Rothenburg ob der Tauber
(Galambos fölötti Vörösvár, Galambvörösvár)
Nem útleírás, csupán benyomások.
Mit is írjon az ember Rothenburgról, erről a mesevilágból vagy legalábbis a 18. századból ittmaradt városkáról, ami nagyon felkapott már évtizedek óta, egyfajta „must see” Némethonban. Nem nagyváros, alváskarakterisztikája alig különbözik egy jókora faluétól, azaz szemben az igazi nagyvárosokkal, éjszakánként az itt tartózkodók megadják magukat a természet örök rendjének.
Ráadásául urbanisztikai tölcsér-vonásokkal bír, főutcán szinte szabályozott lélegzés, egyik fele belégzés, a másik kilégzés, másként mellben szűk lenne, a mellékutcákban pedig megcsap a magány áporodott légköre.
Főutcáról induló sikátorok, látszólag nem játszanak szerepet a város turizmusában, de mint a furulya nyílásai, ha elzárod, más hangot ad a hangszer.
Fagerendás házak, szegényített autós környezet, a sétálóutcák napközben ugyan tele vannak a kíváncsiság nyüzsgésével, de technikai zajtól javarészt megkíméltek, a kirakatokban, vendéglőkben természetesen nagyrészt ugyanaz a kínálat, mint másutt.
Nincs tengerpartja, hol a tengervíz zizegve elnyúlik a homokon napozni, vagy sziklák metszik be a tarajos hullámokat, hajók súlyos kötelekkel faggatják a molókat, és ahol gyorsan romlik a fel nem használt idő. Kicsi, de bátor folyó kanyarog a vár alatt, mi egykor átvágott méretes dombokat, ma nincs más dolga, csak medrében maradni, a többit a gravitáció elvégzi, de szelíd csobogásában őrzi még korábbi erőfeszítéseit.
Ahogy a völgyeket kiönti a napmeleg, leolvad tűzfalakról az éjszaka, „szó fennakad, lehelet megszegik”, a látogató letüdőzi az első látványt, visszatartja lélegzetét, ahogy a katona teszi, mielőtt meghúzza a ravaszt. Mégis mennyire más az „ugyanaz”! Kinek, amelyik osztályrész jutott, mondhatnánk könnyelműen, de lelkünk máris felszisszen, a könnyű szavak sebéből fájdalom buggyan. Lapozzunk.
Már az is valami, hogy más domb mögött nyugszik le a Nap, izgalmas lehet, mint egy turbulencia, ami a mértéket, nem pedig az adrenalint illeti.
Olyan régies hangulatú, hogy mindig egy kicsit késő van ebben a városban, mintha folyamatos lenne a napnyugta, derékig jószágzajban járnánk, nagyszüleink épp a mezőn segédkeznének a kultúrnövényeknek, és az éjszakát a tűzbakter szöszmötölése színezi. Egykori lakók szeme ablakán nézünk ki az utcára, bár ugyanazt az érzést elkapni illúzió. Ahogy azonban szeretjük a panorámákat, kilátóhelyeket, világossá válik, hogy nem a szépben, a csodáltban akarunk élni, hanem arra szeretnénk látni.
Már a szél is óvatosan nyúl ilyen helyekhez, vele felejtünk el egy pillanatra levegőt venni, ha letekintünk a várfokon.
Időt hagy a csendnek, amelyben, ígéret szerint, kora gyermekkori sírásunk is meghallható, illetve babakori finom, jószagú leheletünk keveredik az orrunkba. Próbáljuk megtalálni azt, amivel talán megmenthető a világunk, ugyanis ahol annyi tapintat van a múlt iránt, ott nemcsakhogy nagy baj nem lehet, de forrást is sejtünk a holnaphoz. Vagy legalább ötletet. Ehelyett túlteng benne a nyájasság, a műérdeklődés, a hiperaktivitás, ilyen helyeken igyekszik mindenki hamiskás jókedvvel ápolni környezetét, hogy átmeneti boldogsága megerősítést kapjon.
Élt életünk alternatíváját kínálja, azzal a kecsegtető ígérettel, hogy itt még spontán az élet, egészben van az idő, nem hullott darabjaira. Illúzió, jól tudjuk, de az érzelmek irányítanak, nem a tudat, akármennyire is másként gondolunk magunkra. Legújabb lélektani felismerések, hogy az érzelmek éppenséggel nem összekutyulják „tiszta” gondolkodásunkat, a rációt, hanem a bölcsesség középpontjába segítenek, magyarán életburkolati jeleket festenek, sminkelik a káoszt.
Érzések közül az emlékek azok, amiknek meghatározó szerepük van, sokkal nagyobb, mint a pillanatnyi benyomásoknak. Ilyen helyen pedig éppen az emlékek, agyunk polcain sorakozó múlt-szuvenírok hatalma alá kerülünk, akaratlanul is, hiszen ez a hely az elmúlt otthona, égigérő lajtorján másznak le az égből régi, makulátlan történetek, hófehér életek.
Persze az elménk olyan, mint a postagalamb, akárhol hagyjuk, mindig hazatalál. Előbb-utóbb győz a pőre valóság, de addigra jókora adag abrakot kapott érzelemvilágunk, és hiába lesz nyilvánvalóvá, hogy a világ új, csak a gyökerei régiek, már nincs esélye a hazahozó gondolatnak.
Egyfajta költészet ez, és rávesz minket hogy olyan idők és események után sóvárogjunk, amik soha nem történtek, legalábbis nem úgy, ahogy láthatóvá válnak a mai ember számára. Olyan, mint egy introvertált személy, aki mellett jó lenni, mégha tartósan vele élni nem is kívánatos számunkra. De kimunkálja az itt fellelhető élmény az a gondolatot, hogy nem az határoz meg minket, hogy mit dolgozunk, milyen a vagyoni helyzetünk, stb., hanem az, hogy válaszolni tudunk a múlt, a történelem, a szépség magszólításaira, tulajdonképpen érzékenységet mutatunk és állást foglalunk a Végtelen mellett. Ezt pedig ilyen helyeken a nemzedékek érintetlen alkotásai közvetítik, mert nem ugyanazok az építők, mint az elbontók.
Hogy miért tetszik ennyi embernek? Mert valóban szép és érdekes, ez nem vitás. Aztán mennénk is már valahová, csak találjunk egy úti célt. Betontömbben élni ismert és általános számunkra, de fagerendás házakban, tömegével, már nem egészen az.
Lélektan szerint a társadalmi bizonyítás elve is segítségül van annak eldöntésében, hogy mi a helyes, a szép, méghozzá azáltal, hogy mások számára mi az. Megbízunk másokban és bekapcsoljuk a robotpilótát. És ha egyszer már döntöttünk, ragaszkodni fogunk választásunkhoz, hogy személyes integritásunk megmaradjon.
Ma már kevesebb különleges élményt adnak ezek a helyek, láttunk már sok csodát, de a következőt is fel fogjuk keresni, ugyanolyan várakozással, hátha ott tetőznek érzéseink. Szívet raknánk össze magunknak az élményekből. Lehetséges, ehhez azonban idő kell, udvarolni kell a helynek, akkor is, ha már nem ártatlan, várva türelmesen arra a pillanatra, amikor egyszer megölel, és azt suttogja, hogy régóta téged vártalak. Találhatsz egy kis zugot minden városban, amelyik egyedül a tied, amit még senki nem csodált meg, vagy nem úgy, mint te, lesz egy közös titkotok, amit az illető helyszín őrizni fog azután is, hogy elindultál egy egészen más úton.
De ahhoz ismerned kell sebeit, és ott kell légy legalább egyszer, amikor reggeli harangszó és napkelte együttes erővel ébresztik fel az utcákat az éjszaka hűvös, nyirkos ködéből, ismerned kell a januári hóemberek helyét az augusztusi forró flaszteren, köveinek szitálását emberidőbe sűrítve, ott kell légy egy olyan napon, amikor időjárásilag elárvult a hely, és el kell merengj a felhőformákon, miket más szél kerget. Akkor hagy egy tenyérnyi melegséget a lelkeden, amiben szerelemtől borzongásig minden benne van, és úgy tesz gazdagabbá, hogy észre sem veszed, sőt, instálni sem tudod . Egykori életek és események, amint belekötöttek a régi formákba, illetve ezek kontrasztja, hogy mi szabadon, könnyedén itt lehetünk.
Vegyük alaposan szemügyre. Először is van a vár, a Burg, az az érdekes, hol minden a régi, újból régi, fogalmazzunk egyenesen, és ahol gyerekekkel is lehet nyugodtan sétálni, mert ha megbotlik és elesik, szelídre koptatott kövezeten landol, ami után elég egy ölelés és lélektani leporolás. Ódon hangulatot árasztó házak között vezetnek az utcák, ahol azért a modern élet kellékei is jelen vannak, fagyi, sör, wurstli, defibrillátor.
Nem kell mindenütt enni, nem is lehet, de a modern turista akkor érzi magát biztonságban, ha van legalább egy táplálékforrás látóhatáron belül. „Eltévedtünk!” – kiált fel, ha már egy cégért sem lát, és ott gyűrődik az aggodalom homlokán.
Szinte érintetlen várfalak, amiből nem sok van már Németországban. Még kettő. Sorsa hasonlít valamelyest Matera-éra. Szegénység, elhanyagoltság, aztán a 19. sz-ban, Matera-nál jóval később, éppen ez lesz érdekes. Mintha a Bibliában az alapigekor kettőt lapoztak volna, és úgy látnának neki a szentbeszédnek, a távolban, talán a mennyországban összerakni azt, ami pillanatnyilag nem összefüggő.
Miről meséljek? Neonfényes vagy mifényes kirakatokról, honnan kiszáll az est, a nappalok bágyadtan szédelegnek, özönédességekről, amikben hiába keresem már a gyermekkori ízeket, virsliről, kolbászokról, miegymásról, melyről olyan sokan beszámoltak, „isteni virsli”, „isteni palacsinta”, „isteni kávé” formában. Csak vegyük a legutolsót. Szerintem ez másmódon áll elő, pl. téli reggelen, az ablakon rézsut beeső napfény és az asztalon levő kávé párája adja a jelet, kedves külső hangok környezetében, és ha a könnyű életnek legalább víziója adott pillanatban fennáll, az egyik másodpercen átfut a boldogság szelleme. Ha sikerül elkapni, akkor igazivá teszi belső mosolyod, pedig csak annyit tudsz mondani: „bizonyára ez volt az!”
Jól esik egy finom étkezés kiadós séta után, de gyakran túl sok benne a protokoll, nem beszélve a kirakatról-kirakatra tapadó városnézésről, ami egy másik műfaj.
Két turistalány beszélgetését kaptam el: „ – Mennyi időt töltesz itt? – Még két éjszakát. – Akkor biztosan még találkozunk, kicsi ez a város. – Épphogy elég nagy, nem hiszem, hogy spontán összefutunk.” Szóval ez az a város, amiről nehéz eldönteni, hogy akkor most kicsi, vagy nagy. Tizenkétezer önmagában nem a világ, de turistás hely, nagy rotációval. Nem „sokalvós”, környékbeli nagyvárosokból ugranak be egy kis borzongásra a turisták. Van persze, aki komolyabban gondolja, kíváncsi arra is, hogy mennyire sötét itt az éjszaka.
Egyfajta nemzetközi turisztikai etalon, mint Velence, ami táj és épített környezet együttese, harmóniája, akár. Így is mondhatnánk: feeling. Van Észak Velencéje (Stokholm vagy Brugges), Dél Velencéje (szintén Olaszországban), és van pl. Hollandiának is, ez pedig egy igazi mesebeli víziváros, Giethoorn. A „vad Holland hegyek” lábánál J (Azért ne felejtsük, hogy Aruba is Hollandia, és ott van 800-as magasság, tehát nemcsak a Vaalserberg van, ne cukkoljuk derék holland testvéreinket.) Ha már itt tartunk miért állnánk meg saját Univerzumunkban, mondjuk lehet az Andromédának is Velencéje, hogy egy közeli szomszédra célozzak. Már mindenkinek, csak lassacskán magának Velencének nincs Velencéje, zsúfolt napokon alig tudsz a Canal Grande-ra kijutni, bár a „zsúfolt napokon” nem a Canal Grande-ra akarsz majd kijutni.
Hasonlóképpen, annyi „…Rothenburgja” van Németországnak is, mint a… Na éppen annyi nincs, de van jó néhány, mondjuk egy tucatnyi. Mind fel nem sorolom, de van westfáliai, poroszországi, közép-németországi, és még… Aztán Rothenburgból is van néhány példány. Tehát ha Rothenburgba kéred a jegyet, a pénztárosnak az igazából nem segítség. Kis iróniát is szúrjak ide: a II. Vh-ban az amerikaiak lebombázták, mondhatni alapos munkát végeztek, aztán számon kérték őket (inkább csak megkérdezték tőlük a háború után) hogy akkor ezt meg miért?
Nem Rothenburg volt a pusztító kötelék küldetése, de mivel a célpont környékén köd volt, hát itt lett sikerélményük. És őszintén sajnálkoztak, nem tudták micsoda várost gyújtóbombáznak telibe (tkp. az óváros közel fele pusztult el vagy sérült meg).
A célpont egyébként, – és ki tudja milyen akarat határozott affelől, hogy az megmeneküljön -, egy kisváros lett volna, nevezetes ciszterci kolostorral, ahol a würzburgi püspökök szívét eltemették évszázadokon keresztül (lesz szó, egy bizonyos korban testük, szívük, belső szerveik külön mentek). Amint a gravitációs bombák a repülők gyomrából kioldódtak és megkezdték útjukat a kisváros fele, egyből felértékelődött minden gerendája és ablaka.
Háború utáni állapotot írta le egyik amerikai katona, aki néhány héttel Hamburg ostroma után a következőt látta: „Visszatérve városba láttam egy asszonyt, aki egy olyan házban, amelyik magányosan állt, érintetlenül a rommező közepén, ablakot tisztított. Azt hittem, őrülttel van dolgunk, de ugyanezt másfele is láttuk, például gyerekek raknak rendbe és gereblyéznek föl egy kertet. Fölfoghatatlan volt. Egyik nap pedig egy érintetlen elővároson haladtunk keresztül, az emberek az erkélyen ültek és kávéztak. Olyan volt, mint valami mozifilm, teljes képtelenség.”
Már a 19. sz-ban felfedezték, azóta is lendületesen és előszeretettel keresik fel japán, egyesült államokbeli turisták, illetve jönnek mindenünnen akik hírét vették, és a Német Turisztikai Hivatal minden elkövet, hogy minél többen tudomást szerezzenek róla. Azt nem tudja meghatározni, hogy mit gondoljanak róla, de azt igen, hogy szerepeljen a kirándulási célpontok között.
Ha pedig annyi embernek tetszik, nem lesz senki olyan vakmerő, hogy leszólja. Ám, ahogy az lenni szokott ilyen helyeken, (itt egy tetszőleges jelző) tömeg, főként alkalmas időben. Mindenképpen érdemes figyelembe venni a valós helyzetet, hogy békességet találjon az ember lelke: ha zsúfoltság van, te is oka vagy.
Kétségtelen, hogy a város legjelentősebb történelmi nevezetessége a Szent Jakab lutheránus plébániatemplom, és most nem hazabeszélek, de azért hozzáteszem, hogy a „legjelentősebb” igencsak szubjektív. 1311 és 1484 között építették, tehát az érett gótika kora, dehát Németországban nem is lehet más, ezért pl. nincs értelme annak a kategorizálásnak, ami a francia gótikánál jól működik: egyszerű v. primitív, klasszikus, sugárzó v. rayonant és a lángoló v. flamboyant gótika kora. Utóbbiból hozzánk legközelebbi teljes és legszebb alkotás talán a Kutna Hora-i, ami sok szempontból érdekes, tehát tessék Sedlecből átautózni/buszozni, megéri. Bányászlámpák megszenesedett nyomai a padokon, egykori hűségek pecsétjei. Husz János idejében is hoztak ott fajsúlyos határozatot. Nem lesz zsúfoltság sem, főként ha szentmise van, Csehország Európa legvallástalanabb országa.
Mindazonáltal élmény volt részt venni a prágai szerviták (?) liturgiáján (maradtam volna még!), a fotonok számára hermetikusan elzárt térből énekük betöltötte a kis templomot. Önkéntelenül is felmerült a kérdés, hogy akkor most melyik az igaz valóság, az ott, túl az ikonosztázon, vagy emez, ahol atomonként hullunk a porba, mert Isten malmai lassan őrölnek, de porrá őrölnek. Atomjainkra bomlunk, amíg aztán csend lesz, azaz alig hallható motoszkálás, a kegyelem jelenlétében rendeződnek az atomok és molekulák, szándékok és igyekezetek, minden ártalom megszűnik, és ahol csak szenny volt, ott semmi sem marad.
170 év alatt épült, katedrálisok esetén ez átlagosnak mondható, főként, hogy nem püspöki vagy uradalmi finanszírozással, hanem javarészt a polgárok adományából. Más léptéke van a gótikus katedrálisok építésének, mint minden másnak, ha azt olvassuk, hogy „szempillantás alatt felépült”, az kb. 30 esztendő, és ilyenből egyet ismerek.
Sokan próbáltak utánajárni, de nem könnyű művelet, általánosságban elmondható, hogy egy Notre Dame-méretű építmény 200 év alatt épülhet fel, napi 100 munkással számolva. Utóbbi számban a szakácsok is benne vannak.
Még egy megjegyzés: amikor azt olvassuk, hogy egy katedrális ezerakárhányra felépült, azt jelenti, hogy „lakhatóvá” vált, felszentelték, de semmiképpen sem azt, hogy építése befejeződött.
Modern példa a barcelonai Sagrada Familia, amelyik Gaudi tervei és módszerei szerint gyakorlatilag befejezhetetlen lenne, építés és karbantartás örök körforgását mutatná. Modern gépekkel és technológiával, hatalmas erőfeszítéssel, leegyszerűsített formában nemsokára „kész” le, de ez már nem ugyanaz, mint amit az eredeti tervező 140 éve megálmodott. Néhány felvételt következőkben felteszek.
Visszatérve Rothenburgba, van egy legenda a 30 éves háborúk idejéből, hogy a protestáns város bekeményít, nem nyitja meg kapuit a neves katolikus generális, Tilly előtt, aki ostrommal mégis könnyedén beveszi, bár 300 katonája odavész.
Van a városban némi svéd helyőrség, de a zsoldosok hűségét és kitartását nem kell ecsetelni senki számára. Bosszút akar a generális, lefejeztetni a város vezetőit, de ad egy esélyt nekik a szabadulásra. Ha valamelyikük egy hajtásra kiissza a kancsót, amiből érkezésekor kényszerűen kínálják, megkegyelmez a városnak és a vezetőknek is.
A polgármester vállalkozik, és az állítólag 3,25 literes adagot egyből felhajtja. Szépséghibája ennek a sztorinak, hogy az események után több mint száz évvel keletkezett, ígyhát a sörivó nép egyfajta önigazolásaként lehet elkönyvelni.
Hogy is vannak angolul a kocsmai mértékegységek, firkin, bushel, kilderkin? Firkin egy félkorsó, annak fele egy kispohár, fél kispohár egy korty, fél korty egy nyelet. Hát van kultúrája a nyeleteknek! Mindenképpen a városháza toronyórájának ütőszerkezete a polgármester megmentő tettét ábrázolja. Ahány fénykép készül róla, annyi áldás szálljon rája! Márha személyesen nem tudnak, fotonok nyomán koccintanak őkelmével.
Lényeg, hogy közvetve mégiscsak Tilly katonái mentették meg az utókornak a koraújkori várost, ugyanis hosszú időre beköltöztek a városba, és annyira lepusztították anyagilag, hogy az a 19. sz-ig nem is talált már jószerével magára. Vitorláinak vásznából fehér zászló készült, és attól kezdve a történelem viharai sodorták kényük-kedvük szerint.
Nem minden származik a 17. századból, a város úgymond modernizálását a 19. században állították le teljesen, mikor kiderült, hogy lenne érdeklődés arra ami, és ahogy van.
Aztán a 19. sz.második felében erre járt egy festő, ihletet keresve… A többi meg itt zajlik a szemünk előtt.
A Szt. Jakab lutheránus templom ékessége a híres Szent Vér oltárkép, készült 1500-1505 között, az ereklye mivoltát neve tartalmazza. A vér azonban nem a keresztről származik, az másik témakör (Grál), hanem az utolsó vacsora kelyhéből, amikor Jézus áldására a bor már vérré változott, egy csepp pedig éppen ide került egy hegyikristályból készült ereklyetartóba.
Az alkotóval, Tilman Riemenschneiderrel Würzburgban és környékén még találkozunk, és amint kiderült, hogy ismerem és szeretem, a segítségek egész fellege vett körül, tanácsokkal, útbaigazítással, sztorikkal.
Egyszerűen fantasztikus, id. Cranach-hal kongeniális. Utóbbi pl. a Luther apjáról készült alkotásával beírta magát a leghíresebbek csarnokába, bármennyi elfuserált művet is alkotott aztán később, és sokmindent megbocsájtunk neki, hiszen egy 1509-es képén ott van a világ első megörökített karácsony(féle)fája.
A művészettörténészek sokáig nem is hitték el, hogy Riemenschneider alakjait egyből fába faragta, annyira tökéletesnek tűnnek. Kiváló a térlátása és -kezelése, stílusa kifejező, naturalista. Portréi egy részét „Photoshop nélkül” készíti el, ami nagy lelkierőre vall (Fotósok jólismerik ezt a terhet. Retus nélkül kiadni egy portrét? Blaszfémia.).
Szent Vér oltárkép szárnyasoltár, fafaragvány, tehát 3D, a Jézusra feltűnően hasonlító Júdással a középpontban. Igaz, Jézus szemből, Júdás meg csak profilból mutatkozik, ha a kép fókuszpontjába állunk, de amint mozgunk, ők is megmozdulnak, és pozíciónk határozza meg, hogy mit, azaz kit látunk.
Ott van a veszély is, mintegy, hogy Júdás felénk fordul, belenéz a szemünkbe, megbabonáz, lázadásra biztat, 30 ezüstöt kínál, vagy ő teszi fel elsőnek a kérdést: Te kit választanál?
A helyzet az, hogy ő maga nem tud fordulni, de mi sétálhatunk, és egyszercsak eltűnik Jézus, és marad az emberek igazsága, Júdás jézusi szelídségű arca, ami mögött viszont romlás van.
„Hát jól fontoljátok meg emberek, mert nem is olyan egyszerű,” – valahogy így dekódolnám a híres mester alkotását – „nagyon magabiztosak vagytok, könnyen ítélkeztek, de nem tudjátok merre fordul az élet!”
Van azonban egy másik olvasata is, kiegészítő, vagy éppen a lényegi lenne, hogy bizonyos szögből nézve Júdás alakja teljesen eltakarja Jézust, ez az irány pedig Jézus balján levő területről nyílik, ezzel pedig bibliai példázathoz érkezünk.
Igazából ez volt az irány, ahonnan a zarándokok megközelítették az ereklyét, mert végülis az volt a fontos, a faragvány csak lábjegyzet. Legalábbis az akart lenni, aztán a reformációval ez változott, hiszen a templom lutheránussá lett, az ereklyét, más besorolással ugyan, de megtartotta, Riemenschneider (Szíjgyártó – talán ez lenne magyarul) neve pedig megvédte a faragványt a tékozlástól.
Szóval felvonultak az emelt szintű szentélybe a zarándokok, és először egy Jézus nélküli alkotást látnak, Júdás háttal áll ugyan ehhez a nézőponthoz, de Jézus alakját kitakarja. Nincs aki kimondja az Igéket, aki megszentelje az életet, az utolsó vacsora, de minden más szent igyekezet is áldás nélkül marad.
Amint azonban továbbsétálunk, egyszercsak feltűnik Jézus alakja, végül pedig a fejét Jézus ölébe hajtó tanítvány is, János. Legutolsó képük viszont Jézus és Júdás profilból, egymástól alig megkülönböztethetően.
Jézust viszont azonosítja a szeretet, az embertársai iránti gyengédség, mert az ő környezetében nem az igazság túltengése jellemző, hanem az irgalom légköre. Júdást a pénz, a vagyon, pontosabban annak rangja azonosítja.
Ismét hangsúlyozom: csupán egy szegény képi környezetben van hatása. Mi már nehezen tudjuk megérteni, hogy milyen hatást váltott ki az oltárfaragvány azokban, akik ezt annak idején megtekintették. Színes képet, ilyen méretű faragványt csak a templomokban láthattak, azokat egészen közelről pedig nagyon ritkán.
Felejtsük el a történelmi Júdásról folytatott vitákat, amik távol vannak a művész alkotói korától, és induljunk onnan, ahonnan ő is indult: Júdás negatív személyiségű, de bizonyos nézőpontból Jézushoz zavaróan hasonló, ugyan nyugtalan lelkű, de mégiscsak Jézus köréhez tartozó, megszólított, kihívott, évekig pásztorolt tanítvány.
Minden további érdemi értekezést mellőzve próbálom értelmezni a hatást: „Bizonyos korban, élethelyzetben, lelki álláspontban Jézus eltűnhet Júdás alakja mögött, és ez így is marad, amíg el nem mozdulsz oldalirányt, ki az érzelmi, spirituális zsákutcából. Emellett figyelmeztetlek ó ember, szülő, pap, lelkész, egyház, hogy el ne takard, enged Őt láttatni, avagy Őt engedd látszani!”
Az alakok parasztpadokon ülnek, nem Santa Maria delle Grazie-i panoramikus elrendezésben, kitárt asztal körül, az üzenet ezzel még inkább közel jön a rögvalóhoz.
Mesterünk mindezt elolvasva bizonyára elmosolyodik. „Mindez nagyon szép, talán igaz is, de az én lelkem nem fából van, nem is márványból. Nem lehet mintára faragni, sem én, sem munkáim nem férnek bele kategóriákba, mert én nem ezek szerint élek és alkotok. Én csak megmutatom az anyagba ágyazott alakokat, mintegy kimentem onnan érzéseikkel, ha lenne valami mondanivalójuk, hát mondhassák.
Templomos ember vagyok, mint a legtöbben körülöttem, ide köt valamennyi megrendelésem tulajdonképpen, eltemettem feleségem (még kettőt el fog), és annyi bennem a kérdés. Műveimmel kimentem a bánatom, és kérdezek. Talán egyszer válasz is meglesz.”
„Én nem attól félek hogy a Teremtő vésője megcsorbul rajtam, történt már ilyen velem is, faragtam követ, márványt és kemény törzseket, és történt már Vele is, tudom, mert pattant vissza vésője rólam, de mégsem ettől félek, hiszen feltűri újra ingujját, és folytatja munkáját amíg kész nem leszek. Attól félek, hogy lelkem olyan képlékeny lesz, rugalmas, mint a…” „Mint a gumi.” „Micsoda?” „Bocsánat, folytassa csak!” „Szóval attól félek, hogy faraghatatlanná válok. Mint korhadó fa, a lelkem elkocsonyásodik a könny és szomorúság levegőjében.”
Aztán váratlanul ő kérdezett. „Ha augusztus végén, miközben az udvaron, vagy az erkélyen teregetsz, és egy hirtelen szellő belekap a textilbe, mire gondolsz? „Hogy nagyon sűrűségű (nyomású) légrétegek vándorolnak a természeti törvények értelmében? Levegőmolekulák …” (Legyint). „Én azt mondom, hogy az ősz elkészült és előfutárt küldött, bár még túl van völgyeken és kontinensünk határain. Jön, hogy átfújon, ne csak lebbentsen. Át falon és tűzön. Az én egyszerű elmém sejtése pedig az, hogy Isten is küld jeleket ennek a világnak, és amikor ugyanaz a víz(molekula), ami végigvonult az első tavasszal ezen a törzsön, amiből Jézus alakja készült, amikor magnélküli, önálló életet kezdett, szóval ha ugyanaz a víz ismét visszatér az elhalt gyökerek közé, készüljön ez a világ immár. Az idő megérett.”
„Bár Isten túl van csillagokon, csodákon és csalódásokon, de amikor a pap felemeli az ostyát, mintha bennem is valami mozdulna. És én úgy érzem, kedves barátom, hogy még mindig szerelmes belénk az Isten. Másként nem lehetnénk. Nagyon lassan adja le a fa is életnedvét, de amikor készen van, rátehetem vésőm. Vesz Isten is egy anyagot, megvárja, míg elszivárog abból a hivalkodás, és ha készen vagyunk, az űrön át nyúl újra érte, és gyönyörködve kézbe veszi. Csak szeretettel lehet ezt tenni, ezt én is jól tudom, anélkül egy bemetszést sem tudnék. Látszik, ugye? ’Nyilván, azért vagyunk itt!’ Minél makacsabb egy anyag, annál több szeretetet ébreszt, az ember persze néha dühös is ilyenkor, de az Isten nem így tesz.”
„Láttam én is a tengert, az okosok azt állítják, hogy a szél teszi a hullámokat, de az én véleményem szerint azok sok álom, könny és tengerész sírdombjai, mert a tenger csak így tudja megmutatni, hogy befogadta. Én is csak így tudom, a magam módján, vésőmmel és szenvedélyemmel, kételyemmel és hitemmel. Azt állítják, hogy egy szíve van az embernek, de én úgy érzem, hogy minden alkotásom, amit hagyhatok az utókorra, egy eleven szív, ennek ütemét érzi mindenki, aki előtte megáll néhány percre.” Még mesélne szívesen, de a találkozásunkra szánt idő lejárt, hagynunk kell őt gondolataiban.
Kár volt olyan hamar lelépnünk, lehet hogy másként alakul a sorsa ha többet maradunk vele, bátorítjuk, szeretgetjük, de újabb csodára áhítoztunk, és bizony odébbálltunk. Emberünk később részt vett, a város többségével együtt, a Würzburg és környéki parasztlázadásban (1525), aminek egyik epizódja éppen itt, a rothenburgi (akkor még katolikus) templomban zajlott. Nekilátott a sokaság a Würzburg fölé magasló, fenyegető vár ostromának is, de a kísérlet elbukott, következett a megtorlás. Mai látogató is láthatja, hogy azt a várat a düh nem tudja bevenni, csak egy népes, megfontolt, technikailag felkészült hadsereg. Esetleg. Emberünk kegyveszett lett, örvendhetett, hogy életben maradt. Visszahúzódva élt és halt meg, negyedik felesége mellől. Ez mégiscsak szomorú.
Szent vér ereklye egy lutheránus templomban jó helyen van, mondhatni, most az ereklye és általában az ereklyék mivoltáról ne nyissunk vitát. Reformátusok, és a kálvini úrvacsora-értelmezést elfogadó valamennyi gyermekkeresztséget valló evangéliumi közösségnek gyakorlatilag ugyanaz a hitvallása, hogy a kenyér és a bor ugyan nem változik át Krisztus valóságos (vere et realiter, ahogy még az első m-i ref.-nak mondott zsinaton megfogalmazták) testévé és vérévé, de hit által Krisztus valóságos testének és vérének minden bűnbocsátó és üdvösségszerző ereje bennük/általuk megjelenik (cum pano, not in pane).
Hogy ref. nyelven szóljak: hit által, kegyelemből a megváltás erői, Krisztus megváltói műve érvényesül, amiben a hit csupán ennek csatornája. Oltárképet értelmezünk, nem teológiai értekezést írunk. Református, baptista, pünkösdi, stb. hajlékokban nem lenne helye, de a lutheránusok az ubiquitas közvetítésével közelebb állnak a „transubstantiatio” (lényegi átváltozás a prózai for.) katolikus tanításához, a kezdeti bizonytalan megfogalmazások (unter, in) ellenére, így mondhatni az ereklye idegen, a „szent vér” viszont otthon van ebben az evangélikus templomban.
A Leuenbergi Konkordia (1973) óta lutheránusok és a reformátusok, illetve más prot. felelekezetek teljes úrvacsorai közösségben vannak, ez nem jelenti azt, hogy tanbeli egyezség is meglenne. Ugyan miért is lenne. Gyönyörűnek és felemelőnek tartom a katolikus tanítást, erőteljesnek és igazolhatónak a lutheránust, de csak abban van békességem Istennel, amit olyan sokszor megélhettem, és elég egy életre, hogy az ember lelkileg foglalkozhasson vele, és elég lesz az üdvösséghez.
Látványos cégérek vannak errefele, erről jut eszembe gyermekkorom egyik felkavaró olvasmánya (felkavaró, mint Andersen meséi – értelemben), Walter Scott Puritánok utódai. Benne a (magyar fordítás szerit) Vén Halálmadár, amúgy Old Mortality. Hát ő egy külön fejezet, amúgy történelmi személyről mintázva, Glasgowban szobra is van. Ijesztő neve ellenére kegyes életű ember, aki a skót reformátusság mártírjainak emlékműveit, sírköveit és természetesen emlékezetét ápolja.
Most nem is érte, hanem egy párbeszédért álltam meg, bemásolom, ha megtalálom. Két csirkefogó katona párbeszédéből való, mielőtt a történet, bizonyos személyekre nézve, tragikus fordulatot vesz.
„Általában azt az elvet követem, hogy sohasem távozom egy kocsmából (hacsak nem szólít el a szolgálati parancs), amíg az erszényem elég súlyos ahhoz, hogy áthajíthassam a cégér fölött. De ha olyan könnyű, hogy a szél visszafújja, akkor a jelszó: nyeregbe!… és sarkantyúzd meg a lovat, mert ha törik, ha szakad, módját kell ejtenünk, hogy az erszényt újra megtöltsük!” (Puritánok utódai, ford. Szinnai Tivadar, Európa, Bp., 1964.)
Kitűnő kilátást kínál a várkert, korábban a kolostor kertje, de a detwangi templom is megér egy sétát, még esőben is, ezt mi is tanúsítjuk. Ebben a kis evangélikus templomban is van egy alkotása Riemenschneidernek, téli időben a templom nyitvatartása vasárnapokra korlátozódik.
Van itt néhány további látnivaló, múzeum, templom. Például a középkori börtönállapotokat bemutató Kriminalisztikai Múzeum, akit érdekel. Várostörténeti Múzeum, a ferences templom, a maga hányatott sorsával, Szt. Wolfgang templom pedig az érdekes architektúrájával. Utóbbi egybeépülve a város védőrendszerével, érdekes látványt nyújt, mégtöbb fantáziát megmozgat, akkor is, ha kifejezetten nem gondoljuk végig. A látvány dolgozik, a képek érzéseket indítanak.
Közvetlenül a Szent Jakab templom után épült, egyszerre a város másik gótikus templomával, a ferences templommal, persze az „után” és „egyszerre” csak a katedrálisépítés összefüggésében értelmezhető helyesen. Építését az eltérő funkció és nem a lelkipásztori igény határozta meg. A középkorban nem volt rendkívüli, hogy a szenthajlékok kapacitása meghaladta a település lakosainak számát.
Kórusának záródása un. ötnyolcados, poligonális zárás. A szabályos nyolcszög alakú kórus ötnyolcados formával zárul, a nyolcszög három oldala nyitott marad a hajó felé. Az ötnyolcados záródással a nyugati gótikus és neogótikus templomépítészetben gyakran találkozunk.
Ideszúrok egy megjegyzést: nagyon sok kifejezést örököltünk a németektől, abban az értelemben, hogy sok a német-magyar tűkörfordítás. Anyanyelv, képzőművészet, szárnyasoltár, őrangyal, esernyő, étlap…, a technika, az építészet területén pedig német tűkörszavak nélkül eligazodni nem tudnánk.
Egy német vicc, angolul jön ki jól: “A hamburger walks into a bar and orders a beer. The bartender says, ‘Sorry, we don’t serve food here.’”