München művészeti gyűjtemény
Alte Pinakotek, művészeti gyűjtemény Münchenben. Kevés ilyen van a Rajna-IJssel-en innen. Három ujjunkon megszámlálhatnánk. Legyen öt.
Látható itt da Vinci, Tintoretto, Velázquez, Dürer, Botticelli, Cranach, Lippi, Rembrandt, Brueghel, van Dyck, Raffael, Rubens, van der Weyden és sokan mások. Nem időrendi felsorolás, értékrendben sincsnek. Kedvencek az itt levők közül? Alapesetben és általában Botticelli és Rembrandt, mindenekelőtt az utóbbi, de van itt más is, aki figyelemre méltó, Lippi pl., sőt, nem is egy olyan, aki megragad a szívben. Ráadásul a 18. század végétől még zsúfoltabb a kedvencek mezőnye.
Legnagyobbnak tartott ebben a gyűjteményben? Rubens, talán. Dürer kívül (felül, ebben a válogatásban) esik a kategórián.
Szív és értelem harca. Bennem zajlik. Nem értettem mi az a feszültség, amit elhoztam a kiállításról. Próbálom összefoglalni.
A szív Rembrandt, az értelem Rubens. Egyik jelző sem 100%-os tisztaságú, de ezt nem is kell mondani. A kettő közötti térben ott lebeg Dürer alakja és három műve. Illetve sok más is, de azokról most nem eshet szó, meghaladná az idői keretet, de visszatérek.
Tehát nagyon rövid leszek, találkozunk még a gyűjteménnyel, most csak a felszeletelt kenyér mellől néhány morzsát felcsippentek.
Van egy 19. sz.i részleg, amit most nem akartam képről-képre bejárni. Egyrészt számoltam az emberi befogadóképesség határaival, másrészt a francia 19. sz-ot mondhatni elég jól ismerem. Gondoltam végigsétálok, amelyik alkotás megszólít…
Már messziről észrevettem, egészen más volt mint a többi. Nem is tudtam, hogy van itt az egyik kedvencem alkotásából, de most még nevesíteni sem szeretném, túl sok lenne.
Át a nagygalériába.
Leonardo Da Vinci
Madonnája a művész korai műve. Mondhatni nagyon korai. Nagyon, nagyon korai. Megrendelésre készült, ami mondjuk természetes, az ifjút a nagyhatalmú mecénás is befolyásolhatta, ki tudja mennyi időt adott rá, stb.
Sajnos da Vincinek ez a festménye technikailag sincs tökéletes állapotban (ami nem egyedi eset), jelentésében pedig kérdés, hogy mit akart közölni. Persze van benne valami, amire csak a legnagyobbak képesek, de olyan mint gleccser, ami lekéste az olvadást.
Lehet, hogy van ilyen anya a világon, de ilyen gyermek nincs. Egyenesen bizarr a kis Jézus alakja, de ha így kérték, így festette. Nem is gyermek, mert mégiscsak más, de itt épp az a lényeg, hogy nem másként nem más.
Értjük, hogy ez inkább gótika, mint reneszánsz, és nem lenne szerencsés számonkérni rajta azt, amit soha nem is állított… Van, amikor a szép tud csak támogatni spirituális értelemben, ezért vagyunk olyan kényesek, igényesek iránta.
Ámde a művészeti alkotásokra nem úgy tekintünk, mint a bíróság a tárgyi bizonyítékokra, nem lapozzuk fel a da Vinci albumot valamilyen kérdéssel, hogy lássuk mit is mond a reneszánsz mester róla. Ha a fenti feltételekkel nézzük, akár tetszhet is, de merem állítani, ha az alkotó neve nélkül lenne kiállítva, kevés látogató állna meg előtte áhítattal.
Tintoretto
Nem a legsikeresebb műve, megintcsak a megrendelő igénye, ki tudja mi más lehet a háttérben. Azt hiszen nem is lehet feltenni a fotóját a f.bookra, meztelenség okán letörlik.
Nem volt könnyű aktot festeni T. korában, és itt nem a szobahőmérséklet problémájára utalok. Ez még nem a François Boucher kora és technikája. Mégis, ilyen blazírt tekintetű nővel még a fodrászatban sem szeretnénk találkozni, inkább a Jökull, az Eyjafjallajökull. Mármint azt ölelni.
Egy mitológiai jelenetet ábrázol, in flagranti téma, és a történet szerint a hölgy megrémül, vagy megdöbben, de legalábbis meglepődik, ezen a képen viszont mintha egy pillangógyűjteményt nézegetne, azt sem túl lelkesen. Megtudunk legalább annyit, hogy igen, már akkor is használtak borotvát. Legalábbis azelőtt, mielőtt meglepték volna őket.
Csak az alvó vagy halott emberek ennyire közömbösek a tekintetekre, és lehet, hogy éppen ez az üzenet?
Mellesleg megjegyzem, a gyűjtemény nem idősödő nők olyan jellegű képeiről kapta a nevét…
Rembrandt
Ifjúkori önarcképe, Krisztus feltámadásáról egy sorozat, meg néhány más képe látható itt.
Előbbire nem kívánnék sok szót vesztegetni. Ifjúkori mű, és mint tudjuk, az ifjúkor nem bűn, hanem tékozlás. Ha viszont itt lógna a nappalimban…, akkor lenne nappalim. Na, azért…
Krisztus feltámadásában már érik az igazi művész, de még át kell menjen sok megpróbáltatáson és gyászon, hogy az 1660-as évekre az legyen, akinek született. Egyedi, összetéveszthetetlen alkotóvá. Egyes művészettörténészek vitatják a „nagy váltás”, „elmélyülés” eseményét, és szakértők vitájában innen a pálya széléről nemigen érdemes belekotyogni.
„Isten hozta, Rembrandt úr, ez a való élet! Miután minden együttérzésével van köztünk, Öné minden tiszteletünk és szívünk teljes igyekezete, hogy megértsük, befogadjuk üzenetét, mit képeivel küldött nemzedékeken át.”
Az élet amúgy is felgyorsul a kor előrehaladtával. Brutálisan. Nézzük csak meg. Egy 15 éves serdülő számára 1 esztendő leélt életének 6,66%-a, egy 65 éves számára az 1 év eddigi életének mindössze 1,53%-a, tehát 4,3-szor kevesebb. Az időtartam ugyanaz, a szubjektív átélés az, ami változott. Rembrandt még kapott életet, hogy amikor az idő sürgetését megértette, megfesthessen még néhány maradandó alkotást. Ezek a világ tárgyi és érzelmi örökségének részeivé váltak.
A bibliai jeleneteket nézve az a kérdés merül fel az emberben, hogy vajon jobban meg tudja-e ragadni az üzenetet a művész a maga eszközeivel, mint mondjuk egy teológus, aki a kornak, a korabeli nyelvnek és az fogalmazásnak is szakértője? Buta kérdés persze, hiszen nem egymással versenyez ez a két megközelítésmód. Utóbbi egy műhelymunka, figyelni kell a fogalmazásra, a korabeliek felismeréseire, a hagyományra, a konfesszióra, az új felismeréseket is ezek kontextusába kell elhelyezni.
A művész ellenben szabad. Senki nem vonhatja kérdőre, hogy az emmausi ház miért templomszerű, és miért a kenyérből árad a fény, holott Jézus is ott ül az asztalnál. Talán mert az 1660-as években az (úrvacsorai) kenyér „világított”, miközben jelen volt ugyan Jézus, de nem hús-vér valóságban, és a kezdeti állapot, az eredeti esemény bátorít és vigasztal, miszerint így volt ez kezdettől, pedig „jelen van”.
Egy művésznek szabadsága van úgy értelmezni, ahogy ő személyesen megélte, akkor is, ha zord prédikátorok „kárhozatos bálványimádást” kiáltanak. Tehetsége volt hozzá, meg is festhette gondolatait, érzéseit. Elengedi a fényeket, megtartja a melegséget.
Nem akarom mindenáron befoltozni a kérdéseket, de úgy tűnik, hogy Rembrandt szerint minden kor megtagadja Krisztust, aki minden közömbösségünk, kételkedésünk ellenére köztünk van, és minden kényszer nélkül hívja a népeket, és hogy Isten a maga igazságát nem a Szentírásba lehelte, hanem a Szentírás által leheli ki, nyitott szívekbe.
A Jézus feltámadásának jelenetében sem teologizál, csak éppen megérinti a lelki látást, mintha egy résnyire, nagyon keskeny résnyire kinyitná a menny ajtaját. „Nincs is ott ajtó, az nem úgy működik!”- okoskodik a teológus.
Hagyjuk rá, nincs értelme vitatkozni vele, őrizzük csendben a spirituális bizonyosságot: Rembrandt ki tudja nyitni. Résnyire, csakhogy tudjuk merre van a kijárat, vagy a terített asztal, a mennyegző.
Profán szentháromság, a „profán” csak biztonságból került ide. Isten, ember és tárgyi világ, azaz angyal, holt és szikla, amit könnyen lehámoz az angyal a halálról (avagy lefúja a habot, minthogy Bajorhonban vagyunk), anélkül, hogy hivalkodna isteni erejével. Könnyű művelet számára, mit egy köhintés. Tudja a titkot, amit mi nem. Hogy van valami állandó az Univerzumban, ahogy a földön is, könny és nevetésben például, akkor is, ha csak az utóbbiról akarunk tudomást venni, azt emeljük ki és arra hajtunk.
Hitvallásunkban sem azt mondjuk, hogy hiszek a bűn örök létezésében, a bűnösségben, mint állandóban. A teve sem homokot legel. Szóval tud valamit az angyal, amiről az emberiség meg-megfelejtkezik, ezért olyan számára a művelet, mint egy hétköznapi kalapemelés. Van benne valamennyi tisztelet, de nem izzasztó. Spirituálisan, úgy értem. Jár ez a hithez.
Rembrandt olyan művész, akinek megnézzük valamely alkotását, aztán úgy távozunk, mint aki nem hagyott különösebb nyomot lelkünkben. Észrevétlen azonban mégis elkezdi formálni érzelmi és spirituális világlátásunkat. Nem akarjuk szétszedni, részleteiben látni, talán tanulmányozni sem, de tudunk vele nevetni és szomorkodni.
Amsterdam sötét utcáin (17. sz. közepe) vigigszáguldó sírások és nevetések kerülnek ecsetére, ezért mélyről jövő érzések sugároznak képeiről, jelzőfények, amely megakadályozzák, hogy a világ eltévedjen, összeroskadjon, magyarán. Úton vagyunk, sugallja, többek között fiatalságból öregségbe, örvendjetek az életnek, de ne várjatok egy paradicsomi állapotra, az otthon maga ez az út, örömökkel és tragédiákkal.
Albrecht Dürer
Idősebb Ajtósi Adalbert, azaz Albrecht Dürer egy nürnbergi aranyműves lányát vette nőül, akitől tizennyolc gyermeke született, köztük harmadiknak az ifj. Albrecht Dürer, Ajtósi Adalbert, latinosan Albertus Dürer, a 15-16. sz. fordulójának egyik legnagyobb művésze. Apjáról nem tudni hogy német, vagy magyar felmenőkkel rendelkezett, egyik testvére, a Jánosnak (Johannes) fordított harminc esztendeig nagyváradi plébános volt.
Ajtós nevű helységről nevezte magát édesapja, a kor szokása szerint. Ez a helység állítólag Gyula környékén feküdt, de a török időben teljesen elpusztult, mondjuk úgy, hogy természetes anyagból készült épületei akár két nemzedék alatt teljesen felemésztődhettek, beépülve a humuszba.
Magyar volt vagy sem, a művészet nézőpontjából értelmezhetetlen probléma. Nincs értelme ezen vitázni, az ifjabbik Dürer nem beszélt magyarul, de olyan egyetemes nyelven szólt hozzánk, amit mind és mindenkor megérthetünk. Most például néhány gondolatot közöl nem beszélt nyelvén.
Nemcsak művész, majdhogy tudós is volt, életének utolsó szakaszában elméleti műveket is írt, de úgy halt meg, hogy igazán nagyszabású festményt nem készített.
Egyetlen ismert próbálkozása a nürnbergi városháza nagy termének kifestése, de végül ő maga csak a vázlatot készítette, amit aztán mások festettek meg, majd átdolgoztak, aztán restauráltak, később szétbombáztak, újjáépítettek és -festettek. Itt tartunk ma. Hírek szerint helyenként ismét mállani kezdett a festmény…
Mindszentek nevű oltárképe egyike a kevés fennmaradt hasonló tematikájú festményeinek. Nem az alakok kidolgozása, hanem a tömeg elrendezése, a kép szerkezete az érdekes, és hát az Atya, mint ősz öregember, ami nem biztos hogy jó irányba terelgeti gondviseléséről alkotott tapasztalásunk vagy képzelőerőnk.
Itt őrzött önarcképe már igazán reneszánsz mű, bár a kor átmenet a kettő között, a mesterek idegrendszeréből még nem halt ki a gótika. Láthatjuk Cranach mester esetében is. Mint két folyó, mikor összefolyik, és egyikük viszi tovább a nevét.
Közel 200 év telt el azóta, hogy többszöri próbálkozásra Petrarca 1336-ban felkapaszkodott a Mont Ventouxra, ami sportrajongók számára is ismert lehet a Tour de France legkeményebb hegyi szakaszáról. Nem magas hegy, de versenyszerűen még autóval sem könnyű, nemhogy izomerővel. (Volt egyszer egy éjszakai próbálkozás, olyan erős szél fújt, hogy vissza kellett fordulni. Minden bizonnyal életmentő volt a döntés.)
Szóval eltelt 200 év azóta, ahonnan egyesek a reneszánsz gondolatot eredeztetik. Ami következik az már az érett középkor. Végefele túlérett már, és le is esik fájáról először a neve, majd az öntött betűs nyomtatás elterjedésével lehull mindenestől. Sírköve marad, mondhatni végtelen hosszú epitáfiummal. Latinos történészek fürkészik sorait.
Lassan, óvatosan, a kor ritmusában és szokása szerint, de végül csak megérkezett a reneszánsz az európai művészetbe. A reneszánsz is idealizál, nemcsak Barabás Miklós, de az előbbi mégiscsak a konkrétból, a valósból szeret kiindulni, figyelembe veszi az évek gravitációját a szem alatt, mondjuk, mi több, elmerül a „kéznéllevő”-ben, és ez már egy lépés lehet a „létfelejtés” fele, ahogy fogalmazott a 20. sz. egyik legeredetibb gondolkodója.
Mindig az irány a fontos, nem annyira a konkrét állapot. Ha mélyben vagy, de kifele tartasz, boldogabb vagy, mintha följebb lennél, ellentétes tendenciában.
Dürer. Itt van pl. a Kezek c. műve, amit Imádkozó kéz-ként ismerünk, ami a világ legismertebb és legtöbbet idézett ilyen jellegű alkotása. Nem idealizál, mutatja bütyköket és a szorongatásban megváltozott tartású ujjat is. Mégsem fénykép-szerű az összhatás.
Justin Bieber a kép reprodukcióját a bal lábára tetováltatta, Andy Warhol sírkövén is ez szerepel. Egyiket sem tudom megmutatni, neten viszont fellelhetők. Az un. imádkozó kéz Bécsben található, arról van saját fotó.
Egyik önarcképe is itt van, ebben a gyűjteményben. Számomra tőle ez a nr. 1., a második a Louvre-ban van. Utóbbi vándorévei alatt készült. Tekintetéből, mondhatni szemünk előtt látszik kihullni az ifjúkori pimaszság, huncutság utolsó foszlányai, szerelmes és közös jövőjüket tervezi jegyesével. Komolyság légköre ölelgeti. Tessék megnézni.
Ennél 28 éves. Krisztus-szerű gesztusokkal, és ez nem blaszfémia, Dürertől távol van ez a gondolat. A kéz áldás utáni pihenőjét tartja. Belenéz mélyen a gépbe, akarom mondani az ecsetbe. Azt kérdezi tőlünk: „te milyen arcot látsz, amikor belenézel a tükörbe?”
Nem létezhet lenyűgözőbb portré a 16. században, bár, ismétlem, Cranach mester, egyébként barátja, igazán magasra tette a mércét, bár javarészt a sablonokban élt, sajnálatosan. Erről még lesz szó.
Megérkezett tehát a reneszánsz, amitől távol áll a nyers realizmus, de a hazugságot sem szívleli.
Másik alkotása A négy apostol.
„Pontatlan, mondja a teológus, Márk nem volt apostol, vagyis nem apostol volt, hanem evangelista.” Fogom a fejem, próbálok megnyugodni, nézem a mennyezeti csillárt, a látogatókat, megnyugodva konstatálom, hogy az ég nem szakadt le, a világ forgása nem állt meg, sőt, igazából senkit nem rázott meg a nagy okosság.
Legyen akkor három apostol és egy evangelista, javítsunk bele a feliratba, bár, ha valaki jól figyel, sokkal inkább a modern pszichológia által felismert négy jellegzetes személyiségtípusról szól a kép, négy típus, mindegyik pozitív néven: örömhír. Az apostolokról amúgy is csak elképzelésünk van. Pajeszük volt, az nyilvánvaló, az mózesi előírás, de a szakáll, hosszú haj csak opció.
Életnagyságnál nagyobb alakok, alul egy korábban eltávolított, egy évszázada visszahelyezett eredeti felirat, a művész üzenete a világi uralkodóknak, hogy tartsák tiszteletben a Biblia tiszta szavát, óvakodjanak a vallási csábítóktól és a hamis prófétáktól.
Dürer kifejezett kívánságát, hogy a képeket tartsa meg Nürnberg és soha ne adja át senki másnak, nem sikerült teljesíteni.
München nem adja vissza a képet, ami a történelem szeszélye során hozzá került. Reméljük nem lesz ez a kép Dürer almája (). A nürnbergi repteret Dürerről nevezték el, és még nagyon sok mindent, amivel azért csak nyugszanak a kedélyek, és a világ rendje és békéje remélhetőleg helyreáll.
Vajon miért ragaszkodik München annyira a képhez? Az értéke, a szépsége, vagy ahhoz a szellemi hagyatékhoz, amit a művész általa közöl? „Ami Dürerből múlandó, az itt van a kő alatt” – idézem emlékezetből Nürnbergben levő sírjának feliratát. Színek és látomások feloldódnak a talajvízben, de új színeket kever a Mindenható, örök alakot, amin nem pattogzik fel többé a festék.
Luther 1518-ban, igen zivataros időben tartózkodott Nürnbergben, ahol össze is barátkozott Dürerrel, aki nekiajándékozta néhány gyönyörű metszetét, később megszerezte a reformátor néhány fontos írását. Az egész életében hívő keresztény Dürert megragadták Luther tanai, és bár Nürnberg polgárainak többségével néhány tanítványa is csatlakozott a reformációhoz, ő haláláig katolikus maradt.
Martin Schongauer
Szent Családja igazi bájos alkotás. Nem kell minden festményt ábrázoló hűsége alapján megítélni. Vannak más szempontok is, bár a széptől mindig várunk valamit, mégsincs szavatolva a hatás, ahogy például a logikailag összefüggő sem garancia az igazságra. Schongauer ebbe a kategóriába tartozik, mint mondjuk Donizetti vagy Filippo Lippi.
Utóbbi ebben a gyűjteményben egyik kedvencem lett, Mária a gyermekkel alkotásában egyszerre van jelen a báj, a szomorúság és az a titok, amit a prófétikus szó terhelt Máriára. Jócskán gótika még, de egyszerűen és szó szerint lenyűgöző.
Vissaz Schongauerhez. A művészt a németországi késő gótikus festészet utolsó és legkiválóbb tagjának tartják. Sajnálom, de a kor legmegragadóbb születésábrázolását (Szent Család) nem tudom megmutatni, az ugyanis Bécsben van. Szóval Martin Schongauer, sokfele vándorolt, de colmarinak mondják, szelíd, lírai temperamentumú festő, mesterműve a Madonna a Rózsakertben (egykori domonkos templom Colmarban), ezt viszont mutatom.
A tekintetekben benne van a 15. sz. második felének spiritualitása, a kor művészeinek felfogása élethez kapcsolódó nagy kérdésekről. Figyelem! A gótika szabályai szerint kell nézni és értékelni!
Protestáns világképemet a sok sablonos Mária-ábrázolás képes túlterhelni, és emlékszem egyik neves galériában egyszerűen lekapcsolt a szoftver a barokk kor dömpingjétől. Tartozunk saját látásunknak annyival, hogy bizalmat szavazunk neki, de azzal, hogy minden képet befogadok, kriptává változik a lelkem, ahol denevérek lógnak a mennyezetről, az oltáron pedig elszáradnak a virágok.
A colmari Madonna viszont merész alkotás, nemcsak szép. Mondhatni egy kulcslyuk, amin keresztül belátni valahová, hol nincs képmutatás, de van szeretet. Nem az a babasimogatós kép, hogy a műanyagcuccaid szikráznak, ha közelébe mész. Éppen ellenkezőleg, és ebben rejlik ennek a képnek, illetve más jelentősebb gótikus alkotásoknak az üzenete: Jézusnak megvan a tekintélye (szívünkben), ezért bátran lehet gyerek, gyenge, kiszolgáltatott, mert semmi nem veszélyezteti státuszát.
Rubensnek
nagyon sok műve szerepel a gyűjteményben, vegyes minőségben. Több tömegjelenet, és egy pár portréja, a jelek szerint nagyon korai szakaszban, tulajdonképpen még csak jegyesek. Úgy könnyű festeni. Mondják a fotósok is, ha a menyasszony és a vőlegény szerelmes egymásba, akkor nem gond szép képeket készíteni.
A vőlegény maga a festő, áruljuk el, mintha titok lenne. Bájos neje fiatalon fog meghalni. Ők még nem tudják, de mi már ezzel az ismerettel nézzük finom mosolyát, és megcsavarja szívünket a fájdalom.
A festő, Rembrandt-tal ellentétben, jólétben élt, sikeresnek, elismernek számított már fiatal korában, ezért azt is megtehette, hogy képeinek kevésbé fontosnak tartott részeit segédeivel készíttesse el. Megvolt a minőség is, mondjuk az arcvonásokban, de ment a mennyiség is, az hozta a pénzt.
Ezen a képen Rubens harisnyái pl. ügyetlennek tűnnek az arcvonások részletességével, kidolgozottságával szemben. Feltételezik, hogy a művész csak a képnek egy részét festette, a többit segédeire bízta.
Bear Grylls is csalt, igen, de az igazi kérdés mégiscsak az, hogy vajon túlélhetjük-e a dzsungelt tanácsaival.
Itt van egyik nagyszabású műve, a kárhozottak alázuhanása a pokolba. „Festmény, amely éppen most kapta a festő halálhírét.” Nem kedvenc témám, amikor a szereplők közül senkit nem lehet megkínálni egy csokival, mert látszik, hogy már nincs igény rá. Vagy egyszerűen idő sincs kinyitni palackozott fényeket.
De „ha kardforgatóval találkozol, rántsd elő a kardodat. Ne szavalj verset annak, aki nem költő.” Saját szabályai szerint kell kezelni ezt és a többi rubensi művet is.
Következő képe az Utolsó ítélet, vagyis A nagy ítélet. Mintha csak a káoszban tudná elképzelni a világot. Mészárlás zajlik, a nézőben is, és van olyan idő, lelkület, életállapot, amikor valószínűleg erre van szükség. Súlyos szó gurul végig a vásznan, tarol csendet és életet.
Nemcsak ő, akár más 20 személy is dolgozhatott rajta, de Rubens vette a neve alá, és ő tartotta a markát is, mert ez is benne van, akármennyire is próbáljuk idealizálni a felső művészi alkotásokat.
Nagyszerű alkotás, kétségtelenül, mégsem rajongok érte.
Idegen. Annyit megtudunk, hogy a bibliai szereplőkön kívül mindenki más meztelen utazik, vagy ide vagy oda, le vagy fel.
Rogier van der Weyden
Nagyon szerethető művész. Itt, mondhatni legismertebb műve, „A királyok imádása” látható, bár nem ezt tartják a legsikeresebbnek.
Lehet örömködni, hogy lám, a képen, Mária feje fölött, ott van már a kereszt, korpusszal, de nem ez a kép legjelentősebb értéke.
Essünk túl Mária ábrázolásán, hiszen abban nincs kompromisszum, nem női alakot, konkrét arcot festenek ebben a korban, és később sem, hanem egy elvont ideált. Mária a tökéletes nő, aki kegyelmet talált, aki méltónak találtatott. Mária, a Photoshop-terminológiában porcelánbaba, külsőképpen, belül pedig egy mély titkot hordoz. Azt hiszem a képen ez tisztán látszik. Ő maga a templom, ahol a szentség lakik, ami nem tartalmazza a hétköznapit. Nem része a földi, szennyezett valóságnak, bizonyos értelemben.
József azonban már visszahoz a világba. Egy 70-75 éves férfit látunk, olyan arccal, mint aki…, igen, mint aki elhunyt nejének koporsójába tekint.
Még mindig össze van törve. Titkon el akarja bocsátani Máriát, akit könnyen megköveznek, ha valaki nem vállalja az apaságot.
Mit is mondhatott az angyal Józsefnek azon az éjszakán, mikor döntését megváltoztatta? Talán annyit, hogy „József, ne légy már annyira igaz!” Isten közelében nem igazságok vannak, hanem irgalom.
Nagy érzelmi nyomás alatt, hangsúlyozom: érzelmi eredetű teher alatt nem tudunk jó döntéseket hozni. Agyunk töredéke működik. Ez játszódik le egyébként ha vitatkozunk, veszekedünk, ilyenkor az agyunk fő funkciói gátlás alá kerülnek, kikapcsolnak, és tehetetlen tárgyként kézről-kézre adnak a sérelmeink. Az általunk kitalált történeteket, gondolatokat akarjuk hitelesíttetni Istennel is, ha eljutunk addig.
Aztán, és ez ami miatt boldogon nézzük ezt a képet is, nem az igaz emberek vannak a legnagyobb veszélyben, hanem az angyali érintés nélküliek. Angyali érintés: nézzük csak a karácsonyi történetben, hány összetevője van: anyagi, erkölcsi jellegű (várandós), érzelmi (ne félj tőle), szociális (pásztorok), az egész emberiséget érintő (keleti bölcsek) és vallási is (Immánuel, Jézus).
József is megmenekül. A patrónus is, aki mögötte térdel, rózsafűzérrel a kezében. A néző is, aki vágyat érez az angyali érintésre. Mégsincs békesség. Tele vannak kérdésekkel a szereplők, és ez nem hagyja érintetlenül a képbe bevonódott látogatót sem.
Talán a hozott lelkület határozza meg üzenetét. Ezt így fogalmaznám meg: „Az a hír járja, hogy megszületett a Megváltó. Igaz lehet. A világ tele van szenvedéssel. Olyannyira megsebződött, hogy az angyalok sem tudják beforrasztani a sebet.”
Ebben a képben van valami egyetemes fájdalom, amint nézi az ember, hideg futkározik a hátán. Ehhez a képhez háromszor visszatértem. Kicsit el is tört a mécses. Olyan esemény ez, mint az eső egy forró, nyári nap délutánján. Az esőcseppek egy átforrósodott aszfaltra hullanak és szinte azonmód elpárolognak, elnyeli őket a por, de a következő már hűvösebb talajt ér, majd így tovább, végül minden csepp szinte teljes mennyiségben megmarad, és lefolyik, vagy leszivárog a talajba.
Az ember belemászott az iszapba, a fizikai tapasztalat iszapjába, én nem tud megtisztulni, nem talál vissza a forráshoz, talán nem is akar, talán nem is kell. Csak tudjon róla, máskülönben beleőrül, hogy hiába cseréli ruháit, maga a teste van porból.
Két világban élnek az emberek is, egyik részen az érintettek, másik részen a színlelők. Weyden szerint is trauma után a világ élesen kettéválik, jobb és bal kéz felől állókra, ha jól értjük ennek a metaforának jelentését.
Akik kimaradtak a megrázkódtatásból más dimenzióban élnek, mint azok, akik érintettek, és ezek között lesz egy mély szakadék, alig átjárható.
Merész művészi technikával megoldja, hogy az istálló Betlehemben van, a templom Jeruzsálemben, mégis a táblákon szinte egymás mellett léteznek. A tábla középső része fölötti épületek sokkal távolabbinak tűnnek, mint a bal oldaliak, azt a benyomást keltve, hogy a város, tehát Betlehem, élesen távolodik a horizont felé, tulajdonképpen belenyúlik világunkba, beleér a néző korába.
Rogier művészi képességei csúcsán volt, amikor 1455 körül megfestette ezt az oltárképet a kölni Szent Kolumba-templom számára. A Szent Kolumba-oltárkép három jelenetet egyesít, amelyek inkább egymás utániak, nem annyra egyidejűek: Angyali jelenés (bal szárny), Bölcsek imádása (középső kép) és a Templomban való bemutatás (jobb szárny).
A három jelenet Krisztus földi eljövetelét, majd azt mutatja be, hogy őt a három földi király a világ uralkodójaként, a jámbor Simeon és Anna prófétanő pedig a megígért Messiásként ismeri fel. Szűz Mária alakját ruhájának egységes kék színe emeli ki, amely az oltárképen sehol máshol nem fordul elő, és intenzív vörös szegélyez.
Fontos megemlíteni, hogy a kép egy kölni templom számára készült. Évszázadok óta Kölnben őrzik a Háromkirályok ereklyéit, csontjait, tkp., a 12. században kerülnek ide Szentföld – Konstantinápoly – Milánó vonalon. Azóta a város fontos zarándokhely. A téma számomra teljesen idegen, de erről azért fontos beszámolni. Amúgy nem gondolom, hogy a keresztyénség értékei ismeretlen eredetű csontokban lenne, de elismerem, hogy ezek, és a hasonló gyakorlatok, szokások, elemek is képviselnek egy spirituális utat, amit csak az érthet meg igazából, aki maga is rajta jár.
Szóval Köln, mint zarándokváros, a Háromkirályok ereklyéje, és van egy kis rivalizálás a városi templomok között is. A festmény elkészültének idejére a Szt. Kolumba templom bővítése befejeződött, későgótikus stílusban, és a kor legszebb, legimpozánsabb és legnagyobb kölni templomává vált. Az új dóm építése már zajlik, de az világosan látszott már akkor is, hogy a befejezés még odébb van, igaz, senki nem gondolta, hogy erre több mint 400 évet kell még várni. Azidőben a Szt. Kolumba egyetemi templomként is használatban van, városi méltóságok temetkeznek oda, és számtalan zarándok érkezik Európa minden országából. Szóval nem egy sikátori kápolnáról van szó. Módja megvolt rá, ezért a legjobb mestert akarta. Minden arra vall, hogy meg is találta.
Gótika, igen, de ez már nem Fra Angelico kora. A szereplők megmozdultak, vagyis önálló érzelmi életet élnek, nem teológiai állóképek többé. Nem a szavakból keletkezik a világ, hanem a valóságot formálják meg a szavak, egyfajta mozaikokként, és éppoly töredékesen. Történelmi időket él Európa is, Konstantinápoly elesett, nem tudni mit hoz a jövő. Talán velünk sincs minden rendben, hogy ez történt, fut át egy gondolat Európán (ld. zsidó-magyar párhuzam). Mondhatni pontosan egy évszázaddal később hasonló kérdéseket feszegetett Károli Gáspár is Két könyv c. munkájában, amikor a török egyre beljebb nyomult az országba.
Értsünk meg még két dolgot. Egyrészt azt, hogy ez a kép is akkor készült, amikor a világban nem volt képözön. Ilyen, és hasonló képen adtak ihletett Istenről, világról (ld. a Csendes éj történetét). Gondolatokat, érzéseket fakasztottak meg. Ha a kép túlságosan távol volt a valóságtól, félő volt, hogy hatástalan marad.
Ahogy a londoni (Ontario, Ca) archeológiai múzeumban láttam a thule-népek (ezért mentem tkp.) lakberendezései között: az építmény maga egy bálnacsontú szerkezet, fókabőrökkel borítva, belül semmi más csak a kőpadló, fekvő-priccsek (eddig OK) és… egy vörösen villogó riasztó. Nem vitatom, hogy kellett oda, de kizökkentett abból az igyekezetből, hogy a fantáziámmal becserkésszem az adott kort és életet. Minden élet, minden kor beszennyezi önmagát valami módon, hordoz valami idegent, és észre sem veszi.
Bennünk a bűn gyökere, beleszakadt, mint gyomláláskor a szúlánk, vagy másképp mondva a varangyosbéka ott maradt a királyfiban. Néha, amikor jó mélyen belelátsz tekintetébe, szándékába, ott pislog.
A másik, amit fontos figyelembe venni, hogy nincs Marslakó-művészet. Az alkotó és környezete szimbiózist alkot, pl. nincs reneszánszkori art deco. Lehet ezen a tézisen végtelenségig vitatkozni, mert a művészet, mint olyan, egyik legizgalmasabb kérdésénél vagyunk ezzel.
A kor szemével látunk, persze nem teljesen, és ez a „nem teljes” adja a művészet ihlető, excentrikus valóságát, de a színeket a kor keveri, az inspirációnak határt szab a horizont, legyen ez most minden hatás summája. Csak annyit akarok mondani tehát, hogy ez a kép is egy közösségi alkotás.
Alkotója meghallgatott és befogadott számtalan véleményt, megfordult híres mesterek iskolájában, műhelyében, mindennapi téma volt az élet és a vallás, aztán minden hatást és vélemény átszűrt saját világlátásán, vallási nézetén. Nem tócsákat akart festeni, nem is hullámokat, hanem magát a tengert, amiben maga is benne van, ugyanúgy a partján is, mondhatni látja saját nézését is. Meg a járását. Hogy megvigasztalja a szomorúakat, felzaklassa az önhitteket.
Rogier van der Weyden a 15. század egyik legmélyebb és legnagyobb hatású festője volt. Nemzetközi hírnévre tett szert részletgazdagságával és kifejező pátoszával. Olyan típusokat alkotott – portrékhoz és vallási témákhoz -, amelyeket a 16. század közepéig Hollandiában, az Ibériai-félszigeten, sőt még Itáliában is megismételtek. Utóbbi nagy szó, a reneszánsz Itáliájáról van szó, bár Itália még nem volt, csak reneszánsz.
Tournai-ban született, francia nevét később „flamandosította”, ezzel lehetőséget adott, hogy hollandok és franciák is magukénak vallják. 1435-ben Brüsszel város festőjévé nevezték ki. 1450-ben Rómába utazhatott. Dolgozott Jó Fülöpnek, Burgundia hercegének, más fejedelmeknek, egyháznak és városoknak.
Legnagyobb művei közé tartozik a „Keresztről való levétel” (Madrid, Prado).
Figyelembe kell venni a terem zavaró világítását, nincs lehetőség ezúttal minden egyes kép korrekciójára, gondos tükröződés-mentesítésére. Helyszínen is jól kell pozícionálni magunkat, hogy a spotfények ne zavarjanak. Furcsállom egyébként, hogy erre a legnevesebb kiállításokon sem figyelnek. Megáll a látogató a kép előtt, látja a védőüvegen csillogó mennyezeti világítást, és saját vonásait vékonyan rámásolva például egy reneszánsz műalkotásra. Igaz, tulajdonképpen ez is egy műalkotás, vagyis így tesszük egyenként egyedivé és személyessé a régiek munkáit, ekként látogatjuk meg őket egészen közvetlenül, karcolás, nyon nélkül, alázattal jelentkezve.