Poszttraumás növekedés – 6. rész
A növekedés két arca
A poszttraumás növekedés és a pszichés alkalmazkodás kapcsolatát vizsgáló kutatások ellentmondásos eredményeinek értelmezésére Andreas Maercker és Tanja Zoellner egy kétkomponensű, úgynevezett Janus-arcú modellt dolgozott ki, elismerve, hogy a megfogalmazások mindig kompromisszumok. Megfigyelték, hogy az érintetettek beszámolóiban két markáns értelmezési mód rajzolódik ki: az egyik egy funkcionális, konstruktív és valós önmeghaladási potenciállal bíró dimenzió, amelyet elsősorban a traumával való nyílt szembenézés jellemez, eredménye pedig a tényleges érzelmi és kognitív átalakulás (ennek kritériumait alább tárgyaljuk). A másik egy illuzórikus, önáltató oldal, amely – a pozitív illúziókhoz hasonlóan – elsősorban önvédelmi szerepet tölt be: mérsékli a pillanatnyi érzelmi megterhelést, és a megingott kontrollérzet visszaszerzésének látszatát nyújtja. Más megközelítésben ez utóbbi úgy is megragadható, mint az egyén következetes törekvése arra, hogy működését egy korábbi, kihívásmentes állapot sikeres helyreállításának narratívájához igazítsa.
A két összetevő nem zárja ki egymást, és nem zéróösszegű mintázat szerint működik: ugyanannál a személynél egyidejűleg is jelen lehetnek, egymáshoz való viszonyuk pedig az idő előrehaladtával – a személyiségi tényezők jelentős befolyása mellett – dinamikusan átrendeződhet, kétségtelen hatással vannak egymásra, anélkül, hogy elemeik és eredményeik a teljes átvitel szabályát kiszolgálnák. Bár a traumát közvetlenül követő akut szakaszban általában az önnyugtató, illuzórikus értelmezés dominál, és a mélyebb érzelmi-kognitív feldolgozás többnyire csak később veszi kezdetét, ez az időbeli sorrend egyáltalán nem törvényszerű. Szerkezetüket tekintve a két megküzdési forma és elemeik között nincs sem lineáris, sem hierarchikus kapcsolat: nem épülnek egymásra, és egyik sem előfeltétele a másik megjelenésének vagy kibontakozásának.
A konstruktív megközelítés az átéltek és következményeik tudatos újragondolásához, az aktív megküzdéshez, valamint a megrendült alapfeltevések és a korábbi életcélok felülvizsgálatához kapcsolódik. A fájdalmas tapasztalat ilyen irányú feldolgozása tartós változásokat alapozhat meg a mindennapi életvezetésben, a társas kapcsolatok minőségében és az értékrend átrendeződésében. Ez a folyamat nem próbálja „leműteni” a fájdalmat, sőt adott esetben éppenséggel vizsgálható méretűre nagyítja azt. Meglehet, hogy átmenetileg boldogabbak – vagy legalábbis elégedettebbek az életükkel – azok, akik irreális képet alkotnak saját képességeikről, minden felelősséget elhárítanak, kudarcaikért másokat hibáztatnak, vagyis a történteket figyelmen kívül hagyják, következményeiket pedig sikeresen kirekesztik a tudatukból. Ők rendszerint más életterületeken is azt az elvet követik, hogy bocsánatosabb valamit elmulasztani, mint utólag bocsánatot kérni egy elhibázott döntésért. Ezzel szemben a konstruktív törekvés a történtek tényleges feldolgozására és átértékelésére irányul. Ennek része lehet a saját korlátok elfogadása, annak felismerése, hogy bizonyos helyzetekben másokra kell támaszkodni, valamint az is, hogy az érintett tudatosabban dönt arról, mire fordítja az idejét, és miként alakítja kapcsolatait. Az átélt események így fokozatosan beépülnek az élettörténetbe, a változás pedig a mindennapi döntésekben is tetten érhetővé válik.
Mindkét megküzdési módot meghatározott személyiségjegyek segítik vagy fékezik: a súlypontjuk egy-egy alapvető vonáshoz kötődik, így ha az egyén átmenetileg ki is billen, idővel rendszerint visszatér a rá jellemző egyensúlyi állapotba. Éppen ezért a „ne emészd magad!” vagy a „gondold át komolyan!” jellegű biztatásokkal legfeljebb időleges állapotváltozás érhető el, hiszen maga az egyéni pszichés karakter a feldolgozás valódi irányítója. De nevezhetjük kalauznak, karmesternek vagy akár pásztornak is, kinek amelyik metafora tetszik. A „törvény” vagy a „börtönőr” kifejezés azonban már túl merev, a „meder” is csak fenntartásokkal használható.
Rövid távon az illuzórikus megközelítés is támogathatja a megküzdést: részben azért, mert az érintett bizonyos fokig azonosul a felvett szereppel, részben pedig azért, mert az elképzelt megerősödés átmeneti érzelmi védőpajzsként szolgál. Hosszú távon azonban ez a hozzáállás gátolhatja a történtek mélyebb feldolgozását és az aktív alkalmazkodást. Ha csak az elavulásra vár valaki, a magatartás végképp rögzül, a tartós elkerülés és a vágyvezérelt gondolkodás uralkodóvá válik, ami késlelteti, vagy akár meg is akadályozza a valódi pszichés egyensúly helyreállását. Az egyént ilyenkor az a vágy vezérli, hogy a világ visszazökkenjen a régi, „normális” kerékvágásba, amelyben korábban különösebb erőfeszítés nélkül boldogulhatott.
A vélt növekedés révén az érintett úgy érezheti, hogy a krízis gazdagabbá vagy érettebbé tette, miközben e változás tényleges tartalma még kiforratlan, és ennek eredménye a mindennapi viselkedésben vagy életvezetésben alig mutatkozik meg. Ugyanakkor az a tudat, hogy a megpróbáltatások után erősebbé vált, és van mire építenie, átmenetileg mégiscsak enyhítheti a terheket, és segíthet visszanyerni a belső stabilitást. Maga a helyzet kényszeríti ki ezt a paradoxont: az egyén határozottan igyekszik támaszkodni a benne rejtetten jelen lévő önbizalomra. A reményt adó értelmezés azonban önmagában még nem illúzió. Valódi illuzórikus összetevőről akkor beszélhetünk, ha valaki lényegesen nagyobb kedvező változást tulajdonít magának, mint amekkora ténylegesen bekövetkezett, és ennek elismerését adott esetben közvetve vagy közvetlenül a környezetén is számonkéri.
Bár a modell alkotói a fent leírt viszonyulást kifejezetten önáltató működésnek tekintik, elismerik, hogy rövid távon hozzájárulhat az eredményes megküzdéshez – feltéve, hogy nem zárja ki a veszteség elismerését és az aktív alkalmazkodást. Más a helyzet azonban, ha a megerősödés talmi narratívája tartósan kiváltja a valósággal való szembenézést, vagy indokolatlanul távol tartja az érintettet azoktól a helyzetektől, amelyekben sérülékenynek érezné magát, hiszen így értékes tapasztalatoktól eshet el. Terápiás megítélésekor ezért mindenekelőtt az a döntő szempont, hogy ez az értelmezési keret a feldolgozás adott szakaszában támogatja-e vagy inkább hátráltatja a pszichés egyensúly helyreállását. Az viszont minden esetben érvényes figyelmeztetés marad, hogy az úgynevezett poszttraumás növekedést erőltetni nemcsak értelmetlen, hanem kifejezetten ellenjavallt is, hiszen annak elmaradása önmagában semmiképpen sem jelent kudarcot.
Mindkét eljárást személyiségi karakterek segítik avagy fékezik, azaz súlypontjuk valamely személyiségi vonáshoz kötődik, és ha ki is billenek olykor, hamarosan visszatérnek korábbi egyensúlyukba. Vagyis a „ne emészd magad!”, illetve a „gondold át komolyan!” jellegű biztatással legfeljebb átmeneti állapotváltozás érhető el, az egyéni pszichés karakter a történtek feldolgozásának tulajdonképpeni irányítója. De mondhatjuk kalauznak, karmesternek vagy akár pásztornak is, kinek ami tetszik. „Törvénye”, „börtönőre” viszont egyáltalán nem találna, a „medre” is csak fenntartásokkal.
Egyes elméleti megközelítések szerint a szubjektíven megélt növekedés önbeteljesítő módon is hozzájárulhat a későbbi pozitív változásokhoz: a saját fejlődésünkbe vetett hit ösztönözheti azokat a céltudatos erőfeszítéseket, amelyek idővel tényleges átalakulást eredményeznek. Az illuzórikus, hangsúlyozzuk ismét, nem a megoldás látszatát hajszolja, hanem a fájdalom jelenlétét kompenzálja, veszteségének, saját szerepének kikövetésével. Az említett pozitív hatás azonban nem tekinthető általánosan igazolt törvényszerűségnek. Gangel és munkatársai például egy 804 résztvevővel induló, hat hónapos longitudinális vizsgálatban nem találtak bizonyítékot arra, hogy az észlelt növekedés valóban előre jelezte volna a később mért, tényleges pozitív változásokat.
Meghan J. Gangel és munkatársai jelentős negatív életeseményt átélt felnőttek esetén vizsgálták, hogy a poszttraumás növekedés szubjektív élménye valóban előrejelzi-e a későbbi, tényleges pozitív változásokat. Kutatásukban 804 fő részvételével zajló, egymást háromhavonta követő, összesen három mérés adatait elemezték. A vizsgálat során módszertanilag gondosan szétválasztották a résztvevők visszatekintő önértékelését attól, ahogyan a felméréskori állapotuk mutatkozott. Olyan kulcsterületekre fokuszáltak, mint a társas kapcsolatok minősége, a személyes erő vagy az élet megbecsülése. Ezeket az állapotváltozásokat nemcsak ismételt kérdőívekkel, hanem a mindennapi megélést közvetlenül megragadó módszerrel – mérési hullámonként három héten át, naponta kétszer rögzített rövid beszámolókkal – is nyomon követték. A kiinduló állapotot és az egyének közötti tartós különbségeket egyaránt kontrolláló elemzések szerint a szubjektíven észlelt növekedés nem jelezte előre a későbbi mért változást, vagyis az önbeteljesítő növekedés hipotézise nem igazolódott.
E feltevés tágabb elméleti hátterét egyébként Shelley E. Taylor és Jonathon D. Brown pozitív illúziókról szóló klasszikus modellje adja, amely három, egymással szorosan összefüggő jelenséget emel ki: az indokoltnál kedvezőbb önértékelést, a személyes kontroll túlbecslését és a jövőre vonatkozó irreális optimizmust. A szerzők amellett érveltek, hogy ezek a pozitív torzítások – mérsékelt formájukban – képesek fenntartani az érzelmi jóllétet, az alkotó cselekvőképességet, a nehézségekkel szembeni kitartást és a másokról való gondoskodást. Ebből táplálkozott az a várakozás is, hogy a növekedés képlékeny, részben illuzórikus élménye hasonló, önbeteljesítő módon mozdíthatja elő a későbbi valós fejlődést.
Az önbeteljesítő hatást igazából tartalmi mérésekkel sem lehet ellenőrizni, hiszen nagyon szubjektív jelenségről van szó. Hivatkozva a „pozitív illúziók” vonatkozó tanulságaira, elképzelhető, hogy saját képességeinek ismételt megélése, illetve a pozitív visszajelzések megismétlendő próbálkozásokra és kitartó erőfeszítésekre sarkallják, vagyis az élet ráállítható egy pozitív spirálra. Emlékeztetünk, hogy az említett szerzők megállapításaikat szigorúan a mérsékelt torzításokra korlátozták, hangsúlyozva, hogy a valóságtól elrugaszkodott, szélsőséges illúziók már kifejezetten kedvezőtlenek a hosszútávú adaptáció szempontjából. Tézisük szerint tehát a lelki egészség nemcsak összeegyeztethető bizonyos mértéktartó pozitív torzításokkal, hanem azok elengedhetetlenek a sikeres megküzdéshez. Ebben az elméleti keretben a növekedésről szóló belső monológ is betölthet a megküzdést és az erőfeszítést támogató szerepet. Az így szerzett pillanatnyi előnyből azonban önmagában még nem következik, hogy a szubjektív növekedésélmény később valóban pozitív és tartós személyiségváltozáshoz segíti (Gangel és munkatársai), legfeljebb a fellélegzést támogatja, vagyis átvezethet egy komolyabb önvizsgálati szakaszba.
A két mód közötti különbség csak hosszabb távon válik láthatóvá, míg a konstruktív feldolgozás valóban értékes önismerethez, értékrend-változáshoz vezethet, a pusztán illuzórikus megoldás mellett a belső feszültség hosszú távon is fennmaradhat, leggyakrabban zavaró ellentmondás formájában. Ami, tegyük hozzá, provokáció híján szinte észrevétlen marad, ami mellett akár zavarmentes is maradhat az életvitel.
Mindezek részben megmagyarázzák, hogy miért olyan ellentmondásos a szakirodalom, és miért kezelik a kutatók óvatosan a poszttraumás növekedés fogalmát, illetve mindazt, amit ezzel kapcsolatban népszerűsítő írások, motivációs trénerek és szlogenek állítanak. Olykor csodálkozunk, hiszen a vigasz nem abban van/lenne, hogy minden a régi, vagy hogy egy megpróbáltatással szintet lépett az élet, Petőfi nem esett el a csatában… Végső soron a legnagyobb illúzió az, hogy az általunk elképzelt élet lenne a lehető legtökéletesebb, holott az igazi alternatíva talán éppen az, amit élünk. A kérdőívekkel mért PTG és a tényleges pszichológiai alkalmazkodás közötti összefüggések meglepően következetlenek: az önbevalláson alapuló növekedés egyes vizsgálatokban kevesebb szorongással, másokban viszont éppen súlyosabb poszttraumás tünetekkel járt együtt, míg számos kutatásban semmilyen érdemi kapcsolatot nem találtak a kettő között. A különbség már egyetlen módszertani tényező – például a mérés időzítése, vagyis az esemény óta eltelt idő – miatt is elmosódhat, számos további egyéni és környezeti körülményről nem is beszélve.
A döntő kérdés tehát nem pusztán a mért növekedés nagysága, hanem az, hogy milyen arányban keveredik benne a konstruktív feldolgozás és az önvédelmi hárítás. A Janus-modell tanulsága szerint ezért nem elég megkérdezni, hogy érzékel-e pozitív változást magában, szemléletében, hanem azt is vizsgálni kell, hogy a változás tartósnak bizonyul-e hosszabb időtávon is, megjelenik-e a mindennapi viselkedésben és életszemléletben, együtt jár-e a valós élethelyzetekhez való jobb alkalmazkodással, növeli-e a pszichológiai rugalmasságot, integrálja a negatív tapasztalatot, vagy kizárja a tudatából, milyen árat követel mindez a személytől az élete más területein, illetve lehetővé teszi-e a fájdalmas érzelmek elfogadását, vagyis nem szorul rá a vesztség letagadására. Fontos szempont lehet a válaszlehetőségek bővülése, a rugalmasabb alkalmazkodás, valamint az, hogy az ember történetében helyet kap-e a veszteség és a fájdalom is, vagyis mennyire integrált a személyiség. A fennmaradó szenvedés önmagában egyáltalán nem cáfolja a növekedést. Előfordulhat, hogy valaki egy területen valóban gyarapodik, miközben másutt továbbra is súlyos érzelmi terheket visel.
A „rájöttem, hogy erősebb vagyok, mint hittem” mondat mögött állhat annak tapasztalata, hogy az ember elbírt valamivel, amitől korábban félt, az is, hogy múltbeli önmagának leértékeléséből próbál lélektani előnyhöz jutni, de megtörténhet, hogy egy tulajdonképpen nem létező, de vágyott átalakulást fogalmaz meg. Az „engem többé semmi nem törhet meg” mondat eleve gyanús, de a sérülékenység sikeres elhárítása is megfogalmazódhat, ugyanakkor egy illuzórikus képesség vagy élet vágya is. Egyetlen kijelentésből azonban nem dönthető el, milyen folyamat áll mögötte. Ilyen és hasonló megnyilatkozásoknak tartalmát az világíthatja meg, hogyan cselekszik az illető különböző nehéz helyzetekben: képes-e segítséget elfogadni, módosítani az elképzeléseit, vagy elismerni, ha valami meghaladja az erejét. Mérési nehézség, hogy ugyanaz a magas kérdőívpontszám eltérő állapotot is jelezhet, ugyanis a használt növekedéskérdőívek önmagukban nem alkalmasak arra, hogy megbízhatóan szétválasszák az összetevőket és az okokat.
Az érett poszttraumás változás nem azt állítja, hogy „jó volt, ami történt”, hanem képes egyszerre két, látszólag ellentétes igazságot megtartani: bárcsak soha ne történt volna meg – és mégis átformált bennem valamit, amit ma értékesnek tartok. Ez alapvetően különbözik attól az önvédő elbeszéléstől, amely utólag igyekszik hasznosnak nevezni magát a traumát, csakhogy elviselhetőbbé tegye az emlékét, illetve hogy ne kelljen annak személyes komponenseivel foglalkozzon.
Aki azt mondja: „bárcsak ne történt volna meg, de megtörtént, és megváltoztatott bennem valamit, amit értékesnek tartok”, az egyszerre ismeri el a veszteséget és a változás értékét. Az viszont külön kérdés, hogy pontosan mi változott a korábbi állapotához képest. Ennek megítéléséhez a legerősebb alapot az esemény előtti és utáni ismételt mérések adják, amelyeket a mindennapi viselkedés megfigyelése és a közeli hozzátartozók beszámolói is kiegészíthetnek. Annak megállapításához pedig, hogy a változás kifejezetten a traumával függ össze, a természetes fejlődés és más életesemények lehetséges hatását is figyelembe kell venni.
Változás, vagy növekedés?
Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun poszttraumás növekedésnek (posttraumatic growth, PTG) nevezik azokat a kedvező pszichológiai változásokat, amelyek egy súlyos életválsággal vagy traumatikus tapasztalattal folytatott küzdelem nyomán bontakozhatnak ki. A fogalom a korábbi egyensúly helyreállításán túlmutató átalakulást jelöl: az ember bizonyos területeken meghaladja korábbi működési szintjét, új lehetőségeket ismer fel önmagában és az életében, világlátása kiteljesül, kapcsolatai elmélyülnek. Elvileg. A fogalom népszerűségével párhuzamosan a kutatás módszertani nehézségei is egyre világosabbá váltak. Korántsem egyszerű eldönteni, mikor beszélhetünk tartós növekedésről, és mikor csupán a változás szubjektív élményéről, illetve mikor olyan átrendeződésről, amely egyaránt hordoz nyereségeket és veszteségeket.
A tisztánlátáshoz három kérdést érdemes különválasztani.
Az első az, hogy mit él meg az ember változásként, és mi mutatható ki a korábbi állapotához képest. Ebben az olvasatban a mondat első része a hangsúlyos. A poszttraumás növekedést gyakran visszatekintő önbeszámolókkal mérik: az érintettnek utólag kell megítélnie, mennyiben és milyen irányban változott meg a történtek hatására. Ehhez fel kell idéznie korábbi önmagát, össze kell hasonlítania jelenlegi állapotával, majd el kell döntenie, hogy a különbséget minek tulajdonítja. E lépések mindegyike bizonytalanságot rejt. Az emlékezet átalakíthatja a múltról őrzött képet, megváltozhat az önértékelés mércéje, és a válaszokat az az igény is befolyásolhatja, hogy a történteknek értelmet adjon.
Patricia Frazier és munkatársai olyan vizsgálatban hasonlították össze az észlelt és a mért növekedést, amelyben a résztvevőkről a traumatikus esemény előtt és után is rendelkezésre álltak adatok. A résztvevők által utólag jelzett növekedés többnyire nem esett egybe a vizsgált területeken ténylegesen mért változással. Ez arra figyelmeztet, hogy a „sokat fejlődtem a történtek hatására” élménye és a korábbi állapothoz képest mért változás két különböző jelenség lehet. Ráadásul mindkettő a maga módján értékes. Ugyanakkor az ismételt mérések sem tévedhetetlenek, különösen ha maguk is önbeszámolókon alapulnak. Egyes szakemberek, pl. Eranda Jayawickreme és Laura Blackie hangsúlyozták, hogy a változást egy hosszabb periódus vizsgálatával kell ellenőrizni, a megfigyelt viselkedés, a másoktól származó értékelés összevetésével. Annak megállapításához pedig, hogy a változás valóban a traumával függ össze, az életkorral járó természetes fejlődést és más életesemények hatását is figyelembe kell venni.
A második kérdés az, hogy milyen szerepet tölt be a növekedésről kialakított kép a megküzdésben. Gyakorkatilag az első még szubjektívebb származéka, ugyanakkor nagyon közel a motivációhoz. A társaságkeresés például jelentheti a kapcsolódás képességének gazdagodását, de szolgálhatja a fájdalmas gondolatok elkerülését is, az „önmagunk vagy gondolataik elől való menekülést”, ahogy szoktuk hallani. Növekedés-e, ha valaki „eredményes kapcsolati bővítésbe menekült”, de látványosan elhanyagolta az önelemzést, többet keresi mások társaságát, miközben egyre kevesebb vagy felületesebb belső monológokat folytat, vagyis elhanyagolja az önelemzést? Természetesen a poszttraumás növekedés leggyakrabban használt kérdőívének (PTGI) kapcsolati tételei sem egyszerűen az ismerősök vagy a közös programok számát mérik: inkább a közelségre, az érzelmek megosztására, az együttérzésre és a másoktól kapott segítség elfogadására kérdeznek rá. A társas aktivitás növekedését ezért érdemes megkülönböztetni a kapcsolatok elmélyülésétől.
A harmadik kérdés az, hogy mit nyer az egyén a változással, és milyen veszteségek kísérik azt más területeken. Valaki közelebb kerülhet a családjához, miközben részlegesen elveszíti munkaképességét, jobban megbecsülheti az életét, miközben tartós szorongással küzd. Az egyik területen megjelenő gyarapodás és a másikon elszenvedett veszteség egyaránt valóságos lehet.
Hasonlóképpen érdemes árnyaltan szemlélni a trauma után kialakuló óvatosságot. A megfontoltság jelenthet reálisabb mérlegelést és tudatosabb határhúzást, de a veszély elkerülésének merev igénye visszaszoríthatja a kezdeményezést, a spontaneitást és a kísérletező kedvet. Ezt a beszűkülést nem indokolt pusztán azért életbölcsességnek nevezni, mert az érintett kevesebb kockázatot vállal. A változás megítélésében az a döntő, hogy rugalmasabban és saját értékeihez közelebb tud-e élni, vagy egyre több lehetőségről mond le félelmei miatt.
A poszttraumás változás ezért hasznos, tágabb megnevezés lehet ott, ahol az átalakulás iránya és következményei még bizonytalanok vagy vegyesek. Ezen belül helye van a tényleges növekedésnek is, anélkül hogy az egész életutat egyértelmű gyarapodásként kellene értékelnünk. A feldolgozás sikere pedig nem kizárólag a növekedésen mérhető le: az egyensúly helyreállítása, a biztonság visszaszerzése vagy a szenvedés enyhülése önmagában is jelentős eredmény.
A szubjektív növekedés és a pozitív illúziók
A szubjektíven megélt növekedés akkor is jelentős lehet az ember számára, ha nem társul hozzá egyértelműen kimutatható, tartós változás. Az a történet, amely szerint a megpróbáltatás után erősebbé, érzékenyebbé vagy tudatosabbá váltunk, kapaszkodót adhat a továbblépéshez, segítséget önmagunk megértéséhez. Ebből azonban még nem következik, hogy a növekedésbe vetett hit önbeteljesítő jóslatként későbbi fejlődést idéz elő. Egy több mint nyolcszáz résztvevővel indult, hat hónapos követéses kutatásban az észlelt növekedés nem jelezte előre a vizsgált területeken később mért kedvező változásokat. A növekedéstörténet személyes jelentősége, megküzdésben betöltött szerepe, valamint az, hogy elősegíti-e a későbbi fejlődést, ezért három külön vizsgálandó kérdés.
Cathy McFarland és Celeste Alvaro vizsgálatai arra világítottak rá, hogy a növekedés élményéhez múltbeli önmagunk utólagos leértékelése is hozzájárulhat. Fenyegető tapasztalatok után az ember korábbi tulajdonságait kedvezőtlenebbül ítélheti meg, és ehhez képest jelenlegi önmagát fejlettebbnek láthatja: „régen sokkal gyengébb vagy felszínesebb voltam”. Az eredmények szerint ebben önértékelést védő indítékoknak is szerepük lehet. Ez nem feltétlenül tudatos önámítás, és nem jelenti azt sem, hogy minden felismert változás képzelt volna. Inkább arra figyelmeztet, hogy a jelen kedvezőbb megítélése részben a múltról alkotott kép átalakulásából származhat.
Ehhez kapcsolódik Shelley E. Taylor és Jonathon D. Brown nagy hatású elmélete a pozitív illúziókról. Három jellegzetes tendenciát emeltek ki: saját tulajdonságaink és képességeink túlzottan kedvező megítélését, személyes kontrollunk túlbecslését, valamint a jövőre vonatkozó, a rendelkezésre álló bizonyítékoknál derűlátóbb várakozásokat. Elméleti áttekintésük szerint az ilyen mérsékelt pozitív torzítások bizonyos körülmények között támogathatják az önértékelést, a kitartást, a munkavégzést és az emberi kapcsolatokat. Ezzel azt a felfogást kérdőjelezték meg, amely a lelki egészséget minden területen pontos, torzításmentes ön- és világészleléshez köti.
A megközelítés egyik előzménye Taylor daganatos betegekkel végzett interjús kutatása volt. Megfigyelései nyomán az alkalmazkodás három fontos törekvését írta le: az átélt esemény értelmének keresését, a személyes ráhatás érzésének helyreállítását és az önértékelés megerősítését. A betegség közepette az érintettek újragondolták életük fontossági sorrendjét, és keresték, mire lehet még befolyásuk. Az ilyen jelentésadás azonban önmagában nem bizonyít sem illúziót, sem személyiségnövekedést: a reménynek, a cselekvőképesség érzésének és a kedvező önértékelésnek egészen közvetlen oka is lehet.
Taylor és Brown később kifejezetten hangsúlyozták, hogy elméletükből nem következik, hogy a lelki egészséghez szükség volna illúziókra. Állításuk meghatározott, mérsékelt pozitív torzítások lehetséges alkalmazkodási előnyére vonatkozott. A túlzó önbizalom, a veszélyek figyelmen kívül hagyása vagy a visszajelzésekkel szembeni merevség már akadályozhatja a helyes döntések meghozatalát. A kedvező önértelmezés értéke ezért attól is függ, mennyire marad összeegyeztethető a tapasztalatok feldolgozásával és a szükséges korrekciókkal.
A növekedésről alkotott elbeszélés tehát őszinte és személyesen fontos lehet akkor is, ha változásaink mértékét nem tükrözi pontosan. Lehetséges előnyeinek megítéléséhez azonban külön kell választani az átmeneti érzelmi megkönnyebbülést, a későbbi alkalmazkodást és a tartós fejlődést. Kapcsolatukat nem írja le olyan általános szabály, hogy az illúzió eleinte szükségképpen véd, később pedig szükségképpen árt. A reményt adó történet segíthet új lehetőségeket keresni és vállalni, miközben az érintett nyitott maradhat annak elismerésére is, ami továbbra is fájdalmas, miközben bizonytalanságot él át, és segítséget igényel.
Hogy mindez mennyire nem idegen életünk bevett megoldásaitól, azt a ragaszkodásban tanúsított hűség is bizonyítja, amelynek erősségét nem a tények, hanem a remény adja – nem az, amit az illető konkrétan tesz, hanem amit megtehetne. Tulajdonképpen ezt a „csatornát” használja a szerelem és a jogosultság-érzés egyaránt. Nem véletlen gyakori kapcsolatuk, némi időeltolódással… Kapcsolatainkban pedig gyakran annak alapján cselekszünk, amit a másikban remélünk.
Rövid összegzés
A trauma utáni önismerethez ezek az eredmények közvetve kapcsolódnak. Itt is előfordulhat egyfajta képletes „kettős könyvelés”: a magunkról elmondott történet és az, ahogyan a hétköznapokban élünk, tudatos megtévesztés nélkül is eltérhet egymástól. Saját indítékainkról utólag alakíthatunk ki magyarázatot, és régi önmagunk emlékeit is a jelen nézőpontjából rendezzük el. Az élettörténeti önértelmezéshez azonban jóval nehezebb egyértelmű pontossági mércét találni, mint a gombnyomásos feladathoz.
Az önleírás és a viselkedés eltérése sem feltétlenül önámítás. Valaki valóban fontosabbnak tarthatja a kapcsolatait, miközben kimerültsége vagy félelmei miatt még ritkán kezdeményez találkozást. Máskor a változásról szóló történet inkább egy vágyott jövőképet fejez ki, mint már kialakult működésmódot. Az értelmezéshez ezért az általános kijelentések mellett konkrét döntéseket, visszatérő viselkedési mintákat és a változás időbeli alakulását is érdemes megvizsgálni. A közeli emberek megfigyelései további szempontot adhatnak, bár az ő nézőpontjuk is részleges.
A „szomorúbb, de bölcsebb” tétel közelebb áll a mítoszhoz, mint a tudományos tényhez – és ez a poszttraumás növekedés megítélése szempontjából sem mellékes. Ha ugyanis a fájdalom és a lehangoltság önmagában nem jár együtt élesebb tisztánlátással, akkor nincs okunk feltételezni, hogy a trauma utáni állapot megbízhatóbb önismereti nézőpontot nyújtana. Sőt, a válságot követő időszak éppen az a szakasz, amikor a saját változásunkról alkotott ítéletünk a leginkább ki van téve az önvédelmi torzításoknak.
A Poszttraumás Növekedés Kérdőív (PTGI) „személyes erő” skálája például olyan állításokra fut ki, hogy az érintett jobban bízik a saját megküzdési képességében (Tedeschi és Calhoun). Ez a kijelentés azonban tökéletesen megfér amellett, hogy az illető közben jóval kevesebbet kockáztat, ritkábban próbálkozik, sőt, talán egyenesen kerüli azokat a helyzeteket, amelyekben ténylegesen próbára kellene tennie az erejét. A megnövekedett megküzdési bizalom és a beszűkült kockázatvállalás nem zárja ki egymást – és ilyenkor nem feltétlenül a mérés téved, hanem maga a fogalom bizonyul túl szűknek: az „erősebbnek érzem magam” és a „kevesebbet kockáztatok” ugyanannak az éremnek a két oldala lehet, miközben csak az egyiket nevezzük növekedésnek.
A jövőbeli önkép és a megküzdés
Amikor egy megrázkódtatás után újra megpróbáljuk elmondani, kik vagyunk, a múlt mellé odakerül egy elképzelés is arról, hogy ezután mivé kellene válnunk. Ez a jövőbeli önkép már a jelenben alakíthatja a döntéseinket. Ez a teleologikus (célelvű) szemlélet – vagyis hogy az elme a vágyott jövőbeli állapotok mentén formálja a jelenbeli cselekvést – Alfred Adler individuálpszichológiájának központi gondolata, amelyet a „fiktív végcél” fogalmával írt le (Ansbacher & Ansbacher). Tudománytörténeti érdekesség, hogy Adler a személyiség egységét hangsúlyozó holisztikus keretet Jan Christiaan Smuts Holism and Evolution című művéből merítette, és levélben köszönte meg Smutsnak, hogy könyvével „tudományos és filozófiai alapot” adott a pszichológia fejlődéséhez. Az ember aszerint szeretné berendezni az életét, hogy egy bizonyos állapot elérése szavatolja az értékét és a biztonságát. Egy trauma után például megpróbálhat úgy élni, hogy többé ne szoruljon segítségre. Ugyanez a hallgatólagos cél egyik helyzetben túlteljesítésre késztetheti, a másikban viszont visszatarthatja a próbálkozásoktól. Adler felfogásában a fiktív végcél olyan, az egyén által megalkotott és gyakran nem is tudatosuló eszményi önkép vagy végállapot, amilyenné kellene válnunk ahhoz, hogy biztonságban érzezzük magunket, emellett értékesnek és jelentősnek, meghaladva a szorongató és folyton fenyegető gyermekkori kisebbrendűségi érzést. A „fiktív” jelző itt nem hamisat, hanem elképzeltet, az ember által megkonstruáltat jelent: egy belső vezérlő elvet, amely szerint úgy élünk, mintha az elérése garantálná a vágyott biztonságot. Maga a „végcél” pedig a részcélok – például egy diploma megszerzése, egy előléptetés vagy egy verseny megnyerése – mögött meghúzódó átfogó irány: az adleri kérdés mindig az, hogy e részcélok révén milyen emberré próbálunk válni.
Szemléletes példa erre, amikor valaki egy maxima alapján szervezi az életét: „teljesen hibátlanná kellene válnom ahhoz, hogy megkérdőjelezhetetlenül értékes legyek”. Ebben az esetben a fiktív végcél a támadhatatlan, hibátlan én állapota. Ugyanez a belső cél ösztönözhet megfeszített, kitartó munkára, de vezethet elkerüléshez és halogatáshoz is, ha egy megmérettetésen a kudarc veszélye fenyegetné a makulátlan önképet. Adleri nézőpontból tehát a túlteljesítés és a visszahúzódás ugyanannak az elképzelt végállapotnak a szolgálatában állhat – ezért a személyiség megértéséhez a múltbeli okok mellett azt is vizsgálnunk kell, milyen elképzelt jövő szervezi a jelenbeli életvezetést. Míg az egészséges végcél rugalmas, és teret ad az együttműködésnek, addig a merev, sérthetetlenségre törekvő önkép komoly alkalmazkodási nehézségek forrásává válhat.
Adler szemléletének egy másik vonása az életvezetés egészének hangsúlyozása. A trauma utáni változás szempontjából az a kérdés, hogy az olyan felismerés, mint „erősebb lettem”, miként illeszkedik ahhoz, amit az ember a jövőben elvár magától.
A jövőbeli önkép és a megküzdés
Amikor egy megrázkódtatás után újra megpróbáljuk elmondani, kik vagyunk, a múlt mellé odakerül egy elképzelés is arról, kivé szeretnénk válni, milyennek kellene lennünk, vagy milyen állapotot akarunk mindenképpen elkerülni. Ez a jövőbeli önkép már a jelenben alakíthatja a döntéseinket: lehetőségeket nyithat meg, de szigorú követelményeket is támaszthat velünk szemben.
Alfred Adler individuálpszichológiájában a „fiktív végcél” egy ilyen irányadó elképzelés. A fogalom Hans Vaihinger „mintha”-filozófiájához kapcsolódik; ennek a kapcsolatnak a jelentőségét Heinz L. és Rowena R. Ansbacher Adler-válogatása is részletesen bemutatja. A fiktív cél nem feltétlenül tudatosan megfogalmazott terv: olyan előrevetített állapot vagy mérce, amelyhez az ember életvezetése igazodik. Az ember úgy rendezheti be az életét, mintha egy bizonyos állapot elérése szavatolná az értékét vagy a biztonságát.
E szemlélet szerint valaki egy trauma után például úgy élhet, mintha többé sohasem volna szabad segítségre szorulnia. Ugyanez a hallgatólagos cél az egyik helyzetben túlteljesítésre késztetheti, a másikban visszatarthatja a próbálkozástól: a kudarc ugyanis éppen azt a sebezhetőséget mutatná meg, amelyet mindenáron el szeretne kerülni. A jövőkép hatása ezért attól is függ, mennyire rugalmas. Másféle mozgásteret ad a „mindent egyedül kell elbírnom” követelménye, mint az a törekvés, hogy „szeretnék helytállni, és megtanulni felismerni, mikor van szükségem másokra”.
Ez a szabályozásra összpontosító meghatározás kutatható kérdéseket vet fel a testi állapotok, az idegrendszer és a kapcsolatok kölcsönhatásáról. Az elméleti keret empirikus vizsgálatához azonban meg kell adni, milyen megfigyelések alapján azonosíthatók a feltételezett folyamatok, és milyen eredmények támasztanák alá vagy kérdőjeleznék meg a róluk szóló állításokat. A szabályozó folyamat mellett Siegel a szubjektív tapasztalatot, a tudatosságot és az információfeldolgozást az elme további, egymástól megkülönböztethető oldalaiként tárgyalja.
A megélt tapasztalat testi oldalát egészen más nyelven ragadja meg Mária, Colm Tóibín The Testament of Mary című, 2012-ben megjelent kisregényének elbeszélője: „Az emlékezet éppúgy betölti a testemet, mint a vér és a csontok”.
A valódi nyereség és a megküzdés folyamata
A módszertani kételyek természetesen nem érvénytelenítik magát a poszttraumás növekedést, csupán óvatosabbá teszik az értékelést, és józanabb keretek közé szorítják az elvárásokat. Szerencsés esetben a traumával folytatott küzdelem valóban elindíthat olyan változásokat, amelyeket jó okkal nevezhetünk nyereségnek: az élet fokozottabb megbecsülését, a mélyebb hálát, a saját értékekkel való szorosabb kapcsolatot, a nagyobb önazonosságot, a másokkal való együttlét intenzívebb örömét vagy egy tisztább, kevésbé ítélkező spirituális érzékenységet.
Érdemes észrevenni, hogy ezek a tapasztalatok a PTG tudományos konstruktuma nélkül is megállnak a lábukon: nem igényelnek kérdőívet, nem szorulnak előtte-utána összehasonlításra, és nem kell hozzájuk eldönteni, hogy „növekedés” történt-e vagy csupán „változás”. Aki hálásabb, az hálásabb – a mérés nehézsége a tudományos állítást terheli, nem az emberi élményt.
Hogy árnyaltabb képet kapjunk, érdemes mindezt összevetni a megküzdés (coping) klasszikus meghatározásával, amelyet Richard S. Lazarus és Susan Folkman fogalmazott meg: eszerint a megküzdés „folyamatosan változó kognitív és viselkedéses erőfeszítések összessége, amelyek olyan specifikus külső és/vagy belső követelmények kezelésére irányulnak, amelyeket a személy úgy értékel, hogy megterhelik vagy meghaladják az erőforrásait” (Lazarus és Folkman). A definíció minden eleme két korábbi hagyománnyal – a leegyszerűsítő állatkísérleti modellekkel és a pszichoanalitikus énpszichológia merev rangsorával – szemben húz meg fontos határokat. A „folyamatosan változó” jelző szakít azzal a felfogással, amely a megküzdést rögzült személyiségvonásként vagy állandó magatartási formaként kezelte, és hangsúlyozza, hogy a megküzdés helyzetről helyzetre változó, dinamikus folyamat. Az „erőfeszítések” kifejezés elválasztja a megküzdést az automatikus, begyakorolt alkalmazkodástól, jelezve, hogy nem minden adaptív viselkedés számít megküzdésnek. A „kezelésére irányulnak” fordulat függetleníti a megküzdés fogalmát az eredményétől: a kezelés jelenthet aktív uralmat a helyzet fölött, de jelenthet tűrést, elkerülést, minimalizálást vagy elfogadást is – szemben az énpszichológia hierarchikus modelljével, amely előre eldöntötte, melyik elhárító mechanizmus „érett” és melyik „alacsonyabb rendű”. Végül az „úgy értékel” kitétel, a szubjektív kiértékelés (appraisal) az állatkísérleti modellek kognitív szegénységére ad választ, rámutatva, hogy ugyanaz az esemény attól függően válik stresszorrá, ahogyan az egyén a saját erőforrásaihoz mérten értelmezi azt (Lazarus és Folkman).
A megküzdés folyamata és a változás mérése
Egy veszteség után az ember olykor másként értékeli a mindennapjait. Erősebben megélheti a hálát, tisztábban láthatja, kik fontosak számára, vagy újra teret adhat a hitnek az életében. A hála megjelenése önmagában is értékes, és a fájdalommal egyidejűleg is jelen lehet. Ahhoz azonban másféle adat kell, hogy megállapítsuk, mennyit változott mindez a korábbiakhoz képest, mennyire tartós a változás, és milyen szerepe volt benne a veszteségnek.
Richard S. Lazarus és Susan Folkman a megküzdést folyamatosan változó gondolkodásbeli és viselkedéses erőfeszítésekként írta le. Ezekkel az ember olyan külső vagy belső követelményeket igyekszik kezelni, amelyek megítélése szerint próbára teszik vagy meghaladják az erőforrásait. Meghatározásuk az erőfeszítést igénylő válaszokra vonatkozik, a begyakorolt, és elkülönítik ezeketől a különösebb erőfeszítés nélkül működő rutinokat. Figyelembe véve, hogy a két küzdelmi forma közti átmenet fokozatos: ami eleinte tudatos összpontosítást kíván, gyakorlással könnyebbé és megszokottabbá válhat, vagyis a kihívás és a vesződés szintje csökken.
A sikertelen próbálkozás is a megküzdés része, ide tartozhat az is, hogy az ember eltűr vagy elkerül valamit, valamilyen módon mérsékli a rá nehezedő terhet, vagy elfogadja, amin éppen nem tud változtatni. Hogy egy válasz mennyire segíti az alkalmazkodást, azt a későbbi következményeinek ismeretében lehet megítélni.
Lazarus és Folkman a megküzdés két alapvető funkcióját különbözteti meg: a megterhelést okozó probléma kezelését és az érzelmi válasz szabályozását. A kettő gyakran összefonódik. A segítségkérés egyszerre hozhat gyakorlati támogatást, új információt és érzelmi megkönnyebbülést, a feszültség csökkenése pedig több lehetőséggel szolgál a következő döntés számára.
Az pedig, hogy egy állapotmeghatározásnak belső követelménye is van, egy sajátos körkörös folyamatva torkollik. Pl. a „soha többé nem szorulhatok senkire” elvárása maga is olyan terhet indukál, amellyel az embernek mintegy pluszba meg kell küzdenie. Éppen ezért a megküzdés része annak átgondolása, hogy milyen mércéhez akarja igazítani az életét, mely célok tarthatók fenn, és melyek kívánnak módosítást. Így nemcsak a magunkkal szemben támasztott követelményekhez igazodunk, hanem ezeket a követelményeket is alakíthatjuk.
A megküzdés és a helyzet értékelése tehát kölcsönösen formálja egymást. Egy kudarc után másnak látszodhat ugyanaz a követelmény, és egy váratlanul kapott segítség átírhatja, mit érzünk vállalhatónak. A növekedésről szóló utólagos beszámoló azt mutatja meg, hogyan tekint vissza az ember erre a folyamatra a kérdezés idején. A folyamat feltárásához viszont az egymást követő értékelésekről, próbálkozásokról és következményekről is adatokra van szükség, és ezzel ismét érintjük a kutási, mérési kérdéseket. Három különböző kérdés tehát, hogyan igyekeztünk boldogulni, mi változott meg közben, és milyen (elmesélhető) történetet alakítunk ki utólag minderről.
Pozitív életesemények és posztextatikus növekedés
Egy házasságkötés, egy gyermek születése vagy egy szakmai siker is átrendezheti az ember életét és átszabhatja értékrendjét. Az ilyen örömteli fordulatokhoz kapcsolódó kedvező pszichológiai változásokra Ann Marie Roepke a posztextatikus növekedés (postecstatic growth) elnevezést javasolta. A fogalom szintén az önmagunkhoz, másokhoz és az életünkhöz való viszony átalakulására utal, ezúttal egy örömteli tapasztalat nyomán. Roepke 605 felnőtt részvételével végzett online kutatásában a résztvevők beszámolói alapján négy, egymástól elkülönülő területen rajzolódott ki változás: spiritualitás elmélyülés, az élet értelmének és céljainak világosabb megélése, a kapcsolatok javulása és az önbecsülés erősödése. Több növekedést jeleztek azok, akik felidézett nehéz élményüket inspirálónak, jelentéstelinek értékelték, és az véleményük szerint új lehetőségeket nyitott meg előttük. A vizsgálat azonban egyszeri, visszatekintő önbeszámolókon alapult. Így elsősorban arról adott képet, milyen változást tulajdonítottak a résztvevők az eseménynek, a kutatásnak nem volt hozzáférése a korábbi állapothoz, tehát tartós változást közvetlenül nem mért.
Judith Mangelsdorf, Michael Eid és Maike Luhmann 2019-es metaelemzése 122 követéses vizsgálat adatait összesítette: 154 független mintában összesen 98 436 résztvevőét. A kutatások kedvező és kedvezőtlen életeseményekhez kapcsolódó változásokat egyaránt vizsgáltak, többek között az önértékelésben, az emberi kapcsolatokban és az élet értelmességének megélésében. Az egyes jellemzők aktuális szintjét több időpontban mérték meg, majd ezeket az eredményeket összehasonlították. A változás megítélése így kevésbé függött a résztvevők visszaemlékezésétől, bár a mérések többsége továbbra is önbeszámolón alapult. 60 esetben állt rendelkezésre megelőző eredmény. Ezekből meg lehetett állapítani, hogy a későbbi állapot elérte-e, esetleg meg is haladta a korábbi szintet. Ez lényeges különbség: egy visszaesés utáni javulás jelentheti a korábbi állapot helyreállását, anélkül, hogy azon túlmutató növekedés történt volna. A fennmaradó 62 vizsgálatban az első mérésre csak az esemény (tehát vagy pozitív vagy negatív) után került sor. Ezekben követhető volt a későbbi javulás vagy romlás, de az esemény előtti adatok hiányában nem lehetett megállapítani, honnan indultak, illetve milyen volt a megelőző állapotuk. Önmagában természetesen még a korábbi szint meghaladása sem bizonyította volna, hogy a fejlődést az adott életesemény idézte elő. Kontrollcsoport 28 vizsgálat esetén állt rendelkezésre. Az eredményt az alábbi táblázat foglalja össze.
A prospektív vizsgálatok eredményei Mangelsdorf és munkatársai alapján.
| Vizsgált terület | Negatív életesemények után | Pozitív életesemények után |
| Önbecsülés | Statisztikailag nem igazolt kezdeti változás, majd emelkedő tendencia. | Hasonló kezdeti becslés, majd emelkedő tendencia. |
| Kapcsolatok minősége | Kezdeti visszaesés, majd emelkedés. A becsült érték később meghaladta a kiinduló szintet. | Kezdeti visszaesés, majd emelkedés a kiinduló szint fölé. A visszaesés kezdeti becslése nem tért el szignifikánsan a negatív eseményekétől. |
| Az életvezetés fölötti kontroll érzése (mastery) | Kezdeti visszaesés, majd emelkedő tendencia. | A kezdeti becslés kedvezőbb volt, mint negatív események után. Később emelkedő tendencia. |
| Az élet értelmességének megélése | Statisztikailag nem igazolt kezdeti változás vagy időbeli tendencia. | Egy vizsgálatból hat hatásméret állt rendelkezésre. A növekedésre kevés a bizonyíték. |
| Spiritualitás | Statisztikailag nem igazolt kezdeti emelkedés. Az időbeli tendencia nullához közeli. | Nincs prospektív adat. |
A táblázat az esemény előtti mérést is tartalmazó vizsgálatok összesített modellbecsléseit mutatja (Mangelsdorf és mtsai).
Az ismételt mérések azt mutatják, hogy a pozitív és negatív életesemények után egyaránt emelkedhet az önbecsülés, fejlődés mutatkozhat a társas kapcsolatokban és megerősödhet a környezeti kontrollérzet, de az élet értelme és a spiritualitás terén egyik eseménytípus után sem volt kimutatható valódi növekedés, – ami azért különösen figyelemreméltó, mert a visszatekintő PTG-beszámolók éppen ezt a két területet szokták a leggyakrabban kiemelni (Mangelsdorf és mtsai).
Megállapítható, hogy a metaelemzés összességében nem támasztotta alá azt a feltevést, hogy a negatív életeseményekhez általában nagyobb növekedés társulna, mint a pozitív megrázkódtatásokhoz. A kontrollcsoportos vizsgálatokat részletesen áttekintő fejezete nem mutatott statisztikailag igazolható különbséget köztük. Persze az is igaz, hogy a statisztikailag nem szignifikáns különbségek nem igazolnak semmit, hiába álltak rendelkezésre kontrollcsoportok adatai, ugyanis azok tagjai sem feltétlenül éltek eseménytelen életet.
Ez a felismerés módszertanilag mégis kijózanító, ezek szerint a fejlődés pozitív események után is bekövetkezhet, ráadásul ha a kontrollcsoport tagjai is hasonló ütemben változnak, akkor nem az a legfőbb kérdés, hogy mekkora a poszttraumás növekedés, hanem az, hogy egyáltaln helyénvaló a „poszttraumás” jelző.
Tedeschi és Calhoun kifejezetten „rendkívül megterhelő életválsághoz” kötik a PTG fogalmát. Ez a megszorítás elméletileg kivédi a fenti kritikát, hiszen a metaelemzésbe bevont negatív életesemények egy része nyilvánvalóan nem éri el ezt a drámai küszöböt. A védekezésnek azonban nagy ára van: ha ilyen szigorúan húzzuk meg a határt, a PTG érvényességi köre drasztikusan beszűkül, és éppen azok a nagy elemszámú esetek esnek ki belőle, amelyekre a szakirodalom a jelenség gyakoriságát és összefüggéseit alapozza.
Mi következik mindebből?
Senki sem állítja kategorikusan, hogy poszttraumás növekedés nem létezik, a kritikai elemzések viszont arra világítanak rá, hogy a szakirodalom négy különböző jelenséget illet ugyanazzal a névvel. Az első a tényleges, független mérésekkel is igazolható pozitív változás, amely a longitudinális adatok szerint bizonyos területeken (önbecsülés, kapcsolatok, kontrollérzet) valóban megmutatkozik, másutt (spiritualitás, az élet értelme) viszont nem mutatható ki (Mangelsdorf és mtsai). A második a valós, ám ambivalens átrendeződés, amely nem egyértelmű nyereség – ide tartozik a kockázatvállalás visszaszorulása, a fokozott óvatosság vagy az önvizsgálat elkerülése árán történő kapcsolati gyarapodás. A harmadik a konstruktív önértelmezés, amely a trauma tudatos feldolgozásán keresztül idővel valóban jobb alkalmazkodáshoz vezet. A negyedik pedig a fájdalomcsillapító (palliatív) belső elbeszélés, amely segít elviselhetővé tenni a szenvedést, de nem jár együtt mélyebb önismereti változással (Zoellner és Maercker).
A hagyományos kérdőíveken (PTGI) mind a négy folyamat pontosan ugyanannyi pontot érhet. Ez nem az adott mérőeszköz egyedi hibája – hiszen egyetlen utólagos, önbevallásos kérdőív sem tudná szétválasztani őket –, hanem annak a következménye, hogy egy értékelő fogalmat próbálunk leíró módszerrel mérni. Amíg ez így van, a szakirodalom visszatérő kijelentéseit arról, hogy „a traumát átélők felénél megjelenik a növekedés”, érdemes a helyükön kezelni: nem a tényleges személyiségfejlődés közvetlen bizonyítékaként, hanem annak mérőszámaként, hogy hányan mesélik el így a saját túlélésük történetét.
Irodalomjegyzék
Alloy, L. B., & Abramson, L. Y. (1979). Judgment of contingency in depressed and nondepressed students: Sadder but wiser? Journal of Experimental Psychology: General, 108(4), 441–485. https://doi.org/10.1037/0096-3445.108.4.441
Ansbacher, H. L. (1994). On the origin of holism. Individual Psychology: The Journal of Adlerian Theory, Research & Practice, 50(4), 486–492.
Ansbacher, H. L., & Ansbacher, R. R. (Eds.). (1956). The individual psychology of Alfred Adler: A systematic presentation in selections from his writings. Basic Books.
Dev, A. S., Moore, D. A., Johnson, S. L., & Garrett, K. T. (2022). Sadder ≠ wiser: Depressive realism is not robust to replication. Collabra: Psychology, 8(1), 38529. https://doi.org/10.1525/collabra.38529
Frazier, P., Tennen, H., Gavian, M., Park, C., Tomich, P., & Tashiro, T. (2009). Does self-reported posttraumatic growth reflect genuine positive change? Psychological Science, 20(7), 912–919. https://doi.org/10.1111/j.1467-9280.2009.02381.x
Kovács, É., Balog, P., & Preisz, L. (2012). A Poszttraumás Növekedésérzés Kérdőív pszichometriai mutatói hazai mintán. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 13(1), 57–84. https://doi.org/10.1556/Mental.13.2012.1.4
Lazarus, R. S., & Folkman, S. (1984). Stress, appraisal, and coping. Springer Publishing Company.
Maercker, A., & Zoellner, T. (2004). The Janus face of self-perceived growth: Toward a two-component model of posttraumatic growth. Psychological Inquiry, 15(1), 41–48. https://www.jstor.org/stable/20447200
Mangelsdorf, J., Eid, M., & Luhmann, M. (2019). Does growth require suffering? A systematic review and meta-analysis on genuine posttraumatic and postecstatic growth. Psychological Bulletin, 145(3), 302–338. https://doi.org/10.1037/bul0000173
Moore, M. T., & Fresco, D. M. (2012). Depressive realism: A meta-analytic review. Clinical Psychology Review, 32(6), 496–509. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2012.05.004
Roepke, A. M. (2013). Gains without pains? Growth after positive events. The Journal of Positive Psychology, 8(4), 280–291. https://doi.org/10.1080/17439760.2013.791715
Satterfield, J. M., Monahan, J., & Seligman, M. E. P. (1997). Law school performance predicted by explanatory style. Behavioral Sciences & the Law, 15(1), 95–105. https://doi.org/10.1002/(SICI)1099-0798(199724)15:1<95::AID-BSL255>3.0.CO;2-Y
Siegel, D. J. (2010, June). Daniel J. Siegel: Interpersonal neurobiology [Interview by S. Prengel; transcript]. Proactive Mindfulness. https://proactivemindfulness.com/zug/transcripts/Siegel-2010-06.pdf
Siegel, D. J. (2012). The developing mind: How relationships and the brain interact to shape who we are (2nd ed.). Guilford Press.
Siegel, D. J. (2020). The developing mind: How relationships and the brain interact to shape who we are (3rd ed.). Guilford Press.
Smuts, J. C. (1926). Holism and evolution. Macmillan.
Taylor, S. E., & Brown, J. D. (1988). Illusion and well-being: A social psychological perspective on mental health. Psychological Bulletin, 103(2), 193–210. https://doi.org/10.1037/0033-2909.103.2.193
Tedeschi, R. G., & Calhoun, L. G. (1996). The Posttraumatic Growth Inventory: Measuring the positive legacy of trauma. Journal of Traumatic Stress, 9(3), 455–471. https://doi.org/10.1007/BF02103658
Tedeschi, R. G., & Calhoun, L. G. (2004). Posttraumatic growth: Conceptual foundations and empirical evidence. Psychological Inquiry, 15(1), 1–18. https://doi.org/10.1207/s15327965pli1501_01
Tóibín, C. (2012). The testament of Mary. Scribner.
Yeung, J. C., Lam, H., & Chan, D. K.-S. (2026). Depression and accuracy of judgment: A meta-analysis. Clinical Psychology Review, 128, 102752. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2026.102752
Zoellner, T., & Maercker, A. (2006). Posttraumatic growth in clinical psychology—A critical review and introduction of a two component model. Clinical Psychology Review, 26(5), 626–653. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2006.01.008