Ron Jones és a Cubberley-projekt
Egy szerény felvetéssel kezdődött, ami aztán formált és formálódott, a gondolkodás dinamikája szerint. Pascal emlékezetes világnézeti változásának is ez a leírása, 1654. november 23-ának éjszakáján egy megrázó élmény (Certitude. Certitude. Sentiment. Joie. Paix. [Bizonyosság. B. Érzés. Öröm. Béke.]), aztán a gondolkodás teljes átalakulása, – ha éppen történelmi párhuzamot keresünk, ámde mégsem szeretnénk telitalálatot :). A részletek valójában nem egyeznek, csupán annyi a közös bennük, hogy rendszerint ilyen felkavaró, homályos helyzetből indul a legtöbb változás, és amikor az elme inkább a jövőre fokuszál, a jelen befolyását viszont hanyagolja, azaz tervez, reménykedik, vagy éppen lelkesedik, jóllehet nem ismeri a következményeket, mégsem fogja vissza magát, vagyis nem függeszti fel a cselekvési késztetéseket egy pontosabb megismerésért. Érdeklődésének horizontja alatt, és gyakorlatilag tudatos beavatkozása nélkül telik az idő. „A változás persze nem úgy történik, hogy előzetesen engedélyt kérünk. Hanem hogy utólag bocsánatot kérünk.” (Seth Godin)
Ha valamilyen oknál fogva nem vonódtunk be egy megrendítő történetbe, olyan bölcsességeket tudunk mondani róla, hogy tulajdonképpen ezekből élünk :). Olyan értelemben, hogy ezekkel okoskodunk 🙁 Ezek lesznek hangos elveink, szemben valós életvezetésünkkel, amin azért látszik, hogy nem mindenséget lélegzünk. Ezzel értelmezésünk fokozatosan elválik a konkrét és saját mintázatainktól, és más belső forrásokat, illetve elvont elemzési lehetőségeket keres. A strukturálatlan ingerek pedig ezentúl úgy jelennek meg számunkra, mint fenyegetés, vagy mint üres zaj. A bevonódottság elkerülése egyébként akkor esélyes, ha úgy érezzük, hogy az adott esemény nem jelent valós és személyes gyermekkori deprivációs (a gondoskodás, az együttérzés vagy az iránymutatás hiánya) fenyegetést.
Van egy francia szólásmondás: L’espirit d’escalier. Tkp. a lépcsőház szelleme. Arra utal, hogy az okos gondolatok gyakran elmenőben jutnak az ember eszébe, amikor kifele tart egy vendégségből, egy találkozóról, vagy éppen egy fontos megbeszélésről. Gyakorlatilag az érzések és élmények többsége kevés pillanatnyi kognitív tartalommal bír. Rendszerint utólag értelmezzük valamennyi, ami elsősorban a korábbi mintáknak való megfeleltetést jelenti. Ennek egyik következménye például az a habitus, amiről Max Planck úgy nyilatkozott, hogy az új tudományos eredmények nem győzik meg a régi nézet híveit, az új térhódítása úgy történik, hogy utóbbiak egyszerűen kihalnak. Az értelmezés során elménk megnyugtat, hogy biztonságban vagyunk, és jól tettük, amit tettünk. Mert egy dologban egészen biztosak lehetünk: megélt érzés értelmezés nélkül nem marad, és az is világos, hogy nem egy újdonság erőforrásigényes integrálása az elsődleges funkciója, hanem önmaga fizikai biztonsága, illetve az erőforrások optimális használata; működése tkp. ezek egyén- és szituációfüggő kombinációja. Mivel a gondolkodás rendkívül energiaigényes folyamat (Jill Bolte Taylor), affelől se legyen kétségünk, hogy az említett művelet lényegében a meglevő mintázatoknak való megfeleltetést jelenti (a sztereotipizálás azért félreérthető). Arról meg végképp nem kell meggyőzni senkit, hogy ilyesmi kizárólag másokkal történik, és hogy saját személyes megértésük minden esetben eredeti, zavarmentes és éteri :).
Nyilvánvaló, hogy egy megfigyelő-elemző mindig előnyben van a közvetlen résztvevővel szemben, bár nem üvegfal, csak az érzékenységük szintje választja el őket, amit ez esetben a várható kimeneti közérzet függvénye. Ez maga az élet törvénye és egyben kihívása, hiszen a mindenkori jelenben két erő harcol az ember figyelméért, az egyik igyekszik mindenáron beilleszteni az adott megélésbe, a másik szeretné elvonszolni oda, ahol vágyai szerint lennie kellene, ahol tulajdonképpen a hosszú távú célok és érdekek vannak. Az elmozdulás nem érzékszervi modalitású, ez nyilvánvaló. Szakszerűbben megfogalmazva ez a tapasztaló, illetve az emlékező én feszültsége (Daniel Kahneman). Utóbbi nem szakaszol, nem apróz, egészben akar mindent látni, értelmezése fekete-fehér séma szerint történik, de ha szükséges, a tényeket önkényesen át is értelmezi, és mindezt tudatossági szint alatt. Amint a tündéri Nicole Krauss megjegyzi, ez néha a transzcendencia fele, máskor lelkiismeretlenséghez vezet. Illetve az alaklélektanhoz, meg sok egyébhez :).
Azonban az biztos, hogy ez az oka annak, hogy olyan könnyen ki lehet csúszni a jelenből, azaz a realitásból, de ezt nem is kell magyarázni senkinek. Illetve ha emlékezünk ilyesmire, akkor kizárólag másokra gondolunk, akiknek mintha megbabrálták volna a logikáját. Mert ez így működik. Kizárólag mások esetén érhető tetten, hogy nem a jelenlét a legerősebb bennük, és hogy azt akarják feltartóztatni, ami már befejezett. Az irányításról való lemondás azonban nem a józan ész műve, nem a belátás esete, hanem a hit hatása. Amikor már az életvezetési elvek összeforrtak egy külső jelenséggel, az önreflexió münchauseni megoldást jelentene. Hitbeli ugrás kell ahhoz, hogy valaki maga mögött hagyja a régi életszemléletét, vagy hogy egyáltalán reflektálni tudjon előítéleteire.
Gyakorlatilag kikutathatatlan, hány téma köti le érdeklődésünk, és milyen hatások foglya szívünk, olyan esetben, ha érintettek vagyunk egy eseményben. Ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat, nagy területet nem hagyhatunk az ismeretlen tényezőknek, ez az elme igénye. „Az agyat arra találták ki, hogy a káoszban rendet, a véletlenben mintát, a zajban információt lásson még akkor is, ha a felhozatal valóban káoszból, véletlenből és zajból áll.” (Douwe Draaisma) Nem a pontos vagy a helyes válasz a lényeg, hanem hogy megnyugtató legyen és idejében megérkezzen. „Egy egyszerű mítosz kognitív szempontból vonzóbb, mint egy túlbonyolított helyreigazítás.” (John Cook és Stephan Lewandowsky) Azonban még azok is, akik ugyanannak a történetnek a szereplői, egészen másként értékelik az eseményeket, ahhoz hasonlóan, de nemcsak azon okból, amint azt Anne Appelbaum megfogalmazta: „Az embereknek mindig is különböző véleményük volt. Most különböző tényekkel rendelkeznek.”
Azért adjunk helyet önérzetünknek is, hogy elmondhassa véleményét, és teszi a szokásos enyhe sértődöttséggel, miszerint az események során márpedig valamennyien igyekszünk a legpontosabb beolvasásra, amit a rendelkezésünkre álló megvilágítás lehetővé tesz. Egyetértünk, rendszerint valóban megpróbáljuk a legjobb formánkat adni figyelmi és feldolgozási szempontból egyaránt, és még ez a többszinten feltételes megállapítás is objektívnek mondható, egyéb akadályozó tényezők mellett, pl. hogy önmagunkhoz legtöbb esetben szeretettel viszonyulunk, ami viszont sosem elégszik meg a most korlátaival, a partikularitással, csak a teljességben érezné otthon magát. Vagyis az „én” nem kíván behódolni a tények, avagy a valóság egy szelete előtt, amik szerinte csupán adalékok, nem alkotó elemei univerzumának. Ergo nem várhatunk korrekt reakciót, reális helyzetértékelést. Mindazonáltal legyünk óvatosak, figyelmeztet Ricky Gervais, aki azért más műfajban alkot, de ez a gondolata talál ide: „ha megsértődtél, nem jelenti azt, hogy igazad van.” Tegyük hozzá, hogy a goromba, sértegető, lenéző viselkedés fel sem kerül az értelmezendők listájára.
Csak nézd a hullámokat, mondta valaki, önmagukban is annyi mindenre megtanítanak. Csak nézni kell az emberi elme hullámzásait, vergődéseit, és annyi mindent megtanulhatunk, főként azok, akik felismerik, hogy ők nemcsak megfigyelők, hanem hullám is, sőt, maga a tenger. Önelemző embernek, aki bár időnként legalább olyan szelíd kényszer alá kerül, mint egy templomi intés, e tekintetben mindig van egy kis előnye, bár nem állítjuk, hogy vaktában is jobb döntést tud hozni. Annyi mindenképpen állítható, hogy esetében a totális rémület nehezebben kap lábra, és hogy jó esetben a szeretete strapabíróbb, de az élet esetében is módot találhat a csalódásra, ugyanis annak indítékait a jövő sok leleménnyel felkutatja.
Ez a kísérlet egyáltalán nem a gonoszság lappangó mivoltát demonstrálta, nem arra vonatkozó bizonyíték, hogy az emberi természet bármikor kész behódolni sötét erőknek, aminthogy nem is azok forrását tárta fel, egyszerűen igazolta a csoportdinamika tankönyvi leírását, demonstrálta, hogy miként működnek az ösztöni erők és érdekek, ha azokat karakteres, jól strukturált elvekkel előhívják, stb. Viszont mindannak, ami történt, helyes besorolása „jelenség”, nem pedig „hiba”. Rendben, ha mégiscsak egy erkölcsi ítélkezés fele kacsingatunk, akkor általánosságban fogalmazhatunk úgy, hogy az emberi szív elcsábítható. Valóban, ideig-óráig, vagy akár tartósabban is befolyást tud szerezni fölötte egy ártalmas, vagy egy kietlen szándék. De egyetlen ember sem él elszigetelten, a globális hatások pedig nemcsak negatívak. A valóság jóval bőségesebb a róla szóló fikciók könyvtárnyi anyagánál, ahogy a jövő sem csupán a jelen ünnepi öltözetben.
„Személyes identitásunk társadalmi kontextusban alakul ki. Oda tartozunk és onnan töltekezünk ahol élünk, eszünk, dolgozunk és szeretkezünk… Identitásunk nagyban függ attól, hogy mások kinek látnak minket, hogyan bánnak velünk, szeretnek esetleg bántanak, elismernek vagy ignorálnak, dicsérnek vagy büntetnek. Vannak, akik félénkké és szégyenlőssé tesznek minket, mások pedig kihozzák belőlünk a szexepilt és a dominanciát. Egyes csoportokban vezetőkké válunk, másokban pedig követőkké. Gyakran úgy viselkedünk, ahogy azt mások elvárják. Felnővünk elvárásaikhoz, vagy elmaradunk attól a szintől, amit mások kinéztek számunkra, igazoljuk, vagy cáfoljuk előítéleteiket. Máskor elvárásaik egyenesen önbeteljesítő jóslatokká válnak. Anélkül, hogy észrevennénk, gyakran úgy viselkedünk, hogy megerősítsük mások rólunk alkotott véleményét. Szubjektív véleményük kész valóságot teremt számunkra.” Philip G. Zimbardo
Végső soron nincs is úgymond tiszta, végleges „én”, hiszen szeretteink, barátaink szemével látjuk magunkat, azaz a tőlük kapott visszajelzések döntően befolyásolják az önmagunkról alkotott képet. (Bowlby) Tekintetük és véleményük az a tükör, amelyben látjuk magunkat, tömbösítve, vélemények és befogadásuk hányadának fénytörésében. Mindez nem egy megállapodott, objektív nézőpontot eredményez, például a makacsság a fény egy részét árnyékolja, a sebek pedig a keveset is túlreagálják. A tükröző felület is ondolált, a szerkezet imbolyog, miközben az egész együtt utazik, vagyis változik a környezetünk összetétele, az érdeklődés, a jelzések intenzitása, illetve maguk a hatásokat tükröző emberek is. A test és a képmás, az élet és az emlékek, a valóság és az én között áramlik az idő, és a szél mindig a múlt felől fúj. Ez azonban csak addig „igazság”, amíg másokról szól, önmagunkra nézve ilyen állításokat nem fogadunk el, álláspontunk szerint rendelkezünk a megfelelő készségekkel és tapasztalattal, hogy mindez minket elkerüljön, a mi nézőpontunk emelkedett, logikánk zavarmentes, minket nem fenyeget szociális torzítás, az emlékeink világosak, a múlt nagyfelbontásban látszik bennük, gondolataink önállóak, nem kölcsönzöttek, még a jövőt is látjuk, bár mint egy vízesésen át. Hevesen tiltakozunk az ellen, hogy észlelésünk és a feldolgozás is zavart, bár elég lenne a lemenő Napra gondolni, fizikailag már a horizont alatt van, amikor szemünk láttára az alja koccan a nyugati láthatáron. És így tovább.
Mindenképpen érdekes megállapítás William Sheldontól: „A klinikai pszichológiai gyakorlatban végzett folyamatos megfigyelések szinte elkerülhetetlenül arra a következtetésre vezetnek, hogy a szexualitásnál mélyebb és alapvetőbb, a társadalmi hatalom iránti vágynál erősebb, sőt a birtoklási késztetésnél is behatóbb általános és univerzális érzés létezik az emberi természetben. Ez pedig a helyes irány ismerete, az orientáció iránti vágy.” Amúgy ellentmondásos szerző implicit véleménye tehát az (akinek tudományos eredményei enyhén szólva vitatottak, mondván, hogy az alkat és a személyiségi vonás korrelációja egyáltalán nem tekinthető oksági összefüggésnek, azaz legfeljebb lehetségesnek kapcsolatnak, nem pedig szokásosnak, mint azt állította), hogy nem a helyes és ártalmas közötti disztingválás az emberi elme prioritása. Azért idéztük, mert magállapításában megjelennek egyes későbbi kutatások eredményei, így pl. összefüggést mutat Edith Eva Eger összegző felismerésével: „Nem a depressziót tartom az leggyakoribb problémának, nem is a poszttraumás stressz-szindrómát, legalábbis az általam kezelt betegek esetén, hanem a láthatatlanságot. Az emberek arra vágynak, hogy észreveggyék őket, hogy jóváhagyják létezésüket, érzéseiket. Éhezik a figyelemet, a gyengédséget.” Mondani sem kell, ha valahol ilyesmit ígérnek, főként egy fiatalnak, az elemi erővel fog rá hatni.
„A jó és a rossz közötti határ áteresztő, és szinte bárki rávehető arra hogy átlépje, ha helyzeti erők nyomása alá kerül.” Philip G. Zimbardo „A jó és a gonosz nem az emberek jelzői, csupán cselekedeteiké.” Philip Pullman „Az emberi értelem bármilyen gonoszságot meg tud magyarázni, ezért fontos, hogy e kérdésben ne támaszkodjunk rá.” Veronica Roth „Jó és rossz? Hígítás kérdése.” Markus Zusak „A szándékok nem számítanak. A végeredmény alapján ítélnek meg minket. A jó nevében elkövetett gonoszság is gonoszság marad, mert ha az ördöggel táncolsz, nem te választod a zenét, és a nem te szabod meg a lépéseket.” Sherrilyn Kenyon „A gonosz arca mindig a teljes szükség arca.” William S. Burroughs „Senki sem választja szántszándékkal a gonoszt, csak összetéveszti a boldogsággal, amit keres.” Mary Wollstonecraft „Amikor empátiánk kikapcsol, kizárólag ‘én’ módban vagyunk. Ilyen állapotban pedig úgy viszonyulunk az emberekhez, mintha tárgyak lennének. Legtöbben alkalmanként képesek vagyunk erre.” Simon Baron-Cohen.
A társadalmi opportunizmus nem bűn, bár ezt szinte felesleges is leírni, és hogyha megkutatjuk feltételeit, két igen markáns elemet találunk, mégpedig a lustaságot (tkp. az elme takarékoskodása saját erőforrásaival, ld. fentebb) és a félelmet. A mainstreamhez való alkalmazkodás tulajdonképpen olyan mint a láz, ami az emberi szervezet erőfeszítése a gyógyulásért, nem ér a lényeghez, de nem is metafizikai horror. Ugyanis minden közös megélés elvesz egy cseppnyi egyéni bizonytalanságot, lecsippent egy adagot a szociális anomáliából, fölszabadítja az egyént nyomasztó társadalmi igények és elvárások terhe alól, mindezek fölött pedig gyors és kényelmes megoldást kínál, vagyis „hogyha sokan látják így mint én, akkor rendben és biztonságban vagyok”, nem fenyegeti megszégyenülés, és nincs szüksége gyötrelmes információgyűjtésre. Megállapítható, úgy általában, hogy éppen az igazolja a gonoszság génjeit, ha valaki mindenáron meg akarja változtatni azt, aminek értelméről fogalma sincs. Szétszedni, kritizálni, lebecsülni azt, aminek értékéről és funkciójáról egyáltalán nem tájékozott.
A szociálpszichológia rövid foglalatát Zimbardonál így olvassuk: „Mindannyiunkban megvan a potenciál, vagyis kezdettől léteznek olyan mentális sablonjaink, amik nyomán szentek vagy bűnözők, nagylelkűek vagy önzők, kedvesek vagy kegyetlenek, alázatosak vagy dominánsak, épelméjűek vagy őrültek, jók vagy gonoszak lehetünk. Talán mindannyian rendelkezünk az emberi készségek teljes repertoárjával, és ezek a készségek egyénenként aszerint aktiválódnak és fejlődnek, hogy az illető milyen társadalmi és kulturális hatásokat integrál… A gonoszságra való csábítás folyamata világossá válik, ha felismerjük, hogy a legtöbb szereplő nem magányos figura, aki az élet üres színpadán improvizál. Inkább különböző szereplők együttese, egyéni kellékekkel, változó jelmezekkel, cserélődő forgatókönyvvel ugyan, de együtt próbálják követni a producerek és a rendezők hektikus színpadi utasításait.”
1967-ben a kaliforniai Palo Alto-i Cubberley High Schoolban Ron Jones
történelemtanár a második világháborút megelőző korszakot tanította tizenegyedikes diákoknak, konkrétan a nácizmus megjelenésének okait és körülményeit, miközben azzal a nehézséggel szembesült, hogy tanítványai nem képesek megérteni egy totalitáriánus rendszer működését, konkrétan hogy a német nép miért tűrte, illetve miért engedte a nácik mesterkedéseit, vagyis azok miként voltak képesek olyan simán, szinte ellenállás nélkül elfogadtatni ideológiájukat és tetteiket a lakosság elsöprő többségével. Mint kés a vajban… Valóban nem volt egyszerű mindezt megértetni olyan diákokkal, akik szabad országba születtek, akik, kultúrájuk alaphangja szerint, az életet a legdinamikusabb pillanatai szerint értelmezték, akik egységes nemzeti sérelmet nem ismertek, és emlékezésük valóban kötetlen lehetett. Persze hogy voltak szociális feszültségek, aminthogy különbségek is a közösségi emlékezetben, de ezúttal a kísérlet konkrét körülményeire utalunk, amit, ismereteink szerint, egyáltalán nem befolyásoltak ezek.
A kérdés eleven emlékezetből táplálkozott, minthogy az eltelt idő alatt történtek ugyan társadalmi változások az Egyesült Államokban, de csak az adott kor általános ritmusában, tehát mintegy „állni látszék az idő”, ennélfogva szinte annyi történt, hogy a negyvenes évek közepe két évtizeddel errébb jött. Ez egy mondhatni tragikus eseményben meg is mutatkozik a kísérlet közepe táján. „A legtöbb ember csak a hetvenes években élte át a hatvanas éveket. Ami logikusan azt jelentette, hogy a hatvanas években a legtöbb ember még mindig az ötvenes éveket élte, vagy, és ez az én esetem, mindkét évtized egy-egy darabját egymás mellett. Ami eléggé összezavarta a dolgokat.” (Julian Barnes)
Az sem volt világos, hogy miként fejlődhet ki alattomosan egy konszolidált demokráciából autokrácia, e tekintetben még a sokat látott társadalomtudósok is bizonytalanok voltak, minthogy egy ilyen kimenetel gyakorlatilag megjósolhatatlannak tűnt. Arendt például arról írt, hogy totalitárius megoldások nagy eséllyel túlélik a totalitárius rendszerek összeomlását, és nagyon szívósan megmaradnak az emlékezetben, hogy egy társadalmi feszültség ismét úgymond igényt, de legalábbis fogékonyságot ébresszen iránta. Kissé átfogalmazva azt mondhatnánk, hogy a régi sérelmek konzerválják a karlendítési reflexet.
Ron Jones egy hirtelen jött kérdésre vérbeli tanárként reagált, és úgy döntött, hogy kitalál egy fiktív közösségi mozgalmat, amellyel in motu modellezi a nevezett társadalmi anomáliát. Felelősséget érzett azért, hogy diákjai tényleg megtanulják a társadalmi együttműködés alapműveleteit, de ahogy mondani szoktuk, attól, hogy jobb távcsövet adsz valaki kezébe, még csak félmunkát végeztél, a számtalan feltűnő új csillag félelemmel is eltöltheti. Olyan hatékonnyá kell tenni a társadalmi érzékenységet, hogy legyen képes felismerni a közelgő veszélyt is, mondjuk a faji gyűlölködés legapróbb jeleit, ugyanakkor kibírjon egy esetleges nagyfokú és váratlan kihívást, ha majd a valóság tényleg bezörget. Máskülönben a társadalmi igazságosság könnyen csak szlogen marad, amit olyan gondolatokhoz fűz az egyén, amelyekkel történetesen egyetért, „vágyaim és készségeim alapján nekem megfelelő” formában, és elvei emelkedettségéből hamisan következtet társadalmi tisztánlátására.
Ő maga így emlékszik: „Most már csak egy álom, valami, amire szabadon emlékezni lehet, de már visszahozni, újrajátszani nem. Furcsa véletlennek volt köszönhető az egész. Azt hiszem Steve [diák] volt az, aki egy kérdéssel elindította „A harmadik hullám” gondolatát bennem. Németország náci korszakáról tanultuk, és az óra közepén egy kérdéssel szakított félbe. Hogyan tűrte a német nép az egészet, kérdezte, és miként állíthatta, hogy nem tudott a zsidók lemészárlásáról? Az ignorálás a mindentudó nácizmus paradoxonja. Amúgy három fő módon kezeljük újszerű érzéseinket, tapasztalatainkat: elfojtás, kifejezés és menekülés.
Miért hunyt szemet az egész fölött a környék lakossága, a vasúti alkalmazottak, a tanárok, az orvosok, és tettek úgy, mintha semmit nem tudnának a koncentrációs táborokról és az emberirtásról? Hogyan állíthatják azok az emberek, akik a zsidó lakosok szomszédjai, sőt talán barátai is voltak, hogy semmit sem vettek észre az egészből? – Jó kérdés volt. Nem tudtam rá a választ. Mivel még több hónap volt hátra az iskolai évből, és a tananyaggal jól haladtunk, azaz már a második világháborúnál tartottunk, úgy döntöttem, hogy egy hetet szánok a kérdés vizsgálatára.”
Jones ösztönösen cselekedett, nem volt pedagógiai vagy pszichológiai kidolgozott programja, bár minden jel szerint vérbeli tanár volt, aki tudta hogyan kell és mit lehet tanítani. Ügyesen megszervezte például, hogy a résztvevőket a fegyelmezettség, a besúgások és az eltérő véleményekkel szembeni közös fellépés szolidaritása kapcsolja össze. A szégyen és a félelem e tekintetben együtt jár, az egyik a változásra való hajlandóságról szól, a másik, hogy ne kelljen ezen újra és újra átmenni. Igazából legtöbb szociális szorongás csomagban érkezik. Az érzelmi felismerés nem egyszerűen tudomásul vesz egy igazságot, hanem mobilizál is, azaz pszichodinamikai hatása van.
Ez a spontán kísérlet, amely „A harmadik hullám” néven került be pedagógia-történetbe, az 5. napon véget ért, mondhatni még időben, mert ez esetben is az események egyértelműen kezdtek eszkalálódni. Néhány nap alatt a kísérlet kezdett kicsúszni a kezdeményező irányítása alól, mivel a mozgalomhoz vonzódók kezdtek agresszív fanatikusokká válni, az általuk bevezetett egyre szigorúbb szabályok pedig zavart és káoszt okoztak, és félő volt, hogy a diákok egyrésze pszichésen sérül. A történtek végül egyaránt megrázták a tanárokat, a diákokat és a szülőket, méghozzá olyannyira, hogy nagyon sokáig nem is akartak beszélni azokról. Nemcsak azért, mert az események sokkal fontosabbnak tűnnek jelenidejükben, mint amennyi valójában az értékük, hanem mert a történetben megjelent az a toxikus szégyen, ami soha nem akar többé napvilágra kerülni, amit eredeti formában senki nem akar felvállalni, még kevésbé megosztani. Mondhatni az egész kísérletet mély hallgatás vette körül, éppen ezért általánosan elfogadott Zimbardo azon állítása, miszerint semmit nem tudott „A harmadik hullám” nevű projektről.
Nincs viszont olyan horgony, ami megállíthatna egy megáradt történetet, ami már megtelt vággyal, álommal, ráadásul a működése önmagában egy csoport identitását adja, és tagjai azt várják, hogy elstartoljon a boldogságuk, azaz a valóság végre úgy viselkedjen, ahogy nekik megfelel. Ismert, hogy nem a nagy kihívások zökkentik ki az elmét normális működéséből, hanem az a gyötrelem, hogy valami csábító megélés (biztonság, siker) elérhetőnek tűnik, de egy markáns állásfoglalás még elválasztja tőle. Vérmérséklet szerint, fogalmazzunk így, ennek az elakadásnak az okát hormonális befolyásban, lelki javak milyenségében, vagy éppen akarati tényezőkben vélik felfedezni, és megoldási javaslataik is ennek megfelelőek. A szociálpszichológia viszont minden befolyást komolyan szeretne venni, méghozzá abban a dinamikus formában, ahogy ezek a társadalomban érvényesülnek. Többek között számol azzal, hogy a valóságról szerzett tapasztalat befolyásolja azt, hogy miként értelmezzük magát a valóságot, azaz mit kezdünk tapasztalatainkkal, amiket jelzéseiből leszűrtünk, a hatások nincsenek a elsáncolva, kölcsönhatásban és reciprok asszociálódásban léteznek. Vagy amint a reményt elszínteleníti egy csalódás, ám éppen ez az, ami, paradox, mégis jólismert módon, a remény üzemanyagát adja. Ha valakit első pillantásra ellenségesnek ítélünk, az jó eséllyel azzá is válik, mégha kezdetben egészen más érzésekkel közeledett, de a folyamat egyáltalán nem zárt, és nem is egyirányú, és mindkét oldal képlékeny a másiktól érkező jelzések mértékéig. A talpnyalás és az uralkodási ösztön kéz a kézben jár, egyik sem működhetne a másik nélkül, vagyis egymást generálják, és egyikük kötelező elem a másik létezéséhez, a hatás abszolút szociális korlátokat tehát nem ismer. Legközelebbi életközösségeink folyamatos féligáteresztő tükörként működnek, ami ugyan nem tökéletes, és nem is manipulálhatatlan, de amit látunk, az részben saját dolgaink, konkrét megjelenésük viszont a visszatűkrözés minőségének és milyenségének függvénye. Véleményünk hatással van a környezetünkre, ez azonban visszahatva formálja észlelésünket és részben ítéleteinket, az echokamránk kialakítása szerint, ami inkább spontán formálódott, azaz adódott, semmint tudatos tervezéssel készült. Az egyén sorozatos melléfogásai, társadalmi zavarodottsága miatt nem feltétlenül és kizárólag genetikája, neveltetése okolható, lehet az egy személytelenebb, elkerülhetetlen szociális környezet, vagy akár egy átfogó társadalmi válság hatása is. És így tovább. Biztató természeti jelenettel zárjuk. A bárányok ha eltévednek, keservesen bégetnek. Amit meghallhat a pásztor, de a farkas is. Úgy tűnik azonban, és ez jó hír, hogy legtöbb esetben a pásztor hamarabb érkezik, máskülönben ez a segélykiáltási mód kihalt volna.
A kísérletet 1967 áprilisának első hetében végezték a Ellwood Patterson Cubberley (+1941) pedagógusról elnevezett Cubberley High School középiskolában, Palo Alto városában, Kalifornia államban. Ron Jones történelemtanár elindította az általa „The Third Wave” (A harmadik hullám) nevezett mozgalmat, diákjainak pedig azt mondta, hogy a mozgalom célja a demokrácia felszámolása. Jones azt állította a diákjainak, hogy a demokrácia individualitásra való összpontosítása ellentétes az emberiség „autoriter” természetével, amit a mozgalom mottójával is hangsúlyozni akart: „Erő a fegyelmen által, hatékonyság közösség által, erő az elköteleződésben.”
Bár a történteket nem dokumentálták részletesen, a Cubberley High School diákújsága, a The Cubberley Catamount két száma is foglalkozott vele, legrészletesebb beszámoló volt, amit néhány nappal a kísérlet befejezése után tettek közzé. Igazából amit az utókor megtudhatott róla, az javarész Ron Jonestól származik. Első alkalommal egy novellával lépett a nagyobb nyilvánosság elé, 1976-ban, tehát kilenc évvel a kísérlet befejezése után. Ezt követően más szerzők is írtak az eseményekről, néhány interjú is készült Jones-szal illetve a kísérletben részt vevő diákokkal. Mégsem lett akkora szenzáció, mint a Zimbardo-féle SPE.
Az évek múlásával azonban felfedezték, kezdett bekerülni a köztudatba, tudományos körökben is emlegették, de szélesebb körben ismertté az 1981-ben forgatott amerikai filmadaptációval (The Wave) vált, majd 2008-ban egy kritikusok által elismert német film is készült (Die Welle) a projektről, ami szakmai szempontból javát szolgálta. Hogy végre oda kerüljön, ahol a helye, az elgondolkoztató pszichológiai kísérletek közé, a világ szívébe integrálva, annak ellenére, hogy megismételhetetlen. Kicsit persze ez olyan, mint amikor valaki rádmosolyog, aztán határozottan elhúzódik. Morton Rhue író regényben dolgozta fel (The Wave), majd ebből egy újabb filmet forgattak, Ron Jones és néhány volt diákjának szereplésével (The Invisible Line).
Maga a projekt egyszerre demonstrál valami rejtett és talán ezért is félelmetes opportunista képességet, ugyanakkor a tanár pedagógiai kvalitásait, hiszen semmi nem volt előkészítve, megtervezve, nem voltak tanácsadói, nem is volt pszichológusi képesítése, szóval mindent menet közben talált ki, gyakran rögtönzött, ennek ellenére középiskolás fiatalok tucatjai kerülte ötleteinek befolyása alá. Kiderült, hogy igény volt a kapcsolatra, akár a függőség árán is, ahogy az önfeláldozásra, vagyis hogy aktív, áldozathozó tanúi legyenek a nagy időknek.
Öt napon keresztül egy sor gyakorlatot végzett, illetve végeztetett az osztályában, amelyek a fegyelmet és a közösséget hangsúlyozták, amikkel a náci mozgalom bizonyos jellemzőit kívánta előhívni és modellezni. Ahogy a mozgalom kikerült az osztály keretei közül, és már több száz főt számlált, a kísérlet kezdett kicsúszni az irányítása alól. Kiderült, hogy az a pozitív emberi képesség, hogy el tudjon fogadni és viselni egy rossz élethelyzetet, viszont, vagy kapcsolatot, bizonyos esetekben kontraproduktív.
„A harmadik nap végére kimerültem, gyakorlatilag szétestem. A szerepjáték már nem volt megkülönböztethető a saját meggyőződésből fakadó viselkedéstől. Sok diák teljesen beleélte magát abba a szerepbe, hogy ő A harmadik hullám tagja. Szigorú szabálykövetést követeltek a többi diáktól, és zaklatták azokat, akik nem vették komolyan a kísérletet. Mások éppenséggel annyira belemerültek az eseményekbe, hogy maguknak találtak ki szerepeket… Amint a szemiotika mesterei megállapították, ha távoli füstöt látsz és tüzet képzelsz alá, az már rólad szól, tapasztalataidról, és nem a konkrét esetről.
Csütörtökön elkezdtem lezárni a kísérletet, írja Jones. Kimerült voltam és aggódtam. Sok diák túllépte a határt. A harmadik hullám lett az életük középpontja. Én magam is elég rossz állapotban voltam…, a kísérlet negyedik napján kezdtem kifogyni az érveimből. Minél több időt töltöttem a szerep eljátszásával, annál kevesebb időm maradt arra, hogy emlékezzek annak racionális eredetére és céljára. Rájöttem, hogy akkor is belecsúszok a szerepbe, amikor nem szükséges. Elgondolkodtam, hogy ez nem történik-e meg más emberekkel. Kapunk vagy vállalunk egy szerepet, egy feladatot, majd az életünket ahhoz az imázshoz igazítjuk, amilyen elvárásokat támasztunk mi magunk iránta, vagy amit maga a társadalom vetít rá. Hamarosan az az imázs lesz az egyetlen identitásunk, ezt közvetítjük, ezt igénylik az emberek, és ettől kezdve abban is akarnak tartani. Így mi magunk is az imázs részévé és egyben motorjaivá válunk. A problémám az általam teremtett helyzet és szerep volt, illetve hogy nem volt időm átgondolni, hová vezet ez. Az események körülöttem zajlottak, méghozzá igencsak erőteljesen. Aggódtam a diákok miatt, hogy olyasmit tesznek, amit később megbánnak. És természetesen aggódtam magam miatt is.
Küzdöttem azzal a gondolattal, hogy befejezzem a kísérletet, vagy hagyjam, hogy haladjon a maga útján. Mindkét lehetőség kivitelezhetetlen volt. Ha abbahagytam volna a kísérletet, sok diák óriásit csalódik, és emiatt lesz frusztrált. Társaik előtt vállalták új identitásukat, és elköteleződtek egy radikális viselkedés mellett. Érzelmileg és pszichológiailag kitették magukat. Ha hirtelen visszarántottam volna őket az osztálytermi valóságba, az év hátralévő részében összezavarodott diákokkal kellett volna dolgoznom.”
Az események kronológiája
Első nap
A kísérlet egyszerű változtatásokkal kezdődött, például egy tanácsülés hangulatának imitálásával. A tanár a „Fegyelem az erő forrása” mondatot írta a táblára, vastag felkiáltójellel, és szigorú fegyelmet tartott az osztályban, miközben a tovább értekezett a fegyelem fontosságáról. Az eljárás egyszerű volt. A diákoknak a második csengőig végig figyelmesen kellett ülniük, illetve fel kellett állniuk, ha kérdést akartak feltenni vagy válaszolni akartak társuk vagy tanáruk kérdésére, és ezt három szóval vagy annál kevesebbel kellett megtenniük, valamint minden megjegyzésüket „Mr. Jones” megszólítással kellett kezdeniük. Jones felhívta a figyelmüket a szabályok pontos betartására. Ekkor még úgy gondolta, hogy egy nap elég lesz ahhoz, hogy demonstrálja, mi történik egy olyan társadalomban, ahol a fegyelem és az engedelmesség lesz a fő társadalmi norma.
Második nap
Másnap azonban Jones úgy döntött, hogy folytatja a kísérletet, miután megfigyelte, hogy tanítványai szigorúan betartják az előző napi szabályokat. A táblára felírta a „Strength Through Community” (Erő a közösségben) szlogent, és mozgalmát „A harmadik hullámnak” nevezte el. Jones a mozgalom nevét arra a feltételezett tényre alapozta, hogy egy hullámsorozat harmadik hulláma a legerősebb, ami az óceán viszonylagos közelsége miatt, közismert természeti jelenségnek számított. Ráadásul fogalmi kapcsolatban állt azzal az országgal, aminek korabeli szellemiségét, annak térnyerését demonstrálni kívánta. Jones kigondolta, majd megtanította diákjainak a mozgalom köszöntését, amelynek során a tenyérrel a mellkas előtt a másik váll felé nyúlnak, ami hasonlított a náci üdvözlésre. Elrendelte, hogy a tagok kötelezően üdvözöljék egymást az órán és azon kívül is. Jones ezután minden tanítványának egyéni feladatot adott, például A harmadik hullám zászlójának megtervezését, a gyűlések fegyelmének biztosítását, mindazok távoltartását az ülésekről, akik nem tagok, vagy éppen barátaik körében végzett toborzást.
Harmadik nap
A kísérlet önálló életre kelt. Az iskola valamennyi osztályából csatlakoztak hozzá diákok. A tagság létszáma már reggel a kezdeti 30-ról 43-ra nőtt. Jones a táblára felírta: „Erő a cselekvésen keresztül”. A diákok tagsági kártyát kaptak. Jones megtanította a diákoknak, hogyan lehet tagokat toborozni, illetve hogyan kell új tagokat felvenni. Milyen formai és tartalmi kritériumokra kell figyelni. A nap végére a mozgalomnak már több mint 200 résztvevője volt. Jones három diákot bízott meg azzal, hogy jelentsék neki, ha a mozgalom valamelyik tagja nem tartja be a szabályokat. Meglepődött, amikor körülbelül húsz diák tett ilyen jelentést. Ennek, diktatórikus körülmények között, természetesen más a neve illetve a hatása. Egy diák, aki aggodalmát fejezte ki Jones személyes biztonsága miatt, önként jelentkezett testőrének.
Negyedik nap
Jones úgy döntött, hogy véget vet a mozgalomnak, mivel úgy érezte, hogy egyre inkább kicsúszik az irányítása alól. Egyre több diák kapcsolódott be a projektbe, és egyre komolyabban vették a szerepüket. Főként azok, akik kezdettől benne voltak. Amint történt az a náci, majd a kommunista mozgalommal, illetve a befolyásuk alatt kifejlődő diktatúrákban. Jones bejelentette az osztálynak, hogy mindez egy országos mozgalom része, és hogy holnap, A harmadik hullám elnökjelöltje, nyilvánosan bejelentkezik a televízióban. Elrendelte, hogy a diákok pénteken délben vegyenek részt egy gyűlésen, hogy tanúi lehessenek ennek az eseménynek. Jones négy tagot arra utasított, hogy három tiltakozó diákot kísérjenek az iskola könyvtárába, és akadályozzák meg őket abban, hogy részt vegyenek a gyűlésen. Ezzel erősíteni kívánta a mozgalom elvei iránti hűségüket, egyben a többiek előtt demonstrálta a „pártfegyelmet”.
Ötödik és utolsó nap
A középiskolás diákok már 11:50-kor megérkeztek, a terem megtelt. Jones meggyőzte néhány barátját, hogy újságíróként pózoljanak, és megkérte a diákokat, hogy mutassák be az állítólagos televíziós beszéd kezdete előtti percekben, hogy mit tanultak az elmúlt időszakban. Ezután arra buzdította őket, hogy skandálják: „Erő a fegyelemből! Erő a közösségből! Erő a cselekvésből!” Bekapcsolta a szoba közepén álló tévét. A diákok azonban nem a vezetőjük televíziós beszédét látták, hanem egy üres csatornát (adásszünetre emlékeztető „hóvihar”). Néhány perc várakozás után Jones bejelentette, hogy egy fasizmusról szóló kísérlet részesei voltak, és hogy mindannyian önként teremtettek egyfajta felsőbbrendűségi érzést, hasonlóan ahhoz, ahogyan a német állampolgárok tették a náci Németország idején. Ezután bocsánatot kért tőlük azért, hogy engedte, hogy egyesek ilyen messzire menjenek, és a kísérlet lezárásaként levetített nekik egy filmet a náci rezsimről.
„Az a lehetőség, hogy hagyjuk a kísérletet a maga útján haladni, kizárt volt. A folyamat kicsúszott az irányítás alól, már szó sem lehetett arról, hogy felügyelet nélkül maradjon, egy ilyen lépésnek ugyanis komoly negatív következményei lettek volna. Például már szerda este valaki betört a terembe és felforgatta a helyet. Később megtudtam, hogy az egyik diák apja volt. Egy nyugalmazott ezredes a légierőtől, aki a háború végét német hadifogolytáborban töltötte. Amikor hallott tevékenységünkről, egyszerűen elvesztette a józan ítélőképességét. Késő este betört a tanterembe, és mindent felforgatott. Reggel a tanterem ajtajához támaszkodva találtam rá. Elmesélte, hogy több barátja elesett a háborúban, Németországban. Aki azt állítja, hogy az idő minden sebet begyógyít, az azt feltételezi, hogy a bánat forrása kontroll alatt van. Belém kapaszkodott és remegett, azokért, akik már nincsenek. Elcsukló hangon arra kért, hogy értsem meg, és segítsek neki hazajutni. Felhívtam a feleségét, és egy szomszéd segítségével hazakísértem. Órákig beszélgettünk arról, hogy mit érzett korábban, és hogy miért tette, amit tett, de attól a pillanattól kezdve, azaz csütörtök reggeltől, egyre jobban foglalkoztatott, hogy mi zajlik a diákokban, és hogy mi történhet az iskolában.
Egyre jobban aggódtam amiatt, hogy tevékenységünk milyen hatással van a tanári karra és a többi diákra az iskolában. A harmadik hullám megzavarta a normális tanítást, kitöltötte a teret és a diákok fantáziáját. A diákok lógtak az órákról, hogy részt vehessenek a programokon, és az iskolai tanácsadóknak intenzíven kellett foglalkozniuk a diákokkal, sokan mutattak aggasztó viselkedési jeleket. Önszerveződő rendvédelmi egység alakult, a Gestapo mintájára. Szembesülve ezzel a száz irányba szétrobbanó kísérlettel, úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy régi kosárlabda stratégiát. Amikor semmi esélyed sincs a győzelemre, a legjobb, amit tehetsz, hogy valami váratlan taktikát választasz. Én is ezt tettem.
Csütörtökre az osztály (az elkötelezettek) létszáma több mint nyolcvan főre nőtt. Az egyetlen dolog, ami lehetővé tette, hogy mindannyian elférjenek, az a szigorú fegyelem volt, ezért csendben ültek és figyeltek. Furcsa hangulatot teremt, amikor egy teremnyi középiskolás csendben ül, várakozóan rád figyel. Ez segített abban, hogy megfontoltan szóljak hozzájuk. Beszéltem nekik a büszkeségről. ’A büszkeség több, mint zászlók vagy tisztelgés. A büszkeség olyasmi, amit senki sem vehet el tőled. A büszkeség az, hogy tudod, te vagy a legjobb… És olyan érzés, amit nem lehet elpusztítani…’
Elmagyaráztam nekik, mi áll A harmadik hullám mögött. Bizonygattam, hogy az nem csupán egy kísérlet vagy osztálytermi tevékenység. Sokkal fontosabb ennél. A harmadik hullám egy országos program, amelynek célja olyan diákokat találni, akik hajlandóak küzdeni a politikai változásért ebben az országban. Az eddigi tevékenységünk csak felkészülés volt a valódi feladatra. Országszerte olyan tanárok, mint én, toboroznak és képeznek egy ifjúsági brigádot, amely fegyelemmel, közösségi szellemmel, büszkeséggel és cselekvéssel képes kimunkálni egy jobb társadalmat. Ha megváltoztatjuk az iskolák működését, megváltoztathatjuk a gyárak, üzletek, egyetemek és minden más intézmény működését is. Ti olyan fiatalok vagytok, akiket azért választottak ki, hogy segítsetek ebben a célban. Ha megmutatjátok, amit az elmúlt négy napban tanultatok… megváltoztathatjuk ennek a nemzetnek a sorsát. Olyan közösséget teremtünk, amit a büszkeség éltet, új társadalmi rendszert és cselekvést hozhatunk. Új célokat a fiataloknak, energiává alakítjuk a tétova keresést, a bizonytalanságot. Minden rajtatok és a hajlandóságotokon múlik, hogy kiálltok-e az ügyért.
Pénteken, a gyakorlat utolsó napján, kora reggel a gyűlésre készítettem elő az előadótermet. Tizenegy óra harminc perckor a diákok elkezdtek beözönleni a terembe; először csak néhányan, hogy felderítsék a terepet, majd egyre többen. Csend borult a teremre. A The Third Wave zászlói felhőként lógtak a társaság felett. Pontosan délben bezártam a termet, és őröket állítottam minden ajtóhoz. Több barátom, akik riporternek és fotósnak adták ki magukat, elkezdtek a tömeggel interakcióba lépni, fényképeztek és hevesen jegyzeteltek. Csoportkép is készült. Több mint kétszáz diák zsúfolódott össze a teremben. Egyetlen üres hely sem volt. A csoport úgy tűnt, hogy sokféle meggyőződésű diákokból áll. Voltak sportolók, társadalmi prominensek, diákvezetők, magányosok, a mindig korán távozó gyerekek csoportja, motorosok, álhipszterek, néhány képviselője az iskola dadaista klikkjének, és néhány diák, akik a mosodában lógtak. Az egész társaság azonban egyetlen erőnek tűnt, ahogy tökéletes figyelemmel ültek. Mindenki a terem elején álló tévére figyelt. Senki sem mozdult. A teremben csend volt. Mintha mindannyian egy születés tanúi lettünk volna. A feszültség és a várakozás hihetetlen volt.
Mielőtt megkezdődne a nemzeti sajtótájékoztató, szeretném bemutatni a sajtó képviselőinek, hogy milyen szinten áll a kiképzésünk. Ezzel a szavakkal tisztelegtem, mire automatikusan kétszáz kar emelkedett fel, hogy viszonozza a tisztelgést. Ezután kimondtam a „Strength Through Discipline” (Erő a fegyelmen által) szavakat, amit kórusban megismételtek. Ezt újra és újra megismételtük. Minden alkalommal egyre hangosabb lett a válasz. A fotósok körbeálltak, hogy lekapják a rituálét, de ekkor már senki sem figyelt rájuk. Ismét hangsúlyoztam ennek az eseménynek a fontosságát, és még egyszer kértem a hűségüket. Ez volt az utolsó alkalom, hogy bárkit is kértem, hogy ismételje meg a szlogent. A terem zengett a kiáltástól: „Erő a fegyelmen által”.
12:05 volt. Lekapcsoltam a szobában a villanyt, és gyorsan a televízióhoz léptem. Egészen besűrűsödött a levegő a teremben. Nehéz volt lélegezni, és még nehezebb beszélni. Mintha a kiabáló diákok hangereje minden életet kiszorított volna a szobából. Bekapcsoltam a tévét. A tévé mellett álltam, közvetlenül az fiatalok elé. A készülék életre kelt, és fényes foszforeszkáló mezőt hozott létre. Robert (testőröm) mellettem állt. Odasúgtam neki, hogy figyeljen jól, és legyen óvatos a következő néhány percben. Az egyetlen fény a szobában a tévéből jött, és megvilágította a feszülten figyelő arcokat. Egyre merevebben bámulták a képernyőt, de annak képe nem változott. A szobában azonban halálos csend uralkodott. Valamiféle különös várakozás. Megkezdődött egy mentális interakció a tekintetek, az akaratok és a tévé között. Végül a tévé nyert. A tesztkép fehér fénye nem váltott át egy politikai jelölt képére. Csak sistergett tovább. A nézők azonban még mindig kitartottak. Kell lennie műsornak, történnie kell valaminek. Késve ugyan, de biztosan elkezdődik. A televízió bűvölése mintha órákig tartott volna, holott alig telt el két perc. Még mindig semmi. Csak az üres, fehér képernyő. A várakozás egyre inkább szorongássá, majd frusztrációvá változott. Valaki felállt és felkiáltott: „Nincs vezető, ugye?” „Mindenki megdöbbenve fordult először a bátor diák fele, majd vissza a televízióhoz. Arcukon hitetlenkedés tükröződött.
A pillanat zavarában lassan a televízió felé léptem. Kikapcsoltam. Éreztem, ahogy a levegő visszatér a terembe. Mindenki mozdulatlan és csendben maradt, de először éreztem az emberek lélegzetvételét. A diákok kezdték abbahagyni a hátratett kézzel való ülést. Kérdések áradatára számítottam, ehelyett intenzív csend fogadott. Elkezdtem beszélni. Úgy tűnt, minden szót befogadnak és magukba szívnak.
Figyeljetek jól ide, valami fontosat kell mondanom nektek. Valóban nincs vezető! Nem létezik A harmadik hullám nevű nemzeti ifjúsági mozgalom sem. Kihasználtak titeket, manipuláltak. Tulajdonképpen saját vágyaitok sodortak oda, ahol most vagytok. Minthogy olyan emberi tulajdonságokkal rendelkeztek ti is, mint azok a német nácik, akikről tanultunk.
Azt hittétek, hogy ti vagytok a kiválasztottak. Hogy jobbak vagytok, mint azok, akik nem tartoznak ebbe a körbe. Feladtátok szabadságotok a fegyelem és a felsőbbrendűség kényelméért. Úgy döntöttetek, hogy elfogadjátok a csoport akaratát és a nagy hazugságot a saját meggyőződésetek helyett. Ó, azt hittétek, hogy csak a szórakozás kedvéért csináltátok, holott egyre komolyabban vettétek. Úgy gondoltátok, hogy bármikor feladhatjátok, és ismét függetlenek lesztek. Vajon így volt? Meddig mentetek volna el? Hadd mutassam meg nektek azt, ami a folyamat végén várt volna rátok!
Ezzel bekapcsoltam egy hátrébb elhelyezett vetítőgépet. Az megvilágította a televízió mögé kifeszített fehér vásznat. Először a visszaszámlálás nagy számai jelentek meg, és amint a beüzemelési idő véget ért, egyszerre megjelent a kép és a hang, és a nürnbergi náci gyűlés zaja egyszerre berobbant a terembe. A szívem hevesen dobogott. Kísérteties jelenetekben vették birtokba a termet és a tekinteteket a Harmadik Birodalom történetének kezdeti eseményei. Látható volt, hogy a résztvevők koncentráltan figyelnek. Nézték a magukat felsőbbrendűnek tartó fiatalok menetelését. A nagy szemfényvesztést és hazugságot, ami akkor és ott még nem volt világos a résztvevők számára. Arrogáns, erőszakos, terrorisztikus hangulat sütött a vászonról. Aztán egy másik jelenet, emberek, akiket teherautókra terelnek. A haláltáborok vizuális bűze. Szem nélküli arcok. A perek. A tudatlanságra hivatkozás. Csak a munkámat végeztem. A munkámat. Ízlelgessük. A film ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, hirtelen megállt, méghozzá egy feliratos képkockán. Ezen pedig az állt: Mindenkinek el kell ismernie a saját felelősségét. Senki sem állíthatja, hogy semmiről nem tudott és hogy teljesen ártatlan.
A terem sötét maradt, a film utolsó képei lepörögtek, a vetítőgép duruzsolása elhalkult. Rosszul lettem. A terem fülledt, amolyan tesi öltözőszoba-szagú volt. Senki sem mozdult. Mintha mindenki elemezni akarta volna a helyzetet, megérteni, mindazt ami történt vele és körülötte, illetve egykor. Mintha álomból vagy mély altatásból ébredtek volna fel, a teremben ülő valamennyi fiatal próbálta rendezni a káoszt és a történteket a tudatában. Néhány percet vártam, hogy mindenki felocsúdjon. Kisvártatva kérdések kezdtek záporozni. Az összes kérdés képzeletbeli helyzeteket vizsgált, de megpróbálta megérteni az általuk megélt eseményeknek is a jelentését.
A terem még mindig el volt sötétítve, amikor elkezdtem a magyarázatot. Bevallottam, hogy végig rosszul éreztem magam, és bűntudatom van. Kértem a társaság türelmét, minthogy a teljes magyarázat elég sokáig fog tartani. De kezdjük el. Éreztem, hogy az esemény introspektív résztvevőjéből átcsúszom (vissza- tkp.) a tanár szerepébe. Tanárnak lenni könnyebb. Objektív módon kezdtem el leírni a közelmúltbeli eseményeket, amiket közösen átéltünk.
Az elmúlt hét tapasztalatai révén mindannyian megtapasztaltuk, milyen volt élni és cselekedni a náci Németországban. Megtanultuk, milyen érzés fegyelmezett társadalmi környezetet teremteni. Különleges társadalmat építeni. Hűséget fogadni annak a társadalomnak. Az ésszerűséget szabályokkal felváltani. Igen, mindannyian jó nácik lettünk volna. Felvettük volna az egyenruhát. Elfordítottuk volna a fejünket, amikor barátainkat és szomszédainkat gyalázták, majd üldözték, és akkor is, amikor teherautókra terelik őket. Bezártuk volna az ajtónkat az üldözöttek előtt. Talán sokunk a „védelmi” üzemekben dolgozik, és valamennyien engedtünk volna az újabb és újabb őrült ötleteknek. Erősnek éreztük volna magunkat, és azt éltük volna meg, hogy irányíthatjuk sorsunk. Immár mi is ismerjük a kirekesztettség félelmét. Az örömöt, amikor valamit jól csinálunk és megjutalmaznak érte. Tudjuk milyen kitüntetettnek lenni, és átéltük, hogy milyen az, amikor csoportunknak igaza van. A végletekig elmenve megsejtettük, de talán láttuk is, hogy ezek a cselekedetek hova vezetnek. Mindannyian tanúi voltunk valaminek az elmúlt héten. Láttuk, hogy a fasizmus nem csak azoknak a dolga, akik egészen mások, elfogultak, elvakultak, és tele vannak irracionális gyűlölettel. Nem. Itt van. Ebben a teremben. A saját személyes szokásainkban és életmódunkban. Ha a felszínt megkarcoljuk, megjelenik. Valami mindannyiunkban. Hordozzuk, mint egy betegséget. Például azt a tévhitet, hogy az emberek alapvetően gonoszak, és ezért képtelenek jól viselkedni egymással. Vagy hogy a társadalmi rend fenntartásához erős vezetőre és fegyelemre van szükség. És van még valami. A bocsánatkérés.
Ez az utolsó lecke, amit meg kell tanulnunk. És ez lecke talán a legfontosabb. Ez volt az, ami elindította a náci élet tanulmányozását. Emlékeztek a kérdésre? Arra a zavarba ejtő tényre vonatkozott, hogy a német lakosság azt állította, nem tudott a náci mozgalomról dolgairól, és nem is vett részt benne. Ha jól emlékszem, a kérdés valami ilyesmi volt. Hogyan állíthatta a német katona, tanár, vasúti kalauz, ápoló, adószedő, átlagpolgár a Harmadik Birodalom végén, hogy semmit sem tudott arról, mi folyik körülötte? Hogyan lehet egy nép részese valaminek, majd annak bukásakor azt állítani, hogy valójában nem vett részt benne? Mi készteti az embereket arra, hogy éveket kitöröljenek a saját történelmükből, emlékeket saját elméjükből? A következő néhány percben lehetőségetek lesz megválaszolni ezt a kérdést, de meggyőződésem, hogy évekig lesz mivel foglalkozzatok.
Ha a fasiszta mentalitás bevezetése megtörténik (mármint ebben a mi kezdeményezésünkben), később egyikőtök sem fogja bevallani, hogy részt vett ezen A harmadik hullámot lezáró gyűlésén. A németekhez hasonlóan nektek is nehéz lenne bevallani, még önmagatoknak is, hogy eljutottatok odáig. Nem szeretnétek, és mindent meg is tennétek, nehogy barátaitok és szüleitek megtudják, hogy hajlandóak voltatok feladni egyéni szabadságotokat és készségeitek a rend és a láthatatlan vezetők diktátumaiért. Nem fogjátok tudni beismerni, hogy manipuláltak titeket. Hogy valakit minden fenntartás nélkül követtetek. Hogy elfogadtátok A harmadik hullámot életmódként. Nem fogjátok beismerni, hogy részt vettetek ebben az őrületben. Titokban fogjátok tartani ezt a napot és ezt a gyűlést. Ez is egy titok, amit megosztok veletek.
Kivettem a filmet a szobában lévő három kamerából, és a celluloidot a kazettákból kihúztam a világosságba (ezzel letörlődött róluk minden korábbi fénykép). Az akció véget ért. A nagy kísérlet véget ért. A harmadik hullám befejeződött. Visszanéztem a vállam fölött. Robert (a testőr) sírt. A diákok lassan felálltak a székekről, és szó nélkül kimentek a szabadba. Odamentem Roberthez, és átöleltem. Zokogott. Mély lélegzeteket vett. „Vége. Minden rendben, ” mondtam neki. Miközben vigasztaltuk egymást, sziklává váltunk a távozó diákok áradatában. Néhányan visszatértek, hogy egy pillanatra megöleljenek minket. Mások nyíltan sírtak, majd letörölték a könnyeiket, és továbbmentek. Sokan kezet fogtak, mások megölelték egymást, és lassan kiürült a terem.
Az iskolaév közepén, egy héten át, teljes mértékben megosztottuk egymással az életünket. És ahogy előre látható volt, egy mély titkot is őriztünk. A következő négy év alatt, amíg még a Cubberley Gimnáziumban tanítottam, senki sem ismerte be, hogy részt vett A Harmadik Hullám Rallyn. Beszélgettünk, alaposan tanulmányoztuk a cselekedeteinket. De maga a kísérlet? Arról semmit. Azt mindannyian el akartunk felejteni.”