„A mindennapi élet nem elegendő az ember számára, szükségünk van transzcendálásra, visszavonulásra, értelemre, megértésre és magyarázatra, arra, hogy átfogó és meghatározó mintákat lássunk az életünkben. Szükségünk van a reményre, a jövő előérzetére, szabadságra (vagy legalábbis a szabadság illúziójára), hogy kiterjesszük képességeinket, akár távcsövekkel és mikroszkópokkal, akár a folyamatosan fejlődő technológiákkal, vagy olyan lelkülettel, ami lehetővé teszik számunkra, hogy túllépjünk közvetlen meghatározottságunkon. Az effajta elszakadásra éppúgy szükségünk van, mint az elkötelezettségre az életünkben.” Oliver Sacks
Legkésőbb akkor érti meg a lényeget, amikor többórás erőpróba után, kimerülve, apróbb horzsolásokkal, friss koccolásokkal, szederindák karmolásának nyomaival, de végre fent van a csúcson, teljes színén érinti az ég, és mint ismert, a végtelent a külső nem korlátozza… Szerencsés esetben része van mindabban, amit egy ilyen helyen várhat az, aki csodát gyűjteni érkezett: panoráma, biztató napfény, karakteres hegyi szél, örök árnyékok mélyén hallgatag hófoltok, amik beleszerettek a télbe, és a nyári hónapoknak, megviselten ugyan, de némi hideg, fehér fényt kölcsönöznek. Az érkezőhöz minden esetben bezörget az ámulat, ami a kihívás és a remény közös vázlatából született. Mondhatni a rádocsálkozás alapesetben össze van csomagolva a heggyel, de úgy is igaz, hogy általában a nyílt, háborítatlan természettel. Emberünk elégedetten körbenéz, aggodalmának szintje ugyan mérséklődött, mégsem hivalkodik a vertikális teljesítménnyel, a hiúságot kihajtotta belőle a fárasztó út és a hegy tekintélye. Leveti bakancsát, legalábbis virtuálisan, mikor megáll néhány arasznyira a legmagasabb helytől, mert az foglalt, a végtelen kapcsolódási pontja. A természet széles palettán, az érzékelés minden interfészén be akar férkőzni az emberi szervezetbe, erre minden lehetőséget kihasznál, és igyekszik felszámolni a különbséget. Tulajdonképpen ezért jövünk ilyen helyre, ezt szeretjük benne, és ezt várjuk tőle. Szelei a völgyek mélyéről fölkapott csendhez a korhadó növényzet nappali illatát keverik, a sziklák mozdulatlanul állják ostromaikat, a növények engedékenyebb természete viszont érzékletesen láthatóvá teszi az igyekezetet. Szemközt hófehér felhők borogatják egy hegy jeges homlokát, arrébb levő a körgallért hozza vissza divatba, pedig talán csak a szelek naplózási szünete látható.
Emberünk mindeközben készül már a visszatérésre, hiszen nyilvánvaló, hogy ezen a helyen csak vendég, bár bejött neki a hangulat. Ittlétét sorsnak azért nem tudná nevezni. Illetődötten, mégis mohón merít a javakból, fogadja a természet tisztító manővereit, engedi, hogy átjárja minden porcikáját a végtelen, ami a hegy tekintélye hívott az alkalomra. Ismeri, hogy az élet tengerszintjén az álmok dinamikája lecsökken, a világ dolgai és tárgyai elterelik szívéről a fényeket, ezért a hegyi időben fel kell tarisznyálni tágasságból, bizalomból, alázatból. És természtesen szépségből. A visszútra való első gondolat máris elhalványítja a jelenlétet, amikor a vágy lemondássá válik, a növekedés búcsúvá, akkor egy rövid időre felfüggesztődik a létezés. Mint túlterhelt számítógépünk, a mentési szünetekben eldugja parancsainkat.
Csordultig van hálával, ami bedolgozza magát szöveteibe, az áhítat teste is tömör: rátámaszkodik; lélegzete apró párafelhőket osztogat a hűvös szélzajban, és egyetlen pillanatra sem kíván a moston kívül lenni, amit közönségesen boldogságnak, vagy „saját bőrben való jó közérzetnek” nevezünk. Egyelőre az öröm kitölti a teljes idejét, a hála egyik rétege a fáradtságnak, méghozzá a fölső, a látható, és teljes mértékben lefedi a küzdelem emlékét is, mit sejtszinten őriznek az izmai. A felhám alatt pedig, alkonyati tűzként, parázslik az izgalom. Zavarában időt kér, mint gyermek, ha fogócskában vesztét érzi, azaz további türelmet az elmúlástól, hogy még hasonló élményekben részesülhessen. Minthogy végre ott van, ahol lenni akart, a kozmosz eleven írásjele a havason, a mindenség testmeleg, és minden kiterjedéssel rendelkező szignója, jóllehet esetleges és törékeny, mégis feljutott egy magasságba, miközben érzékenysége és sebezhetősége megmaradt, ez bizony egyfajta vigasz és büszkeség forrása is itt, a hatalmas, meredek sziklák között. Amint izzadságának vizei átcsörgedeznek a kimerültség képzeletbeli kövein és apró gátjain, a hála dalát hallatva, mi tagadás, az önérzet is odacseppen a pillanatra, sőt, talán éppen ezzel lesz kerek a felemelő élmény. Nagyokat szippant az éles levegőből, egyezteti eredményét és fáradtságát, örömét és korábbi vágyait, és akármennyire ünneprontó ezt említeni, de van benne egy halk vita a nyereség-veszteség listán, amit olyan tapintatosan kezel, ahogy beteghez érkeznek a látogatók. Tisztulnak érzései, mint a tengervíz, ahogy a folyó létráján egyre közelebb kerül a hegyi forráshoz. Aztán mélyen elgondolkozik. Rendszerint odahaza, jóval később, és kissé rezignáltan, viszont mély belső átéléssel elmosolyodik. Mint tengerész, aki egyszerűen a vízre bízta érkezését, és valóban partnál van, kiköthet, de tanácstalanul néz körbe: „rendben, szárazföldnél vagyok, de melyik part is ez?”
Minden csúcs igazából egy hegy lába, újabb kapaszkodó kezdete, egy álom pereme és egyben bevezetés a következő megmérettetésbe, a legmagasabb pont is egy újabb kihívás csupán. Megsejti a magasságok egyik legfontosabb törvényét, hogy egy ilyen folyamat soha le nem lezárható, úgy értve tart élethosszig. Azt is, hogy „másként” fog véget érni, fogalmazunk tapintatosan, vagyis nem saját döntésből, mert aki megízlelte ezt az élményt, az vágyni fog rá, míg vágyai vannak egyáltalán. Az első randi máris sírig tartó szerelem. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik valamennyi érintett számára, hogy minden értelmes cél ebben az életben mégiscsak személyi, nem pedig tárgyi, teljesítményi, látványi, stb. Lehet ezt személyesebben is fogalmazni, de lényeg, hogy jó eséllyel új nézőpontot és lendületet kap az élet, amivel tudja színezni a szürkébb napokat, de nemcsak erről van szó, ennél tartalmasabb érzéseket is átélhet. Ugyanis egy hegyi élmény, valamelyik a sok közül, mély belső átalakulást is előkészíthet. A változás származhat egy félelmetes szituációból, amit például a hegyi vihar celebrált, hiszen tudjuk, hogy az semmi máshoz nem fogható, de lehet könnyebb származású, amikor az ember a novemberi idő nyirkos leheletét megérezi, és egyszerre hálás lesz szerény otthona melegéért és biztonságáért. Lehet felrázó, lehet csendes, hozhat közeli tapasztalatot a kegyelmi időről, illetve arról, hogy a mindenség békülő ölelése a Teremtő szeretetének üzenete. Valakiben alázatot épít, mást pedig felszólít embertársai iránt mélyebb elköteleződésre. Hogy erősítse meg kapcsolatait, a földieket és az égit egyaránt. De elmondjuk mindezt témaszerűen.
Leírhatjuk az emberi jelenlét valóságát a „közelség” fogalmával. Eszerint az emberi mivolt majdnem megérkezés, szinte barát, közel a célhoz, ott van a boldogság peremén, a béke határán, majdhogy a feloldozásnál, már-már szeretve; közel a másikhoz, a távozáshoz, a könnyekhez, és közel Istenhez. Mindenkor a siker vonzáskörében, már-már elkészült, de folyton a kudarc peremén, hogy az egészet feladja. Emberi lényegünk úgy is megfogalmazható: „ami majdnem ott van”. Olyan lények vagyunk, akik mindig közelítenek, majdnem készen vannak, de akiknek mindig szükségük lenne még egy kis időre, egy kevés biztatásra, értett gyümölcsök, akik folyton úton vannak, ellesni a virágzást. Egéz életutunk a közelgő, várható megérkezések sorozata. Képzeljük el a jelenetet. A templom harangjai elhallgattak, a mise viszont még nem kezdődött el, a szolgálattevő még nem mutatkozik, de megígérte, hogy időben érkezik. Valahol két esemény között várakoznak a hívek, akik biztosak abban, hogy a szentáldozás hamarosan elkezdődik, holott egyre mélyül a csönd, és gazdátlanok a szent javak.
Aztán vannak vakfoltok is az életünkben, ahol úgymond össze volt hajtva a térkép, és a nyomvonal töredezett, kopott, egyes szakaszok teljesen el is tűntek, és ha éppen ott tart valaki, nem tudhatja az irányt, hiába kísérletezik. Van az az eset, hogy az illető csökönyösen csukva tartja a szemét, és semmit sem akar látni, ignorál minden szépséget és figyelmeztetést, legtöbb esetben viszont az történik, hogy valaki nagyon szeretné tudni, hogy hol tart, de nem tudja merre induljon, mert nem ismeri pontos helyzetét. Rendszerint ezt hiányosságnak, emberi természetnek, sebzettségnek, bűnnek nevezzük, lényeg, hogy lefedetlen szakasz, ismeretlen, de adott esetben lehet gondozatlannak is mondani, lényeg, hogy egyfajta üres terület a létezésben, aminek félreértés, hibáztatás lehet a folyománya. Hic sunt leones. Mindenik fentebb említett, tanácstalanságot idéző, veszélyt jelző fogalom viszont egyben azt is megfogalmazza, hogy még mindig van lehetősége az egészen másnak: gyógyításnak, szeretetnek, tanácsnak, barátságnak, vigasznak, feloldozásnak. Hogy nincs lezárva, lepecsételve, elrejtve az illető élete, megközelíthető a megoldásokkal, amik felől egyértelműen megbizonyosodtunk, hogy igenis léteznek. Amúgy még a legpontosabb térképek sem tartalmazzák a kiálló gyökereket, amikben az arra járó megbotolhat, a kígyókat, amikre ráléphet, a mohanedves sziklákat, amiken megcsúszhat, márpedig túrázáskor ezek a legnagyobb arányú hibázások. Lényeg, hogy hiány volt, van és lesz, ahogy lesz elakadás, gond, gyarlóság is, buktatók, miegyebek, és hogy mindez így rendben, sőt, éppen az egyenetlenségekért indultunk, ezek tartanak ébren, szítják érdeklődésünket. Nincs, sosem létezett, és nem is fog készülni olyan térkép, ami képes lenne minden akadályt, buktatót előre jelezni, és így sima úton kalauzolni, mégis menni szeretnénk, mert ez adja az élet karakterét, és a karcolások, veszteségek elkerülhetetlenek, amolyan kötelező kísérőelemek. „Mindig lehet vihar. Bármikor jöhet eső. Egyesek kényszeredetten megtapasztalják, néhányan tudatosan átélik. És vannak akik ilyen jelenségekből születnek.” Shannon L. Alder
Ne aljasságra asszociáljon rögvest az ember, ha valami hiányt, tévedést, netán bűnt érzékel, vegye tudomásul, hogy van tanácstalanság is a világon, ami megoldásért tusakodik, közben talán segítségért kiált. Gondoljon térképek tűrődéseire, rojtozódásaira, amikről minden időben és helyen eltűnődhetünk, de itt, a hegyi idő érdes viszonyai között, ahol hűs levegőt apróz a tüdőnk, mélységek borzolják kedélyünk, talán mégiscsak határozottabb jelzéseket kapunk. Ezért adnak a testet megviselő hegyi tapasztalatok annyi pluszt, bár azért óvatosan fogalmazzuk szentenciáinkat, illetve tapintatosan osztogatjuk a tanácsainkat, az okokat nem kell részleteznünk, ugyanakkor az említett viszonyok csak egyike a lehetséges körülményeknek, ahol karakteresebb az élet, egyértelműbbek a visszajelzések. Elhangzott itt egyik résztvevőtől, hogy: „szeretem az idegenséget, átélni azt, hogy elveszett vagyok, van ennek egy gyermeki bája, hogy elfogadhatom mások segítségét.” Felimerések születnek a megilletődöttség nyomában, korábbi értékrend kissé átrendeződik, a tárgyi javak szintje lecsökken, az emberi kapcsolatoké megemelkedik. Többen úgy érzik, és el is határozzák, hogy szeretnének mások örömére élni, vagyis olyan életet kívánnak, amiben megadatik, hogy bepillanthassanak embertársaik összegyűjtött álmaiba. Mivel ilyen esetben egzisztenciális kihívásokat él át az ember, a tanulságok is ott keletkeznek, legalábbi hasonló karakterű felismerések lepik el az életet. Egzisztenciális fenyegetésre ősi és ösztönös reakciónk a kapcsolat.
Errefelé nem ritkán találkozni olyannal, aki fogadalmat tesz, hogyha felér, akkor…, hiszen itt világosabb a kép, szélesebb a látás és az élet, mégiscsak összeér az ég és a föld, vagyis két végtelen találkozik, és ő maga lesz a kapcsolat, ujjával érintheti a fölső óceánt…, szóval itt mégiscsak több a tisztaság, és bármikor történhet kiáradás a végtelenből. Másrészt úgy gondolja, hogy illetlen vágyait a csúcsig tartó menetelés során kiszámolja a testi fáradtság, hiszen ő sem laborból kötötte el dns-ét, bizony kimerül, eljut képességei határára, ami azt is jelenti, hogy megszűnik a mindenség iránti zsörtölődése, fölfüggeszti ellenállását, beszűnteti hivalkodásait. Legalább ne legyen útban önteltség, ezzel is egyengetődjék az út, tisztuljon a csatorna, amin a vágyott lényeg megérkezhet. Szóval valahogy csak utat talál hozzá az alázat, ami előkészíti a pályát a rácsoldálkozásnak és áhítatnak. Egy ilyen helyzet mindenképpen ösztönzi a nagy elhatározásokat, mikor a rendkívüli megélés leszedi a habot az életről, és felkínálja a dirrekt változásnak. (https://www.azarandok.hu/anam-cara-2/)
Elvárásaink vannak tehát, vágyak, elképzelések, aztán szembejön a valóság. Hegymenetben azt várja az ember, hogy ahol majd vele kezdődik az ég, ahol nagy erők állnak ellent a befejezettség gondolatának, ott könnyedén táncra perdül, és ha már ott lesz, asztalt terít az egész világnak, elengedi mindenki tartozását, feloldoz, megbocsát, átölel. Hogy ami nem sikerült másutt, arra majd ráveszik az extrém körülmények. De a magasság rendszerint beleásít ezekbe a vágyakba, és könnyedén, mintegy közömbösen odébb tereli felhőit, anélkül, hogy látványosan, azaz csodák szintjén beavatkozna az emberi életbe, és teljesítené ugyan merész, de mégiscsak szentnek tartott álmait. Néha úgy tűnik, hogy semmi különös nem történik, az érintett osztályrésze csak libabőr, a külsőn felhólyagosó megrendültség, de mintha igazi, szembeötlő nyereség nem mutatkozna. Mert bizonyos helyekhez irreális elképzelések kapcsolódnak, pedig a helyszín és az elhatározások hatékonyságának összefüggése nem több, mint ami létezhet az imazsámoly kényelme és az ima mélysége között: előfordulhat, hisz ez volt a kárpitos célja, de nem garantált.
Valaki, akit szerettem,
egy dobozt adott, azt mondta
tele van sötétséggel.
Évekbe telt, mire megértettem,
hogy ez is egy ajándék volt. Mary Oliver
A nagy fogadalmak sorsáról valójában nem sokat tudni, talán sokan állnak tanácstalanul fent a csúcson (főként utána), kezdenek elbizonytalanodni, arra alapozottan, amit vártak a helyszínnel való találkozástól, közös sorsuk idejétől, és napfényes terveikre ködként kúszik rá a kétség és a keserűség. Ezek szerint emberi gyarlóságuk szuszogva baktatott nyomukban, a helyszínen pedig emlékeztette, hogy jelen van, meghogy a terve úgysem fog sikerülni. Ez pedig, ismerjük, a kudarc előjele, külső-belső erő nyomán primér ösztönökre visszafejtődött vágyak fenyegetése. „Az a nagy hibád, hogy úgy játszod életed drámáját, mintha társtalan lennél… Ha elhagyatottnak érzed magad, az azt jelenti, hogy nem érzékeled környezeti világod intim jelzéseit, elvesztetted a nyomot… Kapcsolódj be a világod diskurzusába! Vedd észre, hogy minden párbeszédet akar folytatni veled, még a vízforraló is énekel, miközben vizet forral a teádhoz…” (ld.https://www.azarandok.hu/david-whyte-versei/)
El kell mondani nekik, hogy nincs veszve semmi, merthogy egy ilyen érzésegyáltalán nem a csődöt jelzi, hanem ez történik akkor, amikor ugyan megrendül a bősz élet birodalma, de csak a körülmények lecserélésére összpontosítunk, ez a sorsa a gyors változásra váró törekvésnek, az esetben, ha reményünk aktora javarészt egy külsö tényező. Nyugalom, mert ami következik, az sem lesz terven kívül, és benne marad az örök szeretetben, talán más lesz a lépték, mint amire számított, de az, aki vihart mondott, mond majd természeti békét is. Felismeréseket ad, új látást, és nem feltétlenül a természeti törvényeket zavarja össze. Ahogy a köd lehet szemfedő és mennyasszonyi fátyol az ég arcán, jóllehet ugyanaz a jelent, valahol mégis eldől a jelenség értelme. Mondjunk egy példát, ahogy a tavasz sem csak kívülről érkezik, ahhoz hozzátartozik a rügyek láthatatlan védelmi protokollja, amint biztonságban, sejtjeikben az előre elkészített érzékenységgel várakoznak. Hegyi összegélmény önmagában nem elegendő ahhoz, hogy egy nagy elhatározásban megerősítsen, arra még kevésbé, hogy azt karmesterként, levezényelje. Szükség van a „mélyre mentett rügyekre”, a gyökérzetre, és a benne várakozó tápanyagokra, a meginduló keringésre, aminek első áramlata, egyesek szerint, könnyízű, a természet szülési fájdalmai nyomán. „Azt hittem, hogy a Devil’s Thumb megmászása megoldja az életem összes problémáját. Végül szinte semmit sem változtatott. De rájöttem, hogy a hegyek nem alkalmasak a problémák befogadására.” Jon Krakauer [A Devil’s Thumb, felemelt hüvelykujjra emlékeztető csúcs az Egyesült Államok és Kanada határán. A kihívást jelentő hegy keleti gerincét először Jon Krakauer mászta meg, egymagában.]
Mégiscsak megtud valamit önmagáról és a világról, miközben átéli, hogy az élet áldáshordozó, hogy isteni képmás, küldetés, feladatok, és minden egyéb hozzátartozik. Többek között rájön arra, hogy őszintén vágyakozik a természet ölelésére, ezért vonul egyre följebb a völgy mentén, patakok zúgásán tájékozódva. Keresi a karakteres szelet, a súlyos éjszakát, ami már megtelt, és több sötétet nem is fogad, pontosan olyan jelenlétre vágyik, amiben veszteséges az emberi kivagyiság, amiben mégis feloldódik a kicsinyhitűség és a gyávaság. Meg akar szabadulni hiúságtól, de béklyóktól, rutinoktól, szabályoktól és előírásoktól is, illetve vágyik arra, hogy mintegy közelről lássa a megnyílt eget, amint elhúzódik színén a függöny, és egy nem emberi erő elvegye előlük, majd kisvártatva gazdagabban visszaadja a hétköznapoknak. „Nincs mese, mindenképpen le kell ugrani a szikláról, de útközben szárnyakat kell építened magadnak.” Annie Dillard
Vándorlunk hegyeken és sziklák között, belehallgatózunk patakok zúgásába, mosakszunk nyirkos szeleiben, mi ködökben teríti arcunkra törlőjét, átéljük, hogy ezekben sodródik az, amiben mind egyesülhetünk, mert a tengeren, egyesülésük helyszínén, hallásunkat és vágyainkat is, mintegy a végtelen vizek fölé emelik. Valójában ezt az élményt a végtelen és a szabadság közös tartománya hordozza, azaz egyike azoknak, amikben ez megélhető. Mindazonáltal nincs kétségünk, hogy a határtalan nemcsak az erdő kórusát vezényli, és nemcsak a nagy vizekben lakozik, hanem ott van legszelídebb szellőben is, mi óvatosan megkerüli arcunk, és ott van a szerényen szivárgó, sötét mélyekből fakadó forrásokban, a sziklamedence szűk vizén hintázó lágy fénysugárban. Ezen túl mindenben, mindenütt ugyanazt hirdeti, ugyanazéert fohászkodik, kiált, könyörög: szeretne megtestesülni egy múlandó és szeretni képes életben. „Néha Isten nem azért küld egy csatába, hogy megnyerd. Elküld, hogy vidd végig.” Anne Lamott
Az ember kiáll a hegyre, és nagy erők fedezésében annyit mond: itt vagyok. Talán nem egészen imádság, de másnak sem lehetne nevezni. A címzett majd tudni fogja a többit, minden bizonnyal nemcsak a gondolatokat, hanem gazdájukat is megismeri. Kemény szelekkel belelapozza saját akaratába, befoglalja saját kézírásába, beköti a mindenségbe, mintegy érzékletesen elismerve, hogy az illető nemcsak önmagához tartozik. Merthogy örök várakozással születetett, akihez a végtelen érintése eleve hozzátartozik, mint az egykori tengerjáró vitorlásokhoz a csillagok állása. Létezése tehát nem esetleges, nem írható le pusztán mondén jelzőkkel, nem mérhető immanens értékekkel, és igenis eredendően készen van arra a hangra és a csendre, amelyben az Ő akarata megérkezik. Nem azért, mert jónak nevezhető, valamilyen erkölcsi rendszer szerint, vagy mert megérdemli, nem is azért mert ilyesmi úgymond kötelezően járna a létezéshez, hanem mert Isten nem tehet másként. Emberünk tehát itt járt, a Nap átölelte, miközben mint felhasadt párnából a tollú, szálltak az évek, és puhán, de sűrűn hullottak alá, időnként a hiábavalóság érzetét keltve. Itt járt, átölelt, és hagyta, hogy öleljék, hogy könnyű, de nem könnyelmű reménységét széthordozzák konduló harangok és csavargó szelek. Sebezett és sebződött, újrakezdett, tartózkodott, elkeveredett és kivonult, fájt és fájni hagyott, tapasztalatokat gyűjtött, átélt, megtört és megújult, alkalmanként régi hideg miatt dideregett, ahogy azt a hegyiek mondják, sőt, bizonyos esetekre igaz az is, hogy nincs annyi idő egy életben, amennyivel az egykori fagyás bilincseit fel lehetne oldani az emlékezetében.
Jövünk viszontszeretni mi is a teremtett világot, a természetet, a hegyek lerogyó vizeit, amint bukdácsolnak kövek hátán, jól definiált rend szerint, jétékosan görbítve a rideg vízszintet, gyönyörködni fellegeinek vad csatáiban, hallgatni a tűlevelek között átsurranó szelek incselkedését, az őszi, megtépett lombkorona nehéz sóhajtásait, figyelni hópelyhek és fatörzsek táncát, és amint elveszti fejét a könnyű, szelíd levegő, ha tömegbe verődik. Jövünk együttérezni vezeklő hófoltjaival, megismerni zajjal és fehérséggel védekező jegeit, és mindeközben csendben, zökkenőmentesen megszeretjük jajainkat és kudarcainkat. Látni a magasságok sziklahátjait és turistáit, dörgölőző fuvallatait, csattogó jeges vizeit, szelek fölé hajló napsugarait, csírázó magvait, csalitos vadcsapásait, éles levegőjét, kék hidegét, bús ködös alkonyatát, kutatni zergéi útját, ami szintúgy titokzatos, mint a mélytengeri halaké, illetve a szerelmeseké. Nézhetjük, akár hanyat fekve is, sasok vitorlázását a függőlegest ostromló huzatban. Csendje olyan, mint a fehér fény, ami tudvalevőleg nem hiány, hanem minden színt tartalmaz. A hegyi csend különleges, nem is csend a maga nemében, hanem a „minden” egyik változata, csak az elménk fedezni olyan hatékonyan errefele a minden-semmi különbségét. „Nem ereszt föl a csönd” mondhatnák azok, akik visszafordulnak hegymenet, ugyanakkor az a fajta zaj, amivel tele van a világ, ennyire nem kényes, könnyedén befogad, mert híg, fajsúlytalan, üres.
A szél átfésülte a fenyőerdők sötét koronáját, ugyanazzal a mozdulattal, amivel jóval odébb végisimított a tenger fodrozó arcán, talán a hegyek jeges csúcsain is, ki tudja merre járt, nyomát már le is pecsételte a holdfény, ami a havasok ezüstkehelyhében felemeli a csoda jelét. Egyébként a szélnek szüksége van a testünkre is, hogy szóhoz jusson. Kapucnik, cipzárak, flapnik érintésével duruzsol, zúg, dörömböl, de ez sosem zavaró annak, aki tisztító munkáját megérezte. Uitwaaien – mondja a holland. „A csend minden, ami van. Ez az alfa és az omega, ez Isten gondolatai a vizek felett, ez a tízezer dolog vak hangja, a szárnyak zümmögése. Tégy egy lépést a helyes irányba, imádkozz a ‘Világhoz’”. A különbségek elmosódnak. Lépj ki a földi sátorházadból. Imádkozz szünet nélkül.” (Annie Dillard)
Elgondolhatatlan persze, hogy miért érdemes menni, és mi értelme van az egésznek, ha a hegyi szereposztás szerint a gyötrelem és a nélkülözés a főszereplő, vagy ahogy az a túrázók között ismert: ha hegyen jársz és nem fázol, ha nem vagy éhes, szomjas esetleg fáradt, ha nem izgulsz, nem vagy kimerült, akkor bizonyára alacsony a mércéd és a szinted. Elegyedés nélkül köt magához, magunkat róla le nem választhatjuk, de engedi szabadságunk, hogy döntsünk, fájjunk, szenvedjünk a fiziológiai túlfutásban. De a szenvedély hatékonyan árnyékolja fáradtságunk, mire jelzést kap a múzsahordozó szervezet, belül lángolunk már emberhosszan. Mint a szerelemben, mielőtt felfognánk, már el is sodort, vagyis felüdített a kávé, ami még le sem főtt. Pontosan, egy megváltott világ működésébe enged bepillantást a hegyi környezet, olyasmibe, ami a szemléletben már ott tart, amihez gyakorlatilag még közel sincs. Mint a sötétkamrában, amikor a film az orsóval együtt belemerül az előhívóba, és elkezdenek látszani az exponált képek, a természet így mutatja meg azt, ami ott van bennünk, holott korábban nem volt észrevehető. Stewart Alexander Lowe, a hegymászólegenda mondta: „Kétféle hegymászó létezik, vannak azok, akiknek a szíve dalol, amikor a hegyekben vannak, és a többiek.”
A hegyek árnyékában egyébként gyorsan öregednek az emberek. Egyik reggel felkelnek, és azt érzik, hogy többé már nem mennek/mehetnek fel, és abban a pillanatban öregek lesznek. Akkor is, ha előtte sem másztak fel soha. És a legostobább tanács, amit adni lehet nekik: soha ne add fel. Mert elvesszük öregedésükből, vagy bármilyen előálló képesség hiányából a méltóságot, ami pont annak bája, ahogy le tudunk mondani arról, ami már elérhetetlen. Tudjuk, hogy ezt nem túl kellemes olvasni, de az ember végül megkopik, de jöhet betegség, lustaság, baleset, vagy akármi más, azonban a fények jó esetben nem fölszedik sátorfájukat, hanem a belsőbe költöznek. Ki tudja mikor kerül ránk a sor, még nincs visszaszámlálás, de lehet, hogy a tollat már megmártotta a kalamárisban a parancs aláírásához. Amíg alkalmas az idő, addig használja ki mindenki! „A világ nagy, és szeretném jól megnézni, mielőtt besötétedik.” John Muir
Hogy megőrizd szíved,
ezekre figyelj:
tudd, hogy halandót szeretsz,
ezért annál jobban tusakodj érte,
tudva, hogy saját életed függ tőle;
és amikor eljön az idő, hogy elengedd,
engedd el. Mary Oliver
Itt fent egyszerűen felhők takarják a kísértések városát, itt magyarázkodás és szégyen nélkül kicsinek érezheti magát az ember, azért is megyünk, hogy találjunk egy valamilyen jellegű „nem bírom tovább”-ot. Végtelen ostoba és nevetséges vágy a hegy legyőzésének szándéka, mikor páránkat oly könnyedén arcunkra csomózza hűséges fegyverhordozója a szél, pedig ki veszi komolyan, mikor filigrán, játszi teste egy fűszálat is megközöl? Nincs mit legyőzni, és nem is kell, már logikailag is bizarr pl. az önmagunk legyőzése. Ne bohóckodjunk. Úrrá lenni a lustaságon, az rendben, meg hogy őszinte alázattal, de tegeződsz ösvényeivel, ahogy a rajta járókkal is, függetlenül attól, hogy ki honnan érkezett. Itt vagyok, ennyit mondjon az ember, itt vagyok a magam sebezhetőségében és kétségeivel, és mindent beleadok.
A „hegy” egyébként lehetséges helyszíne azoknak a tapasztalatoknak, amiket sokan egészen másutt és másban találnak meg, a teljesség igénye nélkül: közösség, ünneplés, baráti együttlét, olvasmány- vagy filmélmény, sport, utazás, spirituális megtapasztalás, esztétikai élmény – tehát nem egyedi és egyetlen színre korlátozódó élmény, de a hegy egyetlen részletében sem a mi vágyaink, igényeink által létrehozott valóság, hanem régóta ott van. Legfeljebb elfogad, mert érzi, hogy honvágyunk van, mintha a „fönt” lenne a forrásunk, mintha onnan jöttünk volna.
Bizonyos nyelvekben (angol, latin) a törekvésnek és a légzésnek ugyanaz a szótöve: aspiration, és ebben időnként még a remény is vendégként megjelenik. Minden embernek kell legyen néhány olyan megélése és gondolata az életről, amit rajta kívül senki nem élt és nem talált meg, és ha ezt komolyan veszi, lesz is róla legalább egy olyan mondata, amit még senki nem mondott, és már nem élt hiába, néhány embernek segíteni tud. Ugyanakkor tudomásul kell vagyük valamennyien, hogy bele vagyunk keveredve a világba, szívünk nem független, nem vagyunk érzéketlen gépek, cselekedeteink sem elszigeteltek, hanem egy nagyobb egész elnyelt hatásait tükrözik. Szóval ha akarjuk, ha nem, de hatunk egymásra, a világra, vagy jó, vagy rossz irányba. „Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak. Úgy látjuk a dolgokat, ahogyan mi vagyunk. Csak azt láthatjuk másokban, amit a természetünk megenged. Látásunk hatósugara és minősége személyes fejlődéünk mértékétől függ. A személyes viszont, ha elég mély, univerzálissá, mitikussá, szimbolikussá válhat. Az igazi szépség az, amit a szeretet szemével látunk.” Anais Nin.
Klettersteig, Eisenerz
(Technikai okok miatt egyelőre a Hochalmspitzén, ill. a Dachsteinon készült képeket és videókat töltöttük fel)
Néhány mondat erejéig ne figyeljen senki. Szóval a klettersteig, via ferrata, nem helyettesíti sem a hegymászást, sem a túrázást. Ez közhely. Ki kell próbálni, mert érdekes, és mégiscsak ad egy kis többletet. Sokat azonban nem érdemes tőle várni. Akkor sem, ha látványos helyeken visz át, sodronyhídak, meredek falak, stb. Egy sima túra sokkal nagyobb élmény. Csak ennyit akartunk mondani. Jó hír viszont az, hogy 20 perc alatt minden fortélyát el lehet sajátítani, ami például egy egyszerű túrára vonatkozóan sem mondható el.
Beszállás előtt egyik kezdő nézi a hevedereket (sling), rajtuk a Nemzetközi Hegymászó Szövetség (Union Internationale des Associations d’Alpinisme, UIAA) felvarrt címkéje, hogy 35 kN teherbírásra vannak hitelesítve. E minősítés nélkül természetesen senki nem használ mászóeszközöket. Egyébként újonnan a 40-et egészen biztosan bírják, de ez mellékes. Egymásra néztünk T.vel. Hányszor hallottuk, hogy 200%-os legyen a biztosítás. Történnek így is balesetek, de két esetet ismerünk, amikor a rendeltetésszerűen használt biztosítóeszközök elégtelennek bizonyultak. Eisenerzben is voltak balesetek, de már kikötött állapotban.
Szóval elég a 35 (v. 25) kN? Van egy nagyon kerek adat, ami nyilván nem pontos, de mint ökölszabály alkalmazható. Az emberi szervezet (elsősorban belső szervek) kb. 10kN terhelést bír ki, afölött… „élettel összegyeztethetlen”, tartja a szakzsargon. Lényeg, hogy nem kellene afölé menni. A 10kN viszont a szervezetet direkt érő hatást jelenti, nem egy dinamikus kötél vagy zuhanáscsillapító által módosított, közvetett erőhatást. Viszont a beülő, a biztosítóeszköz lehet kissé sérült, használt, valamennyire elöregedett, a kötél, a sling sprőd, történhet az esés úgy, hogy megcsavarodik, sérül, stb. Szóval a 35kN 200%-os biztonságot jelent a felsorolt kockázatok mellett, úgy, hogy egy kis ráadás maradjon benne. Természetesen a 200% az emberi szervezet tűrőképességének felső határához mérve.
„Vannak öreg hegymászók. Vannak merész hegymászók. De nincsenek öreg, merész hegymászók.”
A Felső-Stájerországban levő Eisenerzer Klettersteig hegymászóút 2005 októberében nyílt meg (hivatalos megnyitója csak 2006 tavaszán volt, az Eisenerz Természetbarátok 100 éves jubileuma alkalmából). Nagyszerű panorámás kilátást nyújt Eisenerzre, az Erzbergre és a Leopoldsteinersee-re, és út vezet fel aaz Ennstaler Alpen csúcsai között megbúvó Pfaffensteinre (1865m).
A Naturfreunde Eisenerz (Eisenerz Természetbarátok) egyesület 100 éves jubileuma alkalmából vállalta a via ferrata építésének költségeit. Gratulálunk a szervezőknek, az építőknek a professzionális (és fáradságos) munkájukért! A terephez érzékenyen igazodó szakaszok mellett néhány meglehetősen nehéz, erőteljes és kitett helyet is meg lehet mászni.
Legtöbb szakasz B és C nehézségű, de vannak D fokozatok is, ahova már egy kis leleményesség és erőnlét kell, vagy egy-két jó barát. Szóval ezek jelenlétében átlagos erőnléttel is teljesíthető, de nem árt némi technikai rákészülés. Ez azért jó hír, mert nem kifejezetten edzett emberek számára is élményt adhat. Egyedül viszont csak az vágjon neki, aki legalább a Raxot könnyedén teljesítette.