Tranzakcionális stressz-modell

Richard S. Lazarus és Susan Folkman stressz- és megküzdési modellje (Transactional Theory of Stress and Coping)

1. rész

Bevezetés

Régóta foglalkoztatja a kutatókat, miért visel meg egyeseket oly súlyosan egy veszteség, fenyegetés vagy bizonytalan élethelyzet, míg mások hasonló körülmények között is megőrzik egyensúlyukat. Ez esetben nem sikeres álcázásról – vagyis nem a ténylegesen átélt valóság és a kifelé mutatott kép ellentmondásáról – van szó, hanem valódi különbségről, amely nemcsak az önjellemzésekben, hanem a megküzdés eredményességében is tetten érhető. Ennek a pszichés jelenségnek a feltárása nem pusztán elméleti kérdés, hanem a válságban lévők helyzetének pontosabb megértését és a hatékonyabb segítségnyújtást szolgálja: közelebb visz azokhoz a folyamatokhoz, amelyek az érintett lelkében zajlanak, hogy szükség esetén valódi támaszt nyújthassunk – elsősorban szavakkal, miközben az illető tanácstalansága talán nagyobbak a szavaknál. A segítségnyújtás ugyanis nem csupán a szakemberek feladata, közvetve vagy közvetlenül mindannyian érintettek vagyunk, és bármikor szükség lehet ránk, minthogy az emberi kapcsolatok alapja egy kimondatlan ígéret: rendelkezésedre állok. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy máris a másik szemével látjuk a világot, ám ez az implicit ígéret éppen a próbatétel idején váltható be, amikor valakinek segíteni kell visszatanulni az életet. Jó lenne, ha legalább olyan élénk figyelemmel és elkötelezettséggel fordulnánk e kérdés felé, ahogyan kedvenc csapatunk felkészülését, összeállítását és eredményeit követjük, és igyekeznénk elsajátítani a segítségnyújtás alapjait, hogy hatékonyan támogathassuk bajban lévő embertársainkat. Áldásos felismerni, hogy az emberi létezés nem bináris: nem választható szét élesen ínséges és gyümölcsöző időszakokra, ahogyan a támogató és a támogatásra szoruló szerep sem különül el szigorúan egymástól, életünk során rendszerint mindkét oldalon állhatunk, egyszerre alany és tárgyeset.

Amikor segíteni szeretnénk, fontos szem előtt tartanunk, hogy aki nyugodtnak és összeszedettnek látszik, belül még súlyos nehézségekkel küzdhet, a fájdalom bármikor váratlanul meglepheti, ahogy harangszó egy nagyvárosi barangoláskor. A megküzdés eredményességét ezért elsősorban abból ítélhetjük meg, hogyan érzi magát az érintett hosszabb távon, és hogyan boldogul a mindennapokban. Természetesen megvan a helye és játékszabálya a nehézségek elhordozásának a szociális térben, és a fegyelmezett külső átmenetileg segíthet a napi feladatok ellátásában, biztonságosabbá teheti egy nemtámogató környezetben való tartózkodást, ha azonban valaki mindenáron erősnek akar mutatkozni, előfordulhat, hogy saját maga előtt is latagadja gondjait, mellőzi vagy éppen visszautasítja a segítséget, halogatja a szükséges változtatásokat. Ilyen esetben a látszat fenntartása csak tovább nehezítheti a megküzdést, mert éppen a valós megoldástól vonja el a figyelmet és az erőt. Az érzelemszabályozás kutatásai ezt alá is támasztják: aki következetesen elrejti érzéseit, általában kevesebb társas támogatást kap, és rosszabb közérzetről számol be (James J. Gross és Oliver P. John).

A tiltott gondolat csapdája

„Próbálja meg feladatul kitűzni: ne gondoljon a fehér medvére – és meglátja, hogy a bestia percenként eszébe jut.” Dosztojevszkij ezt a mondatot a Téli jegyzetek nyári benyomásokról c. művének VI. fejezetében írta le, de ő nem a figyelem lélektanáról beszélt, hanem az önzetlenség paradoxonáról. Azon töprengett, hogyan áldozhatja fel magát valaki másokért úgy, hogy a legcsekélyebb viszonzásra se számítson, de ez ne zavarja meg gondolkodásának fegyelmezettségét, mondjuk így: belső békéjét. Ha az ember tudatos céljává teszi, hogy még csak ne is gondoljon a saját hasznára, ugyanabba a csapdába esik, mint aki elhatározza, hogy száműzi elméjéből a fehér medvét: éppen a tilalom tartja ébren a tiltott képet. Az író következtetése szerint a valódi önzetlenség nem kényszeríthető ki puszta akarattal, annak magától, a másik iránti szeretetből kell fakadnia. Ezzel arra a szociális rendszerre utal, amit a nyugati tásadalmakban látott, és amivel kapcsolatban mindig is negatívan elfogult volt.
Ez az irodalmi megfigyelés több mint egy évszázaddal később a kísérleti pszichológia egyik alapvető felismerésévé vált. Daniel M. Wegner és munkatársai 1987-ben arra kérték a résztvevőket, hogy öt percen át hangosan mondják ki minden felmerülő gondolatukat, miközben megpróbálnak nem gondolni egy fehér medvére, és ha a tiltott kép mégis felvillant elméjükben, azt csengővel jelezték. Mondanunk sem kell, a kísérletben részvevőknek nem sikerült kizárniuk a kizárandónak ítélt gondolatot. Sőt, amikor a következő szakaszban kifejezetten arra kérték őket, hogy gondoljanak a fehér medvére, jóval többször jelezték a felbukkanását, mint az a kontrollcsoport, amelyik kezdettől fogva ezt az utasítást kapta. Ez a jelenség vált a gondolatelnyomást követő visszacsapási hatás (rebound effect) klasszikus példájává (Wegner: Thought Suppression). Azt, hogy miért történik mindez, Wegner 1994-ben az ironikus mentális kontroll elméletével magyarázta meg: a gondolat elnyomásakor két folyamat működik együtt: egy tudatos végrehajtó folyamat, amely más irányba tereli a figyelmet, és egy automatikus ellenőrző folyamat, amely szüntelenül azt pásztázza, nem bukkant-e fel mégis a tiltott tartalom. Ez a háttérben zajló őrködés teszi az elmét fokozottan érzékennyé éppen arra, amit kerülni szeretne. Stressz vagy figyelmi megterhelés alatt a kapacitásigényes végrehajtó folyamat kimerül, az automatikus ellenőrzés viszont tovább működik, és a tiltott gondolat akadálytalanul tör be a tudatba. A görcsös gondolatelnyomás így bizonyos körülmények között a saját célja ellen dolgozik. A jelenségre természetesen több magyarázat is született, neurokémiai folyamatok hatásán át a tudattalant nyugtalanító, korábban regisztrált, de megoldatlan problémákig.

Az irodalmi forrás: Dosztojevszkij Téli jegyzetei (1863)
A fehér medve példája egy utazás tapasztalatából nőtt ki. Dosztojevszkij 1862 nyarán járt először Nyugat-Európában – Párizsban, Londonban és német városokban –, és hazaérve írta meg a Téli jegyzetek nyári benyomásokról című esszéfüzért, amely 1863-ban jelent meg a saját szerkesztésében kiadott Vremja folyóiratban. A mű nem útirajz a szó szokott értelmében, hanem a nyugati civilizációról szóló, hanem érzésekkel rakott gondolatmenet. Ahogy a zseniális író szembesült a számára szokatlan társadalmi kihívásokkal.
A VI. fejezet („Kísérlet a burzsoáról”) a francia forradalom hármas jelszavát veszi szemügyre. Dosztojevszkij szerint a szabadság és az egyenlőség mellett a testvériség az, ami a Nyugatról hiányzik, mert a nyugati ember világképe az elszigetelt, a közösséggel szembenálló és jogait követelő Énre épül. A személyiség legmagasabb fokát ő nem az önérvényesítésben látja, hanem abban, amikor az egyén szabad akaratából, félelem nélkül felajánlja magát a közösségnek. Ám ha ebbe az önfeláldozásba akár egyetlen „egészen vékony hajszálnyi” önös számítás is vegyül, az egész eszme azonnal összeomlik. Ezen a ponton hozza fel a fehér medvét: aki tudatos feladatul tűzi ki, hogy ne számítson viszonzásra, éppúgy a tiltott gondolat rabjává válik, mint aki nem akar a medvére gondolni. Az önzetlenséget nem lehet elhatározni; vagy megvan, vagy nincs.
Az irodalomtörténet a Téli jegyzeteket a későbbi nagyregények, mindenekelőtt az 1864-es Feljegyzések az egérlyukból közvetlen előfutárának tekinti. Már ebben a fejezetben megjelenik a racionális önzés és az utópista szocializmus (például Étienne Cabet és a fourieristák) kritikája, valamint definiált „hangyaboly-társadalom” képe, amelyben az ember még a garantált jólétért cserébe sem hajlandó lemondani személyes szabadságáról. A fehér medve tehát nem elszigetelt ötlet, hanem egy nagyobb gondolat – a puszta akarattal, vagy elhatározással ki nem kényszeríthető jó – mellékesnek tűnő, de pontos illusztrációja. Így foglalhatnánk össze: ábránd az, hogy önzetlenül elmerül valaki a közjóért való szolgálatban, hiszen ha egyszer is megfogalmazódik benne a kérdés, hogy ‘mi hasznom nekem ebből’ – máris megbomlik a rendszer, az önzetlenségbe szennyeződés, önös érdek, jogosultsági gondolat kerül, és igen komoly az esélye annak, hogy a hatás eszkalálódik.
A laboratóriumban: Wegner kísérletei és az ironikus folyamatok elmélete
Daniel M. Wegner – akkor a Trinity University, később a Harvard professzora – Dosztojevszkij mondatát olvasva határozta el, hogy laboratóriumi körülmények között is próbára teszi a jelenséget. Az 1987-es tanulmány első kísérletében a résztvevők az elnyomási szakaszban átlagosan percenként több mint egyszer gondoltak a fehér medvére – szinte szó szerint úgy, ahogy az író megírta –, a tilalom feloldása után pedig erős visszacsapási hatást mutattak.
A második kísérletben Wegnerék egy kulcsfontosságú módosítást vezettek be. Arra kérték a résztvevőket, hogy valahányszor eszükbe jutna a fehér medve, gondoljanak helyette egyetlen konkrét terelőképre: egy piros Volkswagenre. Ez a célzott figyelemelterelés megszüntette a későbbi visszacsapási hatást. A magyarázat egyszerű: az elmének nem kellett találomra újabb és újabb figyelemelterelő ingereket keresnie, így nem kötötte össze a környezet fél tucat véletlenszerű elemét a tiltott gondolattal.
Az elméleti keretet Wegner 1994-es, a Psychological Review-ban megjelent tanulmánya adta meg. Eszerint a mentális kontroll két, egymással párhuzamosan működő folyamatra épül. A szándékos végrehajtó folyamat (intentional operating process) tudatos erőfeszítést és munkamemória-kapacitást igényel: a kívánt állapothoz illő gondolatokat keresi. Az ironikus ellenőrző folyamat (ironic monitoring process) ezzel szemben tudattalanul, minimális energiával figyeli a kudarc jeleit – vagyis magát a tiltott gondolatot. Amíg mindkettő működik, a rendszer többé-kevésbé teszi a dolgát. Ha azonban az egyén fáradt, stresszes vagy egyszerre több dologra figyel, a tudatos végrehajtó folyamat leáll, az automatikus monitorozás viszont tovább dolgozik, és hiperhozzáférhetővé (hyperaccessible) teszi éppen a nem kívánt tartalmat. Az őr, akit a kapu elé állítottunk, végül maga engedi be azt, akit távol kellett volna tartania.

Az ironikus folyamat a mindennapokban és a klinikumban
Az elmélet azért vált ennyire befolyásossá, mert a fehér medve a laboratóriumon kívül is mindenhol felbukkan. A legnyilvánvalóbb terület a klinikai pszichológia. A betolakodó gondolatok vagy a szomorú hangulat görcsös elhessegetése fokozza azok visszatérésének valószínűségét, így maga az elnyomási kísérlet válhat a rögeszmék kiindulópontjává. Wegner kutatásai és kórfolyamat-elemzései szerint a krónikus gondolatelnyomás tartja fenn a depressziós rágódást (ruminációt), a posztraumás stresszt és az obszesszív-kompulzív zavart: a beteg nem azért szenved a gondolattól, mert nem küzd ellene elég határozottan, hanem éppen azért, mert küzd. És nincs lehetősége (bölcsessége, segítsége) másként cselekedni.

A kényszerbetegségben (OCD) visszatérő, nem kívánt gondolatok, képek vagy késztetések okoznak jelentős szenvedést. Az érintett ismétlődő cselekvésekkel vagy mentális rituálékkal próbálhatja csökkenteni a feszültségét. A megkönnyebbülés rendszerint átmeneti, ezért a kényszeres körforgás fennmaradhat. A „fehér medve”-hatás ennek egyik lehetséges fenntartó folyamatát világítja meg: a gondolat elnyomására tett erőfeszítés fokozhatja annak hozzáférhetőségét. Najmi és munkatársai 2009-es vizsgálatában az elnyomás kedvezőtlen hatása elsősorban a gondolatokhoz társuló szenvedésben, kevésbé azok gyakoriságában jelentkezett. Az elfogadás és az irányított figyelemelterelés kedvezőbb eredményt adott. A kezelés egyik alapvető módszere az xpozíció és válaszmegelőzés (ERP – Exposure and Response Prevention): az érintett fokozatosan szembenéz a szorongást kiváltó helyzetekkel, miközben elhagyja a kényszeres rituálékat. A pszichoterápia mellett gyógyszeres kezelés is szokrak alkalmazni.

Hasonló a helyzet az alvással. Minél erősebben próbál valaki gyorsan elaludni vagy stresszhelyzetben „parancsra” ellazulni, annál éberebbé és feszültebbé válik; Ansfield, Wegner és Bowser 1996-ban kísérletileg is igazolták az elalvási kényszer ironikus hatását. Az ébren elnyomott gondolatok ráadásul gyakrabban térnek vissza az álmokban: ezt a jelenséget Daniel M. Wegner, Richard M. Wenzlaff és Megan Kozak az „álom-visszacsapás” (dream rebound) hatásának leírásával mutatta ki.
A sportban a tiltott gondolat mozdulattá válik. Ha egy sportoló téthelyzetben arra összpontosít, mit ne tegyen – például ne üsse túl a golflabdát a lyukon –, az ellenőrző folyamat éppen a kerülendő mozdulatot készíti elő. Wegner, Matthew Ansfield és Daniel Pilloff kimutatták, hogy mentális terhelés alatt a tiltó öninstrukciók pontosan az elkerülni kívánt mozgáshibát váltják ki.
Végül az érzelmi életünkben is működik a mechanizmus. Egy eltitkolni kívánt információ vagy egy lezárt szerelmi kapcsolat gondolatának elnyomása növeli a téma érzelmi vonzerejét és gondolati gyakoriságát. Wegner, James D. Lane és Svetlana Dimitri vizsgálatai szerint a titkolózás és az elnyomás nem elhalványítja, hanem ébren tartja az érzelmi kötődést. Amit nem szabad kimondani, arról nehezebb nem beszélni – legalábbis önmagunkkal.és munkatársainak ezen klasszikus tanulmányai a titkolózás, a gondolatelfojtás és a korábbi szerelmek (ún. „régi lángok”) iránti megszállott preokkupáció közötti kapcsolatot vizsgálták. Egy érzelmileg már lezárt, nem kívánt kapcsolat („hideg láng”) gondolatának elnyomása klasszikus kognitív visszacsapást eredményezett: az illető utána jóval gyakrabban beszélt az egykori partnerről. Egy még mindig vágyott kapcsolat („forró láng”) elnyomásakor viszont elmaradt a verbális visszacsapás, ám ennek megvolt az ára: a szervezet fokozott fiziológiai és érzelmi izgalmi állapotba került, amit például a megemelkedett bőrvezetési szint (SCL) jelzett (Fanning Old Flames). Amit a száj elhallgat, azt a test mondja ki.

A kutatások rávilágítottak arra, hogy a mentális kontrollra tett kísérletek sokszor önkéntelenül is felerősítik a nemkívánatos gondolatokat. A gondolatelnyomás paradox mechanizmusa a „tiltott gyümölcs” vonzerejére is magyarázatot ad. Idézettek kimutatták, hogy a titkolózás önmagában képes felerősíteni a romantikus vonzalmat. Híres kísérletükben egyetemisták négyfős csoportokban, párokat alkotva kártyáztak, miközben a párost alkotó feleknek az asztal alatt össze kellett érinteniük a lábukat. Akiknek ezt a másik pár elől titokban kellett tartaniuk, a játék végén jóval erősebb kölcsönös vonzalomról számoltak be, mint azok, akik nyíltan, a többiek tudtával érintkeztek (The Allure of Secret Relationships).

Kimutatták azt is, hogy a visszatérő, rágódó gondolkodás hátterében a múltbeli traumák és a lezáratlanság érzése (incompleteness) mellett éppen az érzések elhallgatása (nondisclosure) és az aktív gondolatelnyomás áll. Ez a négy tényező együttesen tartja ébren a feldolgozatlan emlékeket (Origins of Ruminative Thought). A rumináció tehát nem egyszerűen a rossz emlék következménye, hanem részben annak, ahogyan az emlékkel bánunk: a ki nem beszélt és el nem engedett múlt pontosan attól marad jelen, hogy megpróbáljuk kizárni.

A jelenség hátterében ugyanaz a kognitív csapda áll, mint a fehér medve esetében. A titoktartás tudatos gondolatelnyomásra kényszerít, az elme automatikus ellenőrző folyamata pedig újra és újra a tudatba emeli a rejtegetett kapcsolatot (Wegner: Psychology of Secrecy). Az így kialakuló gondolati megszállottságot (preokkupációt) az egyén érzelmi bizonyítékként éli meg: éppen azért érzi rendkívül intenzívnek a vonzalmat, mert a titok miatt képtelen kiverni a fejéből a másikat. A titok tehát nem csupán elrejti a kapcsolatot, hanem táplálja is: ami nem létezhet nyíltan, az a gondolatokban annál makacsabbul van jelen.

Mit kínál a pszichológia a gondolatelnyomás helyett?
Ha a tiltás nem működik, mi működik? Wegner az Amerikai Pszichológiai Társaság 2011-es összefoglalójában öt, kísérletileg is alátámasztott stratégiát emelt ki a „fehér medvék” kezelésére. Közös bennük, hogy egyik sem az akaraterőt fokozza, hanem a két folyamat egyensúlytalanságát próbálja helyreállítani.
Az első a terelőgondolat tudatos megválasztása. Ahelyett, hogy céltalanul próbálnánk „másra” gondolni, érdemes előre rögzíteni egy konkrét, a figyelmet lekötő képet vagy tevékenységet – úgy, ahogy a kísérletben a piros Volkswagen működött. A második a rágódás elhalasztása. Ha a zavaró gondolat felbukkanásakor nem tiltjuk le, hanem kijelölünk a nap folyamán egy félórás „aggódási idősávot” („ezzel szerdán délután fogok foglalkozni”), csökken a nap többi részében jelentkező betolakodó gondolatok száma. A gondolat nem tiltott többé, csak időpontot kapott.
A harmadik stratégia az egyidejű figyelmi terhelés csökkentése. Mivel a tudatos végrehajtó folyamat túlterheltség mellett mond csütörtököt, a párhuzamos feladatok ritkítása segít fenntartani a mentális kontrollt. A negyedik a kontrollált szembenézés, vagyis az expozíció: ha irányított keretek között tudatosan időt szánunk a kellemetlen gondolat átgondolására vagy leírására, megszűnik az ellenőrző folyamat ébersége, és a gondolat ritkábban tör be váratlanul.
Az ötödik és talán legmélyebbre ható stratégia a tudatos jelenlét (mindfulness) és az elfogadás gyakorlása. Az ítélkezésmentes megfigyelés – amelyben a felbukkanó gondolatot nem ellenségként kezeljük, hanem hagyjuk továbbhaladni – kikapcsolja az elnyomás és a visszacsapás ördögi körét (Sadia Najmi, Bradley C. Riemann és Wegner). Ezzel a kör be is zárul: Dosztojevszkij azt mondta, hogy az önzetlenség nem erőltethető, csak megengedhető, a pszichológia másfél évszázaddal később ugyanerre jutott a gondolatainkkal kapcsolatban. A fehér medvét nem kiűzni kell, hanem hagyni, hogy elballagjon.

Sok vizsgálat igazolta, hogy bár a megpróbáló életesemény skálával mért vagy megfigyeléssel becsült súlya nagyjából azonos volt, a nehézség megélésének érzelmi intenzitása és tartama nagy egyéni eltérést mutatott. Ennek szeretnénk utánajárni. Lényeges különbség lehet, hogy a felmerülő nehézség megmaradt-e korlátozott számú fókuszált kihívásnak, vagy súlyos rendszerszintű problémává terebélyesedik. A kérdés az, hogy mi dönti el, hogy kinél mivé fejlődik, illetve mikor, milyen körülmények között alakul ki egyik vagy másik. Ezért merült fel az, hogy amikor két ember kívülről nézve láthatóan ugyanolyan veszteséggel vagy bizonytalansággal szembesül, valójában a tudatos vagy automatikus értékelés során teljesen más belső valóságot konstruál. Ebből következik, hogy eleve különbözőő megoldásokkal, kilábalási stratégiákkal próbálkoznak, minthogy eleve eltérő a válaszadási kényszer, amiben éppúgy lehetnek berögzült hiedelmek, mint amiről a fehér medve esetén szóltunk. Hovatovább már az első lépések, akár a legapróbb gesztusok is, visszahatnak a kiindulási lelkiállapotra, megváltoztatják a megküzdés feltételeit, a személyi motivációktól kezdve a szociális támogatás formálódásának módjáig, amelyek a maguk módján ismételten hatással vannak a helyzet megítélésére, a kísérletezések módjára és lendületére, és így tovább. Az első villanásszerű külső vagy belső visszajelzéstől kezdve, a tudatosan átgondolt lehetőségekig, kognitív átértékeléstől a konkrét lépésekig, spontán emocionális megnyilvánulásoktól a tudatos kapcsolatkeresésig, az esemény maga és az egyén reflexiói együttesen formálják a megoldást. Alapvetően a megterhelés és a felépülés mikéntjét az esemény súlya, személyes jelentése és a megküzdés feltételei együttesen alakítják.

Önmagukban az általános személyiségjegyek sem adnak magyarázatot a szélsőséges különbségekre, mert a válságban adott választ nem egy-egy elszigetelt vonás, hanem az érintett konkrét élethelyzete és mozgástere alakítja. Ugyanakkor egy látszólag hasonló veszteség sokkal keményebben megviseli azt, akinek az elveszített munka vagy kapcsolat jelentette az önbecsülése és biztonsága egyetlen pillérét, ezzel szemben az, akinek önképe stabilabb, érzelmi, kapcsolati élete differenciáltabb, egzisztenciálisan pedig biztonságban van, egészen másként visel egy külsőképpen hasonló tehertételt. Továbbá ha valaki kimerülten és magára hagyva kerül bajba, egy érzelmi zavart kiváltó csapás könnyen láncreakciót indít el: például a munka elvesztése anyagi gondokat szül, a tartós létbizonytalanság pedig felőrli az újrakezdéshez szükséges erőt. Ezekről a folyamatokról szól az alábbi fejtegetés.

A stresszkutatás elméleti előzményei

A tranzakcionális stresszmodell Richard S. Lazarus munkáiból (Psychological Stress and the Coping Process, 1966) nőtt ki, és a Susan Folkmannal közösen írt Stress, Appraisal, and Coping című monográfiában (1984) nyerte el átfogó formáját. A modell két korábbi kutatási hagyomány megválaszolatlan kérdéseire kínált választ. Az egyik irányzat a stresszt külső hatásként értelmezte, a másik a szervezet terhelésre adott válaszaként írta le. A két megközelítés ennek megfelelően más szempontokat követett a jelenség megértésében és a megoldások keresésében is. Az első a külső körülményekre, az ártalmas hatás elkerülésére vagy megszüntetésére összpontosított; a második azt vizsgálta, milyen élettani folyamatok indulnak meg a megterhelés hatására.

Az ingeralapú felfogás a stresszt elsősorban kívülről érkező terhelésként értelmezte: olyan környezeti hatásként, amelynek súlyát az egyén személyes értékelésétől függetlenül igyekezett meghatározni. A figyelem középpontjában egy rendkívüli esemény vagy akár események sorozata állt, és ennek alapján becsülték meg, hogy mi történik az emberrel, és mekkora alkalmazkodást követel tőle az esemény. A naiv pszichológiai gondolkodás kiindulópontja máig az, hogy történik valami, aminek megvan az általános megítélés szerinti súlya és mértéke, s ebből egyenesen következtethetünk az átélt teher nagyságára. Mintha a társadalom közfelfogása abszolút hallással rendelkezne: már a kottából pontosan hallaná, hogyan szól a zene. Méghozzá a legtisztább változatban, tekintet nélkül a szólistára vagy a karmesterre, nem beszélve a zenekar összetételéről…

A megközelítésben felismerhető a stresszfogalom műszaki előtörténete: a terhelés, a teherbírás és az alakváltozás mérnöki nyelve. Ahogyan egy szerkezetet eldeformálhat, végül össze is roppanthat a rá nehezedő súly, úgy az embert is megroppanthatják a rázúduló katasztrófák, veszteségek és életváltozások. Hasonlóképpen terhelő lehet a tartós zaj, a zsúfoltság, a folyamatos munkahelyi nyomás, valamint a családi és megélhetési gondok felhalmozódása. A hasonlat szemléletes, de könnyen mechanikussá válik, ha azt sugallja, hogy a külső terhelés és a lelki megrendülés között mindenkinél ugyanolyan, előre kiszámítható összefüggés áll fenn.

Ebben a megközelítésben a kutatás egyik fő feladata a terhelő helyzetek azonosítása, csoportosítása és számszerűsítése. E törekvés ismert példája Holmes és Rahe 1967-es életesemény-skálája, amely az egyes eseményekhez a szükséges alkalmazkodás becsült mértéke alapján rendelt pontértékeket. Az ilyen mérőeszközök jelentőségét nem szabad lebecsülnünk: segítenek feltérképezni az egymásra torlódó terheket, és felhívják a figyelmet arra, hol lehet szükség támogatásra. A segítségnyújtásban pedig alapvető jelentősége lehet a tényleges terhelés csökkentésének, a biztonság megteremtésének és a mindennapi élet feltételei rendezésének.

Nehézséget jelent azonban, hogy az emberek még a látszólag hasonló eseményeket sem egyformán élik meg. Az irodalom klasszikusai szemléletesen ábrázolják, hogyan fonódik össze egy esemény személyes súlya az egyén élettörténetével és társas helyzetével. Goethe Werthere nyilvánvalóan végletekig érzékeny alkat – mai fogalmainkkal szuperérzékeny személynek (HSP) tekintenénk –, életválsága mégsem magyarázható csupán ezzel. Lotte apró gesztusai azért kapnak rendkívüli jelentőséget, mert Werther különösen fogékony minden emberi jelzésre és interakcióra, és egyre inkább hozzá köti boldogságának egyetlen esélyét, miközben szerelmét a korabeli erkölcsi rend eleve beteljesíthetetlenné teszi. A főhős azonban a tágabb társadalomban sem találja a helyét, ahol tehetségét és vágyait kibontakoztathatná: amikor C. gróf estélyéről polgári származása miatt távozásra kérik, a megaláztatás nyomán felmondja hivatali állását, így végképp elveszíti külső kapaszkodóit, és beszűkülő életterében teljesen kiszolgáltatottá válik szenvedélyének.

Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának nyitányában az esti anyai „jóéjt-puszi” elmaradása válik a gyermeki szorongás forrásává. A vendéget fogadó felnőttek szemében a lefekvés a nap megszokott rendjéhez tartozik, és észre sem veszik a gyermeki igényt. Mondhatni azt is, hogy hipeszenzitív gyerekról van szó, aki rendkívül érzékenyen reagál minden emberi és környezeti hatásra, ez azonban nem menti fel szüleit. A szeparációs szorongással küzdő gyermek számára az éjszakai magányt az anyai közelség rövid szertartása tenné elviselhetővé. Amikor ez elmarad, az egész éjszaka fenyegetővé válik: még a lépcsőház lakkszaga is a félelem hírvivője lesz. Ahogy Proust írja, maga a besűrűsödő félelem volt abban a szagban, a fájdalom így elháríthatatlanná vált, hiszen egy illat ellen az értelemmel nem lehet védekezni: a lelki teher egy része a tudatos értékelést megkerülve, közvetlen érzékszervi-érzelmi úton jelentkezik. A jelenet végkifejlete egyszersmind a környezet megértését, ezzel e megoldást is megmutatja: bár a cseléddel, Françoise-zal küldött segélykérő levélre nem érkezik megfelelő válasz, végül a szigorú apa váratlanul megenyhül, és megengedi, hogy az anya a gyermek szobájában töltse az éjszakát, és ezzel feloldja a nyomasztó krízist.

Gogol A köpönyeg című elbeszélésében a kishivatalnok Akakij Akakijevics új köpönyege hosszú nélkülözés eredménye, sokat dolgozott és nélkülözött, míg „meglephette magát” egy előkelő ruhadarabbal. És bizonyos értelemben a ruha „viseli” az embert.

Az enclothed cognition elmélete szerint a ruhákhoz társított jelentések és viselésük testi tapasztalata együtt alakíthatják gondolkodásunkat, érzéseinket és viselkedésünket. A ruházat hatását tágabban három, egymással összefonódó szempontból közelíthetjük meg: lélektani, testi és társas oldalról.

Lélektani hatás és szerep

Egy jól szabott öltöny, kosztüm vagy elegáns ruha segíthet abban, hogy magabiztosabban lépjünk be egy helyzetbe. Aki otthonosan érzi magát benne, könnyebben vállalhatja a megjelenéséhez kapcsolódó szerepet is. Ugyanaz az öltözék azonban feszengést is kelthet abban, aki idegennek érzi. A hatás attól is függ, mit jelent számunkra az adott viselet, milyen tapasztalataink kötődnek hozzá, és mennyire illik a helyzethez.
Hajo Adam és Adam D. Galinsky 2012-es vizsgálatsorozatában ugyanazt a fehér köpenyt egyesek orvosi, mások festőköpenyként viselték. Az orvosi köpenyt viselők több eltérést találtak a nekik bemutatott képpárok között, amit a kutatók a tartós figyelem javulásaként értelmeztek. A különbség arra utalt, hogy a ruhának tulajdonított jelentés is szerepet kaphat a viselkedés alakításában. Sőt, a környezet megfigyelésének részletességében is.
Az eredmények megítélése azonban óvatosságot kíván. Egy későbbi, 40 vizsgálatot összegző elemzés a korai eredmények megismételhetőségével kapcsolatban fenntartásokat fogalmazott meg, más kutatások azonban bizonyítékot találtak a ruházat pszichológiai hatásaira nézve.

Testi hatás és mozgásszabadság

A ruha anyaga és szabása a mozgás tényleges lehetőségeit is befolyásolja. Egy szűk szoknya korlátozhatja a lépések hosszát, egy merev zakó a karok mozgását; a magas sarkú cipő megváltoztatja a járás és az egyensúlyozás feltételeit, amit számos vizsgálat dokumentált. A lazább szabású öltözék rendszerint több teret enged a mozdulatoknak, bár a túl bő vagy rosszul illeszkedő ruha is akadályozhat.
A kisebb mozdulatokból azonban önmagukban nem következik nagyobb fegyelmezettség, ahogyan a kényelmes ruházat sem tesz szükségképpen közvetlenebbé. A szoros viselet feszültséget és ingerültséget is kelthet, a kényelmes ruha pedig éppúgy szolgálhat elmélyült munkát, mint pihenést. A mozgás korlátozottságát ezért érdemes megkülönböztetni a viselkedés társas értelemben vett visszafogottságától.

Társas hatás és visszajelzés

A ruha kommunikációs eszköz is: mások következtetéseket vonnak le belőle foglalkozásunkról, helyzetünkről vagy szándékainkról, illetve arró, hogy miként értékeljük azt a társaságok, munkahelyi környezetet, ahová éppen belépünk az adott öltözettel. Ezek a következtetések lehetnek találók, de előítéleteket is tükrözhetnek. Az egyenruha például bizonyos helyzetekben tekintélyt és védelmet kölcsönözhet viselőjének, olykor tiszteletet parancsol: Leonard Bickman terepkísérletében a járókelők gyakrabban teljesítették az őr egyenruháját viselő kísérletvezető kéréseit, mint a civil ruhában vagy tejesemberként megjelenőét.
A környezet válasza visszahathat arra is, hogyan viselkedünk. Ha szakértőként fordulnak hozzánk, igyekezhetünk megfelelni ennek az elvárásnak; a fokozott figyelem ugyanakkor szorongást is kelthet. A társas elfogadás élményét az is segítheti, ha öltözékünkkel illeszkedünk egy közösséghez. Ennek jelentése azonban helyzetfüggő: van, akinek a hasonló viselet az összetartozást jelenti, másnak az egyformaság kényszerét.
A ruha így részt vehet abban, ahogyan egy helyzetben jelen vagyunk: mozdulatokat tesz lehetővé vagy nehezít meg, szerepeket idéz fel, és mások elvárásait is alakítja. Olykor valóban a ruha „visel minket”, mert szorít, feszélyez, vagy idegen szerepet kényszerít ránk. Máskor természetesen simul ahhoz, amit teszünk, és segít otthonosabban mozogni az adott helyzetben.

Akakij Akakijevics munkatársai, akik korábban kigúnyolták, az új köpönyeg láttán köréje gyűlnek, gratulálnak neki, egyikük pedig estélyre hívja. Mintha a köpönyeggel együtt ő maga is figyelemre méltóvá vált volna. Egy rövid időre megnyílik előtte a társas élet lehetősége, és vele az érzés, hogy ő is tartozhat valahová. Amikor azonban az estélyről hazafelé tartva elrabolják tőle a köpönyeget, nem csupán hosszú nélkülözéssel összegyűjtött megtakarítását és a szentpétervári hideg elleni védelmét veszíti el. Odavész az elismeréshez és az emberi közelséghez fűződő reménye is. Kétségbeesését tovább súlyosbítja a segítségkérését fogadó hatósági közöny, majd a „tekintélyes személy” megalázó rendreutasítása. Éppen akkor tapasztalja meg a legfájdalmasabban kiszolgáltatottságát, amikor védelemre és támogatásra volna a legnagyobb szüksége. Először a rendőrbiztos gyanakvó, kioktató kérdéseivel szembesül: érdemi intézkedés helyett azt kell bizonygatnia, miért járt olyan későn az utcán, és nem valamilyen rossz hírű házból tartott-e hazafelé. Ezután egy magas rangú tisztviselő – akitől pártfogást remél – gorombán lehordja, amiért kérésével nem tartotta be a hivatali szolgálati utat, így a segítségkeresés útján újabb megszégyenítés éri. Gogol történetében szinte tankönyvszerűen rajzolódik ki az a folyamat, amelyet Stevan E. Hobfoll alább tárgyalt erőforrás-megőrzési elmélete veszteségspirálként ír le. A köpönyeg megvásárlásával már felélte szűkös anyagi tartalékait, így elrablása után nem marad lehetősége a veszteség pótlására. A ruhadarab hiánya kiszolgáltatja a hidegnek, az elutasító bánásmód pedig szétzilálja maradék biztonságérzetét: a kezdeti anyagi csapáshoz lelki megrendülés, majd testi megbetegedés társul. Minden újabb kudarc tovább apasztja azokat az erőforrásokat, amelyekkel a következő megpróbáltatás ellen védekezhetne, mígnem a halálához vezető eseménysorban végzetesen egymásra rakódik a kifosztottság, az emberi támasz hiánya, a megaláztatás és a zord időben kialakuló, gyorsan súlyosbodó lázas betegség.

Mindhárom történet azt érzékelteti, hogy az átélt terhet a külső esemény mellett az is alakítja, milyen remények és kötődések sérülnek, mennyire válik kiszolgáltatottá az ember, és számíthat-e mások megértésére vagy segítségére. Camus Közöny című regénye a fordított oldalról világít rá ugyanerre. Meursault-t anyja halála láthatóan nem rendíti meg: a virrasztáson nem sír, unottan cigarettázik, élvezettel issza a tejeskávét, másnap pedig fürödni és moziba megy, romantikázik. Amikor később egy arab férfi megöléséért bíróság elé áll, a tárgyalás a temetésen mutatott viselkedésére összpontosít, és az ügyész éppen a gyász látható hiányából vezeti le, hogy a vádlott „bűnös szívvel temette el az anyját”, és a gyilkosság nem önvédelem volt, hanem belső kegyetlenségének megnyilvánulása. A környezet nem kérdezi, mit jelentett Meursault számára a veszteség, abból indul ki, hogy egy anya halálát mindenki ugyanúgy kellene gyászolja, és ezt nagyjából azonos módon kell kifejezze. Az elvárttól eltérő átélés, illetve a veszteségben mutatott reakció nemcsak megértés nélkül marad, hanem maga is vádponttá válik. Meursault mégsem érzéketlen: a börtönben elutasítja a pap vigasztalását, amikor az a túlvilágot emlegeti, és szenvedélyesen védi a jogát ahhoz, hogy a saját világnézetéhez hűen nézzen szembe a halállal. Nem érzéketlen tehát, bár a teljes ellentmondást az író nem kívánja feloldani, az részben a mindenkori olvasó feladata.

Az ingeralapú stresszkutatás egyik legismertebb eszköze a fentebb említett Thomas H. Holmes és Richard H. Rahe 1967-ben publikált életesemény-skálája, a Social Readjustment Rating Scale (SRRS). Kidolgozásakor 394 válaszadó becsülte meg, mekkora újraalkalmazkodást kívánnak a felsorolt élethelyzetek. Viszonyítási alapként a házasságkötés szolgált, amelynek értékét önkényesen 500 pontban határozták meg. Az egyes tételekre adott becslések átlagát tízzel elosztva alakították ki a 43 tételes skála súlyszámait, az „életváltozási egységeket” (Life Change Units, LCU; ez az elnevezés a későbbi szakirodalomban terjedt el). Felmérésük nyomán a házastárs halála 100 pontot kapott, a válás 73-at, a házasságkötés 50-et, a nyugdíjba vonulás 45-öt, a kisebb szabálysértések pedig 11-et. Ezek a számok az alkalmazkodási követelményeknek a válaszadók becsléseiből átlagolt nagyságát fejezték ki; a különböző alcsoportok értékelései között nagyfokú egyetértés mutatkozott.

A skála alkalmazásakor rendszerint a megelőző tizenkét hónapban átélt eseményekhez tartozó pontszámokat összesítik, bár a vizsgálatok eltérő időszakokra is kiterjedhetnek. A később elterjedt értelmezések a 300 pontot elérő vagy meghaladó összértéket (a besorolás Holmes és Minoru Masuda 1974-es munkájából ered) magas terhelést és fokozott megbetegedési kockázatot jelző tartományként kezelik. Ez a szám azonban önmagában nem alkalmas arra, hogy ennek alapján egy adott személy stresszterhelését, illetve későbbi megbetegedésének valószínűségét megbízhatóan meghatározzuk, még ha minden kétséget kizáróan komoly fenyegetést valószínűsít is. A skálát legutóbb Denise Wallace, Nicholas R. Cooper, Alejandra Sel és Riccardo Russo (2023) frissítették és korszerűsítették.

A megközelítés alapfeltevése szerint a kedvező és a kedvezőtlen életváltozások egyaránt alkalmazkodást követelhetnek, az egymásra torlódó követelmények pedig növelhetik az egészségi problémák kockázatát. A válaszadókat arra kérték, hogy az egyes eseményekhez szükséges alkalmazkodás mértékét becsüljék meg, függetlenül attól, hogy az esemény kellemes vagy kellemetlen. Ezért szerepelnek a listán örömteli események is, például a házasságkötés, a nyaralás vagy a karácsony. A pontozás középpontjában a megszokott életvitel átrendeződésének becsült mértéke állt. A szervezet ellenállóképességének kimerülése lehetséges elméleti magyarázatként kapcsolódhat ehhez az elképzeléshez, ezt az élettani folyamatot azonban maga a skála nem méri. Később természetesen erre is kiterjesztették a kutatást, amint arról alább röviden beszámolunk.

Judith G. Rabkin és Elmer L. Struening áttekintésükben rámutattak, hogy az életesemény-pontszámok és a későbbi megbetegedések közötti korreláció a legtöbb vizsgálatban 0,30 alatt marad. Egy ilyen erősségű együttjárás statisztikailag az egészségi állapotban mutatkozó egyéni különbségeknek legfeljebb 9 százalékát magyarázza. A korreláció ráadásul csak annyit mutat, hogy két dolog együtt jár. Azt nem árulja el, milyen szerepet játszottak az életesemények a betegségek kialakulásában, és azt sem, hogy nem fordított-e az irány: lehet, hogy éppen a lappangó betegség idézett elő bizonyos életeseményeket.

A gyenge összefüggés egyik oka magában a skála felépítésében rejlik. Ha két ember elveszíti az állását, mindketten pontosan ugyanannyi pontot kapnak érte, pedig egészen más helyzetbe kerülnek. Egyiküknek van félretett pénze és biztos családi háttere, a másiknál viszont már a következő havi lakbér is kérdéses. A skála mindkét esetben ugyanazt a tényt rögzíti, a pontszám azonban semmit sem árul el arról, mekkora terhet jelent számukra a veszteség, és hogyan hat majd az egészségükre.

Az életesemény-skálák olykor magát a tünetet is életeseményként pontozzák. A Holmes–Rahe-skálán például pontot ér az alvási vagy az étkezési szokások megváltozása, holott mindkettő kezdődő depresszió jele is lehet. Ha a depressziót mérő kérdőív ugyanezekre a panaszokra kérdez rá, a kutató részben ugyanazt a jelenséget méri kétszer. Ez a tartalmi átfedés a valóságosnál erősebbnek mutathatja az életesemények és a tünetek közötti kapcsolatot. A torzítás kiszűrhető, ha a kutató a közös tételek nélkül is elvégzi az elemzést.

További kérdés, hogy mi indítja el a folyamatot. Az állás elvesztése valóban megviselheti az embert, de az is előfordulhat, hogy a kezdődő depresszió rontja le a munkateljesítményt, és ez vezet az elbocsátáshoz. Ezt nevezzük fordított okságnak. A két folyamat ráadásul egymást is erősítheti, ha a munkahely elvesztése tovább súlyosbítja a meglévő tüneteket. Az események és a tünetek tényleges sorrendjét utánkövetéses vizsgálatok tárhatják fel pontosabban. Ezek ugyanazokat a résztvevőket hosszabb időn át többször is felmérik.

Patrick E. Shrout és munkatársai más úton kerülték meg ezeket a buktatókat. Olyan veszteségeket vizsgáltak – például egy közeli hozzátartozó halálát –, amelyek nagyrészt az érintettől függetlenül következtek be, és gyökeresen megváltoztatták a megszokott életvitelt. A kutatók azt vizsgálták, hogy azok, akiknél depresszió alakult ki (legalábbis erre utaló tüneteket mutattak), gyakrabban éltek-e át ilyen veszteséget, mint a többiek. Mindkét csoport tagjait egy-egy év eseményeiről kérdezték. A depressziós betegeknél ez a betegség kezdetét megelőző év volt. Az összehasonlító csoportnál, ahol nem volt ilyen kiindulópont, az interjú előtti évről kérdeztek. Ebben az egy évben a depressziós csoport 27,3 százaléka számolt be legalább egy ilyen veszteségről, az összehasonlító csoportnak viszont csak 9,7 százaléka.

Richard S. Lazarus és Susan Folkman egészen más kérdést tettek fel: mitől válik ugyanaz az esemény az egyik ember számára súlyos teherré, a másik számára pedig megkönnyebbüléssé? A Holmes–Rahe-skálán a válás egységesen 73 pontot ér. A ténylegesen megélt teher azonban nagyban függ attól, mit jelent az érintett számára a házasság vége, és milyen külső segítségre vagy belső erőforrásokra támaszkodhat.

Allen D. Kanner és munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogyan függnek össze a mindennapi bosszúságok a lelki tünetekkel a nagy életeseményekhez képest. Egy kaliforniai vizsgálatban száz, 45 és 64 év közötti felnőtt kilenc hónapon át havonta beszámolt az előző hónap bosszúságairól és apró örömeiről. A leggyakoribb gondok közé tartozott a drágulás, a ház körüli munka, a túl sok elintéznivaló és az aggodalom egy családtag egészségéért. A pszichés tüneteket a második és a tizedik hónapban mérték fel a Hopkins-tünetlistával.

A 117 tételes Bosszúság-skála úgynevezett gyakorisági mutatója azt számolta, hányféle bosszúságot jelölt meg valaki. Aki a drágulás, a forgalom és egy munkahelyi határidő miatt bosszankodott, három pontot kapott akkor is, ha mindennap dugóban ült. A résztvevők külön értékelték, mennyire viselte meg őket egy-egy gond. A tünetekkel a megjelölt gondok száma járt együtt. Az átlagos intenzitásnál ilyen kapcsolatot nem találtak.

A bosszúságok száma és a második hónapban mért tünetek közötti átlagos korreláció 0,60 volt. Ezt az értéket jórészt olyan párosítások adták, amelyekben a tüneteket korábban mérték, mint a bosszúságokat. A tizedik havi tünetekkel kapott 0,49-es korrelációnál már mind a kilenc bosszúságfelmérés megelőzte a tünetmérést. Ez az érték a későbbi tünetek szintjéről ad képet. Ahhoz, hogy a tünetek erősödését vizsgálják, a második hónapban mért tünetpontszámot is figyelembe kellett volna venniük.

A mindennapi bosszúságok szorosabban függtek össze a lelki tünetekkel, mint a nagy életesemények, és a kapcsolat akkor is fennmaradt, amikor a kutatók az életeseményeket is figyelembe vették. A nőknél a több apró öröm elsőre több tünettel járt együtt, de ez az összefüggés eltűnt, miután a bosszúságok számával is számoltak. A testi egészséggel való kapcsolatot DeLongis és munkatársai külön vizsgálták. Nyitva maradt az a kérdés is, hogy a nagy életesemények részben a nyomukban járó hétköznapi gondokon keresztül hatnak-e. Egy válás például költözéssel, anyagi nehézségekkel és a gyermekfelügyelet újraszervezésével járhat.

Barbara S. Dohrenwend és munkatársai arra hívták fel a figyelmet, hogy a Bosszúság-skála egyes tételei, például a rémálmok, maguk is lehetnek pszichés panaszok. A két skála így részben ugyanazt mérheti. Lazarus és munkatársai az eredeti adatok újraelemzésekor a klinikusok által legkevésbé tünetjellegűnek ítélt tételeknél is kimutatták az együttjárást. Az okság iránya ettől még nyitott maradt. A mindennapi gondok ronthatják a lelkiállapotot, de a rosszabb lelkiállapot is befolyásolhatja, mennyi nehézséget észlel és jelez valaki.

Lazarus és Folkman tranzakcionális modelljében a pszichológiai stressz nem magában az eseményben vagy a személyben rejlik, hanem a kettő közötti sajátos viszonyban. Meghatározásuk szerint stresszről akkor beszélhetünk, ha az egyén úgy ítéli meg, hogy a helyzet követelményei próbára teszik vagy meghaladják az erőforrásait, és ezzel veszélyeztetik a jóllétét. A folyamat középpontjában ezért a kognitív értékelés áll. Az egyén mérlegeli, mi forog kockán számára (elsődleges értékelés), és milyen erőforrásokat, stratégiákat mozgósíthat a helyzet kezelésére (másodlagos értékelés). Ezekre a fogalmakra a modell részletes bemutatásakor visszatérünk.

A válaszalapú felfogás és élettani hagyománya

A válaszalapú felfogás a stresszt a szervezet terhelésre adott reakciójaként, vagyis függő változóként határozta meg: élettani izgalomként, hormonális változásként vagy lelki megterhelésként, például szorongásként és kimerültségként. Ez a kutatási hagyomány elsősorban az orvosi és élettani vizsgálatokban gyökerezett. A válasz önmagában azonban nem árulja el, mi váltotta ki. A szívfrekvencia és a vérnyomás például félelem, lelkesedés vagy egyszerű fizikai munka hatására egyaránt emelkedhet, az önbeszámolók pedig túlzásokkal vagy éppen a nehézségek lekicsinylésével torzíthatják a képet.

A válaszalapú irányzat egyik fő forrása Walter B. Cannon harvardi fiziológus munkássága. Claude Bernard „belső környezet” (milieu intérieur) fogalmát továbbgondolva ő vezette be a homeosztázis kifejezést. Ez arra utal, hogy a szervezet összehangolt szabályozó folyamatokkal tartja a működéséhez szükséges tartományban belső állapotának jellemzőit, például a testhőmérsékletet, a vércukorszintet, a vérnyomást és a vér kémhatását. A homeosztázis viszonylagos állandóság, amelynek fenntartása folyamatos alkalmazkodást kíván. A mindennapi eltérések kiegyenlítése nem feltétlenül jár általános vészreakcióval: a szervezet számos külön szabályozó folyamat révén is helyreállíthatja egyensúlyát.

Veszélyhelyzetben a szervezet a szimpatikus idegrendszer és a mellékvesevelő összehangolt aktiválásával gyorsan mozgósíthatja tartalékait. A szimpatikus aktivitás és a mellékvesevelőből felszabaduló adrenalin felgyorsítja a szívműködést, emeli a vérnyomást és a vércukorszintet, a keringés átrendeződésével pedig segíti a vázizmok vérellátását. Ez a „harcolj vagy menekülj” (fight-or-flight) reakció támadásra vagy menekülésre készíti fel az élőlényt. Cannon azt is megfigyelte, hogy a folyamatot a fizikai veszély mellett erős érzelem – például félelem vagy düh – is kiválthatja.

Selye János 1936-ban a Nature folyóiratban közölt patkánykísérleteiben azt találta, hogy igen különböző ártalmak – hideg, sebészi sérülés, túlzott izommunka vagy mérgező anyagok – hasonló testi elváltozásokhoz vezethetnek. A később klasszikus triádként ismertté vált tünetegyüttest a mellékvesekéreg megnagyobbodása, a csecsemőmirigy és más nyirokszervek sorvadása, valamint az emésztőrendszerben – különösen a gyomorban és a felső bélszakaszon – kialakuló fekélyes elváltozások alkották. Az általa leírt általános adaptációs szindrómában (GAS) a kezdeti vészreakciót (alarmreakciót) a fennmaradó terheléshez való alkalmazkodás, az ellenállás szakasza követi. Ha a megterhelés tartósan fennáll, és az alkalmazkodás elégtelenné válik, bekövetkezhet a kimerülés szakasza. A modell súlyos, tartós állatkísérletes megterhelésekből született, így nem jelenti azt, hogy minden hétköznapi stresszhelyzet szükségképpen végighalad mindhárom szakaszon.

Selye a kiváltó tényezőt a stresszor kifejezéssel különítette el a választól. A stresszt 1974-es összefoglalásában a szervezet bármilyen követelményre adott „nem specifikus válaszaként” határozta meg. A „nem specifikus” jelző arra utal, hogy a különböző megterhelésekre adott alkalmazkodási reakcióknak vannak közös élettani elemeik. A fogalom nála ezért az örömteli, ám erőfeszítést kívánó helyzetekre is kiterjedt. A kedvező és a kedvezőtlen stressz megkülönböztetését az eustressz és a distressz fogalmával tette kifejezetté. Selye azt is felvetette, hogy az alkalmazkodást szolgáló élettani folyamatok bizonyos körülmények között maguk is hozzájárulhatnak a megbetegedésekhez. Az adaptációs betegségekről szóló 1946-os munkájában például a magas vérnyomás, egyes vesekárosodások és reumás kórképek kialakulását is összefüggésbe hozta ezekkel a mechanizmusokkal. Ezzel az általános adaptációs szindróma élettani modelljét a betegségek keletkezésének kérdéséhez kapcsolta.

Két szabályozórendszer és a pszichoendokrin fordulat

Cannon és Selye a testi alkalmazkodás eltérő folyamataira helyezték a hangsúlyt. Cannon elsősorban a szimpatikus idegrendszer és a mellékvesevelő gyors mozgósító működését emelte ki; ezt a működési együttest szimpatikus–mellékvesevelő rendszernek (SAM-rendszer) is nevezzük. Selye a hipofízis és a mellékvesekéreg szerepére irányította a figyelmet. A ma hipotalamusz–hipofízis–mellékvesekéreg tengelynek (HPA-tengely) nevezett szabályozási láncban a hipotalamusz kortikotropin-felszabadító hormonja (CRH) serkenti a hipofízis adrenokortikotrop hormonjának (ACTH) elválasztását, az ACTH pedig a mellékvesekéreg hormontermelését fokozza. Ennek egyik fontos kimenete a glükokortikoid hormonok kiválasztása: emberben elsősorban a kortizolé, a Selye által vizsgált patkányokban a kortikoszteroné. Az adrenalin és a kortizol tehát különböző szabályozási folyamatokhoz kapcsolódik, amelyek ugyanabban a stresszhelyzetben együttesen is aktiválódhatnak.

Marianne Frankenhaeuser és munkatársai embereken végzett vizsgálatokban mutatták be, hogy a két rendszer aktivitása el is válhat egymástól. Egy erőfeszítést kívánó, de saját ütemben végezhető választásos reakcióidő-feladat során például a katekolaminok – az adrenalin és a noradrenalin – vizelettel ürített mennyisége nőtt, a kortizolé viszont csökkent. Egy másik összevetésben az erőfeszítést és distresszt egyaránt keltő, monoton éberségi feladat mind az adrenalin, mind a kortizol ürítését fokozta (Lundberg és Frankenhaeuser). Ezek az eredmények azt szemléltetik, hogy a kontrollálható helyzetben kifejtett erőfeszítés más hormonális mintázattal járhat együtt, mint az, amely distresszel társul.

John W. Mason korábbi pszichoendokrin kutatásai arra irányították a figyelmet, hogy a fizikai megterhelést kísérő érzelmi reakciók jelentősen alakíthatják a hormonális választ. Táplálékmegvonásos majomkísérleteiben például eltérő hormonális mintázatot figyelt meg, ha az állatok a teljes megvonás helyett tápérték nélküli, gyümölcsízű tápszemeket fogyaszthattak. Mason szerint a különbségben az üres gyomor okozta kellemetlenség és a megszokott etetés elmaradásának érzelmi hatása egyaránt szerepet játszhatott. Mindkét feltételben elmaradt a szokásos tápanyagbevitel, a tápszemek azonban a gyomor teltségét és az etetési helyzet pszichológiai kísérőjelenségeit is befolyásolhatták. Az eljárás így a testi és az érzelmi tényezők hatását önmagában nem választotta szét. Mason külön hangsúlyozta, milyen nehéz megállapítani, sikerült-e egy állatkísérletben kiküszöbölni az érzelmi kísérőhatásokat: hormonális reakció látható viselkedéses nyugtalanság nélkül is jelentkezhetett.

Mason munkásságából két, Selye elméletét érintő következtetés bontakozott ki (Mason; Mason és mtsai). Egyrészt felvetette, hogy a különféle fizikai terhelésekre adott közös hipofízis–mellékvesekéreg-válasz mögött jelentős részben az ezeket kísérő érzelmi izgalom állhat. A „nem specifikusnak” látszó válasz közös nevezője tehát részben pszichológiai lehet. Másrészt a kortikoszteroidok, a katekolaminok és más hormonok együttes vizsgálata az egyes megterhelésekhez kapcsolódó eltérő válaszmintázatokra irányította a figyelmet. E megközelítés szerint az endokrin alkalmazkodás megértéséhez több hormon összehangolt változását kell vizsgálni.

Mason és Selye vitája 1975-ben a Journal of Human Stress hasábjain folytatódott. Középpontjában az állt, milyen értelemben tekinthető általánosnak a stresszválasz, és az egyes megterhelések milyen közvetítő folyamatokon keresztül váltják ki azt. Selye válaszában hangsúlyozta, hogy belső és külső módosító tényezők következtében ugyanaz a stresszor különböző egyénekben eltérő reakciókhoz és egészségi következményekhez vezethet. Mason pedig maga is jelezte, hogy bizonyos fizikai behatások – például a hideg vagy az oxigénhiány – egyes hormonális válaszokat a pszichés kísérőhatások mérséklése mellett is előidézhetnek. A vita így egyszerre tette hangsúlyosabbá a pszichológiai körülmények szerepét és a különböző élettani válaszok pontosabb elkülönítésének szükségességét.

Az allosztázis és az alkalmazkodás ára

Amikor felmegyünk a lépcsőn, a pulzusunk megemelkedik. Ez a változás segít a szervezetnek lépést tartani a megnövekedett igénnyel. A szervezet ráadásul gyakran előre is felkészül: a futó pulzusa már a rajtvonalon, a startjel előtt megemelkedik. Peter Sterling és Joseph Eyer az allosztázis fogalmával a szabályozásnak ezt a rugalmasságát ragadták meg: a szervezet úgy őrzi meg működésének stabilitását, hogy folyamatosan a jelenlegi és a várható követelményekhez igazodik.

Bruce S. McEwen és Eliot Stellar allosztatikus terhelésnek nevezték az alkalmazkodással járó, idővel felhalmozódó élettani költséget. Míg Selye az alkalmazkodóképesség kimerülését egy véges „alkalmazkodási energia” felélésével magyarázta, McEwen magában a szabályozás működésében kereste a terhelés forrását. Ugyanazok a folyamatok, amelyek rövid távon védik a szervezetet, károsíthatják is. A folyamatos élettani reakciók, végsős soron, ugyanazt érik el, mint amire Selye utalt, vagyis hogy kimerítik a szervezetet. Ez történik, ha túl gyakran lépnek működésbe, ha a szervezet nem szokik hozzá az ismétlődő helyzetekhez, vagy ha a stresszválasz túl lassan cseng le. A terhelés akkor is nőhet, ha az egyik rendszer túl gyengén reagál, és ezt más rendszereknek fokozott működéssel kell ellensúlyozniuk.

Mikor emelkedik meg a kortizolszint?

Sally S. Dickerson és Margaret E. Kemeny 208 laboratóriumi vizsgálat alapján azt találták, hogy a rövid pszichológiai megterhelés átlagosan csak kis kortizolemelkedéssel jár (d = 0,31), a válasz nagysága azonban erősen függ a helyzet jellegétől. Két körülmény számított különösen. Az egyik a kedvezőtlen társas megítélés veszélye, például amikor egy bizottság minősíti a teljesítményünket. A másik a kontroll hiánya, amikor az erőfeszítésünk alig befolyásolja a kimenetelt, például mert megoldhatatlan feladatot kapunk.

A teljesítményhelyzet jellemzői	A kortizolválasz hatásnagysága (d)
Egyik tényező sincs jelen	−0,08 (nem szignifikáns)
Csak a kontroll hiánya	0,32
Csak a kedvezőtlen társas megítélés veszélye	0,35
Mindkét tényező jelen van	0,92

A legerősebb és legtovább fennmaradó kortizolemelkedést azokban a helyzetekben mérték, amelyekben mindkét tényező jelen volt. Azokban a vizsgálatokban, amelyek az ACTH-t is mérték, ennek a mellékvesekéreg kortizoltermelését serkentő hormonnak a szintje is ilyenkor emelkedett meg a leginkább. A nyilvános beszédet fejszámolással ötvöző feladatok, amilyeneket a Trieri Társas Stressztesztben is alkalmaznak (Kirschbaum és mtsai), rendszerint mindkét feltételnek megfelelnek. A metaanalízisben délután nagyobb kortizolemelkedést mutattak ki, mint délelőtt. A szerzők szerint a kortizolszint természetes délelőtti csökkenése részben elfedhette a megterhelésre adott választ.

A társas értékelés szerepét Tara L. Gruenewald és munkatársai külön kísérletben is megvizsgálták. Mivel a szerzők szerint a társas megbecsülést fenyegető helyzetek elsősorban szégyent keltenek, a kortizol mellett a szégyenérzetet is mérték. A véletlenszerűen két csoportba osztott 81 résztvevő ugyanazt a beszéd- és fejszámolási feladatot végezte el: az egyik csoport bírálók előtt, a másik egyedül. A kortizolszint csoportszinten csak a bírálók előtt dolgozóknál emelkedett kimutathatóan. Náluk a szégyenérzet is erősebben nőtt, és jobban megingott a társas önértékelésük, vagyis az, ahogyan a saját társas megbecsültségüket látták. Ezen a csoporton belül az erősebb szégyen és a társas önértékelés nagyobb visszaesése nagyobb kortizolemelkedéssel járt együtt. A szégyennél azonban ez az összefüggés a két mérőeszköz közül csak az egyiken mutatkozott meg egyértelműen. Ez a csoporton belüli összevetés ráadásul már nem kísérleti, csak együttjárást mutat. Az érzelmek közvetítő szerepe ezért további vizsgálatot igényel.

A társas közeg szerepe

A társas közeg fenyegetés és támasz forrása egyaránt lehet. Shelley E. Taylor és munkatársai a „gondoskodj és barátkozz” (tend-and-befriend) elmélettel elsősorban azt magyarázták, miért fordulhatnak a nők stresszhelyzetben az utódok védelme és a támogató kapcsolatok keresése felé. A háttérben az oxitocin és más élettani közvetítők szerepét feltételezték. Nem vitatták, hogy a nőknél is megjelenik a „harcolj vagy menekülj” reakcióra jellemző testi mozgósítás. Azt vitatták, hogy a viselkedés mindig ebbe az irányba fut ki. A testi mozgósítás és a társas kapcsolódás tehát nem zárja ki egymást: megterhelő helyzetben is kereshetünk társas támaszt, vagy gondoskodhatunk másokról.

Összefoglalás

A rövid laboratóriumi feladatok jól megmutatják, hogyan változik az azonnali testi válasz a körülményekkel. Az allosztatikus terhelés fogalma pedig azt írja le, mi történik, amikor az alkalmazkodás élettani költsége hosszú távon felhalmozódik. Dickerson és Kemeny a kísérleti helyzeteket a külső felépítésük alapján sorolták be. Lazarus és Folkman tranzakcionális modellje ezzel szemben azt helyezi előtérbe, hogyan értelmezi a helyzetet maga az érintett, adott képességeinek és lehetőségeinek megfelelően. Az elsődleges értékelésben az a kérdés, mi forog kockán – például a társas megbecsülésünk –, a másodlagos értékelésben pedig azt mérlegeljük, mit tehetünk, és kire vagy mire támaszkodhatunk. A modell szerint a helyzet kevésbé tűnik fenyegetőnek, ha úgy érezzük, hogy van mozgásterünk, és kapunk támogatást, és ez utóbbi különösen fontos, amlékeztetünk ismét a fenti kutatások annyira nem is meglepő eredményeire.

A társas én megőrzésének elmélete

A társas én megőrzésének elmélete (social self-preservation theory; Dickerson, Gruenewald és Kemeny) szerint a megszégyenülés vagy a kirekesztés veszélye azért különösen megterhelő, mert ilyenkor mások megbecsülése és a csoportban elfoglalt helyünk forog kockán. A szerzők evolúciós érvelése szerint a fajfejlődés során a csoport támogatásának elvesztése az egyén fizikai biztonságát és túlélését is veszélyeztethette. Ezek a félelmek természetesen nemcsak ezeknél a tüneteknél jelennek meg.

Az elmélet szerint az ilyen helyzetek összehangolt – érzelmi, hormonális és immunológiai – választ váltanak ki, amelynek jellegzetes érzelmi eleme a szégyen. Ezt támasztja alá Gruenewald és munkatársai fentebb bemutatott kísérlete, amelyben a bírálók előtt végzett feladat több szégyennel, a társas önértékelés nagyobb visszaesésével és erősebb kortizolválasszal járt. Egy későbbi, nőkkel végzett vizsgálatban az értékelő közeg hatására a résztvevők immunsejtjei ingerlésre több gyulladást elősegítő jelzőanyagot (TNF-α) termeltek. Emellett a glükokortikoidok (például a kortizol) gyulladásfékező hatása is gyengült (Dickerson és mtsai). A szégyent kísérő visszahúzódás vagy lesütött tekintet az elmélet szerint rövid távon csillapíthatja a konfliktust, mivel jelzi a csoport normáinak tiszteletben tartását. Ha viszont a társas fenyegetés újra és újra megterheli a szervezetet, a tartós élettani készenlét idővel az egészségre is kedvezőtlenül hathat.

Miért éppen a szégyen?

Azért éppen a szégyen, mert az elmélet szerint ezekben a helyzetekben a mások szemében megélt értékünk kerül veszélybe. Önképünk, vagyis hogy létezhet egy fontos tervünk, az értékes az egész társadalomra nézve, és szt végre is tudjuk hajtani. Olyan szitucióban, amikor mások előtt kell bizonyítani, főként ha tétje van a dolognak, az a veszély fenyeget, hogy alkalmatlannak, ügyetlennek vagy kevésbé értékesnek látnak bennünket, és elveszik tőlünk a kezdeményezést, adott esetben a lehetőséget. A szégyen ennek a vélt vagy tényleges társas leértékelődésnek a jellegzetes érzelmi kísérője.

A döntő mozzanat az, hogy a teljesítmény megítélése, az érintett érzékelése szerint, átterjedhet az egész személy megítélésére. A résztvevő úgy élheti meg: „látják, hogy elakadok; biztosan azt gondolják, hogy alkalmatlan vagyok.” Ilyenkor saját magára is a feltételezett bírálók szemével tekint, kisebbnek és elégtelennek érzi magát, és legszívesebben eltűnne a figyelmük elől. Ehhez nem szükséges erkölcsi vétséget elkövetnie: egy nyilvános kudarc vagy a nevetségessé válás puszta lehetősége is elegendő lehet.

Az evolúciós értelmezés szerint a társas megbecsülés elvesztése azért jelenthet erős fenyegetést, mert mások elfogadásától együttműködés, segítség és védelem függhet. Ebben a megközelítésben a szégyen jelző és viselkedésszabályozó érzelem: a leértékelődés veszélyére figyelmeztet, és visszahúzódásra, a feltűnés kerülésére vagy az elfogadottság helyreállítására késztethet (Sznycer és munkatársai). Ez azonban a szégyen feltételezett funkciójának magyarázata, tartós fennállása súlyosan megterhelő lehet.

A „jellegzetes érzelmi eleme a szégyen” megfogalmazás megfelelő, de azzal a kiegészítéssel, hogy mellette szorongás, zavar vagy megalázottság is jelentkezhet. A vizsgálatok ugyanakkor önmagukban nem bizonyítják, hogy a szégyen okozza a hormonális és immunológiai változásokat. Pontosabb úgy érteni őket, hogy a társas megítélés fenyegetése összefüggő érzelmi és testi válaszokat mozgósíthat, amelyek között a szégyen kitüntetett szerepet kaphat.

A tranzakcionális szemlélet

Lazarus és Folkman meghatározásában a pszichológiai stressz „a személy és a környezet közötti sajátos viszony, amelyet a személy úgy értékel, hogy az megterheli vagy meghaladja erőforrásait, és veszélyezteti jóllétét” (1984, 19. o.). A stressz tehát viszonyfogalom: megértéséhez együtt kell látnunk, mi történik az emberrel, mit jelent ez számára, és mit tud kezdeni vele. Egy odavetett, kívülről jelentéktelennek látszó megjegyzés például mélyen megrázhat valakit, ha saját alkalmatlanságának vagy egy fontos kapcsolat megrendülésének jelét hallja ki belőle. Máskor egy nagyobb változás is alig viseli meg, mert nem érinti azt, ami számára fontos. Az esemény külső súlya és személyes jelentősége korántsem mindig esik egybe.

A személyes tét mellett az is számít, mekkora mozgásteret látunk magunk előtt. Másképp fogadjuk a rossz hírt, ha tudjuk, mi lehet a következő lépésünk, és kit hívhatunk fel segítségért, mint akkor, ha minden lehetséges út ködbe vész. Egy fontos életcélt veszélyeztető akadály is kelthet feszültséget anélkül, hogy megbénítana bennünket: ha kezelhetőnek látjuk, inkább cselekvésre sarkallhat. Igazán nehézzé akkor válhat a helyzet, amikor valami fontosat féltünk, miközben alig látjuk, hogyan óvhatnánk meg, vagy hogyan élhetnénk tovább az elvesztése után. A kiinduló helyzet tehát nem dönti el a történet végét. Egy támogató válasz új ajtót nyithat, egy kudarc beszűkítheti a mozgásteret, és az érintett saját lépései is alakítják, mi történik ezután.

A „tranzakcionális” jelző a körülmények és az érintett személy között kialakuló, folyamatosan változó viszonyra utal. A megküzdés során szerzett tapasztalatok visszahatnak az értékelésére, az időközben bekövetkező változások pedig új helyzetet teremtenek. A helyzet követelményei hatnak az ember céljaira, tapasztalataira és megküzdési képességére, miközben ő maga is alakíthatja a körülményeit. Egy új szempont vagy a nehézségeken átsegítő támogatás olyan erőforrást jelenthet, amely megváltoztatja a korábbi erőviszonyokat. Az alábbi áttekintés a helyzetértékelés és a megküzdés összefüggéseit, a kapcsolódó elgondolásokat, a modell főbb jellemzőit és módszertani korlátait mutatja be.

Lazarus tágabb kutatási keretben vizsgálta a stresszt: a követelményeket, az értékelést, a megküzdést, az érzelmeket és az alkalmazkodás eredményét egyetlen összefüggő folyamat részeinek tekintette. Modelljének középpontjában a pszichológiai folyamatok állnak, de a társas kapcsolatok és az élettani változások is fontos szerepet kapnak benne. Módszertani szempontból ez azt jelenti, hogy a konkrét stresszhelyzetet (encounter), az érintett élettani reakcióit és mindezek időbeli alakulását egyaránt vizsgálni kell.

Ha a stressz a személy és a környezet viszonyában keletkezik, akkor a környezet kínálta lehetőségeket is számításba kell vennünk. Két, beteg hozzátartozóját ápoló ember hasonlóan elkötelezett lehet, mégis egészen eltérő terhet viselhet. Az egyik segítséget kap, jut ideje a pihenésre, és megfelelő anyagi tartalékkal rendelkezik; a másiknak mindezek híján kell szembenéznie a kiszámíthatatlan, elkerülhetetlen helyzettel. A különbség ilyenkor a helyzet eltérő értelmezésén túl az elérhető segítségben és a tényleges mozgástérben is megmutatkozik. A nehézség puszta leírásából még nem tudjuk meg, mit él át az érintett, és milyen erőforrásokra támaszkodhat. Az pedig végképp nem állítható, hogy minden megterhelő helyzet megszüntethető a gondolkodás megváltoztatásával.

A modell kulcsfogalma a relációs jelentés (relational meaning): az, hogy az ember és környezete közötti viszony miként érinti a jóllétét. Egy nyilvános előadás például fenyegető lehet annak, aki az előadói munkára szeretné építeni a jövőjét, fontosnak tartja a szakmai elismerést, de nem bízik a felkészültségében – akár van alapja ennek a bizonytalanságnak, akár nincs. Ugyanez az alkalom egy felkészült, nyitott és gyakorlott előadónak inkább kihívást jelenthet. Az esemény és a hallgatóság azonos, a helyzet egyéni értékelése mégis jelentősen eltérhet. Mindketten másként élik meg ugyanazt a valóságot, mert az esemény másként kapcsolódik a céljaikhoz és az önmagukról alkotott képükhöz. Külső szemlélőként úgy tűnhet, hogy egyikük alaptalanul tart a kedvezőtlen kimeneteltől. Hasonló szorongás számos más élethelyzetben is megjelenhet: félhetünk attól, hogy megszűnik az állásunk, és veszélybe kerül a megélhetésünk; hogy egy próbatétel kudarccal vagy megszégyenüléssel végződik; vagy hogy egy váratlan helyzetben nem lesz elegendő pénzünk és segítségünk a nehézségek kezeléséhez.

A „tranzakció” itt pontosabb kifejezés az egyszerű kölcsönhatásnál (interakciónál). Lazarus és Lois Launier a stressz vizsgálatára is alkalmazták John Dewey és Arthur Bentley korábbi megkülönböztetését az önműködés, az interakció és a tranzakció között. Az interakciós elemzés külön személyi és környezeti változókkal számol, majd ezek együttes hatását vizsgálja. Ilyen például a szorongásra való hajlam és a külső terhelés statisztikai kölcsönhatásának vizsgálata: a stresszor erősségét és a személy sérülékenységét külön-külön mérik, majd megvizsgálják, hogyan befolyásolják együttesen a reakciót. A tranzakciós elemzés alapegysége viszont maga a kialakuló viszony. A személy és a környezet kapcsolatában olyan új jelentés születik, amely egyikükből sem vezethető le önmagában. A fenyegetés vagy a veszteség jelentése ezért sem a helyzetből, sem a személy állandó tulajdonságaiból nem olvasható ki maradéktalanul. Egy húszkilós láda például könnyen hordozhatónak vagy éppen mozdíthatatlannak bizonyulhat attól függően, ki és hányadmagával próbálja felemelni. A láda súlya változatlan, mégsem jelent mindenkinek ugyanolyan feladatot. Hasonlóképpen egy vizsga is lehet fenyegető, de a fenyegetés a vizsga és a hallgató pillanatnyi viszonyából fakad: ez a vizsga ezzel a felkészültséggel.

Megjegyezzük, hogy a „tranzakció” itt más értelemben szerepel, mint Eric Berne tranzakcióanalízisében, ahol két énállapot közötti kommunikációs egységet jelöl, a két fogalom csupán az elnevezésükben közös.

A kognitív értékelés kísérleti vizsgálata: a filmvetítéses kutatások

Richard S. Lazarus és munkatársai azt vizsgálták, hogy ugyanaz a látvány más testi választ vált-e ki, ha más értelmet kap (Lazarus és mtsai). Róheim Géza néma dokumentumfilmjét vetítették le, amely a közép-ausztráliai arandák törzs férfivá avatási szertartását mutatta be. A szertartás része volt a szubincízió, a nemi szerven érzéstelenítés nélkül ejtett rituális bemetszés. A beavatkozás jeleneteinél megemelkedett a nézők bőrének elektromos vezetőképessége, ami a verejtékmirigyek fokozott működését jelzi.

Speisman és munkatársai a néma változat mellé három hangalámondást készítettek. Az egyik a fájdalmat és a veszélyt hangsúlyozta, a másik kisebbítette a szenvedést és az avatás jelentőségét emelte ki, a harmadik tárgyilagos néprajzi magyarázatot adott. A néma vetítéshez képest a fájdalmat kiemelő kommentár erősítette a bőrvezetési választ, a másik kettő viszont mérsékelte. Hogy melyik volt hatásosabb, az csoportonként eltért. Az egyetemistáknál a néprajzi magyarázat, a légitársasági középvezetőknél a fájdalmat kisebbítő szöveg csökkentette jobban a reakciót. Az életkori és foglalkozási különbség okának felderítésére, ismereteink szerint, nem került sor.

Lazarus és Elizabeth Alfert ezután az időzítést vizsgálták. A bőrvezetési válasz azoknál volt a legkisebb, akik a fájdalmat kisebbítő magyarázatot már a vetítés előtt hallották. Ezt nevezték a fenyegetés „rövidre zárásának” (short-circuiting of threat). Egy faipari baleseteket bemutató oktatófilmnél is gyengébb volt a reakció, mint tájékoztatás nélkül, ha a nézők előre azt hallották, hogy megrendezett jeleneteket látnak. Ugyanez történt, ha arra kérték őket, hogy a film oktatási értékére figyeljenek (Lazarus és mtsai). A magyarázat tehát már a vetítés előtt alakíthatta, milyen fenyegetőnek tűnik majd a látvány.

A kognitív értékelés

A tranzakcionális elmélet kognitív értékelésnek (appraisal) nevezi azt a folyamatot, amelyben felmérjük, mit jelent számunkra egy helyzet. A fogalmat Magda B. Arnold dolgozta ki az érzelmek magyarázatára. Szerinte szinte az észlelés pillanatában megérezzük, hogy valami jó vagy rossz számunkra, és késztetést érzünk arra, hogy közeledjünk hozzá vagy távolodjunk tőle. Ez az átélt késztetés Arnoldnál maga az érzelem. Lazarus ezt a gondolatot alkalmazta a stresszre. Később Zajonc amellett érvelt, hogy az érzelmi reakció megelőzheti a kognitív feldolgozást. Lazarus szerint viszont az érzelemhez hozzátartozik annak felmérése, mit jelent számunkra a helyzet, még akkor is, ha ez olyan gyorsan történik, hogy észre sem vesszük.

Lazarus és Folkman két összefüggő kérdést dolgozott ki részletesen. Az elsődleges értékelés kérdése: „Mi forog kockán?” Egy leépítés híre közömbös lehet annak, akit a döntés nem érint. Kedvező lehet annak, aki éppen távozni készült, és most végkielégítést kaphat. Aki a család lakáshitelét fizeti, fenyegetést láthat benne, miközben a pályaváltás lehetősége kihívást is jelenthet számára. Aki pedig már elvesztette az állását, annak bekövetkezett veszteséggel kell szembenéznie.

A másodlagos értékelés kérdése: „Mit tehetek?” Van-e tartalékom, számíthatok-e segítségre, és milyen lépés javítaná a helyzetemet? Bandura fogalmaival élve az eredményelvárás arra vonatkozik, hogy segítene-e például egy átképzés, az énhatékonyság pedig arra, hogy képesnek tartom-e magam az elvégzésére. A két értékelés egymást alakítja. Ha látok járható utat magam előtt, a leépítés is kevésbé tűnhet fenyegetőnek. Egy váratlan állásajánlat pedig már újraértékelésre adhat okot, vagyis arra, hogy módosítsuk a helyzetről alkotott korábbi ítéletünket. Védekező újraértékeléskor maga az ember igyekszik úgy tekinteni a helyzetre, hogy elviselhetőbbnek érezze. A filmkísérletek kommentárjai kívülről kínáltak ilyen értelmezést.

Az értékelés élettani és érzelmi következményei

Ha a fiziológiai reakciókat nézzük, Tomaka és munkatársai azt találták, hogy aktív feladatoknál, például fejszámoláskor, a kihívásként megélt helyzet erőteljesebb szívreakcióval, a fenyegetésként megélt helyzet pedig nagyobb érellenállással járt együtt. Amikor a résztvevőknek kevés lehetőségük volt befolyásolni a megterhelést, a fenyegetés a szív és a bőrvezetés erősebb reakciójával függött össze. Egy későbbi kísérletben az instrukciók módosítása az értékelést és a testi választ egyaránt megváltoztatta. Amikor viszont közvetlenül a testi reakció mintázatát módosították, az értékelés ezekben a kísérletekben lényegében változatlan maradt (Tomaka és mtsai). Ez arra utal, hogy inkább az értékelés alakítja a testi választ, mint fordítva. Aktív megküzdést igénylő feladatoknál, például fejszámoláskor, a kihívásként értékelt helyzet a szív pumpaműködésének erőteljesebb fokozódásával és kisebb teljes perifériás érellenállással járt együtt. A fenyegetésként értékelt helyzethez ehhez képest mérsékeltebb szívválasz és nagyobb perifériás érellenállás társult. A pumpaműködés fokozódását többek között a perctérfogat, vagyis az egy perc alatt továbbított vér mennyiségének növekedése jelzi. Mindkét állapotban fokozódhat tehát a szívműködés; az eltérés nem a válasz erejében, hanem a keringési válasz mintázatában van. Kihíváskor a nagyobb szívteljesítményt az érellenállás csökkenése kísérheti, vagyis a szervezet mintegy utat nyit a megnövekedett véráramlásnak. Fenyegetéskor ez a csökkenés elmaradhat, vagy az ellenállás éppenséggel nőhet: a szív dolgozik, de az erek nem engednek.

Lazarus az érzelmeket aszerint is megkülönböztette, hogy az ember miként értékeli a kialakult helyzet személyes jelentőségét. Az egyes érzelmekre jellemző, a személy és környezete viszonyát összefoglaló jelentést központi relációs témának (core relational theme) nevezte. Minden érzelemnek megvan a maga témája, gyakorlatilag egyetlen mondatba, pontosabban egy erőteljes üzenetbe sűríthető viszony, amelyről az érzelem szól. A haraghoz például annak megélése kapcsolódik, hogy bennünket vagy a hozzánk tartozókat megalázó sérelem ért, és az életkörülményeink megváltozásával fenyeget. Az ijedtség, illetve rémület központi témája a közvetlen, konkrét és elsöprőnek megélt fizikai veszély, a szorongásé ezzel szemben a bizonytalanság, a közvetett egzisztenciális fenyegetés. A szégyen pedig akkor jelenhet meg, amikor úgy érezzük, nem feleltünk meg énideálunknak: elmaradtunk attól, amilyenek lenni szeretnénk, illetve amilyennek magunkat láttani szeretnénk, amint arról fentebb szóltunk.

Elsődleges értékelés

Az elsődleges értékelés (primary appraisal) arra a kérdésre felel, hogy kockán van-e valami, ami értékes a személy számára. A helyzet minősülhet irrelevánsnak, vagyis közömbösnek; kedvezőnek, ha megkönnyebbülést vagy örömöt jelent; illetve stresszel járónak, azaz megterhelőnek, ha a megfelelő képességek vagy támogatás érzékelhetően nem áll rendelkezésre. Lazarus és Folkman szerint még a kedvező értékeléshez is társulhat némi aggodalom: az ember attól tarthat, hogy a jó állapot nem tart sokáig.

A stresszel járó értékelésnek három alapformája van:

Ártalom vagy veszteség (harm/loss): a sérülés már bekövetkezett, például az érintett elveszített egy fontos kapcsolatot, vagy sérült az egészsége, az önbecsülése. A bekövetkezett veszteségnek azonban mindig vannak a jövőre vonatkozó, fenyegető következményei is: egy társ elvesztése például a mindennapok megszervezése, az anyagiak vagy a magány miatti aggodalmat is magával hozhatja. A gyász, többek között, rendszerszintű fenyegetésre adott érzelmi válasz.

Fenyegetés (threat): a károsodás még nem történt meg, de a jövőben várható, függetlenül attól, hogy valós vagy csupán félelmi. Ennek előrevetítése teremt lehetőséget az előzetes, úgynevezett anticipáló megküzdésre, amely egy már látható, közelgő fenyegetésre készül. Az anticipáló, a preventív és a proaktív megküzdés fogalmi különbségeire a megküzdésről szóló részben térünk vissza.

Kihívás (challenge): a nehézség a lehetséges nyereség, a fejlődés és a bizonyítás ígéretével, akár lelkesedéssel is társulhat. A kihívás olyan nyitott helyzet, amelyben az ember lát esélyt a sikeres megküzdésre, azonban a mihamarabbi bizonyítás vágya, illetve a rejtett akadályok miatt aggodalom mégiscsak kockázatot, ennélfogva feszültséget jelent. Egy előléptetés vagy vizsga egyszerre hordozhat fenyegetést és kihívást, s a kettő aránya a folyamat során eltolódhat.

Másodlagos értékelés

A másodlagos értékelés (secondary appraisal) azt méri fel, mit lehet tenni a helyzetben: milyen információkhoz juthat az ember, milyen megküzdési lehetőségei és erőforrásai vannak, képes-e élni velük, és mindez milyen következményekkel járna. Lazarus és Folkman itt maguk is Albert Bandura megkülönböztetésére támaszkodtak: az eredményelvárás és az énhatékonyságra vonatkozó elvárás különbségére. Más kérdés ugyanis, hogy egy meghatározott lépés elvben alkalmas-e a cél elérésére, és más az, hogy én magam képes vagyok-e megtenni. Az adott helyzet megváltoztathatóságáról alkotott ítélet ugyancsak eltér az általános kontrollhiedelemtől: az előbbi egy konkrét helyzetre, az utóbbi arra vonatkozik, mennyire tartjuk általában befolyásolhatónak életünk eseményeit és kimeneteleit.

A mérlegelt lehetőségek nemcsak a külső helyzet megváltoztatására vonatkozhatnak. Az ember azt is felmérheti, hogyan fogadhatja el az egyelőre megváltoztathatatlan körülményeket, és hogyan szabályozhatja a hozzájuk kapcsolódó érzelmeit.

Folkman elméleti elemzése arra is felhívta a figyelmet, hogy az észlelt kontroll önmagában nem mindig jár kisebb stresszel vagy kedvezőbb eredménnyel. Bizonyos helyzetekben a kontroll hite akár fokozhatja is a fenyegetést, például ha felelősséggel terheli az embert, vagy ha erőfeszítései mégsem vezetnek eredményre. Az is fontos, pontosan mire terjed ki a kontroll. Egy súlyos betegség kimenetelét például nem irányíthatjuk teljes mértékben, de befolyásolhatjuk, milyen információkat szerzünk, kitől kérünk segítséget, és hogyan szervezzük meg a mindennapjainkat, miként munkáljuk biztonságérzetünket, az elérhető erőforrásokkal. A tényleges lehetőségek felismerése és a bizonytalanság elviselése így egyszerre lehet jelen.

A másodlagos értékelés megküzdési erőforrásai közé Lazarus és Folkman az egészséget és energiát, a pozitív hiedelmeket, a problémamegoldó és társas készségeket, a társas támaszt és az anyagi erőforrásokat sorolta. Felhasználásukat ugyanakkor személyes és környezeti korlátok is gátolhatják: egy belsővé vált tilalom, sebződés, rossz tapasztalat, beélesedő gyermekkori elhanyagoltság emléke miatt valaki nem kér segítséget, de az is megtörténhet, hogy egy szociális rendszer, vagy egy intézmény nem teszi elérhetővé azt, ami elvben megilletné. Az erőforrások szerepére Stevan E. Hobfoll elmélete kapcsán még visszatérünk.

Az „elsődleges” és a „másodlagos” jelző sem kötött időrendet, sem fontossági rangsort nem fejez ki. A kétféle ítélet folyamatosan alakítja egymást: egy újonnan felismert cselekvési lehetőség mérsékelheti az észlelt fenyegetést, míg a mozgástér beszűkülése növelheti a helyzet tétjét.

Újraértékelés

Az értékelés nem egyszeri ítélet. Az újraértékelés (reappraisal) során az ember a környezetből érkező új információk vagy saját reakciói nyomán módosítja korábbi értékelését: ami először fenyegetésnek tűnt, később kihívássá válhat, vagy éppen fordítva. Lazarus és Folkman külön említette a védekező újraértékelést (defensive reappraisal) is. Ilyenkor az értelmezés változását elsősorban a fájdalmas jelentés enyhítésének belső igénye indítja el: az ember például kevésbé fontosnak minősít egy elveszített célt, vagy kedvezőbb színben látja a múltat. Önmagában azonban egy cél fontosságának csökkentése még nem bizonyít védekezést, azt is mérlegelni kell, hogyan viszonyul az új értelmezés a helyzetről rendelkezésre álló információkhoz. A védekező újraértékelés a megküzdés egyik kognitív formája. Ezért szoktuk mondani, hogy a megküzdés határa elmosódott, olyan mint a vízfesték nedves vásznan.

Mitől függ az értékelés?

Hogy egy helyzet mit jelent valakinek, az személyes és helyzeti tényezőkön egyaránt múlik. A személy oldalán Lazarus és Folkman két tényezőt emelt ki. Az elköteleződések (commitments) határozzák meg, mi forog kockán: minél mélyebben kötődik valaki egy célhoz, kapcsolathoz vagy értékhez, annál sérülékenyebb ott, ugyanakkor annál erősebben motivált a megküzdésre is. Ugyanakkor sérülékenyebb is, egyszóval a paradoxon feloldozhatatlan. Pszichológiai sérülékenységről éppen akkor beszélhetünk, ha az erőforrások hiánya éppen olyan területet érint, amely az ember számára fontos. A hiedelmek – például a kontrollal kapcsolatos általános elvárások vagy a vallásos, egzisztenciális meggyőződések – befolyásolhatják, hogyan látja az ember a helyzetet és saját lehetőségeit.

Egy munkahelyi bírálat például az egyik embernek ösztönzést adhat szakmai ismeretei bővítésére, a másiknak személyes támadást vagy egzisztenciális fenyegetést jelenthet, a harmadiknak pedig a hozzáértésébe vetett bizalmát rendítheti meg. A különbség abból is fakad, milyen célokat és önmagunkról alkotott meggyőződéseket érint a helyzet.

A helyzet oldalán az újdonság, a bejósolhatóság és az esemény bekövetkezésével kapcsolatos bizonytalanság számít. Szerepük van az időbeli jellemzőknek is: mennyire közeli az esemény, meddig tart, és mennyire bizonytalan, mikor következik be. Különösen fontos a helyzet kétértelműsége (ambiguity): ha kevés a biztos támpont, a személyes célok és hiedelmek jóval nagyobb szerepet kapnak az értelmezésben, ami fokozhatja a fenyegetettség érzését, de kedvezőbb értelmezésre is lehetőséget adhat, megerősítheti a koncentrációt, az önbizalmat, és mindenekelőtt az önismeretet. Számít az esemény életútbeli időzítése is. Egy özvegység például más súllyal érint valakit idős korban, az életút természetes részeként, mint fiatalon, váratlanul.

Kitekintés: énkomplexitás és erőforrás-megőrzés

A személyes és környezeti különbségek jelentőségét más, későbbi elméletek is megvilágították. Patricia W. Linville énkomplexitásra (self-complexity) vonatkozó feltevése szerint egy adott területen átélt kudarc kevésbé hatja át az egész önértékelést és érzelmi állapotot, ha az ember önmagáról alkotott képe több, egymástól viszonylag elkülönülő énaspektusra támaszkodik. Az énkomplexitás itt az önmagunkról alkotott tudás szerkezetére utal: az énaspektusok számára és egymástól való elkülönülésére. A tanulmány alcímének képe szerint nem érdemes minden tojásunkat egyetlen kognitív kosárba tenni. A munkában átélt kudarc így kevésbé terjedhet át arra, hogyan látja magát az ember szülőként, barátként vagy más tevékenységek résztvevőjeként. Linville prospektív vizsgálatában két hét különbséggel mérte fel a résztvevőket. A korábbi tünetszint statisztikai figyelembevétele mellett eredményei alátámasztották azt a feltevést, hogy a nagyobb énkomplexitás mérsékli a megterhelő életesemények és a későbbi depresszív, illetve testi tünetek közötti összefüggést. Probléma esetén azonban már egy meglevő készséggel kell számoljon valaki. Közben is lehet dolgozni az énkomplexitáson, de az némiképp ahhoz hasonló, mint amikor Mr. Bean vezetés közben öltözködik.

Azonban óvatosságra intünk. A védőhatás általánosíthatósága egyébként is bizonytalan. Eshkol Rafaeli-Mor és Jennifer Steinberg áttekintése és metaanalízise szerint az énkomplexitás összességében igen gyengén és negatívan függött össze a jólléttel, az egyes vizsgálatok eredményei pedig erősen eltértek egymástól. Arra, hogy az énkomplexitás tompítaná a stressz kedvezőtlen következményeit, kevés támogatást találtak. Több bizonyíték szólt a kedvező eseményekre adott reakció módosítása mellett: a laboratóriumi sikerélményeket követően a nagyobb énkomplexitáshoz mérsékeltebb pozitív reakció társult. Az eredmények a jóllét vizsgált formájával, az énleírások pozitív vagy negatív tartalmával, valamint a minták és a vizsgálati elrendezések sajátosságaival is összefüggtek. A sokféle szerep önmagában ezért nem tekinthető általános védőtényezőnek: az is lényeges, hogyan szerveződnek az ember önmagáról alkotott elképzelései. Mikor már találnánk valami kapaszkodót, valami stabil megoldást, választ, a következő kutatási hullám megcáfolja azt, amire éppen építeni szerettünk volna…

Stevan E. Hobfoll erőforrás-megőrzési elméletét (Conservation of Resources, COR) az értékelésközpontú stresszmodellek alternatívájaként fogalmazta meg. Bírálata szerint az erősen egyéni értékelésre épülő meghatározások megnehezítik a stresszt kiváltó körülmények és a rájuk adott lelki válaszok egymástól független mérését, s ezzel a stresszreakciók előrejelzését is. Kiindulópontja az volt, hogy az emberek meg akarják őrizni, védeni és gyarapítani értékes erőforrásaikat, ezek értékét pedig az egyéni tapasztalatok mellett a társadalmi és kulturális környezet közös értékrendje is alakítja.

Erőforrásnak tekintette a tárgyi javakat, a kedvező életfeltételeket – például a támogató házasságot vagy a biztos állást –, a személyes jellemzőket, például az önbecsülést, valamint az úgynevezett energiaforrásokat (energies). Utóbbiak közé az időt, a pénzt és a tudást sorolta, amelyek más erőforrások megszerzését is segítik. Elmélete szerint stressz akkor keletkezik, ha erőforrásvesztség következik be vagy fenyeget, illetve ha az erőforrások befektetése ellenére elmarad a gyarapodás. A modellben a tényleges és az észlelt vesztségnek, illetve a gyarapodás elmaradásának egyaránt szerepe van.

Későbbi összefoglalásában Hobfoll részletesen kifejtette a vesztség elsődlegességének és az erőforrás-befektetésnek az elvét. Eszerint az erőforrások elvesztése nagyobb súllyal esik latba, mint az összehasonlítható mértékű nyereség, miközben a vesztségek megelőzéséhez, pótlásához és az új erőforrások megszerzéséhez további erőforrásokat kell felhasználni. A szűkös tartalékokkal rendelkező ember ezért könnyebben kerülhet vesztségspirálba: a kezdeti vesztség csökkenti a további vesztségekkel szembeni védekezés lehetőségeit. Ha például valaki eleve kimerülten és magára hagyva veszíti el az állását, a kieső jövedelem gyorsan anyagi gondokat szülhet; a fogyatkozó tartalékok megnehezíthetik az álláskeresést, a tartós létbizonytalanság pedig tovább apaszthatja az újrakezdéshez szükséges lelki és fizikai erőt. Az ilyen folyamatok arra is rámutatnak, mennyire meghatározóak lehetnek az alkalmazkodás anyagi és társas feltételei.

Hobfoll vitája a tranzakcionális modellel elsősorban a stressz magyarázatának kiindulópontjára és az egyéni értékelés szerepére vonatkozott. Lazarus és Folkman is számoltak az egészséggel, a társas támasszal és az anyagi erőforrásokkal, Hobfoll pedig szintén fontosnak tartotta, hogyan észleli az ember a vesztségeit és lehetőségeit. A különbség abban rejlett, hogy Hobfoll nagyobb önálló magyarázó szerepet tulajdonított az erőforrások tényleges meglétének, fenyegetettségének és elvesztésének, és hangsúlyozta, hogy az erőforrások értékét és hozzáférhetőségét a társadalmi és kulturális környezet is alakítja.

A válságban lévők támogatásában mindkét szempontnak helye van. Az értelmezés és a megküzdés mindig konkrét társas kapcsolatok és életkörülmények között zajlik: egyszerre kell látnunk, mit jelent a helyzet az érintett számára, és milyen eszközök és lehetőségek állnak rendelkezésére a cselekvéshez.

Az értékelés gyorsasága és tudatossága

Bár az elmélet kérdésekre adott válaszokként írja le az értékelést, az ember nem gondolja végig tudatosan ezeket a szempontokat minden érzelmi reakciója előtt. Lazarus hangsúlyozta, hogy az értékelés gyorsan, tudatos és megfontolt mérlegelés nélkül is végbemehet. Az elsődleges és a másodlagos értékelés fogalma annak elemzését segíti, amit az ember gyakran egyetlen, nehezen szétszálazható reakcióként él át. Valaki például pontosan tudhatja, hogy egy javító szándékú szakmai megjegyzés nem veszélyezteti az állását, mégis azonnal megszégyenülést érezhet. A tudatosan elfogadott magyarázat és a helyzet érzelmi jelentése ilyenkor eltér egymástól. Ez is mutatja, miért nem várható el, hogy egy józan ellenérv minden esetben azonnal megszüntesse a belső megterhelést.

Az értékelés és az érzelem kapcsolatáról Lazarus és Robert Zajonc az 1980-as években vitát folytatott. Zajonc szerint az érzelmi reakció megelőzheti a kognitív feldolgozást, és részben független is lehet tőle. Lazarus az értékelést az érzelem kialakulásához szükséges feltételnek tartotta, ám a „kognitív” jelzőn nem kizárólag tudatos következtetést értett. Szerinte a jelentésadás automatikusan, tudatosulás nélkül is végbemehet; ez ugyanakkor kevéssé kapcsolódik a pszichoanalízis klasszikus tudattalanfogalmához.

Más szerzők többszintű folyamatként írták le az érzelmi információfeldolgozást. Howard Leventhal és Klaus R. Scherer például szenzomotoros, sémaalapú és fogalmi szintet különítettek el: az első kettő gyors és automatikus, míg a harmadik tudatos, mérlegelő jellegű. Az idegrendszer bizonyos veszélyjelzésekre már azok tudatos felismerése előtt védekező választ indíthat. Ebben kéreg alatti idegpályák is részt vehetnek. Az érzékelő kérget megkerülő feldolgozási útvonalat LeDoux klasszikus modellje „alacsony útnak” nevezte.

Újraértékelés és visszacsatolás

Az újraértékelés (reappraisal) a korábbi ítélet módosulása a környezetből vagy a saját reakcióinkból származó új információk nyomán. A megküzdés új helyzetet teremthet, amely ismételt értékelést kíván. A védekező újraértékelés – például egy veszteség jelentőségének utólagos lekicsinylése – már önmagában is a megküzdés egyik gondolati művelete lehet. Bár az értékelés és a megküzdés fogalmilag elválasztható egymástól, a mindennapi tapasztalatban gyakran összefonódnak.

Az újraértékelés folyamatát egy határidős munkahelyi feladat példáján követhetjük végig. A vezető bejelenti: „A péntekre tervezett anyagot már holnapra le kell adni.” Az egyik munkatárs otthonosan mozog a témában, az anyag nagy részével már elkészült, és számíthat néhány régi kollégája segítségére. A másik most kezdte a munkát, bizonytalan abban, mit várnak tőle, ráadásul az előző éjszakát beteg gyermeke mellett töltötte. Az első számára az új határidő megterhelő, de teljesíthető kihívásnak, a második számára súlyos fenyegetésnek tűnhet. Az értékelésben két kérdés fonódik össze:

1. „Mi a tét számomra?” (elsődleges értékelés): Veszélybe kerülhet az állásom, a megítélésem, az önbecsülésem? Vagy lehetőséget kapok arra, hogy bizonyítsak?
2. „Mit tudok tenni?” (másodlagos értékelés): Van elegendő időm, tudásom és segítségem? Egyeztethetek a vezetővel? Csökkenthető az elvégzendő feladat?

Ha a túlterhelt munkatárs beszél a vezetővel, tisztázzák, mely részeknek kell feltétlenül elkészülniük másnapra, és egy kolléga átvesz néhány részfeladatot, máris megváltozik a helyzete. Világosabbak az elvárások, kevesebb munkát kell egyedül elvégeznie, és több segítségre támaszkodhat. Ennek nyomán újraértékeli a feladatot: „Ez továbbra is nehéz, de most már látom, hogyan foghatok hozzá.” A folyamatban tehát visszacsatolás érvényesül: az értékelés alakítja a megküzdést, a megküzdés következményei pedig visszahatnak arra, hogyan értékeljük a helyzetet. Ezzel természetesen még nem válaszol arra a kérdésre, hogy valaki miért preferálja azt a kilábalási stratégiát, amit éppen választ.

A megküzdés folyamata

Richard S. Lazarus és Susan Folkman meghatározása szerint a megküzdés (coping) olyan folyamatosan változó kognitív és viselkedéses erőfeszítés, amely a megterhelőnek – a személy erőforrásait próbára tevőnek vagy meghaladónak – értékelt külső, illetve belső követelmények kezelésére irányul. Ebből a meghatározásból három fontos szempont következik. Egyrészt a modell a megküzdést a helyzettel együtt alakuló folyamatként vizsgálja, ami nem zárja ki, hogy az embernek legyenek visszatérő megküzdési szokásai. Másrészt elkülöníti az erőfeszítést nem igénylő, rutinszerű alkalmazkodástól, az elhárító jellegű stratégiákat – például a tagadást – azonban nem zárja ki eleve a megküzdés köréből. Harmadrészt a fogalom magát a próbálkozást jelöli, és nem előlegezi meg annak eredményességét: megküzdésnek számít az is, ami végül nem vezet sikerre.

A korábbi állatkísérletes kutatások elsősorban az averzív, vagyis kellemetlen, elkerülésre késztető ingerek elől való menekülést és az ilyen ingerek elkerülését nevezték megküzdésnek. Az énpszichológiai megközelítések egy része a reális alkalmazkodást az elhárító mechanizmusok fejlettebb, érettebb szintjeként tárgyalta, elkülönítve a valóságot torzító vagy kóros védekezéstől. A megküzdési stílusokat és vonásokat vizsgáló elméletek – például a represszió és a szenzitizáció megkülönböztetése – viszonylag állandó személyiséghajlamokat kerestek. Az elfogadás, a tűrés és az elkerülés egyaránt megküzdésnek számíthat. Értékük mindig a konkrét helyzettől, az életkortól, az időzítéstől és a vizsgált eredménytől függ.

A tagadás például átmenetileg enyhítheti a műtét előtti várakozás terhét. Frances Cohen és Lazarus sebészeti betegek körében azt találták, hogy egyes műtét utáni mutatók alapján az elkerülő megküzdést alkalmazó betegek felépülése kedvezőbb volt, mint azoké, akik fokozott figyelemmel igyekeztek tájékozódni. Ugyanez a stratégia azonban súlyosan hátrányos lehet, ha elfedi egy kivizsgálást igénylő tünet jelentőségét, és késlelteti az orvoshoz fordulást. Összegzésképpen megállapítható, hogy nincs önmagában véve „jó” vagy „rossz” megküzdési stratégia.

A megküzdés erőforrásai

Fontos különbséget tenni az erőforrások és maga a megküzdés között: az erőforrás az, amire az ember támaszkodhat, a megküzdés pedig az, amit ténylegesen tesz. Mint már említettük, Lazarus és Folkman hat fő erőforráscsoportot neveztek meg:

• egészség és motiváltság (energia),
• pozitív hiedelmek (önkép, hit),
• problémamegoldó készségek,
• társas készségek,
• társas támasz,
• anyagi javak.

Egy meglévő emberi kapcsolat például nem segít automatikusan, ha az érintett nem tud vagy nem mer segítséget kérni, az erőforrások hatását tehát az is meghatározza, mennyire hozzáférhetők és mozgósíthatók a konkrét helyzetben. Tulajdonképpen erre tettünk utalást fentebb, és itt dől el – ha nem is minden – de mindenképpen a megküzdés eredményességének mikéntje. Az erőforrások igénybevételét személyi és környezeti korlátok egyaránt akadályozhatják. Nem kizárólagos tényező, de az első fázisban mindenképpen meghatározó lehet a személyiségi alapvonás (fővonás), és tény, hogy kiemelkedően fontosak a kezdeti lépések. Egy belsővé tett norma („segítséget kérni a gyengeség jele”) éppúgy akadályozhatja a támasz igénybevételét, mint az egymással versengő kötelezettségek vagy az intézményi gátak. Ráadásul maga az erős fenyegetettség is beszűkítheti a figyelmet, és megnehezítheti a rugalmas mérlegelést. Az értékelést és a megküzdést ezért nem érthetjük meg pusztán az egyén gondolkodásának vizsgálatával: látnunk kell, mekkora mozgástér áll ténylegesen a rendelkezésére, és hogy miként tudja ezeket eredményesen felhasználni.

A megküzdés két alapfunkciója

Lazarus és Folkman a megküzdés két alapvető funkcióját különböztette meg. A problémafókuszú megküzdés a megterhelő személy–környezet kapcsolat kezelésére vagy megváltoztatására irányul, az érzelemfókuszú megküzdés pedig a helyzethez kapcsolódó érzelmi válasz szabályozására. A különbség tehát abban áll, mire irányul az erőfeszítés. Mindkét funkció megvalósulhat belső gondolati munkában és külső cselekvésben is.

Az alábbi áttekintés két mérőeszköz hagyományára épít. A konfrontatív megküzdés, az eltávolodás, az önkontroll és a menekülés–elkerülés (valamint a tervszerű problémamegoldás és a pozitív átértékelés) a Lazarus és Folkman munkacsoportjában kidolgozott Ways of Coping kérdőív skálái. Az elfogadás, a megfontolt kivárás, valamint a társas támasz keresésének instrumentális és érzelmi változatra bontása Charles S. Carver, Michael F. Scheier és Jagdish K. Weintraub COPE-kérdőívéből származik.

A problémafókuszú megküzdés

A problémafókuszú megküzdés során az ember próbál változtatni azokon a követelményeken, akadályokon vagy erőforrásokon, amelyek a helyzetet megterhelővé teszik. Lazarus és Folkman (1984, 152–153. o.) hangsúlyozta, hogy ez a funkció nem szűkül le a hagyományos feladatmegoldásra: egyaránt magában foglal kifelé, a környezetre irányuló és befelé, az egyénre irányuló változtatásokat.

A kifelé irányuló problémafókuszú megküzdés a fizikai vagy társas környezet alakítására törekszik. Ennek egyik átfogó formája a tervszerű problémamegoldás: a nehézség pontos meghatározása, a tájékozódás és információgyűjtés, a lehetséges megoldási utak kidolgozása, azok költségeinek és várható előnyeinek mérlegelése, majd a kiválasztott lépések végrehajtása és ellenőrzése. Gyakran már annak tisztázása is jelentős előrelépést hoz, hogy egy elsőre átláthatatlannak és bénítónak tűnő krízis milyen kisebb, egymás után kezelhető részfeladatokból áll. A környezet befolyásolásának másik formáját a társas és konfrontatív lépések alkotják: amikor a stressz forrása mások viselkedése vagy egy intézményi akadály, a probléma kezelése megkívánhatja a határozott érdekérvényesítést, a tárgyalást, a határok meghúzását vagy akár a nyílt szembesítést is. Szintén ide tartozik az instrumentális (gyakorlati) társas támasz keresése, amikor az ember szakértői tanácsot, információt, anyagi segítséget vagy konkrét közbenjárást kér másoktól.

Aki például elveszíti az állását, egyszerre kerülhet anyagi bizonytalanságba, és eshet ki megszokott napirendjéből, illetve szakmai közegéből. A kifelé irányuló problémafókuszú megküzdés része lehet a családi kiadások áttekintése, a hitelek átütemezése, az elérhető támogatások feltérképezése, az önéletrajz frissítése vagy a szakmai kapcsolatok felkeresése. Ezek a lépések különböző pontokon avatkoznak be ugyanabba a megterhelő élethelyzetbe, hogy mérsékeljék a külső nyomást vagy bővítsék az erőforrásokat.

Lazarus és Folkman azonban a befelé, saját magunkra irányuló változtatásokat is a problémafókuszú megküzdéshez sorolta: az igényszint módosítását, az énbevonódás csökkentését (annak mérséklését, mennyire köti az ember önértékelését az adott helyzethez), más kielégülési források keresését, új viselkedési mércék kialakítását, valamint új készségek és eljárások elsajátítását. Ha valaki felismeri, hogy jelenlegi terhei mellett korábbi munkatempója tarthatatlan, vagy korábbi szakterületén már nem tud elhelyezkedni, átképezheti magát, átalakíthatja időbeosztását, és mérsékelheti az önmagával szemben támasztott teljesítménykövetelményeket. Ezek a változtatások a tranzakcionális szemléletben akkor szolgálnak problémafókuszú funkciót, ha az egyéni célok, készségek vagy munkamódszerek átalakításával a követelmények és a rendelkezésre álló erőforrások közötti eltérést próbálják csökkenteni. Eredményük nem garantált, és érzelemfókuszú szerepük is lehet: az új célok vagy a reálisabb elvárások az érzelmi terhet is mérsékelhetik. A besorolást ezért az határozza meg, milyen funkciót tölt be a változtatás az adott helyzetben.

A problémafókuszú megküzdéshez az időzítés, az önmérséklet és az előrelátás is hozzátartozik. Előfordulhat, hogy a leghatékonyabb válasz éppen a megfontolt kivárás (restraint coping; Charles S. Carver, Michael F. Scheier és Jagdish K. Weintraub): amikor a cselekvéshez még további információra, megfelelő alkalomra vagy mások együttműködésére van szükség. Az elhamarkodott, kapkodó lépések ilyenkor csak elmélyítenék a válságot, míg a tudatos halasztás a helyzet későbbi érdemi rendezését szolgálja. Az azonnali aktivitás tehát önmagában nem biztosítja az eredményességet, ahogyan a külső szemlélő számára tétlenségnek tűnő várakozás sem bizonyítja a megküzdés hiányát. A nehézségek előzetes kezelésének (proaktív megküzdés; Lisa G. Aspinwall és Shelley E. Taylor) is lehetnek problémafókuszú elemei: az ember például még egy várható megterhelés előtt felkészülhet a feladatokra vagy bővítheti a rendelkezésére álló erőforrásokat. Az előzetes felkészülés időzítését és a megküzdés probléma- vagy érzelemfókuszú funkcióját külön szempontként kell kezelnünk.

Az előzetes megküzdés formáit Ralf Schwarzer és Aleksandra Luszczynska aszerint különítette el, hogy a megterhelés már bekövetkezett-e, illetve mennyire közeli és biztos. A reaktív megküzdés a már megtörtént ártalomra vagy veszteségre válaszol. Az anticipáló megküzdés egy közeli, nagy valószínűséggel bekövetkező fenyegetésre készül, például egy közelgő műtétre vagy vizsgára. A preventív megküzdés a távolabbi, bizonytalan veszélyekkel szemben épít ki általános tartalékokat – egészséget, anyagi biztonságot, kapcsolatokat. A proaktív megküzdés pedig nem elsősorban a károk elhárítására, hanem a kihívást jelentő célok elérésére és a személyes fejlődésre irányul. A fogalmak használata nem egységes: Lisa G. Aspinwall és Shelley E. Taylor proaktív megküzdésen éppen a lehetséges stresszorok korai felismerését és megelőzését érti, ami Schwarzer felosztásában inkább a preventív megküzdéshez áll közel. Aspinwall és Taylor szerint a proaktív megküzdés (proactive coping) olyan önszabályozási folyamat, amelynek során az ember előre számol a lehetséges stresszhelyzetekkel, illetve felismeri azok korai jeleit, és már előzetesen lépéseket tesz kialakulásuk megelőzésére vagy várható hatásuk mérséklésére. A megküzdés itt nem a már bekövetkezett bajra adott válasz, hanem a még csak körvonalazódó nehezéget elébe menő cselekvés.

Az érzelemfókuszú megküzdés

Az érzelemfókuszú megküzdés arra irányul, hogyan tudja az ember elviselni, enyhíteni és szabályozni a megterhelő helyzethez kapcsolódó kínzó érzelmeket – a félelmet, a szorongást, a szomorúságot, a tehetetlen haragot, a bűntudatot vagy a szégyent. Gyakran komoly belső munkát és erőfeszítést igényel. Különösen előtérbe kerülhet akkor, amikor a helyzet valamely lényeges elemén – például egy végleges veszteségen vagy egy betegség visszafordíthatatlan következményén – nem lehet változtatni. Akkor is fontos lehet, ha a heves érzelmek akadályozzák a tisztánlátást: szabályozásuk segíthet megőrizni vagy visszanyerni a gyakorlati cselekvéshez szükséges összeszedettséget.

Az érzelemfókuszú megküzdés egymástól jelentősen eltérő kognitív és viselkedéses folyamatokat foglal magában:

•             Kognitív átértékelés és pozitív átértékelés (positive reappraisal): Az ember módosítja, hogyan értelmezi az eseményt, és milyen jelentőséget tulajdonít neki. A pozitív átértékelés ennek egyik formája: a megmaradt értékekre, a helyzetben felismerhető lehetőségekre vagy a személyes fejlődésre irányítja a figyelmet. A tágabb nézőpont kialakítása és a túlzó önértékelési következtetések felülvizsgálata azonban akkor is átértékelés lehet, ha az ember nem tulajdonít pozitív értéket magának a veszteségnek. Az állását elveszítő embernek például a gyakorlati feladatok mellett gyakran azzal is meg kell küzdenie, hogy az elbocsátást személyes értéktelensége bizonyítékának érzi. Az átértékelés során szétválaszthatja egymástól a munkahely elvesztését, saját teljesítményének esetleges hiányosságait és emberi értékét; a helyzet ettől még fájdalmas maradhat, de kevésbé válik egész személyiségét elmarasztaló ítéletté.

•             Az érzések megfogalmazása és az érzelmi társas támasz keresése: A nehéz érzések tudatosítása és kimondása egy támogató beszélgetésben lehetőséget ad arra, hogy az érintett megossza félelmeit vagy szégyenét, és megtapasztalja mások empátiáját. A megértő jelenlét segíthet abban, hogy kevésbé érezze magát egyedül, és rendezettebben tekintsen a helyzetére. A beszélgetés hatása a támogatás minőségétől és az érintett aktuális szükségleteitől is függ.

•             Elfogadás és érzelmi önkontroll: Az elfogadás során az ember tudomásul veszi a helyzet valóságát, és megpróbál együtt élni annak megváltoztathatatlan elemeivel. Ez nem azonos a tehetetlen lemondással, sőt sokszor éppen a további alkalmazkodás feltétele: amíg valaki minden erejét a megtörtént esemény visszafordítására fordítja, nehezebben veszi észre a jelenben rendelkezésére álló lehetőségeket. Az önkontroll az érzések és a viselkedés szabályozására irányuló erőfeszítéseket foglalja magában; segíthet például az indulatok megfelelő pillanatra halasztásában. Funkciója itt is helyzetfüggő: az érzelmi szabályozást és a problémakezeléshez szükséges megfontoltságot egyaránt szolgálhatja.

•             Eltávolodás (distancing) és figyelemelterelés: Az eltávolodás során az ember igyekszik elérni, hogy az esemény kevésbé ragadja magával, vagy átmenetileg kisebb lelki súllyal nehezedjen rá. A figyelemelterelés ezzel rokon, de nem azonos eljárás: egy séta, testmozgás vagy más tevékenység időlegesen megszakíthatja a megterhelő gondolatok körforgását. A humor mind az értelmezésen, mind a figyelem irányán változtathat.

•             Menekülés–elkerülés (escape–avoidance): Ide tartozhat a megtörtént esemény el nem ismerése, a vágyfantáziákba menekülés (wishful thinking), a társas visszahúzódás, illetve az alkoholhoz vagy más szerekhez forduló, elkerülési célú feszültségcsökkentés. E formák rövid távon eltávolíthatják a figyelmet a nehézségtől, tartós alkalmazásuk azonban akadályozhatja a helyzet rendezését.

Az érzelemfókuszú megküzdéshez sorolt stratégiák közös funkciója az érzelmi válasz szabályozása; eredményességüket és következményeiket ettől külön kell megítélni. Az érzelmi szabályozás célja sem minden esetben a feszültség azonnali csökkentése: az ember olykor éppen az érzelmi mozgósítás révén készül fel a cselekvésre.

A rágódás vagy rumináció az elkerüléstől különböző folyamat. Ilyenkor az ember gondolatai újra és újra a rossz érzések, a történtek okai vagy következményei körül forognak, anélkül hogy ez világosabb megértéshez vagy megvalósítható lépésekhez vezetne. Nem a klasszikus menekülés–elkerülés skála másik neve, és nem feltétlenül tudatosan választott megküzdési kísérlet. A tartós elkerülés és a rágódás egyaránt több pszichés tünettel jár együtt. Amelia Aldao, Susan Nolen-Hoeksema és Susanne Schweizer metaanalízisében a rágódás mutatta a legerősebb kapcsolatot a pszichés zavarok tüneteivel, az elkerülés pedig közepes–erőset; ezzel szemben a problémamegoldás kedvező (tünetekkel ellentétes irányú) összefüggése közepes–erős, az átértékelésé és az elfogadásé pedig csupán gyenge–közepes volt. Ezek együttjárások: azt, hogy az elkerülés és a rágódás milyen úton tartja fenn a nehézségeket, a keresztmetszeti adatok nem mutatják meg, de feltehetően eltérő mechanizmusokon keresztül hatnak.

A megküzdési stratégiák hatékonysága sem ítélhető meg az időtényező és a helyzet jellegének figyelembevétele nélkül. Brian Mullen és Jerry Suls metaanalízisükben két alapvető kognitív megküzdési módot hasonlítottak össze: a stresszorra és a saját reakciókra irányuló odafordulást (attention), valamint a figyelmet a fenyegetésről elterelő elutasítást vagy elkerülést (rejection). Rövid távon az elutasító-elkerülő megküzdés járt kedvezőbb testi alkalmazkodással, vagyis enyhébb fiziológiai stresszválasszal és kevesebb tünettel, mivel megóvta a szervezetet az azonnali érzelmi és vegetatív túlterheléstől. Hosszú távon azonban megfordult a kép: a problémára való odafordulás eredményezett jobb fizikai alkalmazkodást, míg a tartós elkerülés kedvezőtlennek bizonyult, hiszen gátolta a helyzethez való hozzászokást és a szükséges gyakorlati lépések – például az orvosi segítségkérés vagy az életmódbeli változtatások – megtételét (amit Suls és Barbara Fletcher átfogóbb metaanalízise is alátámasztott).

Az összegzett vizsgálatok egyike sem mérte azonban ugyanazokon a résztvevőkön a rövid és a hosszú távú hatást, így az időbeli különbség különböző vizsgálatok összevetéséből adódik. Az „érzelemfókuszú megküzdés” egészét ezért érdemes a konkrét eljárásokra, az adott helyzetre és a vizsgált kimenetre bontva értékelni.

A két funkció együttműködése

A két megjelölés funkciókat ír le, nem pedig személyiségtípusokat vagy a cselekvések két mereven elkülönülő csoportját, ezért ugyanaz a cselekedet egyszerre mindkettőt szolgálhatja. Amikor valaki segítséget kér egy barátjától, tanácsot vagy gyakorlati támogatást kaphat, és közben érzelmileg is megkönnyebbülhet. A támogató beszélgetés nyomán csökkenő szorongás megkönnyítheti a tervezést; egy megvalósítható terv pedig mérsékelheti a tehetetlenség érzését.

Egy nehéz beszélgetésre készülő ember például összegyűjtheti az érveit, átgondolhatja a lehetséges megoldásokat, és közben megpróbálhatja csillapítani a dühét, hogy képes legyen figyelni a másikra. Az érzelmek szabályozása itt magát a problémamegoldást is segíti.

A két funkció ugyanakkor akadályozhatja is egymást. Aki mindenáron azonnali megkönnyebbülést keres, idő előtt lezárhat egy nehéz döntést, mielőtt megfelelően mérlegelte volna lehetőségeit, vagy elodázhat egy szükséges lépést. Máskor éppen a vég nélküli információgyűjtés tartja fenn a bizonytalanságot és a szorongást: ilyenkor a problémakezelésnek szánt erőfeszítés már alig segíti a döntést, miközben egyre több figyelmet és energiát emészt fel.

A két funkció együttes jelenlétét Folkman és Lazarus vizsgálata is megmutatta. Száz, 45 és 64 év közötti felnőtt egy év alatt összesen 1332 stresszes epizódról számolt be; ezek 98 százalékában mindkét megküzdési mód megjelent. A megküzdés mintázata erősen összefüggött a helyzet jellegével és értékelésével. Munkahelyi helyzetekben nagyobb szerepet kapott a problémafókuszú, egészséggel kapcsolatos helyzetekben pedig az érzelemfókuszú megküzdés. Amikor a résztvevők úgy látták, hogy tehetnek valamit, vagy további információra van szükségük, több problémakezelő erőfeszítésről számoltak be; az elfogadást igénylőnek ítélt helyzetekben viszont inkább az érzelmi szabályozás került előtérbe. A kulturális sztereotípiákkal ellentétben az érzelemfókuszú megküzdésben nem találtak nemi különbséget; eltérés csak a problémafókuszú megküzdésben jelentkezett bizonyos helyzetekben, például a munkahelyen: a férfiak több ilyen erőfeszítésről számoltak be. Az életkornak ebben a mintában és életkori tartományban nem mutatkozott kimutatható szerepe.

A befolyásolhatóság fontos szempont, de nem egyszerű választóvonal. Egy helyzet egyes részei megváltoztathatók, más részei elfogadást kívánnak; ráadásul az ember tévesen is ítélheti meg saját lehetőségeit. A rugalmas megküzdéshez ezért hozzátartozik az alkalmazott stratégia következményeinek figyelése és szükség esetén a váltás (Bonanno és Burton). A megküzdési rugalmasság és a kedvezőbb lelki alkalmazkodás közötti kapcsolatot későbbi összegző elemzés is alátámasztotta, bár az összefüggés erőssége függött attól, miként határozták meg és mérték a rugalmasságot (Cecilia Cheng, Hi-Po Bobo Lau és Man-Pui Sally Chan).

Egy visszafordíthatatlan veszteség mellett is maradhatnak rendezhető feladatok. Egy hozzátartozó halála után a temetés megszervezése, a hivatalos ügyek intézése vagy a családi feladatok újraosztása problémafókuszú megküzdést kívánhat, miközben a hiány, a fájdalom és a magány elviseléséhez érzelmi támaszra és belső feldolgozásra van szükség. A gyakorlati ügyek rendezése és a gyász átélése egymás mellett, eltérő ütemben haladhat; az egyik területen elért előrelépésből nem következtethetünk közvetlenül a másik állapotára.

A megküzdés mint folyamat

A hangsúlyok ugyanazon megpróbáltatás lefolyása során is változhatnak. Ennek egyik legszemléletesebb példája Folkman és Lazarus (1985) vizsgahelyzetet nyomon követő kutatása, amelynek címe programszerűen fogalmazza meg a tételt: If it changes it must be a process („Ha változik, folyamatnak kell lennie”). A vizsgát három szakaszban követték: előtte, utána az osztályzatra várva, majd az eredmény megismerését követően. Az egyes felmérésekben 189, 140, illetve 136 hallgató vett részt; közülük 108-an töltötték ki mindhárom kérdőívet. A felkészülés idején a hallgató még tanulhat, információt gyűjthet és segítséget kérhet; a vizsga megírása után viszont a teljesítményén már nem változtathat, így elsősorban a várakozás bizonytalanságával kell megküzdenie, az eredmény megismerése pedig ismét új helyzetet teremt. A csoport egészében mind az érzelmek, mind a megküzdési módok jelentősen változtak az idő múlásával. A vizsga előtt a problémafókuszú megküzdés és a pozitívumok kiemelése volt erőteljesebb, a várakozás időszakában pedig az érzelmi eltávolodás szerepe nőtt meg. A vizsga előtt a válaszadók 94 százaléka egyszerre számolt be fenyegetéshez és kihíváshoz kötődő érzelmekről: aggodalomról és félelemről, de reménykedésről és magabiztosságról is. Az osztályzat megismerése után a fenyegetéshez és kihíváshoz kapcsolódó érzelmek gyengültek. A hallgatók ekkor jellemzően vagy veszteséghez, vagy nyereséghez kötődő érzelmeket éltek át, attól függően, hogyan ítélték meg az eredményüket; a kétféle érzelem negatívan korrelált egymással. A résztvevők minden szakaszban a probléma- és az érzelemfókuszú megküzdés több formáját együtt alkalmazták, jelentős egyéni különbségek mellett. A megpróbáltatás különböző szakaszaiban tehát más lehetőségek nyílnak meg, és más erőfeszítések kerülnek előtérbe.

Megküzdés és kimenetel

Egy másik vizsgálatban Folkman és munkatársai 85 házaspár mindennapi stresszhelyzeteit követték; a lemorzsolódás után 75 pár adatait elemezték. A házastársakat hat hónapon át havonta, egymástól elkülönítve interjúvolták meg. A tanulmány a második–hatodik interjúban, tehát öt alkalommal felvett beszámolókat elemezte az előző hét legmegterhelőbb helyzetéről; a megküzdést a Ways of Coping kérdőív átdolgozott változatával mérték. A kérdőív nyolc skálája jól mutatja, hogy a két alapfunkció mögött a gyakorlatban sokféle konkrét stratégia húzódik: a konfrontatív megküzdés, az eltávolodás, az önkontroll, a (mindkét funkciót szolgáló) társas támasz keresése, a felelősségvállalás, a menekülés–elkerülés, a tervszerű problémamegoldás és a pozitív átértékelés.

A helyzet értékelése szorosan összefüggött a választott megküzdési formával. Amikor a résztvevők megváltoztathatónak látták a helyzetet, több tervszerű problémamegoldásról, konfrontatív megküzdésről, felelősségvállalásról és pozitív átértékelésről számoltak be. Amikor úgy ítélték meg, hogy el kell fogadniuk a történteket, inkább az eltávolodás és a menekülés–elkerülés került előtérbe. Az is számított, mi forgott kockán: ha például az önbecsülésük volt veszélyben, több konfrontatív megküzdésről, önkontrollról, saját felelősségük elismeréséről és menekülésről–elkerülésről számoltak be, és kevésbé kerestek társas támaszt. A kimenetelek tekintetében a tervszerű problémamegoldás és a pozitív átértékelés a kielégítőnek megélt eredményekkel járt együtt. A konfrontatív megküzdés és az eltávolodás gyakoribb volt a kedvezőtlennek értékelt kimenetelek mellett, de mindkét utóbbi különbség csak tendenciaszintű volt (p = 0,071, illetve p = 0,069), és nem érte el a szokásos 0,05-ös szignifikanciaszintet. A szerzők szerint a konfrontatív megküzdés kedvezőtlen képe részben a mérőeszközből adódhatott: a kérdőív konfrontatív tételei inkább az indulatos, kockázatos szembeszállást ragadják meg, mintsem azt a higgadt érdekérvényesítést, amelyről a problémafókuszú megküzdésnél szó volt. A szerzők maguk figyelmeztettek arra, hogy a helyzetekről utólag gyűjtött adatok nem mutatják meg egyértelműen az ok-okozati irányt: nem tudhatjuk biztosan, hogy a megküzdés idézte-e elő az eredményt, vagy a már ismert eredmény színezi át a megküzdésről szóló visszatekintő beszámolót. Valószínűbbnek a kölcsönös kapcsolatokat tartották.

Illeszkedés és rugalmasság

Az illeszkedési hipotézis (goodness-of-fit) szerint a megküzdés eredményessége attól is függ, mennyire illeszkedik a választott stratégia a helyzet követelményeihez és a személy által észlelt befolyásolhatóságához. Az elgondolás szerint a megváltoztathatónak ítélt körülmények között a problémára irányuló cselekvés, a kevéssé befolyásolhatónak ítélt helyzetekben pedig az érzelmi megterhelés szabályozása lehet célravezetőbb. Ez azonban nem kizárólagos választást jelent: a kétféle megküzdés ugyanabban a helyzetben is kiegészítheti egymást.

Crystal L. Park, Susan Folkman és Alan Bostrom követéses vizsgálata részben támogatta a hipotézist: a problémaközpontú megküzdés esetében több, az érzelemközpontú megküzdésnél korlátozottabb bizonyítékot találtak az illeszkedés jelentőségére. Eredményeik szerint az illeszkedést inkább az adott személy változó helyzeteiben érdemes vizsgálni, mint állandó megküzdési sajátosságként kezelni.

Az illeszkedés megítéléséhez ezért pontosítani kell, hogy a helyzet melyik részét, milyen időtávon és milyen eszközökkel lehet befolyásolni. Az észlelt kontroll pontossága is számít: az ember alábecsülheti vagy túlbecsülheti tényleges mozgásterét. Emellett azt is meg kell határozni, milyen eredményt tekintünk kedvezőnek: a probléma rendezését, az érzelmi megterhelés mérséklődését vagy a hosszabb távú alkalmazkodást. Ezek a célok eltérő, egymást kiegészítő stratégiákat tehetnek szükségessé.

Az alakítható és az elfogadást kívánó körülmények megkülönböztetését fogalmazza meg Reinhold Niebuhr híres fohásza, a Lelki béke imája: „Uram, adj lelki békét, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget.”

Az illeszkedés gondolatát a megküzdési rugalmasság (coping flexibility) kutatásában vitték tovább. E megközelítés szerint egy stratégia hatékonyságának megítéléséhez azt is figyelembe kell venni, milyen helyzetben alkalmazzák: nincs önmagában jó vagy rossz megküzdés, csak a helyzethez illő vagy nem illő. A rugalmasság abban mutatkozik meg, hogy valaki képes a körülményekhez igazodó stratégiát választani, majd annak eredményességét követve szükség esetén módosítani a megküzdését.

George A. Bonanno és Charles L. Burton a megküzdést és az érzelemszabályozást egyaránt magában foglaló szabályozási rugalmasság (regulatory flexibility) három, egymásra épülő összetevőjét különítette el. Az első a kontextusérzékenység: a helyzet követelményeinek és lehetőségeinek felismerése, valamint annak mérlegelése, milyen válasz lehet megfelelő. A második a változatos stratégiarepertoár: többféle stratégia rendelkezésre állása és alkalmazásuk képessége. A harmadik a visszajelzések hasznosítása: annak nyomon követése, hogy beválik-e a választott stratégia, és ennek alapján a folytatása, módosítása vagy elhagyása. A három összetevő egymást feltételezi: a helyzet pontos olvasása mit sem ér eszközök nélkül, a gazdag eszköztár pedig visszajelzés nélkül könnyen a rossz eszköznél ragad le.

A megküzdés következményei

Lazarus és Folkman tranzakcionális modelljében a megküzdés következményeit rövid és hosszú távon, valamint társas, érzelmi és testi szempontból egyaránt vizsgálni kell.

Rövid és hosszú táv

Rövid távon az adott helyzet alakulása áll a középpontban: mennyire sikerült kezelni a követelményeket, hogyan változtak az átélt érzelmek, és milyen élettani reakciók jelentkeztek. Egy munkahelyi nézeteltérésben például eredmény lehet a feladatok tisztázása, a harag mérséklődése vagy a feszültséggel járó testi készenlét lecsengése. Ezek a változások már az esemény közben megkezdődhetnek, vizsgálatuk tehát nem korlátozódik a helyzet lezárulása utáni állapotra.

Hosszabb távon a szerzők három fő területet különítenek el. A társas működés azt foglalja magában, hogyan boldogul az ember családi, munkahelyi és más társas szerepeiben, valamint milyen minőségű kapcsolatokat tart fenn. A szubjektív jóllét az életével való elégedettségére és viszonylag tartós érzelmi közérzetére vonatkozik; az angol morale ebben az összefüggésben ezt a tágabb lelki állapotot jelöli. A testi egészség körébe a szervezet működése, a testi panaszok és a betegségek alakulása tartozik. A három terület összefügghet, de kedvező vagy kedvezőtlen változásaik nem szükségképpen járnak együtt.

A tartós következményeket az ismétlődő személy–környezet kölcsönhatások, vagyis tranzakciók, valamint a hozzájuk kapcsolódó értékelések és megküzdési erőfeszítések mintázatai is alakítják. Ha például valaki visszatérően elhallgatja a kapcsolati problémáit, az átmeneti nyugalom mellett rendezetlenül maradhatnak a konfliktusok. Más megoldások az együttműködés javításával vagy a támogatás mozgósításával a későbbi nehézségek kezeléséhez is kedvezőbb feltételeket teremthetnek. Egyetlen helyzet kimeneteléből ezért csak korlátozottan következtethetünk a tartós alkalmazkodásra.

A megküzdés eredményességének megítélésében ezért különösen fontos az időtáv. Egy nehéz beszélgetés vállalása átmenetileg fokozhatja a feszültséget, miközben hosszabb távon rendezhetőbbé teszi a kapcsolatot. Az elkerülés rövid időre megkönnyebbülést hozhat, de ha emiatt elmarad egy befolyásolható probléma megoldása, növelheti a későbbi terhelést. Máskor viszont éppen az átmeneti eltávolodás segíthet abban, hogy az ember összeszedje magát. Egy stratégia értékét így a helyzet követelményei, a személy céljai, a rendelkezésre álló lehetőségek és a következmények együtt határozzák meg.

Három út a testi egészséghez

A testi egészséggel való kapcsolat egyik lehetséges közvetítője az élettani stresszválasz. A megküzdés befolyásolhatja, mennyire marad fenn a fenyegető helyzet, hogyan alakul az érzelmi megterhelés, és ezzel együtt milyen gyakran, milyen erősen és mennyi ideig aktiválódnak a szervezet stresszrendszerei. Jelentősége van a regenerációnak is: annak, hogy a mozgósítás után milyen gyorsan áll helyre a nyugalmi működés. A rövid ideig tartó aktiváció segíti az alkalmazkodást; a visszatérő, elhúzódó vagy elégtelenül szabályozott válaszok azonban hozzájárulhatnak a keringési, anyagcsere- és immunfolyamatok tartós megterheléséhez. McEwen későbbi, allosztatikus terhelésről szóló megközelítése az alkalmazkodás ilyen, idővel felhalmozódó élettani költségeit helyezte előtérbe.

Az egészséghatások másik útját a megküzdésként alkalmazott viselkedések saját következményei jelentik. A feszültség enyhítésére használt túlzott alkoholfogyasztás vagy a dohányzás önálló egészségi kockázatot hordoz; ilyenkor az esetleges átmeneti megkönnyebbülés mellett magának a viselkedésnek a későbbi ártalmait is figyelembe kell venni. A megküzdés egészséghatását tehát nem lehet kizárólag a hormonális vagy más élettani stresszreakciók változásából megérteni.

A harmadik út az egészségvédő és a betegséggel kapcsolatos lépések befolyásolása. Ha valaki szorongása csökkentése érdekében tartósan elhárítja tünetei jelentőségét, késlekedhet a kivizsgálással, vagy kevésbé követheti az előírt kezelést. A tagadás következménye ugyanakkor a mértékétől és a helyzettől is függ: bizonyos szakaszokban segítheti az érzelmi alkalmazkodást, míg a szükséges ellátást akadályozó elhárítás ronthatja az egészségi kilátásokat.

A következmények alakulását a megküzdés mellett a terhelés jellege és tartóssága, a korábbi egészségi állapot, valamint az anyagi és társas erőforrások is befolyásolják. A kapcsolat kölcsönös: a betegség, a kimerülés vagy az elszigetelődés maga is beszűkítheti a megküzdés lehetőségeit. Az embernek ilyenkor éppen azokból az erőforrásokból állhat kevesebb rendelkezésére, amelyekre a helyzet rendezéséhez és a felépüléshez szüksége volna.