2. rész
Változás vagy növekedés?
A témában áttörést Tedeschi és Calhoun: The Posttraumatic Growth (e. k. 1995) c. műve hozott. Abban a szerzőpáros még úgy fogalmazott, hogy a poszttraumás növekedés kritériumai a nyitottság, valamint a (megküzdés során) megerősödő önbizalom. Azóta elvégzett számtalan kutatás pontosította, és ennek megfelelően frissítették modelljüket, miszerint – a legtöbb tudatosságot igénylőkre fokuszálva – a rugalmas, problémaközpontú értelmezés, illetve az új valóság asszimilációja, illetve ezzel összefüggésben a felmerülőt kérdéseken (előzmény, következmény, saját és mások reakciója, lehetséges kimenetek, spirituális válasz) való tudatos elmélkedés (tkp. értelmezés, újraértékelés) – valóban megvilágítja az egzisztenciát, és olyan perspektívát kínál, amiben jó esély van arra a pszichés változásra, amit poszttraumás növekedésként ismerünk. Végső elnevezést az elmélet – PTG – csak valamivel később kapott, a „Poszttraumás Növekedés Kérdőív (PTGI)” megjelenésével (végl. 1996), és idővel besorolt a pozitív pszichológiai mozgalomba, ami egy ideje (kiforrott elméletként Carl Rogers óta) minden előremutató elvet igyekszik integrálni. A PTG mérőeszköze az említett magas konzisztenciájú és széles körben elfogadott Poszttraumás Növekedési Kérdőív, ami öt klaszterből áll, folyamatmodellel, ahogy kell, és az elmélet egészét, részleteit replikációs kísérletek és tanulmányok sora moderálja, támogatja, vitatja, és teszik mindezt három évtizede. Főbb állításait körültekintően fogalmazza meg, nem úgy, mint a nevét és klinikai szókincsét kölcsönző, könnyed frázisokba fektető motivációs aktorok. Nem a fogalmi felhígulás kártékony, hanem az alkalmazás mechanizmusa, ami rejtetettebben érvényesül, és gyakorlatilag arrautal, hogy az önvizsgálat és egyéb feladatok nehéz stratégiáját tetszetős, könnyű biztatásokra váltották. Futóversenyek látogatása nem tesz atlétává, de még a megfelelő táplálkozás sem. Az elméletre egyrészt a meghonosodott pszichológiai irányzat nyelvezetének egyeduralma, másrészt az említett motivációs megnyilatkozások dömpingje gyakorol nyomást. Hogy tudományos elveit feladva, wellness-termékké változtassa azt, amin sokak érdeklődése csüng: származhat-e valami értékes ebből a nehézségből?
Jogos a kérdés, hogy pontosan mit takarnak a fenti körvonalazatlan fogalmak, pl. ebben a tematikus körben mit jelent a „nyitottság”, vagy milyen konkrét lépések teszik eredményessé az „adaptívproblémamegoldó stratégiát”? És mit tartalmaz a bevett fogalmak közötti hatalmas hiátus, amit nem világosítanak meg az elmélet éles megfigyelései, sem a kísérletek százai? Avagy mindenképpen megérzi az ember ha rendkívüli történik vele, és mégiscsak ez a lényeg, a fogalmi azonosítás végső soron mellékes? Nyilván a fogalmaknak sem csupán egyetlen imperiális értelmezése lehet. A szakadatlanul zajló kutatások konkrét élethelyzetekben és közvetlen alkalmazásokban próbálják feloldani ezeket a nagy tartományú meghatározásokat, és nemcsak az elméleti tisztánlátást, hanem a terápiát is segítik a közvetlenebb meghatározások által elérhetővé váló tartalmakkal. Így pl. a „nyitottság” és az „átértékelés” a megváltozott feltételek elfogadásának képességében ér össze, a „problémamegoldásnak” nem közvetlenül feltétele a társadalmi támogatás, azonban hatása közvetve mégis megjelenik azokban az előnyökben, amikhez az általa favorizált személyiségjegyek juthatnak, úgymint barátságosság, szerénység, kompromisszumkészség. Az extroverzió, mint előnyös személyiségvonás többször szóba kerül, ami egyébként az agyi rendszerek olyan hálózatával áll összefüggésben, amelyek a jutalomra utaló jelekre való érzékenységet szabályozzák, és ezek nyomán a környezethez való alkalmazkodás igényét és feltételeit neurokémiai összetevők megteremtik, minthogy ez a reakció áll összefüggésben a megerősítő visszajelzésekkel. Ami ez esetben érdekes, hogy a PTG nézőpontjából mindez rendelkezésre álló képesség.
Meglehet, állítják az elmélet kritikusai, hogy a szóbanforgó készségek már rendelkezésre álltak, a megrendítő esemény „csak” aktivizál néhányat, ezek pedig elindíthatnak egy jelentőségteljesebb változást, de tartalmilag semmi közük hozzá, csak katalizálják a folyamatot. Természetesen bizonyos szempontból mindegy hogy mi az ok, csakhogy ez esetben nem a PTG adja a pozitív változásról szóló leírás keretét… Megállapították, hogy azok az emberek, akik végül komolyabb pszichés nyomok nélkül élnek túl egy nehézséget, eleve kisebb fenyegetést tapasztaltak az esemény(ek) idején. „Kisebbet” – mint az azonos szituációt megélt, de tüneteket mutató személyek. A legrugalmasabb emberek néha a legkevesebb fejlődésről számolnak be, mert az esemény nem destabilizálta őket annyira, hogy szükségét érezték volna annak, hogy átalakítsák sémáikat. Tehát a sikeres megküzdők már az esemény előtt rendelkeztek azokkal a készségekkel, amikkel végül eredményesen szembenéztek az aktuális kihívásokkal. Időnként lehet olyan benyomásunk, hogy az elmélet inkább az életben bekövetkezett megrázó események értelmezésének mechanizmusa, nem pedig egy gyarapodási esemény pszichológiai kodifikációja.
Az elmélet számtalan ellentmondását különféle módon értelmezik, azonban mindezek között elég tisztán kirajzolódik egy szerény csapás, amin óvatosan el lehet indulni, ez pedig a személyiségi vonások fele vezet, miszerint a sikeres megküzdésre a választ azok az erősségek, készségek adhatják, amik rendelkezésre álltak ugyan, de korábban takarásban voltak, az önkép, a hétköznapi rutinok, a szociális elvárások rétegei között, és ezt a „letárgyalt, kényelmi idillt” zavarta meg fel egy rendkívüli esemény. Kénytelen volt előszedni, kipróbálni mindazt, illetve utánajárni mindannak, ami egyáltalán fellelhető pszichés képességei között. A PTG valójában egy „kísérő leírás”, ami összefogja és felkarolja a vonatkozó ismereteket, és az egészet egy másik tárgyalási szintre helyezi, ezzel részben elveszíti a kontrollt minden részletkérdés fölött, ami félreértésekhez vezethet. Számtalan irányzatot és elméletet integrált, és amikor egyeznek az eredmények, egyszerűen csak boldogan „hazakísérik egymást”.
Izgalmasabb jelenség egy automatizmus, ami a paradoxon határát súrolja, és egy érdekes folyamat kibontakozását segíti. Nevezetesen hogy a sebezhetőség friss megélése az egyént bátrabb önfeltárásra készteti, tkp. nagyobb valószínűséggel számol be érzéseiről, azoknak, akik érintettek élete alakulásában. Kikényszerített önfeltárása azonban mégiscsak közvetlenséghez vezet, amit kedvezően ítélhet meg az a szociális környezet, ahol a legtöbb hatás éri. Visszajelzéseik „szerencsés kontextusba helyezik a kommunikációt”, ami elmélyültebb kapcsolatokhoz, megerősödött intimitáshoz vezet. Az origóban a megpróbáltatás áll, a vele való megküzdés során felismert erők motiválóak, és az értelemadás igénye és a cirkuláris okság elve szerint táplálják a folyamatot. Akár ez is megtörténhet. Másik példa az érzelmek szándékos elnyomása, amit a közvélemény egyértelműen rossz stratégiaként azonosít, de a kísérletek ezt a feltételezést nem igazolták (Schwartz, J. E.), mi több, a tudatos elfojtás mérsékelten hatékonynak bizonyult (Smyth, J. és Lepore, S.J.), akárcsak az enyhébb neurotikus hajlam. Előbbi esetén a magyarázat (többek között) az lehet, hogy az érzelmek nyílt kifejezése frusztrálhatja és végül elriaszthatja az egyébként jó szándékú, támogató embereket, illetve arra ösztönzi az érintettet, hogy – feltéve ha a helyzet ellenőrzés alatt tartható, – tegyen valamit, ne „élje fel erőforrásait a kesergésben”. A „neurotikus szomorúsággal” összefüggésben hozott reálisabb, komplexebb valóság-értelmezés viszont vitatott.
Megállapították, hogy a stresszforrás aktív, problémaközpontú kezelése növekedést eredményezhet, de azt is, hogy a PTG felbátorít a stresszforrás aktív, problémaközpontú kezelésére… Ehhez hasonló keresztműködésről többször hallhatunk a PTG-ről szóló tárgyalás során. Pl. tudatosul valakiben a szeretteitől kapott segítség, ami megerősíti empátiáját, és egy feloldozási folyamat indul el benne, csökkennek az önelkerülő késztetései, változásra kap ösztönzést, megújul életfelfogása, jobban megbecsüli az életet, felszabadul a „trauma jobbágysága alól”, és hálás szívvel gondol a kapott segítségre… Mindezek nem független pályán futnak, hanem egymásra kölcsönösen ható érzések, és nem a „felejtés kegyelméből” táplálkoznak, hanem abból a hálaérzetből, ami a megküzdés során felismert énerő, ill. külső segítség megtapasztalása nyomán ébred. A traumából származó pozitív változás befolyásolhatja az életelégedettséget, illetve azok az egyének, akik végül értelmet találnak egy negatív életesemény nyomán, nagyobb életelégedettségről számolnak be… A hála is ezt a csatornát használja, és arra tart, amerre megbocsátás megy. Az továbbra is nyitott kérdés, hogy ezek az elemek miként következnek egymásból, a folyamat logikáját pontosan milyen mértékben határozzák meg a bemeneti jellemzők (az a genetikai örökség, amelyik legtalálóbb megfogalmazása: ablak, amelyen az ősökre látunk), ezen belül a kognitív újraértékelés, az érzelemszabályozási képességek, a szabad felidézés mélysége és gyakorisága, továbbá az emlékezés más jellemzői, illetve nem kis mértékben az eredeti stressz szubjektív szintje.
A fentebb említett paradoxont Walter Mischel, a Columbia Egyetem Pszichológia Tanszékének professzora, a helyzethez idomított viselkedés-orientációval magyarázza (Situational Behavior Profile). A viselkedés nem olyan, mint egy fizikai állandó, és nem írható le néhány általános jellemző alapján. A viselkedést a szituáció és kognitív rendszer közötti dinamikus kölcsönhatás alakítja, és az egyéni viselkedés megértéséhez mind a kontextust, mind az azokat kiértékelő, alakító kognitív folyamatokat figyelembe kell venni. Az elmélet központi elemei a „kognitív személyiségváltozók”, amik tulajdonképpen spontán válaszok, szabad állásfoglalások, illetve ösztönös reakciók (nevezzük ezúttal így) egyedi kombinációi, azaz az egyének viszonylag stabil információfeldolgozási módja a környezet kihívásaira módosulhat, bár nem tetszőlegesen, minthogy adott szituációhoz egy kötött variáció tartozik. Egyes idegrendszeri reakciók az agyban gyorsan aktiválódó struktúrákhoz kapcsolódnak, amelyek már régen, az elme fejlődése során alakultak ki. (Fiske és Folkman). Ezek és a józan belátás lassú (Seligman) ítéletalkotások együttműködése adja a személyiséget. Közelebbről, az emberek viselkedése valóban nem konzisztens, de meghatározott kihívásokra mégiscsak konzekvensen reagálnak, azaz eredeti, „leltározott profiljuk szerint”. Például egy introvertált személy, nem minden helyzetben viselkedik a „személyiségi fővonásához illő módon”, bizonyos típusú helyzetekben (egzaltált állapot, trauma után) pedig előrejelezhető módon, következetesen extrovertáltként mutatkozik. Egyébként Walter szerint az önuralom az érzelmi intelligencia hátterében meghúzódó „legfőbb képesség”, amely nélkül nem lehet teljes életet élni. „Gondolkodom, tehát kontrollálom azt, ami vagyok.” Elmélete kiemeli az önszabályozás szerepét, bemutatva, hogy az egyének hogyan alakíthatnak ki stratégiákat viselkedésük szabályozására, és hogy ennek milyen hosszú távú következményi lehetnek, amint azt a kielégülés elhalasztásáról szóló híres pillecukor-tesztjei is bizonyítják (újabb kutatások maradéktalanul nem igazolták az eredeti, longitudinális kísérlet eredményeit), amiket „az impulzuskontroll megmaradásának” törvényeként aposztrofálhatunk.
A javasolt „klasszikus” megküzdési és érzelemszabályozási stratégiák önmagukban sem jók, sem rosszak. Mindeniknek vannak előnyei és hátrányai, és egy adott stratégia csak annyiban hatékony, amennyiben segít az érintettnek megfelelő választ találni egy adott helyzet kihívásaira, összegzi a neves szakember, Bonanno, a The End of Trauma c. népszerű könyvében, kissé ellentmondva Bessel van der Kolk ismert nézeteinek, miket a címében is már beszédes könyvében kifejtett: The Body Keeps the Score. Kiderült az is, hogy a sikeres megküzdések rendkívül változatosak, fentebb, mint egyáltalán értelmesen kifejthető (ld. a „reziliencia-torta” ábrát)
A traumatikus események által kiváltott stressz leküzdése időbe telik (egy-öt év, közepén mélyponttal), és ilyen események a problémák egész sorozatát indíthatják el, amik adott esetben, akár jó irányt is adhatnak az életnek. Nincsen mesterterv, univerzális törvény, olyan menetrend sem, ami mindenkit hazajuttatna, de olyan tulajdonság sincs, ami mindenkinél beválna, és valóban hatékonyan tudná segíteni valamennyi érintettet az optimális megoldás megtalálásában. Az említett kutató, George A. Bonnanno, egy érdekes ábrával szemlélteti mindezt. Klinikai tapasztalatokra, kutatási eredményekre alapozott elképzelése szerint a reziliencia feltételeiről, de bátran mondhatjuk, hogy a traumával való sikeres megküzdés forrásairól készült ábra valahogy így néz(ne) ki:
Mivel ez inkább minta, mint konkrét kutatási eredmény ábrája, és minthogy pontos jelentését a szerző sem fejtegeti tovább, mi sem tesszük. Marad úgy, mint egy figyelmeztetés, hogy a fellelt válaszokat kezeljük ennek megfelelő súllyal. „Minden válasz megtalálása” is csak annyit jelentene, hogy közelítünk a nagy egész kevesebb mint feléhez. Ami természetesen nem kevés, a kétségbeeséssel szemben mindenképpen felvértez.
Rendszerint nem új képességek keletkeznek, egyszerűen tudatosan keresi az egyén az értelmet, közben kibontakoztat egy elhanyagolt képességet, tkp. rákényszerül arra, hogy változtasson meggyőződésén, feloldja „önvilágának makacs zárlatát”, nagyobb tisztelettel forduljon saját érzései fele, valamint a „mitől érzem jól magam most,” – helyett hosszabb távú, de elérhető célokért dolgozzon. Mondhatni azt is, hogy egy megrázó esemény, vagy nehézségek sorozata az üveglap, ami a foncsornak tartást ad: nézd a vonásaidat, amik fényben vannak! A fentebb említett „kényszer” azt jelenti, hogy fel kell adja korábbi terveit, rutinját, adott esetben életvitelét, átmenetileg le kell mondjon élete irányításáról, vagy ennek vágyáról, és a nem tervezett, de szerencsés kimenetelű következmény az lesz, hogy szembenéz a realitással, és kénytelen kizárólag azzal kalkulálni, ami rendelkezésére áll. Bár a kidolgozott vagy dédelgetett mentális konstrukciók ellehetetlenülése mélyen felkavaró lehet, de ha nem pazarolja energiáját elérhetetlenné vált célokra, illetve olyan változókra, amiket nem tud befolyásolni, – szól egy kissé könnyű fajsúlyú tanács -, sokkal hatékonyabban tud összpontosítani azokra, amelyek befolyása alatt vannak. „Kényszer” olyan értelemben is, ahogy a hajó „kényszerül” a felszínen maradni a felhajtó erő hatására, vagy amint a dagály érkezésekor minden vízi jármű megemelkedik. Ugyanilyen, csak negatív konnotációjú a szorongásos zavar (pl. rögeszmék, fóbiák, pánikrohamok) hatása, vagyis az „élet eltérülése” nem tudatos döntés következménye. Hétköznapibb eset a keresetlen szavak akaratlan és váratlan felbukkanása egy adott szituációban, ami az énerő elfogyását mutatja, illetve ennek megfelelő elbizonytalanodást jelez, amikor valaki ösztöni félelmében hogy alulmarad és megsérül, igyekszik drasztikusan lezárni a vitát, és akár arcvesztéssel is, de kimenekülni a szituációból.
Számos tanulmány számolt be arról, hogy nagyobb mértékű növekedést mutatnak azok a személyek, akik magasabb szintű stresszt vagy veszélyérzetet élnek át egy megrázó helyzet, vagy válságos idő során. Ez az eredményminta arra utal, hogy a PTG stresszes eseményre adott válaszként akkor várható, ha a változás jelentős mértékben fenyegeti a korábban megszeretett életvitelt, „kikönyökölt életkörülményeket”. A kötődés mértéke meghatározza szomorúságának szintjét, és motiválja, hogy tegyen valamit, hozzon döntést, stb. Az arányosságról még csak annyit, hogy régóta ismert törvényszerűség, ami sokáig a költészet témakörébe tartozott, miszerint úgy sírunk, ahogy korábban nevettünk, vagy még pontosabb: ugyanott, illetve ugyanannyira. Van valami bíztató abban a harmóniában, ami a fájdalom intenzitása illetve a gyógyulás öröme között fennáll, hogy könny és nevetés összege állandó. Bölcsebbek azt állítják, hogy a harmónia igazából egyharmad boldogság és kétharmad fájdalom mixe 🙂
Azonban a növekvő terhelés – növekvő teljesítmény kombinációnak is vannak korlátai, pl. a PTSD tüneteinek súlyossága pozitív hatással volt a PTG-re, de amikor az elért egy kritikus szintet, a PTG kialakulásának valószínűsége csökkent. Számos tanulmány megállapította, hogy a növekedés és a PTSD közötti kapcsolat fordított U alakú. Csak a mérsékelt súlyosságú PTSD jelezte előre a magas szintű PTG-t. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a növekedés akkor következik be, amikor a szubjektív distressz sem túl alacsony, sem túl intenzív, és lehetséges (van rá „idegrendszeri keret”) a tolakodó ruminációk kezelése és az alapvető meggyőződések újjáépítése. Mondhatni ez a „gyenge apokalipszis-modell,” ami serkentően hat? „Változtasd meg életed!” (Tóth Árpád)
Az U-alakú „pszichológiai görbe” egyik legrégebbi szabály, amit a pszichológia ismer, és jószerével változatlan formában érvényesnek fogad el. Yerkes-Dodson-törvényként ismeretes (Robert Yerkes és John Dodson dolgozta ki 1908-ban), és eredeti változata az izgalom és a teljesítmény közötti kapcsolatot írta le. Vizuálisan az izgalom és a teljesítmény közötti kapcsolat egy fordított „U” vagy harang alakú görbeként jelenik meg, és azt jelzi, hogy az izgalom, a kihívás, a nyomás növekedésével a teljesítmény javul. Azonban a görbe felfelé vezető szakaszán, amikor az izgalom nem elég magas, például amikor az ember úgy értékeli, hogy a feladat, amit el kell végeznie unalmas, a teljesítménye alapszinten fog működni, vagy az alatt marad. A görbe másik oldalán, lefelé haladva, ha az izgalmat túl magasnak érzékeli, összezavarodik, túlterheltnek érzi magát, és ismét rosszul teljesít, figyelme szétesik, végső esetben fizikailag is rosszul lesz. Mind a túl kevés, mind a túl sok izgalom alulmotiválja az embert. Ugyanez az ábra rajzolódik ki stressz, és minden érzelmi nyomás esetén. Hasonlít hozzá, de nem ugyanaz, mint az általános eloszlás Gauss-görbéje.
Van egy másik grafikon is, ugyan kísérletileg nem igazolt, de sok tapasztalat formálta. Ha csillagtalan utat jár valaki, és ha csak a hajnalról beszélnek neki, megterhelőnek fogja érezni, elfordul a tanácstól. Azzal sem elégedett, ha kizárólag a sötét időt ragozzák, ég és föld között. A fordított U ez esetben a kettő megfelelő kombinácója lenne, egyrészt jelezni, hogy megértették helyzetét, de azt is, hogy nem szeretnék ha ott maradna, és ehhez némi segítséget is hajlandók nyújtani. Azt már csak magunkban jegyezzük meg, hogy furcsa ez az élet, a nyomorúság megaláz ugyan, de meg is lágyít, az öröm inspirál, de el is idegenítheti a szívet a mindennapi valóságtól. „Olyan dolgokat tanultam meg a sötétben, amiket a napfényes időben soha nem tanultam volna meg, olyan dolgokat, amelyek újra és újra megmentették az életemet, úgyhogy igazából csak egyetlen logikus következtetés van: a sötétségre éppúgy szükségem van, mint a fényre.” Barbara Brown Taylor
Ha már ábrák… George A. Bonanno, a neves gyász- és traumakutató, hatalmas kutatási anyagra támaszkodva, felvázolta a mentális egészség görbéjét, az alacsony szinttől a kiválóig. Elgondolkoztató, de nem olyan rossz hír egy bevalláson alapuló tesztben látni a társadalom visszafogott önképét.
A növekedés kiértékelésében, többek között, van egy jelentős statisztikai torzítás is, méghozzá a sikeresség javára. A közvélemény és a szakirodalom alig foglalkozik a sikertelen esetekkel, hiszen nincs dolga velük. Egy tréner, coach, motivációs előadó hamar elveszítené kenyerét, ha foglalkozásain reális képet próbálna vázolna a trauma várható kimeneteléről. Hódít a vélemény, hogyha valaki átment egy traumatikus helyzeten, és jól jött ki belőle, azt jelenti, hogy készségei rendben vannak, sőt, sokak figyelmére érdemes, maga a személy pedig érdekes, történetét meg lehet osztani. Akiknek nem sikerült, ők egyszerűen „az alsó szegmens”, akik könnyen láthatatlanokká, legközvetlenebb környezetük számára pedig intő példákká válnak, ismerősi körben személyesebb élettörténetbe oltottan, mások számára elvont mintaként (szélsőséges esetek: elzüllött, hajléktalan, stb.). A sikertelenül megküzdő lúzer, akivel nincs többé dolga a társadalomnak, úgyhogy esetüknél „átlapozzák az elméletet.” Az emberiség a „sikeres” valamint a „kudarcot vallott” szélsőértékek közötti eloszlása érdekes módon nem Gauss-görbét formál, az „alighogy” és a „mérsékelt” magasabb esetszámot mutat a vonatkozó grafikonon.
Természetesen szélsőséges eset, de érdekes megállapítást tesz Charles Feigelson, amerikai pszichoanalitikus, a fejsérülést szenvedett páciensekkel kapcsolatban. „A temperamentumban bekövetkező változások messze felülmúlják a legnehezebben kezelhető intellektuális veszteségeket. Függőség, egocentrikusság, excentrikus öltözködési szokások alakulnak ki. Megszűnik érdeklődése a korábbi hobbi és szabadidős elfoglaltságok iránt. Jellemző a nyers beszéd és a durva kifejezésmód, a másokkal apróságok miatt kialakuló súrlódások, a spontaneitás hiánya, a nyugtalanság, az ingerlékenység, a pánik, a szorongás, a depressziós jelek, az apátia, a visszahúzódás és az empátiás finomhangolás elvesztése miatt sok sérült ember teljesen marginalizálódik egy társadalomban.” Nem az intellektus az, ami adott esetben sérült, de a napi zavaró tényezők riasztóvá tehetnek egy embert, akár olykor marginális tényezők miatt is, mint a mosdatlanság, vagy valamilyen megjelenési diszfunkció.
Mi az a „növekedés”?
A növekedést Tedeschi és Calhoun úgy definiálják, hogy „az emberekben bekövetkező változás, amely túlnő azon képességükön, hogy (pusztán) ellenálljanak a rendkívül stresszes körülményeknek és ne sérüljenek meg. A traumát megelőző alkalmazkodási szintet meghaladó változás, a folyamat tudatos leírásának igényével… Transzformációs jellegű, vagyis a pszichés működés és az életfelfogás minőségi változását jelenti.” Ezek nem pontos definíciók, de fel szokták hívni a figyelmet hogy a pszichológia univerzumát metszi a bölcsészetet a természettudománytól elválasztó határvonal. Ez esetben azt jelenti, hogy a kérdésre a „bölcselet plusz kutatási eredmények” kombóval kereshetjük a releváns válaszokat. A poszttraumás növekedés, vagy egyszerűen csak növekedés, stresszes körülmények között is bekövetkezhet, ráadásul, ha csak az eredményre tekintünk, mégcsak nem is kell traumának megelőznie. Utóbbi állítás nyilvánvaló, ha egy kritikus álláspontból közelítünk a témához.
A szerzők többször is emlékeztetnek, hogy nem maga a trauma, hanem a megküzdés módja eredményezhet növekedést, azaz a traumatikus eseménynek önmagában nincs hozadéka, sőt, a küzdelem is csak a platform, nem az eredmény. Minden azon múlik, hogy az érintett felismer-e valami jelentést, átél-e valami motiválót a jelentés-keresés során, sikerül-e felfedezni valami újat a világban vagy a személyiségében, ami hálával tölti el, talál-e új erőforrásokat, mindeközben javul-e kapcsolatrendszere, anyagi helyzete, önbecsülése, tisztul-e világnézete, stb. Az ember kényelmetlenül érzi magát a megváltozott körülmények között, és egy dinamikus kognitív-érzelmi meghatározásba és újradefiniálásba kezd. Legtöbb esetben a „kezd” és a „kényszerül” közé eső tartalom írná le az akarat reális működését.
Minden témával foglalkozó szakember, ritka egyetértéssel, hangsúlyozza, hogy a sikeres megküzdés feltételei nem a megpróbáltatásban vannak, nem az eseményekben, a próbatétel annyit tud az egészről, mint a lap alján megszáradt tinta a békeszerződés tartalmáról. Tekintélyes azon tényezők száma, amik viszont számítanak, többek között, a meglevő, bemeneti személyiségi feltételek (életkor, iskolázottság, kapcsolatrendszer, stb.), illetve ami ezekből következik, különös tekintettel az első időszakra, amikor még „friss a nehézség lehelete”. Természetesen a „bemeneti feltételek” között találjuk az önbecsülést, a genetikai adottságokat, a koragyermekkori élményeket, és a transzgenerációs hatásokat, a tanult tehetetlenséget, de kiemelkedő szerepet játszik a meglevő kapcsolatrendszer minősége, stb. Egyik kutató az autó működésével próbálta illusztrálni ezeket az összetett, egymás nyomába lépő hatásokat. Az örökölt hajlam meglehetősen statikus, írja, olyan, mint autó esetén a tervezési hiba, ami már az autó életciklusának elejétől működési zavarral fenyeget. Emellett van a használat során előálló amortizálódás, ami egy tökéletes tervezésű jármű esetén is növeli a meghibásodások valószínűségét, de egészen másként, mint a tervezési hibával rendelkező. Ennél a hiba karaktere jóval kiszámíthatatlanabb, viszont ha van – márpedig rendszerin ez a helyzet (ld. teljesítmény vs. károsanyag-kibocsájtás, az érték mindig kompromisszum) – a tervezési hiba is állandóan jelen van, és bizonyos mértékig meghatározza a meghibásodások milyenségét. A metafora természetesen nem a „hibára” szeretné a fókuszt helyezni, hanem az öröklött tulajdonságok, illetve az egyéb hatások érdekérvényesítésének különbségére.
Emlékeztetünk, hogy pl. a magas önbecsülés sem minden, és csak két egyértelműen bizonyított előnye van. Növeli a kezdeményezőkészséget, és az érintettek nagyobb arányban cselekszenek meggyőződésük szerint, ami viszont nem is feltétlenül és minden esetben egyértelmű nyereség. Készek kockázatos, ésszerűtlen helyzetekbe is belemenni, vagy hogy figyelmen kívül hagyják az értelmes tanácsokat, és mivel bíznak képességeikben, feleslegesen pazarolják erejüket és idejüket reménytelen ügyekre. Kutatások kimutatták, hogy még a kognitív átértékelés is – amelyet általában védő hatásúnak tekintenek –, bizonyos körülmények között növelheti az eredeti trauma tüneteit. Retraumatizálásról természetesen nem beszélhetünk, de akár egy ilyen ellentmondás is felhívja a figyelmet arra, hogy a megközelítési stratégiákat milyen óvatosan kell kezelni, illetve a terápiás módszereket mennyire körültekintően és egyedi módon kell megválogatni. (Rebecca E. Sistad) További példa erre, hogy az érzelemszabályozási stratégiák, – mint például az újraértékelés és az elfojtás –, közvetett módon fejthetik ki hatásukat, méghozzá úgy, hogy az önkéntes emlékezés bizonyos elemeit eltérő módon befolyásolják. Mindennek a terápiában van szerepe.
Minden vonatkozó kísérlet és terápiás tapasztalat megállapítja, hogy a növekedésnek vannak feltételei (ahogy a feltétel nélküli szeretetnek is :)) Ezek olyan készségek, amik az adott helyzetben már készen vannak, utólagos pótlásuk kétséges. Ennek többféle oka is van, pl. ha valaki szomjas, késő már nekilátnia a kútásásnak, de talán a „légiutántöltés” nehézsége, adott esetben képtelensége a legjobb metafora, vagyis a „gépnek le kell szállnia”. Bizonyos értelemben azonban a növekedés éppen azt jelenti, hogy olyan készségek és képességek aktiválódnak, amik már készen vannak, csak éppen elrejtve, tehát bizonyos értelemben újdonságnak számítanak, más szempontból nézve csak aktiválódnak, de a végeredményt tekintve mindez igazából teljesen lényegtelen.
Több poszttraumás növekedéssel foglalkozó kutató véleménye, hogy a megváltoztathatatlan helyzetek elfogadásának képessége döntő fontosságú a traumás életeseményekhez való alkalmazkodás szempontjából. Ezt „elfogadó megküzdésnek” nevezik. A realitással való megbékélés a poszttraumás növekedés jelentős előrejelzője. – Ezzel egyet is érthet mindenki, aki foglalkozott a témával. Csak az a kérdés, hogy hol ebben a „PTG-specialitás”? Úgy tűnik, hogy semmi olyasmit nem észlelünk, amit egy személyiségi változóval ne lehetne leírni.
Önmagában egy megrendítő életesemény nem hoz létre pszichés képességeket, de aktivizálhatja a meglevőket, olyan erőforrásokra derülhet fény, amikről az érintett nem is tudott. Adott esetben működnek, ez a különlegesség bennük. Összetörnek a régi törvények, és a csalódáshoz hasonló következik, azaz a valóságtesztelés egészen új korszaka. Nem újak a képességek, de egy megrendítő esemény feltárja őket, és az újszerűség erejével hatnak. A „mélyfúrás” kényszerűség, nem imperatívusz, és egy ilyen esetben „érkezik el az órája”. Pozitív változások nem a traumatizáló élmény melléktermékeként jelentkeznek, hanem annak a küzdelemnek az eredményeként, amely az élményt valamint a negatív következményt egy átdolgozott narratívába integrálja, az önerő átélését és az érkező segítséget is magában foglaló felismerésektől lelkesítve. Ez rendszerint jelentős, hosszadalmas és tudatos munka eredménye, de a „célirányossággal” óvatosabbak lennénk. Elsősorban elmélkedést jelent, azerkölcsi átsorolás, a kognitív átértelmezés történhet, továbbá eltökéltséget a sémák átalakítására, az esemény által hordozott jelentés megtalálását, tehát az értelemadást, illetve egy új narratíva létrehozását. Bár gyakran hallunk „értelemtalálásról”, ez legtöbb esetben spirituális jellegű szokott lenni, ha egyáltalán bekövetkezik, mert nem ritka, hogy a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem talál megnyugtató választ valaki.
Gyakran egy ilyen utazást megkönnyítheti egy megbízható személy, akinek az illető megnyílhat, akivel megoszthatja gondolatait és akitől támogatást kaphat. A „szakértő társ” (Calhoun és Tedeschi) nem feltétlenül mentálhigiénés szakember, sőt, a legtöbb esetben nincs is szükség kifejezett „segítő segítésre”, csak jelenlétre, ami önmagában is töröl néhány rossz érzést. Minden ilyen együttlét, mint a mosás, a ruha egyre fakóbb lesz, ez esetben a megrendültség kevésbé nyomasztó. A mentalizációs pszichoterápiás stílust szokták a „jó öreg terápia” néven emlegetni. Áldás, ha van olyan személy, akinek föltárhatja az ember a gyengeségeit, anélkül, hogy az illető azt kincsesbányaként kezelné önző érdekei számára. Dédelgetett valótlanságainak együttérző vagy jóváhagyó támogatása – mindig kérdés egy barátságban is.
Egy példa a támogató jelenlétre: https://www.azarandok.hu/anam-cara/
A PTG egyik előrejelzése, hogy a traumatikus esemény következménye átalakító jellegű lehet, és egyelőre tekintsünk el attól, hogy ebből adott esetben mennyi a vágyott és mennyi a valós rész. Az okok megértése még csak „feljövetel nullára”, és nem növekedés. Egy gyökerekig megrázó életesemény pozitív változásokat eredményezhet a kognitív készségek, illetve az érzelmi élet területén, ami valóban a viselkedés megváltozásával járhat. Minden jel szerint a változások mélyrehatóak lehetnek, és előremutató módon gazdagítják az életről alkotott nézetet, az emberi kapcsolatok minőségét, és annyi minden mást. A változás azonban sosem a teljes életet érinti, hanem egyes motívumait, amik azonban további lényegi pszichés, illetve világnézeti változásokat kondicionálnak. Hallunk olyan (főként keserű, szomorú) sóhajokat, hogy valamely eseménnyel „minden megváltozott”. „A fájdalom (vagy a boldogság) túlfogalmazásaként” azonosított megnyilatkozás részterületekre valószínűleg igaz. Kutatóknak ez „aranyhelyzet”, ilyen esetben a PTG-hatást tisztán lehet vizsgálni és értelmezni.
Felbukkanó gondolatok, emelkedettebb érzések elősegíthetik az egészségügyi szokások és a szociális viselkedés megváltozását, aminek egész sor épületes következménye van. A megkérdezettek jelentős arányban az életfelfogás megváltozásáról számoltak be, és hogy csökkentek a stresszreakcióik, ami közvetve támogató hatással van az immunrendszer optimális működésére. A jobb egészségügyi eredmények egyébként önmagukban is konkrétabb változásokat indíthatnak el, kihatnak a társadalmi viselkedésre, anélkül, hogy általánosabb személyiségváltozáshoz vezetnének. Csak egyik lehetséges következmény a „pozitív dezintegráció”-nak nevezett személyiségfejlődési folyamat, amelyben a felszabaduló kapcsolati mechanizmusok kihívást jelentenek a középszerű életmódra.
Nem kell kétségbe esni, de számos prospektív tanulmány nagyon kis (vagy nem szignifikáns) korrelációt talált az észlelt, önbevallásos mintákban szereplő, valamint a tényleges változás között. Bár keresztmetszeti kísérletekkel szinte lehetetlen a kettőt szigorúan elválasztani egymástól. Megtörténhet (gyakori eset), hogy a résztvevők rosszul emlékeznek korábbi állapotukra, vagy egyszerűen nem volt szem előtt az a tulajdonság, „amihez viszonyítják a növekedést”, bár létezett, de „felbukkanása a tudatban” egy új elem megjelenésének hatásához fogható, a küzdelem jutalmaként kezelik, és pozitív változásként könyvelik el. Az is lehet, hogy befolyásolják őket a kulturális narratívából fakadó társadalmi elvárások, vagy motiváltak lehetnek arra, hogy növekedést érzékeljenek ott, ahol ténylegesen nem történt olyan. Egy tekintélyesebb esetszámú longitudinális felmérés csökkenti a retrospektív értékelésekhez kapcsolódó memóriahibákat és torzításokat. Kontrollcsoport nélkül viszont nem lehet pontosan tudni, hogy mi a valós kép.
A PTG egyik elméleti elődje, a többször említett kognitív adaptáció elmélete (Taylor, S. E.), amelyik a fenyegető helyzetekhez való alkalmazkodás folyamatát írja le. Taylor nagyrészt az egészségpszichológia területén kutatott, elsősorban az emberek saját egészségügyi állapotukra adott reakcióira összpontosított. Felhívja a figyelmet, hogy az emberek életük során, előbb vagy utóbb, szembesülni fognak legalább egy komoly kihívással (pl. betegség, családtag halála, természeti katasztrófa, válás, munkanélküliség), és a legtöbbjük képes lesz ezekből felépülni, sőt, azt követően talán még prosperálni is tudnak, szakmai segítség nélkül. Ezen elmélet szerint az alkalmazkodási folyamat három téma köré szerveződik: értelem találása a negatív életeseményben, az életfolyamat feletti kontroll visszaszerzésére irányuló erőfeszítés, valamint az önbecsülés helyreállítása. A kognitív adaptációs modellben fontos szerepet játszanak az illúziók, például az a reménység, hogy a rák étrendváltás után nem fog visszatérni. Ehhez hasonló elképzelések java részéről kiderülhet, hogy képzelet szüleménye, viszont segíti a szükséges „önrész vállalását a gyógyulásban”, ami olykor a terápia lelkiismeretes végigvitelét jelenti, továbbá támogatja abban az elképzelésben, hogy visszavette az ellenőrzést saját élete felett, és hogy a betegség csak „korrektúra nélküli” kiadása az életének. Ennek minden pozitív következményével. Bár Taylor védi azt az elképzelést, hogy az illúziók a megküzdési folyamat produktív elemei, azt is lehet állítani, hogy az illúziócsupán egy kifejezés, amely leírja azt a kognitív lencsét, amelyen keresztül az ember a világot látja. Számos kognitív terápiás technikával ez a lencse úgy módosítható, hogy nagyon jól alkalmazkodjon a fenyegető eseményekkel való szembenézéshez, illetve az azokból való felépüléshez. A kétségbeesés és a félelem nem tűnik el egyik napról a másikra, a szörnyű esemény olykor üres és tartalmatlan időszakot bontakoztat ki, de az a lehetőség, hogy mindezek ellenére az ember értelmet találhat a történtekben, a jelentést ő maga adhatja, vagy hatékonyan bekapcsolódhat az eseményekbe, mégis nagyon sokat segíthet.
Gyakran emlegetik ezzel kapcsolatban az egyik japán kézműves technikát, ami önálló művészeti ággá nőtte ki magát. Ez a kintsugi (kincugi), a törött tárgyak, különösen a kerámiák helyreállításának művészete, amelynek során a törött részeket gyakran arany-, ezüst- vagy más nemesfémmel, ragasztóval kevert fémporral dolgozzák össze. A cél nem a tökéletlenségek elrejtése, és nem meglepő, hogy egy (akaratlanul vagy szándékosan) eltört, majd a megfelelő technológiával összeillesztett kerámia jóval értékesebb, mint egy ép példány. A kintsugi a wabi-sabi-ból, a közismert japán esztétikai szemléletből származik, ami tulajdonképpen egy világnézet (mindset), amely szépséget a formák szabad megjelenésében látja, amiben emberi beavatkozás nyoma elenyésző. Ezt a szemléletet nem könnyű lefordítani a mi nyelvünkre, talán azt mondhatnánk, hogy a szép az egyszerűség és a tökéletesség olyan keveréke, aminek a mulandóság eleven tudata adott végső formát. Kissé meredek: függőleges-vízszintes másik véglete az esztétikai palettán, az impresszionizmus japán változata :). Mai Japánban a wabi-sabi az egyszerűség és természetesség ötvözését jelenti.
Tiszteletben tartja, hogy az élet örök törvénye, a mulandóság, érvényesül a szépségben is, a tárgyak „visszatükrözik halandóságunkat”. A létezés tökéletlensége „összetart”, és valami módon összeköt azokkal is, akik hasonlót megéltek, anélkül, hogy a pozitivitás „túlsó oldalára esnénk”. Nem abból származik, de a későbbiekben hatással voltak rá a buddhizmus létezésről szóló alapelvei, úgymint: a mulandóság, a szenvedés és az én-nélküliség. Semmi sem megállapodott, semmi sem tökéletes, semmi sem lezárt. Kissé elrugaszkodott az ezzel kapcsolatban elterjedt vélemény, ami a művészet, világszemlélet szubjektív forrását elemzi. Eszerint az „én” egy mentális konstrukció, folyékony, kontextusfüggő, nem pedig egy szilárd, stabil valóság. Egy dinamikusan formálódó, alakuló entitás, és csak a visszatérő helyszínek és gondolatok adják a változatlanság illúzióját, amit a társadalmi, szociális erők és hatások abroncsai tartanak egyben. Egy megrendítő esemény pedig világosan megmutatja, hogy az identitás mennyire töredezett, hogy könnyen szétesik, átalakul.
A kintsugi jelentése „arannyal összekötni”. Nem elrejteni szeretné, hanem éppen kiemeli a repedéseket, ezek pedig egyediek, és általuk lesz a kerámia igazán eredetivé, ráadásul egy reménytelen állapotból született újjá, értő módon, gondos törődéssel. Az emberi átalakulásban is lehet felfedezni hasonlót, ami összevethető az „aranyfazekas” technikájával, illetve alkotási módszerével és eredményével. Mint a PTG esetén, a hangsúly ez esetben is a türelmen és a gondoskodáson van (támogatás, elmélkedés), természetesen nem kis mértékben a hozzáértésen. A „törés” adott, pont olyan, amilyen, és egyedi megoldásra vár, de a helyreállítási művelet mégiscsak olyan készségeket igényel, amiket el lehet sajátítani, amik egy korábbi eset során már sikerhez vezettek. Mintegy azt üzeni, hogy „a múltam nyomai láthatóak, a törések értékessé tettek, az megtörtént dolgok ítélete összetart”. Ami történik, ahogy történt, bármilyen kusza is a megoldás, de sikeresen alkalmazható más esetekben is.
Folyamatosan „pozitív irányú változásról” hall az, aki a témával foglalkozik. A pozitív érzelmek azonban akkor igazán eredményesek, ha szinten vannak, mennyiségük és jelentőségük tekintetében egyaránt. Bizonyos mértékig segíthetik a kreativitást, de ha burjánzani kezdenek, akkor rontják a megítélést és negatív hattással vannak az emberi kapcsolatokra, csökkentik a veszélyérzetet, és megakadályozhatják a kockázatos viselkedést gátló készségek érvényesülését. Mint nagyon sok más emberi megnyilvánulás, a pozitív érzelmek besorolása is a helyzettől függ. Segítségül vannak, ha egyéni teljesítményről van szó, vagy amikor embereknek együtt kell működni, de gátolják a teljesítményt olyan helyzetekben, ahol bizonyos szintű konfrontáció előfordul, magyarán versenyhelyzetben.
Versenyhelyzetekben a pozitív érzelmek látványos kifejezése komoly kockázattal járhat. Egy kutatásban a résztvevőknek olyan videókat mutattak, melyek díjátadásról készültek, illetve amelyekben sportversenyeket vagy játékműsorokat nyert emberek szerepeltek. Azokat a nyerteseket, akik harsányan, teátrálisan vagy túl hivalkodóan fejezték ki örömüket, sikerüket, a kísérletben résztvevők kevésbé kedvezően értékelték, mint a visszafogottan ünneplőket. A résztvevők arról is beszámoltak, hogy inkább nem kötnének barátságot olyanokkal, akik túl nagy felhajtással ünneplik sikerüket vagy szerencséjüket, és előnyben részesítenék azokat, akik méltóságteljesen, alázatosan ünnepelnek. (Bonanno, G. A.)
Rendszerint 30-70% közé teszik azok arányát, akik a valamilyen növekedést/változást bizonyítottan mutatnak. Sok kutató azonban, pl. a PTG egyik legismertebb kritikusa, Patricia Frazier, a nehézségek után megbízható növekedést mutatók arányát a teljes minta 5–25%-a közé teszi. Ezek puszta statisztikai adatok, amikből első pillantásra kiderül, hogy gyanúsan nagy a szórás. Ráadásul az adatok nem árulkodnak a felmerülő esetleges veszteségekről, csak az úgynevezett nettó nyereségeket veszi figyelembe, azokat is javarészt önbevallásos módszerrel. Tény, hogy aki átmegy egy nagyobb megpróbáltatáson, és nem pszichopata, illetve érzelmileg nem éretlen, az nem lesz többé ugyanolyan, mint a hatás előtt. A traumatikus élmények átalakító hatással bírnak, és hogy a változások lehetnek pozitívak vagy negatívak. Utóbbi hatások temporálisan közelebb vannak a történtekhez. Tedeschi és Calhoun által megfogalmazott poszttraumás növekedés legfontosabb aspektusa az, hogy a növekedés mellett folyamatos szorongás is jelen van. Bár az idők folyamán apróbb korrekciókat hajtottak végre a modelljükön (pl. Handbook of Post-traumatic Growth: Research and Practice, 2006, 2018) a feltételesen, de tartósan megmaradandó negatív összetevők továbbra is szerepet kapnak benne, amik egyébként Lazarus és Folkman (Richard S. Lazarus és Susan Folkman) stressz és megküzdés tranzakciós modelljében is megtalálhatók. Amint említettük, a szerzők is azt javasolják, hogy tekintsük a PTG-t egy gyógyulási folyamatnak, amibe belefér az, hogy a kór apróbb nyomai, mint afféle „himlőhelyek”, megmaradnak, és talán néhány mellékhatás is belefér.
Terapeutának, lelkigondozónak fontos tudnia, hogy eltéveszti a feladatát, ha kifejezett és karakteres növekedést vár, vagy ami még rosszabb, olyasmit szuggerál vagy netán (fogalmi szinten) erőltet. Egyszerűen szintre kell kerülnie az érintettnek, ahogy szoktak fogalmazni: haza kellene jutnia. És néha a túlélés is eredmény. Nemcsak értelmetlen, hanem káros is valakit érzelmi, vagy statisztikai „nyomás alatt tartani”, miszerint szükségszerű pozitív érzéseket átélnie, merthogy mások, magazinok arról számolnak be. Ezzel csak fogalmi erőlködésre kényszerítünk, ami másodlagos frusztrációhoz vezethet. Legszerencsésebb, ha a növekedést ajándéknak és nem kényszernek fogja fel, amivel kapcsolatban a helyes érzés a hála, a korrekt hozzáállás pedig a bátorítás. Természetesen óvatosan lehet arról is visszajelzést adni, ha a lelkigondozó növekedést érzékel, ha világos, karakteres formában mutatkoznak annak jelei, de nem kell mindenáron erőltetni.
Ami nem öl meg, az megerősít?” – Nietzsche elhíresült megjegyzése számtalan összefüggésben előfordul, és ki tudja azt megmondani, hogy inkább hasznára vagy kárára volt az emberiségnek. Ezúttal nyilván a témába vágó kutatásokkal foglalkozunk, vagyis „javunkra válhat a keserűség”. A szakemberek óvatosan fogalmaznak. Megtörténhet. Ugyanakkor nagyfokú adathiány is van, ami részben a kutatási módszereknek is betudható, pl. hogy rendszerint költséghatékony keresztmetszeti vizsgálatot végeznek, vagy önbevallásos teszteket, de a retrospektív megállapításoknak nagyon alacsonyabb a validitása. Tükrözheti az egyén saját fejlődésének észlelését, de az a társadalmilag kívánatos viselkedés irányába torzítja az érzékelést, ezért az eltérhet mind a tényleges fejlődéstől, mind mások észlelésétől. Ha az önbevallásra hagyatkozunk, az egyáltalán nem elég, főként, ha a környezete sem úgy érzékeli. Ráadásul közben történhet regisztrálatlan veszteség, vagyis az illető egy negatív mintát is integrálhat. Mégha valóban növekedés is, kérdés, hogy ezt mihez képest lehet megállapítani? Van objektív mérce, normatív minta? Pl. miközben világképe valóban letisztul, embertársai iránt bizalmatlanabb lesz. Kérdés továbbá, hogyha egyáltalán történt is pozitív változás, az mennyire tartós. Szóval a kérdést nem tudjuk megválaszolni. Rendkívüli helyzetek… Ahogy Viktor Frankl (Füst Milán) írta: A szél a kis tüzeket kioltja, a nagyokat felszítja.