Az Oberammergaui Passiójáték
Az Oberammergaui Passiójáték 1871. szeptember 25-i megtekintése II. Lajos bajor királyt annyira lenyűgözte, hogy egy kőből készült, Jézus keresztrefeszítését ábrázoló szoborcsoportot adományozott a településnek.
Johann von Halbig szobrászművész alkotását 1875. október 15-én szentelték fel, a szállításkor kettős tragédia történt. Az emlékmű 400 000 guldenbe került (forintban nem férne fel a képernyőre).
A világ akkori legnagyobb kőemlékműve tizenkét méter magas, több mint 50 tonna súlyú. A márványt a kelheimi bányából hozták, ami kb. 200 kilométerre, északra van, Regensburg környékén. Minden jelentősebb Müncheni épületnél innen vittek abban a korban. Tudtommal nem igazi márvány, bár annak nevezik.
Álljunk itt meg egy pillanatra, ki is ez a II. Lajos bajor király?
Először is azt kell mondjuk, hogy soha nem volt még nehezebb királynak lenni, mint 1871-től Bajorországban, bár aki egy kicsit feljebb született mint mi, azt nehezen tudjuk követni. Már van ugye császár, és igen, a császár a góré. A mondat, amit Lajos elkezd, azt Vilmos fejezi be. Nem is annyira király már a király, van Államtanács, aminek szerepe lesz bizony abban, hogy Lajos, élete végére, elmegyógyintézetbe kerüljön, és ez nem a királyi lakosztály Google-fordítóval készült megnevezése. Az istenadta sem átall már véleményt nyilvánítani (nagyapja így bukik meg), hogy szimpatikus neki valaki, avagy sem, tehát már nem Isten kegyelméből uralkodnak arrafelé a királyok.
Van már fényképezőgép is, bizony, és retus is, bár kezdetleges, de már lehet emelni és alázni, naggyá és semmivé tenni valakit vele, és ellenfelei élnek is ezzel az eszközzel. Mindjárt mondom a sztorit.
A régi királyok annyi szeretőt tartottak, amennyivel elbírtak, mondjuk így, Lajos homoszexualitása azonban ítélet alatt van, erkölcsileg, törvényileg és vallási szempontból. Introvertált uralkodó, ami nem jó csillagzat, és a hitét komolyan is veszi, amit sokan nem tartanak uralkodói erénynek. Bizonyára sokminden elkerülte még a figyelmemet.
Milyen kor is ez? Van, amikor a király a galamb, de van amikor a szobor. Szabad a száguldó hintó elé állni, de csak könnyed öltözetben, hogy ne döccenjen nagyot az uraság. Az embereknek joguk van az alázatra, de már az egyéni boldogságra is, ha elárasztja a csatorna az utcákat, van már bátorságuk kimondani, hogy bűz van. Van még un. erkölcs, ha valaki arra vágyik, van még katonai erény, alázatos nő, de minden paradicsom kígyóban végződik, és néha jól van az úgy. Végetért a középkor 3 k-ja: kérem, kard, koporsó (©).
Térjünk vissza 1871-be, Oberammergauba. Hogy mi volt egykor és mi ma az Oberammergau-i Passió, arról egy másik írásban beszámoltam. Tény, hogy II. Lajos az évad lejárta után külön előadást kért az amatőr színészektől, mert korábban nem tudott megjelenni, a Bajor Passiót járta (nem, ezt csak én mondom), de valóban háború volt, alighogy véget ért. Rohan a Jézus halálát és feltámadását feldolgozó népi színdarabot megnézni.
Az uralkodó és kísérete fegyelmezetten végigüli a közel 6 órás darabot, a színészek lelkesen játszanak, bár életük, jövőjük már nem függ a Őfelségétől.
Tulajdonképpen a Passió 1870-re volt ütemezve, de a francia-porosz háború miatt mindössze nyolc előadás után be kellett zárni az évadot, és csak 1871 nyarán, a háború befejezése után nyílt lehetőség a folytatásra. Lajos király az 1870-es sorozaton semmiképpen nem tudott részt venni, ’71 nyarán tartott előadások sem voltak alkalmasak számára, ennek okát most ne firtassuk, aztán az utolsó nyilvános előadás után egy nappal, 1871. szeptember 24-én közönség nélküli külön előadást kért magának a következő napra. A szereplők egyöntetűen azonnal igent mondtak a kérésnek.
A király kisebb kísérettel meg is érkezett, és szeptember 25-én, hétfőn reggel 9 órakor el is kezdték a színészek teljes terjedelmében lejátszani Jézus életének utolsó néhány napjáról összeállított bibliai jeleneteket. A király nagy érdeklődéssel nézte végig a többórás passiójátékot, amit egy ebédszünet szakított meg, és délután 5-kor ért véget. A beszámolók szerint az oberammergaui amatőr színészek ritka lelkesedéssel és odaadással adták elő a passiójátékot a királyi közönségnek.
Lajost nagyon meghatják a látottak, fölkavarják, jó értelemben, és két nappal később a főbb szereplőket vendégül is látja a linderhofi kastélyban (ez a kastély is még csak épülőfélben, de már van egy örökölt szárnya, ahol lakni lehet, Neuschweinstein is már emelkedik, 1873-tól lesz egy része lakható). Maga a Júdást játszó színész számolt be a királlyal való találkozásról: „Ezen a fogadáson a király átható pillantással fordult hozzám, és megkérdezte: ’”Júdás, mit éreztél, amikor elárultad az Urat?”
A beszámoló itt megszakad, nem tudjuk mit válaszolt a megkérdezett, de sejtjük, hogy Lajos mást várt, mert minden meghívott egy-egy ezüstkanalat kapott emlékbe, kivéve a Júdás-színészt, akinek be kellett érnie egy bádogkanállal.
Ez a kérdés, ami számomra az egész történetnek különleges hangulatot kölcsönöz.
A király kérdése. Királyi kérdés.
Mi éreztél, amikor elárultad Őt?
Tegyük félre a király személyét, bár nem biztos, hogy ez annyira jó ötlet, de könnyítsük meg a helyzetünket, ahogy matematikában szoktuk az egyszerűsítésekkel.
Amikor a kétségbeesésből, mint futó érzésből, csalódás, egész életforma lesz, amikor minden lehűl körülötted, hogy a víz is nevet vált, mit tudsz majd mondani?
Istenben kételkedni ijesztő és megdöbbentő, mert azt hisszük, hogy magunk mögött hagyjuk Őt, holott mindössze azokról az elképzelésekről mondunk le, amelyekkel körül szoktuk venni magunkat, vagyis azt az Istent, akit mi akartunk irányítani, aki a mi köreinkben mozog, aki minket igazol. És ismerjük: „mily szörnyű távol lenni attól, aki sohasincs távol tőlünk.” A probléma nem Őnála van, hanem azokkal a kérdésekkel, amikkel hozzá érkezünk.
Egy ismerős mondta, hogy nehéz időben próbált imádkozni. Le-letérdelt, de amikor az első mondatot kimondta, máris talpra ugrott. „Nem, nem akarom hogy beavatkozz. Nem kérhetem, hogy módosíts a világ törvényein, a dolgok menetén.” Aztán így folytatta: „csak ahhoz adj erőt, hogy elhordozzam, ami következik.”
Nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk tagadás és árulás között.
Mindenkor. Életünk talán legfontosabb dolga lenne, hogy trenírozzuk magunkat, hogy tudjuk tisztán látni: elárultak, vagy megtagadtak. Elárulni készülök valakit, vagy számolok erőtlenségemmel.
Felszabadító érzés egyébként, amikor valaki átéli, hogy az árulás bűne/terhe alól fel van mentve. Visszakapja a tárcsahangot. Vége a terméketlen és keserű miérteknek, jöhetnek a gyógyító hogyanok. Reggel felébred, és a hegyek elköltöztek. Egész életében maga után húzza ezt a gondolatot.
A Jézust alakító színészt aztán a király még kétszer meghívta Linderhofba, megmutatta neki az építés alatt álló palotát és a tervezett kerteket, és adott újabb ezüstkanalat. Az új palotaegyüttes 1871-ben még csak egy rövid, egyhajós bővítményből állt, amely Lajos apjának királyi vadászkastélyához csatlakozott.
Annak érdekében, hogy az 1871. szeptember 25-i passiójáték különleges élménye maradandó emlékként megmaradjon, II. Lajos király megbízta udvari fényképészét, Joseph Albertet, hogy rögzítse az Oberammergauban játszott összes színpadi jelenetet. A fényképes reprodukcióval kapcsolatos fenntartások és félelmek ellenére – hogy más közösségek lemásolják a ruhákat, díszleteket – az oberammergaui színészek eleget tettek a király kérésének, és minden jelenetet újrajátszottak az udvari fotós számára.
Albert 1871 karácsonyán fejezte be a fotózást, ha jól tudom száraz kolloidos lemezeket használt. Ezeknek a felvételeknek másolatai, a helyi, az oberammergaui passiójáték történetét bemutató múzeumban vannak kiállítva. Illetve azokból egy szerény válogatás.
Kreuzigungsgruppe. Keresztrefeszítés eseményét ábrázoló szoborcsoport.
Az emlékművön elhelyezett tájékoztató tábla szövege:
Am 25. September 1871 fand zu Ehren König Ludwigs II. eine Sonderaufführung der Oberammergauer Passionsspiele statt. Der König war derart gerührt und erschüttert zugleich, dass er den Oberammergauer Passionsspielern zur bleibenden Erinnerung die monumentale Kreuzigungsgruppe stiftete
- szeptember 25-én II. Lajos király tiszteletére rendhagyó előadásban került színre az Obermergaui Passio. A királyt annyira mélyen lenyűgözte és megindította az előadás, hogy egy monumentális keresztrefeszítési csoportot adományozott az oberammergaui passiójátékosoknak, maradandó emlékül.
Idézett Halbig müncheni szobrászprofesszor több mint két évig dolgozott a szoborcsoporton műhelyében (amit le kellett bontani, hogy kihozzák az elkészült alkotást), mielőtt 1875. augusztus 2-án megkezdődött a súlyos mű szállítása. Az emlékmű 1875. augusztus 16-án érkezett meg Oberammergauba. Pontos rendeltetési helyére, az Osterbichl nevű dombra 27 lóval vontatták fel, János tömbje azonban elszabadult és két segítőt halálra zúzott.
Két hónappal később, 1875. október 15-én az emlékművet ünnepélyes keretek között von Scherr érsek szentelte fel és adta át. A királyi családot von La Roche báró képviselte.
Három éven át Lajos király október 15-én néma imára járt a feszületcsoporthoz, de aztán nem bírta az egyre növekvő számú látogató zaját és kíváncsi tekintetét. Fotó is van róla, amint ott térdel imazsámolyán, háttérben egy marcona testőr. Névtelen, ahogy ma is a legtöbb hasonló körben dolgozó, de nagyobb szerepük van a történelemben, mint gondolnánk.
Az Oberammergau-i polgárok minden évben születésnapjának, augusztus 24-ének előestéjén un. „Ludwigsfeuer”-rel (Lajostűz) tisztelegnek a mesebeli király emléke előtt, és ez talán hódolat a tüzek Ura előtt is. Az első tűzgyújtás két évvel a király halála után volt, tehát nem parancsra történt, azóta pedig minden évben meggyújták a máglyákat a környékbeli hegyeken. Minden évre kijelölnek valakit az önként jelentkezők közül aki felelős a tüzekért, megnevezése németül: Lajostűzfelelős.
Este 9 óra körül lobban lángra az első máglya, aztán sorra gyúlnak a többiek. Akitől érdeklődtem, nem tudta megmondani, hogy hány tüzet gyújtanak. „Sokat, nagyon sokat, körbe az összes hegyen.” Miután a tüzek kialudtak, a máglyások este 11-kor a fúvószenekarral együtt átvonulnak a falun. A menet az Ettaler utcán át a „Rózsa” fogadóhoz érkezik – ahol már sok családtag és barát várja őket. Nem, sör egy köbcenti sem fogy. Na persze! Fotókon a helyszínek.
Emellett arra kérik a lakosságot, hogy a tüzek alatt ne gyújtsanak tűzijátékot, fúvószenekar zenéje alatt ne játszanak más zenét. Egykori királyuk iránti tiszteletből, aki próbált élni maga is, ahogy tudott, de nagy szívéhez nem fér kétség.
Évek óta az egyik legszembetűnőbb ellentmondás a Lajos-kutatásban, hogy a királyról számos olyan fénykép kering, amely Lajost puffadt, kövér emberként ábrázolja, de holott a halotti maszkja nemes arcot mutat, tónusos vonásokkal.
Néhány éve utánajárt ennek az ellentmondásnak egy szakember, és megdöbbentő felismerésre jutott.
Lajos utolsó fényképét, amit már halála után publikáltak, durván meghamisították, hogy puffadt, beteg, elmeháborodott alaknak tudják a nép számára prezentálni, akik közül sokan szerették, szívükbe zárták.
Kérdezték is, közvetlenül halála után, hogy miként lehetet olyan, amilyen képen, hiszen a halotti maszk az nem ezt mutatja. A hivatalos válasz erre az volt, hogy a halál mindenki vonásait kisimítja.
Tehát a királyt „kövér, akaratgyenge, falánk” személynek akarták ábrázolni, nehogy esetleg számonkérjék félreállítását, esetleg halálát.
A szakértőknek, számítógépes perspektívaszámítások segítségével, sikerült rekonstruálniuk a király jobb orcájának pontos vonalát, és ezzel visszaállítaniuk Josef Albert fényképész eredeti felvételét, amin valóban egy nyugodt, középkorú úriember látható, nyoma sincs a puffadtságnak vagy a túlzott elhízásnak. A megmásíthatatlan halotti maszk is pontosan ugyanazt az arcot mutatja.
Már akkor is így működött. Az inkriminált fotó fellelhető a neten, a legtöbb esetben a téves magyarázattal.