„Miután egy durva kirohanásomban ostoba emberekről beszéltem, Matthew azt mondta nekem: „Nadia, az a baj, hogy minden alkalommal, amikor határt húzunk magunk és mások között, Jézus mindig a másik oldalra kerül.” Nadia Bolz-Weber
(Lucifer-hatás – első rész)
Szociálpszichológiai megközelítés
E l s ő k ö r b e n szociálpszichológiai elméletek nyomán egy fiktív művet, néhány kísérletet illetve történelmi eseményt tárgyaluk. Említett tudományág szerint az ember viselkedését nem csupán örökölt hajlamok határozzák meg, aminek befolyását nyilván minden irányzat elismeri („a gének töltik meg a puskát, de a környezet húzza meg a ravaszt”), nem is csak az önismeret szintje és annak minősége, vagy a belátás és a megértés szinvonala, legkevésbé az elvek emelkedettsége, ugyanis a szeretet szintjét és karakterét, a vágyakat illetve a döntéseket olyan random események is befolyásolják, amikkel az illető életének adott pontján kapcsolatba kerül, és amiket kénytelen érzelmileg integrálni. Ezeket nevezzük, durva és félreérthető egyszerűsítéssel, környezeti hatásoknak, hiszen valóban eseményekről van szó, viszont mégiscsak a bennük megnyilvánuló emberi hatások és interakciók a meghatározóak. Ezzel nem a benyomás erejére, csupán annak tüneti jelentőségére utalunk, hiszen az, hogy a szociális impulzusok hatására mi zajlik az egyénben, azt lényegében saját szubjektív profilja határozza meg. Csupán egyetlen fejezetet említve, miszerint életének értelmére vonatkozó kérdés többé vagy kevésbé feszélyezheti, és ezzel máris genetikai örökségnél, koragyermekkornál vagyunk, mindezt kiegészítve egy szintetizáló emlékeztetővel, hogy az ember személyiségét nem statikus adatok, hanem egymásra ható folyamatok határozzák meg, minthogy szociális interakciók során a szubjektív megéléseket az emberek megosztják egymással. A legfontosabb e tekintetben mégiscsak az, hogy mindezek egészen közvetlenül megfigyelhetőek, alapvetően elegendő a probléma-orientált megközelítés, és segítségül lehetnek, de nem feltétlenül szükségesek laboratóriumi kísérletek, elvonatkoztatott értelmezési próbálkozások.
Philip G. Zimbardo szerint „A helyzetbeli változók hatalmas hatást gyakorolhatnak az emberi viselkedésre, annál is nagyobbat, mint amit felismerünk vagy elismerünk.” Óvakodjunk tehát az elsáncolt elemzési módszerektől, hogy bármelyik hatást eltúlozzuk, vagy hogy a kutatást „gyanúval beszennyezzük”. Tudomásul kell vegyük, hogy a korábbi szociális hatások rendelkezésre álló mintázatai önmagukban is jelentéssel bírnak, függetlenül aktuális valóságtartalmunktól, ami absztrakt értelmezésre és hatásra nyit lehetőséget. A növények alapvetően objektív és önmagukban is megálló természeti létezők, de virágaik, mint díszes képződmények, sajátos érzékelést feltételeznek. Nem nekünk nyílnak, hanem a rovaroknak, de van átfedés látásunk között, úgyhogy a virágok pompájában velük osztozunk. Vagy mondjunk még egyet, a lihogó, például. A vizimadarak teszik, de önmagukban semmit nem tehetnének, ha a víz sűrűsége nem úgy lenne kalibrálva, hogy a fagyasztó, téli napokon is legyen a tó alján egy melegebb tartalék. A madarak tudattalanul ezt mozgatják, hogy felszínen egy rész vízként maradjon nekik. Ehhez hasonló dinamikus hatás létezik az ember belső világa és a külső események között, amikbe szándékosan, vagy akarata ellenére belekeveredett.
A szociálpszichológia rövid foglaltát Zimbardonál így olvassuk: „Mindannyiunkban megvan a potenciál, vagyis kezdettől léteznek olyan mentális sablonjaink, amik nyomán szentek vagy bűnözők, nagylelkűek vagy önzők, kedvesek vagy kegyetlenek, alázatosak vagy dominánsak, épelméjűek vagy őrültek, jók vagy gonoszak lehetünk. Talán mindannyian rendelkezünk az emberi készségek teljes repertoárjával, és ezek a készségek egyénenként aszerint aktiválódnak és fejlődnek, hogy az illető milyen társadalmi és kulturális hatásokat integrál… A gonoszságra való csábítás folyamata világossá válik, ha felismerjük, hogy a legtöbb szereplő nem magányos figura, aki az élet üres színpadán improvizál. Inkább különböző szereplők együttese, egyéni kellékekkel, változó jelmezekkel, cserélődő forgatókönyvvel ugyan, de együtt próbálják követni a producerek és a rendezők hektikus színpadi utasításait.”
A komplex viselkedési minták megértése rendszerszintű körültekintést igényel, az egyén elveinek, önmeghatározásának és vágyainak elemzése, a szenvedések értelmezése, a jóság tervezett készletezése, stb., csak arról tájékoztat, hogy az illető milyen értékeket ismer, hogy mi a vágyott szervezőereje, de a tényleges belső tartalmakról, errőforrásokról és képességekről nem. Részben igaz az, hogy az ember közel áll erényeihez, ahogy a tél partján kitartóan ott áll a tavasz, és ha eljött az ideje, köszöntik a rigók dalai, szelek és színek, ámde minden látványos külsőség ellenére, érkezése mégis titokzatos. Ilyen váratlanul és titokzatosan lesz valósággá egy fenyegetés, miszerint „az ember minden bűnre hajlandó?” Vagyis a gonoszság nemlétét valójában nem demonstrálják a hangzatos elvek és látványos tettek, mivel az ezeknél eredendőbb formában létezik? De az emberi lét partjain csak fenyegetés mutatkozna, nemde számtalan más, méghozzá pozitív erő és befolyás is ott áll készenlétben, jelentős arzenállal, minden határt és homályt átragyogó kisugárzással?
„Elsősorban az érdekel, hogy a hétköznapi emberek hogyan és miért tesznek szokatlan dolgokat, olyanokat, amelyek természetüknek idegenek. Miért cselekszenek néha a jó emberek gonoszul? Miért tesznek néha az okos emberek buta vagy irracionális dolgokat?” Philip G. Zimbardo
Természetesen nem egészen ebbe a vonulatba sorolható, de megemlítjük Jung véleményét, aki személyes és kollektív tudattalanról írt, illetve árnyékról, mely követi az életet, és amit legszívesebben letagadnánk, mert az vállalt és hangoztatott értékeinkkel ellentétes előjelű lehet. Azóta elképesztő mennyiségű kísérlet zajlott, megtudni azt, hogy – egy újabb képet használva – „mi van a motorháztető alatt”, egyéni szinten mi biztosítja a pszichés energiát, illetve hogy az milyen eredetű és összetételű. A szociálpszichológia azt állítja, hogy az emberi történetek elmesélését az teszi érthetővé, adott esetben átélhetővé, ha a hallgatók úgy érzik, hogy mindez velük történt. Legalábbis valamilyen tekintetben érintettek. Ennek minden pozitív, adott esetben fenyegető következményeivel, vagyis az embernek az a képessége, hogy bekapcsolódjon egy narratívába, kiszolgáltatja őt pozitív, illetve negatív sodrásoknak. Hannah Arendt szerint ezért okolható a „gondolkodás hiánya” mindazért, ami például a náci Németországban történt. A szociális interakciók pedig arra hívnak, hogy legyenek egyforma gesztusaink és élményeink, és maradjon megfejthető egy társadalom, ne alakuljanak ki benne zárványok, ne jöjjenek létre szociális fantomrétegek.
Bármi is a válasz, elménk nem tudja „feloszlatni önmagát”, akármilyen hibás következtetéseket testálnak rá, inkább a valóságot (annak értelmezését, jelentőségét, ha kell kétségbe vonja a szereplők őszinteségét, stb.) változtatja meg, finoman, a szükséges mértékben, megnyugtatóan hozzáigazítva ahhoz az életvitelhez és világnézethez, amit él, lényegében élni tud. „Világossá vált számomra Unterleutenben [árulkodó nevű, de fiktív brandenburgi falu], hogy minden ember önálló univerzumban él, amiben reggeltől estig igaza van.” (Juli Zeh) Az ember világnézete a meglevő, a már bejáratott készségei, illetve valóságosan megjárt, vagy közvetve, empatikus és logikai következtetéssel feltárt életútja során szerzett tapasztalatokból levont tudatos konzekvenciák befolyása, vagy tudattalanul lementett sablonok szabályozó képessége szerint alakul. Ez a folyamat körkörös, „a konstrukciós farok csóválja a szintaktikai kutyát” (William Croft), amibe a kutya ismételten beleremeg, és így tovább, bár testünk meglehetős magabiztossággal operál a befejezett tényekkel, elménk pedig a késszel.
Folyamatosan születnek újabb és újabb tudományos felismerések, néha olyan érzése van az embernek, hogy egyre közelebb járunk ahhoz, hogy végre akkurátusan leírjuk a gondolkodás folyamatát, pontosan feltérképezzük elménk neurokémiai folyamatait, majd annak megfelően elébe kerülhetünk megismerésének és ítéletének, de nyilván mindez képtelenség. Általános tendenciákat ismerhetünk, és ismerünk is, de az egyéni variációk száma végtelen. Úgyhogy, egyéni szinten legalábbis, kénytelenek vagyunk tudomásul venni hogy előttünk jár, és ez így is marad, annak ellenére, hogy valóban egyre több trükkjét ismerjük. Azonban maradandóan és egyértelműen nehézségbe ütközik saját logikánktól elvonatkoztatott értelmezést találni, amikor a „progresszív fókuszálás” célja annak a logikának a feltárása, amivel éppen feltárunk. Nem lehetünk saját álmaink rendezője, bár az emlékeinkké igen, holott James Joyce szerint a történelem is rémálom, jó lenne felébredni belőle. Végső soron nem is valami elvont élet- és világszemlélet megtalálása lenne a megoldás, ami ránkszabadítaná a tökéletességet annak személytelenségével és élettelen ürességével, hanem hogy az ember egyre több érzelmi interakciót ismerjen fel, tudja azokat nevesíteni, besorolni, mindeközben legyen képes megrendülni a gyökerekig, valamint arra, hogy ismételten átélje a növekedés gyógyító hatását és frissítő élményét.
Zimbardo tárgyalt könyvében nagy médiafelhajtást kapott eseteket dolgoz fel, és nem meglepő módon, ezek közé sorolja a saját vezetése alatt elvégzett kísérletet is. Valemennyi jólismert esemény, van köztük kísérlet, tömeggyilkosság, túlkapás, de kérdés, hogy képes volt-e az emberiség valamit tanulni belőlük, illetve vajon a gyakori emlegetésük nem pusztán figyelemelterelés, hogy ne foglalkozzunk azokkal a mindennapi atrocitásokkal, amik apránként terhelnek le, felismerhetetlenül jelen vannak mindennapjainkban, észrevétlenül hatnak és nyomasztanak? Annyi év, esetleg évtized után is felkapják az emberek a fejüket ha ezekhez hasonló égbekiáltó bűnökről hallanak, mindezek ellenére az a benyomásunk, hogy a gonoszság eredetére, mibenlétére, köztünk is létező formáira az emberek nem kíváncsiak. Csócsálják a jólismert szörnyűségeket, de nem akarnak közelebb lépni saját szívükhöz és korukhoz. „Ami reménység szerint felépült volna,/ hogyha maradunk,/ az fáj jobban,/ nem ami ténylegesen elveszett.” Rupi Kaur
A szakemberek ezekkel kapcsolatban azt a kérdést fogalmazták meg, hogy vajon ezek a felkavaró esetek az emberi természet eredendő tartozékai, azaz amit felszínre hoztak, az az emberi mivolt egyetemes tartozéka, ráadásul rejtett, és éppen ezért kétszeresen is tehetetlenek vagyunk vele szemben? Egy meglevő készség, aminek egy meghatározott jelen a spoilere? Vagy csupán egy eseti „elütés”, „egy vastag-ujj-hiba”, ahogy mondták az esemesezés fénykorában? Vagy valami rendkívüli, tehát egyedi és extrém hatások következménye, és az a kötelességünk, hogy folyamatosan monitorozzuk a társadalmat, mert ott formálódhat a veszély, és időben fülön csíphető, ha tudjuk, hogy mire kell figyelni? A gonoszság elkerülhetetlen felbukkanásának egyetlen letéteményese a remény? Az árulkodó jelek, mint árnyékok, hangtalanul és félig áttetszően osonnak végig a házak között, de ha van szemünk megláthatjuk? Továbbá elég csak az alkalmanként előforduló rendkívüli esetekre figyelünk, vagy örök veszély leselkedik az emberiségre, metrt a gonosz bárhol előfordulhat, ördögi érzület bárkiből kihozható? Milyen feltételek mellett képes a gonoszság „beélesedni”? Korábban nem látott ütemben alakul át a világ, egykor az időt a test fáradtságával mérték, ami igazán személyes, de elnagyolt mértékegység, ma helyet keresünk a másodperceknek is, de vajon a gonoszság útját is jobban ismerjük, vagy legalább az előrejelzésben, a felismerésében ügyesebb lett az emberiség?
Az alábbiakról lesz szó:
Stanfordi börtönkísérlet. Amit végül egy nő könnyei állítottak meg időnapelőtt („Amit ezekkel a fiúkkal művelsz, az szörnyű!”), ezzel megakadályozva azt, hogy még durvább pszichés következményei legyenek egy átgondolatlan kísérletnek (bár nem minden „összeomlás” valódi, amit a filmen láthatunk), ha már az „értelmetlent” nem kerülhette el. „Laboratóriumi körülmények között” próbált tesztelni olyan jelenségeket, amik valamennyi társadalomban szabadon tanulmányozhatók, és sajnos anyag is van bőséggel hozzájuk. Mindazonáltal ezeket feldolgozni sokkal munkásabb, nem lehet nemzetközi hírnévre szert tenni, a tanulságokat „kísérleti képletbe” tömöríteni, és ekként igazolni vele egy kész elméletet. A rendőrség felkérésére (hadsereg által finanszírozott) elvégzett, saját maga által kidolgozott kísérlettel „in vitro” igazolt egy olyan jelenséget, ami függelmi viszonyok között bárhol és bármikor megfigyelhető. Tulajdonképpen a „reakciók laboratóriumi mixelése” volt a kísérlet célja. Részben értehető (anyagi okok, időtényező, könnyebben megfigyelhető folyamatok és sűrített információ), másrészt viszont nehezen magyarázható, hogy miért egy szekvenciális vizsgálatot tartottak célravezetőnek. Ha egy kísérlet általános és komoly véleményt szeretne megfogalmazni az emberről, az emberi természetről, akkor nem ez a megfelelő módszer.
Nem tagadjuk tehát, hogy vannak fenntartásaink, hiszen például Zimbardo váltig tagadta, hogy az őröket bármire is utasította volna, és minden, ami történt az ő ötletük és szabad döntésük volt. Aztán az évtizedekkel később megjelent könyvében, amiről mi is írunk, elég részletesen beszámol arról, hogy milyen utasításokat adott nekik. („Aznap délután tájékoztattam az őröket a szerepükről: frusztrációt kell a fogvatartottakban kelteni. Meg kell törni egyéniségüket…” Mondhatjuk azt is, hogy ezekkel a rendelkezésekkel csak egy valóságközeli légkört akart teremteni, hogy a fiatalok el ne bohóckodják az egész kísérletet. Szóval nem lehet itt már tisztán látni!). Nem igazán tartjuk olyan értékesnek, amennyi szó esik róla, inkább egy túlhájpolt esetnek, viszont tárgyalt könyvében (Lucifer-hatás) igencsak komoly, elgondolkoztató következtetéseket találunk, amik minden kor és minden társadalom emberének figyelmeztetésül szolgálnak. Ezek csak részben kapcsolódnak a SPE-kísérlethez (Stanford Prison Experiment), sőt, éppen a kísérletére támaszkodó következtetései a legkevésbé tűnnek hitelesnek. Viszont könyvében egy hosszú tudományos életpálya tapasztalatával fogalmaz meg olykor ismert, máskor szokatlan, de mindenképpen megrendítő, és komoly elméleti és gyakorlati stabilitást mutató állításokat. Kételyeink egyszerűen véget érnek, amint megszűnik kizárólag a SPE tapasztalatai alapján érvelni.
A harmadik hullám (The Third Wave). D. v. részletesebben külön írásban számolunk be róla. Ron Jones a Palo Alto-i (Kalifornia) Cubberley High School középiskolában tanított történelmet, és egy érdekes, a stanfordi kísérlettel egybecsengő következményekkel járó, és hasonló következtetésekre vezető gyakorlattal próbálta demonstrálni a diákjainak, hogy miként történhetett a harmincas évek Németországában az, ami megtörtént. Ez a téma abban az időben még sokakat foglalkoztatott, viszonylag közel volt az esemény, és sokan aggódtak saját országukat, sorsukat illetően is. A projekt azzal kezdődött, hogy az egyik történelemórán, amikor éppen a II. világháború előzményeiről tanított, az egyik diákja feltette a kérdést, hogy a német nép miért nem állt ellen a rezsimnek, és miért nem akadályozta meg annak kifejlődését. Úgy látszik komolyan vette a kérdést, és nem az volt a pedagógiai elve, hogy kiforgassa, elaltassa a diákok kérdéseit, éppenséggel elhatározta, hogy gyakorlati módon igazolja, hogy miként terjed egy rögeszme, és miként kebelezi be a jószándékú embereket is. A kísérlet, amely eredetileg csak egy napig tartott volna, önálló életre kelt, amelyet végül Jones alig tudott kontrollálni. „Csütörtökön elkezdtem lezárni a kísérletet. Kimerült voltam és aggódtam. Sok diák túllépte a határt.” Személyesen is átélt korábban nem tapasztalt érzéseket, amik nem tartoznak a kísérlethez, mégis komoly tanulsággal szolgálhatnak. „Átléptem a láthatatlan határt és élveztem a hatalmamat, pontosan úgy, mint Hitler,” nyilatkozta Ron Jones. „Én magam is elég rossz állapotban voltam. Most már ösztönösen diktátorként viselkedtem. Minél több időt töltöttem a szerep eljátszásával, annál kevesebb időm maradt arra, hogy emlékezzek annak racionális eredetére és céljára. Rájöttem, hogy akkor is belecsúszok a szerepbe, amikor nem szükséges. Elgondolkodtam, hogy nem ez történik-e sok hatalomban levő emberrel. Kapunk vagy vállalunk egy szerepet, majd az életünket ahhoz az imázshoz igazítjuk. Hamarosan ez az imázs lesz az egyetlen identitás, amit a körülöttünk élő emberek ismernek és támogatnak.”
Nyugodtan mondhatjuk, hogy Ron Jones bámulatos munkát végzett, egymaga talált ki minden lépést, gyakorlatilag egyedül vezette le az egész kísérletet. Mindez eredeti formában megismételhetetlen, részben azért, mert olyan társadalmi szerkezetben zajlott, ami már nem létezik (vietnámi háború, hippimozgalom, kifejezetten szabad ország, gazdasági fellendülés, az iskola és a tanár magas társadalmi presztizse, stb.), ráadásul egy karizmatikus személy, illetve a maga idejében magas presztizsű hivatás is közrejátszott abban, hogy sikerült „tisztán” demonstrálni egy szociálpszichológiai jelenséget. Korunk médiagazdag világában minden bizonnyal egészen más lenne egy ilyen próbálkozás kimenetele. Ron Jones csak 1976-ban számolt be az eseményekről, ezt követően kezdett a közvélemény is érdeklődni a történtek iránt, interjúk készültek vele és a kísérletben részt vevő diákokkal. Zimbardo nem tudott a kísérletről, akkoriban a hírek terjedésének sebessége töredéke volt a mainak.
A projektet 1981-ben filmre adaptálták (The Wave, amerikai), majd 2008-ban egy kritikusok által elismert német film is készült (Die Welle). Morton Rhue író regényben feldolgozta (The Wave), majd ebből egy filmet forgattak, Ron Jones és néhány volt diákjának szereplésével (The Invisible Line).
Hannah Arendt: A gonosz banalitása. Az egyik legmegrázóbb beszámoló háborús bűnös(ök) tárgyalásáról. In vivo, de nem kísérleti módszerekkel kutatja az okokat, hanem fenomenológiai leírás. Jóllehet Arendt is saját elméletének és könyvének (A totalitarizmus eredete, 1951) igazolódását vizionálta, írása ma is friss, megdöbbentő, talán azért is, mert érzékletesen elénk tárja azt, ami máig a gonoszság legérthetetlenebb vonása, és amit, természetesen egészen más léptékben, magunk is naponta megélhetünk. Ha egészen őszinték vagyunk nemcsak a másokkal való interakciók során… Ebben a leírásban nincsenek adatok, csak igen elgondolkoztató következtetések.
1959-ben bukkantak a felelősségrevonás elől Argentínában bujkáló Otto Adolf Eichmann nyomára. Az izraeli titkosszolgálat, kiadatási egyezmény híján, 1960. május 22-én kicsempészte az országból és Izraelbe szállította. Jeruzsálemben bíróság elé állították, halálra ítélték, az ítéletet 1962. május 31-én hajtották végre. Az elítélt az egész eljárást, kezdettől a befejezésig, sztoikus nyugalommal viselte. Ahogy az idézett irányzat mesterei tanítják: Ne függj érzéseidtől. Mindez nem együttérzést ébreszt, éppenséggel megdöbbent, és ez Arendt elemi világosságú felismerése: a gonoszság ennyire konform, banális, hétköznapi formát ölthet. Ennyire észerevételen, azaz ennyire közel lehet hozzánk.
Arendt a The New Yorker magazin szerződött tudósítójaként írta a perről a beszámolóit, amiket aztán könyv formájában is megjelentetett. „Eichmann-nal az volt a baj, hogy sokan voltak körülötte hozzá hasonlóak, és hogy a többségük sem perverz, sem szadista nem volt, hanem ijesztően normális. Jogi intézményeink és erkölcsi ítélőképességünk szempontjából ez a normalitás sokkal ijesztőbb volt, mint az összes atrocitás együttvéve.” Eichmann nem volt agyatlan bürokrata, hanem fanatikus. Nem közönyből cselekedett, hanem meggyőződésből, gonoszt tett, mert azt hitte, jót cselekszik. Nem csupán cselekedetei, hanem világnézete volt romoltt. „A gonosz a gondolkodás hiányából fakad. Ellenszegül a gondolkodásnak, mert amint a gondolkodás megpróbál foglalkozni a gonoszsággal, és igyekszik megvizsgálni azokat a premisszákat és elveket, amelyekből származik, kudarcot vall, mert nem talál ott semmit. Ez a gonosz banalitása.” (Hannah Arendt) Hangsúlyozzuk, hogy ez fenomenológiai leírás (Arendt többek között Husserl tanítványa volt, ugyanúgy, mint Simone Weil), nem pszichológiai elemzés, nem szeretne elvinni valamiféle szociopata irányba, és szánalmat ébreszteni bennünk az iránt, aki szörnyű dolgokat követett el, jóllehet tökéletesen illik rá Martha Stout megállapítása: „Egyszerűen nincs ismert módszer arra, hogy lelkiismeretet teremtsünk egy olyan emberben, akiben nincs.”
Stanley Milgram kísérletei. Ez esetben is világos, hogy a kísérletvezető szerette volna igazolva látni elméletét, amit ebben az összefüggésben bátran nevezhetünk prekoncepciónak. Ennek érdekében finoman befolyásolta a kísérletek menetét. Megismételve, más eredményeket kaptak, de a paraméterek és metódusok apró változtatása jelentősen befolyásolja a kimenetet, jelesül a pontos adatokat. (Lehet látható a „hibázó célszemély”, vagy egészen távolban is, lehet „játszani” előítéletekkel, dehumanizálással, egyenruhákkal, idegen környezettel, a résztvevők pillanatnyi lelkiállapotával, stb.)
Eredményeit, a megismert szakirodalom alapján, nem tarthatjuk tisztáknak és mértékadóknak, legalábbis ami a számokat illeti, maga a tendencia azonban sajnos igazolódott több esetben, társadalmi mértekben, és a mindennapi tapasztalatból is ismerünk közelítő késztetéseket. „A hétköznapi emberek, akik egyszerűen csak a munkájukat végzik, és nem táplálnak különösebb ellenszenvet senki ellen, óvatlanul is egy szörnyű, pusztító folyamat szereplőivé válhatnak. Sőt, még akkor is, ha munkájuk romboló hatásai nyilvánvalóvá válnak, és olyan cselekedetekre kérik őket, amelyek összeegyeztethetetlenek az alapvető erkölcsi normáikkal. Viszonylag kevesen rendelkeznek a hatalomnak ellentmondani képes belső erővel és tisztánlátással.” (Stanley Milgram)
Kísérlete megismételhető, és számtalan változatban próbálkoztak is ezzel. Egyébként a kísérlet körülményeinek variabilitása szinte végtelen, úgyhogy soha nem lesz pontos válasz arra a kérdésre, amit eredetileg megcélzott: hol húzódik az emberi gondolkodás autonómiájának határa, meddig hatékony az elvi meggyőződés, és igazából hogyan mutatkozik az erkölcs állhatatossága a különböző kihívások között. Úgy tűnik azonban, hogy éppen a hangoztatott elvek jelentik a gyenge láncszemet, és más tényezők, készségek sokkal nagyobb erővel bírnak viselkedésük szabályozásában, az adott kihívások között.
A délszláv háború. Ruandára sokan legyintenek: Afrika. Mindenki szíve joga úgy nyilatkozni, ahogy akar, természetesen a rasszizmus legkisebb jeléig. A délszláv háború viszont itt zajlott Európában, és ez sem háború volt, hanem bosszú, düh, frusztráltság, mészárlás. Nem is a háború érdekel minket sem, azaz nem annak története, főleg nem technikája, hanem a módja, vagyis a módszerei, a hadifoglyok kezelése, az egyéni bosszúk, szomszédságok, rokonságok viselkedése, az aljas gyilkosságok, a tömegsírok, Srebrenica. Mi zajlott mindeközben a lelkekben? És van-e annak valami egyetemes tanulsága? Eredetében találunk egyetemes emberi vonásokat? Ha igen, akkor bárhol, bármikor felbukkanhat hasonló? Történelmi léptékre utalunk. Mit kellene tennie az emberiségnek, hogy az ehhez hasonló eseteket megelőzze?
A szembenálló népek tagjai mondhatni együtt nőttek fel, ugyanaz volt az ország, a nyelv és a politikai rendszer. Az egész helyzet abszurditását, tragikomikus jellegét jól érzékelteti a Senkiföldje c. 2001-es bosnyák film. Természetesen voltak a felek között törésvonalak, de egyik sem volt rendkívüli, legalábbis egy kívülállónak nem tűnt fel. Azaz egyetlen egy: a múlt, illetve annak tudattalan értelmezése, ami sajnálatos módon folyamatosan és észrevétlen mérgezte gondolataikat és érzéseiket. Amiről beszélni sem lehetett a nagy képmutató egyetértésben, hogy egy háborúkban gründolt, karakteres, középhatalmi státussal rendelkező országot egybentarthassanak. Holott az alkotó nemzetek néhány évtizeddel korábban egymással szembenállva foglaltak pozíciót, ezt ki kellett volna beszélni, de az ellentéteket a béke máza alá rejtették, egy olyan rendszer idején, ami minden másról szólt, csak a nyitottságról, a szabadságról, az őszinteségről nem. Mindezek tetejébe, önmeghatározása szerint, a rezsim csak az anyag hatalmát ismerte el. Egyes országos vezetők viszont tudták, hogy az, ami a látszat alatt van, évtizedek után is rendelkezik olyan vitalitással, hogy élesíthető egy fenyegetésre, és egy nemzet tagjai viszonylag rövid idő alatt indoktrinálhatók, egységbe ránthatók. A vezetőket hibáztatni nagyon egyoldalú lenne, de ugyanúgy melléfogás kivétel nélkül egyik vagy másik népet maradéktalanul megítélni.
Hatással voltak egymásra, de néhány tekintetben különböztek is, ahogy a jég elkülönül a víztől, egy nyugodt tükrű tó feszínén, ha ott tart a hőmérséklet, de továbbra is dinamikus egységben maradnak. Ez pontosan az a fajta szellemi környezet, amiről Zimbardo is értekezik, „a majdnem olyanok mint mi” csapdája, ami nem szembesít a különbözőséggel, elaltatja az érdeklődést, unalmassá teszi a viszonyt, és bekebelezi az egyént, akit sodornak a folyamatok. Vele mozdul egész környezete, annak minden eleme, nincs mire „kivesse a horgonyt”. Végül ami leszűrhető az egész történetből: nem lehet mindent történelmileg értelmezni, de a pszichológia sem képes százszázalékos válaszokat adni, a legszorgosabb és legmélyebb elemzés után is marad bőven titok, ami az utókorra bizonytalanság formájában örökítődik. A háború után Szarajevóban járni a legmegrázóbb élmény volt, amit egy történelmi helyszínen megéltünk.
Srebrenicával kapcsolatban érvényes a korábbi megállapításunk, miszerint nem a mi dolgunk piszkálni a témát, hogy miért nincs a holland katonai kitüntetések között „Srebrenica Merit Order”. „Nem mindig szükséges ítélkezni. Nem kell minden kérdésről véleményt formálni.” (Ludmila Ulitskaya). Mindazonáltal Hasan Nuhanović Under the UN Flag (Az ENSZ zászlaja alatt) című, 2005-ben megjelent könyve a Dutchbatra (holland egység) nem vet jó fényt.
Készült néhány jó film, és írtak több könyvet is az eseményekről, utóbbiak közül válogattunk ki néhányat, és azok alapján készült az áttekintés.
Ruandai népírtás. Már az események jelenidejében érdekelt a téma (könyv, tanulmányok, filmek), vagyis hogyan történhetett ilyesmi? Évtizedek múltán, megannyi vélemény, beszámoló megismerése után sem lehet mást mondani, csak azt, hogy egyszerűen félelmetes. Egy francia újságíró alapos munkája, egy dokumentumkötet, illetve néhány memoár alapján készítettünk egy rövid áttekintést. Tárgyalásunk természetesen egyoldalú, hiszen például a gazdasági és történelmi kérdésekre nem térünk ki részletesen, holott azok is fontos tényezők. Olvasni olyan elemzést, ami az egész problémát, beleértve a konkrét népírtást is, kizárólag gazdasági okokra vezeti vissza, amire annyit mondunk, hogy ez is egy megfontolandó nézőpont, de a teljes igazság minden bizonnyal ennél összetettebb. Az említett vélemény a maga módján abból a primér felismerésből származik, hogy az anyagi szűkösség, illetve a relatív szegényedési érzet, vagy annak fenyegetettsége esetén létező kockázat az egyes csoportok bűnbakká nyilvánítása, dehumanizálása, valamint démonizálása. Vagyis az anyag formálja a szellemiséget… Húha! Igaz, ennek ugyanígy elfogult ellentéte sem mutat jobban, minthogy nem a vadludak gágogása ébreszti az őszi szeleket.
A szociálpszichológia kiformálódása óta figyelmeztet olyan erőkre és folyamatokra, amik nincsenek az egyén birtokában, és az hiába műveli, nemesíti önnön karakterét, alkalomadtán mégis elbukhat. Gondolunk arra, hogy egy keresztény országban történt mindez, és az afrikai kereszténységre sokan úgy gondolnak, mint ami jobban őrzi az alapító szándékot, nem rontotta meg a business, meg hogy az evangélium tanítása mélyen áthatja az ott élők mindennapi életét. Természetesen mindezt csak megemlítjük, mert egyáltalán nem biztos, hogy helytálló ez a vélemény. Visszatérve, az egyéni erkölcsi nívót a környezet befolyása megronthatja, és ezt az illető nem képes uralni, sőt, nincs is annak tudatában, hogy esetleg lejtőn van. Magas tudatossági szint, a tájékozottság, reflexívebb világnézet stb. egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető hatékonyabban ellenáll a negatív társadalmi befolyásoknak. Ökölszabály, hogy minél inkább elhiszi valaki, hogy az események csak úgy megtörténnek, annál inkább kiszolgáltatott sémáknak, előítéleteknek, tömeghatásnak, divatnak, közgondolkodásnak. „Kétségtelen, hogy mindannyian szörnyeteggé válhatunk, és ez a lehetőség mindig fennáll,” írja a holokauszttúlélő Primo Levi a végrendeletében.
Mégis reménykeltő, hogy akkor is volt néhány józan ember, akik a tombolások idején is megőrizték „spirituális hidegvérüket” és emberségüket. „Viszont az emberek többsége identitását nem önmagából, hanem közvetlen környezetéből meríti, fogalmazza meg Zimbardoa figyelmeztetést, említett könyvében. A többségi döntések általában a csoport tagjainak szisztematikus gondolkodása nyomán, az egyén kritikus gondolkodási képességeinek bevonása nélkül születnek.” Nem felejti el azonban hozzátenni, hogy az apokaliptikus viszonyok, humanitárius kataklizmák közepette mindig voltak „hősök”, akik nemet mondtak a gonosznak, a társadalmi nyomásnak, akiket nem sodort el a gonoszság áradata, akkor sem, ha ez rendkívüli fenyegetést jelentett számukra. És ez minden megtörtént szörnyűség ellenére mégiscsak biztató hír.
Abu Ghraib börtön. Nyilvánvaló, hogy amit a hírek szintjén megtudhattunk róla, az adott esetben nagyon távol állhat a valóságtól. Másrészt könnyű egy védett környezetből háborús körülmények között élő emberek dolgai felett ítélkezni, nyilván nem is tartjuk ezt gusztusos megoldásnak. Végül úgy voltunk vele, hogy a részleteket sosem fogjuk megismerni, tehát különösebb hasznát sem lehet venni az ott történteknek, ami az elméleti tanulságot illeti. Viszont Zimbardotól, aki később nyakig belekeveredett a történtekbe, nagyon érdekes leírást kapunk mindarról, amit ott zajlott. Ritkán olvasni egy eseménysorozat ilyen tiszta szociálpszichológiai feldolgozását. Szakmai kvalitásai talán ebben a fejezetben mutatkoznak meg leginkább. Némi óvatosság azonban nem árt, hiszen szakértőként a védelem mellett tevékenykedett az ügyben. Azonban az egész eseménysorozatot úgy láthatta, ahogy senki más, és szakmai felkészültségéből is következett, hogy egyedi módon tudott beszámolni a történtekről. Olyannyira élethű leírással találkozunk, hogy első körben a hitelesség az, ami sokkolja az olvasót.
„A katonaságban mindig azt mondjuk, hogy nem elvárásaink szintjére emelkedünk, hanem a kiképzésünk szintjére süllyedünk.” (David Goggins) Az a képességünk, hogy szelektíven alkalmazzuk és feladjuk erkölcsi normáinkat… segít megmagyarázni, hogy az emberek hogyan lehetnek egyik pillanatban barbár módon kegyetlenek, a következőben pedig együttérzőek.” (Albert Bandura) Identitásunkat elsősorban az emlékezeti képek nyomán felépített, részben tudattalan elbeszélés határozza meg, viszont extrém helyzetekben kiderül, hogy ez nem hat, nem működnek a tárolt identitás-elemek, vagy azért mert a helyzetben nem érvényesek, vagy egyszerűen csak képlékenyek, a kontextus drasztikusan képes volt módosítani őket, de az is kiderülhet, hogy java részük kitalált, mesterkélt, és az adott nyomásra egyszerűen megsemmisültek. Ezek azok az élethelyzetek, amikor kiderül, hogy újfajta kapcsolódásra, megerősítésre van szükség. Újratervezésre, ha úgy tetszik. És hálás lehet, aki ezt felismeri, hogy ne azokból a tévhitekből éljen, amiket naponta magáról hall, nem ritkán a legsűrűbben éppen önmagától.
A legyek ura. Szépirodalmi mű, és egy regényben akár ágyúgolyóban is el lehet jutni a Holdra. Ízlés kérdése, de tény, hogy óriási hatással volt és van a mindenkori ifjúság gondolkodására, hiszen nekik szól és rengeteg példányban elkelt. Tízmilliók olvasták, és még ma is szép számmal vannak olvasói, hiszen igazi szépirodalmi mű, gyönyörű leírásokkal, de a szociálpszichológia is nagyra értékeli. Ha regényként olvassák, az rendben is van, elgondolkoznak a történteken, gyönyörködnek a leírásokban, megrendülnek, elcsendesednek, magukba szállnak az olvasók. Izgalmas kérdés, hogy vajon milyen hatással volt azok gondolkodására, akik elolvasták, hiszen mégiscsak egy irodalmi Nobel-díjas szerző első komoly, máig legnépszerűbb művéről van szó, miközben elég pesszimista képet szállít az emberről. „Természetünkben van egy diszharmónia. Nem tudunk együtt élni anélkül, hogy egymást bántanánk…” Pontosan nem ismert a hatása, de talán így jobb is.
Egyrészt óvatosságra inthet, ami nem baj, de nem biztos, hogy jót teszünk az emberiséggel, ha túl pesszimistán beszélünk róla, mármint hogy valamennyiünkben ott lappang a gonosz, és csak alkalom kérdése, hogy felszínre tör-e. Természetesen az egyáltalán nem jelenthet gondot, ha a szépirodalmi művek önvizsgálatra, vagy legalább óvatosságra intenek, és alapvetően a jólét, vagy a boldogság sem a zökkenőmentes működést jelenti. De mint említettük, szépirodalmi művek esetén nagyon nehéz, ha nem éppenséggel lehetetlen mérni a befolyást, azt meg végképp nem, hogy milyen hatást tett az olvasók érzelmi életére. Anélkül, hogy konkréten néven neveznénk, gyermekkorunk félelmetes víziót egy mesemondónak köszönhetjük…
Igazolt, hogy a „középút”, a közömbösség (Wiesel, Chagall), az apátia (Arendt) a legveszélyesebb. Egy tanulmányban azok az orvosok, akik személyes jövedelmük növelése nélkül ápoltak rászoruló betegeket, nagy arányban voltak elkötelezett vallásosak illetve teljesen vallástalanok. Kevesen lakták a „közömbösség mezejét”. A holokauszt idején, azok, akik életüket kockáztatva mentették zsidó honfitársaikat, akik nem tudtak elfordulni a bajbajutott embertársaiktól, klasszikus tanulmányok szerint, vagy nagyon vallásosak, vagy teljesen vallástalanok voltak. Legyen az ember „hideg, vagy hév”, a langyállapot a legkevésbé szimpatikus, de az is kiderült, hogy társadalmi szinten sem eredményes.
William Golding ismerte az általunk is megemlített, igencsak ellentmondásos, de népszerű és eredményes teoretikus, John Broadus Watson vonatkozó tanulmányait és kísérleteit (köztük a hírhedt „Little Albert”). Emlékezetes megállapítása ami jól összefogalaja behaviorista nézeteit: Adj nekem egy tucat egészséges csecsemőt, és nevelésükhöz egy általam meghatározott környeztet, és garantálom, hogy a véletlenszerűen kiválasztott gyerekeket olyan szakemberré formálom, amilyenné éppen akarom. Orvossá, ügyvéddé, művésszé, kereskedővé képezem őket, de koldussá és tolvajjá is, ha úgy szeretném, függetlenül eredeti tehetségüktől és hajlamaiktól…” Őslakos törzseket vizsgálva, akik időnként csatáztak szomszédaikkal, úgy találták, hogy azok a harcosok, akik csata előtt bekenték arcukat festékkel, sokkal kegyetlenebben bántak a legyőzött ellenséges harcosokkal, mint azok, akik ezt nem tették. Kanadai indiánok tanulmányozása során azonban arra a megállapításra jutottak, hogy az arc festése eredetileg a rémület, a félelem maszkírozását, azaz az ijedt, sápadt arc elrejtését szolgálta. Szociálpszichológiai kutatások (pl. Marina Abramović) más összefüggésben vizsgálták a kérdést, és úgy találták, hogy az uralmuk alá került személyek elmaszkírozásával, legyen az fizikai, vagy virtuális (pl. nevük helyett számot kapnak), úgymond sikeresen dehumanizálhatják az egyént, akár emberi mivoltának teljes elvesztése is bekövetkezhet, így a fogvatartók akármit megtehetnek velük, anélkül, hogy az számukra érzelemi terhet jelentene, a legkisebb lelkiismeretfurdalást okozna.
Ismeretes a regényből is a megrázó fordulat, ami szinte egy az egyben átvesz egy pszichológiai megállapítást, ami a regény megszületésének korában népszerű volt. „Megértették, hogy a maszk felszabadítja az emberi természetben lappangó kegyetlenséget… A félig csukott szemek a felnőtt élet végtelen cinizmusától elhomályosultak… A maszk önmagában egy dolog volt, amely mögött Jack elbújt, megszabadulva a szégyentől és az önbizalomhiánytól.” Goldig ezt a gondolatot egyértelműen az említett teóriából kölcsönözte. Ma már a legtöbb szakember kétségbe vonja a vonatkozó pszichológiai megállapítást, legalábbis annak egyértelműségét, ennélfogva a regénybeli jelenet is… egy szépirodalmi leírás, krimi, fantázia. Tegyük hozzá, hogy mindezt óvatosan fogalmazzuk meg, hiszen a legújabb kutatások valóban nem tudtak kimutatni egyértelmű összefüggést a maszkírozás és a kegyetlenség között, ami nem jelenti azt, hogy valamilyen mértékű korreláció nem létezik.
Összesen négy fiú portréját dolgozza ki az író, és úgy alakítja, néhány sikeres, a többség tetszését elnyerő lépésnek is köszönhetően, hogy a hatalmi arrogancia, az erőszak győzedelmeskedik a tisztesség, az empátia, a józanság és a vallásos érzések felett. A csavar ott van, hogy a többi fiút semmi nem érdekli, és ez a lelkiállapot döbbenetes összefüggést mutat Hannah Arendt és Elie Wiesel felismeréseivel, illetve figyelmeztetéseivel, hogy a rossz győzelméhez az kell, hogy az alapvetően jóérzésű többség maradjon passzív. A való életben azonban a fiatalok egyáltalán nem annyira közömbösek, mint ahogy a regény bemutatja, az emberiség nagy szerencséjére. Van kockázat minden életben, de az kihívás csupán, nem gát a nevelés számára, így a legfontosabb megállapítás az marad, hogy igenis tudomásul vesszük a folyton kísértő gonosz hajlamokat, de azok, mértékükból adódóan, neveléssel magabiztosan kezelhetők. Nincs olyan fiatal, legalábbis azt reméljük, aki ne lett volna legalább egy tartós pozitív befolyás alatt, aki annyira elszigetelten él, hogy környezetének építő érzései ne szivároghatnának be a lelkébe.
A tongai hatok. Tulajdonképen A legyek ura c. regény cáfolata. Később részletesebb beszámolunk esetükről, annyit azonban máris megjegyzünk, hogy a hat fiú kultúráját és vallásos életét nem lehet átlagosnak mondani. Egyértelmű, hogy esetük megismételhetetlen, de az is, hogy a körülményeket jobban megfigyelve, ezúttal nem találjuk értelmetlennek a kérdést: mi lett volna ha… Ha valamelyik emberi vagy kulturális paraméter más. Vagyis az „örök emberi” mutatott egy igen biztató példát, vagy csak egy szerencsés személyiségi és környezeti mátrix következtében alakult így? Ha csupán az időkezelésre gondolunk, vagy arra, hogy egykor lakott volt az a sziget, ahova kivergődtek, ami nagyban megkönnyítette életüket, vagy hogy egyes kultúrákban máig nem divat a készletezés és a felhalmozás, úgy értve, hogy a túlélést a kapcsolatok javításában keresik, és ebben a hagyományba gyökereztek valamennyien, de az sem mellékes, hogy buzgó vallásos fiúk voltak, egy katolikus iskola növendékei.
Nem hoznak létre szükségtelen hierarchiát, de a rendezetlenséget is elkerülik, egymás világélményét hitelesítették, annak ellenére, hogy társadalmi körülményeiket tekintve, az szinte egyezett. Totális életet éltek, amibe a munka, az ima és a humor is beletartozott. Megjelent a szórakozás, illetve a játék, méghozzá eredeti formában, ami nem kötött szabályokon alapult, hanem nyitott és korlátlan volt. Sokmindent tanulhatott volna az emberiség, egyenlőségről, társadalmi rangról, tekintélyről, spiritualitásról. Nem rajtuk múlott, hogy nem úgy alakult.
Hat 13 és 16 év közötti tinédzser megszökik otthonról, és a szigorú katolikus iskolából, elkötnek egy nyolcméter hosszú halászcsónakot, és nekivágnak a nagy víznek. 200 mérföldre sodródtak délnyugatra, igencsak kilátástalan helyzetbe kerülnek, aztán a nyolcadik napon meglátták a távolban azt a szigetet, ahova nagy nehézség árán sikerül kievickélniük a már szétesett csónakból. 15 hónapot töltöttek ott, kezdetben szinte reménytelen állapotban, de egyre jobban összeszedték magukat, és megszervezték mini társadalmukat. A fiúkat végül Peter Warner, egy ausztrál kalandor mentette meg, aki 1966-ban éppen Tonga környékén vitorlázott, ezúttal is úgy, mint egész életében: kíváncsian. Egyébként Peter Warner története is megérne egy önálló fejezetet.
Film készült (The Castaways), több interjú, Álvaro Cereso 2015-ben 10 napot töltött a szigeten Kolo Fekitoával, az egyik szereplővel (akkoriban 60 év körüli). A két férfi egyedül élt ott, és kókuszdióval, hallal és tengeri madarakkal táplálkozott, pontosan úgy, ahogy a fiúk 1965-ben. 2020 nyarán Cerezo dokumentumfilmet készített Kolo-val töltött idejéről, és könyvet írt az egykori megpróbáltatásaikról. 2020-ban Rutger Bregman történész, a holland (anti-)Harari, könyvében, a Humankind: A Hopeful History-ben írt a történtekről, méghozzá olyan tanulsággal, ami cáfolja azt a forgatókönyvet, amit sok pesszimista társadalomtudós felvázol, vagy amit A legyek ura alapján sokan vízionálnak.
A holland biológus, Frans de Waal „furnér elmélete” szerint a civilizáció nem más, mint egy vékony bevonat az esendő emberi természeten, amely a legkisebb provokációra megreped, és könnyen „leválik”. Csak egy vékony réteg, állítja, semmi több. A valóságban azonban éppen az ellenkezője igaz, kontráz Rutger Bregman, amikor válság sújtja az embereket, akkor válnak a legjobb önmagukká.” Ezt alátámasztja néhány ténnyel is, Steven Pinkler megállapításait megkérdőjelezve, adatait részben meg is cáfolva: „A mai napig mintegy háromezer Homo sapiens csontváz került elő négyszáz lelőhelyen, amelyek elég régiek ahhoz, hogy valamit eláruljanak nekünk ’természetes állapotunkról’. Azok a tudósok, akik ezeket a lelőhelyeket tanulmányozták, nem találtak meggyőző bizonyítékot korabeli agresszióra. A későbbi időszakokban viszont valóban más a helyzet. ’A háború nem szerves része az emberi civilizációnak’, állítja a neves antropológus, Brian Ferguson. ’Volt egy kezdete.’”
Lucifer(feszítsdmeg)-effektusról általában
Mi késztet, vagy mi vesz rá a jó embereket arra, hogy adott esetben és körülmények között döbbenetes dolgokat műveljenek? Hiszen úgy tartják, hogy az ember mindaddig, míg bármilyen más módon boldogulhat, nem nyúl gonosz megoldáshoz, és akkor is csupán azért, mert most az ígéri kvalitásai elismertetését. Társadalomtudósok még ezt is kiegészítik azzal, hogy vannak olyan szörnyűségek, amikről az ember nem is kíván tudni mindaddig, amig valami módon környezete bele nem meríti, és maga is ki nem próbálja. Nem ő keresi a balhét, nem ő szeretné átlépni a határokat, hanem egy külső erő vonja életének akcióráduszába a gonoszságot, vagy egyszerűen közelébe sodródik. És egyelőre ne tegyünk elhamarkodott megjegyzéseket, ne hárítsuk el a problémát, a kihívást, bízzunk abban, hogy a társadalomtudósok is jól ismerik mindazokat a kritikákat, amik bennünk is felötlenek, mondhatni zsigerből. Mégis végigviszik a fenti gondolatmenetet, mert úgy érzik, hogy értelmes választ csak akkor kapnak, ha nem korlátozzák a gondolkodást, a keresést, ha megőrzik érdeklődésüket. Ha az ember úgymond alkut köt az ördöggel, mondják, azt azért teszi, mert senki más nem ajánlott jobb megoldást, vagy egyáltalán nem is jelentkezett.
Van azonban itt máris egy ellentmondás. Az emberekkel való kontaktus nélkül nem lehet senki gonosszá, más szóval pusztán elméletben nem lehet elaljasodni. Másik állítás viszont úgy szól, hogy az emberek megismerése együttérzést és szeretetet vált ki irántuk, semmiképpen sem gyűlöletet. Az ellentmondás csak elméletben létezik, és a kettő kapcsolata ugyanolyan dinamikus összefüggésben van, mint a szeretet illetve annak maradványai (utalunk arra, hogy a csalódás, a gyász, a keserűség – mind egykori szeretet nyomai, üledékei). Így például önmagunk iránti szeretet nem létezhet elszigetelten, ha nem támogatja azt mások irántunk mutatott szeretete, másrészt a mások iránti szeretet nem igazán működik, ha az ember nem él alapvető harmóniában önmagával. A változás egy mátrix, amiben nemcsak arra kell törekedni, hogy mások változzanak és szeressenek, hanem saját érzéseit is művelnie kell. „Az ember jobbá válik, ha megmutatod neki, milyen is valójában” – írja Csehov, de egyelőre kezeljük ezt a megállapítást a helyén, azaz költői meglátásként.
A szubjektivitástól távolabbról indulunk, első körben kizárólag a szociálpszichológiai megközelítésekre figyelünk. Ez abból indul ki, hogy az ember viselkedését nem csak az örökölt hajlamok határozzák meg, hanem jelentős mértékben a helyzet is, ami magában foglalja a szociális hatásokat, a nevelést, az egyéni fejlődés menetét, illetve magát a konkrét társadalmi környezetet. Külön említjük meg azt, amit Stanley Milgram így fogalmazott meg: a szubjektív érzések nagyrészt irrelevánsak a szóban forgó erkölcsi kérdés szempontjából, amíg nem alakulnak át cselekvéssé. Erre még röviden kitérünk.
Mi a helyzet az elvermelt kollektív és egyéni sérelmekkel, a tudattalanban őrzött emlékekkel, amik szándékolt, elnyomott, vélt és valós események, benyomások mischungja? A válasz szinte pontosan két részre osztja az emberiséget, egyik oldalon lesznek azok, akik mondhatni kizárólag az emberi mivoltban keresik a választ, úgymond tűzlobogás és árnyjáték elválaszthatatlanul összetartozik. Örömmel hallgatja azt a megjegyzést, miszerint „minden ember hazug”, és ilyenkor elégedett, legalábbis az, aki népszerűbb, mint a nyilatkozó. Az emberben tehát létezik örökölt hajlandóság az elromlásra, arra, hogy rossz helyzetekbe keveredjen, hogy önző és lelketlen módon viselkedjen, minthogy az emberi létezés alapvető és örök hiány (hiánylény – Arnold Gehlen), egy folyamatosan törlesztett adósság, az örökkévalóság képletével készült mulandóság, haldokló eszmélés. Másik oldal sem tagadja teljes mértékben ezt, de komoly megfontolás alá helyezi a körülmények befolyásoló hatalmát is, a pokol csupán egy elképzelt művelet, a végtelen kivonás, egy rossz pszichológiájú motiváció, és így tovább. Főként az előbbi azt állítja, hogy van egy világos, egyértelmű határ, a „jó” és a „rossz” között, akkor is, ha annak pontos oka és definíciója nem egyértelmű, talán nem is ismert, vagy még tovább: nincs is szükség arra, hogy maradéktalanul feltárjuk az okokat, merthogy azzal úgysem jutnánk közelebb a megoldáshoz. Zimbardo viszont a második csoportba tartozik, és úgy érvel, hogyha létezik is ilyen határ, az nem falhoz, hanem egy szűrőhöz hasonlítható, vagy egy sövényhez, tehát részben átjárható, miközben ott van, de ha az ember „helyzeti erők nyomása alá kerül,” át is lépheti, átpréselődik, adott esetben átszivároghat. A kutató „Lucifer-effektusnak” (The Lucifer effect) nevezte azt a változást, amely egy átlagos, normális ember személyiségében bekövetkezik, amikor gonosz befolyás alá kerül, és maga is azonosul vele. Ezt a változást a szerző igyekszik gyakorlati példákkal illusztrálni.
Rendszerint van egy fordulat, állítja, nem olyan éles az átmenet, mégis megragadható, ami azt a kérdést veti fel, hogy miként lehetne megfelelően felkészülni, avagy felkészíteni rá? Továbbá miért van az, hogy az emberi értelem mindenféle gonoszságot meg tud magyarázni? Miként lesz a jó emberből, egy minden zagyvaságot, szennyet igazoló „logikai bűntornász”? Mindez arra is kényszerít, hogy a „jó ember” valamiféle miniatűr vázlatát adjuk. Aki a megfigyelések szerint nem gyanakvó, nem tudja elképzelni, hogy mások olyan dolgokat tegyenek, amelyekre ő maga képtelen lenne, ugyanakkor nem kívánja a neki nem tetsző folyamatokat erőszakosan befolyásolni.
„Teljesen igazad van, meggondoltam magam, és többé nem beszélek ’radikális gonoszságról’. Valóban úgy gondolom, hogy a gonoszság soha nem ’radikális’, csak szélsőséges, és nincs sem mélysége, sem démoni dimenziója. Pontosan azért tud elburjánzani és tudja tönkretenni az egész világot, mert gomba módjára terjed a felszínen. ’Gondolkodásellenes’, ahogy mondtam, mert amikor a kutató megpróbál valami mélységet találni, megkísérli, hogy eljusson a gonoszság gyökeréhez, frusztrálódik, mert nem talál ott semmit. Ezért neveztem a gonoszt banálisnak. Csak a jónak van olyan mélysége, amely radikális lehet.” (H. Arendt, levél Gershom Scholemnek)
A Lucifer-effektus című könyv arra a kihívásra próbál válaszolni, amit ez emberi mivolt és a gonosz kapcsolatának kérdése mondhatni természetszerűleg felvet. A gonoszság fogalmát nem ismeri a természet, sem az állatvilág, ez csak az emberre jellemző, csak benne testesülhet meg, ugyanis feltételez némi szándékoltságot, például a ragadozók „állati ösztönéhez” nem rendelhető erkölcsi kategória. Nem tudományos megállapítás, miszerint ha az egész mindenség egy pillanatra elcsendesedne, és csak a gonoszság hangja hallatszodna, az emberek döbbenten néznénk körül, illetve önmagunkra, hiszen elsősorban az önmaguk iránti haragjuk szürke háttérzaját hallanák. Az a gondolat pedig, hogy a gonoszság detektáláshoz emberi lényre van szükség, még egyaránt érinti a szociálpszichológia és a filozófia módszertanát. Az a kijelentés azonban már egészen közel van az előbbi tematikájához, miszerint ha a körülmények hatalma meghaladja az egyén belső erkölcsi konzisztenciájának mértékét, az esetben elmozdulás várható. A részletek azonban ennél a megállapításnál sokkal izgalmasabbak.
Szociálpszichológusok esetén nem az jelenti az erősebb kihívást, hogy választ találjanak a gonosz szubjektív okára, hanem hogy felfedezzék a lehetséges hatásokat, illeve felismerjék a gonoszság fejlődő mintázatait a szociális interakciókban. Tetten érni a folyamatot, amikor valaki, vagy valakik, egy személy vagy egy csoport, adott esetben egy egész társadalom átlép egy bizonyos határt. Ezt próbálja megérteni, adott esetben előre jelezni. „Mi készteti az embereket rossz cselekedetekre?” Teszi fel Zimbardo is a kérdést, és ennek nyomába ered, de saját módszereivel, tehát nem a jó és a gonosz, a jó természet és a romboló nevelés hagyományos vallási dualizmusát gondolja tovább, hanem amint fogalmaz: „valódi embereket fogunk megvizsgálni, akik az élet mindennapi feladataival vannak elfoglalva, belemerülnek munkájukba, és megpróbálnak megkapszkodni és túlélni az emberi természet viharai során. Megpróbáljuk megérteni karakterük átalakulásának természetét, reakcióikat, amikor hatalmas helyzeti erőkkel kell szembenézniük.”
Mielőtt a tárgyalásba bocsátkoznánk, érdekes kérdést vet fel Emile Durkheim, a szociológia alapítója és a társadalomtudományok korai úttörője: Mi lenne, ha nem lenne háború, nem lennének zavargások, tragédiák és bűncselekmények? Tényleg nyugalomban és békességben élne az emberiség? Ha megvalósulna egy idealisztikus társadalom, ahol kölcsönös tiszteletben élnének az emberek, együttműködésben az élet kihívásainak megoldásában, és céljuk a többi ember nagyobb boldogságának munkálása, stb. Nem lenne sértés, csalárdság és ármánykodás, korrupció, hatalmi machináció, és így tovább, Megszűnne a stressz? „Mindenki vidáman szaladgálna a mezőn, margarétákat szedne és Händel „Halleluja”-ját énekelné?” (Mark Manson)
Durkheim szerint egyáltalán nem ez történne, úgy vélte, hogy minél kényelmesebbé és etikusabbá válik egy társadalom, annál inkább felnagyítja a kis indiszkréciókat, méghozzá éppen az elviselhetőség határáig, ahogy megéli ma az emberiség a nagy tragédiákat. Egy úgymond tökéletes társadalomban az apró bosszúság ugyanolyan feszültséget eredményezne, mint az égbekiáltó gazemberségek, fenyegetettségek egy kevésbé védett világban, tehát abban, amiben tulajdonképpen élünk. Ugyanúgy rosszul érzené magát az ember a bőrében, mert a legkisebb hibák válnának az önpusztítás katalizátoraivá. Talán a szervezet biológiai immunitásához lehetne mindezt hasonlítani, vagy hogyha nem létezne fájdalom, azaz valamilyen szintű visszajelzés egy kifejlődő nyavalyáról. A fejlődéspszichológia szerint ha megvédjük a gyerekeket minden problémától és a nehézségtől, csökken rezilienciájuk, és felnőve egyáltalán nem lesznek boldogabbak, ráadásul gyorsan felemésztené életüket a visszafogott, adott esetben visszafordított agresszió. Akit korábban megóvták minden kihívástól és igazságtalanságtól, az felnőtt életében a legkisebb kellemetlenséget is elviselhetetlennek találná. Azt is tudjuk (úgy hírlik), hogy a lottónyertesek 90%-a mélyszegénységben végzi, mégis az emberek döntő többsége szívesen elfogadna egy nagyobb nyereményt :):
A legtöbb szociálpszichológus úgy tartja, hogy az agresszív hajlam valóban létezik, de szituatív, nem genetikai, bár a részletkérdésekben óriási a szórás. Azt a gondolatot, hogy a gonosz hajlam öröklődő vonás, és hogy a gonoszság „fogantatástól kezdve tartozék” – egyetlen hiteles szakember sem vállalná, azzal a megjegyzéssel, hogy a genetikai felépítés kismértékben, azaz egyes vonásokban, valóban lehet determinisztikus. Az említett alkalmi megjelenésről szólnak azok a kellemetlen élmények, amikor „lecsapolják belőlünk a jómodort”. Lehet az fáradtság, tudatmódosítók hatása, szégyen, stressz, stb., sokminden kiválthatja, hogy valaki mások érzelmi komfortjára nézve átmenetileg fenyegetést jelentsen. Viszont ez még olyan szintű lemerülés, amit a megbánás teljességgel helyre tud hozni. A gonosz megjelenéséhez viszont valamiféle totális hiány szükséges. Stanley Milgram azonban más útra próbálja terelni a keresést: „Nem annyira az a fontos, hogy milyen ember valaki, hanem az, hogy milyen helyzetben találja magát, ami meghatározza, hogyan fog cselekedni.”
Legfenyegetőbb azonban az, éppenúgy mint egy betegség esetén, ha képes elhitetni, hogy minden rendben. Kegyetlenség és agresszió elrejtőzhet udvarias konvenciók mögött is, jó és a gonosz emberek közötti különbség, állítják egyes szakemberek, néha nem abban mutatkozik meg, hogy ki milyen tettekre képes, hanem abban, hogy miként csomagolják és akarják eladni dolgaikat. Hivatkoznak a két totalitárius rendszerre, de ennek részletezésébe nem megyünk bele. Továbbá bevett módszerünk a sztereotipizálás, de a tudomány, a kísérletek emlékeztetnek, hogy nagyon sok ember „nem esik a csoportja átlagos tartományába.” „A totalitárius oktatás célja soha nem az volt, hogy meggyőződéseket csepegtessen, hanem hogy megsemmisítse a meggyőződésképző képességet.” (Hannah Arendt) Ezt látjuk mag egyes konszolidált autokráciák esetén. „A vélemény az állam [uralkodó, teljhatalmú úr] feladata.”
Alapesetben keletkező anomáliákat tehát az empátia hatására beinduló megbánás eltörli, viszont a tartós hatások nyomán kialakulhat az empátia eróziója (Baron-Cohen) és megjelenhetnek olyan romboló érzések, mint a keserű harag, a bosszúvágy, a vak gyűlölet, de ezek rendszerint átmenetiek, a folyamat visszafordítható. Az empátia totális elvesztéséhez konkrét cselekedetek sorozata szükséges. „Fejben nem lehet agresszorrá válni”, csak úgy, ha huzamosabb ideig más embereket tárgyakként kezel valaki, hierarchikusan alárendel, személyesen megkínoz. „Amikor empátiánk kikapcsol, kizárólag az ’én’ módban vagyunk. Ilyen állapotban csak úgy viszonyulunk a dolgokhoz vagy az emberekhez, mintha azok csak tárgyak lennének. Legtöbben alkalmanként képesek vagyunk erre,” állítja a szerző.
Simon Baron-Cohen Cambridge-i professzora kutatásai és azok nyomán kidolgozott elmélete szerint az emberek kétféle „érzelmi agytípusba” sorolhatók, azaz vagy empatikusak, vagy rendszerezők. Ezeket a különbségeket stabil idegrendszeri folyamatok szervezik, és a két csoport világértelmezése és törekvései markánsan eltérnek egymástól. Egyik csoportba tehát az empatikusok tartoznak, akik felimerik és reagálnak a másokban zajló érzelmi folyamatokra, a másik csoportot a rendszerezők alkotják, akik logikailag elemzik és képesek megjósolni a bizonyos törvényszerűségeket követő szociális interakciókat és tendenciákat.
Az empatikus emberek másokkal az érzelmeiken keresztül kapcsolódnak. A rendszerezők inkább a dolgok iránt érdeklődnek, mint az emberek iránt. A normális emberek általában empatikusak, de az emberekben ott van a rendszerező hajlam is, amire utal például a spektrum másik szélén levő autizmus/Asperger-szindróma. „A rendszerezés és az empátia teljesen különböző folyamatok. Az egyik folyamatot – az empátiát – az egyén viselkedésének megértéséhez használjuk, a másikat – a rendszerezést – pedig szinte minden más előrejelzéséhez. A rendszerezéshez elhatárolódásra és érzelmi távolságra van szükség, hogy figyelemmel kísérhessük a folyamatokat, rendszerezzük az információkat, sőt még azt is, hogy mi az, ami az információk megváltozását előidézheti. Az empátiához bizonyos fokú kötődésre van szükség, hogy felismerjük, hogy nem egy tárggyal, hanem egy érzésekkel rendelkező személlyel állunk kapcsolatban, akinek az érzései befolyásolnak minket is.” (Simon Baron-Cohen) A rendszerezésre képes emberek szeretik a bizonyítékokat és az adatokat, és inkább a technológiára koncentrálnak. Ebből következik, hogy az emberiség két táborra oszlik: azok, akik hisznek az emberi mindenhatóságban (akik szerint minden lehetséges, ha az ember tudja, hogyan kell megszervezni a tömegeket), és azok, akik legfőbb tapasztalata a tehetetlenség, jegyzi meg Arendt is. Természetesen ez a két véglet, a paletta két széle, közéjük sorol be a legtöbb ember, lelkiségének megfelelő koordinátákkal.
Az empátia azonban nem minden, nem az „humán netovább”, állítja Rutger Bregman. Ezt a szerző, ugyan nem tudatosan, de egy másik állításhoz kapcsolódó megjegyzésével néhány oldallal később részben megcáfolja, ami nem jelenti azt, hogy eredeti gondolata ne lenne figyelemreméltó. „Egy dolog biztos: egy jobb világ nem több empátiával kezdődik. Ha bármi, akkor az empátia az, ami kevésbé tesz minket elfogadóvá, mert minél jobban azonosulunk az áldozatokkal, annál inkább elfordulunk az ellenfeleitől. A kevés kiválasztottra irányított fényes reflektorfény elvakít, észre sem vesszük ellenfeleinket, így nem is vehetjük tekintetbe nézőpontjukat.” Az empátia mellé kell „motorikus emlékeztető is”, vagyis jót kell tenni az emberekkel, ahhoz, hogy szeretni tudjuk őket. Az érzelmi és spirituális élet nem marad stabil, ha nem ismétlik el a szavakat és a mozdulatokat. Bergman persze megjegyezte, hogy a „rendszerezők” aránytalanul sokan vannak, hiszen ez olyan adottság, ami képessé tesz valakit arra, hogy vezetővé, korábbi időkben uralkodóvá váljon, és így megnőttek reprodukciós lehetőségei.
Zárjuk ezt a témát letett pont nélkül, de néhány megszívlelendő figyelmeztetéssel. „Kommunikáció nélkül nem lehet béketeremtővé válni. A csend egy passzív-agresszív gránát, amelyet sunyi emberek használnak, akik ugyan háborút akarnak, de nem vállanak felelősséget a kirobbantásáért.” (Shannon L. Alder) „Bármennyire is hatnak ránk a világ dolgai, bármennyire is megindítanak és ösztönöznek minket, csak akkor válnak számunkra emberivé, ha meg tudjuk őket beszélni társainkkal. Amit nem beszélünk át, az ugyan lehet érdekes, kifejező, de nem emberi. Csak akkor humanizáljuk a világban és magunkban zajló eseményeket, ha beszélünk róluk, és miközben beszélünk róluk, megtanulunk embernek lenni.” Hannah Arendt
Vonatkozó kísérletek
Kezdjük tehát a stanfordi börtönkísérlettel, őszintén szólva kizárólag csak azért, hogy egyhamar túlessünk rajta. Nem írjuk le magát a kísérletet (háromszázhuszonötmillió-kétszáznegyvenezer-négyszáztizennyolcadszorra), ennek oka a nagyszámú meglevő leírás mellett az is, hogy inkább regény, mint kísérlet, nem is tartjuk felettébb értékes adatforrásnak a tárgyalt témánkhoz, hiszen egyébként és sajnálatos módon, spontán körülmények között előállt számtalan eset áll rendelkezésünkre, amik kulturálisan változatos környezetben történtek, ráadásul ezek jóval nagyobb mintákban tanulmányozhatók. Ezekről viszont nem lehet olyan átütő erejű, emlékezetes tanulmányt írni, ahogy az történt a SPE esetében. Az idézett könyvben azonban számtalan más leírást, megfigyelést is találunk, illetve rendkívül karakteres és megfontoladó figyelmeztetéseket.
Alapvetően a „több hírnevet, mint pszichológiai tanulságot eredményező” kísérletek mintapéldája, zavaros, megismételhetetlen (nulla replikáció, zéró falszifikáció), és sorolhatnánk még a jelzőket, mégsem lehet többé kivenni a populáris pszichológiai témái közül. Aki ismeri, az magát már kész pszichológusnak tartja. Éppen ezért úgy marad az emberiség könnyű gondolatokra vágyó emlékezetében, mint valamiféle igazság az emberi életről, természetesen abban a változatban, hogy „az ember hajlamos elaljasodni,” de a nyilatkozó mentesül eme törvény alól, hiszen ezt csak egy másik érvényességi platformról lehet megállapítani. Holott pszichológiai törvényszerűségről akkor beszélhetünk, ha a tárgyalt hatás egyetemes, jóllehet nem általános, eloszlása azonban megjósolhatatlan. Aki tehát az „ember” kategóriába tartozik, semmiképpen sem vonhatja ki magát a leírt eseti hatás alól. Nincs azonban örömhormonokkal gazdagabban ellátó hazugság, mint amivel saját magunk megnyugtatása és felmentése érdekében próbálkozunk, és talán ez az egyetlen igaz tanulsága ennek az 1971-es próbálkozásnak is, azaz úgy tudni, hogy mások elkerülhetetlenül belesétálnak egy pszichés kelepcébe, miközben mi mindezt képesek vagyunk kívülről szemlélni.
Maga a kísérlet a pszichológia számára figyelmeztetés, méghozzá legalább három értelemben, egyrészt komoly etikai agályokat vet fel, hogy finoman fogalmazzunk, másrészt a tudományos validáció nehezen megoldható, végül pedig, hogy mit jelent az, amikor egy elszigetelt, rosszul elvégzett, megismételhetetlen kísérlet kiszabadul védett keretei közül, és önálló életre kel a közvéleményben.
A pszichológia, mint tudomány számára tehát tanulságul szolgált. Nem ez volt a lényeg? Zimbardo számára hírnevet hozott. Nem ez volt a lényeg? A tudomány meg kapott egy akkora taslit, hogy kijózanodott. Nem ez volt a lényeg? Sajnos az utolsó állítás nem egészen stimmel.
„A szociálpszichológusok azt kérdezik: Milyen mértékben vezethetők vissza az egyén cselekedetei a szereplőn kívüli tényezőkre, a helyzethez kapcsolódó változókra és az adott környezetre jellemző folyamatokra. Megkérdőjelezem azt a hagyományos felfogást, amely az emberi kisiklások megértésekor elsődlegesen és gyakran kizárólagosan az egyén belső természetére, diszpozíciójára, személyiségi vonásaira és jellemére összpontosít. Nézetem szerint az emberek általában és többnyire jók, de könnyen befolyásolhatók, és olyankor olyasmit is tesznek, amitől rendes körülmények között elzárkóznának, személyüktől idegen, antiszociálisnak vagy ártalmas cselekedetnek tartanának.” Philip G. Zimbardo
A legszörnyűbb természetesen az, hogy sok minden, amit Zimbardo A Lucifer-hatás– Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? c. könyvében leír, a mai napig érvényes, világszerte előfordul, a tanulságok azonban nem (vagy nagyon kis mértékben) a kísérletből származnak. Könyve jóval a kísérlet után jelent meg (2007), és rengeteg más tapasztalatot is felhasznál, és ritkán olvasható ilyen érett összegzés a szociálpszichológia témaköréből. Annak ellenre állítjuk ezt, hogy – ismételjük – a nevezetes kísérletét félrement keresésnek tartjuk. Mindenképpen megfogalmazzuk abbéli reménységünket, hogy megállapításaiból az emberiség leszűri a megfelelő tanulságot, bár ez még csak félöröm, hiszen azok a kevésbé jószándékú embereknek éppenséggel ötleteket szolgáltatnak.
A könyv bevezetőjében így ír: „Amikor azon gondolkodom, miért töltöttem szakmai pályafutásom nagy részét a gonosz – az erőszak, az anonimitás, az agresszió, a vandalizmus, a kínzás és a terrorizmus – pszichológiájának tanulmányozásával, figyelembe kell vennem azt a helyzetet is, amely rám hatással volt. A New York-i South Bronx szegénynegyedében nőttem fel, és a gettó nagyban meghatározta életfelfogásomat és prioritásaimat. A városi gettóban az élet arról szól, hogy hasznos ’utcai’ stratégiák kidolgozásával túléljük a mindennapokat. Ez azzal jár, hogy ki kell deríteni, kinek van hatalma, amit ellenünk vagy mellettünk használhat, kit kell kerülni, és kinek kell kedvében járni. Ez azt is jelenti, hogy meg kell fejteni a finom helyzeti jelzéseket, hogy mikor kell kockáztatni és mikor kell visszavonulni, kölcsönös kötelezettségeket kell kialakítani, és meg kell határozni, mi szükséges ahhoz, hogy csicskából vezetővé váljunk.”
„A Lucifer-effektus az én kísérletem arra, hogy megértsem azokat az átalakulási folyamatokat, amelyek rávesznek jó és átlagos embereket, hogy aljas módon viselkedjenek. Megpróbálunk választ adni egy alapvető kérdésre: Mi készteti az embereket gonosz cselekedetekre?” Ezek után rátér a gonosz fogalmának meghatározására, ami nem független a kísérlettől, tapasztalataitól, illetve mindazoktól az eseményektől, amikkel munkája során találkozott. Márpedig évtizedekig ilyen tematikával foglalkozott. „Az én definícióm egyszerű, pszichológiai alapú: a gonosz olyan szándékos magatartás, amely árt, bántalmaz, megaláz vagy megsemmisít ártatlan embereket, saját hatalmát, rendszerbeli erejét arra használja, hogy másokat erre ösztönözzön vagy ilyesmit engedélyezzen, illetve eltűri, hogy ilyesmit az ő nevében tegyenek.” Ha kedvező környezetbe kerülünk, amely ösztönzi a jóságot és az emberségességet, a legtöbb ember helyes és emberségesen fog cselekedni. Sajnos az ellenkezője is igaz, állítja Zimbardo, „a kutyakörülmények láncos kutyákká tesznek minket. A helyzet és a rendszer sokkal nagyobb hatással van ránk, mint gondolnánk, és képes elnyomni a velünk született jó készségeinket.”
Mi határozza meg tehát gondolatainkat és cselekedeteinket? Mitől függ az emberi viselkedés alakulása? Mi késztet egyeseket arra, hogy erkölcsös, erényes életet éljenek, miközben mások látványosan elbuknak? Miért csúsznak ők olyan könnyen az erkölcstelenségbe és válnak bűnözőkké? Milyen mértékben a helyzet, a pillanat, a tömeghatás terméke az egész? Mi az, ami általános emberi, milyen örökölt hajlamaink vannak, ha vannak ilyenek egyáltalán, és ezek milyen feltételek mellett válnak meghatározóvá, adott esetben uralkodóvá? Létezik-e olyan aljasság, amit soha, semmilyen körülmények között nem követne el egyetlen ember sem, úgy értve külső befolyás híján, akkor sem, ha életünk múlna rajta? Kérdez tehát Zimbardo idézett könyvében, aki soha nem volt hajlandó elismerni a nevéhez köthető kísérlet kudarcát. Könyvének erről szóló része kevésbé tűnik hitelesnek, a levont elméleti következtetései viszont nagyon érett, megfontolt és megfontolandó megállapítások.
Konklúziója nem kiábrándító, azaz csak részben lehangoló, hiszen rengeteg biztatást is tartalmaz, illetve megannyi módon figyelmezetet, hogy hol és miként csúszhat meg az erkölcs. Először az a véleménye, hogy megfelelő körülmények között bármelyik jó ember megrontható, és rávehető gonosz dolgokra. Megfelelő eszközökkel akarata és ellenállása megtörhető, és természetesen nem kell erőszakosságra, kínzásra gondolni. A titkosszolgálatok tudják, hogy minden embernek van gyengéje, azt kell kipuhatolják, utána könnyebb a dolguk. Minden ember, állítja Zimbardo is, rávehető, hogy irracionális, ostoba, önpusztító, antiszociális és értelmetlen módon nyilvánuljon meg. Ahogy fogalmaz, ha „totális helyzetbe kerül,” vagyis ha valamilyen hatásra felborul erkölcsi egyensúlya, elkezd megbomlani személyiségének, jellemének stabilitása.
A könyv egy sor dinamikus pszichológiai folyamatot vázol fel, amelyek jó embereket gonosz cselekedetekre késztethetnek. A „totális hatások” között van például a deindividuáció, a hatalom iránti engedelmesség, a fenyegetésekkel szembeni passzivitás, az önigazolás és a racionalizálás. Ezek mellett a leghatékonyabb a dehumanizáció, aminek hatása mentén a hétköznapi, normális emberek közömbössé válnak valaki iránt, negligálják érzéseiket, vagy szélsőséges esetben rávehetők gonosz dolgokra. A dehumanizáció olyan, mintha az elmét egy szürkehályog vonná be, hasonlóan a látáshoz, és az elveszíti megfontoltságát, tisztánlátását, és elősegíti azt a felfogást, hogy mások nem számítanak. A dehumanizáció végén a közömbösség, az empátia teljes hiánya van, ami jellemző olyan személyekre, akik mások megalázását, elpusztítását végezték vagy helyeselték.
Az a gondolat, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el a jó embereket a rosszaktól, legalább két okból is megnyugtató, írja Zimbardo. Először is, ez egy bináris logikát hoz létre, amelyben a gonosz esszencializálódik. Legtöbben a gonoszt egy entitásként, egy önállóan létező, elszigetelt tulajdonságként gondolják el, amely egyes emberekben megvan, másokban pedig nincs. Előbb-utóbb megtetszik, hogy a rossz fa rossz gyümölcsöt terem, legkésőbb akkor, amikor eljön a gyümölcstermés ideje. Ebben a kontextusban a gonoszt úgy definiálják, hogy rámutatnak korunk igazán gonosz zsarnokaira, mint Hitler, Sztálin, Pol Pot, Idi Amin, Szaddám Huszein és más politikai vezetőkre, akik tömeggyilkosságokat szerveztek, vagy tettlegesen is részt vettek azokban. Ők a leghírhedtebbek, de rajtuk kívül rengeteg olyan személy él köztünk, aki vagy hétköznapi bosszúságot okoz, vagy éppenséggel megátalkodott bűnöző, erőszakos, aki visszaél a hatalmával, aki kábítószerrel mérgezi és teszi tönkre a fiatalokat, zsaroló, időseket átverő csaló, stb.
„Megkérdőjelezem azt a hagyományos, diszpozíciósnak nevezett felfogást, amely az emberi kisiklások megértésekor elsődlegesen és gyakran kizárólagosan az egyén belső természetére, személyiségvonásaira és jellemére összpontosít. Nézetem szerint az emberek általában és többnyire jók, de könnyen befolyásolhatók, és olyasmit is megtesznek, amit rendes körülmények között személyüktől idegen cselekedetnek, antiszociálisnak vagy ártalmasnak tartanának. A Lucifer-hatás három szempontból elemzi az emberi viselkedést: megpróbálja megérteni, mit hoznak magukkal az emberek egy adott környezetbe, mit hoznak ki valakiből a kedvezőtlen körülmények, és hogyan teremtik meg és tartják életben a hatást a rendszerre jellemző tényezők.”
„Ez a meglehetősen komor utazás a sötétség szívébe az utolsó fejezetben fordulatot vesz. Néhány jó hírt közlünk az emberi természetről, illetve beszélünk arról, hogy mit tehetünk a helyzetből adódó kihívás, illetve a rendszer nyomasztó hatalma ellen. Azt találtuk az összes átnézett kutatás alapján, hogy mindig voltak olyan egyének, akik ellen tudtak állni a kívülről érkező nyomásnak, és ami erőt adott nekik, az nem valami velük született mágikus jóság volt, hanem megértették mikét működik a rendszer, és mikét lehet ellenállni neki. Egy sor ilyen taktikát említek, hogy segítsek mindenkit abban, hogy hatékonyabban ellen tudjon állni a nem kívánt társadalmi befolyásnak. Ezek a javaslatok nemcsak saját tapasztalataimból származnak, hanem felhasználtam a befolyásolás és meggyőzés területén jártas szociálpszichológus kollégáim meglátásait is.”
Ennek megfelelően a megoldást a mindennapi hősiességben találja meg. „A hősiességet négy fő jellemzővel lehet meghatározni: (a) önként kell vállalni; (b) kockázattal vagy potenciális áldozattal kell járnia, például halálos fenyegetéssel, a testi épség, az egészség hosszú távú veszélyeztetésével vagy az életminőség súlyos romlásának kockázatával; (c) egy vagy több ember, adott esetben egy közösség javára kell történnie; és (d) a cselekmény jelenideje nem ígérhet semmiféle előmenetelt vagy hasznot. A hősiesség gyakran társadalmi támogatást igényel.” Philip G. Zimbardo
„Ha felismerjük vezetőinkben a mérgező viselkedés korai jeleit, megelőző intézkedéseket tehetünk, és nem kell passzívan magunkba szívnunk a csábító mérget… Az ember alapvető kapcsolódási igénye abból a vágyból fakad, hogy másokkal társuljon, együttműködjön, elfogadja a csoport normáit. Az stanfordi börtönkísérlet azonban azt mutatta, hogy a kötődés, annak vágya, túlzó konformitássá, engedelmeséggé, illetve a csoporton belüli és kívüli ellenségeskedéssé is torzulhat. Az autonómia és az ellenőrzés iránti igény, az önmagunk feletti kontrol és az előrelátó tervezés, mint az élet szervező erői, mások életének korlátlan ellenőrzésre is rávehetnek, vagy tanult tehetetlenséggé torzulhatnak… A rossz rendszerek rossz helyzeteket teremtenek, a rossz helyzetek pedig rossz embereket teremtenek, akik rossz viselkedést tanúsítanak, és ez még a jó emberekkel is megtörténhet.” (Philip G. Zimbardo) „A hatalom akkor válik félelmetes erővé, amikor krónikus félelemmel párosul.” Eric Hoffer
„Nem arról van szó, hogy próbálok nem gondolni erre, hogy homokba dugom a fejem, és úgy teszek, mintha a veszély nem is létezne. De egy napon egyszerűen meghoztam azt a döntést, hogy nem fogok félni. Mindent meggondoltam, és megértettem, hogy mi a helyzet, ezt követően elengedtem a félelem érzését… Az én feladatom az, hogy Isten országát és igazságát keressem, és minden mást a bölcs Jézusra (good old Jesus) és az övéire hagyjak. Ők nem fognak cserben hagyni, és megoldják minden gondomat.” Alekszej Navalnij
Röviden összefoglalva a tanulságokat:
- az emberi természet nem mindig áll annak az irányítása alatt, amit szabad akaratnak nevezünk;
- legtöbbünk olyan viselkedésre késztethető, amely teljesen ellentmond a nemesedési hajlamairól ismert önképnek;
- az ember viselkedését nem csak a hajlamok határozzák meg, hanem jelentős mértékben a helyzet is (a helyzet pedig egy rendszer része);
- „velünk is megtörténhet”, minden ember és valamennyi társadalom veszélyben van.
A kísérlet:
- körülményei nem felelnek meg a tudományos kritériumoknak. Azaz nem tekinthetők elfogulatlannak, és a befolyások kérdése sem tisztázott.
- rendkívül kis létszámú résztvevő, valamennyien a WEIRD-csoportból (Western, Educated, Industrialized, Rich, Democratic societies, ráadásul dupla „W”, azaz még az is igaz, hogy White).
- a módszertanával kapcsolatos okok miatt: a kitűzött cél jellemzése, megalapozottsága, a kiválasztás elfogultsága (a kísérletvezető és a résztvevők érdekeltsége).
- résztvevők néhány reakciója utasításra történt, a kísérlet vezetőjének prekoncepciói voltak, hiszen erre épült a kísérlet, méghozzá egy meghatározott felkérésre, a résztvevők egyrészét befolyásolták, utasították, ráadásul az ötletgazda részese volt a kísérletnek, aminek megismétlése lehetetlen. Mindezek természetesen nem ok arra, hogy ezt vagy a többi pszichológiai kísérletet és tanulmányt en bloc komolytalanként kezeljük.
- nem primér pszichológiai jelenségek, amik egyenként ellenőrzöttek lettek volna, hanem ömlesztve kapunk egy sereg jelzést.
- szakemberek a 0,8 vagy annál magasabb megbízhatóságú teszteknek örvendenek, (a 0,9-et preferálják), a személyiségteszteknél ez a szám 0,75 körüli. Statisztikailag ennél jóval kisebb szignifikációjú eredmények tulajdonképpen anekdotikus bizonyítékot szolgáltat. A szóbanforgó kísérlet esetén replikációs problémákról egyáltalán nem is beszélhetünk, mivel ebben a formában a kísérlet – etikai okok miatt – nem ismételhető meg. Kérdés, hogy az ismert, illetve a hétköznapi tapasztalatok az értelmezés új fejezetét nyitják, vagy besorolhatók ugyanebbe a témába. Egyébként ezekről később részletesebben szólunk. A kísérlet semmilyen korrekt következtetésre nem vezetett.
„A hagyományos nézet (azok körében, akik az individualizmust hangsúlyozó kultúrákból származnak) az, hogy a válaszokat belül kell keresni, a patológikus viselkedést és a hősies életformát egyaránt. A modern pszichiátria hajlamorientált. Ugyanígy a klinikai pszichológia, a személyiség- és értékelő pszichológia is. A legtöbb intézményünk ilyen szemléleten alapul, beleértve a jogot, az orvostudományt és a vallást is. Feltételezik, hogy a bűnösben bűn található, a betegben pedig a betegség. Vizsgálódásukat, érdeklődésükett a ‘kicsoda’ kérdésekkel kezdik: Ki a felelős? Ki okozta? Ki a hibás? Vagy adott esetben: kié a dicsőség? A szociálpszichológusok (mint én magam is) általában kerülik ezt a hajlamosságra vonatkozó gyors ítéletalkotást, amikor szokatlan viselkedésmódok okait próbálják megérteni.” Philip G. Zimbardo