Meglepő, egyben megrázó módon ezzel a szörnyű tragédiával kezdődött a modern gyász-kutatás. Ha hazai párhuzamot keresünk, mondhatni, hogy ez az eset volt az Egyesült Államok Ököritófülpöse. Csupán véletlen egybeesés, hogy mindkettő nyitányánál egy katona szerepel, az viszont nem ennyire ártalmatlan párhuzam, hogy a hátterében egyaránt felsejlik a lelketlen kapzsiság. Igazolt, hogy minél távolabb van egy tulajdonos a konkrét tranzakciótól, mint ez esetben is történt, annál inkább elállítódik a befolyása alá tartozó személyek és tranzakciók iránti érzékenysége és törődése. De nem moralizálni szeretnénk. A bostoni eset három évtizeddel később történt mint a hazánkbeli, ráadásul a tudománynak, az innovációnak kedvező lapos hierarchikus környezetben, ami lehetővé tette, hogy a tragédia az egész emberiség javát szolgálja, hogy segítségül legyen az eljövendő nemzedék szenvedő tagjai számára. Ezért lett Dr. Eric Lindemann a címbel szomorú események főszereplője, aki szinte azonnal felismerte a korábban tanulmányozott viselkedések mintázatait, de még azokat a jelenségeket is korrektül besorolta, amik korábban elkerülték figyelmét. Érdekes vonása emberi világunknak, hogy a tragédiák, a körülmények megváltozása, beleértve a törvényeket is, biztosabban elvezet belátáshoz, mint egy elvi felismerés a konkrét változáshoz. Szerencsés esetben a két véglet egymásra hatva, egymást inspirálva érvényesül.
Az eseményeket csak röviden vázoljuk, hiszen részletes leírások százai olvashatók róla. Eszerint Boston két felsőoktatási intézményének futballcsapatai 1942 őszén (nov. 28.), a szokásos szombati mérkőzésen, mondhatni menetrend szerint találkoztak. A Holy Cross és a Boston College e tekintetben egymás örök riválisainak számítottak, ezért egy siker nagy dicsőséget jelentett a csapattagok, de az egész intézmény számára, azt nem is kell mondani, hogy a huszonkevés korú hallgatók hogyan éltek meg egy győzelmet. Az említett mérkőzést a Holy Cross nyerte, este pedig a csapat tagjai, rokonokkal, barátokkal a Cocoanut Grove nevű helyi éjszakai mulatozóhelyre mentek ünnepelni. Van amikor a buli nem opció, hanem imperatívusz, immanens jelzőkkel és határokkal.
Cocoanut Grove alagsorában volt a Melody Lounge klub, ahol mások is szórakoztak, és a tűz onnan indult. A klub egyébként 1927-ben nyílt meg, tehát a szesztilalom idején, nem nehéz kitalálni az alapítás okát, módját, és nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy következtessünk az üzemeltetők kilétére. Két csendre és zajra egyaránt féltékeny zenész álmodta meg, de kapcsolatba kerültek a maffiával, és hamarosan illegális kocsma nyílott a helyiség alagsorában. 1931-ben az orosz származású maffiafőnök, Charles „King” Solomon hivatalosan is megvásárolta a klubot. Néhány évvel később Kinget lelőtték, és ügyvédje, Barney Welansky vette át az irányítást, aki a tűzvész idején is a lokál tulajdonosa volt. Welansky, korábbi főnöke gyakorlatát követve, zárva tartotta az oldalsó ajtókat, hogy a vendégek ne távozhassanak fizetés nélkül, de nyilván a profit maximálása volt a cél. Mondani sem kell, hogy a pánik során ezzel nehézkessé vált a helyiség elhagyása, emellett a tömeg nyomása következtében a főbejárati forgóajtó beragadt, nem is beszélve arról, hogy a kijárat amúgy is szűk volt ekkora létszámú vendég számára. Kiderült, hogy senki sem figyelt fel arra, hogy micsoda végzetes tervezési és üzemeltetési hibák vannak az alkalmanként népes társaságot befogadó helyiségnél. Ráadásul valamennyi ajtó befelé nyílt, a kijutni próbáló emberek egymást nekipréselték az ajtóknak, és ezzel megakadályozták azok kinyílását. A tűz után Bostonban és az egész Egyesült Államokban tűzvédelmi és biztonsági előírások reformja kezdődött. Az a helyzet, hogy társadalmi szintű hibákat nem menedzselünk, hanem megszüntetünk, átírunk.
Tanúk szerint az történt, hogy az alagsorban este 10:15 körül egy tengerész kicsavart egy villanyégőt, hogy a megszokott helyén félhomály legyen, és nyugodtan szórakozhasson barátnőjével. Egy pincérfiú viszont vissza akarta csavarni az izzót, és ehhez gyufát gyújtott, hogy lásson, majd azt követően eltaposta a gyufaszálat. Nem sokkal később a szemtanúk lángot láttak felcsapni a sarokban, valószínűleg egy műanyag pálmafa gyulladt meg. A tűz gyorsan terjedt a Melody Lounge-ban, majd a lépcsőn fel az egész éjszakai klubban.
Családok és párok voltak összezsúfolódva a teremben, kint kellemetlenül hideg volt, bent pedig kellemetlenül meleg, mivel a klub befogadóképességének majdnem kétszerese volt a vendégek száma, több mint 1000 ember zsúfolódott össze. Becslések szerint 492 ember halt meg a tűzben vagy annak következményeiben. Másnap, a második világháború közepette, az amerikai újságok címlapjai a Cocoanut Grove-beli tragédiáról szóltak. Egyelőre tehát az újságok a főszereplők. Ugyan televízió is van már, adó és készülék is, de előbbiek ritkásak, utóbbiak drágák, úgyhogy egyelőre semmi nem mutat arra, hogy az lesz a jövő. Darryl Zanuck, a 20th Century Fox producere, tehát az érdekelt fél képviselője, 1946-ban is még úgy nyilatkozott, hogy az emberek nagyjából fél év alatt meg fogják unni a televíziózást. A televíziózási hajlandóság önmagában nem változott, de a kínálat igen, és ez mégiscsak hatott az érdeklődésre.
Eric Lindemann
© Max Planck Institute for Evolutionary Biology
Massachusetts-i General Hospit pszichiátriai járóbeteg-osztályára a mentők 114 beteget szállítottak. Ezt a részleget néhány hónapja Eric Lindemann vezeti. Dr. Erich Lindemann 1929-ben költözött szülőhazájából, Németországból az Egyesült Államokba, hogy pszichológiai kutatásokat végezzen az Iowa Egyetemen. 1935-ben kutatói ösztöndíjjal került a Harvardra. Orvosi karrierje elején Erich Lindemannt érdekelték azok a pszichés tünetek, amiket olyan betegek mutattak, akik elveszítették valamely testrészüket. Érdekesnek találta, hogy akik amputáción, szemműtéten, méheltávolításon estek át, tipikus gyász-tüneteket mutattak. Természetesen ez az utókor megállapítása, hiszen ez a terület akkor még ismeretlen volt a szakemberek számára is, tehát a tüneteket nem ekként sorolták be, de a leírásuk egyre pontosabb volt, kezdtek körvonalazódni a mintázatok. Mindezeket aztán első ízben Lindemann összesítette, illetve fogalmazott meg általános tendenciákat, jellemzőket, állapított meg összefüggéseket, sőt, meglepően konzisztens elméletet is kidolgozott, ezért emlegetik a „gyászelméletek atyjaként”.
Lindemann szülőhazája, Németország, ahol abban az időben a pszichoanalízis volt az uralkodó, mint pszichológiai irányzat és mint gyakorlat. Ő is alaposan elsajátította ezt a tudományágat, de karrierje során szerzett tapasztalatai miatt kiábrándult abból a koncepcióból, hogy a kezelés céja a beteg tudattalanjának feltárása egy rendszerint hosszú analízis során. Ezt a folyamatot egy képzett pszichiáter végzi, bár a képzés kissé másként nézett még ki akkor. Az volt az Egyesült Államok mérhetetlen előnye, hogy rugalmasan közelített a problémákhoz, illetve gyakorlat-orientált volt (William James, Charles Sanders Peirce, a „pragmatizmus atyja”, stb.), miközben Európában egyre-másra gyártották az elméleteket (Freund, Jung, Adler, Ferenczi, stb.), jóllehet Wundt, a kísérleti pszichológia nagy mestere, szinte a kontinens mértani középpontján tevékenykedett (Lipcse, az Unió állítólagos középpontja nem messze Würzburgtól), errefele mégsem az a tudományos módszer terjedt el.
A Harvardon Lindemann olyan társadalomtudományi módszerek iránt kezdett érdeklődni, ami részben újdonságnak számítottak számára, például az antropológia, a szociológia és a szociálpszichológia, amelyek már régóta alkalmaztak közösségbe ágyazott megközelítéseket. Kialakított egy tervet, amely ezeket a területeket integrálta a mentális egészségügyi oktatásba és kutatásba. Írása szerint a gyászról szóló első tanulmánya után egyre inkább foglalkoztatta az emberi kapcsolatok egészségre és betegségre gyakorolt hatása, valamint „az a kockázat, hogy bizonyos egyének úgy hatnak másokra, mint ‘kórokozók’ a testre”. Más szavakkal, nem csak egy bakteriális fertőzés akadályozhatja meg a gyógyulást, hanem más emberek is, a maguk toxikus, tanácstalan, tudatlan viselkedésükkel. Természetesen ugyanúgy a gyógyulást is segíthetik, ha megfelelő módon kapcsolódnak be. Pl. empátiával, aminek az intelligenciával illetve a becsületességgel való összefüggéseiről nagyon érdekes, egész bátran mondhatni megkökkentő felismerések születtek. Lindemann folyamatosan érdeklődött más társadalomtudományok iránt, de elkötelezte magát az emberi veszteségek kutatása mellett. Egyre inkább meggyőződött, hogy az orvosi beavatkozások után a legfontosabb feladat, hogy a gyászoló egyént újra kapcsolatba hozzák a környezetével, merthogy annak közreműködése nélkül nem várható eredményes és tartós gyógyulás.
1942. november 28-án, a bostoni Cocoanut Grove éjszakai klubban történt halálos tűzvész után készített, a gyászról szóló történelmi jelentőségű tanulmányával országos hírnevet szerzett. A Cocoanut Grove-ról és más témákról szóló munkája megváltoztatta a gyászhoz való hozzáállást, és ötleteket adott az Egyesült Államok mentális egészségügyi ellátásának javításához.
Később Lindemann Dr. Heinz Haefner németországi Heidelbergi Egyetemen végzett kutatásait fejlesztette tovább. Haefner, aki elsősorban a második világháború után a szörnyűségeken átment zsidók, illetve még mindig szegregált afroamerikaiak helyzetét tanulmányozta, hogy megismerje a faji és politikai üldözés pszichoszociális hatásait, komoly felismerésekre jutott az üldözött csoport tagjai körében észlelt pszichiátriai zavarok okait illetően. Ne felejtsük, hogy az még Rosa Park és Martin Luther King előtti időszak a déli államokban. Egyik felismerése az volt, hogy meglepő módon azok, akik nem vesztették el valamely családtagjukat, ugyanazokat a tüneteket mutatták, mint azok, akik igen. Az elme nem feltétlenül a tényekkel foglalkozik, és hogy valaki hiányát úgy kezeli, mintha valamely képességét vagy testrészét veszítené el. Ez is hozzájárult, hogy a későbbiek során a pszichológia felismerje a lelki egyensúly, illetve az érzelmi növekedés egyik fontos törvényszerűségét, miszerint az esetben lesz előbbrelépés, úgy lesz sikeres a megküzdés, hogyha az ember nem a gyengeségeit akarja kompenzálni, hanem az erősségeit használni, de még a párkapcsolatra vonatkozóan is komoly előrejelzést lehet ez alapján tenni.
Esetünkben a lényeg, hogy Lindemann felkészült. Az ismeret, amit megszerzett, egyelőre felhasználatlan. Viszont a tragédiát követően a mentők a sérültek egyrészét osztályára szállították, és hatalmas szellemi erudícióval fogadja a kihívásokat. Ugyanis a sérültek kezelése során a nővérek és az osztályos orvosok zavarba ejtő problémákkal szembesültek, amelyekre nem találtak megfelelő magyarázatot. Számos beteg nemhogy hálás lett volna a segítségért, a gyógyító, ápoló gondoskodásárt, hanem éppenséggel dühösen reagált minden segítségre. Letépték magukról az orvosi eszközöket, kiabáltak az orvosaikkal és rugdosták az ápolókat. Ezért pszichiáter segítségét vettek igénybe. Szokták mondani, hogy az jön elő az emberből, ami amúgyis benne van, a próbák csak kitakarják ezeket az érzéseket. Ez a vélemény azonban csak komoly megszorításokkal tartható. A félelem és a harag valóban általános velejárója az emberi veszteségnek, de nem feltétlenül saját okból. Tény, hogy a maghiedelmek felkavaró érzelmi reakciók, stresszes társas helyzetek és interakciók során szinte elkerülhetetlenül a felszínre kerülnek. Ezek ugyanis érzelmileg kódoltak, tehát együtt mozdulnak más érzésekkel az átszivárgó, leomló gátak következtében. Így viszont, amikor kiváltódnak, más társult érzések kísérik, amik adott esetben igen intenzívek is lehetnek, és ezek adják a látványt, a „pszichés tüzijátékot”, és az illető belső világára utaló érzések elfedődhetnek. Kísérő érzés lehet pl. félelem, szégyen, szorongás, kétségbeesés, depresszió, gyász stb.
Lindemann hívták a helyzet kivizsgálásra, és minden támogatást megadtak neki, csak sikerüljön normalizálni a kialakult aggasztó helyzetet. Alapos megfigyelés után megállapította, hogy azok dühöngtek a kezelés során, akik elveszítették valamely szerettüket a tűzben. Az általuk mutatott tünetek a gyász egyik fázisát jelezte, amihez hasonlót korábban már alaposan tanulmányozott. Lindemann tehát úgy vélte, hogy ezek a gyászoló betegek nem különböztek azoktól, akiket korábban látott, akiknek például méhét vagy epehólyagját eltávolították, és akik ebből fakadó frusztrációjuk, dühük miatt orvosaikra, ápolóikra támadtak, azokra akik egyrészt kéznél voltak, másrészt akik mégiscsak valamilyen értelemben közreműködtek megcsonkításukban. Úgy vélte, hogy egy családtag elvesztése, különösen ha az a hátramaradott társadalmi kapcsolatrendszerének központi szereplője volt, éppen olyan pszichés következményekkel jár, mint egy testrész elvesztése.
Megfigyeléseit a „Symptomatology and management of acute grief” (Az akut gyász tünetei és kezelése, 1944) című cikkében rögzítette. A cikk alapvető dokumentummá vált a katasztrófák utáni pszichológiai ellátás szabványainak kidolgozásában. Ennek nyomán hozták létre a válságelmélet nevű szakterületet. Ez volt az első mérföldkő a trauma megértésének és kezelésének hosszú útján. A szaktudomány aktuálisan tart valahol, de természetesen soha nem az út végén. A valóságnak mindig magasabb a költségvetése mint az intézményeknek, a tudomány még mindig nem képes az emberi pszicé lehetséges interakcióinak és kapcsolódási variációinak teljes katalogizálására. A tények igazából egy bábu mozgása a sakkjátszmában, de nem az igazság maga.
Lindemann szerint a gyászoló rehabilitációjának több egyértelmű és világosan elkülöníthető fázisa van, ilyenek az elhunyttól való függőség moderálása, az őt nélkülöző környezethez való alkalmazkodás, és új kapcsolatok kialakítása. Elképzelése az volt, hogy a pszichiáter érzelmi és mentális támogatást nyújt a betegeknek abban, hogy megszabaduljanak a múlthoz való kötődésüktől, és fogadják el az új helyzetüket, illetve hogy adaptálják életprogramjukat és életmódjukat az új helyzethez, és találjanak mindezekhez kielégítő társadalmi mintákat.
„Úgy tűnik, hogy a közösségi viselkedés olyan reakciókat tartalmaz, amelyek nagyon hasonlítanak az egyéni válságokban tapasztaltakhoz” – írta Lindemann. „A hatalmas érzelmi reakciók pánikként vagy apátiaként jelentkezhetnek. A nyilvánvaló veszélyt tagadhatják vagy teljesen figyelmen kívül hagyhatják.” Jelentkezik az, amit úgy nevezhetünk, hogy „régi könnycsepp-szindróma”. Akár egy örömkönny legördülése is elemi erővel idézheti fel egy régi fájdalom emlékét. Összefoglaló gondolatként ide fűzhetjük, hogy bizonyos megszorításokkal valóban érvényes a szakemberek körében ismert megállapítás: az életet egyénileg a legmélyebb kétségbeesés pillanatai szerint értelmezzük, és a társadalom alapvető szerkezetét a szélsőséges esetek vizsgálatával ismerjük meg.
Az esettel kapcsolatban nem készült longitudinális gyász-analízis, éppen ezért a folyamat megértését más esetek tanulmányozásából kell leszürnünk. A bonyolult gyászról szóló egyik tanulmányban egy speciális kérdőív, az ICG (Inventory of complicated grief, bonyolult gyász kérdőív) segítségével elemezték a természeti katasztrófa (szökőár) utáni gyász időtartamát és intenzitását egy túlélőkből álló csoportban. Az eredmény eléggé megdöbbentő. Ráadásul a kérdőív egyik kiértékelője egy megjegyzést is fűzött hozzá: „A reziliensek mutatói láthatóan sokkal kedvezőbb képet mutatnak. Már kezdetben is, de idővel még jobban érzik magukat a bőrükben. Mégsem szeretnék abba az embercsoportba tartozni, vagyis hozzájuk hasonló általános érzelmi mutatókkal rendelkezni.”
„Most már tudom, hogy a nagy veszteségeken sosem lépünk túl, magunkba integráljuk azokat, és más, gyakran kedvesebb lényekké faragnak minket. … Azért meséljük el a történetet, hogy visszaszerezzük az elmentek emlékét, azokét, akik nyomán megmaradtak, mint járásunk a friss hóba.” Gail Caldwell
„Nem kell megszabadulnod a fájdalomtól ahhoz, hogy továbblépj. A fájdalom, amit az életben megtapasztalunk, talán soha nem múlik el teljesen, akár egy örökkévalóságig is társunk lehet. Mégis értékelhetjük azokat az időszakokat, amikor az élet nem olyan küzdelmes, és előbbre juthatunk. A többit pedig imádkozással, sírással és küzdelemmel viseled, de átmész azokon a szakaszokon is.” Jennifer Pharr Davis
Egy másik eset a szintén elhíresült Utøya-szigeti mészárlás (ne kelljen leírni a gazember nevét) után készült longitudinális felmérés ábrája:
Traumatikus élmény után az emberi önvédelmi rendszer állandó riadókészültségbe kerül, mintha a veszély bármelyik pillanatban visszatérhetne. Amikor a biztonság-érzés elveszik, a traumatizált emberek úgy érzik, hogy inkább a halottakhoz tartoznak, mint az élőkhöz. A traumatikus események rendkívüliek, nem azért, mert ritkán fordulnak elő, hanem azért, mert túlterhelik az ember szokásos élethez való alkalmazkodási képességét… Az emberiséget a tehetetlenség és a rettegés szélsőséges állapotával szembesítik, és katasztrófa-szerű reakciókat váltanak ki. (Judith Lewis Herman)
Érdekes kísérleteket végzett Matthew Lieberman professzor (Kaliforniai Egyetem), ami azt mutatja, hogy amikor az emberek szavakkal megjelölik érzelmeiket – „félelem”, „düh” -, az amigdala, az a kis biológiai fenyegetésérzékelő, amely képes az agyat állati üzemmódba kapcsolni, szinte azonnal lehűl. Ezzel egyidejűleg az agy egy másik része – a prefrontális kéreg egy része, amely az agy „okos” területe – munkába áll. Vagyis az korai szakaszban a probléma kimondása bizonyos mértékig enyhítheti a nyomást, a zavarodottságot. Ezeket ezúttal csak megemlítettük, hasonló esetek elemzéseit korábbi írásokban elvégeztük, amiket D. v. majd folytatunk.
Lindemann tanítványa és munkatársa lett Gerard Caplan, aki később megírta a korszakalkotónak tartott „Principles of Preventive Psychiatry” (A megelőző pszichiátria alapelvei) című könyvét. Ennek hatására számtalan kezdeményezés indult, végül a kérdésből országos ügy lett, és a kormányzat is lépett. „Egy-két évtizeden belül el kell érnünk, hogy a pszichiátriai intézetekben kezelt betegek száma 50 százalékkal, vagy akár annál nagyobb mértékben csökkenjen” – ígérte Kennedy, amikor 1963. október 31-én aláírta a törvényt a mentálhigiénés program támogatásáról. Innen nézve a két évtizedes távlat józan előrelátást mutat, reális megvalósíthatóságot ígért, de ma már ilyen távlatokban ritkán gondolkozik a politika. Hogy aztán az Egyesült Államokban sikerült-e ez, avagy sem, azt a számok nem árulják el. Ahány felmérés, annyiféle megállapítás. A kezelt betegek száma csak egy adat, a gyószeres kezelésre szorulóké egy másik, de közben nőtt az önmagunk iránti elvárás, igényesebbek, ugyanakkor kevésbé toleránsak vagyunk társas viszonyainkban, érzékenyebb az emberiség minden jelre és megnyilvánulásra, szóval gyakran az sugárzik a tanulmányokból is, hogy minden inkább értelmezés és nem annyira adat kérdése. Ezek mintapéldája lehet egy ismert pszichológus megállapítása, aki szerint egy átlagos nyugati középiskolás diák manapság annyi szorongással küzd, mint egy pszichiátriai beteg az 1950-es években.
A tragédiát követően tehát Erich Lindemann és kollégái együtt dolgoztak azokkal a családtagokkal, akik elvesztették valamely szerettüket a tragédiában, és ezekből az adatokból és más forrásokból írta meg az említett, klasszikusnak számító tanulmányát. 101 frissen gyászoló beteg megfigyelései alapján hasonló mintákat fedezett fel, amelyeket a normális vagy akut gyász patognomikus (a betegség felismerését megkönnyítő) jellemzőiként írt le:
- Valamilyen típusú szomatikus vagy testi fájdalom
- A halott emléke iránti megszállottság
- A halottal vagy a halál körülményeivel kapcsolatos bűntudat
- Ellenséges reakciók (harag, düh, zavarodottság)
- Képtelenség a veszteség előtti életvitel folytatására
Ezen öt jellemző mellett Lindemann egy hatodik jellemzőt is leírt, amely sok betegnél megfigyelhető: úgy tűnik, hogy viselkedésük megjelennek az elhunyt személyiségjegyei. Például az utolsó betegség tünetei, vagy átvesznek egyes elemeket az elhunytnak viselkedéséből, habitusából, amik jellemzők voltak rá közvetlenül a tragédia előtti időben. Ezek a gyász-jellemzők szinte ma is valamennyi gyász-medellben előfordulnak, talán más elnevezéssel, újabb megfigyelésekkel alátámasztva. Lindemann neve azonban ma is megkerülhetetlen minden tanulmányban, előadásban, amelyben a tárgyalt témát érintik.
Végül egy epizód életének befejező szakaszából. 1972 februárjának egyik reggelén a Stanford Orvostudományi Egyetem alagsorában Lindemann egy csoport orvosnak és ápolónak tartott előadást a veszteség témájáról, felidézve azt, amit a méheltávolításokkal kapcsolatos kutatásaiból tanult. Ez alaklommal nem az egybegyűltek főnöke, hanem a páciense volt. Súlyos betegséggel küzdött. Még két éve volt hátra. Az orvostársadalom nem igazán kedvelte, mert úgy érezték, hogy törekvései „felhígítják a tiszta patológiai elméleteket.” Halála után fedezték fel igazán, értelemszerűen nem elmélete változott, hanem az orvostudomány, közelebbről a pszichiátria fejlődött, és érte el azt a színvonalat, ahol Lindemann a 20. század negyvenes illetve ötvenes éveiben tartott.
