Veste Coburg művészeti gyűjtemény (Kunstsammlungen der Veste Coburg)
A coburgi gyűjtemény szűk keresztmetszetében találkozik a címben felsorolt, egymástól több tekintetben eltérő karakterű, de hasonló világnézeti vonásokat hordozó három művész. Két híres festő, akiket könnyen megfeleltetünk egy létező típusnak, a reformátorral viszont gondban vagyunk, mármint hogyha az említett alkotói kategóriába kívánjuk őt is besorolni. Sokminden ellene szól, de irodalmi kvalitásai miatt úgy gondoljuk, hogy mégiscsak ott a helye. Saját tisztázó teológiai küzdelméről itt írtunk: https://www.azarandok.hu/teologia-crucis-2-r/
Egykor az előkelő hintók meg sem álltak a városkában, csak bőszen átrobogtak rajta, várta őket az erőd biztonsága, a korban elérhető legnagyobb kényelemmel. Kiváltságos jövés-menéseik emlékét őrzi az úthálózat, ami jellemző módon egyre ritkul fölfele, végül a várhegy utolsó szakaszán egyetlen keskeny nyomra marad. És dübörög közben a „hunderttausend hände” :). A régi világot errefele ez a látványos erődítmény „rejti”, minthogy ez a korrekt megoldás ha a múlt anakronisztikussá vált, és rozsda marja a mozdulatokat, ugyanis nem eltörölni kell, hanem új jelentést adni neki, amint az elszáradt virágcsokorral is tisztelettel bánunk, hiszen a virágok a hervadáson túl is őrizhetnek szeretetet.
Fent az erődben pazar panoráma várja a látogatókat, és egykor ugyanaz fogadta a vendégeket is. E. O. Wilson mondta, hogy az ember „biofil”, vagyis megvan benne a késztetés, hogy más életformákhoz csatlakozzon, és ez az oka annak is, hogy csodálatos természeti célpontokat keresünk, mert például a vízesés sem csupán zaj és látvány, hanem „vágyott virtuális sodortatás”, a panoráma sem csupán tág kilátás, hanem „részesedés a mindenségből.”
Nem csoda, ha időnként kíváncsiak vagyunk, vajon mi jön a f..book meg unokaplatformjai után, miután az emberek megunták ezt a folyamatosan áradó, csendüket eltörlő, a valóságot folyton babráló digitális sminket, mi elfedezi a világ valódi arcát, és már nem lesz izgalmas, hogy minduntalan egy üvegen át csúsztassák odébb a világot. Visszatér a fizikai érzékelés vágya, a kontakt, az illat, vagy a szag kora, és „eredeti lesz újra a valóság”, és nem az, amit a kezünkben tartott buborék generál? Rá fognak még csodálkozni valaha az emberek egy szép műalkotásra, úgy értve hogy több mint 2.3 mp erejéig, amennyi ideig ma egy különös látványt megtekintenek, abban a digitális csomagolásban, ahogy hozzájuk megérkezik? Vajon mennyire egyeznének történeteink, ha évtizedek múlva találkozhatnánk?
Nem szeretnénk visszafele menni, egyetlen lépést sem, nem az a megoldás, hanem jól használni azt, ami örömünkre van, éppen ezért viszolygunk a hamis elvárásoktól, például a jövőt nem „tökéletesnek”, hanem „jobbnak” várjuk, ami viszont készség és ajándék is, nemcsak esetlegesség és hektikus belakás, és már most szeretjük, holott nem tudjuk milyen lesz. Állítólag, amikor Thoreau megtudta, hogy a távíró segítségével egy maine-i ember azonnal üzenetet küldhet egy texasi-nak, azt kérdezte: „De mit mondhatnak egymásnak?” Ezzel a naivnak látszó stílussal érdemes a jövő dolgai fele fordulni, nyitottan, de nem csodaváró lelkülettel.
Daniel M. Wegner pszichológusnak van egy érdekes, de azt is mondhatni hogy költői koncepciója, és ez utóbbi megjegyzéssel nem a tudománytalanság kritériumát próbáljuk ráolvasni, de értelmezésének, illetve megértésének elsődleges módjában van valamennyi lírikusság, amennyiben kidolgozásának egyes részletei nem tudományos megalapozottságúak. Az általa transzaktív memóriának nevezett koncepció szerint az emberek, saját életükre vonatkozó információikat, emlékekeiket, illetve cselekvési repertoárjuk tekintélyes részét nem csupán a saját idegrendszerükben tárolják, hanem szétosztva barátaik, rokonaik, imerőseik elméjében. Pontosabban teljes idegrendszerében. Ez utóbbi megjegyzés arra vonatkozik, hogy az adott személy fizikai memóriája összefüggésben áll szerettei vonatkozó képességeivel és konkrét adottságaival, nem kevésbé kapcsolatuk minőségével, de ez már túlmutat a téma jelen tárgyalási szintjén. Összegezve, nem kell mindent egymaga tudjon, nem kell múltjának teljes emlékezetét mindenüvé magával cipelje, sem a szükséges tudnivalókat vagy a szociális készségeket, szóval az egész élet-bagázst, mert mindezek tekintélyes része másokban van elraktározva, ahogy őbenne is a másoké, ami azonban kevésbé megterhelő, állítja az említett harvardi tudós. Ezt a transzaktív memóriát akarják átvenni a rendkívül szofisztikált algoritmusok, amiket a világló elektronikus eszközök okkal figyelmes szoftverei futtatnak. Mindez nem ördögtől való, csakhogy az egész olyan személytelen végeredménnyel riogat, hiszen eddig minden ismeret, készség, növekedés, változás emberi kapcsolatokon keresztül ért el minket. Ne felejtsük, hogy csak lehetőséget kínálnak, semmivel sem többet, úgyhogy nem a félelem vagy a harag dukál, csak az óvatosság, illetve a párbeszéd, az okos alkalmazás. Korunkban értékelhejük például azt, hogy a mai ember inkább azon tűnődik ami van, és nem akar nagy felfordulást a világban, csak folyamatos változást, hiszen minden percben elavul valami, és társadalmi, nemcsak technikai értelemben. Egyébként bőséges öltésekkel hozzá vagyunk fércelve korunkhoz, hogy is várhatnánk nagy függetlenséget? Jelenünk lelkiállapota, nézőpontja befolyásolja, adott esetben meg is határozza a korábbi dolgok jelentését is. Visszatekintve sem pontosan az látható, ami egykor ott volt, ahogy azt ismerhetjük más vonatkozásban is, ahogy a szerelem esszenciája sem az, ami érkezik, hanem ami marad, miután távozik.
Visszatérve a városhoz, pontos információk hiányában csak gyanítjuk, hogy minden romantikusnak induló főtéri (Marktplatz) találkozás ott folytatódik, ahol az évszakok a maguk valóságában még érzékelhetők, vagyis a Hofgartenben. Történik ugyanis mostanság, hogy érkezésüket a városépítészet és egyéb kényelmi eszközök hajlamosak elrejteni, mert ez is része a nagy igyekezetnek, hogy pellengérre állítsuk a mulandóságot, megtrollkodjuk a szeleket, örök hómentes utakon, könnyen gurulható aszfalton közlekedhessünk. Csak fantazmagória lenne, hogy aki itt él, az hajlamos belefelejtkezni a napokba, olyannyira, hogy arról is elfelejtkezik, hogy hol tart már a Föld az éves Nap-kerülésben? Tény, hogy már az ablakok sem zörögnek úgy mint régen, az ősz arca ugyan átszivárog a zsalugáterek rácsain és nekiszorul az ablaküvegeknek, de hiába próbálkozik tovább a rutinos szeptemberi, csak kinevetik az erős zsanérok. „Csak szólni akartam, hogy a ködből hamarosan hideget sodornak a szelek, a felgyűlő homállyal eltömi a réseket, kipótolja a kerítések hiányosságait, de befoltozza a láthatárt is, a nyár pironkodva elutazik az évszakok örökölt útján, és már csak a falevek színében lesz közöttünk…”
Honnan tudják meg a városlakók, hogy megérkezett? Egyes meg nem erősített források szerint komoly elfoglaltságot mímelve elosonnak a Schlossplatzra, megállnak I. Ernst herceg szobra előtt, a többit pedig régi idegpályákra bízzák, mert erre van már örökölt mozdulat, ami ezúttal is aktiválódik, és végignéznek a domboldalon. Ki hogyan éli meg, van aki hevesebben, mások több hidegvérrel reagálnak, ez nagyon egyéni, de sokan kisvártatva maguk elé bocsátanak egy halk, csenevész mondatot: itt van megint! Ugyanaz a szél, ami egykor a hercegné szoknyáját meglibbentette, ami Cranach ecsetét megszárította. Aztán a csendet, mi ekkor rájuk ragad, behurcolják a városba, otthonukba, a dunyha, az álom fehér vitorlázata alá. Egyesek felveszik szívükbe, régi örömök és sebek mellé, néhányuk felidézi, hogy valamely korábbi időben egy ilyen felsóhajtásba nennyi félelem volt, milyen pánik uralkodhatott el egyeseken, akik szűkös forrásokkal rendelkeztek, betegek vagy öregek voltak, és a közelgő tél gondolatától valóságosan megrendültek. Ismerhetjük ennek töredékét mi is, de ezekből a nehéz időkből máig ható fajsúlyos megérzés öröklődött, mégpedig, hogy bizonyos dolgok, események felől nem kell, mert nem lehet dönteni, se a méretet se a súlyt illetően, vagy hogy egyáltalán akarjuk-e vagy sem, hogy tehetünk-e vele magával valamit, vagy meg kell hajolnunk érkezése előtt. Ilyen érzések maradtak régi megtapasztalások nyomán, mint a félelem, az alázat, az áhítat, az öröm. Ennek egyik modern következménye, hogy ezeket a belső folyamatokat ma is szabadon vihetjük mindenüvé, nem fog zavarni senkit, nem zárnak ki sehonnan miattuk, amint még senkit nem fordítottak vissza a reptéri ellenőrzésen túlméretes boldogság, vagy súlyos szomorúság miatt… Ugyanakkor akikre tartozik, azok megérezhetik, átélhetik és gyógyíthatják.
„A Sparkassenbrunnen-nél (Sparkasse-kút) találkozunk, utána sétálunk egyet a Hofgartenben.” Így kezdődhetett egy randi, talán még a közelmúltban is. Utóbbi az erőd és város főtere között terül el, és minden évszakban alkalmas arra, hogy egy beszélgetős séta helyszíne legyen, ráadásul köztük ott van a tekintélyes méretű tér (Schlossplatz), ahol még van idő mindent meggondolni. A csorgónak egyébként regényesebb az eredeti, máig hivatalos elnevezése, de a praktikus emberek aktualizálták. Hivatalos nevét egykor a közelben működő vendéglőről kapta, „Am Grünen Baum”. Egy kőoroszlán van a kőoszlop tetején, ami a város Szent Móricot ábrázoló kőcímerét tartja, vagyis a művelet kőoroszlánrészét ő viseli (tahát nem kő-ameisenbär :)). Magyarul kapásból „A zöld fához/-nál” fordítanánk, de kiderül, hogy ezt a nyelvi megoldást, amivel a magyar elnevezésében gyakorta találkozunk, vagyis a -hoz, -hez, -höz helyhatározói toldalékot, úgy értve ilyen összefüggésben, sokan illetlen germanizmusnak tartják, bár ha belegondolunk, a vendéglátó egységek esetén a korrekt kérdés a „hová megyünk?”, nem pedig a „hol található?” Eredeti magyar megfelelője ugye a „Zöld fa rea” (hodu utu) lenne :). Nevezzük akkor a „Lombos fa árnyékában”. Fa természetesen már nincs (por és homou), csak árnyéka, akarjuk mondani: neve. Germanizmusok nélkül az első útkereszteződésnél (die Kreuzung) elbizonytalanodunk, a képzőművészetig (die Bildende Kunst) nyilván el sem jutunk. Márpedig ezúttal oda igyekszünk.
A Coburg fölé magasodó erődben talált egy időre menedéket azidőtájt már eretnekként és felforgatóként számontartott Luther Márton. Kétségtelen, hogy megvan a kísértés, hogy elfogultan tárgyaljuk az esetet, de ha azt tennénk, a történelmi igazság megborulna. Egykori tanárunk mondogatta: a történelem nem focimeccs, hogy valakinek szurkolunk, és minden adattal igyekszünk őt igazolni. Másik oldal még fenyegetőbb, ami „a múlt igaz bemutatása” lenne, és nem véletlenül futkos a hátunkon a hideg, amikor ezt halljuk. Úgyhogy jobb, ha bevallunk és felvállalunk némi elfogultságot, illetve mindezen túl élünk némi „bejegyzési késedelemmel”, hátha mindeközben a meglevő gondolatok közé újabb felismerések is beszivárognak.
Veste Coburgban megtekinthető Luther tartózkodási helye (Lutherstube), a kor két-háromcsillagos szállodája, de egyetlen csillagot sem irigylünk sem tőle, sem a kortól. Alant a városka köddel és füsttel takarózik most is, mint egykor, hiszen ezek mindig naprakészek a korral, mindig aktuálisak és „otthon vannak”. A fejedelem saját lakosztályát ajánlotta fel az illusztris látogatónak. Luther a szállásáról egy gótikus kapun keresztül beléphetett a várkápolnába, anélkül, hogy ki kellett volna menjen az udvarra, és így veszélynek tegye ki magát.
1530. április 15-én, nagypénteken 70 nemes, 7 lovag, 120 utazó és katona lovagolt át Coburg Spitaltor kapuján: Luther Márton és még két másik teológus is közük volt, nevezetesen Philipp Melanchthon és Justus Jonas. A teljes utazó csapat ideiglenesen beszállásolt a városban, de nagyobb részük néhány nap múlva tovább utazott. Luther azonban császári tiltás alatt állt, nem folytathatta útját Augsburgba. Kénytelen Coburgban, a szászországi választófejedelemség legdélebbi erődített városában maradni. Beköltözött a várba, ahol a coburgi hercegek toleranciája és liberális hozzáállása nyomán menedékre és oltalomra talált. Senki nem merészelné Szászországból elrabolni a reformátort, de biztos, ami biztos, a várban helyezik el, erős védelem alatt áll. Bár a várak feltalálása egyben a várostromok feltalálása is, a masszív falak pedig csak még nagyobb kaliberű ágyúkat inspiráltak. Ahogy legtöbben tennénk: az ember marcona zsoldosok éber őrsége alatt behúzódik 4 méter vastag falak mögé, aztán imádkozik biztonságért. Húsvét hetében viszont többször is prédikált a komoly átalakulás alatt álló, ekkor még befejezetlen Morizkirchében, a város akkori és mai főtemplomában, ami azóta is fontos Luther-emlékhely.
A vár udvarán emléktábla látható a reformátor mellszobrával. A Fürstenbau kápolnája ma már az ő nevét viseli. Az erődben levő kiállításon metszetek, a reformáció történetével kapcsolatos dokumentumok és személyes levelek másolatai láthatók. Luther ugyanis igazi szkriptománnak bizonyult, összesen 120 levelet és 172 naplóbejegyzést írt itt, és szinte minden nap lovasfutárok indultak az erődből Wittenbergbe vagy Augsburgba. Levelek eredeti kéziratait azonban nem itt, hanem a Coburgi Állami Levéltárban őrzik, amolyan poste restante-ként.
A „Fürstenbau” egyébként hercegi lakosztályt jelentett, ami lehetett önálló épület, vagy épületrész, és amelyet kifejezetten a herceg vagy az uralkodó és családja számára építettek. Németország egészen a 19. századig ismerte a karoling örökségként megmaradt herceg-püspöki címet (1803, de még pár évig ismert volt a tisztség, pl. Mainz, illetve a német monarchia megszűnéséig névlegesen megmaradt), ezért néhol a „püspöki palota”, máskor a „hercegi palota” fordítással találkozunk ugyanarra az építményre vonatkozóan. Az is lehet, hogy a coburgi Bürglaß-Schlösschen volt az utolsó igazi élő „Fürstenbau”, ahol életének utolsó 30 évét töltötte Philipp von Coburg herceg, miután lemondott a bolgár trónról (1918). Ő volt az, aki igen gyakran tartózkodott a szentantali kastélyban is, és aki MS mester passiójának négy darabját is birtokolta. Hogy körbeérjen a történet.
Luther egyébként legendás munkabírású. 1512-ben teológiai doktorátust szerzett, és biblikus előadásokat tartott Wittenbergben, ugyanakkor rendjének tanulmányi felügyelője, plébániai prédikátor, de gazdasági megbízatása is van. Ezt a lendületet viszi életének utolsó időszakáig. 62 esztendő abban az időben komoly kornak számított, halála előtt néhány nappal még prédikált, igaz csak röviden. „Ne gondolja bárki azt, hogy tökéletesen érti a Szentírást, aki legalább száz évig nem kormányozta az egyházat, prófétai támogatással… Lelki szegények vagyunk, ez az igazság.” Nem gondoljuk, hogy bármi összefüggés lenne, csak kuriózumként említjük meg, hogy a Németországban írt és bemutatott színdarabok háromszor nagyobb valószínűséggel végződnek tragikusan vagy boldogtalanul, mint az Egyesült Államokban írt és bemutatott darabok.
Említett utazása előtt lett nyilvánvalóvá a svájci irányzattal való szakítás, illetve az is, hogy tanítása illetve reform-javaslatai egy új egyházi intézményrendszer kialakulásához vezetnek. Hogy akkor ez most „hitújítás”, vagy „reformáció”, azon ment a vita, komoly emberek között, és a lutheránusok valamiféle successio-ra hivatkozhatnak, más protestáns felekezetek esetén ez a kérdés fel sem merül. Az az igazság, hogy a hit maga nem igényel ilyesmit, ami természetesen nem jelenti azt, hogy hiábavaló lenne az apostolica successio (szentelési lánc), vagy az egyházi hierarchia.
Történt egysmás az elmúlt években Luther életében is, egy emlékezetes kirohanása révén közvetve belekeveredett a német parasztfelkelésbe, bár a fegyveres harcok Wittenberget (és csodával határos módon Coburgot is) elkerülték, és ő maga sem kényszerült csatába vonulni, igaz, csaták nem is voltak, csak mészárlások. De hogy melyikük kezdte, és mi számít az első szándékos puskalövésnek, és melyik csupán a fegyver visszarúgása, nem a mi tisztünk eldönteni. Ahogy a mondás tartja: sütögesse mindenki a maga pecsenyéjét avagy puskáját :). A lázadó parasztok több, egymástól független követelést is megfogalmaztak, valamennyiben szerepeltek vallási szabadságjogok, tehát egyértelmű, hogy az ihletet honnan kapták. Legismertebb a „Tizenkét cikkely”, ami Európa legkorábbi, népi megfogalmazású emberi jogi nyilatkozatának számít. Ma sokan értetlenkednek, hogy miért nem tudta azt mondani az uralkodó réteg, hogy „nesztek nektek papválasztási jog!”. Mert tudták, hogy a következő lépésben már az őket zsákmányolók szabad megválasztását fogják követelni, aztán így tovább, és az „Isten kegyelméből uralkodó” szűk elitnek annyi.
A mai templom legrégebbi része a keletre néző hosszú szentély, amelyet 1380 és 1400 között építettek. A Moriz-templom egy gótikus csarnokos templom, elnyújtott szentéllyel, ami a bővítés előtti templom keleti része volt. A belső térben azonban szinte minden gótikus jegyet az évszázadok és a felújítások során megszüntettek. Tehát java részüket, főként a szerkezeti elemeket nem eltávolították, hanem átburkolták, az új ízlés szerint. Az egyik délkeleti támpillér a látványosan kiugrik a gótikus részből, ami eredetileg a temetőbe vezető kapu volt. Temető helyén ma lakóházak, de meghatározott szakaszon alattuk egy nekropolisz-múzeum, a hajó délnyugati sarkánál, karcsú, csigalépcsős torony található.
1525-ig bencés szerzetesek használták a templom kórusát, miközben a hajó városi plébániatemplomként funkcionált. 1520-ban Balthasar Düring Coburgba érkezett, és ő lett a város reformátora. 1524-ben tartották az első istentiszteletet az új evangélikus istentiszteleti rend szerint. 2014 és 2016 között végeztek komolyabb felújításokat, megújult a templom belső tere és az epitáfium.
Lucas Cranach
Lucas Cranach, pictor celerrimus, azaz a leggyorsabb festő. Ez nem biztos, hogy festő-erény, és a „sok” sem biztos, hogy megéri, legalábbis hosszabb távon. A gyorsaság az elkészült művek számára vonatkozott, a festőműhely megalapításával kezdődött, és eredetileg semmiféle minősítést nem tartalmaz. A művek száma pedig a festőműhely szorgos alkotóinak volt köszönhető, köztük Cranach két fia, legalábbis egy ideig kettő. Csak a legfinomabb részleteket kellett a mesternek kidolgozni, utána a művet szignálhatta az ismert Cranach-kígyóval. 1537-ig függőlegesen, azt követően fekve ábrázolva. 1937-ben hunyt el Hans nevű fia, ígéretes festő, talán a két esemény összefügg, mármint a gyász és a logo elhelyezési módja. Édesapja halála után ifjabb Lucas Cranach lett a műhely vezetője.
Az idősebb Lucas Cranach megtestesíti a reneszánsz kor ember-eszményét, minthogy festői, grafikai és nyomdai munkássága mellett politikusként és vállalkozóként is tevékenykedett. Ámde a festészetben a tehetség és a kellékek mellé még egy nagyon fontos tényező szükséges: az idő. Ebből pedig egyre kevesebb maradt az alkotásra, közéleti teendői mellett, de műhelye folyamatosan teljesítette a megrendeléseket.
Lucas Müllerként egy Nürnbergtől mintegy 90 km-re északra fekvő faluban, Kronachban született (1472-ben), mintegy 30 éves lehetett, amikor eredetit elhagyta, és születési helyét kezdte használni családnévként. Ez a tendencia ismeretes a magyar múltból is (pl. Károli). Művészetében több fordulópont is felfedezhető, egyik 1515 körül történik, amikor különféle vállalkozásokba kezd, társadalmi tisztségeket kap, közben a fejedelem udvari festője lesz. Ettől kezdve ábrázolásai kevésbé kifejezőek, de ne szaladjunk ennyire előre, és ez a megjegyzés mindenképpen kiegészítésre szorul.
A 30 éves művész Bécsben készült festményei mélyen áhítatos jellegűek voltak, amelyek az Alpok előhegyeinek vad tájain, romokkal és szélfútta fákkal díszített tájakat mutatnak. Ezek a képek Cranachot jelentős érzelmi erővel rendelkező avantgárd művészként mutatják be, aki a dunai iskola egyik kezdeményezője lehetett. Figyelemre méltó közöttük a Keresztrefeszítés (1500 körül) és a Szent Jeromos bűnbánata (1502). Ez a bécsi időszak a legkevésbé dokumentált, de nemcsak róla, hanem az ott tevékenykedő többi festőről is keveset tud a művészettörténet. Cranach művei csak a stílusukkal árulják le a bécsi eredetet. Ebben az időben itt alkothatott egyébként MS mester is, akinek kevés azonosított műve maradt fent, de ezek bizonyos hasonlóságot mutatnak Dürer, Martin Schongauer, és az általunk kissé részletesebben is tárgyalt Matthias Grünewald stílusával.
Később Wittenberg egyik leggazdagabb és legjelentősebb polgárává válik, többször választották a város kincstárnokává és polgármesterévé, ő volt Luther házasságkötésének tanúja, első fiúknak keresztapja. Kiváló kapcsolatokkal rendelkezett, 1523-ban például otthonában vendégül láthatta a kalandos sorsú II. Keresztély dán (stb.) ex-királyt, portrét is készített róla, a következő évben pedig elkísérte választófejedelmét a nürnbergi birodalmi diétára, ahol ismét találkozhatott barátjával, Dürerrel. Akkor a birodalmi diéta volt a f..book, illetve egy kicsit több annál.
1511 körül festőműhelyét Wittenberg piacterén (főtér, Marktplatz) álló házba költöztette, és ettől kezdve egyre gyakrabban dolgozott más európai fejedelmeknek is. Oltárképei, portréi és fametszetei nagy népszerűségnek örvendtek. Különösen jól fogytak aktképei, amelyeken Ádámot és Évát, Lukréciát vagy Vénuszt ábrázolta. Nem kell kiemelkedő fantázia, hogy értsük, ezek tulajdonképpen aktképek, a bibliai, mitológiai, történelmi szereplők csak ürügyként szolgálnak, mégis hogy hangzott volna, ha megnevezi modelljét a kép címében. Ez azért még nem François Boucher és Félix Auguste Clément világa, vagy mondjuk úgy pimaszsága, szemérmetlensége.
Cranach a 16. század állami portréfestészetének úttörője volt, de elmaradt utódai – ifjabb Hans Holbein és Bronzino – jeges visszafogottságától. Egyrészt ízlése arra késztette, hogy a lineáris ritmus vagy a kalligrafikus hatások kedvéért eltúlozzon egy vonást, vagy kidolgozzon egy szakállat vagy ruhát, ami jól fest, de nem minden kor tartja festők legfontosabb erényének az ábrázolási hűséget, másrészt néha „üres” portrékat is látunk tőle. Férfialakok esetében módszere néha megdöbbentő erejű képet eredményez – például Dr. J. Scheyring portréja (1529). Női portréi azonban egyöntetűen sivárak, és ezt a titkot sok művészettörténész próbálta megfejteni.
Ő az, akire azt mondjuk, hogy több volt benne, bár legtöbb műve zseniális, néhány pedig fokozhatatlan. 16. sz. első felét írunk, a gótika hagyománya még benne van a művészek vérében, nehéz átnézni a horizonton. Kevés művész engedhette meg magának, hogy mellőzze a közvélemény ízlését és ítéletét. Rembrandtot éppen a szükség tette elmélyült alkotóvá, és lett bonvivánból, huncut borisszából csodált művész, kissé megelőzve korát, aminek meg is lett az (negatív) anyagi következménye. Cranachot viszont a siker és a jólét tette sablonossá alkotói pályafutása második felében, de figyelem, a „sablonos” itt abban a kontextusban értendő, hogy időnként, főként kezdeti szakaszban, micsoda tehetséget csillantott meg! Dürernek kevesebb életidő adatott, viszont minden műve arról tesz bizonyságot, hogy jól sáfárkodott tálentumaival.
1505-től tehát a szász választófejedelmi udvar udvari festője volt (Hofmaler) III. (Bölcs) Frigyes, Szilárd (Állhatatos) János és Nagylelkű Frigyes János alatt. Számos oltárkép és allegorikus festmény mellett műhelyében számos portré készültt mecénásairól, megrendelőkről, illeve arról a két reformátorról, akiknek a város főterén egészalakos, baldachinos szobruk van, azaz Luther Márton és Melanchthon Fülöpről, akiket ezúttal magyarított keresztnevükön nevezünk.
1510-ben műhelyét a várból a városba költözteti, 1512-ben megvásárolt egy főtéren álló házat, és a következő 45 évben ott lakott. Feleségével, Barbarával befogadták Katalint, Luther leendő feleségét, miután az elhagyta a zárdát. 1913-ban egy borozót nyitott. Luther is megfordult itt, érdekes megjegyzése van ezzel kapcsolatban a nagyrészt hitelesnek mondható Asztali beszélgetésekben, ahol sörözőről ír. Először 1519/1520-ban nevezték ki a wittenbergi tanács kamarásává, és ezt a tisztséget megszakításokkal, 1535-ig viselte. Az 1528/1529-es hivatali időszakban tagja volt a városi tanácsnak, 1537 és 1544 között többször állt a wittenbergi közösség élén polgármesterként, tanácsosként.
Feltételezések szerint akár 5000 festményt is készíthetett a művész és műhelye. Mára ezek közül mintegy 1000 kép maradt fent, múzeumokban, gyűjteményekben, és időnként a műtárgypiacon. (pl. Picasso esetén ez a szám fordított, azaz 1000-ből 5000 maradt, saját megállapítása szerint :)). Cranach életműve több mint öt évtizedet ölel fel. A legújabb kutatások szerint a korábban Albrecht Dürernek tulajdonított (tízmárkás bankjegyen ábrázolt) „Fiatalember portréja” Lucas Cranach egyik legkorábbi, röviddel 1500 előtti időszakból származó művének tekinthető. Hagyományosan a legmagasabb minőségű műveket az idősebb Cranachnak, a többit pedig fiának, ifj. Lucas Cranachnak, vagy a műhelynek, illetve az utódoknak („nyomán”) tulajdonítják.
Matthias Grünewald
1475-80 között született Würzburgban. Mire kiderült igazi neve (Meister Mathis Nithardt von Würtzburg), már a maga által is használt művészneve meggyökerezett a művészettörténetben, úgyhogy azon a néven ismerik és emlegetik. MG és MGN a szignói. Mathis Gothart alias Nithart. 1526-ig Aschaffenburgban, a mainzi érsek és választófejedelem rezidenciavárosában élt, ahol „meister Mathis” néven saját műhellyel és egy segéddel rendelkezett, és valószínűleg le is telepedett. 1526 májusában a német parasztháborúhoz kapcsolódó bírósági tárgyalás után elbocsátották a mainzi udvari szolgálatból. Ebben a városban maradt fent a „Krisztus siratása” című táblakép, amely az aschaffenburgi kolostortemplom sírszekrényének része, folyamatosan letakarva, és nem túl jó állapotban van.
Grünewald fennmaradt életműve kis léptékű, mára 21 önálló festmény, illetve öt, esetleg hat oltárkép maradt fenn. Művészi hagyatékát 35 rajz egészíti ki, ezek javarészt tanulmányok, vázlatok. Mégis, az európai művészet egyik sajátos és tiszteletreméltó alkotójának tartja a szakma, az értő közönség, minden bizonnyal nem véletlenül. Kedvenc témái a vallási jelenetek voltak, fő művének az isenheimi oltárképet tartják, amit az is ismer, aki nem ismeri, és nem Isenheimben található immár, de nem messze onnan, a művészeti gyűjteményéről messze földön híres Colmarban, ahol Schongauer híres madonnája is található, mindkettő a Musée d’Unterlinden becses darabja, a Madonna a rózsakertben 1973-ban, az oltárkép a francia forradalom idején került ide. Legkésőbb 1513-ban kezdte el, és valószínűleg 1516-ban fejezte be.
Műveinek nagyrésze Mainzban és a környékén volt, a harmincéves háborúban azonban a svédek kifosztották ezt a vidéket, az értékes gyűjteményt behajózták 1631/32-ben, a hajó azonban viharba került, és elsüllyedt a Balti-tengeren… A Stuppacher Madonna fő művei közé tartozik, aminek szintén hányatott volt a sorsa (sikertelen restaurálások), ma Stuppach (Bad Mergentheim, Würzburgtól délre) plébániatemplomának egyik kápolnájában található. Üveg mögött, igazából alig élvezhető.
Életéről keveset tudni. Kortárs életrajzírója azt írja, hogy Grünewald visszahúzódó és melankolikus életet élt, és szerencsétlenül házasodott, így fogalmaz. Frankfurtban telepedett le, ahol feleségül vette az akkor valószínűleg 18 éves, áttért zsidó Annát. A házasságuk nem volt boldog, és 1523-ban a nőt elmegyógyintézetbe zárták, elmebetegség és démoni megszállottság miatt, ahogy feljegyezték. Nem lehet pontosan tudni mi történt. Mindenesetre az látszik, hogy kereszthordozó ember, aminek nyomai ott vannak a festményein. Mert alapesetben is, a fájdalmat nem lehet közölni, csak közelítéssel, ami azt jelenti, hogy a fájdalom bármilyen leírásához képzeletre van szükség. Olyan dolgokat tanulhat meg az ember a sötétben, amiket a fényben soha nem tudott volna, és ami Grünewald-nál érzékelhető, mintha odaállna a tükör elé meztelen, és azt mondaná: „Itt vagyok. Ez az a test, amilyenné kezed és az élet formálta, és a tehetséggel, amit kaptam, nem gyönyörködtetni, hanem vigasztalni szeretnék.”
Grünewald messze legismerebb alkotása az isenheimi oltárkép, ami kb. 1515-16-ra készül el. Ezen pedig Jézus keresztrefeszítése egészen egyedi kivitelezésben látható, hiába készült több ezer ábrázolás a jelenetről. Úgy tartják, hogy a legmeghatóbb festmény, amit valaha készítettek a Megváltó szenvedéséről. Eric Newton, a neves művészetkritikus szerint „a tragikus, a statikus, a misztikus és a makabrikus elemeket olyan szintre emeli, amelyet a keresztény művészetben sem előtte, sem azóta nem értek el.” Ez az egyetlen ismert festmény, amely szinte hisztérikusan a borzalmat ábrázolja, mégis megőrzi a fizikai szenvedés iránti tiszteletet, illetve nagy hatással van az elmélyült vallásos áhítatra is.
Az Isenheim-oltárkép fizikai szerkezete összetett, egy főtáblából és két behajtható szárnyból áll, alsó részén a sírbatétel jelenetével. Ezeket a szárnyakat összecsukva és kinyitva az oltár három különböző történet közvetít. Egyik kép a pestis áldozatainak védőszentjét, Szent Sebestyént ábrázolja, jelesül a bal szárnyon, a jobbon pedig a kórházat fenntartó szerzetesrend névadóját és védőszentjét, Szent Antalt. A középső panelen Grünewald sötét és megrázó ábrázolása látható a keresztrefeszítésről, illetve néhány Jézushoz közelálló személy reakciójáról. A fő képe tehát a szörnyű sebekkel borított, elgyengült, keresztre feszített Krisztus alakját muatatja, aki a halál küszöbén áll, vagy már kilehelte a lelkét, jobbról a rámutató Keresztelő János, balról a kétségbeesetten imádkozó Mária Magdolna, valamint a traumatizált Szűz Mária, akit János apostol tart a karjában.
Grünewald Krisztusa, aki nyilvánvalóan nagy fájdalmakat élt át, vigasztalást kívánt nyújtani a kórház betegeinek, azzal az üzenettel, hogy megérti őket, ismeri szenvedéseiket, és részt vállal azokban. Grünewald lenyűgöző és erőteljes műve ötvözi a gótikus vallási képeket a reneszánsz technikai vívmányokkal, az a próbálkozása, hogy a nézőben együttérzést keltsen, egy korábbi, kevésbé racionális korszak maradványa, éppen ezért ilyen erejű képi ábrázolás Grünewald után már nem is született. Úgy tudja megragadni és lekötni a néző figyelmét, hogy nemcsak érzéseit érinti meg, hanem lassanként áthatja hitéletének legbenső rétegeit is.
Jézus karja a kereszten rettenetesen kifordulva látható, ő maga pedig végtelenül kiszolgáltatottnak mutatkozik. Még a keresztfa is meggörbült, és nincs kétségünk, hogy ez nem a testének súlyára, hanem mérhetetlen fájdalmaira utal. Másrészt pedig mintegy a természet, a mindenség együtt szenved vele. Ez még a mai ember számára is rettenetes látvány, úgy értve, hogy akik már távol állunk a kereszt és a kereszthalál középkori szemlélésének közvetlenségtől, akik már a szenvedést úgy fogjuk fel, mint ami mellé jár a fájdalom csillapításának igyekezete is. A keresztrefeszítettnek elviselhetetlen szenvedése végtelenül nyomasztó, ezt fejezik ki többi szereplő lesütött tekintete, ugyanakkor – ha a hit szemével nézzük – a feltámadás és az emberi üdvösségünk evangéliuma is megjelenik, mert lehetetlen, hogy ekkor szenvedés Isten figyelmén kívül maradna, és Ő irgalommal ne válaszolna a szörnyű eseményre. Tehát két végtelenség, két mélység egyszerre jelen van a keresztben, és egyidejűleg Krisztus arcvonásai és az őt néző Keresztelő János és János apostol arcvonásai – megkülönböztethetetlenségig összeolvadnak, ami vigasztaló üzenet a betegeknek: Krisztus az ő vonásaikat hordozza, és akik vele együtt szenvednek, vele együtt fognak megdicsőülni is. Gyakorlatilag kiábrázolódik a teologia crucis legfontosabb üzenete.
Ezeket a jeleneteket Svéd Szent Brigitta látomásai ihlették, akit pedig a Jelenések könyvének apokaliptikus leírásai. Az 1300 körül alapított isenheimi kolostor a Szent Antal rendhez tartozott, amelyet a 11. században alapítottak. A kolostor ispotályában a szerzetesek a középkorban gyakori, szörnyű betegség, a Szent Antal-tűz áldozatainak gondját viselték. Mérgező gombával fertőzött gabona (rozs) fogyasztásának következtében fellépő betegség furcsa testi és szellemi tünetekkel járt. A gombával olyan vegyi anyagok kerültek az érintettek szervezetébe, ami megbontotta elméjüket, és a végtagok vérellátásának elégtelensége miatt, azok gangrénájához vezetett. A betegek ápolása jó minőségű kenyérrel, szentelt borral és speciális gyógynövénykeverékkel történt, amiket Szent Antal ereklyéi ruháztak fel gyógyító erővel. A sebeket a kor orvosságaival, gyógynövényekből készült kenőcsökkel kezelték.
A coburgi gyűjteményben található Utolsó vacsora bájos darab. Ha nem lenne Grünewald nevén, azt is elhinnénk, hogy egy naiv festő műve. Ez elsősorban amiatt van, mert sokat romlott a festmény állaga az évszázadok során, a nem szakszerű restaurálások miatt. A ma látható minősége egészen biztos, hogy nagyban eltér az eredeti állapotától. Szent Dorothea ábrázolása a legjobban megőrződött. Őszintén szóva kedves képünk lett. Hihetelen bensőségesség sugárzik róla, holott nagyon zavaróak a nyilvánvaló restaurálási kontárkodások.
Német elnevezés szerint a Coburger Tafel, 1969-ben került Németországba, és csak azt követő kutatás derítette ki eredetét és alkotóját. A ma egy képpé van összeillesztve, egykor házikápolna része lehetett.
