A hűség erejével az őserdő közepétől Franciaország közepéig

„Rengeteg energiát pazarolunk arra, hogy elrejtsük igazi énünket, holott minden törekvésünket az a vágy hajtja, hogy elfogadjanak és szeressenek; haragunk forrása többnyire egy korábbi seb, amely még nem gyógyult be; minden szomorúságunk pedig abból a félelemből fakad, hogy nem lesz elég időnk.” – Mark Nepo

Első rész A Föld alakja és a francia expedíció

Asszony az őserdőben

1769 végén vagy 1770 legelején az ecuadori Andok keleti lábánál kanyargó Bobonaza folyón lefelé evező két bennszülött férfi és két asszony különös jelenet tanúja lehetett. Egy csontsovány, fehér bőrű nő bolyongott a folyóparton. Ruhája cafatokban lógott, bőrét rovarcsípések és gennyes sebek borították. Lábán rögtönzött sarut viselt, kezében botot és bozótvágó kést szorongatott. Messze járt minden lakott helytől. Megmentői az utolsó pillanatban érkeztek.

Férje későbbi beszámolója szerint már nyolc-kilenc napja egyedül küszködött a folyó mentén az esőerdőben, abban reménykedve, hátha eljuthat valamelyik folyóparti településig. Ilyenből azonban kevés volt arrafele, olykor napokig kellett evezni a következő lakott helyig, sőt, amióta a himlő elérte ezt a vidéket, számuk tovább csappant. Az asszony fivérei, unokaöccse és szolgálólányai, akikkel október elején, ünnepélyes búcsúztatás után indult el Riobamba városából, útközben mind életüket vesztették. Egy ideig ő is öntudatlanul feküdt a halottak között, aztán magához tért, és továbbindult a kilátástalannak tűnő útján, míg rá nem találtak. Annyi ereje még maradt, hogy – valószínűleg kecsua nyelven – elmondja, kicsoda, honnan jön, és hová tart. Az indiánok a csónakjukba emelték, és leeveztek vele a legközelebbi misszióig, Andoasig, ahová maguk is tartottak.

Az asszony neve Isabel Godin des Odonais volt, született Isabel Gramesón. Férje, a francia Jean Godin, 1749 márciusában indult el Riobambából, és megígérte, hogy két éven belül visszatér érte és a gyermekeikért. De ennek immár húsz esztendeje. Isabel azóta eltemette gyermekeit, vezette a gazdaságot, és várt. Próbált leveleket küldeni, de Jean a kontinens túlsó oldalán, Francia Guyanában élt; több ezer kilométernyi folyó és áthatolhatatlan őserdő választotta el őket. Abban sem lehettek biztosak, hogy egyáltalán él-e még a társuk. Isabel azonban elhatározta: egy élete, egy halála, útnak indul. Néha az ember abban ismeri fel önmagát, amiből már nem tud engedni; amit akkor is vállalnia kell, ha minden ellene szól. Pedig erre a hegyeken, őserdőkön és veszélyes folyókon át vezető útra akkoriban kevesen vállalkoztak volna. Azonban amikor megmentői a partról a kenujukba emelték, Isabel útban volt a férje felé.

Történetük a 18. század egyik leghíresebb túlélési elbeszéléseként maradt fenn: szerelmi történet, kalandregény, egyúttal a hűség, a várakozás és a veszteség krónikája. Mindez egyszerre, ahogyan csak az élet tudja egybeszőni. A kezdetek azonban egy tudományos expedícióhoz nyúlnak vissza, amelynek tagjai azért indultak egykor útnak, hogy az Egyenlítő környékén megmérjék egy délkörív hosszát, és eldöntsék: citromra vagy narancsra hasonlít-e inkább a Föld.

Vita a Föld alakjáró

Az 1730-as évek tudósait egy látszólag elvont kérdés osztotta meg: milyen alakú a Föld? Isaac Newton gravitációelmélete szerint a forgó bolygónak a sarkoknál kissé lapultnak kell lennie, mint egy narancsnak, az Egyenlítőnél pedig ki kell domborodnia. Christiaan Huygens szintén a sarkoknál lapult Föld mellett érvelt. A párizsi csillagvizsgálót irányító Cassini-dinasztia mérései viszont arra utaltak, hogy a Föld a sarkok felé megnyúlt, és inkább citromra hasonlít. A vita a gyakorlati életet is érintette: a megbízható térképek készítéséhez, a tengeri navigációhoz és a gyarmatbirodalmak határainak kijelöléséhez egyaránt ismerni kellett a Föld pontos alakját. Mindemellett nemzeti presztízskérdés is volt: Newton angol volt, a Cassini-dinasztia pedig a francia csillagászat büszkesége.

A Francia Tudományos Akadémia ezért két expedíciót indított. Az egyik Pierre-Louis Moreau de Maupertuis vezetésével a sarkkör közelébe, Lappföldre ment, a másik az Egyenlítő vidékére, a spanyol korona dél-amerikai birtokain fekvő Quitói Audienciába, a mai Ecuador területére. Mindkét helyen egy délkörív hosszát és a hozzá tartozó földrajzi szélességkülönbséget kellett meghatározniuk. A két mérés összevetéséből derülhetett ki, hogy a Föld a sarkok felé lapul-e, vagy megnyúlik.

Az egyenlítői csapat 1735 májusában hajózott ki La Rochelle-ből. Az expedíciót Louis Godin neves csillagász, Pierre Bouguer matematikus és Charles-Marie de La Condamine, a kalandvágyó, sokoldalú tudós vezette. Melléjük a spanyol korona két fiatal tengerésztisztet, Jorge Juant és Antonio de Ulloát rendelte, részben tudóstársként, részben megfigyelőként; a vállalkozást ezért gyakran az első nagy nemzetközi tudományos expedícióként tartják számon. A csapat legfiatalabb tagjai közé tartozott Louis Godin mintegy huszonkét éves unokatestvére, Jean Godin is, aki szerény beosztásban, segédként tartott velük. Hogy ne tévesszék össze híres rokonával, anyja családnevét is felvette: így lett Jean Godin des Odonais.

Az Andok nehezen megközelíthető hegyvidékén végzett pontos mérések szinte emberfeletti elszántságot és erőfeszítést követeltek. Mérőrudakkal gondosan felmért alapvonalakból indultak ki, majd a hegycsúcsokon felállított jelzőpontok közötti szögmérésekre támaszkodva, háromszögeléssel számították ki a csaknem 350 kilométeres ív hosszát. Az így kapott távolságot a mérési szakasz két végpontja közötti szélességkülönbséggel kellett összevetni. Ezt a különbséget csillagászati úton határozták meg: nagyméretű szögmérő műszerekkel, úgynevezett zenitszektorokkal mérték a csillagok és a zenit közötti szögtávolságot. A földrajzi hosszúság megállapítását a Jupiter holdjainak távcsővel megfigyelt fogyatkozásai segíthették: az események helyi időpontját egy ismert földrajzi hosszúságon fekvő megfigyelőhely időadataival összehasonlítva kiszámíthatták a hosszúságkülönbséget.

A délkörívek megmérésének módjáról, a pontos idő kiszámításáról későbbi írásunkban számolunk be, erre itt egy grafikus illusztráció emlékeztet.

Az expedíció tagjai az 1740-es évek elején szétszéledtek. La Condamine 1743-ban az Amazonason lehajózott az Atlanti-óceánig, és Samuel Fritz jezsuita misszionárius korábbi térképéből kiindulva elkészítette a folyó első tudományos igényű térképét és leírását (róla a hatodik részben lesz szó). Jean Godin azonban nem tért haza. Dél-Amerikában maradt: időközben megtalálta azt, ami mindennél erősebben odakötötte.

Robert Whitaker: A térképész felesége

Az expedíció, valamint Jean és Isabel történetének legszínesebb modern feldolgozása Robert Whitaker The Mapmaker’s Wife (A térképész felesége, 2004) című könyve. Jean Godin valójában nem volt képzett térképész. Csillagász unokatestvére ajánlására került az expedícióba, és segédként vett részt a mérésekben. A térképezés szenvedélye mégis őt is megérintette, ahogy a kor sok más tudósát és utazóját: a világ feltérképezése akkoriban olyan csábító vállalkozás volt, amelynek kevesen tudtak ellenállni. Hazatérése után régi barátja és pártfogója, La Condamine közbenjárására állami nyugdíjat kapott, egy forrás szerint „geográfus” jogcímen.

A könyv jóval több szerelmi és kalandtörténetnél: a tudomány, a történelem, a gyarmati politika és a dél-amerikai természet egyaránt fontos szerepet kap benne. Térképek mutatják be az Amazonas-medence folyóit és az expedíció útvonalát. A részben múzeumokból, részben nehezen hozzáférhető magángyűjteményekből származó korabeli rajzok eszközöket, helyszíneket, növényeket és állatokat ábrázolnak. Whitaker levéltári anyagokra, expedíciós naplókra és más korabeli dokumentumokra támaszkodik, bőven idéz is belőlük, és részletgazdagon eleveníti fel az eseményeket. A könyv egyszerre szól a felvilágosodás tudósairól, akik egy tudományos elmélet igazolásáért keltek útra, és Isabel testi-lelki küzdelméről, amelyet a túlélésért vívott. Szól arról az eltökéltségről is, amellyel két évtizednyi várakozás után útnak indult, és minden megpróbáltatás ellenére kitartott, hogy férjével ismét együtt lehessen.

A tudományos munka jól dokumentált, a személyes történetről azonban jóval kevesebbet tudunk. Isabel útjáról szinte kizárólag Jean 1773-ban La Condamine-hoz írt leveléből értesülünk. Jean maga nem volt jelen az eseményeknél: felesége elbeszélését adta tovább, és levele a saját döntéseit is igyekszik igazolni. Ahol a források hallgatnak, Whitaker következtetésekkel és írói képzelettel tölti ki a hiányokat: Isabel gondolatai, félelmei és egyes jelenetek részletei az ő rekonstrukciói. Könyvét ezért érdemes alaposan dokumentált, de irodalmi eszközökkel is élő történeti elbeszélésként olvasni.

Második rész Isabel világa Riobambában

Riobamba a gyarmati korban

Azt a várost, ahonnan Isabel 1769-ben elindult, ma már hiába keresnénk eredeti helyén. Az egykor virágzó, népes települést ugyanis az 1797-es földrengés elpusztította. Újjáépítéséhez mintegy 15–20 kilométerrel arrébb kerestek helyet: egy biztonságosabb, alacsonyabban fekvő, tágasabb fennsíkon. A régi Riobamba helyén ma Cajabamba és Sicalpa kis települései állnak.

Az eredeti Riobamba körülbelül 3300 méteres magasságban, alacsony dombok között feküdt. Az érzékenyebb szervezetnek már ehhez a magassághoz is alkalmazkodnia kell. (Összehasonlításul: a repülőgépek utaskabinjában utazómagasságon nagyjából akkora a légnyomás, mint 2400 méteren.) A városon átfolyt a Sicalpa folyó, más néven Río Grande de Agua Santa, és tiszta időben, leggyakrabban a reggeli órákban, a látóhatáron feltárult a Chimborazo vulkán félelmetes tömbje. Akkoriban a Föld legmagasabb hegyének tartották. Ma már tudjuk, hogy tengerszint feletti magasságát tekintve nem az, a történethez mégis különös szál fűzi: éppen a Föld egyenlítői kidomborodása miatt a Chimborazo csúcsa esik a legmesszebb bolygónk középpontjától. Mintha maga a hegy is emlékeztetne arra a vitára, amit a francia tudósok az Andokba fennsíkjain és csúcsain kívántak eldönteni. A város lakosságának számáról eltérő adatok maradtak fenn: az ecuadori Geofizikai Intézet mintegy tízezer emberrel számol, Whitaker viszont több mint tizenhatezer lakosról ír. A Quitói Audiencia harmadik legjelentősebb városaként tartották számon. Az amerikai szerző „a gyarmati Peru egyik legkecsesebb városának” nevezi, ahol zenészek, művészek és gazdag földbirtokosok éltek.

Az utcák zsinóregyenesen, sakktáblaszerű rendben futottak, és a korban szélesnek, jól kövezettnek számítottak. Az úthálózatot öt tér tagolta. A központban, sík területen templomok és nemesi paloták álltak, a köznép házai a domboldalakra épültek. A város peremén húzódott az őslakosok külön negyede, a barrio de indios, saját plébániával.

Amíg jól ment a gyapjú- és a posztóüzlet, a város folyamatosan gyarapodott, egyre több emeletes épületet emeltek, megjelentek a gazdagságot hirdető faragványok, díszítések, oszlopok. A külső városrészek szerényebb házai vályogból vagy sárral tapasztott sövényfalból (paticsból) készültek, az őslakosok közül sokan kunyhókban laktak. Az épületek is híven tükrözték a társadalmi különbségeket, amelyek a város gazdasági életét áthatották.

A városban a főtemplom (iglesia matriz) mellett több szerzetesrend kolostora – köztük a mercedáriusoké (Fogolykiváltó Rend) –, a koncepcionista apácák (a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett rend szigorú, szemlélődő közössége) zárdája, a Királyi Irgalmas Kórház és hat iskola működött. A régi város köveinek egy része az újban élt tovább: a mai riobambai katedrálisba a romokból kiemelt faragott kövek is beépültek.

A gazdaság alapját a juhtenyésztés és a gyapjú feldolgozása adta. A textilműhelyekben, az obrajékban posztót készítettek, faliszőnyeget hímeztek. A városban asztalosok és fazekasok dolgoztak, malmok és cukorpréselő üzemek (trapichék) működtek, a környéken pedig sűrűn követték egymást a nagybirtokok, az úgynevezett haciendák.

A 18. században a város gazdasága több okból is válságba került. Tengeri úton egyre nagyobb mennyiségben érkezett az olcsóbb európai posztó. A század második felében az angol – különösen a manchesteri – pamutipar felemelkedése is mélyítette a válságot: az új találmányok – például a gőzgép, a fonógépek és a szövőgépek – révén a gyárak tömegesen dolgozhatták fel az Amerikából behozott gyapotot. Az olcsó nyersanyag mögött jórészt rabszolgamunka állt. Ezzel a termelékenységgel más országok egyelőre nem tudtak versenyre kelni. Ez egy későbbi hatás.

A századközepi visszaesésért elsősorban az 1739–48-as angol–spanyol háború a felelős, amelyik megbénította a kereskedelmet, és így, többek között, a textilipar is hanyatlásnak indult. A Bourbon-reformok is növelték az adóterheket, a gyakori földrengések pedig súlyos károkat okoztak a műhelyekben. Egyre inkább a földbirtok került a gazdasági élet középpontjába: a haciendák fokozatosan átvették az obrajék korábbi szerepét.

A munkaerő többségét őslakosok adták, akiket a körükből kiemelt kacikák, vagyis helyi vezetők irányítottak. A vidéken a 18. században hét őslakos felkelést tartanak számon; ezek egyike 1764-ben magában Riobambában tört ki, a mezőgazdasági kényszermunkához, a mita de gañaníához kapcsolódó intézkedések nyomán (erről a harmadik rész egyik kitérője szól bővebben). Riobamba ugyanakkor szívélyesen látta vendégül az Európából érkező tudósokat: Whitaker szerint a francia expedíció tagjai az egész alkirályságban itt találtak a legmelegebb fogadtatásra. Itt született Pedro Vicente Maldonado, La Condamine barátja és munkatársa, és itt élt Magdalena Dávalos y Maldonado is, aki a korabeli Ecuadorban műveltségével, tudományos ismereteivel és irodalmi tehetségével vált ismertté. Ő volt az Escuela de la Concordia irodalmi társaság egyetlen női tagja. Egy forrás szerint a szintén sokoldalú La Condamine őt és nővéreit „Quito tartomány francia múzsáinak” nevezte. Talán pontosabb volna így: a franciák múzsái.

Isabel és Jean története is ebben a városi és birtokosi világban kezdődött.

A spanyol gyarmati igazgatás

Hogy megértsük, milyen hatalmi rendben élt Isabel, és miért kellett minden engedélynek, kérvénynek és levélnek oly hosszú utat bejárnia, érdemes röviden áttekinteni, ki és honnan kormányozta a spanyol gyarmatbirodalmat. Az Indiák Tanácsa (Consejo de Indias) a spanyol korona tengerentúli birtokainak irányítására 1524-ben létrehozott központi testület volt. Előkészítette a király amerikai ügyekben hozott döntéseit és rendeleteit, felügyelte a közigazgatást, javaslatot tett a vezető világi és egyházi tisztségviselők kinevezésére, és legfelső bíróságként is működött. A 18. században, a Bourbon-reformok idején befolyása csökkent, mert a végrehajtó feladatok nagy része az Indiák ügyeiért felelős államtitkársághoz került. A Tanácsot végleg 1834-ben szüntették meg. Az „Indiák” elnevezés Kolumbusz tévedéséből ered, aki azt hitte, Ázsiába jutott. A szó az amerikai spanyol birtokokat, később a Fülöp-szigeteket is jelölte.

Isabel utazásának idején Riobamba és az út amazóniai spanyol állomásai a Quitói Audienciához tartoztak. A Quitói Audiencia (teljes nevén Real Audiencia y Cancillería de Quito) a spanyol korona egyik amerikai főtörvényszéke volt. II. Fülöp 1563. augusztus 29-én hozta létre, működését 1564 szeptemberében kezdte meg Quitóban. Élén elnök állt, mellette kezdetben négy bíró (oidor) ítélkezett polgári és büntetőügyekben, a korona érdekeit pedig királyi ügyész (fiscal) képviselte. Az audiencia azonban nem csupán bíróság volt: mivel az alkirályi székhely messze esett, a helyi kormányzás is nagyrészt az elnök és a testület kezében összpontosult. Ezért a korabeli iratok gyakran Presidencia de Quito, sőt Reino de Quito néven említik. A név így idővel azt a hatalmas, többször változó határú területet is jelölte, amely a quitói bíróság és kormányzat illetékessége alá tartozott. Nagyjából a mai Ecuadort, Kolumbia déli részét, Peru északi sávját és a keleti amazóniai vidékeket, köztük Maynast foglalta magában. A terület kormányzóságokra (gobernación) és kerületekre (corregimiento) tagolódott; az utóbbiak egyike volt Riobamba.

A haciendák világa

Ebben az időben a Riobamba környéki gazdaság gerincét a haciendák adták. Ezek többnyire nagy mezőgazdasági birtokok voltak, amelyekhez egykor obraje, vagyis textilműhely is tartozhatott. Gabonát és burgonyát termesztettek, állatokat tartottak. A birtok központjában udvarház (casa de hacienda) és gyakran saját kápolna állt. A városban élő tulajdonos helyett rendszerint intéző (mayordomo) irányította a munkát.

Az őslakos munkaerőt különféle kötelezettségek és függőségek fűzték a birtokhoz. A mita kötelező munkaszolgálat volt; a mezőgazdasági változatához (mita de gañanía) kapcsolódó intézkedések váltották ki az 1764-es riobambai felkelést. A helyzetet gyakran nem könnyű megérteni. Például a concertaje szerződéses munkaviszonyt jelentett, de az előlegek és a fwlhalmozódó adósságok tartós függést hoztak létre a munkavállaló terhére, és az adósság révén kikényszerített munka a rendszer egyik meghatározó vonása lett. A magyar jobbágyság legfeljebb távoli párhuzamként kínálkozik, hiszen eltérő jogi és történeti intézményről van szó.

A mayordomo spanyol szó a latin maior domus („a ház feje”) kifejezésből ered. Spanyolországban eredetileg egy nagyúri ház vagy udvar gondnokát nevezték így, Amerikában azonban több jelentése alakult ki. A haciendán a mayordomo szervezte a tulajdonos helyett a mindennapi életet: ő osztotta be a munkát, felügyelte a vetést, az aratást és a nyájakat. Magyarul legjobban az „intéző” szó adja vissza. Szerepe a magyar uradalmi ispánéhoz hasonlított. (Gondoljunk Illyés Gyula Puszták népe című művének nem éppen rokonszenves ispánjaira.)

Ő vezette a számadásokat, köztük az indián munkások előlegeinek és adósságainak nyilvántartását, amelyre a concertaje rendszere épült. Az intézőnek ezért meghatározó szerepe volt a függés fenntartásában. Gyakran ő büntetett, és ő közvetített a tulajdonos és a munkások között. Jellemzően a birtokon lakott, míg a tulajdonos a városban, például Riobambában vagy Quitóban élt. Rendszerint spanyol vagy mesztic származású, a tulajdonosnál alacsonyabb társadalmi rangú ember volt. Alatta további felügyelők dolgoztak, az indián munkacsoportok élén pedig gyakran őslakos elöljárók álltak.

A huasipungo a birtokon élő családnak használatra átengedett kis földdarab volt, amelyért cserébe a család munkával tartozott a földbirtokosnak. A rendszernek azt a formáját azonban, amelyet főként a 19–20. századból ismerünk, nem vetíthetjük vissza változatlanul a 18. századra. Felszámolásában csak az 1964-es földreform hozott fordulatot, bár a birtokviszonyok átalakulása ennél hosszabb folyamat volt.

Isabel családjának Subtipud nevű birtokáról keveset tudunk: működését csak közvetlen források alapján lehetne leírni, hiszen a fenti általános kép nem feltétlenül illik minden helyi gazdaságra. Isabel gyermekkorát viszont minden bizonnyal ez a világ formálta: a birtok, a nyájak és a földeken dolgozó indiánok, akiktől a kecsua nyelvet is elsajátíthatta.

Egy másik élet kezdete Riobambában

Jean Godin a mérések éveiben ismerkedett meg a Gramesón családdal. A család egy quitói járvány elől Riobambába költözött, megvásárolta a Subtipud nevű haciendát, és gazdálkodásba kezdett. Riobamba virágzó gyarmati város volt, Quitótól mintegy 180 kilométerre délre. Isabel a spanyol gyarmati társadalom tehetős kreol rétegéhez tartozott. A „kreol” (spanyolul criollo) ebben az összefüggésben az Amerikában született, európai, elsősorban spanyol származású embert jelentette. A kreolokat megkülönböztették az Ibériai-félszigeten született spanyoloktól (peninsulares), a gyarmati összeírások azonban mindkét csoportot a spanyolok (españoles), vagyis a fehér népesség közé sorolták. A magyar köznyelvben élő „kreol bőrű” kifejezés ezért könnyen félrevezetheti az olvasót: a történeti elnevezés önmagában sem sötétebb bőrszínre, sem vegyes származásra nem utal. Isabel családfájának spanyol és francia ágai is voltak.

Isabel édesapja, Pedro Manuel Gramesón y Bruno, spanyol alattvaló volt; 1724-ben érkezett Amerikába José de Armendáriz alkirály katonai kíséretében. Talán Cádizban született; a család részben francia eredetű volt. Családnevét egyes források a francia Grandmaison spanyolos alakjának tartják. Édesanyja, Josefa Pardo de Figueroa, előkelő spanyol családból származott. Isabel 1728. szeptember 14-én született, és kiváló nevelést kapott: beszélt spanyolul, franciául és minden jel szerint kecsuául is. Az sem kizárt, hogy a kipuhoz, a színes zsinórokra kötött inka csomóíráshoz is értett.

A környék gazdasági nehézségei a családot közvetlenül is érintették. Egy Whitaker nyomán készült beszámoló szerint az 1739–48-as angol–spanyol háborút követő gazdasági visszaesés idején Isabel apja és Antonio nevű bátyja vagyont veszített az adóbérlésen; Antoniót adósságai miatt be is börtönözték.

A kipu és az inka nyilvántartás

Isabel neveltetésénél már említettük az andoki világ egyik legkülönösebb örökségét. A kipu – kecsuául khipu, vagyis „csomó” – az Inka Birodalom egyik legfontosabb nyilvántartó eszköze volt: színes zsinórokra kötött csomókban rögzítették vele az adatokat. Egy vastagabb főzsinórról akár több száz vékonyabb zsinór lógott le, amelyekhez további mellékzsinórok kapcsolódhattak, így az egész egy fa ágrendszerére emlékeztetett. Pamutból vagy andoki tevefélék gyapjából készítették; a szálakat megfesthették, a különböző színűeket pedig össze is sodorhatták. Egy 2021-es felmérés valamivel kevesebb mint 1400, a hódítás előtti korból származó kiput vett számba a köz- és magángyűjteményekben; mellettük gyarmati kori példányok is fennmaradtak.

A számszerű adatokat rögzítő kipuk tízes helyiértékes rendszert használtak: a csomók típusa, száma és a zsinóron elfoglalt helye egyaránt jelentést hordozott. A színek és a zsinórcsoportok eltérő terményeket, településeket vagy társadalmi egységeket jelölhettek, jelentésük azonban nem követett mindenütt azonos szabályokat, és ma már nem mindig fejthető meg. A kipukkal népszámlálási adatokat, raktárkészleteket, beszolgáltatási kötelezettségeket, munkaszolgálatot és időbeli ciklusokat tartottak nyilván. A spanyol krónikások szerint történeti hagyományokat és genealógiákat is fel tudtak idézni a segítségükkel. Ma is kutatás tárgya, hogyan kapcsolódott egymáshoz a zsinórokon rögzített információ és a kipukat kezelő szakemberek, a khipukamayuqok emlékezetében őrzött szóbeli tudás.

Gary Urton elmélete szerint az anyag, a sodrás, a csomózás és más szerkezeti jellemzők kétértékű (bináris) változatai a színekkel együtt akár 1536 különféle jelkombinációt alkothattak. Urton ezt egyes korai írásrendszerek jelkészletével vetette össze. Az elképzelés azonban a lehetséges kódolási kapacitást becsüli meg; nem jelenti azt, hogy már megfejtették volna a kipu tényleges jelrendszerét. A Santa-völgyből származó hat gyarmati kipu és egy 1670-es spanyol népesség-összeírás között Manuel Medrano és Urton számszerű és szerkezeti megfeleléseket azonosított. Ez ígéretes támpont az értelmezéshez, ám az újabb kutatások tovább vizsgálják és pontosítják az összerendelés részleteit.

A spanyol hódítás után a kipuk használata tovább élt, bár az egyházi hatóságok bizonyos kipuk ellen felléptek. Az 1582–83-as harmadik limai zsinat elrendelte a régi vallási hagyományokhoz és rítusokhoz kapcsolódó kipuk megsemmisítését. Ugyanakkor keresztény célokra, például a gyónás előkészítésére is használtak kipukat: a hagyomány tehát a gyarmati viszonyok között is fennmaradt, csak átalakult. Egyes perui közösségekben, például Tupicochában és Rapazban, a kipukat ma is közösségi örökségként, szertartási jelentőségű tárgyakként őrzik.

Számok a zsinórokon

Zsinór	Százasok	Tízesek	Egyesek	Érték
vörös	2 egyszerű	4 egyszerű	hosszú csomó, 3 menet	243 ✓
zöld	1 egyszerű	– (0)	hosszú csomó, 5 menet	105 ✓
okker	2 egyszerű	1 egyszerű	– (0)	210 ✓
kék	1 egyszerű	– (0)	nyolcas csomó	101 ✓

A jelmagyarázatban ábrázolt hosszú csomó is pontosan négymenetes. Az egyszerű csomó egy, a nyolcas csomó két hurokból áll. A nagyobb helyiértékek kerülnek felülre, az egyesek alulra, a szabad vég közelébe.

Miért nyolcas csomó jelöli az 1-et? Az egymenetes hosszú csomó nem különbözne az egyszerű csomótól, ezért összetéveszthették volna a tízeseket jelölő csomóval. Az 1-nek így saját csomófajta jutott. Ugyanebből következik, hogy az egyesek helyén egyszerű csomó nem fordul elő. A valódi kipukon a függő zsinórokat természetesen nem kampóval, hanem hurokkal erősítik a főzsinórhoz; a rajzok sematikusak. A vörös zsinór négy tízes csomója a rajzon szorosan összeér, a valóságban azonban egy csoport csomói között is marad némi távolság.

A kipu az európai irodalomban

A 18. században a kipu az európai irodalmi képzeletben is helyet kapott. Françoise de Graffigny 1747-ben megjelent levélregényében, a Lettres d’une Péruvienne-ben (Egy perui nő levelei) Ziliát, az inka hercegnőt, spanyol hódítók hurcolják el hazájából, hajójukat viszont egy tengeri ütközetben franciák ejtik zsákmányul. Hogy ezt szabadulásnak vagy újabb fogságnak tekintjük-e, nézőpont kérdése: sorsáról továbbra is mások döntenek. Déterville, a francia hajó fiatal tisztje, már a fedélzeten pártfogásába veszi, beleszeret, és magával viszi Franciaországba. Zilia szíve azonban jegyeséhez, Azához húz, akitől a hódítók elszakították. Miközben a hazatérés és a viszontlátás reményét őrzi, lassanként megtanul franciául, és megismeri új környezete szokásait. Leveleit eleinte kipukba csomózza, majd amikor elfogynak a zsinórjai, már franciául veti papírra őket. Túlnyomó részüket Azához intézi, az utolsó néhányat pedig Déterville-hez.

Ahogy Zilia egyre otthonosabban mozog az idegen világban, szellemileg is mind önállóbbá válik. Kívülállóként olyan szokásokra és ellentmondásokra is rácsodálkozik, amelyeket környezete magától értetődőnek tart. Graffigny az ő szemével bírálja a francia társadalom képmutatását, a látszat uralmát és a nők alárendelt helyzetét. A fordulatos, szentimentális szerelmi történet így társadalomkritikával fonódik össze. Zilia végül Aza hűtlenségével is szembesül, mégsem fogadja el Déterville házassági ajánlatát: az önálló életet, a tanulást és a barátságot választja. A regény ezért a női önrendelkezés korai irodalmi megfogalmazásaként is olvasható.

A mű korának egyik nagy könyvsikere lett: 1747 és 1855 között, a fordításokat is beleszámítva, legalább 133 kiadást ért meg. Amikor Isabel 1773-ban Franciaországba érkezett, ez a könyv is része volt az ország szellemi életének. A művelt olvasók egy része már romantikus, egzotikus „inka írásként” ismerhette a csomózott zsinórokat. Isabel számára azonban a kipu közvetlenebb tapasztalat is lehetett. Az Andokban a kipukat a hódítás után is használták gazdasági nyilvántartásra, a pásztorok egyes vidékeken még a 20. században is ezekkel tartották számon a nyájat. Egy birtokos család kecsuául beszélő kreol lánya tehát találkozhatott velük a haciendák világában. Azt nem igazolja forrás, hogy Isabel értett a kipuhoz; a korabeli körülményeket ismerve viszont ez sem volna elképzelhetetlen.

Házasság és megélhetés

Jean és Isabel 1741. december 27-én keltek egybe Riobambában. A menyasszony tizenhárom, a vőlegény huszonnyolc éves volt. Ilyen fiatalon férjhez menni a korabeli gyarmati társadalomban sem számított mindennaposnak, a mai olvasó számára pedig különösen meghökkentő. Az esküvőn a régi jó barát, La Condamine is jelen volt. Jean a házassággal a helyi elit tagja lett, és az expedíció szétszéledése után sem kívánkozott vissza Franciaországba. Riobambában élt, növényeket gyűjtött, és a helyi indián nyelvekkel foglalkozott.

Isabel – a Whitaker nyomán készült összefoglaló szerint – családi örökségéből gyümölcsösöket és lucernaföldeket vásárolt a város környékén. A lucernát a spanyolok hozták be. Kiváló takarmánynövénynek bizonyult, és rövid idő alatt a lovak, öszvérek és szarvasmarhák fő tápláléka lett az Andokban. Riobamba a Quitóba, Limába és Guayaquilba vezető utak csomópontjában feküdt, ahol szüntelenül jöttek-mentek az öszvérkaravánok. Így a lucerna jól eladható, biztos jövedelmet hozó terménynek számított. A lucernatermesztés tehát nem kedvtelés, hanem befektetés volt.

A kasztíliai jog szerint a férjes asszony vagyona, például hozománya és öröksége, az övé maradt, így Isabel a saját nevén is vásárolhatott földet. Az ügyletekhez viszont jellemzően a férj beleegyezése kellett. Isabel nem haciendákat vásárolt, hanem a város körüli kisebb birtokokat: kerteket és szántókat. A gyümölcsösök a város piacát látták el. A régi Riobamba magasan feküdt (mintegy 3300 méteren), ezért itt inkább a hideget tűrő hegyvidéki gyümölcsök, például az andoki cseresznye (capulí) teremhettek, a melegigényesebbek a közeli, alacsonyabban fekvő völgyekből érkeztek. A hó ismeretlen volt a városban, csak a Chimborazo örök hava látszott tiszta időben.

Jean apósa birtokainak igazgatásában segített, és posztókereskedéssel is foglalkozott. A riobambai obrajékban szőtt posztót és durva gyapjúszövetet (bayeta) vásárolt fel, és a távolabbi piacokon, például Guayaquilban vagy Limában adta el, akárcsak a többi helyi kereskedő. Ez az egykor jól jövedelmező üzlet ekkorra igencsak kockázatossá vált. A család anyagi veszteségei is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Jean megfontolja a hazaköltözést.

Erről az időszakról keveset tudunk; annyi bizonyos, hogy 1749-re két gyermekük született, és Isabel a harmadikat várta. Ekkor következett a fordulat: Jean hírt kapott apja haláláról, és úgy döntött, hogy családjával Franciaországba költözik. Talán más megfontolások is vezették; ezekre később még visszatérünk.

Harmadik rész Jean útja és a hosszú várakozás

Az Európába vezető utak

A hazatérés szándéka megvolt, az odavezető út azonban korántsem ígérkezett egyszerűnek. Jean két útvonal közül választhatott. Európába az egyik szokásos út nyugat felé, Guayaquilon, Ecuador legfontosabb kikötővárosán keresztül vezetett. A város a Guayas folyó torkolatánál, a Csendes-óceán partján fekszik. Forró, párás, mocsarakkal és mangroveerdőkkel övezett vidékén különösen az esős évszakban elszaporodnak a szúnyogok. Rossz híréhez a gyakori lázas betegségek is hozzájárultak: elsősorban a malária – régi magyar nevén váltóláz –, később pedig a sárgaláz. Az utazók rendre panaszkodtak a hőségre, a szúnyogfelhőkre és a betegségekre. Guayaquilt különösen az újonnan érkező európaiak számára tartották veszélyes helynek. Ez a megítélés később is fennmaradt: a 19. században és a 20. század elején pusztító sárgalázjárványai miatt a Csendes-óceán egyik legegészségtelenebb kikötőjeként emlegették. A sárgalázat csak 1919-re sikerült felszámolni a városban.

Guayaquilból hajón kellett volna Panamáig utazni, majd öszvérháton átkelni a földszoroson. A túlpartról a Karib-tenger viharos, veszedelmes vizein juthattak volna el az Atlanti-óceán nyugati partjának valamelyik kikötőjébe, hogy ott egy Franciaországba induló hajóra várjanak. Hónapokig tartó, kimerítő út volt ez még egy egészséges férfinak is, hát még egy várandós asszonynak két kisgyermekkel. Jean ezért vakmerő tervet eszelt ki. La Condamine példáját követve a kelet felé vezető utat választotta: átkel a hegyeken, átvág az esőerdőn, végigevez a folyókon, hajót keres, amely leviszi az Amazonason az óceánig, onnan pedig a part mentén francia földre, Cayenne-be hajózik. Először egyedül akart nekivágni, hogy bejárja az útvonalat, felmérje a veszélyeit, és mindent előkészítsen, majd visszatérhessen a családjáért. Úgy gondolta, két év elég lesz. Nem sejthette, hogy feleségét legközelebb huszonegy év múlva, a kontinens túlsó partján öleli majd át.

Jean útja Cayenne felé

Jean tehát 1749 márciusában útnak indult Riobambából. Hogy pontosan melyik úton ereszkedett le az Andokból az Amazonas medencéjébe, a források nem árulják el. Az Amazonas fő ágát elérve folytatta útját, és az indulástól számítva mintegy fél év múlva, 1749 szeptemberében „baj nélkül” ért le Belémbe, más néven Parába, a torkolat déli partján fekvő portugál városba.

Itt derült ki, hogy a visszaút jóval nehezebb lesz. Portugália, Franciaország és Spanyolország viszonya megromlott, így minden utazó gyanússá vált. Jean nem kapott engedélyt, hogy visszatérjen feleségéhez. Hiába akart hajót bérelni, amely felvinné a folyón, ameddig csak lehet, majd megvárná, amíg a családjával visszaér. Portugál területre, tehát a folyón lefelé szabad volt a bejárás, de felfelé, a spanyol fennhatóság alatt álló vidékekre csak Lisszabonban kiállított úti engedéllyel mehetett volna. Utazni pedig csak a folyón lehetett, annak jelentős szakaszát viszont a portugálok ellenőrizték. Szinte lehetetlen volt „átcsúszni a határon”. Akár egy évbe is telt, mire a levelek megjárták Európát. Jean elhagyta Belémet, és a part mentén északra hajózva Cayenne-ben kötött ki, légvonalban közel nyolcszáz kilométerre az Amazonas torkolatától. Saját levele szerint ide 1750 áprilisában érkezett meg. Innen írt Antoine-Louis Rouillé francia tengerészeti miniszternek, és kérte, szerezzen számára portugál útleveleket és ajánlásokat, hogy visszamehessen családjáért, és velük együtt hazaköltözhessen.

Tudósi kíváncsisága itt sem hagyta nyugodni. Még abban az évben értekezést írt az Amazonas hajózhatóságáról és az amazóniai fafajtákról.

Várakozás Cayenne városában

A tudományos munka mellett is szüntelenül a visszatérés lehetőségét kereste. Jean levelet levél után írt a francia minisztereknek, a portugál hatóságoknak és La Condamine-nak, aki Párizsban közbenjárt érte, és kérését a lisszaboni udvarhoz is eljuttatta. Pénze kevés volt, a cayenne-i kormányzóval összekülönbözött. Francia Guyanában maradt, az Oyapock folyó mellett telepedett le, növényeket gyűjtött, levelezett és terveket szőtt. Közben múltak az évek. Riobambával szinte teljesen megszakadt a kapcsolata: a levelek elvesztek, vagy csak hosszú idő múltán értek célba. Isabel hosszú ideig alig jutott megbízható hírhez a férjéről. Ő is megpróbált üzeneteket küldeni, ám a kontinens roppant távolságai leküzdhetetlen akadálynak bizonyultak.

Cayenne világa

Cayenne nevét ma a legtöbben a csípős fűszerről, a cayenne-i borsról vagy a 19–20. századi fegyenctelepről ismerik. A Godinok történetében azonban egy csendesebb esemény teszi különlegessé: itt vetődött fel először az a kérdés, amelynek megválaszolása később Jeant is Dél-Amerikába vezette.

Cayenne a nevét viselő félsziget északnyugati csücskén feküdt, a Cépérou-dombon álló erőd alatt. Az erődöt és a várost sáncok vették körül. Az 1737-es összeírás szerint a gyarmaton mintegy 5000-en laktak, akiknek nagyjából tizede lehetett európai származású. A helyőrség katonái viszont nem szerepeltek az összeírásban, létszámuk ugyanis katonai titok volt. A tizenhárom évvel később érkező Jean valószínűleg hasonló nagyságrendű közösségbe került, bár az 1737-es adatokból nem következtethetünk pontosan az 1750-es viszonyokra.

A plébániát és a missziókat jezsuiták vezették. Hozzájuk tartozott Kourou, az Oyapock menti Saint-Paul és az Ouanary menti Saint-Joseph. A kórházban irgalmas nővérek dolgoztak; a gyarmatnak tanítója is volt. Jean olyan helyre érkezett, amelyet a francia tudósok már ismertek: hat évvel korábban, 1744-ben La Condamine is hónapokat töltött itt amazóniai útja után. A két város közötti különbség mégis nagy volt. Riobamba hegyvidéki templomai, terei, textilműhelyei és birtokos családjai után Jean egy kis atlanti gyarmat szűk francia közösségében találta magát, és ott próbálta berendezni az életét. Innen tervezte a visszatérést, amelyre Isabelnek két évet ígért. A két évből végül húsz lett.

Az inga és a Föld forgása

Térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a csendes eseményhez, amely Cayenne nevét beírta a tudománytörténetbe. 1672-ben Jean Richer francia csillagász az Akadémia megbízásából Cayenne-ben végzett megfigyeléseket. Azt tapasztalta (csillagászati megfigyelésekkel), hogy ingaórája itt naponta mintegy két és fél percet késik, és ahhoz, hogy az óra pontosan járjon, az ingát nagyjából három milliméterrel meg kellett rövidítenie. A különbség magyarázatát Huygens és Newton adta meg: az Egyenlítő közelében a nehézségi erő gyengébb, részben a Föld forgása miatt, részben azért, mert a bolygó itt kidomborodik, és a felszín messzebb esik a középponttól. Newton többek között ebből az adatból következtetett arra, hogy a Föld a sarkoknál lapult. Ebből az állításból bontakozott ki az a vita, amelynek eldöntésére 1735-ben a francia expedíció Quitóba indult, soraiban a fiatal Jean Godinnal.

La Condamine 1744-ben, hazafelé tartva, Cayenne-ben megismételte Richer ingakísérleteit, és igazolta megfigyeléseit.

A Föld forgása ma is formálja a vidék életét. Kourou mellett, ahol egykor a gyarmat jezsuita missziója állt, ma Európa űrközpontja működik. A helyszínt 1964-ben jelölték ki, és innen indulnak az Ariane-rakéták is. Az űrközpont azért épült éppen ide, mert az Egyenlítő közelében az űrbe indított rakéták némi „löketet” kapnak a forgó bolygótól, többet, mint a sarkokhoz közelebb eső helyeken. Az így megtakarított üzemanyagnak köszönhetően távolabbra juthatnak, tovább maradhatnak odafent, vagy nagyobb hasznis terhet vihetnek magukkal. Ugyanaz a forgás, amely Richer óráját lelassította és a Földet lapulttá tette, ma a hordozórakétáknak ad lendületet.

(A Kourouból induló rakéta 460 m/s-os sebességlöketet kap. A Föld kerületi sebessége az Egyenlítőnél 1670 km/h vagy 465 m/s, míg Franciaország szélességi körén ez már csak nagyjából 1100–1180 km/h. Ez csekélynek látszhat, mégis segít elérni a szükséges sebességet: a szökési sebesség közvetlenül a Föld felszínén 11,2 km/s, vagyis 40 320 km/h, a pályára álláshoz szükséges sebesség pedig 7,8 km/s.)

Az üzemanyag-megtakarítás első pillantásra szerénynek tűnhet: mindössze 10–20%. Ugyanannyi hajtóanyaggal azonban innen akár 60%-kal több hasznos terhet – műholdat, űrhajót – lehet pályára állítani. Ennek magyarázata a rakétafizika egyik alapvető törvénye: a kívánt sebességtöbblet növelésével az üzemanyagigény nem lineárisan, hanem exponenciálisan nő (a rakétának a saját üzemanyagát is gyorsítania kell).

Fotó: ©ESA

Jean 1750-ben már nem kutatóként érkezett Cayenne-be, hanem olyan emberként, akiben talán két erős vágy küzdött egymással. Egyfelől szívesen elmerült volna a tudományban – új helyzetében ez már bizonyos értelemben önzés lett volna –, másfelől megígérte feleségének, hogy érte megy, és minden jel szerint így is tett volna, ha csupán rajta múlik. Ígérete teljesítését egyelőre birodalmi ellentétek és határok akadályozták, ő azonban nem adta fel. A Föld alakjáról szóló vita és Jean két évtizedes várakozása ugyanott kezdődött. A tudományos vita már eldőlt, Jean viszont kimaradt a dicsőségből és az elismerésből, amely pályájának fontos állomása lehetett volna. A másik történet még nem ért véget. Mintha csak azt a bibliai gondolatot követte volna, hogy a szeretet soha el nem múlik (1Kor 13,8). Legfeljebb átalakul. Ezúttal hűséggé, várakozássá, reménységgé. Talán ez a szeretet átváltozásának egyik legszebb útja.

A hírek lassú útja

A hírek szinte felfoghatatlan lassúsággal jutottak el egyiküktől a másikig: a nehéz terep és a diplomáciai bonyodalmak minden üzenet útját megnyújtották. Amikor Jean Godin apja meghalt, testvérei levelet írtak neki a mai Ecuador területén fekvő Riobambába, kérve, hogy azonnal térjen haza. A levelet nyolc évvel később kapta kézhez. Amikor végre elindult egy portugál hajó, hogy a Huallaga menti Laguna missziójánál (ma Lagunas) felvegye Isabelt, a teljes legénység négy évig várakozott, míg Isabel megérkezett.

Riobamba hírei

Riobambában közben megtörtént a legrosszabb. Mindhárom gyermeküket elvitte a himlő. Utolsóként a legkisebb halt meg, akit az apja sosem látott. Isabel egyedül maradt. Férje talán élt még valahol a kontinens túlsó oldalán, de Isabel nem tudhatta, várja-e még. A hírek lassúsága a gyászt is kettéosztotta: Jean talán még évekig élőnek hitte gyermekeit, amikor Isabel már a sírjukat gondozta és emléküket ápolta.

A riobambai felkelés

Az 1764-es riobambai felkelés a Quitói Audiencia egyik jelentős 18. századi őslakos megmozdulása volt. Hátterében a kényszermunka rendszere állt. A helyi földbirtokosok és szerzetesrendek egyre több munkáskezet követeltek a mita de gañanía, vagyis a földművelésben és az állattartásban végzett kötelező munkaszolgálat révén. A városi tanács már 1747-ben több mitayót, azaz munkaszolgálatra kötelezett indiánt kért. 1759-ben az audiencia egyik bírája (oidor) megbízást kapott a munkások újraelosztására, kezdeményezése azonban a helyi előkelők ellenállásán meghiúsult. Sokan úgy próbáltak megszabadulni a mitától, hogy elhagyták faluközösségüket, és másutt telepedtek le. Így forasteróvá, vagyis máshonnan érkezett, „idegen” indiánná váltak, és ez a jogállás mentesítette őket a kötelezettség alól.

A korona 1763 márciusában új összeírást (numeración) rendelt el, amelyet Riobamba térségében még az év novemberében megkezdtek. Moreno Yánez szerint az intézkedés egyik célja az volt, hogy a forasterókat visszaillesszék a faluközösségekbe, a kacikák fennhatósága alá, és így ismét mitára kötelezhessék őket. Az összeírás tehát sokakat azzal fenyegetett, hogy elveszítik korábban megszerzett viszonylagos szabadságukat.

A felkelés 1764. március 7-én, hamvazószerdán tört ki, amikor a városban kihirdették az összeíráshoz kapcsolódó rendelkezést. Az első összecsapásokat átmeneti nyugalom követte, éjszaka azonban újabb csoportok gyülekeztek a környező dombokon, és másnap reggel kövekkel, botokkal és lándzsákkal felfegyverzett indiánok vonultak a városba. A hatósági beszámolók „Haljon meg a király!” kiáltásokat is feljegyeztek. Francisco de Vida y Roldán corregidor március 10-i jelentésében úgy fogalmazott: „ez nem pusztán népi zavargás volt”; szervezett, gondosan előkészített mozgalmat látott az események mögött.

A vezetők elsősorban a városban élő, spanyolul beszélő, a gyarmati társadalom szokásaiban jártas, „ladinizált” indiánok és forasterók közül kerültek ki. Egyes falvak kacikái is csatlakoztak hozzájuk, és meszticek is részt vettek a tiltakozásban. Kiemelkedő szerep jutott a nőknek: Salgado szerint az összeírás elleni tiltakozást nagyrészt ők vezették, anyai kötelességükre hivatkozva, a beszámolók szerint pedig a harcok idején köveket hordtak a küzdőknek. A felkelők a sicalpai (Cicalpa) Szűzanyát tették összetartozásuk jelképévé, és oltalma alatt léptek fel a helyi spanyolok visszaélései ellen.

A felkelés fegyveres szakasza rövid volt, és halálos áldozatokat is követelt, a tiltakozók azonban jelentős engedményeket értek el. A hatóságok felfüggesztették az összeírást, kegyelmet ígértek, és eltekintettek a vezetők példás megbüntetésétől. A nyugalom helyreállításában fontos szerepet játszottak a ferencesek. A rend őslakos plébániáit éppen ekkor készültek világi papokra bízni, de a felkelés nyomán ezt is elhalasztották.

Isabel ezekben az években, Jean távollétében, valószínűleg Riobambában vagy annak környékén élt. A felkelés így feltehetően a közvetlen közelében zajlott, öt évvel azelőtt, hogy 1769 októberében útnak indult férjéhez. Hogy mit látott belőle, és hogyan élte meg ezeket a napokat, arról Jean fennmaradt beszámolója nem árul el semmit.

Posztóipar

A riobambai közigazgatási körzet (corregimiento) a Quitói Királyi Audiencia (Real Audiencia de Quito) egyik legjelentősebb textilipari és mezőgazdasági központja volt. Nagy textilmanufaktúrái, az úgynevezett obrajék között királyi, őslakos közösségi és magántulajdonú üzemek egyaránt működtek; a termelésben szerzetesrendek is részt vettek. A műhelyek jórészt az őslakosok munkájára épültek, akiknek foglalkoztatását a kényszer és a gazdasági kiszolgáltatottság különböző formái határozták meg.

A textilipar fellendülését a földrajzi adottságok is segítették. A hűvös hegyvidéki éghajlat és a magashegyi gyepek, a páramo területei kedveztek a juhtenyésztésnek, így a gyapjú helyben rendelkezésre állt. A vízfolyások mellé telepített kallómalmokban a megszőtt anyagot tisztították és tömörítették. A legelők, a műhelyek és a kereskedelmi útvonalak egymáshoz kapcsolódó gazdasági rendszert alkottak.

Egy történeti összesítés szerint a körzetben 1700 körül 41, 1780-ban 24 obraje működött, mellettük számos kisebb műhely, obrajuelo és chorrillo. Egy 1754-re vonatkozó adat tizenkét nagyobb műhely évi 55 000 var-ás, hozzávetőleg 46 000 méteres posztótermeléséről számol be. Ez a mennyiség a posztóra vonatkozik; a műhelyek más gyapjúszöveteket, köztük durva szövésű jergát és különféle könnyebb kelméket is készítettek.

Az árut elsősorban a Perui Alkirályság városi és bányavidéki piacain értékesítették: Limában, valamint a mai Bolívia területén fekvő Potosí környékén. A riobambai szövetek Új-Granadába és Chilébe is eljutottak. A nagy manufaktúrák fénykora a 17. századra esett. A következő évszázadban a déli piacok átalakulása, más andoki textilközpontok megerősödése és az európai szövetek versenye egyaránt hozzájárult visszaszorulásukhoz. A nagyüzemek hanyatlása ugyanakkor nem jelentette a textilkészítés megszűnését: a kisebb műhelyek egy része alkalmazkodott a megváltozott kereslethez.

A munkaerő egy részét kezdetben a mita, a gyarmati hatóságok által szervezett kötelező munkaszolgálat biztosította, de bérmunkásokat is foglalkoztattak. A dolgozók hosszú munkanapokat töltöttek a gyapjú feldolgozásával és a szövőszékek mellett, gyakran zárt, rosszul szellőző helyiségekben. A műhelyhez kötés egyik fontos eszközévé az eladósítás vált. Mint említettük, a concertaje formálisan munkamegállapodást jelentett, a gyakorlatban azonban a bérelőlegek, az élelmiszer és más természetbeni juttatások tartós adósságfüggést teremthettek. Az alacsony keresetből a tartozást nehéz volt törleszteni, a kiszolgáltatottság pedig egész családok életét határozhatta meg, nemzedékeken át.

A portugál hajó és Isabel döntése

1765-ben úgy tűnt, végre megnyílik az út. I. József portugál király, La Condamine közbenjárására elrendelte, hogy egy harmincevezős gálya menjen fel az Amazonason a spanyol határig, és hozza le Godin családját. Jean azonban gyanakodott: attól tartott, hogy korábbi, a portugálokat támadó levelei miatt csapdát állítanak neki. Az első kikötőben betegségre hivatkozva kiszállt, és egyik bizalmasát, Tristan d’Oreasavalt küldte tovább a levelekkel. Előre pénzt adott neki, hogy Isabelt is elhozza hozzá. Tristan cserbenhagyta: a pénzt megtartotta, a leveleket egy papra bízta, Riobambába pedig el sem ment. A levelek tartalma, a pap jóvoltából, szájról szájra terjedt. Így jutott el Isabelhez is a hír, hogy valahol a folyón egy hajó várja.

Isabel sem hitte el rögtön a hírt. Előbb hűséges szolgáját, Joachimot küldte el, hogy derítse ki, igaz-e. Az első kísérlet kudarcot vallott, a második azonban sikerrel járt: Laguna missziójánál, a Huallaga és a Marañón összefolyása közelében valóban ott várakozott egy portugál hajó, immár nagyjából három éve. Amikor Joachim visszatért a hírrel, Isabel döntött. Negyvenegy évesen, húsz év várakozás után elhatározta, hogy maga indul el a férjéhez.

    Huallaga folyó (lilával)                           Kmusser CC BY-SA 3.0

Negyedik rész Isabel útja az őserdőn át

Az útvonal áttekintése

Isabel döntése megszületett, a rá váró hajóig azonban még hosszú út vezetett. Útjuk először Bañost érintette, majd gyalog ereszkedtek le az Andok keleti lejtőin, eleinte a Pastaza völgyét követve. Így jutottak el a hegység keleti előterében, a Bobonaza partján fekvő Canelos missziójáig. Innen kenun akartak lejutni a Bobonazán Andoasig, a Bobonaza és a Pastaza összefolyásától nem messze fekvő misszióig, majd a Pastazán és a Marañónon Lagunáig, ahol a portugál hajó várta őket. A hajó vitte volna le őket az Amazonason a torkolatig, onnan pedig a part mentén Francia Guyanába. A Bobonazán aztán minden másként alakult: 1769 decemberének második felében, nagyjából karácsony táján a csapat tutaja felborult, a társaság az őserdőben rekedt, és Isabel végül egyedül, indiánok segítségével jutott el Andoasba.

Andoas és Canelos két egykori redukció volt; történetük a spanyol amazóniai határvidék világába vezet, ahol a missziók és az őslakos közösségek élete egy időre szorosan összefonódott. Erről a hatodik rész szól bővebben.

Jean beszámolója szerint Canelostól Andoasig a Bobonazán lefelé mintegy tizenkét napig tartott az út, amelynek hosszát száznegyven–százötven lieue-re becsülte. A korabeli becslést persze nem tekinthetjük pontos távolságadatnak. Egy modern összefoglaló (Sociedad Geográfica Española / Real Sociedad Geográfica) körülbelül 360 kilométerre teszi a folyami szakaszt.

Isabelék két napig haladtak a kenuval. A következő reggelre azonban eltűnt a két indián vezetőjük. Nélkülük folytatták útjukat, míg egy lábadozó indián el nem vállalta a kormányzást. Később ő is odaveszett: a folyóba fulladt, amikor egyik útitársuk vízbe esett kalapját próbálta kihalászni. A hozzáértő kormányos nélkül maradt kenu hamarosan megtelt vízzel, ezért az utasok partra szálltak, és menedéket építettek. Jean szerint ekkor még öt-hat napi út választotta el őket Andoastól.

A két francia és Isabel hűséges szolgája, Joachim, előrementek Andoasba, azzal az ígérettel, hogy két héten belül kenut és segítséget küldenek a többiekért. A parton maradók huszonöt napig hiába vártak. Tutajt ácsoltak, de az felborult, ezért gyalog indultak tovább. Eleinte a folyópartot követték, majd beljebb húzódtak az erdőbe, hogy a kanyarokat levágva rövidítsenek az úton. Néhány nap múlva eltévedtek.

Isabel elmondása szerint tíz napig volt egyedül: kettőt halott fivérei mellett töltött, a többi napon bolyongott, míg ismét elérte a Bobonazát. Ott két indián férfi és velük utazó feleségük a kenujukba emelték, majd Andoasba vitték. Hogy közben mekkora utat tett meg, és pontosan hol találták meg, a beszámolóból nem derül ki.

Út a kontinens túlsó felére

1769. október 1-jén, egy vasárnapon Riobamba lakói kiálltak az észak felé vezető utcára, hogy elbúcsúztassák Isabelt. A tehetős asszonyok legszebb selyemruhájukban kísérték el a város széléig. Whitaker leírásában a menet – az együttérző barátok imái ellenére – inkább gyászmenetnek hatott. Nem volt még példa arra, hogy egy asszony megkísérelje ezt az utat, és a férfiak közül is kevesen mertek volna vállalkozni rá. Az induló csoport negyvenkét főből állt. Isabelt elkísérte két fivére, Antonio és Eugenio, tíz-tizenegy éves unokaöccse, Joaquín, hűséges szolgája, Joachim, és három szolgálólány: Rosa, Elvia és Héloïse. Velük tartott harmincegy indián teherhordó és három francia is; egyikük orvosnak mondta magát. Isabel apja, Don Pedro, már korábban előrement, hogy előkészítse az utat. Lagunában, a hajónál várt rájuk.

Az elbeszélésben még egyszer, utoljára felvillan Riobamba ünnepi arca. Mielőtt a hegyek eltakarnák Isabel szeme elől; mielőtt évtizedek múltán a földrengés elpusztítaná. Isabel útja a hegyeken, erdőkön és folyókon túl egy egészen más világba vezet, bárhogyan alakul is a sorsa.

Az Andokon átkelve esőerdős lejtőkön ereszkedtek le az amazóniai medencébe. Gyalog haladtak, és kilenc nap múlva értek Canelosba, a Bobonaza északi partján fekvő domonkos misszióba (Misión de Canelos), ahonnan kenuval akartak továbbhaladni a folyón. Canelosban azonban pusztulás fogadta őket: a himlő végigsöpört a településen, a túlélők elmenekültek. A teherhordók, akiket csupán a fizetség tartott a csapat mellett, megrémültek és szétszéledtek. Az utazók egyetlen, mintegy tizenkét méter hosszú kenut találtak, két helyben maradt indián pedig vállalkozott rá, hogy kijavítsa, és a következő misszióig vigye vele a társaságot.

Huallaga                                              Bruno Girin CC BY-SA 2.0

Veszélyek a folyón

A kenuval új szakasz kezdődött: a továbbjutás immár a folyótól és a folyót ismerő emberektől függött. Aki a 18. század második felében kenuval indult lefelé az amazóniai folyókon, annak elsősorban nem a vadállatoktól kellett tartania. A legnagyobb veszélyt maga a folyó, a betegségek és a kiszolgáltatottság jelentették.

A folyó és az időjárás

A Pastaza kiszámíthatatlan folyó. Ha az Andokban eleredt az eső, vízszintje órák alatt megemelkedhetett, sodrása felgyorsult, és gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Alsó szakaszán ágakra szakad, és folyton változó mederben kanyarog. A sodródó fatörzsek könnyen felboríthatták a kenut. A hirtelen felbukkanó zátonyokon megfenekelhetett a fatörzsből vájt csónak, a peremén átcsapó víz pedig hamar megtöltötte. Isabel csoportja a Bobonazán is így veszítette el készletének java részét. A kanyarokban a víz alámosta a partot, és a leszakadó föld a fákkal együtt a csónakra zuhanhatott. A Pastaza és a Marañón közötti síkság nagy része árterület és pálmamocsár, ahol gyakran nehéz volt kikötni és száraz táborhelyet találni. Mindehhez társult az időjárás: felhőszakadások és viharok, nappal fülledt hőség, éjjel lehűlés, amelyet átázott ruhában még nehezebb volt elviselni. Egy legyengült ember számára már ez önmagában is életveszélyes volt.

Betegségek és élősködők

A legtöbb halálesetet a betegségek okozták. A missziós falvak egyszerre jelentettek menedéket és fertőzésveszélyt: 1769–70-ben éppen himlőjárvány pusztított a vidéken, de a kanyaró és a vérhas is gyakran végigsöpört rajtuk. A folyóparti szúnyogok a maláriát terjesztették, bár ezt a korabeliek még nem tudták. A betegséget váltólázként vagy harmadnapos lázként ismerték. A szúnyogok, az apró szúrólegyek, a kullancsok és a piócák önmagukban ritkán okoztak halált, a vakarás nyomán keletkező sebek azonban a nedves melegben, ahol a baktériumok gyorsan szaporodtak, hamar elfertőződtek. Különösen kellemetlenek voltak a bőrbe hatoló élősködők: például egy bögölyféle (Dermatobia hominis) lárvája a bőr alatt fejlődik, a homokbolha (nigua) pedig a talpba és a lábujjak közé fúrja be magát. A korabeli utazók folyton panaszkodtak rájuk, és egy mai feldolgozás szerint Isabel megmentői is lárvákat szedtek ki a bőréből. Éjszaka a vámpírdenevérek az alvók fedetlen végtagjait harapták meg. A romlott élelem és a szennyezett víz hasmenést és kiszáradást okozott, s végzetesen legyengíthette a szervezetet.

Állatok

Az állatok is jelenthettek halálos veszélyt, bár ritkábban, mint gondolnánk. Leginkább a mérges kígyóktól kellett tartani, köztük a lándzsakígyótól (Bothrops atrox) és a szurukukutól (Lachesis muta). Táborozáskor és a parton gyalogolva könnyen rájuk lehetett lépni, marásuk pedig végzetes lehetett. Aki kikötéskor a sekély vízben gázolt, annak az édesvízi ráják tüskéje rendkívül fájdalmas, gyakran elfertőződő sebet ejthetett, az elektromos angolna áramütése pedig eszméletvesztést, közvetve vízbe fulladást okozhatott. A hatalmas termetű fekete kajmán ritkán támadt emberre, de a kis kenuk utasaira és a vízben állókra, különösen a gyermekekre veszélyes lehetett. Az anakonda és a jaguár jelentette veszélyt a köztudat felnagyítja, a piránhák vérengző rajainak képe pedig nagyrészt legenda, bár harapásuk sérülést okozhat. Annál kellemetlenebbek voltak a rovarok: a golyóhangya csípése órákig tartó, rendkívül erős fájdalmat okoz, a vándorhangyák pedig egy egész táborhelyet elözönölhettek, és mindenbe belemászhattak.

Emberek

A kenun utazó teljesen az evezőseitől függött. Isabelt és társait a canelosi indiánok magukra hagyták, később pedig a kísérőik közül többen elszöktek. Evezősök nélkül a csoport alig remélhette, hogy biztonságban továbbjut. A Pastaza és a Marañón vidékén olyan közösségek is éltek, főként achuar és más jivaro nyelvű népek, amelyek nem tartoztak a missziókhoz, nem voltak keresztények, és ellenségnek tekintették a missziókat és az európaiakat. Ha összetalálkoztak velük, abból békés cserekereskedelem éppúgy lehetett, mint rajtaütés. További kockázatot jelentett, ha valaki tisztviselők vagy kereskedők önkényének volt kiszolgáltatva. Lejjebb, a portugál határvidéken az indián kísérőket kényszermunka fenyegette, az európai utazókat pedig megfelelő engedély nélkül feltartóztathatták, sőt akár fogságba is vethették. Mindezt tetézte az elszigeteltség: a missziós falvak közötti vízi úton napokig, olykor hetekig nem lehetett sem élelemhez, sem segítséghez jutni.

A korabeli utazót tehát elsősorban a víz, a láz és az elhagyatottság fenyegette.

A csapat széthullása

A canelosi indulás után a folyón sem jártak több szerencsével. Az evezősök két nap múlva eltűntek. Egy segítőkész indián, aki a kenut kormányozta, vízbe fulladt, amikor az egyik francia elsodródó kalapja után nyúlt, és kizuhant a csónakból. A kenu túlterhelt és nehezen kormányozható volt, a benne ülők közül pedig senki sem ismerte igazán a folyót. Végül úgy döntöttek, hogy a két francia és Joachim a kenuval előremegy segítségért Andoasba, a legközelebbi lakott misszióba, a többiek pedig a parton várják meg őket.

A várakozás hetekig húzódott. A tábor egy folyóparti tisztáson állt, az élelem fogyott, a rovarcsípések elfertőződtek. Amikor már nem bírták tovább, tutajt ácsoltak. Az azonban egy víz alatti fatörzsnek ütközve szétesett, és a folyó elvitte a készleteik nagy részét. Isabelt a fivérei mentették ki a vízből; végül mindenki partot ért, de a kis Joaquín még azon az éjszakán meghalt. Hogy mi végzett vele, nem tudjuk. A túlélők gyalog indultak tovább a part mentén. A sűrű aljnövényzetben alig jutottak előre.

Egyedül az esőerdőben

A halál sorra elragadta őket. A fertőzött sebek, a láz, az éhezés és a kimerülés végzett a szolgálólányokkal és Isabel fivéreivel. Rosa álmában halt meg, Antonio imádkozás közben. Héloïse egy éjjel felkelt, és eltűnt az erdőben; soha többé nem látták. Isabel és Eugenio ekkor még élt, de mindketten félig öntudatlanul feküdtek a halottak között.

Néhány nap múlva Isabel magához tért, és felállt. Halott fivérei cipőjéből könnyű sarut készített, fogott egy bozótvágó kést és egy botot, majd elindult. Nyolc-kilenc napig vándorolt egyedül, éhezve, sebekkel borítva, a későbbi beszámolók szerint hallucinálva. Ekkor bukkant rá az a négy őslakos, akikkel a történet elején találkoztunk. Valószínűleg kecsuául értették meg egymást. Megmentői kenun Andoas missziójába vitték, ahol az elöljáró segítségére is számíthatott. Közben Joachim, aki egy hónap múlva evezősökkel visszatért a táborhoz, már csak holttesteket talált. Bár Isabel tetemét nem találta közöttük, őt is halottnak hitte. A gyászhír elindult a folyón lefelé, Don Pedro és Jean felé.

A megmentők

Jean Godin La Condamine-nak írt, 1773. július 28-án Saint-Amandban kelt levele szerint Isabelt két őslakos férfi és két asszony találta meg. A két család tagjai a himlő elől húzódtak el Canelosból; egy távoli irtásról tértek vissza, és a folyón lefelé, Andoasba tartottak. Gondoskodtak Isabelről, majd elvitték a faluba. Abból azonban, hogy Canelosból indultak, és Andoasba tartottak, nem derül ki, melyik néphez tartoztak.

Az aranyláncok története

A levél egy keserű epizódot is elbeszél. Isabel a nyakában maradt két aranylánccal jutalmazta meg a két férfit, akik ettől úgy érezték, a paradicsomba jutottak. Jean megjegyzi, hogy Isabel a nyakláncokat „az ország szokása szerint” viselte.

„A misszionárius pedig a szeme láttára magához vette a két láncot, és […] három-négy rőfnyi [aune – mintegy 1,2 méter] durva, igen ritka szövésű pamutvásznat adott helyettük…” Jean szerint Isabelt annyira felháborította ez az „embertelenség”, hogy azonnal csónakot kért, és másnap továbbindult Lagunába. A jelenet az olvasót is felháboríthatja; a történet részleteit mégis érdemes óvatosan mérlegelni. Jean nem volt jelen: három évvel később, felesége elbeszéléséből írta le az eseményeket, ráadásul magánlevélben, így nehéz felmérni, mennyit változtak a részletek az átélés és a lejegyzés között. Isabel súlyosan leromlott állapotban érkezett Andoasba, mozogni is alig volt ereje. Az, hogy két aranyláncot megőrzött, elképzelhető; a „szeme láttára”, az „azonnal csónakot kért” és a „másnap” viszont kérdésessé teszi az események időrendjét. A „misszionárius” megnevezés sem pontos történetileg (ekkor már világi papok vezették a missziókat). Az epizód tehát annyiban hiteles, hogy a korabeli forrásban szerepel, a pap nézőpontját viszont nem ismerjük. A levél azt tanúsítja, hogyan beszélt Jean a történtekről, az esemény minden részletét viszont nem igazolja.

A közös nyelv kérdése

A megmentők kiléte mellett az is kérdés, hogyan érthette meg egymást Isabel és a négy ember, aki rátalált. Ez azért is izgalmas, mert Andoas, ahová vitték, egy saját nyelvű nép faluja volt. Az andoa (más írásmóddal andwa) a zápara nyelvcsaládba tartozik, a kecsua nyelvek pedig külön nyelvcsaládot alkotnak. Beszélőik tehát a nyelvrokonság révén nem érthették meg egymást. Isabel és megmentői mégis találhattak közös nyelvet, hiszen a vidék többnyelvű volt. A missziós és kereskedelmi érintkezésben a kecsua közvetítő nyelvként szolgált, de más nyelvek, köztük az omagua is fontosak maradtak. Még az azonos nyelvet beszélő csoportokon belül is falvanként változott a nyelvjárás.

Isabel kecsuatudását több életrajzi összefoglaló említi, és riobambai környezetében valóban elsajátíthatta a nyelvet. A Godin-levél azonban nem nevezi meg, milyen nyelven beszélt megmentőivel. A kecsua használata tehát észszerű feltevés, de nem igazolt adat, és azt sem állíthatjuk, hogy 1770-ben a missziók minden lakója beszélte. Mégis ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak; három körülmény szól mellette.

a) A megmentők nem feltétlenül andoák voltak. Jean levele szerint a két indián férfi és feleségük a himlőjárvány elől menekültek el Canelosból, egy távoli irtásról jöttek, és éppen lefelé tartottak Andoasba („venoient d’un abattis qu’ils avoient au loin, & descendoient à Andoas”). A himlő és más behurcolt betegségek újra meg újra megtizedelték a falvakat, Canelos is ezért néptelenedett el 1769-re. Azért fontos, hogy megmentői Canelosból jöttek, mert ezen a vidéken terjedt el leginkább a kecsua nyelv.

b) A kecsua a missziók közös nyelve volt. A spanyol hittérítők már a 17. században a kecsuát, az „inka nyelvet” használták közvetítő nyelvként a sokféle amazóniai nép között; a Maynas kormányzóság jezsuita misszióiban a kecsua és az omagua lett a hivatalos missziós nyelv. Francisco de Figueroa 1661-es jelentése szerint a gyerekeket „reggel az inka közös nyelvén, délután az anyanyelvükön” tanították a katekizmusra. Canelos környékén ez a folyamat odáig jutott, hogy az eredetileg achuar és zápara nyelvű csoportok idővel teljesen kecsua nyelvűvé váltak: így jött létre a mai canelosi (pastazai) kicsua nép. 1770-ben ez a nyelvcsere még tartott, a megmentőknek tehát a kecsua akár a második nyelvük is lehetett. A missziók vonzáskörében élő indiánok közül ugyanakkor valószínűleg sokan értették.

c) Isabel is beszélhetett kecsuául. A riobambai elit gyermekei gyakran már kiskorukban megtanulták a nyelvet a cselédektől és a haciendák indián munkásaitól. Egy Whitaker nyomán írt összefoglaló szerint Isabel kecsuául és franciául is jól beszélt, és Jeannak is segített az „inka nyelv” grammatikájának megértésében.

A három körülmény együtt meggyőzően alátámasztja a feltevést, teljes bizonyosságot azonban nem ad, hiszen Jean levele, az elsődleges forrás, nem mondja meg, milyen nyelven beszéltek. Jean nyelvi érdeklődése egyébként jól illett sokoldalú alkatához. Ahogy már láttuk, mindenütt talált magának tennivalót: növényeket írt le, nyelveket tanulmányozott, és egy Limában nyomtatott inka nyelvtant Buffonnak is elküldött.

A canelosi, más néven pastazai kicsua közösségek kialakulásában különböző eredetű csoportok együttélése és fokozatos nyelvcseréje játszott szerepet. A mai nyelvi és etnikai helyzetet ezért nem vetíthetjük vissza egyszerűen Isabel korára. Az andoáknál is fontos különbséget tennünk a nyelv és a közösség fennmaradása között: a nyelv elvesztése nem jelenti a közösség vagy az önazonosság megszűnését.

Az andwa utolsó ismert anyanyelvi beszélője, Hipólito Arahuanaza 2012-ben halt meg. A nyelvészek még rögzíteni tudták tudásának egy részét, és az így létrejött dokumentáció lett a nyelv újratanulásának alapja. Az ecuadori andwa közösségek tagjai ma többnyire kicsuául és spanyolul beszélnek, ősi nyelvük és örökségük felélesztésén azonban továbbra is dolgoznak.

Tovább a portugál hajóhoz

Isabelnek a megmenekülés után arról is döntenie kellett, merre induljon tovább. Andoasban felajánlották neki, hogy visszakísérik Riobambába. Az asszony azonban nem akart visszafordulni. Oda akart eljutni, ahová indult: a férjéhez. Egy helyi tisztviselő kíséretében végül megérkezett Lagunába, ahol apja és a portugál hajó várta. Don Pedro két fiát és egy unokáját vesztette el ezen az úton. A portugál hajó parancsnoka, Rebelo kapitány aztán a lehető legnagyobb gonddal kísérte őket a folyón lefelé. Isabel híre megelőzte őket: útjuk minden állomásán egyre nagyobb tisztelettel fogadták az asszonyt. Ugyanazon a folyón ereszkedtek le, amelyen húsz évvel korábban Jean is az óceánig hajózott.

Riobamba pusztulása

1797. február 4-én, reggel háromnegyed nyolc körül földrengés rázta meg Riobambát. Erősségét egy történeti rekonstrukció 8,3-as magnitúdóra becsülte. A korabeli beszámolók szerint „kő kövön nem maradt”.

A rengést földcsuszamlás követte: a Cullca-domb leomló tömege három városrészt, a város mintegy negyedét temette maga alá. A folyó elzáródott, a visszaduzzadó vízből mocsaras terület alakult ki.

A városban hivatalosan 4877 halottat jegyeztek fel, a tágabb régió áldozatainak számát a becslések tizenkétezer és negyvenezer közé teszik. Egy korabeli levél szerint a helyi királyi megbízott úgy tudta, hogy a nemességnek csupán nyolcada, a köznépnek fele maradt életben. Ezeket az adatokat óvatosan kell értelmeznünk, mert a korabeli összeírások valószínűleg nem mérték fel pontosan a vidéki őslakosság veszteségeit.

A romos, instabil talajon álló várost végül a Tapi-síkságra telepítették át. Alexander von Humboldt, aki 1802-ben a Chimborazo megmászásával is próbálkozott, néhány évvel a katasztrófa után járt a vidéken, és nagyrészt a túlélők elbeszéléseire támaszkodva írta le a történteket. Isabel már nem élte meg szülővárosa pusztulását. A város, amelynek ünneplő asszonyai egykor selyemruhában kísérték el a határáig, már csak az emlékezetben élt tovább.

Colta, Cajabamba és Sicalpa

A mai Ecuador szívében fekvő Colta-medence, Cajabamba és Sicalpa vidéke a dél-amerikai múlt drámai fordulatait és egymásra rakódó kulturális rétegeit őrzi. A spanyolok érkezése előtt itt a puruhá nép élt, amely virágzó kultúrát teremtett az Andok hegyei között. A spanyol hódítás után itt épült fel a régi Riobamba, a gyarmati korszak egyik gazdag közigazgatási és kulturális központja.

Quito spanyol várossá válását különös politikai és jogi manőver előzte meg. Alapító okiratát ugyanis a mai fővárostól több mint százötven kilométerrel délre, a Colta-tó közelében állították ki. A történet hátterében a konkvisztádorok vetélkedése állt. Pedro de Alvarado 1534 elején Guatemala felől érkezve partra szállt a mai Ecuador partvidékén, majd seregével az Andok felé indult, hogy részt követeljen magának az Inka Birodalom északi területeiből. Francisco Pizarro társa és helyettese, Diego de Almagro a fegyveres összecsapás elkerülése érdekében jogi eszközhöz folyamodott: városalapítással kívánta megszilárdítani Pizarro fennhatóságát a vitatott térségben.

Almagro 1534. augusztus 15-én, Liribamba térségében, a Colta-tó közelében alapító okirattal hozta létre Santiago de Quitót, a mai Ecuador területének első spanyol városát. Elöljárókat nevezett ki, és a települést a király, illetve Pizarro nevében létrehozott közigazgatási rendbe illesztette. Ez azonban nem jelentette a vidék végleges meghódítását: maga az okirat is számolt azzal, hogy a várost később alkalmasabb helyre költöztethetik. A Quito név ekkor az őslakos település mellett a tágabb északi térséget is jelölte.

A spanyol vezérek versengése végül alkuval zárult. Augusztus 26-án Alvarado százezer aranypesó fejében átengedte Almagrónak hajóhadát és felszerelését, és lemondott a vállalkozás folytatásáról. Két nappal később, augusztus 28-án Almagro újabb alapító okiratot állíttatott ki: létrehozta San Francisco de Quito városát, pontosabban a spanyol jog szerinti villát. Az okirat Santiago de Quitóban kelt, az új település helyét azonban már a mai Quito területén jelölte ki. Almagro a városi tanács tagjait is kinevezte, és feleskette őket hivatalukra. A jogi alapítás tehát megtörtént; a helyszíni berendezkedés még hátravolt.

Az alapító okiratok kiállításának helyszíne, a Colta-tó vidéke azonban nem néptelenedett el. Az ott maradt település Riobamba, később San Pedro de Riobamba néven önálló várossá fejlődött. Az első alapítás nevét ma is őrzi a Colta-tó környéki vidéki közigazgatási egység, Santiago de Quito.

Egy korábbi város romjaira épült. Liribamba, a puruhák egykori központja többnyire vályogból épült lakóházakból állt. Falaikat sárral tapasztották, tetejüket szalmával vagy náddal fedték. A 15. század végén az Inka Birodalom véres háborúkban igázta le a szívósan ellenálló puruhákat. A lázadó lakosság egy részét a birodalom más vidékeire telepítették át, helyükre pedig hűséges területekről hoztak telepeseket (mitimaes). Liribambát a hagyomány szerint lerombolták, majd saját stílusukban, részben kőből katonai és közigazgatási központtá építették át. Az inkák honosították meg a vidéken a kecsua nyelvet is, ecuadori nevén a kichwát. Ez azonban nem egy csapásra szorította ki a puruhá nyelvet: a gyarmati korban a katolikus egyház is a kecsuát részesítette előnyben az őslakosok körében.

1534-ben Rumiñahui inka hadvezér felgyújtatta Liribambát, hogy ne kerüljön a spanyolok kezére. A puruhák száma ekkor a tágabb régióban a becslések szerint akár 155 000 fő is lehetett. A spanyolok érkezése után ez a népesség drámaian megfogyatkozott. Ennek fő oka a behurcolt fertőző betegségek, a himlő és a kanyaró pusztítása volt, amelyekkel szemben az őslakosok nem rendelkeztek védettséggel. A 18. századra a puruhá nyelv kihalt.

A puruhá nép emléke azonban nem tűnt el. Chimborazo tartomány mai, kichwa nyelvű őslakosai a puruhák leszármazottainak vallják magukat. Viseletükben és szellemi hagyományaikban sok minden őrzi ősi kultúrájukat, és ők alkotják a tartomány őslakos népességének zömét. Ecuadorban a puruhá nép ma a kichwa nemzetiség egyik hivatalosan elismert népe.

Az 1797-es katasztrófa és a város áttelepítése után a helyi földművesek és az indián lakosság egy része az elpusztult város körüli termékeny földeken maradt, vagy makacsul visszatért oda. Így alakult ki a mai Cajabamba, amelynek élete szorosan összefonódott a szomszédos San Lorenzo de Sicalpáéval. Amikor a terület 1884-ben kivált Riobamba fennhatósága alól és önálló kanton lett, a két parroquiát egyesítették. A parroquia itt polgári közigazgatási egységet jelent. A kantonszékhely a ma is használatos Villa La Unión nevet kapta.

A régi Riobamba romjai Sicalpában ma szabadtéri múzeumként őrzik az 1797 előtti világ emlékét. A kőfalak és a feltárt épületmaradványok mellett a föld mélye is számtalan emléket rejt: néhol csupán néhány arasszal, másutt méterekkel a felszín alatt húzódik az egykori város szintje. A források szerint öt városnegyedre tagolódott, és mindegyiknek saját temploma volt. Mellettük több szerzetesrend kolostora is állt, köztük a jezsuitáké. A gyarmati városrendezés nyomai ma is felismerhetők. Régi templomok és kolostorok kőfalai maradtak fenn, mellettük pedig olyan épületek állnak, amelyeket a túlélők a romokból kimentett faragott kövekből emeltek. A 2024-ben feltárt kövezett utca- és udvarrészletek, valamint a kőből rakott vízcsatornák ugyancsak a gyarmati város emlékei.

Cajabamba ma is a puruhá kultúra egyik fontos központja Ecuadorban. Színes vasárnapi vásárán (Feria de Cajabamba) az őslakosok hagyományos viseletükben gyűlnek össze. A nyüzsgő piacon a hegyvidéki mezőgazdasági termények mellett a Colta-tó partján aratott kákából (totora) font szőnyegek, kosarak és táskák is gazdát cserélnek. Ezekben a használati tárgyakban él tovább a tóparti kézműves hagyomány. A puruhá asszonyok ma is az utcákon ülve fonják kézzel a puha gyapjút, őseiktől örökölt mozdulatokkal.

A Balbanera-templom

Cajabamba és Santiago de Quito vidékén a történelem emlékei a táj részei. A lassan vonuló felhők alatt a Colta-tó vizében a Chimborazo örök hava tükröződik. A mai Riobambától mintegy húsz kilométerre áll a Balbanera-templom, amelyet Ecuador legrégibb katolikus templomaként tartanak számon. Az alacsony, egyhajós épület első pillantásra alig sejtet valamit a múltjából. Története a spanyol hódítás kezdetéig nyúlik vissza, faragott homlokzatán pedig az európai kereszténység és az andoki világ találkozása hagyott nyomot.

Alapítását a helyi hagyomány 1534. augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony ünnepére teszi; ezt a dátumot őrzi az épület emléktáblája is. Eredetét Sebastián de Benalcázar és Diego de Almagro hódító hadjárataihoz, közelebbről egy csodás megmenekülés mondájához kapcsolják. Eszerint Benalcázar emberei a tó közelében őslakos támadástól tartottak, és a Szűzanya oltalmáért fohászkodtak. Egy lángra kapott lőporos hordó felrobbanása elriasztotta a támadókat. A spanyolok Mária közbenjárásának tulajdonították megmenekülésüket, és hálából szentélyt emeltek neki.

Egy helyi kutató feltevése szerint a templom korábbi puruhá szertartási helyre épült; ez azonban nem igazolt. A gyarmatosítás során az őslakos szent helyekre katolikus templomokat is emeltek, és korábbi épületek köveit európai stílusú házakhoz használták fel. Balbanerában a helyi előzmények részleteit nem ismerjük bizonyosan.

Az 1797-es földrengés a templomban is súlyos károkat okozott. Mai épülete jórészt az ezt követő újjáépítés eredménye, faragott kőhomlokzata azonban a hagyomány szerint az eredeti templom emlékét őrzi. A keskeny, hosszan elnyúló hajót vastag vályogfalak határolják, tetőszerkezete fából és nádból készült. A 38 méter hosszú és 9 méter széles belső tér meglepően egyszerű a későbbi korok gazdagon díszített, aranyozott barokk templomaihoz képest.

Az egyszerű oldalfalakhoz képest feltűnően gazdag a kőből faragott kapuzat díszítése. A templomra gyakran alkalmazott „mesztic barokk” megjelölés arra utal, hogy az európai építészeti formák és keresztény ábrázolások a helyi mesterek kezén sajátos alakot öltöttek. Az angyalokat és az állatfejes vízköpőket a puruhá és inka hagyományokat követő kőfaragók a maguk látásmódja szerint formálták meg. A rusztikus alakokat és motívumokat a helyiek olykor rejtélyes „hieroglifákként” emlegetik: mintha az avatatlanok elől elrejtenék, a beavatottaknak viszont feltárnák, hogyan értelmezték a mesterek a keresztény tanítást.

A faragványok között különösen figyelemre méltók az angyalalakok és az edények. Egy helyi szakember az angyalok hátán shigrát, hagyományos, agávérostokból kézzel készített tarisznyát vél felismerni. Ezt a ma is használt táskát a földművelés és a betakarítás során hordták. Az angyalszárnyak tartásában ugyanez az értelmezés a kondor alakját látja. Az andoki kozmológiában a kondor a felső világ (Hanan Pacha) szent állata, az istenek és az ősök üzenethozója, a fenség, a szabadság és a lelki megtisztulás jelképe. Ebben az olvasatban az angyalok alakjában a népüket oltalmazó istenek és ősök emléke is tovább élhetett.

A kőből faragott edények az őslakos gabonatárolókat, illetve a chicha, az erjesztett kukoricasör tárolására szolgáló kerámiaedényeket (urpus) idézhetik. A gabona és az ital megőrzése a közösség túléléséhez, a jóléthez és a földanya, Pachamama tiszteletéhez kapcsolódott. A földbe süllyesztett tárolóedények ebben az értelmezésben a földanya oltalmába kerültek, homlokzati megjelenítésük pedig a bőség és a régi rítusok továbbélését jelképezhette.

Az egyik állatfejes vízköpőt pumaként értelmezik. A puma az andoki világképben a földi világ (Kay Pacha), az erő, a bátorság és a katonai hatalom jelképe. Ebben az olvasatban a templom falából kinyúló állatfej a földi világot uraló szent állat oltalmazó jelenlétét idézhette. Ezek azonban lehetséges értelmezések: a kőfaragók szándékát nem ismerjük bizonyosan.

A tó környéki közösségek a Mária-tiszteletet saját, földhöz és természethez kötődő vallási képzeteikkel fonták össze. A keresztény kegyhelyen így az őslakos tapasztalat és képi gondolkodás is kifejeződhetett, a homlokzat pedig a hódítás mellett a két kultúra közötti rejtett párbeszéd és ellenállás emlékét is őrizheti. Mindez a gyarmati uralom egyenlőtlen viszonyai között ment végbe, ám a helyi közösségeknek is részük volt abban, milyen arcot öltött körükben az új vallás.

Hasonló összefonódás figyelhető meg a cuscói katedrális Utolsó vacsora-festményén. Az asztalra tengerimalac, helyi gyümölcsök, chili (ají) és lila kukorica is került; a poharak italát egyes értelmezések chichaként azonosítják. Júdás alakjához ugyancsak többféle olvasat kapcsolódik: mesztic vagy indián vonásokat, illetve a spanyol hódítókat idéző arcvonásokat és ruházatot is felismernek benne. Az utóbbi értelmezésben az áruló a gyarmati elnyomás jelképévé válik.

A későbbi korok áhítatának különös emléke egy fogadalmi kép, egy ex voto. Egy 2020-as helyszíni beszámoló szerint egy vonat 1909-es tűzesetét és az abból való megmenekülést örökíti meg. Nem sokkal korábban épült ki a Guayaquilt és Quitót összekötő nagy andoki vasútvonal, a Ferrocarril Trasandino: a sínek 1908-ban érték el a fővárost. A pálya a Colta-tó medencéjén, Balbanera közvetlen közelében haladt át, majd Riobamba vidékén és a Chimborazo lábánál folytatódott észak felé. A gőzt és szikrát okádó fémóriás a vidék lakóinak szemében egyszerre testesíthette meg a haladást és a modern kor félelmetes kiszámíthatatlanságát.

A baleset részleteit nem ismerjük. A gőzmozdonyból kirepülő szikrák azonban könnyen lángra lobbanthatták a fából készült vasúti kocsikat, a menetszél pedig tovább szíthatta a tüzet. A mozgó szerelvényen az utasok csapdába eshettek. Aki ilyen helyzetből épségben kimenekült, csodaként élhette meg a menekülését. A puruhák és utódaik évszázadokon át égi oltalmat kértek a fagy, az aszály és a sárárak ellen; a fogadalmi kép tanúsága szerint a gőzgépek korának új veszedelmei között is a balbanerai Szűzanya (Virgen de Balbanera) közbenjárásában bíztak.

A templom falai között a hit és a hála kézzelfogható jelei nemzedékről nemzedékre gyarapodtak. A hódítás, a földrengés és az ipari kor drámáinak emlékei ma is élő kegyhelyen találkoznak. A templom előtti téren kézművesek kínálják munkáikat; a tó és a hegyek között az imádság helye a mindennapi találkozásoknak is teret ad.

A riobambai luteránus

A vidék mondái közé tartozik a „riobambai luteránus” története, amelyben egy titokzatos európai gyógyító alakja fonódik össze a vallási türelmetlenséggel és a város címerének eredetmondájával. A tragédia helyszínének az elbeszélések a régi Riobamba főtemplomát tartják, ezért a történetet nem indokolt közvetlenül a Balbanera-templomhoz kötni.

A történet későbbi változatai Sibelius Luthernek nevezik az idegent. Egyes elbeszélések magyar származású orvosnak mondják, mások osztráknak, aki Magyarországról menekült Amerikába. Az utóbbi változat szerint megölte a fivérét, miután rajtakapta a saját feleségével, majd világgá ment, és végül a Colta-tó és Guamote környékén keresett menedéket. Gyógynövényeket gyűjtött, és tudásával a szegény őslakos betegeken segített. „Padre Blanco”, vagyis „Fehér Atya” néven tisztelték. Ezeket az életrajzi részleteket azonban csak a történet későbbi, irodalmias feldolgozásaiból ismerjük.

Az elbeszélés szerint a gyógyító tekintélye hamarosan gyanakvást ébresztett. Nem járt templomba, a neve pedig alkalmat adott arra, hogy Luther Márton követőjének bélyegezzék. A gyűlölködés egyik fő szítója Horacio Montalván pap volt. Megtiltották a híveknek, hogy élelmet vagy szállást adjanak a gyógyítónak, és egy korábbi összetűzéskor a pap állítólag arcul is ütötte. Ebben a változatban tehát a megaláztatás megelőzte a templomi támadást.

A legismertebb változat 1575. június 29-ére, Péter és Pál apostolok ünnepére teszi a végkifejletet. Az idegen mise közben az oltárhoz lépett, kikapta a pap kezéből a felmutatott ostyát, majd késsel rátámadt. A jelenlévők kardot rántottak, és megölték. Arról, hogy holttestét elégették, már egy korai beszámoló is szól. Az esemény pontos évét Federico González Suárez történész is bizonytalannak tartotta, és 1571 és 1575 közé tette.

A legendás életrajznál jóval szűkszavúbbak az inkvizíciós jelentések. Ezek szerint a vizsgálat nem tudta megállapítani sem a megölt férfi nevét, sem a származását. Jól beszélt spanyolul, és állítólag Spanyolországban, Itáliában és Magyarországon is megfordult. Magyarország tehát valóban szerepel a korai forrásban, de csak úti állomásként. Ebből nem következik, hogy magyar lett volna, és a Sibelius Luther név sem ebből a dokumentumból ered.

A városi hagyomány az esethez kapcsolja Riobamba címerét is: a kehely és az ostya alatt látható, két karddal átszúrt fejet a megölt „luteránussal” azonosítja. A címer adományozását rendszerint 1623-ra, IV. Fülöp uralkodásának idejére teszik. Az eredeti adománylevél hiányában azonban a történet részleteit óvatosan kell megítélnünk.

A címernek más értelmezése is van. José Rafael Salguero Rosero és Alberto Montaner Frutos 2021-es tanulmánya Szent Péter és Szent Pál ikonográfiai attribútumai felől közelít a jelképekhez. Ez a hagyományos magyarázat tudományos igényű alternatívája, de nem tekinthető minden kétséget kizáróan bizonyított megfejtésnek. A helyi emlékezet mindenesetre ma is a titokzatos idegent látja a két karddal átszúrt fejben.

Éghajlat és gazdálkodás a 18. századi Riobambában

A 18. századi Riobamba éghajlata és mezőgazdasága összetett, de rendkívül törékeny rendszert alkotott. Ebben az andoki medencében az évezredes helyi földművelő hagyomány, a puruhák és az inkák öröksége, a spanyol gyarmati birtokrendszer és a korszak éghajlati ingadozásai fonódtak össze. A mindennapokat és a gazdaság menetét a természettel folytatott szüntelen, gyakran reménytelennek látszó küzdelem szabta meg.

A korszak fontos éghajlati tényezője volt a kis jégkorszak késői szakasza. Ez az egyenlítői Andokban nem tartós havazásban mutatkozott meg, hanem abban, hogy a gleccserek a mainál jóval lejjebb értek, és a hegyek örökhóval borított része nagyobb volt. Humboldt 1802-ben 4814 méteren jelölte meg a Chimborazo jegének alsó határát, ma ez 5200 méter fölött húzódik. A hatalmas jégtömeg hideg leheletként ült a riobambai medence fölött. A napi időjárás kemény ritmust követett: a délelőtti erős napsütés felmelegítette a völgy levegőjét, délután és estefelé azonban hideg, száraz szél söpört le a hegyekről, és órák alatt érezhetően lehűlt a levegő.

A törékeny egyensúlyt a 18. század második felében az El Niño-jelenség hatásai is megbontották. Azt megelőzően az andoki évszakok, a csapadékos tél (invierno) és a száraz nyár (verano) rendszerint viszonylag kiszámíthatóan követték egymást. Az El Niño-években viszont a hegyvidéki völgyekben gyakran hosszú ideig nem hullott csapadék. A legelők kiégtek, a patakok elapadtak, a szárazságot éhínség követte, és pusztult a spanyolok hozta juh- és szarvasmarha-állomány, a helyi gazdaság egyik alapja. A bajt tetézte, hogy az aszályt gyakran hirtelen, hetekig tartó felhőszakadások váltották fel. A növénytakarójától megfosztott talajt a víz könnyen megbontotta. A vulkánok meredek oldaláról sár- és törmelékárak (aluviones) zúdultak le, falvakat és termőföldeket temetve maguk alá. A délutáni zivatarokból gyakran jég is hullott, amely percek alatt letarolhatta a gabonatáblákat.

A trópusi hegyvidék nagy paradoxonát egy régi mondás foglalja össze: „nappal nyár, éjszaka tél”. Riobamba alig két fokkal fekszik az Egyenlítőtől délre, ezért a napsugárzás nappal rendkívül erős, a ritka hegyi levegő azonban éjszaka nem tartja meg a meleget. A száraz évszak tiszta, felhőtlen éjszakáin a talaj gyorsan kihűlt, és hajnalra a talaj menti hőmérséklet fagypont alá is süllyedhetett. Az egyik régi védekezési mód a füstölés volt: hajnalban nedves szalmát, trágyát és kaktuszleveleket égettek a parcellák szélén, abban bízva, hogy a sűrű füsttakaró lassítja a talaj kihűlését, és megóvja a zsenge növényeket.

A mostoha körülmények ellenére Riobamba a Quitói Audiencia egyik legjelentősebb mezőgazdasági és textilipari központja lett, egyben az azonos nevű corregimiento, vagyis közigazgatási kerület székhelye. Sikerében fontos szerepet játszott, hogy a környék gazdálkodása két, egymást kiegészítő éghajlati övre épült.

A hidegebb, magasabban fekvő területeken, a völgytalptól a páramóig, a fátlan hegyi füves pusztáig az évezredek alatt a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott őshonos növények uralkodtak. A burgonya és az olluco gumói a föld alatt vészelték át a hajnali fagyokat. A quinoa és az amaránt magas fehérjetartalmú álgabonák, amelyek kevés vízzel is beérik. A chocho, vagyis az andoki csillagfürt nemcsak tápláló élelem volt: gyökérgümőiben megkötötte a levegő nitrogénjét, és így természetes módon trágyázta a vulkáni talajt. Mellettük a spanyolok hozta búza és árpa is meghonosodott. A völgy melegebb, védettebb pontjain kukoricát termesztettek, amely a mindennapi étkezés és a chicha alapja volt.

Az Andok tagolt domborzata miatt Riobambától néhány órányi lovaglásra már mélyebb, melegebb hegyközi völgyek (valles interandinos) húzódtak. Ezekben a védett katlanokban ritkán volt fagy, ezért a spanyolok hozta európai gyümölcsök – alma, körte, barack, füge és szőlő – is jól teremtek.

A magassági övek egymásra épülő rendje élénk cserekereskedelmet hívott életre. A riobambai piacokon a hegyvidéki burgonyát, quinoát és gyapjút a csendes-óceáni partvidékről (Costa) és a mélyebb völgyekből érkező javakra cserélték: avokádóra, banánra, ananászra, cherimoyára (krémalmára) és citrusfélékre. Ebben a világban gazdálkodott Isabel is, akinek gyümölcsösei és lucernaföldjei a város piacát látták el. Az 1797-es földrengés ezt a természet szeszélyeivel nap mint nap megküzdő rendszert is súlyosan megrendítette: utána a vidéken szinte mindent elölről kellett kezdeni.

A Chimborazo ma: fogyó jég, felköltöző növények

Humboldt 1802-es látogatása óta a Chimborazo vidéke mélyreható átalakuláson ment keresztül. A hegyet akkor még kiterjedt gleccserek borították. Az éghajlatváltozás azóta átrendezte a hegy és a lábánál elterülő riobambai medence élővilágát. A változás két, egymással szorosan összefüggő folyamatban mutatkozik meg a legvilágosabban: a jég visszahúzódásában és a növényzet felfelé húzódásában.

A Chimborazo jegének alsó határa Humboldt méréseihez képest több mint négyszáz méterrel került feljebb. Az utóbbi évtizedekben a folyamat felgyorsult: a hegy jégborítása az 1962-ben mért 27 négyzetkilométerről 2016-ra 7,6 négyzetkilométerre zsugorodott, vagyis több mint hetven százalékkal csökkent.

Ez a hegy lábánál élő közösségek megélhetését közvetlenül fenyegeti. A gleccserek ugyanis a vidék természetes víztározói is. Fogyásukkal a források és patakok vízhozama csökken, a helyiek vízfolyások kiszáradásáról számolnak be. Egyes közösségek ma háromszor messzebbre járnak vízért, mint korábban, és van olyan falu, amely 105 hektárnyi szántójából csak 17-et tud öntözni. A vízhiány mindennapos gond lett, és a Riobamba környéki gazdák között komoly feszültségeket szít.

Humboldt egyik úttörő felismerése az volt, hogy a növényfajok magassági elterjedését elsősorban az éghajlat, mindenekelőtt a hőmérséklet szabja meg. A felmelegedés és a fagyhatár emelkedése ennek a kapcsolatnak a jelentőségére is ráirányította a figyelmet. Amikor kutatók 2012-ben Humboldt feljegyzései alapján újra felmérték a hegy növényzetét, azt találták, hogy a vizsgált fajok felső elterjedési határa átlagosan több mint ötszáz méterrel került feljebb. Humboldt még 4600 méteren jelölte meg a magvas növények felső határát, amely fölött csak zuzmók éltek. 2012-ben viszont már 5185 méteren is találtak magvas növényeket.

A felfelé vándorlás láncreakcióként alakítja át az andoki tájat. A páramo jellegzetes, törékeny növényzete követi a fagyhatár emelkedését, alulról pedig az emberi tevékenység szorítja. Ahogy az alacsonyabb szintek melegebbé és szárazabbá válnak, a földművelés, különösen a hideget kedvelő burgonya termesztése is egyre magasabbra húzódik, és kiszorítja az őshonos élővilágot. Így az Andok egyik legértékesebb és legsajátosabb élőhelye kerül veszélybe.

Alkalmazkodás a vízhiányhoz

A Chimborazo lábánál élő, főként őslakos közösségek és gazdák olyan módszerekkel próbálnak alkalmazkodni a vízhiányhoz, amelyek a korszerű technikát az ősi, inkák előtti tudással ötvözik.

Az egyik legfontosabb lépés a takarékosabb öntözés. A hagyományos árasztásos öntözésnél a víz jelentős része elpárolog vagy elszivárog, ezért sok családi gazdaságban csepegtető öntözést vezettek be, amely a vizet közvetlenül a növények gyökeréhez juttatja. A hegyről a földekig vezető, kilométereken át húzódó nyitott földcsatornákat (acequias) pedig több helyen műanyag és betoncsövekre cserélik, hogy mérsékeljék a vízveszteséget.

A páramo ép talaja szivacsként szívja magába és tartja meg a köd és az eső vizét, ezért a vízgyűjtők védelme is egyre fontosabb. A közösségek őshonos fákat és cserjéket, például yagualt (Polylepis) ültetnek a források köré. Ezek megkötik a talajt, mérséklik az eróziót, és felfogják a kiszárító hegyi szeleket. Egyes közösségek a szarvasmarhát lámára és vikunyára cserélik, amelyek kíméletesebbek a növénytakaróhoz, mások páramóterületeket vásárolnak, hogy megóvják vízgyűjtőiket. Belső szabályokkal azt is megtiltják, hogy a legelőket és a burgonyaföldeket még feljebb, az érintetlen páramóba vigyék.

A művelés módjában is visszatérnek a gyökerekhez. Az egyféle növényre épülő termesztés – például amikor egy egész hegyoldalon csak burgonya vagy hagyma terem – aszály idején különösen sérülékeny. A helyi gazdaszervezetek igyekeznek a hagyományos andoki vegyes művelésre rávenni a gazdálkodókat: egy-egy parcellán sokféle, egymást segítő növényt termesztenek együtt. Ha a vízhiány miatt az egyik elpusztul, a szárazságtűrőbbek, például a quinoa vagy az andoki csillagfürt, még biztosíthatják a család megélhetését. Terjed a talajtakarás is: a betakarítás utáni növényi maradványokat nem égetik el, hanem a földön hagyják. A szerves takaró védi a talajt a tűző egyenlítői naptól, és csökkenti a párolgást.

A vidéken közösségi gyűjtőmedencéket és víztározókat is építenek. Ezekben az esős időszakok és a hirtelen viharok vizét fogják fel, hogy a száraz hónapokra tartalékot képezzenek. Nagyobb léptékű vállalkozás az Ambatótól délre, a szomszédos Tungurahua tartományban épülő Chiquicahua-víztározó. Csaknem 3800 méteres magasságban mintegy hárommillió köbméter vizet fog tárolni, és több mint tizenkétezer család földjeit öntözi majd. A víz elosztását a helyi öntözési bizottságok (juntas de riego) szigorú, órára pontos beosztás szerint szervezik.

Ötödik rész A találkozás és a franciaországi évek

A találkozás

A leggyakrabban közölt dátum szerint Jean és Isabel 1770. július 22-én találtak újra egymásra Oyapock városában, Francia Guyana és a portugál Brazília határán. A találkozás pontos helyét és körülményeit a beszámolók nem egyformán adják meg. Egyes leírások szerint Jean eléjük ment, amennyire a határ engedte, egészen az Oyapock folyó torkolatáig, talán még tovább, a part mentén hajózva. Annyi azonban kétségtelen, hogy huszonegy év és néhány hónap telt el azóta, hogy Jean elindult Riobambából. Arról, hogy mit mondtak egymásnak, nem maradt fenn hiteles feljegyzés. Talán szavakba sem lehetett volna foglalni mindazt, amit éreztek. Boldogok lehettek, hogy ismét együtt vannak, de a mögöttük maradt két évtized magában hordozta nemcsak az egymástól való távolságot, hanem három gyermek, két fivér és egy unokaöcs elvesztését is, illetve sok bizonytalanságot, aggodalmat, és hosszú, meddőnek tűnő várakozást. Mindez ott lehetett a viszontlátás örömében. Van valami jelképes abban, hogy éppen egy határfolyónál találkoztak: két évtizeddel korábban a birodalmak határai állták el Jean útját, most pedig egy asszony érkezett meg rajtuk keresztül, akit egyik sem tudott feltartóztatni.

Ezután csaknem három évig Cayenne-ben éltek. Jean pert indított a hűtlen Tristan ellen, és a pert meg is nyerte. 1773. április 21-én Jean, Isabel és Don Pedro hajóra szálltak Franciaország felé. Jean levele szerint június 26-án értek partot La Rochelle-ben. A férj szülővárosában, a közép-franciaországi Saint-Amand-Montrondban telepedtek le. La Condamine addigra idős és beteg volt, de továbbra is közbenjárt Jean ügyében, és állami nyugdíjhoz segítette. Arról viszont, hogy személyesen is viszontlátták-e egymást, nincs biztos adat. Jean leveléből annyi derül ki, hogy La Rochelle-be érkezésükkor nem találkoztak.

A történetet egy asszony és egy barát hűsége tartja össze. Minden másként alakulhatott volna, s az erőfeszítések hiábavalók maradhattak volna, ha Charles-Marie de La Condamine nem kíséri figyelemmel barátja sorsát, és nem tesz meg mindent az érdekében.

La Condamine élete és barátsága

A Godin házaspár történetéhez szorosan hozzátartozik Charles-Marie de La Condamine (1701–1774) alakja. A 18. század egyik legszínesebb tudósegyénisége volt: katona, matematikus, utazó, természettudós, akadémikus és az orvosi újítások szenvedélyes szószólója. Párizsban született, a Louis-le-Grand jezsuita kollégiumban tanult, majd fiatalon katonának állt. Az 1719-es, Spanyolország elleni hadjáratban részt vett Rosas ostromában, ahol kitűnt bátorságával. A veszély iránti közönye későbbi utazásain is elkísérte.

Matematikai tehetségét először egy különös vállalkozásban kamatoztatta. 1729-ben Voltaire-rel együtt felismerte, hogy a párizsi városi kötvényekhez kapcsolt állami lottó szabályai kivételes nyereségre adnak lehetőséget. Más befektetőkkel társulva tömegesen vásároltak sorsjegyeket, és több sorsoláson is jelentős összegeket nyertek. Mindketten meggazdagodtak; Voltaire anyagi függetlenségének ez lett az egyik fontos forrása. A történet kései párhuzama Stefan Mandel 1992-es virginiai lottóvállalkozása: ott is a szabályokban rejlő matematikai lehetőséget használták ki, hogy szervezett jegyvásárlással nyereséghez jussanak.

La Condamine-t 1730-ban beválasztották a Királyi Tudományos Akadémiába. Öt évvel később Louis Godin, Pierre Bouguer és más kutatók társaságában Dél-Amerikába indult, hogy részt vegyen a Föld alakjáról folyó vita eldöntésében.

A kutatók 1736-ban érkeztek Quitóba, és az Andok magasan fekvő völgyeiben, hegycsúcsai között végzett munka 1743-ig húzódott. A közös cél nem teremtett tartós egyetértést: Godin külön dolgozott, La Condamine és Bouguer együttműködése pedig heves vitákba torkollott.

A délkörív mérése mellett a dél-amerikai növényvilág is foglalkoztatta. Loja környékén 1737-ben megvizsgálta a kínafát, és részletes botanikai leírást készített róla. Kérgének lázcsillapító hatását már korábban ismerték, hatóanyagát, a kinint azonban csak 1820-ban sikerült elkülöníteni. Élő palántákat is megpróbált Európába juttatni, de ezek útközben odavesztek.

Az Esmeraldas vidékén megismert kaucsuk tulajdonságaira ugyancsak felfigyelt, és saját későbbi beszámolója szerint már 1736-ban mintákat küldött belőle a párizsi Akadémiának. Fontos szerepet játszott abban, hogy az őslakosok régóta használt anyaga a tudomány látókörébe került. Vizsgálta a nyílméregként alkalmazott kurarét is, és kísérleteket végzett vele. A méregről már korábban is születtek európai feljegyzések, az első ismert, Európába került kurareminták azonban La Condamine utazásához kötődnek.

Az andoki munka lezárultával a hazautat is felfedezőúttá tette. 1743 májusában indult el Cuenca mellől, Jaén irányába haladva átkelt az Andok keleti vonulatain, majd kenun ereszkedett le a Marañónon, a veszedelmes Pongo de Manseriche-szoroson át, onnan pedig tovább az Amazonason. Útközben földrajzi szélességet, áramlási sebességet és vízmélységet mért, feljegyezte a folyó kanyarulatait és mellékfolyóit. A riobambai Pedro Vicente Maldonado Lagunában csatlakozott hozzá, és megfigyeléseivel segítette a térképezést. La Condamine 1743. szeptember 19-én érkezett Parába, a mai Belémbe. Mérései révén az Amazonasról a korábbinál jóval pontosabb térkép készülhetett. Beszámolt a Casiquiare-ágról is, amely a Rio Negrón keresztül köti össze az Orinocót az Amazonas vízrendszerével. Az összeköttetést Manuel Román misszionárius 1744-ben be is járta, Humboldt 1800-ban végzett vizsgálatai pedig megerősítették és pontosították a róla szerzett ismereteket.

Cayenne-be 1744 februárjában jutott el. Csaknem hat hónapos tartózkodása alatt ingakísérleteket és más természettudományos megfigyeléseket végzett, majd Hollandián át Európába hajózott. Párizsba 1745 februárjában érkezett vissza; természettudományos gyűjteményét és az úton szerzett különféle tárgyakat Buffonnak adta át. Az ingamérések általánosabb gondolathoz is elvezették. 1747-ben azt javasolta, hogy az egyetemes hosszmérték alapja a másodpercinga legyen: az az inga, amelynek egy kilengése az Egyenlítőn pontosan egy másodpercig tart. Bár ezt a megoldást nem fogadták el, javaslata az egységes, természeti alapú mértékrendszer keresésének fontos állomása lett.

Fiatalon maga is átesett a himlőn, és élete második felében az ellene alkalmazott inokuláció, más néven varioláció egyik leglelkesebb francia szószólója lett. Az eljárás lényege az volt, hogy emberi himlőhólyagból vett anyagot juttattak a szervezetbe, és így próbáltak védettséget kialakítani. La Condamine több akadémiai értekezésben érvelt mellette, e téren végzett munkásságát pedig az 1773-as, kétkötetes Histoire de l’inoculation de la petite vérole foglalta össze. Louis Petit de Bachaumont „az inokuláció Don Quijotéjának” nevezte. A himlő, amely ellen La Condamine évtizedeken át küzdött, Isabel életét is végigkísérte: ez vitte el három gyermekét, és ez néptelenítette el Canelost is, ahonnan útja végzetes fordulatot vett.

Határtalan kíváncsiságáról különös anekdoták maradtak fenn. Charles-Henri de Gleichen emlékiratai szerint Damiens 1757-es kivégzésén egészen a vérpad közelébe férkőzött, hogy minden részletet láthasson. A párizsi hóhér állítólag így szólt a körülállókhoz: „Uraim, adjanak helyet La Condamine úrnak: ő műkedvelő!” A történet a felvilágosodás tudósának tudásvágyát meglehetősen nyugtalanító fényben tünteti fel.

A Godin házaspár történetének megőrzésében is döntő szerepe volt. Jean Godin 1773-ban levélben számolt be neki Isabel viszontagságos útjáról. La Condamine a földmérésekben részt vevő csillagászok sorsáról szóló, Étouilly-ban 1773. október 20-án keltezett írásához Jean beszámolóját is csatolta. A kiadvány már a címében „tragikus kalandként” említette Isabel útját Quito tartományból Cayenne-be, az Amazonason át. Így a tudományos expedíció emlékezete egy rendkívüli emberi sors dokumentumát is megőrizte.

Néhány hónappal később, 1774. február 4-én La Condamine Párizsban meghalt. Hetvenhárom évesen sérve miatt még egy kockázatos műtétet is vállalt; ez az utolsó vállalkozás az életébe került. Ügye diadalát már nem érhette meg. 1774 májusában XV. Lajos himlőben halt meg, utóda, XVI. Lajos pedig még azon a nyáron fivéreivel együtt beoltatta magát – éppen azzal az eljárással, amelyért La Condamine oly sokáig harcolt.

Későbbi életük

Isabel soha nem gyógyult fel egészen. Rettenetes trauma érte; lelki sérüléseinek megértésére és gyógyítására akkoriban alig voltak eszközök. A körülötte élők a tünetekkel szembesültek: olykor tehetetlenül, máskor türelemmel és szeretettel próbálták enyhíteni a szenvedését. A gyér források szerint Jean családja szívesen fogadta, a házaspár pedig a viszontlátás után végül hosszabb időt töltött együtt, mint amennyit egymástól távol. Utolsó éveiket a Cher és a Marmande összefolyásánál fekvő Saint-Amandban élték le. Történetük különös vonása, hogy a település, ahol végül nyugalmat leltek, Franciaország mértani középpontjának közelében fekszik. Útjukat így joggal foglalhatjuk össze: az őserdő közepétől Franciaország közepéig. Isabelt élete végéig bőrbetegségek és egy idegrendszeri tik gyötörték, s búskomorság is kísértette. Az átéltekről a hagyomány szerint alig beszélt.

Don Pedro 1780-ban halt meg. Jean 1792. március 1-jén hunyt el, hetvennyolc évesen; Isabel ugyanazon év szeptemberében követte, hatvannégy évesen. Abban a Saint-Amand-Montrondban találtak közös nyughelyet, ahonnan Jean huszonévesen elindult a világ túlsó végére, hogy segítsen megmérni a Földet.

Isabel története a férj elbeszélésében

Az események nagy részét nem Isabel saját elbeszéléséből ismerjük. Jean Godin 1773. július 28-án Saint-Amandból hosszú levelet írt La Condamine-nak. Saját szavai szerint a történtek felidézése annyira fájdalmas volt számára, hogy korábban nem akart beszélni róluk. A beszámoló tehát a férj közvetett tanúságtétele: Jean nem volt ott az erdei megpróbáltatások idején, a tragédia részleteit utólag, főként felesége szavaiból rakta össze.

A levél fontos forrás, de óvatosan kell olvasnunk. Az út napról napra követett menete, a halálesetek sorrendje, az egyes résztvevők utolsó szavai és Isabel belső indítékai nem egyformán ellenőrizhetők. A quitói vizsgálat iratai és más dél-amerikai dokumentumok több ponton árnyalják a családi elbeszélést. A későbbi feldolgozások gyakran a házastársi hűség példázatává formálták mindazt, amit Isabel átélt. Döntésében azonban a veszteségek, a bizonytalanság, a családi helyzet és saját elhatározása is szerepet játszhatott.

Az olvasónak ettől még nem kell lemondania a történet megrendítő erejéről, de érdemes tudnia, hogy egyes részletek csak az elbeszélésből ismertek, és hitelességüket nem tudjuk minden kétséget kizáróan igazolni.

A történet és a legenda

Jean említett levele nyomtatásban is megjelent, és Isabel története gyorsan bejárta Európát. Az asszony a felvilágosodás korának egyik hősnője lett, a hűség, a bátorság és a túlélés jelképe. A legenda hamar ránőtt a tényekre. Egy gyakran ismételt részlet szerint például a haja az erdőben töltött napok alatt megőszült. Ez már Jean levelében is szerepel, de a levél önmagában nem teszi minden elemében ellenőrizhetővé a történetet. Isabel útját apja és két fivére szervezte, és az első szakaszon gyaloghintón vitték. A sok teherhordó és szolga jelenléte árnyalja a magányosan küzdő asszony képét. A régi Riobambában, a mai Cajabambában szobor áll Isabel egykori háza helyén, nevét pedig egy 2014-ben leírt dél-amerikai majomfaj, a Pithecia isabela nevű szakimajom is őrzi.

Isabel ugyanabban az évben indult útnak, amelyben Guillaume Le Gentil Pondicherryben hiába várta a Vénusz második átvonulását: 1769 júniusában egy felhő takarta el előle azt a jelenséget, amelynek megfigyeléséért immár kilenc éve élt távol hazájától. A két történet különös rokonságot mutat. Mindkettő a 18. századi francia tudomány nagy vállalkozásaiból nőtt ki, amelyek a Föld és a Naprendszer méreteit kutatták. Az évtizedes távollét, az elveszett levelek és az újra meg újra meghiúsuló hazatérés mindkettőben meghatározó. Az olvasó emlékezetében pedig az expedíciók mérési adatainál is élesebben rajzolódnak ki az emberi sorsok.

Mi tartotta életben Isabelt? A forrásokból erre nem kapunk választ; Isabeltől sem maradt ránk felelet. Bizonyára szerepe volt benne kitartásának, tájékozódási képességének és azoknak az őslakosoknak is, akik végül rátaláltak. Megmenekülését mégsem lehet egyetlen erényre vagy rendkívüli akaraterőre visszavezetni. Ami utána következett, talán még többet mond róla: nem fordult vissza, amikor visszafordulhatott volna. Története arról tanúskodik, hogy az embernek a legnagyobb veszteség után is lehet célja, és hogy a cél elérése sem törli el a veszteséget. Isabel megérkezett. Gyermekei, fivérei és az elveszett húsz év azonban nem érkeztek meg vele.

Hatodik rész A folyóvidék történelmi öröksége

 

A maynasi redukciók világa

Isabel útjának története a folyó menti közösségek múltjához is elvezet. Isabel olyan vidéken haladt át, amelynek arculatát több mint egy évszázadon át a missziók formálták; hogy ezt megértsük, most vissza kell lépnünk az időben. A spanyol reducir ige itt nem csökkentést jelent, hanem összegyűjtést. A korona a szétszórtan élő kis indián közösségeket egy-egy faluba kívánta tömöríteni, ahol – úgymond – rendezett életet élhetnének, és a hatalom is könnyebben elérhetné őket. Ezek lettek a híres – vagy inkább hírhedt – redukciók. Az Andokban az áttelepítést a 16. század végén Toledo alkirály hivatalnokai szervezték meg, az amazóniai őserdőben a szerzetesek vállalták magukra. Maynasban, a Marañón és mellékfolyóinak hatalmas vidékén a térítés a quitói jezsuita rendtartomány feladata lett. Az első két jezsuita 1638-ban érkezett San Francisco de Borjába, a kormányzó székhelyére. Kiűzetésükig, 130 év alatt 152 települést alapítottak, ezek közül nagyjából 106 bizonyult valamelyest tartósnak. 1740 körül mintegy 71 redukció működött négy körzetben: a felső és az alsó misszióban, a Napo vidékén és a Pastaza mentén. Egy-egy faluban jellemzően kétszáz–négyszáz ember élt.

A Pastaza menti hat redukció egyike volt Andoas. Nevét az andoákról kapta, akik a Pastaza és a Tigre folyó között éltek; Juan de Velasco 1789-ben még népes, nyolc nagy csoportra tagolódó nemzetként írt róluk. Nyelvük a zápara nyelvcsaládhoz tartozott, és mára kihalt. Leszármazottaik a vidék más közösségeihez hasonlóan kecsua nyelvűvé váltak, és ebben a missziók is nagy szerepet játszottak.

Aki ma egy maynasi redukció helyét keresi, hiába kutat romok után. Míg a guarani missziók kőromjai és a chiquitosi templomok a világörökség részei, a maynasi falvakról csak leírások maradtak. Kő nem volt a vidéken, ezért mindent fából, pálmalevélből és sárral tapasztott sövényfalból építettek. A falu helyét égetéses irtással, négy-öt hónap alatt tisztították meg, és gyakran kellett továbbköltözni: árvíz, medervándorlás vagy járvány űzte el a lakókat.

Az andoasi redukció elrendezését a folyó határozta meg. A falu magas parton állt, hogy az áradás ne érje el. A kikötőből egyenes főutca vezetett fel a négyzet alakú főtérre, amelynek közepén napóra állt: ehhez igazodott a falu napirendje. A főutca tengelyében, a tér túlsó végén emelkedett a templom, alacsony fallal kerített előudvarral. Homlokzata a folyóra nézett, így aki kenuval érkezett, már messziről láthatta. Egy kis mesterséges dombon három kereszt állt, szintén a víz felől jól látható helyen. A templom előudvara temetőként is szolgált: ide temették az újonnan megtérteket és a halálos ágyukon megkeresztelteket, a régóta keresztény, példás életű híveket pedig a templomhajó alá.

A tér egyik oldalán a misszionárius háza állt. A faluhoz tartozott még a tanácsház, a börtön, a cukornádprés, a hajadon nők háza, a fiúiskola, a kovács- és ácsműhely, a raktár, valamint a charapera, a teknőskarám, ahol élő élelemtartalékként folyami teknősöket tartottak. A családi házak nagyjából 12,5 × 10 méteresek voltak; elülső ajtajuk a térre, hátsó ajtajuk a kertre nyílt, és a tűzveszély miatt 10–13 métert hagytak közöttük. A falu így egyszerre fordult a folyó, a templom és a saját kertjei felé: a kívülről hozott rend összefonódott benne az erdei élet ritmusával.

A missziók és a világi hatalom

Ki irányította ezt a világot? Papíron a quitói rendtartomány. A missziók elöljárója többnyire Lagunában, a Huallaga partján lakott, ahol a rend könyvtára is volt, a világi hatalmat pedig a borjai kormányzó gyakorolta. A mindennapok terhe azonban néhány ember vállára nehezedett. Egy pap két-három redukciót látott el, amelyek között napokig, olykor hetekig tartott az út, így egyik faluban sem maradhatott sokáig. A falvak ügyeit indián tisztségviselők is intézték, a misszionárius felügyelete alatt. Közös nyelvként a kecsuát használták és tanították, mert a spanyolt a lakók túl nehéznek találták, tolmácsra így is rendszeresen szükség volt. A pap feladatai a szétszórt csoportok meggyőzésétől a keresztelésen, esketésen és temetésen át a templomépítésig terjedtek, miközben járványok, éhínség, szökések és portugál betörések szakították meg újra meg újra a munkáját.

A „borjai kormányzó” Maynas spanyol gyarmati kormányzóságának vezetőjét jelölte. Az elnevezés a kormányzóság első székhelyére, San Francisco de Borjára utalt. A várost 1619-ben alapították a Marañón bal partján, közvetlenül a Pongo de Manseriche alatt, ott, ahol a folyó egy szűk szoroson áttörve kilép az Andokból az Amazonas-medence síkságára. Innen kellett igazgatni a Quitói Audiencia keleti peremén elterülő hatalmas, nagyrészt jezsuita missziókkal behálózott amazóniai területet.

A 18. század közepére azonban Borja szerepe meggyengült. A kormányzóságot többször átszervezték, a missziók tényleges központjává pedig La Laguna, a jezsuita elöljárók székhelye vált. A „borjai kormányzó” megnevezés ezért inkább a tisztség hagyományos nevét őrizte, mint a kormányzó tényleges tartózkodási helyét.

Isabel Godin útja nem érintette Borját: a Bobonazán és a Pastazán jutott le a Marañónhoz, Borjától jóval keletre, majd Lagunán és Omaguason át haladt tovább a portugál határ felé. Jean Godin beszámolója „Omaguas kormányzóját” említi, név nélkül. Omaguas a mai Iquitos közelében fekvő missziós település volt, nem hivatalos székhely. Nem tudni biztosan, hogy a beszámoló a maynasi kormányzóra utal-e, aki éppen ott tartózkodott, vagy egy helyi tisztségviselőre.

Misszionáriusok és térképkészítők

A misszionáriusok között feltűnően sok volt a közép-európai. A csehországi Trautenauban (ma Trutnov) született Samuel Fritz 1686-ban telepedett le az omaguák között. Három év alatt bejárta harmincnyolc falujukat, és omagua nyelvű katekizmust írt. 1689-ben betegen több ezer kilométert hajózott lefelé a folyón, hogy Parában gyógyítsák; a portugál kormányzó kémnek vélte, és mintegy másfél évig fogva tartotta. Fritz a fogságban is a folyóról készített térképén dolgozott. Kiszabadulása után visszatért a misszióba. Térképe 1707-ben jelent meg Quitóban, és évtizedekig ebből tájékozódtak a folyó kutatói és utazói; La Condamine 1745-ös úti beszámolójában saját méréseivel pontosítva használta fel. Fritz mégis kénytelen volt végignézni, ahogy életműve széthullik. Az 1690-es évektől portugál csapatok és rabszolgavadászok jelentek meg az omagua falvakban, 1709-ben portugál haderő tört be a felső folyóvidékre, és az omaguák egy része elvándorolt. A térkép megmaradt, a falvak nagy része eltűnt.

A komáromi születésű Brentán Károly 1724-ben érkezett Quitóba, 1728-tól Maynasban dolgozott, és hat-hét redukciót alapított a yameók és más népek között. Később a rendtartomány provinciálisa lett. 1748-ban, öt évvel La Condamine után, ő is az Amazonason lefelé hajózva tért vissza Európába, és 1751-ben Rómában Nicolás de la Torréval együtt kiadta a quitói rendtartomány és a maynasi missziók nagy térképét. Az osztrák Franz Xaver Veigl 1754-től dolgozott a vidéken, és a jezsuiták kiűzése után térképpel és részletes leírással örökítette meg tapasztalatait. Amikor 1768-ban a jezsuiták elhagyták Maynast, németek, osztrákok, csehek, olaszok és spanyolok, egy holland és egy francia, valamint Quitóban és Új-Granadában született rendtársak is voltak köztük.

Önkéntesség és kényszer

Önként jöttek-e az erdő népei a redukciókba? Erre nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. A mai értelemben vett szabad beleegyezésről aligha beszélhetünk, de önmagában az erőszak sem magyarázza a történteket. A redukciókban vasszerszámokhoz jutottak – fejszéhez, késhez, tűhöz és horoghoz –, s ezek alapjaiban változtatták meg az erdei munkát. A redukció védelmet is jelentett a portugál rabszolgavadászokkal szemben, akik az 1690-es évektől egyre gyakrabban törtek rá a folyó menti falvakra. A szövetség addig tartott, amíg mindkét félnek előnyös volt. Ha az ajándékok elmaradtak, vagy a kényszer – az áttelepítés és a mita néven ismert kötelező munka – elviselhetetlenné vált, szökés és lázadás következett. Az erdőbe szökés mindennaposnak számított, a misszionáriusok pedig olykor szó szerint visszahurcolták a szökevényeket. 1666-ban a kokamák megölték Francisco de Figueroa atyát, akinek 1661-es jelentése a missziók egyik legfontosabb korai forrása. 1695-ben az Ucayali mentén a pirók és a konibók a Közép-Európából érkezett Enrique Richterrel végeztek. Az 1698-as büntetőexpedíció kudarcba fulladt: odaveszett 19 spanyol, köztük a parancsnok, Diego de Armas, és mintegy 90 szövetséges indián.

A gyarmati világon belül sem volt egyetértés. A borjai telepesek és kormányzók az indiánokban elsősorban munkaerőt láttak, a jezsuiták viszont ragaszkodtak hozzá, hogy megvédjék a redukciók lakóit a kiszolgáltatottságtól. Ez a hajthatatlanság sok helyi hatalmasságban ellenszenvet keltett, így a misszionáriusok egyszerre kerültek szembe az erdő népeinek ellenállásával és a világi hatalom érdekeivel.

A legtöbb áldozatot mégsem a fegyverek szedték. A források több tucat nagyobb járványról számolnak be; ezek közül a himlő volt a leggyakoribb és a legpusztítóbb. 1690 és 1720 között tizenkét nagy járvány söpört végig a missziókon. 1680-ban és 1689-ben a Laguna környéki chipeók a járványok elől az erdőbe menekültek, 1749-ben pedig a himlő és a kanyaró az egész alsó missziót sújtotta. A redukciók működése itt fordult visszájára: az összeköltöztetés, amely a térítést szolgálta, a fertőzésnek is utat nyitott. Fritz idején a jelentések a tágabb vidéken akár 26 ezer megkereszteltről szóltak, 1768-ban viszont már csak 12–14 ezer keresztényt írtak össze. A két szám nem teljesen összevethető, de az irány egyértelmű.

A jezsuiták kiűzése

A véget nem lázadás és nem járvány hozta el, hanem egy madridi döntés. III. Károly 1767-ben az egész spanyol birodalomból kiutasította a jezsuitákat. Manuel Uriarte, aki tizenhét évet töltött Maynasban, a hír hallatán is folytatta a templomépítést, és nyugtatgatta a megrémült falvak lakóit. San Regisből távozva ezt írta: „nincs szívem itthagyni őket”. Az asszonyok és a gyerekek sírtak, az omaguák újra és újra megkérdezték, miért mennek el a papjaik. Uriarte azt felelte, hogy ez Isten akarata. Az omaguák egy fehér gémet láttak, és baljós előjelnek tekintették: azt jelentette számukra, hogy a papok távozása után a spanyolok – ahogy ők nevezték: a viracochák – megbüntetik majd őket.

1768. október 29-én 21 pap és egy laikus testvér hagyta el Maynast. Az Amazonason lefelé hajóztak, és december 2-án a határon átadták őket a portugáloknak. 1769 januárjában értek Parába, ahol mintegy ötven napig fogva tartották őket, majd egy korvett levegőtlen, sötét gyomrában vitték tovább Portugáliába. Május elején kötöttek ki, és börtönbe kerültek; ketten közülük ott haltak meg. Uriarte később azt írta, hogy tizennégy hónapnyi fogságuk alatt többet tanultak, mint Maynasban hosszú évek során. Ő maga csak 1770 novemberében jutott el Ravennába. Naplóját útközben elvették tőle, ezért Itáliában emlékezetből írta újra az egészet. A helyükre érkező tizenhat világi pap nem tudta hasonló eredménnyel folytatni a munkájukat. Francisco Requena, aki 1779-től Maynas kormányzója volt, később verésekről és olyan, „inka nyelven” mondott prédikációkról számolt be, amelyeket sem a pap, sem a hívek nem értettek.

Isabel alig egy évvel később indult útnak egy éppen megüresedő világba. Az utazók már az első nagy állomáson megtapasztalták, milyen veszélyek várnak rájuk: Canelost, a domonkosok misszióját, himlőjárvány néptelenítette el, így a csoport segítség és evezősök nélkül maradt. A folyón a csapat széthullott, és végül Isabel egyedül bolyongott az erdőben. Amikor ezután két indián házaspárral találkozott, valószínűleg kecsuául szólt hozzájuk, azon a nyelven, amely a missziók révén lett a vidék közvetítő nyelve. A redukciók világából ekkor még sok minden fennmaradt: a közös nyelv tovább élt, és a falu, ahová vitték, még állt. Isabel Andoasból Lagunába ment, onnan pedig ugyanazon a folyón hajózott lefelé, amelyen alig másfél évvel korábban a jezsuitákat vitték el.

A missziók öröksége

Mi maradt utánuk? Több mai település, köztük Andoas, Lagunas és Jeberos, redukcióként született. A kecsua közvetítő szerepe tartósnak bizonyult: a Pastaza és a Napo mai kicsua közösségeinek nyelvi arculatát a missziók is formálták. A jezsuita térképek, nyelvtanok és leírások nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a 17–18. századi Felső-Amazóniáról. A mérleg másik oldalán a népesség megfogyatkozása, az eltűnt nyelvek és népek állnak. És egy rendszer, amely gyakran egyetlen karizmatikus pap köré épült, majd távozása után hamar felbomlott.

A mai kutatás óvatosabban ítél, mint a régi krónikák. Sandra Negro perui történész a maynasi missziót a jezsuiták legbonyolultabb és legingatagabb spanyol-amerikai vállalkozásának nevezi. Mások arra figyelmeztetnek, hogy a missziók egyszerre szolgáltak lelki és gyarmatosító célt, és a gyakorlatban az indián közösségek akarata is formálta őket. Forrásaink Maronitól Uriartéig szinte kivétel nélkül jezsuita szerzőktől származnak, akik gyakran saját rendjük munkáját igazolták; az indiánok hangja csak közvetve hallható bennük.

A változó államhatárok

A missziók öröksége a későbbi államhatárok körüli vitákban is tovább élt. Peru elsősorban az 1802-es királyi rendeletre hivatkozva tartott igényt az Amazonas-vidékre, Ecuador viszont azzal érvelt, hogy a misszionáriusok Quitóból indultak, tehát az általuk bejárt terület már akkor is a quitói joghatóság alá tartozott. A vita rendezésének fontos állomása lett az 1942-es riói jegyzőkönyv.

A királyi rendelet és Maynas átcsatolása

Az 1802. július 15-i királyi rendelet Francisco Requena javaslatára született. Requena 1779-től hosszú éveken át volt Maynas kormányzója és a portugálokkal folytatott határkijelölés spanyol biztosa. 1798-tól az Indiák Tanácsának tagjaként azzal érvelt, hogy a Marañón és a Felső-Amazonas vidékét sem igazgatni, sem a portugál terjeszkedéssel szemben megvédeni nem lehet Quitóból vagy Bogotából; erre csak a folyókon könnyebben elérhető Peru képes. A rendelet ennek megfelelően Maynas kormányzóságát és katonai parancsnokságát, valamint Quijost (Papallacta falu kivételével) kivonta az Új-Granadai Alkirályság és a Quitói Audiencia fennhatósága alól, és a Perui Alkirálysághoz csatolta. A missziókat az ocopai ferencesekre bízta, és Maynasban új püspökséget hozott létre. Kimondott célja az volt, hogy „a portugál korona alattvalói” ne nyomulhassanak előre.

A vita a rendelet értelmezéséről folyt. A perui olvasat szerint a rendelet Maynast teljesen, katonai, egyházi és polgári értelemben is átcsatolta, és ezt végre is hajtották: Carondelet, Quito elnöke 1803-ban elrendelte a végrehajtását, és a püspökség is megalakult. Ecuador nem vitatta a rendelet létét, de ideiglenes katonai és egyházi intézkedésnek tekintette, amely nem érinti a Quitói Audiencia területi joghatóságát.

A háború és a riói jegyzőkönyv

A régi jogcímek körüli vita a 20. században sem rendeződött. Az 1936-os limai megállapodás ugyan ideiglenes volt, de a tényleges birtoklás alapján status quo-vonalat húzott. A határincidensek azonban folytatódtak. 1941. július 5-én a Zarumilla folyónál tűzharc tört ki. Hogy ki lőtt először, máig vitatott. Július 23-án Peru általános támadást indított. Eloy G. Ureta tábornok 11–13 ezer fős északi seregcsoportja harckocsikkal, tüzérséggel és légi támogatással vonult fel El Oro tartomány alig kétezer védője ellen. Ecuador gyengeségének belpolitikai oka is volt: Carlos Arroyo del Río elnök belső ellenfeleitől félve Quitóban tartotta a legjobb egységeit. Már az offenzíva első napján elesett José Quiñones pilóta, Peru nemzeti hőse. Július 27-én perui ejtőernyősök szálltak le Puerto Bolívarnál. Ez volt az amerikai kontinens első harci légideszant-bevetése.

Július 31-én tűzszünet lépett életbe, az Amazonas-vidéken azonban még hetekig folytak a harcok. A hadtörténet egy emlékezetes epizódot is megőrzött: augusztus 2-án a Santiago folyó menti őrhelyén elesett a huszonegy éves Hugo Ortiz alhadnagy, aki nem volt hajlandó megadni magát. Az október 2-i talarai egyezmény demilitarizált övezetet hozott létre, El Oro és Loja egyes részei viszont perui megszállás alatt maradtak. A két fél vesztesége (halottak és sebesültek együtt) több száz fő volt, a pontos számok vitatottak.

A konfliktus lezárását a világháború kényszerítette ki. Pearl Harbor után az Egyesült Államok a kontinens egységét akarta a tengelyhatalmakkal szemben. 1942. január 29-én, a riói külügyminiszteri értekezleten Julio Tobar Donoso és Alfredo Solf y Muro aláírta a jegyzőkönyvet, amelynek kezesei az Egyesült Államok, Brazília, Argentína és Chile lettek. Ecuador lemondott mintegy 200 ezer négyzetkilométernyi amazóniai területre támasztott igényéről, amelynek nagy részét Peru már addig is ténylegesen birtokolta. A perui csapatok február 12-én vonultak ki El Oróból. A jegyzőkönyv egyik keleti határpontja szó szerint „a Bobonaza torkolata a Pastazába”: a határt tehát pontosan ott húzták meg, ahol Isabel folyója véget ér.

A határvita és az őslakosok

A vidék lakóit azonban nem kérdezték meg, hová akarnak tartozni. A vita a gyarmati jogcímek nyelvén folyt. Az uti possidetis elve szerint a független államok a spanyol közigazgatási határokat örökölték, így a királyi rendeletek, az audienciák hatáskörei és a szerződésmásolatok számítottak, nem az ott élők akarata. Peru ugyan az önrendelkezésre is hivatkozott: arra, hogy Jaén, Tumbes és Maynas önként csatlakozott a függetlenné váló Peruhoz. Ezt a döntést viszont a kisvárosok kreol és mesztic tanácsai hozták meg, nem az erdei népek. Az achuarok, a záparák, a pastazai kicsuák, a shuarok és az awajúnok egyik tárgyaláson sem voltak jelen.

A határ így közösségeiket szelte ketté. A zápara közösségek emlékezete szerint az 1941-es háború erőszakkal választotta szét a népet: sok családot elhurcoltak, és a perui oldalon kellett tovább élniük. Amikor az UNESCO 2001-ben az emberiség szóbeli és szellemi örökségének remekművei közé sorolta a zápara kultúrát, az elismerés mindkét országra kiterjedt, és ezzel utólag azt is kimondta, hogy egyetlen nép él a határ két oldalán. Az 1995-ös Cenepa-háború idején a határvidék shuar és awajún lakóinak egy részét kitelepítették otthonaikból, az ecuadori oldalon pedig az amazóniai népek fiaiból toborzott iwia dzsungelkatonák harcoltak. Az 1998-as brazíliavárosi okmány már szerepet ígért az őslakos közösségeknek a határ menti védett területek kezelésében, az érintettek szerint azonban Peru ezt nem tartotta be.

Andoas környékén a lakók beleszólása ma is viták tárgya; a határ helyett immár az olaj a tét. 2015-ben lejárt a korábban 1AB-ként, ma 192-esként jelölt olajblokk koncessziója. A Pastaza, a Corrientes és a Tigre menti kicsua és achuar közösségek szerint az állam nem folytatta le érdemben a törvényben előírt előzetes konzultációt, ezért 2015 szeptemberében mintegy ötszázan elfoglalták az andoasi repülőteret és az olajmező létesítményeit.

Andoas ma perui település Loreto régióban, egy 2005-ben létrehozott körzet része; mintegy tizenhárom kilométerrel feljebb olajipari tábor és repülőtér működik. A kérdés, amely a redukciók történetét végigkísérte – ki dönt a folyó menti népek sorsáról –, máig nyitott. A környékbeli közösségek továbbra is saját területüknek tekintik a vidéket. A redukcióknak nem maradt kőből emelt emléke. A folyó azonban nagyrészt ugyanott halad, ahol egykor kijelölte a kikötő és a főutca helyét, és a part menti falvakban ma is kecsuául beszélnek.

Hetedik rész A várakozás és a megérkezés

Isabel és Jean története egyszerre szívet melengető és megrázó. Elvezet bennünket a gyarmatosítás sötét korszakába, a missziók, a redukciók és a haciendák világába, ahol emberi sorsokról gyakran távoli hivatalokban döntöttek, és egy találkozásra évekig kellett várni. Közben valami nagyon is ismerőset mutat meg: az emberi szív akkor is ugyanúgy vágyakozott, félt, remélt és ragaszkodott, mint ma. Isabel és Jean között folyók, hegységek és birodalmi határok húzódtak. A távolság mégsem győzte le a szerelmüket.

Vajon az esőerdőtől tanulta Isabel ezt a makacs ragaszkodást az élethez, vagy a Chimborazótól, amelynek havas csúcsáról fehér, szinte mennyei fény hull az otthonokra? A nagy vizektől, amelyeknek minden mozdulata vágyakozás, minden zúgása vallomás? Vagy abból a csendes bizonyosságból merített erőt, hogy egyszer jó volt valakivel lennie, és azóta sem múlt el nap, hogy ne hiányzott volna? Talán egy hangot őrzött magában, egy mozdulatot, közös életük valamelyik jelentéktelennek tűnő pillanatát. Olyasmit, aminek az értékét többnyire csak akkor értjük meg, amikor már nem ismétlődik.

Huszonegy évig nem látták egymást. Levelek indultak útnak és vesztek el, a hírek évekkel később érkeztek. Amikor egy-egy üzenet megérkezett, már azt sem lehetett tudni, él-e még az, aki írta. A várakozásnak nem volt kijelölt határa: újra és újra hinni kellett abban, hogy egyszer véget érhet. Isabel közben annak a férfinak a képét őrizte, akitől egykor elbúcsúzott. Az emlékezet hűségesebb volt a naptárnál. A viszontlátás azonban újabb feladatot tartogatott: az emlékből előlépő, megöregedett emberben újra felfedezni a társat, akinek az arcára a külön töltött évek is ráírták a maguk történetét.

Ecuador hideg fennsíkjai mélyén tüzek lobognak, vulkánok készülődnek. A havas csúcsok nyugalma alatt a föld is őrzi a maga nyugtalanságát. Isabel városát, a régi Riobambát, halála után alig öt évvel, 1797-ben földrengés döntötte romba; a túlélők másutt építették fel újra. Elpusztultak az utcák és a házak is, amelyek között fiatalsága telt. Különös belegondolni, milyen sokáig őrizheti az emlékezet azt is, aminek a világban már a helye is megváltozott. Ha nekünk megadatik a biztonságos otthon és szeretteink közelsége, könnyen elfelejtjük, milyen törékeny kiváltság ez.

A folyó, amely annyi mindent elvett tőle, végül a férjéhez is elvitte. A Bobonaza vize a Pastazán, a Marañónon és az Amazonason át annak az óceánnak a partjai felé siet, ahol Jean várt rá. Isabel számára azonban ez az út egy időre a végső magányba vezetett. Tíz napig volt egyedül az erdőben, ebből kettőt halott fivérei mellett töltött. Az ő cipőjükből vágott magának sarut, hogy a lába ne maradjon védtelen. A sarut megőrizte: benne maradt a szenvedés és a megmenekülés, a boldogság és a veszteség emléke.

Ott a túlélés mindig csak a következő lépést jelentette. Felállni, amikor a test már pihenni akart. Vizet keresni. Továbbindulni anélkül, hogy tudná, merre ér véget az erdő. A szerelem erőt adhatott hozzá, de Isabelnek mások erejére is szüksége volt: a két őslakos házaspár tagjainak jóságára, akik rátaláltak, gondját viselték, és csónakjukba fogadták. A történet nagy távolságai között ez a néhány közeli mozdulat is helyet kér magának. A férjéhez végül olyan emberek segítették eljutni, akiket addig nem is ismert.

Jean beszámolója szerint Isabel haja megőszült a megpróbáltatásokban. Amikor később felajánlották neki, hogy biztonságban visszakísérik Riobambába, csodálkozva utasította el az ajánlatot. A szíve nem fordult vissza. Ekkorra már mindent tudott az út veszélyeiről, amit ember megtudhatott, mégis folytatni akarta. A megérkezés örömébe pedig belevegyült mindazok hiánya, akik vele indultak el. Az ölelésben nekik is helyük maradt.

A szem a zöld tengert látja, az őserdő határtalan testét, a benne szüntelenül újraszülető veszélyeket. A szív az ölelő karokat, a megérkezést. Isabelnek mindkettővel együtt kellett továbbmennie: a veszély tudásával és a viszontlátás reményével. Talán ez teszi olyan közelivé az alakját. Elképzelhetjük benne a rettegő, kimerült embert is, akinek olykor alig maradt több ereje, mint amennyi a következő lépéshez kellett.

A viszontlátás után még csaknem huszonkét évet tölthettek együtt. A történet legcsendesebb része talán a legnagyobb ajándék: a reggelek, amikor már nem kellett hírt várni egymásról; a beszélgetések, amelyekhez nem kellett levelet írni; a másik jelenléte a szomszéd szobában. A hosszú várakozás végén ismét lehettek egyszerű, közös napjaik.

1792-ben haltak meg, néhány hónap különbséggel. Jean ment el előbb, és Isabel ezúttal nem várt rá húsz évet.

„Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.” 1Kor 13,13.