, érintett személy), hogy agyunk értelmet kíván adni minden eseménynek, hiszen azáltal csökkenti a környezeti fenyegetést. Másrészt nem az a hivatása, hogy pontosan leképezze számukra a valóságot, hanem éppenséggel meg akar védeni tőle, minthogy „szeret”. Látni fogjuk, hogy az enyhe, de folyamatos pozitív önbecsapás az elégedett élet egyik kulcsa. Nincs olyan felelősségünk, hogy valakinek a gondolkodási torzításait, mint valami kizökkent szerelvényt, helyretoljuk. Éppenséggel arra születtünk, hogy a nehézségben levő embertársunk gondolkodását enyhe pozitív torzítás irányába mozdítsuk, adott esetben a realilitás szigorú, önemésztő állapotából.
Továbbá szintén az értelemadási igyekezetéből következik, hogy vigasztalás esetén az érintett elméje nem a tartalomra, hanem az okra fog figyelni, nem az fogja érdekelni, hogy ki mit mondott, de még az sem, hogy miként mondta, hanem igazából az érdekli, hogy „miért mondta„. Illetve miért tette, miért úgy viselkedett, stb. Kutatások szerint ilyen lelkiállapotban, ezek a legjellemzőbb kérdéseink. És ez a „miért” kerül gondolati és affektív integrációba. (A feltűnő nyájasság ezért nem indukál pozitív kimenetet, mert vele együtt megnő a „miért teszi” kérdés tehertétele.) A vigasztalás gyakran arról szól, hogy az illetőt nem terhelünk meg olyan beszéddel, viselkedéssel, aminek nyomán őbenne a „vajon mindezt miért teszi, mondja” jellegű kérdések nyomasztó túlsúlyba kerülnének a konkrét segítséghez képest.
Általunk elsőként említett torzításban is szerepet játszik a személyes validáció, mint kognitív jelenség, és ebben az állapotban nagyobb arányban történik a valóság „személyes leképezése”. Ilyen lelkiállapotban az érintett fogékony olyan történetekre, amikbe be tud kapcsolódni, amikben el tudja helyezni saját esetét, vagy annak egyetlen motívumát. Úgy is szoktak fogalmazni, hogy hajlamos „felülni egy történetre, narratívára” hiszen az csak tart valahová, van kimenete, egyszer véget ér, és ez a kilátástalannak tűnő érzelmi viharokat megélő számára mégiscsak megnyugtató. Történik úgy is azonban, hogy ez az „emocionális gyors” eltűnik a ködben, szenvedélyben, önromboló életmódban. Sajnálatos módon, ámde aki szereti, még időben szeretheti.
Két rövid előzetes megjegyzés. A.) Egyes pszichológusok szerint az elhunytakra a jóságuk miatt emlékeznek, ha egyáltalán, aminek anatómiáját Kahneman és munkatársai, elsősorban fiziológiai kísérletekkel, konkrét adatok alapján le is írták. Ez a nevezetes „csúcs-vég szabály”, ami szerint az emlékezetben maradt képet a közösen átélt legszebb élmények és a lezárás módja fogja meghatározni. Mennyiség nélküli fogalmak, főként az élmények intenzitása és száma kérdéses, de abban a legtöbb kutató egyetért, hogy a lezárás körülményei a gyász első időszakában elsődlegesek. A „gyász”-t ez esetben is általánosabb értelemben használjuk, tehát nem csupán elhalálozásra utalunk, akkor sem, ha kifejezetten csak azt az esetet említjük egy értelmező leírás során.
A gyász kezdetén a leggyakoribb beszédtéma az elhunyt életének utolsó időszaka. Tehát komoly kutatások is alátámasztják, illetve saját szívünk is megerősíti, ami szintén egy fontos marker :). Gyász esetén tehát két tényező fontos: egyrészt létszükséglet az egyetemes emberi jóság definiálása, illetve annak hozzárendelés ahhoz az élethez, akitől elbúcsúztunk, másrészt fontos megnyugtatni a gyászolót, hogy a végidőben azt tette, amire lehetősége, képessége volt. Adott esetben rettenetes harcok dúlhatnak benne, tegyük tehát félre elképzeléseinket, elméleteinket és igazságainkat, és őreá koncentráljunk, vagyis a veszteség miatti elkeseredettségére, dezorientáltságára, szomorúságára.
Csúcs-vég szabály példája lehet valamelyik csapatsport, ami rengeteg epizódból áll, mégis az egész csupán egyetlen történet, minden részlete beszámít ugyan az értékelésbe, de a meghatározó mégiscsak az lesz, ami a meccs lefújásakor a kijelzőn szerepel. Ez pedig azt mutatja, hogy néhány helyzetben melyik csapat mutatott nagyobb kvalitást, illetve azt is, hogy az adja a tartós elégedettséget, vagy diszkomfort-érzetet, ami a végén szerepel, ami nem feltétlenül a teljes esemény során átélt érzések hű mutatója. Veszteségek esetén is nagy jelentősége van a befejező szakasznak. Természetesen nemcsak a csúcsélmény és a befejezés számít, de a végső konklúzió levonásakor, mikor egy személyt elveszít, egy esemény véget ér, egy lehetőség bezárul, stb., nehéz mindezt megértetni egy érzelmekkel elárasztott elmének. Természetesen ezek az érzelmek a korábbi pozitív élményeinek reciprokait jelentik, ahogy arról többször volt és lesz szó. Ugyanakkor azt is nyilvánvaló, hogy a folyamat aktuális megélése nem ugyanaz a történet, mint a későbbi értelmezése, hasonlóképpen a megélő és az emlékező énünk sem felcserélhető. Utóbbi aligha nevezhető bölcsnek, amikor az intenzív öröm pillanatait részesíti előnyben a huzamos boldogsággal szemben, amiben ugyan szelídebb érzelmi csúcsok jelentkeztek, de jóval hosszabb ideig tartott. Dehát ha így működik, ezt kell elfogadnunk. Okokról ezúttal nem szólunk, de felhívjuk a figyelmet néhány jelenségre. Hogy egy rövid szerelmi élmény varázslata képes éveken át életben tartani egy közömbösen folytatódó kapcsolatot, ami az utódok számára előnyös lehet. És genetikánk úgy döntött, hogy ennek több előnye mint hátránya van. Természetesen ez érvényes minden emberi kapcsolatra. Az érzelmi komponens ugyan változó, de az intenzitás kötelező elem. Vagy a megtérés élménye életreszólóan összekapcsolhatja a hívőt Teremtőjével.
Ezzel azonban még nincs vége annak a kalandnak, amiben részünk van elménk csodálatosan furcsa, kímélve elfedő habitusának nyomán, ami éppen következetességével fedezi el előlünk igazi személyiségünk, mintegy leárnyékolva a „kívülről látható önmagunkat”. „Egy következetlenség van beépítve elménk felépítésébe” – jegyzi meg Kahneman. Erős és eltérő preferenciáink vannak fájdalom- és örömélményeink tartósságára vonatkozóan. Azt akarjuk, hogy a fájdalom rövid legyen, az öröm pedig kitartó. De az emlékezetünk úgy fejlődött ki, hogy egy fájdalom- vagy örömepizód legintenzívebb pillanatát (a csúcspontot), illetve az epizód lezárásának pillanatában érvényesülő érzéseket tárolja és számítsa be az értékelésbe. Az időtartamot elhanyagoló emlékezet nem fogja kiszolgálni a hosszú öröm és rövid fájdalom iránti preferenciánkat. Amikor az időnk korlátozott, és bizonytalanok vagyunk abban, hogyan szolgálhatnánk legjobban a prioritásainkat, kénytelenek vagyunk azzal a ténnyel foglalkozni, hogy mind az átélő én, mind az emlékező én számít. Nem akarunk hosszú fájdalmakat és rövid örömöket elviselni. Mégis bizonyos örömök miatt érdemes lehet elviselni a szenvedést. A csúcspontok fontosak, és a befejezés is az.”
B.) Másik megjegyzésünk a kognitív torzításhoz kapcsolódik, amik szintén nem írhatók le a fizikai törvények precizitásával, márha ez az igény valakiben egyáltalán felmerült volna. A kognitív torzítások sémaszerűen formálódnak, skálázhatóak, és van egy nagyon szubjektív, az adott helyzet által is meghatározott átmenet az árnyalás és a torzított-megtévesztő gondolat között. Az előbbi a saját érzelemvilág enyhén jobb színben való feltüntetését, a fenyegetettség irreális jelenlétét (pluszba, minuszba) szolgálja, és teljesen hétköznapi jelenség, talán fel sem tűnik, észre sem vehető. Utóbbi származhat szellemi igénytelenségből, de következményei önmagunkra és másokra nézve kedvezőtlenek. Viszont van, amikor egyértelműen javunkat szolgálják a torzítások, gyász esetén például részei az önvédelmi mechanizmusnak. Ezek közül néhányat felsorolunk, szinte lexikonszerűen.
Ezek: Barnum-Forer effektus; gyermeki énállapot; depressziós realizmus; realitás vs. vágyvezérelt megoldások; hibáztatás; nézőpontból eredő torzítás; a szomorúság, mint identitás; általános – egyedi feszültsége; konfirmációs torzítás; önsajnálat; önismeret-csapda; rendszerszintű problémák; megkerülés; identitásfenyegetettség.
Barnum-Forer effektus, avagy a homályos gondolatok apoteózisa
Alapesetben is vonzódunk homályos ígéretekhez, ugyanis azokkal kapcsolatban fennáll egy olyan illúzió, hogy sokak által megerősített folyamatokról szólnak, lezáratlanok, ennélfogva a kimenetelük hatalmunkban áll. A hiedelem hatásfoka jelentősen megnő, ha az említett vonásokkal rendelkező elbeszélésekhez, vagy legalább egyes elemeikhez a szubjektív validáció képzete társul, vagyis hogy „benne van a történetben”. Ilyen eset pl. amikor az ember valami érzelmi vihart, váratlan, életmenetét megbontó eseményt él át, és új világ-értelmezésre szorul. Gyakran megesik ekkor, hogy nem a logikus magyarázatokat találja meg, hanem különös vonzódást érez a zagyva értelmezések, homályos klisék iránt (Similis simili…). Márcsak mintaegyezés miatt is, hiszen maga is hasonló szerkezetben él, azokhoz került közel, nem eligazodni akar, hanem otthonosságot keres a világban, ismerős mintázatokat. Paradox módon ez esetben a „zavar” tűnik a legismertebbnek.
Ilyen állapotban az ember tehát hajlamos elfogadni és igazat adni ködös állításoknak, amiket úgy terveztek, hogy széles spektrumra legyenek érvényesek, tehát ezek azok a gondolatok, ötletek, tanítások, elméletek, amiket hideg fejjel mindenki visszautasítana, legalábbis fenntartásokkal kezelne, stb. Érzelmileg megterhelt állapotban viszont könnyelműen érvényesíti, feltéve, ha úgy érzi, hogy „belefér az esetbe”, valamilyen szinten (érzelmi, intellektuális, kapcsolati, szociális) érintett, be tud kapcsolódni, és így összefűzheti a kínált narratívát saját élettörténetével. Ebben az állapotban az az ígéret, hogy létezik a világban legalább egy validált, koherens történet, ami hűen elmeséli saját esetét is, igencsak megnyugtató. Hiszen a történet csak megérkezik valahova, márpedig számára éppen ez a legfontosabb jelentése: kijutni innen, mindegy hová, csak ki ebből a kilátástalan helyzetből. Akkor is így érez, ha van némi fenntartása azzal az érzéssel kapcsolatban, aminek beállt a sodrásába. Ugyanis nagyon el akar hinni valamit, és a nem releváns részleteket egyszerűen nem veszi figyelembe.
Ezt a jelenséget nevezik Forer-effektusnak (Barnum-effektus, v. Barnum-Forer effektus), ami megmagyarázza, hogy megzavart, kifordult állapotukban miért dőlnek be olyan könnyen az emberek horoszkópos és más áltudományos ígéreteknek. Megpróbálja az ember a foszlányokat és vonásokat összefércelni, mert nagyon kell a konzisztencia, és nagyon zavaró a szétesettség, és lesz ami lesz ebből, sikerül, ahogy sikerül, de elménk számára az is megnyugtatóbb, mint a teljes bizonytalanság. Jó erre is figyelni, csak annyit szeretnénk egyelőre mondani.
A Barnum-Forer effektus névadói: Phineas Taylor Barnum, aki cirkuszi showműsoraival vált híressé, holott sok egyéb tevékenységet is végzett, illetve Bertram Forer, aki a Kaliforniai Egyetem pszichológusa volt. A kognitív torzítás elnevezését Paul Everett Meehl (Minnesota Egyetem, ld. Meehl-paradox) pszichológus javasolta.
Barnum rendkívül sikeres showman volt, szélhámosság sem állt távol tőle, ma úgy mondanánk, hogy egyszerű tárgyak által sztorikat árult. Említsük meg azért azt is, hogy politikus, képviselő, polgármester is volt, és nagyon szép beszéddel támogatta az Egyesült Államok Alkotmányának 13. módosítását, amelyik így hangzik: „Az Egyesült Államokban és a joghatósága alá tartozó területeken nem létezhet rabszolgaság vagy kényszerszolgaság, kivéve, ha az a bűncselekményért kiszabott büntetés, amelyért az érintett személyt jogerős ítéletben elítélték.” Barnum szerint: „Az emberi lélekkel, amelyet Isten teremtett és amelyért Krisztus meghalt, nem lehet megalázó módon bánni.”
Ha nem is tőle származik, de rá vallott a vele kapcsolatba hozott mondás: Minden percben születik egy balek. Van ennek némi pejoratív zöngéje is, de alapvetően arra utal, hogy mindig lesz kereslet arra, amit a műsorai, mutatványai kínálnak: a meglepetés, a váratlan szituációkból fakadó felszabadultság-élmény, és mindig lesz olyan ember, pontosabban minden ember kerülhet olyan élethelyzetbe, amikor elfogadja, sőt, igényli, hogy becsapják. Mindjárt látjuk ezt pontosabban kifejtve. Benne van az is, hogy „az újszülöttnek minden vicc új”, de főként az, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor fogékony az ember a trükkökre, a homályos utalásokra. A tenyérjósnak annyit kell érzékelnie, hogy éppen milyen állapotban van az illető, és hogy ötször annyi jó mondjon, mint kellemetlent, meg hogy mindezeket általános, homályos képletbe tömörítse.
Barnum élete és története fölkeltette Bertram Forer pszichológus, a Kalifornia Egyetem tanárának érdeklődését, ezért egy vizsgálatba kezdett diákjai körében, de nem volt biztos az eredményben. Forer azt kérte a vizsgálatban részt vevő hallgatóktól, hogy töltsenek ki egy rövid személyiségkérdőívet, és hamarosan megkapják pszichológiai portréjukat, amelyet állítólag a kérdőív kitöltése alapján írnak meg. Néhány nap múlva Forer ki is osztotta az eredményeket, ám mindenikük ugyanazt a személyiségleírást kapta, amelyet egy bizonyos asztrológiai könyvből ollózott ki. A szöveg ismerős lehet valamennyiünknek, tipikus, általános, semmitmondó, valamit mégis közlő, de teszi ezt homályos részletekben, félig kitakart állításokkal. Érdemesnek találtuk magát a szöveget bemásolni, hiszen nagy valószínűséggel találkoztunk hasonlóval, talán naponta többel is.
„Nagyon fontos Önnek, hogy mások szeressék és csodálják. Elég önkritikusnak mondható. Sok olyan rejtett képessége van, amelyeket még nem igazán használt. Bár vannak személyes gyengeségei, általában képes azokat kompenzálni. Fegyelmezettnek és magabiztosnak tűnik, de előfordul, helyet ad az idegességnek és a bizonytalanságnak. Időnként komoly kétségek gyötörik, hogy helyesen döntött-e, vagy hogy helyes volt-e valamely cselekedete. Kedveli a változatosságot, ezért a keretek és a korlátozások elégedetlenséget okoznak önnek. Büszke arra, hogy függetlenül gondolkodik, és hogy bizonyítékok nélkül nem fogadja el mások állításait. Rájött, hogy nem mindig bölcs dolog túl őszintének lenni másokkal. Néha extrovertált, barátságos és társaságkedvelő, máskor pedig introvertált, óvatos és visszafogott. Néhány törekvés meglehetősen irreális. Egyik fő életcélja a stabilitás.”
Eredmény: a hallgatók 85%-a „nagyon pontosnak” értékelte a leírást, saját személyiségére nézve. Mi történik itt? Miért olyan könnyű minket megvezetni?
- A „különlegességben” való hit vágya. Jóleső érzés azt gondolni, hogy valaki megérti az egyediségünket. Ez kielégíti az önazonosság iránti igényünket. Ez a „Pollyanna-elv”.
- Megerősítő elfogultság. Észrevesszük az egybeeséseket, és figyelmen kívül hagyjuk az eltéréseket. Például a horoszkópban az „Ön néha szégyenlős” kijelentés igaznak tűnik, mert mindenki néha szégyenlős, és ilyenkor elfelejtkezünk magabiztosságunkról.
- A megfogalmazások homályossága. Az olyan mondatok, mint „lelke mélyén elismerésre vágyik”, vagy „Kritikus önmagával szemben”, a következőknek köszönhetően működnek: kétértelműség (különbözőképpen értelmezhető); Pozitív hangnem (a hízelgés igazságként értelmezhető); Az ellentétek egyensúlya („Ön társaságkedvelő, de értékeli a magányt”).
- A forrás hitelessége. Ha a szöveget „tudományos teszt” vagy „ősi tudás” (például asztrológia) eredményeként mutatják be, legtöbben hajlamosakak megbízni benne.
Egy nagyon gyakori jelenség, amely abból a természetes hajlamunkból fakad, hogy általános kijelentésekhez személyes jelentést társítunk, amit szubjektív validációnak nevezünk. Ez azt takarja, hogy egy információt akkor tartunk érdekesnek, illetve abban az esetben integráljuk, ha úgy érezzük, hogy személyes jelentősége van, mert tudatunk kapcsolatot vél felismerni az esemény és saját élettörténetünk, szükségleteink között. A szubjektív validáláshoz hasonlóan a Barnum-effektus is abból fakad, hogy egy homályos kijelentést veszünk, és teljesen különálló entitásokat összekapcsolva találunk benne magunkra vonatkozó jelentést. A Barnum-effektus igazából a szubjektív validálás néven ismert kognitív torzítás speciális esete.
Charles R. Snyder később több változatban megismételte Forer kísérletét, és azt találta, hogy a tesztalanyok nagyon hitelesnek tartották a random, de ugyanúgy homályos személyiség-elemzési eredményeket, de voltak olyan követelmények, amelyeknek teljesülniük kellett a hatékony átverés érdekében. Például az, hogy a pozitív ítéletek száma a negatívak ötszöröse kellett legyen, és akkor „csont nélkül” elfogadták és helyeselték. Ha viszont a jellemzés kétszer annyi negatív ítéletet tartalmazott, a tesztalanyok egyáltalán nem tartották pontosnak, és elutasították az állításokat. Továbbá, hogy azok, akik zaklatottak, szomorúak, érzelmileg le vannak terhelve, jóval magasabb arányban tekintették hitelesnek a jellemzést. Mint megállapította, ők támogatást keresnek, szeretnének megszabadulni a bizonytalanságtól és a nyomasztó érzésektől, és ehhez akár egy homályos teszteredmény is hozzásegíti. Olyan nagy a szükségletük, hogy még a szokásos óvatosság sincs meg bennük, ami egyébként is nagyon alacsony, mint a fenti eredmények igazolják.
Tehát a Barnum-effektus egy kognitív torzítás, amely arra késztet minket, hogy higgyünk a homályos és pontatlan megfogalmazásokban, ha azokat úgy mutatják be, mintha egy tekintélyes szakértő kifejezetten nekünk készítette volna őket. Minél zavarodottabb állapotban van valaki, annál fogékonyabb az értelem- és jelentésadásnak erre a módszerére. Leggyakrabban ez az effektus horoszkópokban és más jóslási formákban jelentkezik, de gyakran szerepel pszichológiai tesztekben is. A marketingesek erre a hatásra támaszkodnak, amikor termékek reklámjait és „különleges” ajánlatokat készítenek. Anton Gaidai meghatározása szerint a Barnum-effektus az a hajlam, hogy az ember felismerje magát triviális (általánosított, nem konkrét) leírásokban, nem specifikus pszichológiai portréban. Sokan ismerik ezt az effektust, és saját céljaikra használják, magukat asztrológusok nevezők, tenyérjósok, homeopaták, látnokok, médiumok, jósok, sőt még a marketingesek is – mindannyian valamilyen formában kihasználják ezt a hatást a saját hasznukra.
„Vannak olyan dolgok, mint a szellemek. Ezt mindig is tudták az emberek minden korban. Mi is ugyanúgy hiszünk bennük, mint Homérosz. Csak most már másképp hívjuk őket. Emlékezet. Tudattalan.” Donna Tartt
Hajlamosak vagyunk hinni a rólunk szóló pozitív kijelentéseknek, főként, ha azok egyeznek vágyainkkal, vagyis ahogy magunkat látni és láttatni szeretnénk. Tudattalan késztetése az embernek, hogy számára ismerős valóságok fele vonzódik, amelyeket össze tud kapcsolni mindennapi tevékenységével, törekvéseivel. Jólesik hallani, hogy „hamarosan bekövetkezik az, amire annyira vársz”, holott ez nem több, mint egyszerű kijelentés, amit bárhogy lehet variálni, semmibe nem kerül, és felelősség sincs rajta. „Sok ember van Ön körül, akik arra várnak, hogy beszélgessen velük”, amit akkor sem képes az illető cáfolni, ha éppen nem ezt tapasztalja maga körül, mert mi van, ha mégsem jól érzékeli. „Tudja kompenzálni a hiányosságait”, „az igazságosság a legfontosabb értékaz Ön számára”, és így tovább. Homályos, általános, megfogalmazások, a negatív kilátások csak egy vékony szelet a közlemény tortájában, amik arra szolgálnak, hogy a realitás látszatát fenntartsák.
Gyermeki énállapot
Triviális megjegyzés: a felnőttek időnként gyermeteg módon viselkednek. Kissé pontosabb: vannak élethelyzetek, amik gyermeki üzemmódba állítják az érett gondolkodású felnőtteket is. Legpontosabb az lenne, hogy a gyermekkorban, vagyis az elme magas plaszticitási korszakában átélt traumatikus élmények rögzülnek, és az eredetihez hasonló élethelyzet felnőttkorban is képes azokat aktivizálni. Ennek következtében az illető hasonlóképpen viselkedik és reagál, ahogy azt tipikusan egy gyermek esetén szokott történni, pontosabban, ahogy ő személyesen reagált hasonló fenyegetésekre, kihívásokra gyermekkorában.
Gyászoló esetén a gyermeki énállapot érzelmi hullámzásban, kontrolálatlan emocionális kitörésekben nyilvánul meg, durcáskodás, makacsság, sértődés. Ugyanakkor esetében is rendszerint megfigyelhető emellett az is, ami a megoldást, azaz a kivezető utat jelenti ebből az állapotból: kapcsolódás az érett felnőtt énhez. Azoknak a tapasztalatoknak, megfontolásoknak az érvényesítését, amikkel továbbra is rendelkezik, csak éppenséggel ideiglenesen nehezebben elérhetők számára. Ez az oszcilláció is benne van az úgynevezett „kettősfolyamat-modellben”, amiről itt írtunk: https://www.azarandok.hu/gyaszmodellek/.
Ugyanakkor nemcsak sértődik, minthogy az érzelmi kontrol bizonyos mértékű elvesztéséből az is következik, hogy gyakran kioktat másokat („szülői én”), továbbá párhuzamosan hatékony lehet nála egy a korábbinál szigorúbb életrend, nemkülönben az értékek átbillennek fontosabb dolgok fele („felnőtt én”). Amikor ezek a jelek egy kívülálló (barát, családtag, lelkigondozó) számára érzékelhetők, ez egyben megnyugtató is, hiszen azt mutatja, hogy az érintett már képes kapcsolódni felnőtt énjéhez, és azokhoz a tartalmakhoz, amikkel abban rendelkezik. Egyelőre csak „átjár”, kitörésszerűen tud felnőttként értékelni, de ez egyre gyakoribbá válhat, és végső soron a megoldás fele mutat.
Érdekes módon az ember még felnőttkorban is hajlamos a világot azokon a szűrőkön keresztül látni, amelyeket a gyermekkor évei alatt kialakult alapvető hiedelmei működtetnek. „A maghiedelmek fennmaradása az oka annak is, hogy szinte minden felnőtt kétségbeesetten vágyik arra, hogy lássák, meghallgassák és külsőleg érvényesítsék, akárcsak gyermekkorban. Az érvényesítés iránti igényünk megnyilvánulhat társfüggőségben, krónikus emberbarátságban és mártíromságban, vagy netán éppen a spektrum másik oldalára csúszik, és szorongás, düh és ellenségeskedés lesz úrrá rajta. Minél inkább elszakadunk a felnőtt-éntől, annál elveszettebbnek, zavarodottabbnak, elakadtabbnak és reménytelenebbnek érezzük magunkat. Minél inkább elakadtabbnak és reménytelenebbnek érezzük magunkat, annál inkább kivetítjük érzelmeinket a körülöttünk lévő emberekre.” Nicole LePera
Természetesen nem kognitív torzítás, mégis itt kívánjuk megemlíteni, hiszen lefolyását és hatását tekintve teljességgel azok mintáját követi. Természetesen az Eric Berne által az 1950-es évek végén kidolgozott tranzakcióanalízisről van szó (TA), az énállapotok strukturális és funkcionális elemzésének elmélete, azonban a három énállapot közül csak az egyiket tárgyaljuk, azaz csak a gyermeki énállapottal foglalkozunk. Maga az elmélet hihetetlen konzisztenciával rendelkezik hatvan év után is, és ezt igazolták újabb vizsgálatok, amiket az elmúlt években végeztek.
A gyermeki énállapot a személyiségnek az a része, amely a tényleges gyermekkorból maradt fenn, emellett tartalmaz öröklött, genetikai impulzusokat is. A gyermeki énállapot elsősorban a gyermek spontán érzéseiről, szükségleteiről és vágyairól szól, és ez felnőttkorban is bármikor „visszaélesedhet”. Ez az énállapot a gyermekkori emlékek és élmények „felvételeit” tartalmazza, abból a korból, amikor kiszolgáltatott volt, és ezeket a képeket nem kartonpapíron, hanem idegrendszerébe elmentve őrzi. Ezért amikor valamely személy úgy érez és cselekszik, mint egy gyermek vagy serdülő, akkor gyermeki énállapotát éli. Ez nem arra utal, hogy egy adott helyzetben gyerekesen viselkedünk, vagy mások annak ítélik. Ez az, ahogyan viselkedtünk, gondolkodtunk és éreztünk egykor, konkrétan gyermekkorban, és ami ismételten spontán lejátszódik bennünk, egy külső, fenyegető hatásra. Ezek olyan archaikus emlékek, amelyekre tudatosan nem tudunk visszaemlékezni, de a tudattalanban el vannak rejtve. Ezek az adaptív viselkedések azonnaliak lehetnek, és túlélési ösztönként működnek bennünk, ugyanakkor akadályokat gördítenek fejlődésünk útjába.
Ez nem jelenti azt, hogy az „itt és most” élmény során a személy egyáltalán ne férne hozzá felnőtt énjéhez, hanem azt jelenti, hogy amikor aktiválódik, általában a spontán érzések vezérlik, vagy más szóval azok a végrehajtó energiaerő. Gyermeki énállapotban erős érzelmi reakciókat tapasztalhatunk, például dühöt, félelmet, izgalmat vagy örömöt, és olyannyira tele vannak ezek energiával, hogy átveszik a kezdeményezést, és irányítják az érzelmi reakciókat, a viselkedést. Ezek az érzelmek intenzívek lehetnek, és nyers, naiv megnyilvánulásuk miatt gyermekinek tűnnek, vagyis ahogy azok rendszerint gyerekkorban mutatkoznak: kontrol és mérték nélküliek. A viselkedés spontánná és impulzívvá válik. Előfordulhat, hogy a következményekre való különösebb tekintet nélkül cselekszik valaki, pusztán benyomásai, pillanatnyi érzései szerint. Továbbá ebben az állapotban útmutatást, megerősítést vagy támogatást keres másoktól, hasonlóan a korábbi gyermeki tapasztalataihoz, amikor gondviselőjétől várt megoldást, biztonságot.
A gyermeki énállapot két formát ölthet: a szabad gyermek (játékos, gondtalan, kreatív) és az alkalmazkodó gyermek (engedelmes vagy lázadó). A helyzettől függően bármelyiknek a vonásait mutathatja. Az alkalmazkodó mások kívánságait lemásolja, és elvárásaik szerint igyekszik cseledni, hogy kedvükben járjon és elfogadják. Emellett van egy lázadó, durcáskodó oldala is, így amikor konfliktusokkal, kiívásokkal szembesül, az ellenállást és kontrolálatlan érzelmi reakciókat válthat ki belőle. Jellemző erre a formára a felnőttkor „duzzogós” megoldásai. Lényeg, hogy gyermeki énállapotban a gyermekkorunkban átélt, kondicionált érzések alapján lépünk kapcsolatba és válaszolunk a kihívásokra. A gyermeki énállapot tehát egy összefoglaló neve a gyermeki gondolatok, érzések és viselkedések teljes palettájának, ami megőrződött az idegrendszerben, és látensen aktív maradt idősebb korban is. Amikor átvált valaki a gyermeki énállapotba, elkezd úgy gondolkodni, cselekedni vagy beszélni, mint gyermekkorában, amikor valamilyen fenyegetést érzékelt, de jellemzőbbek azok ez előhívások, amiket kiszolgáltatott állapotban tapsztalt. A gyermeki énállapot olyan megerősítéseket hív elő, amelyet gyermekkorunkat jellemezték, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, vagyis azok az intések hogy bizonyos módon viselkedjünk vagy ne viselkedjünk, ami még ma is befolyásolja interakcióinkat.
Gyász idején nem ritka a gyermeki énállapotnak olyan megnyilvánulása, hogy az illető csak arra vágyik, pontosabban nem tud többre vágyni, hogy olyannak szeressék, amilyen, ami ugyan természetes igény, ez esetben azonban egyoldalú és önzően passzív. Az élményt egyetlen személyiségre (egoállapotra) korlátozza, látható személyisége úgy viselkedik, mint egy gyermek. Minden nem biztonságosnak érzékelt közeledésre kétségbeeséssel, esetleg elkeseredetten reagál, és legtöbbször nem talál más komplementer érzést, amihez csatlakozni tudna, csak a sebzettségből fakadó sértődöttséget. Minden negatív vagy érzéketlen megjegyzést sokszoros szorzóval raktároz el.
A sebzett ember pedig több sajátos érzése mellett bizony kemény, néha kegyetlen is tud lenni. Meg van ugyanis győződve (ez a folyamat nem a „meggyőződés” szokásos menetrendjét követi, ne legyenek illúzióink), hogy bárkinek ugyanúgy bírnia kell egy hasonló megterhelést, mint adott helyzetben neki. Egyébként el is tompult érzékelésében és láthatóan empátiájában is a nyomás alatt. Kívülállók meg csak hüledeznek, illetve tovább ítélkeznek, hogy milyen vehemensen, elkeseredetten reagál, holott csak sebe sodorta abba az arousal állapotba. Közben az ítélkezőnek percről percre csökken a joga, hogy érzelmileg tovább kísérje az érintettet.
„A krónikus gyerekkori traumák túlélői kettős feladattal szembesülnek: nemcsak azt kell meggyászolniuk, amit elveszítettek, hanem azt is, amit sosem kaptak meg. Gyerekkoruk, amelytől megfosztották őket, megismételhetetlen. Meg kell gyászolniuk alapvető bizalmuk és a jó szülőkben való hitük elveszítését. Ahogyan lassan felismerik, hogy nem ők voltak felelősek a sorsukért, szembesülniük kell azzal az egzisztenciális kétségbeeséssel, amellyel gyerekkorukban nem tudtak szembenézni. Háromfajta gyermekkori deprivációt különítünk el: a gondoskodás hiányát, az együttérzés hiányát és az iránymutatás hiányát.” Judith Herman: Trauma és gyógyulás
A legnehezebb teher, amit egy ember cipelhet, a gyermekkori gondoskodás hiánya. Ez ugyanis, minden más sérüléssel ellentétben, fokozza az illető aktivitását, így még nehezebben tudja kezelni a stresszt, és csökken a betegségekkel szembeni ellenállóképessége. Instabilitást vagy tompulást is tapasztalhat, és ez az érzelmi, mentális anomális akár élethosszig is kísérheti. Eric Berne által tranzakcióanalízisnek nevezett módszer segíthet az embereknek abban, hogy mélyebb betekintést nyerjenek saját viselkedésükbe, reakcióikba, gondolataikba és érzelmeikbe, amelyekkel korábban talán nem is voltak tisztában, és ezáltal egy érdemleges reflexiót kínál a gyermekkor élményeit illetően is. Segíthet a kommunikációs készségek és a másokkal való kapcsolatok fejlesztésében, miközben csökkenti a konfliktusokat, és ezeket az előnyöket a legújabb kísérletek (általunk ismert 2017, 2018) is alátámasztják. A TA jelenlegi kutatása ígéretesnek tűnik a kapcsolatok javítására, a konfliktusok csökkentésére nézve, illetve az élettel való elégedettség és az önbecsülés témakörében. Ez azt sugallja, hogy a TA jó oktatási és terápiás eszköz, amely segít javítani az intimitást és a kötődést a romantikus kapcsolatokban.
Fentiek nem az elme zavarai, nem is időszaki zavarodottsága, hanem funkcionális karaktere. Számolnunk kell vele. Elsősorban azzal, hogy mindenki szerint: „én reálisan látom a világot, mások csak kalamolnak benne.” Mindazonáltan ne felejtkezzünk meg, hogy nehézségek idején természetes a gyermeki automatizmusok megjelenése, sem kiábrándulni, sem kétségbeesni nem kell, teljesen függetlenül attól, hogy éppen melyik oldalon állunk. Régi sebek emlékei és egykori elutasítások hidegségei bujkálhatnak az emberekben, logikai rendszerünk inkább a szél, mint a folyó mintázatát követi, világnézetünk barkácsáruház. Értelmünk és érzékelésünk is könnyen megcsal, akármennyire szeretnénk azt hinni hogy gazdájuk magunk vagyunk, alapesetben úgy történik, amint a szél tereli ősszel a lehullott faleveleket: uralja testüket, de pontos irányukat és végső helyüket mégsem tudja megszabni. Valós kauzalitás, de látszat hatalom. Gyakran észre sem vesszük, hogy fiktív narratívákat alkotunk döntéseink, megoldásaink igazolására.
Van egy másik előfordulási helyzet, amit „az ego kimerülésének” neveznek, és az ismert amerikai pszichológus, Roy Baumeister vetette fel és dolgozta ki. Megemlítjük, hogy sokan kételkednek ennek a jelenségnek létezésében, de egyes személyiségjegyekhez egyértelműen társítható. Eszerint tehát stresszes helyzetek elviselése annyira kimeríti az akaraterőnket, hogy végül engedünk olyan kísértéseknek is, amelyeket egyébként könnyedén és simán elkerültünk volna. Akár alacsonyabb szintű, de tartós stressz, kihívás, szégyen miatt is előfordulhat tartós gyermeki közérzet, illetve annak megfelelő viselkedés.
A legtöbb embernek nincs emléke önmagáról a második születésnapja előtti időszakból, valamivel későbbi emlékek is még töredékesek és összefüggéstelenek. Nem arról van szó, hogy elfelejtette, milyen volt csecsemőnek lenni, egyszerűen nem létezett egy konzisztens éntudat abban a korban, mert nem volt kialakult önképe, ezért nem tudott értelmet adni a korai élményeknek, egy konstans személyiség kontextusában, akivel azok az események történtek. Episzodikus emlékek nélkül nincs narratíva, narratíva nélkül pedig nincs én, jegyzi meg a már többször idézett Bruce M. Hood. Ezzel kapcsolatos a máig egyedülálló Alison Gopnik és Janet Astington 1988-as kísérletei és tanulmánya, amire ezúttal részletesen nem térünk ki.
Konkluziónk az lenne, hogy senki ne essen kétségbe, ha önmagát ilyen érzelmi állapotban találja egy megrázó élettapasztalat során. Minden barát és családtag, valamennyi lelkigondozó pedig figyelembe kell vegye, hogy a gyermeki énállapot egy természetes jelenség. Igenis elmúlik, de a türelmetlen környezet, a szeretetlen, értetlen noszogatás csak ront a helyzeten. Az érintettnek utat kell találnia az érett felnőtt énjéhez, a támogatói pedig ebben kell neki segítsenek. Jelenléttel, megértéssel, főként meghallgatással. Semmiféle más szakmai trükköt a helyzet nem kíván, de elengedhetetlen annak megértése és elfogadása, hogy mi zajlik benne.
„Az emberi psziché azért fejlődött ki, hogy megvédje gazdáját a valóság látványától. Hogy megakadályozza azt, hogy meglássuk a történések mechanizmusát. A psziché a védekező rendszerünk, gondoskodik arról, hogy soha ne értsük meg, mi történik körülöttünk. Fő feladata az információk szűrése, annak ellenére, hogy agyunk képességei hatalmasak. Mert lehetetlen lenne elviselnünk az összes beérkező információ nyomasztó súlyát. Mert a világ minden apró részecskéje szenvedésből áll.” Olga Tokarczuk