- rész
„Ruandában, a sötét időben, miután találkozót kértem tőle, személyesen fogadott az ördög. Ott álltam előtte, megérinthettem, sőt, a szagát is éreztem. Kezet ráztunk. Ezek után meg vagyok győződve, hogy Isten is éppen ilyen valóságos létező.” Roméo Dallaire kanadai vezérőrnagy, a népirtás idején az ENSZ ruandai békemissziójának vezetője (ezredesi rangban). A Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda – c. könyvében azt követően teszi a fenti szimbolikus, de drámai megjegyzést, hogy találkozott az Interahamwe országos vezetőivel. Ez a félkatonai hutu szervezet kulcsszerepet játszott a népirtás előkészítésében és irányításában, nem kevésbé a végrehajtásban. A találkozót Dallaire kezdeményezte, már az erőszak tombolása idején, katonáinak biztonságát és a további vérontás megakadályozását szem előtt tartva. Önéletrajzi írásából megrázó filmet forgattak (Shake Hands with the Devil). Parancsnoksága alá (UNAMIR) kezdetben 2500 fős kontingens tartozott, a katonák többsége Belgiumból érkezett. De volt köztük pakisztáni, kanadai, tunéziai, bangladesi, ghánai és szenegáli is. Utóbbiak közé tartozott a Hotel Rwanda c. film révén elhíresült, a valóságban is nagyszívű, bátor Mbaye Diagne százados, aki ’94. május utolsó napján hősi halált halt. Dallaire egyébként táviratban figyelmeztette feletteseit, hogy népirtás van készülőben, de nem történt intézkedés. Maradék maroknyi stábja (250 fő) így is többezer emberéletet megmentett. (A belga békefenntartókat hamar hazarendelték, miután már az első napokban tíz katonájuk életét vesztette.)
Susan Moeller (a marylandi Philip Merrill Főiskola professzora) szerint a ruandai népirtásról szóló vizuális médiatudósítások 1994. április egész hónapjában mindössze harminckét perc adásidőt kaptak a főbb amerikai esti hírműsorokban. A nézők csupán egy százaléka érdeklődött egyáltalán a megrázó események iránt. A hivatalban levő amerikai külügyminiszter, Warren Christopher, csak 1994. június 10-én ismerte el a gyilkosságokat népirtásként, amikor az áldozatok száma már nyolcszázezer fele közelített. Boubacar Boris Diop szenegáli író tömören fogalmazott: „Ruanda senkit nem érdekelt. Nem volt olyan fontos, hogy a világ álmát megzavarja.”
„Az 1994-es népirtás után a veszteségünk teljes volt. Minden értelemben. Persze először megkönnyebültünk, hogy véget ért, és mi túléltük. Akárhogyis, de életben maradtunk. Örömünk mégsem volt felhőtlen. Olyan érzésünk volt, hogy tulajdonképpen egész életre szóló komor feladatot kaptunk. Mivel minden családtagunkat megölték, mi azért maradtunk életben, hogy őket meggyászoljuk,” írja Esther Mujawayo-Keiner szociológus és pszichoterapeuta, az After the genocide in Rwanda c. kötetben.
„A népirtás előtt az Oxfam UK-nál, tehát humanitárius területen dolgoztam, és többször megfordultam menekülttáborokban is. Ennélfogva tisztában voltam azzal, hogyha menekülnünk kell, csak néhány holmit vihetünk magunkkal. Tudtam azt is, hogy a táborban, már hogyha eljutunk addig, úgyis kapunk meleg ruhát, takarókat és más szükséges dolgokat, de senki sem adhatja vissza nekünk az emlékeinket. Örvendek, hogy néhány fényképet is felkaptam, amikor váratlanul és gyorsan el kellett hagynunk otthonunkat. Azok a fényképek valódi kincsek voltak számomra a legnehezebb időben. A képek, a fizikai emlékek hiánya sok túlélő számára nagy probléma. A fiatalok közül sokakat emiatt súlyosabban érint a veszteség, A traumájuk egyfajta identitásválsággal párosul. Például azoknál a gyerekeknél, akik a népirtás idején még nagyon kicsik voltak, és nem emlékezhetnek arra, hogyan nézett ki az anyjuk, vagy az apjuk. Tulajdonképpen nincs bizonyítékuk felmenőikről és származásukról.
Őrzök egy fényképet a családomról. Az egyik nagybátyám készítette amikor meglátogatott minket. A képen ott van édesapám, Mfizi, akit aztán 1994-ben megöltek. Mellette Epiphanie, a nagynéném, akit szintén megöltek. Mellette az édesanyám, Monika. Tőle jobbra Stéphanie, a húgom. Mindkettőjüket megölték. Emlékének ajánlottam a La Fleur de Stéphanie című könyvemet. A gyerekeivel és a férjével együtt ölték meg. Ráadásul mindenük megsemmisült. Stéphanie után nem maradt más, csak egy kis virág, amelyet közvetlenü a népirtás előtt ültetett. Stéphanie mellett a nagynéném, Immaculée látható. Őt is megölték, a férjével együtt, aki a képet készítette. Mindannyian meghaltak. Csak az unokahúgom, Florence maradt életben, aki akkor már egyetemista volt, így szerencséjére nem volt a szülői házban, amikor a tombolás elkezdődött.
Van egy másik fényképem is, az a férjem családjáról készült, 1988-ban, amikor megszületett Anna, az első gyermekünk, és elmentünk bemutatni a kisbabánkat a családjának. Ezen a képen, sorolom, itt látható Ngabo, a férjem öccse. A népirtás idején nős volt, és két gyermek édesapja. A feleségével és mindkét gyermekével együtt megölték. Mellette áll apósom, Karera. 1994-ben őt is megölték. Mellette anyósom, Cesaria látható. A népírtás során őt is megölték. Aztán ott van Anna, a kisbabánk. Ő hála Istennek túlélte. Felnőtt és Berlinben él. Anna mellett én vagyok, mellettem pedig a férjem, Innocent. Középiskolai tanár volt, franciát tanított. Őt is megölték. Az ülő kisfiú, Cyemayire, a férjem öccse volt. Őt is megölték. Mellette unokatestvérük, Nyamaswa látható. 1994-ben őt is megölték, édesanyjával, férjem nagynénjével és testvéreivel együtt. Mellette férjem húga, Umutesi látható. Őt is megölték. Tőle balra az egyik unokatestvérem, Mugaragu. Őt is megölték.
Ezek a képek folyamatosan emlékeztetnek engem a veszteség mértékére. Sok családnak lett ez a sorsa. Rengeteg olyan eset van, hogy senki nem maradt a családból, még egy kis unokahúg sem, mint családunk esetén Eszter és Anna. Amikor ma valahol megemlékezünk a népirtás áldozatairól, külön megemlékezünk azokról a családokról, amelyek teljesen kipusztultak. Tudok olyanról, aki ugyan túlélte, egyedüliként a családból, és gyakran felteszi magának a kérdést: ‘Itt vagyok, túléltem ugyan, de nincs már egyetlen családtagom sem. Nincs senki, akihez tartoznék. Egykor nővér, lány, feleség, nagynéni voltam. De most ki vagyok én? Hogy tudok így tovább élni? Tulajdonképpen létezem-e egyáltalán?’ Ez szomorú. Ha belegondolunk, a másodlagos trauma is borzasztóan nyomasztó tud lenni, ráadásul az évek múlásával sem enyhül. Ruandában, nincsenek családnevek, az emberek úgy mutatkoznak be, hogy valakinek a nővére, a lánya stb., adott esetben felsorolják a családfát a klán legidősebb élő tagjáig. De a népirtás után sokaknak nem maradt senkije, akivel egyáltalán kapcsolatba hozhatta magát. Arra kényszerültek hogy kitaláljanak egy virtuális családot maguknak.”
„Egyszer beszéltem valakivel, aki túlélte a ruandai népirtást, és azt mondta nekem, hogy már senki sem maradt a földön, sem barát, sem rokon, aki tudná, hogy ki ő valójában. Senki, aki emlékezett volna a lánykorára, a korai csínytevéseire és a családi hagyományokra; nincs testvér vagy társ, aki az első románccal ugrathatná; nincs szerető vagy haver, akivel felidézhetné az emlékeket. Minden születésnapja, vizsgaeredménye, betegsége, barátsága, rokonsága – az enyészeté. Tovább él, de tabula rasával, üres naplóval és naptárral, soha nem létezett emlékfüzettel. Mindig erre gondolok, amikor hallom, hogy az ember ‘újrakezdeni’ vagy ‘újjászületni’ akar. Vajon azok, akik így beszélnek, tényleg azt szeretnék, hogy teljesen letörlődjenek életüknek korábbi lapjai?”
„Mielőtt megismertem volna a poszttraumás növekedés elméletét (PTG), már rég alkalmaztam a gyakorlatban, árva fiatalok között, illetve az AVEGA (Association des Veuves du Genocide – A népirtás özvegyeinek egyesülete) tagjaival való munkám során. Mottónkká vált: gyertek, éljünk! Szenvedtünk, de próbáljunk valamit tanulni belőle. Ha engedjük, hogy emésztő fájdalmunk a porba sújtson, akkor hiábavaló volt a szenvedésünk. Járjunk utána, hátha találunk valami értéket gyötrelmes emlékeink nyomán. Ez az életcél egy metaforában is megfogalmazható, amit még otthonról hoztam: reggel, miután a teheneket kihajtották a legelőre, kitakarították utánuk az istállót, és a trágyát kihordták a trágyadombra. Mivel régóta ez volt a gyakorlat, a hely már messziről bűzlött. Egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy ott ücsörögj vagy beszélgess. És nem vitted oda a vendégedet. De ha banánfát vagy tököt ültettél a közelébe, azok meghálálták, és bőséges termést adtak. Használjuk nyomasztó múltunkat, fájdalmas történeteinket arra, hogy valami értelmes származzon belőlük. Mi legalábbis ezt próbáljuk tenni. A banánfa és a tök pedig szépen terem.”
„Nemcsak az számít, hogy meghaltak szeretteink, hanem az is, hogy milyen halállal. Annak brutalitása kísért minket túlélőket, és ez teszi igazán fájdalmassá az emlékezést. Soha nem hagy nyugodni minket. Azóta is ezen kesergünk, és olyasmik jutnak az eszünkbe, hogy miért nem lőtték őket agyon, legalább nem szenvedtek volna, és minket sem gyötörne folyton az ő elképesztő gyötrelmük. A túlélőket nemcsak a veszteség, hanem a népirtás brutalitása is kísérti.”
„A gyilkosok örömüket lelték abban, hogy meghosszabbították áldozataik szenvedését. Gyakran az út szélén, vérbe fagyva hagyták a még élő embereket, levágott végtagokkal, akik így még akár órákat is vonaglottak, jajgattak. Nem volt szabad golyókat pazarolni rájuk. Az áldozatok köre nem korlátozódott a harcépes személyekre, bárki lehetett áldozat, kisgyermek, idős asszony, mozgáskorlátozott – nem számított. Akik nem értettek egyet a mészárlásokkal, azok is általában szenvtelenül nézték, és próbáltak úgy elmenni az áldozatok, a holttestek mellett, hogy ne árulják el esetleges nemtetszésüket, ha maguk is nem akartak bajba kerülni.” Chris McGreal
„De nemcsak az embereket ölték meg kegyetlen módon, hanem igyekeztek otthonukat is megsemmisíteni, elvenni minden vagyonukat, hogy nyomuk és emlékük se maradjon. Mindent, amit csak lehetett, elpusztítottak. Ami engem annyira felkavar, hogy minden tutszi házat el akartak tüntetni, de teljesen, hogy úgy tűnjön, mintha soha nem is lett volna ott élet, folytatja Esther Mujawayo-Keiner. Emlékszem, miután a népirtás véget ért, és én már érzelmileg elég stabilnak éreztem magam, elhatároztam, hogy visszamegyek és megkeresem szüleim házát. Mikor el kellett meneküljek, már nem voltam kisgyerek, az esetben nemcsak a szülőházat, de mégcsak helyét sem találtam volna meg. A népirtás előtt házunk Rwakazungu szomszédétól jobbra volt. Valójában Rwakazungu volt a gyilkos, legalábbis ott volt, amikor elpusztították a családom tagjait. A főutcáról jobbra, egy kis utcában volt a mi otthonunk… De döbbenet, már nem volt meg, sőt, a hozzávezető útat is eltüntették. A kövezetlen utcácska be volt szántva. Tehát nemcsak megöltek mindenkit, akit csak tudtak, hanem igyekeztek mindent nyomot és emlékeztető dolgot elpusztítani. Otthonunk környékéről még a fákat is kivágták, majd elkezdték megművelni a házunkhoz vezető földutat. Mintha azt akarták volna tudomásodra adni, hogy soha nem is léteztél, nincs ehhez már semmi közöd. Ez hatalmas sokk volt számomra. Nem csak az életedet akarták elvenni, hanem végleg ki akartak irtani, kitörölni a létezésed minden nyomát, és kizárni arról a területről. Valamennyi túlélő ezzel a tudattal kell éljen.”
A hozzátartozók gyászát, emlékezését az is nehezíti, hogy a legtöbbjük nem tudja, és nem is fogja megtudni, hogy hol vannak elhantolva megölt szerettei, mert gyilkosaik semmi emberséget nem mutattak irántuk. A gyilkosságok nagy száma miatt a túlélők számára legtöbb esetben lehetetlen volt megtalálni vagy azonosítani eltűnt szeretteik holttestét. Egyik legismertebb helyszín a Nyamata-i templom, aminek udvarán van Antonia Locatelli (olasz apáca, 1992-ben meggyilkolták) sírja, aki hírt adott a világnak az 1992-es atrocitásokról. Körülbelül 5000 tutszit mészároltak le itt 1994-ben, azokat, tulajdonképpen valamennyiüket, akik a templomban kerestek menedéket. További 50000-et öltek meg Nyamatában és környékén. Az elképesztő adatokban, mint ilyen esetben történik, ezres, tízezres a bizonytalanság. Egyik szépirodalmi alkotásban szerepel egy keserű mondat, az említett helyszínnel kapcsolatban: „Site de génocide. + ou – 5000 morts” [„Népirtás helyszíne. Plusz-mínusz 5000 halott”]. Biseseroban például több mint 50000, más források szerint mintegy 40000 tutszit mészároltak le. Történetük azért is különleges, mert közel három hónapig hősiesen ellenálltak a macsétés támadóknak kövekkel, botokkal és hagyományos fegyverekkel, de június 27-én francia katonák arra buzdították őket, hogy jöjjenek le a dombról, mert a népirtásnak vége van. Hittek nekik, de miután elhagyták biztonságos helyüket, az Interahamwe martalócai lemészárolták őket. A francia békefenntartók misszójáról egyként igen ellentmondásosak a források.
„Volt egy brit orvos, aki a Médecins sans frontières-nél dolgozott, éppen Butare-ban volt, amikor a martalócok eljöttek, hogy megöljék a munkatársait. Volt egy listájuk az összes tutsziról. Kiválogatták, kivitték őket az épületből, és valamennyit megölték. Aztán visszajöttek, hogy elvigyenek egy nővért, de a brit orvos azt mondta nekik: ‘Nem, nem ölhetitek meg az ápolónőmet, egyébként is ő hutu.’ A népirtók ellenőrizték a listájukat, és azt mondták: ‘Igazad van, valóban hutu. De a hasában lévő baba tutszi.’ És megölték őt a babája miatt: mert egy tutszi férfitől volt terhes. Szörnyű érzés tudni, hogy azért üldöznek, ami vagy, amibe beleszülettél, amiről nem tehetsz. Nem követtél el semmi rosszat. Nincs is háború. Senki sem lő rád. De eljönnek, hogy megkeressenek, bárhol is vagy. Még anyád méhében sem vagy biztonságban. Volt egy dal is. Ezt még mindig éneklik Ruandában. Nagyon szép, keresztény dal: ‘Ez a világ és minden, ami benne van, Istené. Minden szépségéért hálát adunk Istennek’. Megváltoztatták a szöveget, és az ‘Isten’ szót ‘hutu’-ra cserélték, ami így azt sugallta, hogy a hutuk mindenhatóak.”
„Korábban elképzelni sem tudtam, hogy egy ember minden ok nélkül megölheti embertársát. Most már más a véleményem, sőt, az is kiderült, hogy az a személy, akivel megosztottad az ételedet, vagy akivel lefeküdtél, még ő is gond nélkül elpusztíthat téged. A legközelebbi szomszédod átharapja a torkodat, ezt tanultam a népirtás óta, és a szemem már nem ugyanúgy néz a világra,” idézi egyik szemtanút Zimbardo a könyvében.
„Mi kell ahhoz történjen az emberekben, hogy elkezdjenek annyira gyűlölni másokat, hogy el akarják őket törölni a föld színéről, sőt szenvedéseik sem hatják meg? Ehhez olyan pszichológiai hatás szükséges, olyan ellenségképző erő, amelyet egy ördögi propaganda képes mélyen beépíteni a tudatukba. Adott esetben ez lehet egy katona legerősebb motivációja, ez a gyűlölet lehet fegyverének gyúanyaga, amire félelme adja a fojtást. A rettegett ellenség képe, aki fenyegeti személyes jólétét és társadalmának biztonságát, és ez ad motivációt anyáknak és apáknak, hogy fiaikat háborúba küldjék, és felhatalmazza a kormányokat, hogy átrendezzék prioritásaikat, az ekéket pusztító kardokká kovácsolják.” Philip Zimbardo
Legtöbb esetben a tömeggyilkosokat előzetesen nem lehet megkülönböztetni neveltetésük, személyiségük, politikai meggyőződésük vagy konkrét viselkedési mintáik alapján a többi embertől. Hangsúlyozzuk: a rendkívüli eseményeken, hatásokon kívül. Ez azért van, mondják egyes kutatók, mert nem is különböznek másoktól. Erről írt Hannah Arendt méltán sokat idézett könyvében. Pusztító viselkedésük nem hozható összefüggésbe semmiféle pszichopatológiával vagy más genetikai rendellenességgel, szocializációs nehézséggel. Nincs benne semmi extrém, semmi szembeötlő. A „velejéig gonosz” inkább hipotézis, vagy mítosz, és saját önképünk védelmét szolgálja, (tehát: mi messze állunk tőlük!), és nem annyira a tettesek viselkedésének érvényes magyarázata. A kemény valóság az, hogy a kollektív erőszakot hétköznapi emberek tervezik és hajtják végre, vallják egyes szakemberek, ami akkor is elgondolkoztató, ha csak néhányuk jut erre a következtetésre. Mindazonáltal tetteik valóban szörnyűségesek, „de akiket csak az adott szituációban megmutatkozó magatartásuk árul el, és különböztet meg a többi embertől”. Ha ez a rendkívüli körülmény elkerüli, ugyanolyan tulajdonságokat mutatnak, mint bárki más emberfia. Holott az adott helyzetben elkövetett bűncselekményeik, döntéseik egyáltalán nem nevezhetőek banálisnak, írja Christopher Busch (Demonic Transitions How Ordinary People Can Commit Extraordinary Evil: New Perspectives on its Causes, Courses and Consequences. Genocide, pp.49-82)
Scott Straus (Intimate Enemy) is megjegyzi, miután több elkövetővel készített interjút: „Hamar kiderült, hogy ezek a macsétás, tehát áldozataik arcába néző, ismerőseiket közvetlen közelről lemészároló gyilkosok olyan férfiak, akik a népirtás előtt meglehetősen hétköznapi életet éltek. Átlagosnak mondható férjek, apák, fiúk és barátok voltak, parasztok, halászok, tanárok és piaci árusok. Még megdöbbentőbb, hogy vallomásaiknak volt egyfajta logikája, indoklásaik nem olyanok voltak, mint az elmebeteg, szadista mániákusoké. Olyan férfiak beszámolóit hallhattam, akikről kiderült, hogy kifinomult önvédelmi ösztönnel rendelkeznek. Ez természetesen nagyon is nyugtalanító, ugyanakkor eléggé elfogadott nézet, hogy ez az intelligencia egyik jele, a következtetés, amelyre népirtások elkövetőit tanulmányozó kutatók jutottak: a bűncselekmények összességében sokkal rendkívülibbek, mint azok, akik azokat elkövetik.”
Geoffrey Nice, a volt Jugoszláviában zajló atrocitásokkal foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék ügyésze is a fenti nézeteket osztja: „ezek az emberek hétköznapi életet éltek, aztán egy csapásra mindannyian megváltoztak, elég volt néhány nap, és teljesen más emberekké váltak.” Az út visszafele is járható. Kinyarvanda-i nyelven a”kwiumvanamo” kifejezés valami mély, különleges empátiát jelent, szó szerint olyasmit, hogy magad meglátod valakiben. Akkor használatos, amikor valaki mélyen azonosulni tud embertársával, mintegy felismeri önmagát benne. „Hiába fürösztöd önmagadban,/ Csak másban moshatod meg arcodat.” Ha van kifejezés, kell legyen tartalma is, ha élő fogalom, akkor kapcsolódik hozzá gyakorlat, jártasság is, azaz kell legyen nemcsak járható, hanem járt út a másik emberhez.
A francia újságíró, Jean Hatzfeld interjút készített tíz hutu milicistával, akik éppen börtönbüntetésüket töltötték, mert macsétával embereket öltek, vagy erre uszítottak, befolyásuk és hatásuk volt a gyilkolás gépezetére és a végrehajtókra. Könyvében (Une saison de machettes) közzétett interjúkból idézünk. Egy másik írás, amit felhasználtunk: After the Genocide in Rwanda Edited by Hannah Grayson, Nicki Hitchcott, Laura Blackie and Stephen Joseph. Illetve sok más írás, amiket a könyvészetnél felsorolunk.
„A népirtás után szociológiai ürességben találod magad: hogyan tudok továbbmenni, hogyan tudok élni, ha már senkiben sem bízhatok? Korábban bízhattál a tanárodban. De a tanárok gyilkosokká váltak. Bíztál a papodban vagy a lelkészedben, de sokuk tétlen maradt a nagy szükségben, vagy éppen biztatta a gyilkosokat, sőt, néhányan személyesen is részt vettek az atrocitásokban [igazolt eset, amikor a muszlim békefenntartó, Mbaye Diagne százados beszélt le egy macsétával hadakozó papot a gyilkolásról]. A ruandai kultúrában azt szoktuk mondani, hogy a nőknek és a lányoknak van a legjobb szívük: ‘Umukobwa ni Nyampinga, Umukobwa ni umutima w’urugo.’ De a népirtás alatt sok nő szörnyű látványt nyújtott, akik csecsemőt vittek a hátukon, kezükben azonban macséta volt, és üvöltöztek, miközben más nőkre vadásztak. Hogyan bízhatnék meg a nőkben, ha képesek voltak ilyen dolgokra?
A népirtás egyik legismertebb arca egy nő volt, Valerie Bemeriki, aki nem ragadott ugyan bozótvágó kést, de a gyűlöletkeltő RTLM (Radio Télévision Libre des Mille Collines) rádióadó újságírójaként a népirtás előtt és alatt nagyhatású úszító beszédeket mondott. „A mészárlások idején a nők reggel főztek, napközben pedig fosztogatni mentek. A termés helyett halott szomszédaik javait gyűjtögették. N’taramában nem ismerek egyetlen hutu nőt sem, aki titokban elrejtett volna egy tutszi gyermeket, hogy megmentse a biztos haláltól. Nem ismerek olyan esetet sem, hogy egy nő neheztelt volna a férjére [vallomások szerint volt ilyen, nem is egy] a gyilkosságok miatt. Voltak viszont féltékeny nők, akik még inkább bizatták férjüket, keveselték a rablott holmit. Gyakran maguk mentek, és levetkőztették a meggyilkoltakat, hogy megszerezzék ruhájukat.”
És a gyerekek? Szörnyű esetek történtek, amikor a szülők magukkal vitték a gyerekeiket a gyilkoláshoz. A felnőttek lekaszabolták a felnőtteket, a gyerekeket pedig a gyermekeikre hagyták. Emlékezzünk csak arra a nőre [akiről korábban szó volt], aki személyesen szervezte a tömeges erőszakos cselekményeket, – más emberek számára egyszerűen ’rovarok’, ’csótányok’ lehettek. Ugyanígy a nácik zsidókat érintő genocídiuma is propagandafilmekkel és plakátokkal kezdődött, amelyek a kipécézett etnikumot, csoportokat, embereket undorító állatokként, parazitákként, telhetetlen patkányokként ábrázoltak. Annak idején fehér gazfickók afroamerikaiakat lincseltek az Egyesült Államok területén, de az számukra fel sem tűnt, nemhogy emberiség elleni bűncselekménynek gondolták volna, hiszen a színes bőrűeket nem tartották embereknek, számukra ugyanis ők csak ’niggerek’ voltak.”
Fritz Hensel meglátogatta sógorát, Rudolf Hösst, Auschwitz hírhedt táborparancsnokát. Körülbelül négy hetet töltött nála, a haláltábor közelében lévő villában laktak. Tanúvallomása szerint egyik alkalommal, a táborban tett sétájuk során, egy holttestekkel teli teherautó húzott el mellettük. Beszélgetni kezdtek a tábor jogi és erkölcsi normáiról. Höss elismerte a hely erőszakos jellegét, mire sógora számon kérte, és kifejtette, hogy ezt sehogy nem tudja megérteni és semiképpen sem kíván ezzel egyetérteni. Höss válaszában kifejtette, hogy ez azért van, „mert te kívülről jössz, de mi itt másképp nézzük a dolgokat”. Később Hensel megkérdezte, hogy mit ért az „Untermenschen” kifejezés alatt, amit korábban hallott tőle. Höss így válaszolt: „Ők nem olyanok, mint te és én. Te magad is láttad, hogy mások. Máshogy néznek ki. Nem úgy viselkednek, mint az emberek.” Válaszából sejteni lehet, hogyan érzékelte a „valóságot”, mit gondolt az emberi világról, ha egyáltalán gondolt valamit.
A ruandai „csótányozásnak” elgondolkoztató története van. Csak az utolsó fázist említjük, azt is nyilvánvalóan tömören. A 20. század közepén Ruandában is megjelentek a függetlenségi törekvések. Ebben tutszik játszottak fő szerepet, valóban több volt köztük a városlakó, iskolázotabbak, befolyásosabbak voltak, a korábbi társadalmi berendezkedés szerint, amit sem a németek, sem a belgák nem számoltak fel. Utóbbiak azonban zokon vették, hogy a preferált etnikum függetlenségre törekszik, úgy érezték, hogy a tutszik elárulták őket. Válaszul elkezdték a hutu szélsőséges törekvéseket támogatni, a divide et impera jólbejáratott törvénye szerint, amiben már volt jártasságuk (ld. Kongó). Ennek nyomán, meg a korábbi sérelmi emlékezeti maradványok és mítoszok következtében (mármint hogy a hutuk korábban elnyomottak voltak – amiben volt is igazság) a hutuk és a tutszik közötti feszültségek fokozódtak, és 1959-ben, amikor elterjedt egy egyébként hamis hír, hogy egy Parmehutu-tagot (a marginalizált hutuk, Grégoire Kayibanda vezetésével megalakított emancipációs mozgalma) tutszi fanatikusok megöltek (tkp. bántalmaztak), erőszakos cselekmények robbantak ki a tutszik ellen. Sok tutszi külföldre menekült, akik nagyrésze a környező országokban talált menedékre. A kérdésre még röviden visszatérünk.
Kayibanda elnök 1965-ben egypárti diktatúrát vezetett be, miután egy jelentősebb, Burundiból érkező tutszi támadás érte az országot. A bosszú az országban élő tutszikat érte, akik közül többezret lemészároltak. És a hutukból álló kormány minden alkalommal újabb tutszi-mészárlásokkal válaszolt a támadásokra, miközben bevezette az etnikai kvótarendszert, amely minden hatalmi, közigazgatási szektorban, valamint a felsőoktatásban, 1%–ra korlátozta a tutszik arányát, akiket ezzel megfosztottak az önreflexió lehetőségétől, ha létezik ilyen a hatalmi viszonyok között, vagyis hogy a múltban éltek és időnként visszaéltek a lehetőségekkel, amikből valóban több jutott nekik mint hutu honfitársaiknak. Az említett önvizsgálat elmaradt, és ez a lépés nem tett jót a tutszi empátiának, hiszen immár ők lettek az áldozatok. 1990-ben legalább 700 ezer tutszi menekült élt a szomszédos országokban, tehát közel Ruandához, és nem kis arányuk radikalizálódott. A száműzött, elmenekült tutszik a környező országokból csoportosan, majd szervezett egységekként, rajtaütéseket hajtottak végre Ruanda peremén, rendszerint éjszakánként, innen az „inyenzi”, azaz „csótány” kifejezés. Ez aztán később az egész tuszi népcsoport megnevezése lett. Annak ismert következményével.
Az erőszakspirál folytatódott, ráadásul a Burundiban zajló események is begyűrűztek az országba. Ott 1972 nyarán mintegy 100-300 ezer hutut gyilkoltak le (ez az un. Ikiza, Katasztrófa), és amikor ennek híre megérkezett az országba, a ruandai hutuk hazai tutszikon álltak bosszút. Ekkor az egyházi iskolák és más egyházi intézmények voltak az elsődleges célpontok, az iskolákból elűzték a tutszi tanárokat és diákokat, akiket azzal vádoltak, hogy akadályozzák az általuk ’hutu forradalom’-ként aposztrofált emancipációs folyamat befejezését. Néhány évvel korábban, 1969 novemberében, a misszionáriusok által támogatott hutu ellenállás kilépett egyházi környezetből, és arra törekedett, hogy minden területen átvegye az irányítást. Ekkor nagyon sok tutszi tisztségviselőt eltávolítottak a közéletből. A népirtás idejére alig maradt vezető beosztású tutszi, aki tudomást szerezhetett volna a készülő katasztrófáról.
1990. október 1-jén az RPF Ugandából betört Ruandába, azzal a hivatkozással, hogy az országban nemzeti egységet és demokráciát teremt, és rákényszeríti Habyarimanát, hogy állampolgárságot adjon a Ruandán kívül élő, becslések szerint mintegy 700 ezer menekült tutszinak. A polgárháború 1993 augusztusáig dúlt, amikor végre sikerült tűzszüneti megállapodást kötni, a tanzániai Arushaban. A felek megállapodtak a hatalom megosztásának feltételeiről. Hat hónappal később, 1994. április 6-án lelőtték Habyarimana elnököt szállító repülőgépet. A erőszak elképesztő tombolása kezdődött. A merénylet kitervelőit és végrehajtóit nem sikerült azonosítani, leghihetőbb verzió, hogy az akciót az „akazu” mögött álló hutu szélsőségesek csoportja hajtotta végre. Legalábbis a következő órák, napok, hetek eseményei az általuk kigondolt, megtervezett, propagált forgatókönyv szerint zajlottak.
Ezt megelőzően, 1993 októberében, Burundi első hutu elnökét, Melchior Ndadayét tutszi csapatok gyilkolták meg, ami megerősítette a ruandai hutuk előítéleteit, illetve táplálta az ellenérzést, hogy a tutszikban valóban nem lehet megbízni. Ráadásul Burundiból Ruandába menekült több ezer radikális, elkeseredett hutu, akik tovább szították az anti-tutszi érzelmeket az országban. Ebben az időszakban az elnökhöz közel álló, vagy az elnök környezetében tevékenykedő/elő szélsőségesek csoportja véglegesítette a Ruandában élő tutszik kiirtására vonatkozó terveket. Így kívánták felszámolni az ellenállásukat, megszerezni javaikat, illetve hogy a kipusztításukkal egy homogén hutu országot hozzanak létre. Nem mellesleg azt várták az eladdig semleges, hezitáló hutuktól, hogy azok után egységesen támogassák a hatalomban levő rezsimet. Az elnök halála volt a szikra, ami aztán a két etnikum között régóta parázsló ellentéteket lángra lobbantotta, és a meglevő tervek végrehajtása elkezdődött. Immaculée Ilibagiza
1992 óta, valamennyi radikális hutu párt programja a tutszik lemészárlását javasolta. A népirtás tehát gondosan kidolgozott és átgondolt program volt, nem ad hoc ötlet, nem kocsmai verekedés, ahol a borgőzös hangulatban barátok is összekapnak, de másnap ismét szent a béke. A hutu pártok gyűlésein rendszeresen felolvasták az elképzelést, és ilyenkor a jelenlevők lelkesen tapsoltak. Elhangzott többször is a rádióban, főleg az arusai megállapodás után. Mindenki megtanulhatta és megérthette őket, a fogalmazás és a cél világos és egyertelmű volt. Az 1993. augusztus 4-én aláírt arusai (arusha) egyezmény főként francia nyomásra született, tehát nem belátás, jószándék, vagy hasonló ihlette. Szó volt benne hatalommegosztásről, a száműzöttek, a menekültek hazatéréséről, demilitarizálásáról, de egyik fél sem vette, nem is gondolta komolyan. Lélegzetvételnyi időnek szánták, míg felkészülhetnek egy végső összecsapásra.
Mi a helyzet a gyilkosokkal? „Vannak, akik próbálkoznak valamiféle bűnbánattal, de aztán elhallgatnak, és érezhetően igyekeznek elfojtani magukban a feltörő emlékeket és érzéseket, mert félnek az igazságszolgáltatástól, és talán a lelkiismeretük előtt sem mernek őszintén megállni. A börtönben sokan meghaltak járványok miatt, fertőzésben a gyenge higiénia miatt, de szégyenérzettől, lelkiismeretfurdalástól senki. A gyilkosok között a malária és a kolera sok embert megölt a börtönben. Sokan talán a bosszútól való félelmükben sorvadtak el. A nyomorúságos körülmények miatt és a verekedésekben is sokan életüket veszítették, de a megbánásban még senki sem. Az élniakarás erősebb mint a megbánás és társai. Nem találkozni olyannal, aki beleőrült volna abba, hogy tucatnyi embert macsétával feldarabolt. Nem ismeretes olyan eset, hogy valaki a bűntudat vagy a rémálmok miatt megőrült volna. „Hét éve itt vagyok, mondja egyik elítélt, nem ismerek egyetlen öngyilkosságot sem a börtönben. Van, aki szemetet eszik, másik eszét veszti és széttépi a ruháit, vagy a földön csúszik-mászik, de hogy valaki megőrüljön és megölje magát mert gyötri a lelkiismeret, olyan soha nem fordult elő.”
„Tudtam, hogy ő egyik vezető, tudtam, hogy a hutuk lemészárolják a tutszikat. Velem azonban kedves volt – mondja egy tutszi nő, akinek hutu férje volt. Sokat dolgozott, és nem volt hiányunk semmiben. Lényegében a rossz politika rontotta meg, nem a saját gondolatai. Kedves volt a gyerekekhez. Nem akartam faggatni a mindenütt kibontakozó gonoszságokról. Számomra ő mindvégig az a kedves ember volt, akihez feleségül mentem.” A gonosz emberek azt teszik, amiről a jó emberek álmodnak, állítja Robert Simon, amit azért, véleményünk szerint, nem kell szó szerint érteni. Érdekes megfigyelés azonban az, hogy tulajdonképpen nem az ember (a végeredmény, a végrehajtó) a démoni, hanem az átmeneti folyamat, amin a szörnyűségek elkövetői valamennyien átmennek. Christopher Browning Primo Levitől kölcsönzi a „szürke zóna” fogalmát. Ezzel arra az átmeneti szakaszra utal, ahol még keverednek a motivációk, ütköznek az érzelmek és prioritások, amikor még vonakodva hoznak másokra nézve ártalmas döntéseket, még tartózkodnak a kifejezett agressziótól, de már opportunizmus és önérdek vezérli a cselekedeteket, önámítás és tagadás kíséretében – ami aztán rányílik egy olyan világra, amiben már alig van emberi és univerzális érzés.
Egyik tömeggyilkos a vele való beszélgetés során folyamatosan megpróbálja a beszélgetéseket geopolitikai vagy történelmi vitákká alakítani, amelyekben eltűnnek személyes motivációi és tettei. „A népirtás okát soha nem fogják megérteni, mert túl mélyen el van temetve a haragban, a félreértések halmazában, amelyeket örököltünk. Felnőttkorunkban Ruanda történelmének legrosszabb időszakába léptünk, abszolút engedelmességre és gyűlöletre neveltek minket, különböző társadalmi formulákkal tömték tele a fejünket. Mi egy szerencsétlen generáció vagyunk.” A kutatók ezeket a jelenségeket különféle kifejező fogalmakkal próbálják megragadni. Ilyenek: „a pusztítás kontinuuma” (Ervin Staub), „kumulatív radikalizálódás” (Hans Mommsen), vagy „az idegenszerűsítés kontinuuma” (Kathleen Taylor).
Az említett rab a fentiekhez hozzátette: „Vannak olyan helyzetek, amelyek győztesként éneklésre, vesztesként sírásra indítanak.” Ezzel tudta nélkül plagizál egy ismert mondatot Servatius-tól, Adolf Eichmann ügyvédjétől, aki Eichmann jeruzsálemi perében így fogalmazott: „… vannak olyan cselekedetek, amelyekért győztesként kitüntetést kapsz, de ha vesztes leszel, a vérpadra küldenek…” Egy másik pedig úgy nyilatkozott: „Ha isteni csoda nyomán visszakapnám az otthonomat, a családomat és a munkámat, az embereknek megmutathatnám, hogy újra hétköznapi emberré váltam.”
A gyilkosságért elítélt Edison Zigirikamo minden jel szerint valóban elgondolkodott cselekedetein, és azt kérdezi beszélgetőtársától az említett kötetben: „El tudod képzelni, hogy macsétával lesújtasz olyasvalakire, akit ismersz, aki egyik családtagodhoz ment feleségül? Az 1994-es népirtáskor ez gyakran megtörtént. Elképesztő gyilkolás zajlott. Úgy vadásztunk az emberekre, mintha állatok lennének… A vérengzések idején sok tutszi kért irgalmat, mielőtt a macséta végzetes csapást mért rájuk. Kérték, hogy kíméljük meg őket. A haláltól és a szenvedéstől való félelem miatt olykor könyörögtek, de nekünk nem számított, épp ellenkezőleg, ez még csak jobban bőszített minket. Ők csak tutszik voltak, akiket meg lehetett ölni, mi viszont egy másik oldalon álltunk, és önmeghatározásunk szerint könyörtelen emberek voltunk… Volt, akit este bánthatott a lelkiismeret hogy aznap embert ölt, de annak jól el kellett rejtenie a szavait és a bánatát, nehogy a többiek ellene forduljanak. A többiekkel együtt kellett mulatoznia, jó kedvet színlelve, különben bajba kerülhetett.”
Innocent: „Kibungóban volt egy nagyon kedves ismerősöm, Servilien Kambali. Egy jól szituált paraszt, aki soha nem támogatott semmilyen zűrzavart. Az 1992-es etnikai konfliktusok során is nagyon békés és szelíd volt, és elválasztotta az egymással szembenálló csoportokat, anélkül, hogy bármelyik oldalon is meghalt volna valaki. Hutu volt, és békés természetű. A népírtás előtt elutazott a fővárosba, és amikor visszatért, azt mondta a várakozó hutu földműveseknek: „Nos, már eldöntötték. Hamarosan kezdődik. Mindet meg kell ölnünk.” Fogott egy puskát, és azt követően az első naptól az utolsóig, kiváló szervezőként, részt vett a mészárlásokban, méghozzá vezetőként, a frontvonalon.
Az esték folyamán az idős tutszik azt kérdezték szomorúan: „Miért nem elégednek meg azzal, hogy megölik teheneinket, elveszik a termékeny földeket, de életben hagyják az embereket, legalább a tutszik nagy részét?” A válasz az volt: „A tutszik hagyományai régiek. Új tehenekkel újrakezdenék. A tehenek levágása és a tutszik elpusztítása ugyanaz a feladat, a kettőnek ugyanaz a célja.” A helyzet sokáig valóban az volt (nagyjából a függetlenségig), hogy a „tutszi” egyet jelentett a főbérlővel, a „hutu” pedig a szolga jelentését hordozta (ld. ubuhake-rendszer). Hutunak neveztek a tuszik korábban minden törzset, amit meghódítottak és bekebeleztek királyságukba. Ezért amikor „etnikai konfliktusról” hallunk, ne felejtsük el, hogy ennél jóval összetetebb a kérdés, bár a kilencvenes évek elejére a szembenállás szociális komponense veszített jelentőségéből, de nyoma és emlékezete tovább élt. Más konfliktusok estén (pl. délszláv) is világosan látható a mintázat: egy sérelmi emlékezetre épülő, vagy sérelmi összetevőkkel is rendelkező nemzeti identitás olyan mint egy túlnyomás alatt levő palack, amihez csak a megfelelő körülmények kellenek, hogy felrobbanjon, és óriási rombolást végezzen.
A börtönben a többség elutasítja a nyilvános bocsánatkérést, és egyáltalán nem is foglalkoztatja kérdés. Azt mondják: „Kértem a bocsánatukat, és még mindig börtönben vagyok. Mi értelme van ennek, hacsak nem az, hogy ezzel a hatóságok kedvében járjunk?” Vagy azt ismételgetik: „Nézzétek azt ott, a tárgyalásán mindenkitől bocsánatot kért, és ez sem mentette meg a súlyos ítélettől. A megbocsátás számunkra már értelmetlen.” Ezért nem is igyekeznek arra, hogy szembenézzenek múltjukkal, nézeteikkel és tetteikkel. Sok vallásos fogoly Istentől kér bocsánatot, de a bántalmazott szomszédjától, a lemészároltak életben maradt családtagjaitól nem. Az imádkozások és énekeklések során az első sorban tolonganak, de a bűnbocsánatot egyedül Istentől várják, embertársaiktól viszont nem. Mindezen túl Isten előtt a szavaik kevésbé kockázatosak a jövőjükre nézve, és bizonyos mértékben mégis megnyugtatóak.
Ennek előtte, 1994 januárjában a Hutu Power (hutu felsőbbrendűséget hirdető mozgalom) újsága, a Kangura (Hassan Ngeze, a hutu felsőbbrendűség egyik fő ideológusa alapította 1990-ben, de emellett mintegy további húsz másik szélsőséges újság is rendszeresen tett közzé gyűlöletkeltő írásokat a tutszik ellen), – amely kifejezetten a tutszik elleni erőszakra buzdított – a következő fenyegetést tette közzé: „Először is megszabadulunk az országon belüli ellenségtől. A tutszi ’csótányoknak’ tudniuk kell, mi vár rájuk: elpusztulnak.” A 100 napos rémálom alatt a hutu szélsőségesek tovább uszítottak, minden lehetséges csatornán, szították az etnikai gyűlöletet, mozgósították és bátorították a milíciát a tutszik szisztematikusan kiirtására. Ennek hátborzongató jelei már megtalálhatók voltak a hírhedt „Hutu Tízparancsolatban”, amelyet 1990 decemberében tettek közzé a Kanguraban, és amely a hutukat a „hutu ideológia” terjesztésére és a tutszikkal szembeni könyörtelenségre buzdította. Bármely hutu, aki tutszival házasodott össze, vagy üzleti partnere tutszi volt, árulónak minősült, ami könnyen az életébe került. Más szavakkal: a ruandai társadalmat faji alapon megosztó, úgynevezett hamitikus mítoszt a Hutu Power „koherens, kategorikus parancsokból álló rendszerré” (Lemarchand) formálta. Az Parmehutu mozgalom/párt a hutu emancipációt tűzte ki célul, de közvetve, illetve tulajdonképpen elkerülhetetlenül hozzájárult az etnikai szeparatizmushoz, az ellentétek fenntartásához. 1957 márciusában közzétett un. Bahutu-kiáltványuk a hutukat és a tuszikat különálló fajként nevezte meg, ami előrejelezte, hogy az Európában korábban lezajlott konfliktusok vannak kibontakozóban, évtizedes késéssel, de ugyanolyan indulattal, várhatóan azonos következményekkel.
Egyelőre kommentár nélkül leírjuk az általános véleményt, miszerint egy éles szemű megfigyelő sem látna semmilyen rendkívüli különbséget a két nép szokásaiban, életvitelében, felfogásában, a társadalomban elfoglalt pozícióikban. Természetesen kivéve a tutszik állattenyésztői hagyományát, ami valóban megkülönböztette életmódjukat honfitársaikétól. Azonban korábban, mint említettük, a tutszik teljes hatalmat gyakoroltak Ruandában. Közel nyolc évszázadon át, egészen a függetlenségig, egy olyan kifinomult és összetett monarchiát hoztak létre, amely ma is rejtély marad a történészek számára, és amelynek emléke mélyen bevésődött a hutu kollektív tudatba. Ezt a rendszert a gyarmatosítók, saját érdekükben, sokáig fenntartották és támogatták. Ezért is hangzik el gyakran a vád, hogy a tömegmészárlás gyarmati örökség. Természetesen ez kissé sarkított vélemény, de akárhogy is, egyik komoly tényező sok egyéb mellett. A belgák sokáig valóban a tuszikat pártfogolták, az államszervezés feladatait javarészt rájuk bízták, a korabeli egyszerű, rasszista világnézettől vezérelve: a tutszik bőre világosabb. Szó volt már arról is, hogy a belgák ötlete volt, hogy a személyi igazolványba bekerült az etnikai hovatartozás. A népirtás idején elég volt megnézni valaki személyi igazolványát.
A két nép között nem etnikai vagy szokásbeli különbségek vannak. Legalábbis nem ezek jelentették a fő problémát. A régóta fennálló ellentét miatt a szocializációjukban keletkezett jelentős eltérés. Kialakultak az eltérő szolidaritási körök, amit az iskola és az egyház nem tudott még csak árnyalni sem, legalábbis a beszámolók szerint. Ezek az intézmények adhattak volna keretet és lehetőséget közös élményekre, és formálhatták volna a különböző szellemi adottságokkal, eltérő anyagi lehetőségekkel, szociális, etnikai háttérel érkező tanulókat, illetve híveket közösséggé. Az iskola, a leírások szerint, inkább elmélyítette, mint felszámolta az ellentéteket, a gyülekezetekből hiányzott a bensőségesség, a papok és a lelkészek inkább vezetői, semmint pásztorai voltak a közösségeknek, a helyi hagyományoknak megfelelően.
Egyik kutató (René Lemarchand) szerint a „hutu” és a „tutszi” csoportok közötti különbség tulajdonképpen mítosz, amelyet mindkét elképzelt közösség különböző időpontokban saját ízlése és érdeke szerint manipulált. Az említett hamitikus hipotézis, amely az afrikai Nagy-tavak régiójának lakosságát két fő csoportra osztotta: a hamitákra és a bantukra, illetve Ruanda és Burundi esetében a tutszikra és a hutukra. Mivel rasszista sztereotípiákon alapul, a hamita hipotézist széles körben, a 19. század óta, Ruandában úgy ismerik, mint az egyre erősödő etnikai megkülönböztetés forrását, valamint a 1994-es népirtás egyik kulcsfontosságú tényezőjét. Ez a mítosz a tutszikat a szubszaharai térségen kívülről érkező népcsoportként azonosítja, és ezért őket az európaiakhoz közelebb állónak tartja, mint a bantu népek közé sorolt hutukat. Alexandre Dauge-Roth megjegyzi, ennek a faji kategorizálásnak az volt a hatása, hogy a ruandai társadalmat egyrészt az „őshonos”, „alacsonyabb rendű”, „civilizálatlan” hutuk, másrészt a „külföldi”, „felsőbbrendű”, „civilizáló” tutszikra osztotta, aminek nyilvánvaló szörnyű, hosszú távú következményei lettek.
A gyarmati uralmat gyakorló németek (gyakorlatilag 1984-1916), később a belgák (gyakorlatilag 1916-1962), egy sajátos tutszi dominanciát találtak, amit ők „hamita (tutszi) faji felsőbbrendűségként” azonosítottak. A két nép között, érkezésük előtt, tehát már létezett egy komoly szakadék, amit a berendezkedő gyarmati hatalmak elfogadtak, sőt, el is mélyítettek. A ruandai nép megosztottságát, ami gyakorlatilag a tutszi kiváltságok fennmaradását jelentette, különböző adminisztratív eszközökkel fenntartották. Etnikai kvótákat vezettek be, a személyi igazolványokba kötelező módon beírták az etnikai származást, stb. A magukat egyre inkább marginalizáltnak érző hutu többség megalakította a saját szeparatista, emancipációs mozgalmát, az MDR-Parmehutut (Mouvement Démocratique Républicain – Parti du Mouvement de l’Emancipation Hutu, alapította Grégoire Kayibanda, 1957 nyarán), amelyik az anti-tutszi érzések terjesztésében is szerepet vállalt. A marginalizációt egyaránt táplálták objektív tények és szubjektív érzések, utóbbi közé tartozik a nemzeti önrendelkezés vágya, illetve a jogérzék finomodása. A Parmehutu az évtized fordulóján jelentős szerepet játszott az ország politikai életében, és már az 1960-es önkormányzati választásokon elsöprő többséget szerzett, ami jelezte, hogy változások következnek. Ezt megelőző évben a Parmehutu egyik jeles tagját tutszik inzultálták, amire országszerte zavargások törtek ki. A reakció hisztérikus és aránytalan volt, és jól mutatta a lappangó ellentétet. Az összetűzésekről viszont egyáltalán nem lehetett azt állítani, hogy asszimetrikusak voltak, a tutszik, bár létszámbeli hátrányban voltak, még mindig jelentős gazdasági erőfölénnyel rendelkeztek, így az atrocitások elszenvedői javarészt a hutuk voltak. A zavargások megfékezésére küldött belga csapatok parancsnoka, Guy Logiest ezredes viszont a hutukkal szimpatizált, pontosabban az elnyomottakkal, a hátrányosabb helyzetűekkel, ami nem a konkrét tapasztalataiból, hanem meggyőződéséből következett. Így a következő években, a függetlenség elnyeréséig, többnyire már a Parmenhutu befolyása érvényesült.
1962. július 1-én Ruanda önálló és független országgá vált. A két jelző nem szinonima, nem is tautológia. Miután a megelőző évben Ruanda-Burundira átnevezett mandátumot, a korábban már létező határral, két részre osztották, Burundi királyság maradt, Ruanda pedig köztársaság, ahol folytatódott az 1959 óta zajló „hutu forradalom” (ami tutszi leegyszerűsítő fogalmazás szerint: tutszitlanitás). 1946 óta elvileg az ENSZ irányítása alá tartozó „gyámsági terület”, ahol „ideiglenesen belga csapatok tartózkodnak, aki biztosítják a rendet, míg Belgium felkészíti az országot a függetlenségre.” További két esztendőbe telt, mire a két független ország kiépítette saját adminisztrációját. Ruanda függetlenségének következménye volt az is, hogy a két (három) nép immár saját hatáskörben kellett rendezze régóta fennálló sérelmeit. A hutu emancipációs koncepciót, amit nyugodtan lehet nacionalistának nevezni, ekkor már erőteljesen támogatta a katolikus egyház, de az utolsó gyarmati években már a belga hatóság is velük szimpatizált, mert csalódottak voltak a tutszik erőteljesebb függetlenségi törekvései miatt, mint arról már írtunk. Kivülről úgy tűnt, hogy a függetlenedés idejére az etnikai erőviszonyok kiegyensúlyozódtak, ennélfogva sikerül a régi sérelmeket békés úton orvosolni.
Jeannette bibliai példát említ: „A hutu és a tutszi története hasonlít Káin és Ábel történetéhez, akik számunkra érthetetlen különbségek miatt szembekerülnek egymással. De nem hiszem, hogy a tutszi nép hasonlítana a zsidó néphez, még akkor sem, ha mindkét népet megpróbálták elpusztítani. A tutszi nép soha nem volt úgynevezett választott nép, amelyik Isten hangját közvetlenül hallotta volna, nem volt jel, mint a héber nép a pogányok között. Soha nem jelent meg a történelemben úgy, mint akin időnként úgymond Jézus Krisztus halálát bosszulták meg. A tutszi nép egyszerűen csak egy szerencsétlen nép, tagjai rendszerint magas termetűek, ezzel viszont félreérthető módon kitűnnek környezetükből.”
A Jeannette által említett „magas tartással” kapcsolatban Francine megjegyzi: „A hutuk még mindig rossz véleménnyel vannak a tutszikról. Az igazság az, hogy a mi külsőnk az oka az egésznek. Magasabb az alkatunk, finomabbak a vonásaink, merevebb a járásunk, ami büszkeségként is értelmezhető. Genetikánkból adódik egy magatartás, ez az alkat, ami fennhéjázásként is értelmezhető, én legalábbis így látom.”
Claudine hozzáteszi: „Az igazság az, hogy sok hutu sosem tudta elviselni a tutszikat. Miért? Ez egy régóta fennálló ellentét, amely évszázadok óta itt kísért a banánültetvényeink környezetében. Én úgy látom, a tutszik és a hutuk közötti alkati különbség mintha a tutszik javát, előnyét szolgálná, és ez kiváltja a hutuk gyanakvását és irigységét. A tutszik nyaka rendszerint karcsúbb, orruk egyenesebb. Jellegük visszafogottabb, öltözékük elegánsabb… De ami a gazdagságot és az intelligenciát illeti, nincs közöttük különbség. Sok hutu azzal vádolja a tutszikat, hogy jellemtelenek, hajlamosak a gőgre, a hutuk lenézésére, és egyáltalán, a rosszindulatra, ami szerintem ebben a formában nem igaz.” Ezt a véleményt nem lehet egykönnyen eltüntetni, ezt a hiedelmet nem lehet megcáfolni, és ez még jobban elmélyíti a népirtás rejtélyét. Nincs meggyőző magyarázat az antitutszizmus gyökereire, a meglevők pedig ugyanolyan érthetetlenek és aggasztóak, mint az antiszemitizmusé.
A másik oldalról Élie megjegyzése jól illusztrálja az indoktrinációt és a fenti előítéleteket: „Az idő múlásával a sok szóbeszéd arra ösztönzött, hogy gyanakodjak a tutszikra. Még akkor is, ha a mindennapokban kedvesnek láttam azokat, akiket ismertem közülök, a sötét pletykák miatt veszélyesnek tartottam őket, jelenlétük pedig egyenesen nyugtalanítónak, fenyegetőnek tűnt.” Végül Adalbert foglalja össze a korabeli hutu szemléletet: „A hutu csecsemő már a világrajövetelétől fogva gyűlölettel volt átitatva a tutszik iránt.” Ezzel nyilván többé-kevésbé magát is mentesíteni kívánja a személyes felelősségtől, talán a bűntudattól is, amikor azt állítja, hogy agymosás áldozata lett.
Sok bebörtönzött fél attól, hogy az antitutszizmus népszerűsége megnehezíti visszatérésüket a falujukba, mert megerősíti szomszédjaik bizalmatlanságát. Jean-Baptiste például, aki boldog házasságban élt egy tutszi nővel, és egy tutszi többségű faluban lakott, a népirtás kezdetén nem táplált tutszi-ellenes érzéseket, csak hatalmas ambíciót és félelmet. Mindez később átalakult. Pio, aki a politikánál jobban szerette a focit, nem sokat törődött az antitutszizmussal, amíg a labda a megfelelő lábra került, hogy az aktuális sportbeli ellenfélnek gólt rúghasson. Még Joseph Désiré Bitero sem gyűlölte a tutszikat, jóllehet később a helyi Interahamwe parancsnoka, és rettegett bűnöző lett. Legalábbis az utolsó hónapig nem gondolta volna, hogy ez fog vele történni, hogy szörnyű dolgokat fog elkövetni. Ignace viszont, az egyik legharciasabb, leggyűlölködőbb, mindenesetre a legnyíltabban antitutszista a bandából, amikor tettlegességre került volna sor, a legkevésbé használta macsétáját.
Úgy érzik, hogy – az általuk gyakran használt kifejezést idézve -, egy olyan zűrzavarba keveredtek, aminek heve és zavaros, de erőteljes sodrása elragadta őket. Azonban soha nem tesznek fel kérdéseket múltjukkal, személyes részvétükkel kapcsolatban, félnek attól, hogy mindez negatív hatással lesz lelkiismeretükre. Attól végképp tartózkodnak, hogy valakinek erről beszéljenek. Környezetük ennek alapján ítélné meg őket, holott egyszer szeretnének ők is hazatérni. Tartózkodnak attól, hogy kutassák az okokat, hogy megpróbálják feltárni a motivációikat, látványosan távol tartják magukat minden önvizsgálattól. Ilyesminek egyáltalán nem látják értelmét, sem annak, hogy ezen rágódjanak.
A családtagok szégyellik a történteket, a túlélők keseregnek, mert a szomszédok elvették a földjüket, sokuk még mindig fél és gyanakszik. A volt foglyokat, ha haza is tértek, a falu többi tagja kiközösíti. A börtönben töltött idő mély személyes és társadalmi következményekkel járt, mind a volt foglyokra, mind a rokonaira nézve. A hazatérők szembesültek azzal, hogy szinte semmijük sem maradt, ezért nem is a bűntudat, nem is mások megvetése, hanem a szegénység lett a legégetőbb problémájuk. Amíg ügyüket az un. gacaca (helyi, ideiglenes) bíróságok nem tárgyalják, és tőle engedélyt nem kapnak, addig nem pályázhatnak állásra, és földet sem vásárolhatnak. Addig (nagy)családjuk könyörületétől függenek. Urugo rubi rurutwa na gereza, mondják, vagyis „jobb a börtönben, mint egy szegény családban.” Suzanne Hoeksema
„Alapvetően a hutuk és a tutszik 1959 óta folyamatosan ellenségeskedtek egymással. Mi is ezt örököltük elődeinktől. Esti beszélgetések során a tutszikat gyengének és arrogánsnak nevezték. Így a hutu gyerekek felnőttek anélkül, hogy kérdéseket tettek volna fel, csak hallgatták ezeket a rosszindulatú megjegyzéseket a tutszikról. 1959 óta a kocsmában az öregek arról beszéltek, hogy ki kell irtani az összes tutszit tehéncsodáikkal együtt. Ez a kérdés gyakran előkerült italozás során, ezért a hutu fiatalok számára ez olyan ismerős téma volt, mint a kultúrnövények gondozása, vagy a piaci árak.”
„A népírtás idején a miniszterelnök (Jean Kambanda) mindenkinek megköszönte a ’munkáját’. Azt mondta, hogy az ellenség az RPF (Rwandan Patriotic Front, Ruanda Hazafias Frontja), de aztán hozzátette, hogy a ’csótányok’ mindenütt ott vannak, és velük is ugyanúgy kell elbánni. Gishyita polgármestere felállt. Panaszkodott, hogy túl sok ’csótány’ van a területén, és eddig csak három-négyszáz embert tudtak lemészárolni. Segítséget kért. A miniszterelnök azt mondta neki, hogy készítsen jelentést. Akkoriban már mindenfele holttestek hevertek. Emberek gyilkolták egymást, de a miniszterelnök egyszer sem mondta, hogy állítsák le a gyilkolást. Később katonákat és milíciát küldtek Gishyitába, hogy segítsenek a polgármesternek a problémát ’megoldani’.” Augustin Karara polgálmester vallomását Chris McGreal újságíró idézi.