Csendes Éj Zarándoklat Arnsdorf – Oberndorf
Ahol a Salzach folyó 180 fokos fordulatot vesz… Nem elírás, meg lehet nézni a térképen, bár arról hiányozni fog a sodrás, a csobogás, és nem emlékszik a történelemre.
Persze minden folyó eljut a 180 fokos fordulatig, elemeiben, ha másként nem, de itt rövid távon belül történik, a kanyar külső íve sem hosszabb 300 méternél, és bár az egész nem jön ki pontosan félkörre, igencsak látványos.
A 180 fokos fordulatokkal mindig gondban vagyunk, példáulhogy a 180 bizonyos esetekben több, mint a 360…, ámde a világ és az élet nem rajzolva van, azaz nem kétdimenziós, ezért kéretik óvatosnak lenni minden számmal, adattal. Világunk és életünk összetett, könnyű kijelentések nem illenek hozzá, hogy például „életem 180 fokos fordulatot vett”, stb. Értjük persze, de a lényeg mégiscsak az, hogy a rögzültnek, leszögezettnek és lezártnak tűnő dolgok is megváltozhatnak, a világ megnyílhat, aminthogy a folyók is visszafordulhatnak. A gravitáció örök akarat, és az események is csupán egyirányba mennek, a „vissza” is csak elmélet, mégsem felesleges, az előjelek kitétele viszont már a mi szívünk dolga. Nemes feladata.
Visszatérve folyónkhoz, adódik a csöppet sem fogós kérdés, hogy ugyan mit is lehet egy ilyen fordulat virtuális tengelyére építeni? Erre a határ túloldalára került Laufen városka a 14. században egy gótikus templom építésével adott választ. Vagyis még akkor, amikor az osztrák adminisztráció alá tartozott.
A folyókanyar innenső oldalán, nem messze az árvízvédelmi mólótól egy kis kápolna áll, „Csendes Éj Kápolna” így nevezik. Annak a templomnak a helyén áll, amiben először énekelte el két férfi a „Csendes éj” c. karácsonyi éneket.
Az előadók maguk a szerzők voltak: Joseph Mohr a szöveget írta, Franz Xaver Gruber pedig a zenét szerezte. A szöveg két évvel korábban íródott, a zene állítólag aznap. A templomot az áradások megrongálták, a 20. sz. elejére le kellett bontani, az új templom kissé odébb épült fel, 1910-re.
A hívek mindent elkövettek, hogy megmentsék szeretett templomukat, vagy hogy legalább a régi helyére építsék az újat, de egyik kívánságuk sem teljesülhetett. Éltveszély és árvízvédelmi okok miatt. De ez még nem a pokol, mert itt még érzések vannak, és ezek az érzések még kapcsolatban állnak a történelemmel, mégha nem is olyan konstellációban, amint szerették volna. Amikor a veszteség és a valóság közötti kapcsolat teljesen megszűnik, és marad a puszta szenvedés, értelmezhetetlenül, az lehet majd a pokol kapuja. De az most messze van innen.
1818 december 24-én délelőtt, a néhány éve határtelepüléssé vált osztrák falu, Oberndorf káplánja átgyalogolt a mintegy 4 km-re fekvő Arnsdorf településre, barátjához, aki ott volt tanító és kántor, hogy lenne egy karácsonyi verse, nem írna-e dallamot hozzá, és az esti szentmise után elénekelhetnék.
Nem tudni hogyan reagált a családos Gruber erre a kérésre, hiszen barátjának gyülekezetében is ő volt a kántor, tehát hetente legalább egyszer találkoztak, igazán szólhatott volna korábban is.
Lényeg, hogy pár óra alatt elkészült a dallam, aznap este az oberndorfi templomban ketten elő is adták, Mohr gitáron kísért, tenort énekelt, Gruber baritont.
A többi történelem.
Minden évben egy zarándoklattal emlékeznek erre az eseményre. Gyülekezés az arnsdorfi „Csendes Éj Múzeum” előtt, majd fáklyás menetelés a kb. 4 km-re levő Oberndorfba. 20-40 méterenként fáklyák leszúrva, időjárástól függően egy-két un. „melegedő” állomással.
Mint rájöhettünk, ez a forralt bor osztrák elnevezése. Egyszer Németországban megázva, átfázva szinte megkóstoltam.
Nekünk annyival volt megnehezítve a terep, hogy először el kellett gyalogoljunk Oberndorfból Arnsdorfba, hogy egy új minőségben, zarándokokként tehessük meg az utat visszafele.
Kellemes idő és táj, nyugat, dél-nyugat irányában a Tennen vonulata igazán látványos. Mintha valaki távolról figyelné a világot, azon töprengve, hogy miként tudna segítségére lenni. Ezért irigyelhetném is kedves Mohr szolgatársat, de itt és most ez idegen gondolat. Olyan érzése van az embernek, hogy az életet, legyen az bármilyen zord is, hatalmas erő fedezi.
Mintha a Hegyi Beszéd is érthetőbb lenne itt, legalábbis ami a formai részt illeti. Odébb a hegyeken hó, itt aratás, így élhetik meg a gazdák, ez mégiscsak hálára indíthatja az embert, és a hála nélküli idő rosszabb, mintha egyáltalán nem történt volna meg az az idő.
Aztán az a jelenség, amikor a Nap vörös korongja lebukik a hegyek gerince mögé, a hegy árnyéka pedig gyorsan végigszalad a tájon, még a kőszívekből is könnyet facsar.
Próbálunk ráhangolódni a 200 évvel korábbi útra, életre, illetve a jelen karácsonyára, amennyire lehet, minden felidézett emlék harangoz az eredeti esemény terében. Úgy értve: „játéka” van. Szívünkből ajkunkra szivárog egy-egy karácsonyi ének. Ennek első ízét maga Isten adta az embernek, úgy került aztán ajkakra, írótollakra, kottákra, de még mindig érezni az eredeti zamatot. Kicsit el is szórakozunk, több „dupla” zarándok is megelőz, de időben vagyunk.
Mire a településre érünk, a szomszéd város tűzoltói már felsorakozva, hiszen ahol ennyi tűz van, oda tűzoltó is kell bőséggel. Néhány rendőr is készenlétben, vigyázzák majd útközben a többszáz fáklyás menetelő biztonságát. Énekek, gyerekműsor, megemlékezés, köszöntés, forralt bor. Néha szemerkél az eső, emlékeztet, hogy a bőrünkig jussa van.
Polgári szervezés, nem vallási esemény. Az áldást a „világosság angyala” adja, aki ugyanabban az iskolában tanul, ahol egykor Gruber tanított. Maga az épület is ugyanaz, előtte zajlik a megemlékezés, a Csendes Éj téren.
Földszinten ma is iskola, mint egykor, emeleten, ahol Gruber lakott, maga a Csendes Éj Múzeum. Korabeli tárgyak vannak bőséggel, szépen összerakott kiállítás, mondhatni egészen friss. Gruber személyes tárgyai közül többet az utolsó állomáshelyén, Halleinben létesült, hasonló nevű múzeum őriz.
Itt a korabeli iskola, betlehemes kellékei láthatók, de az osztályteremben az iskolapadok ugyanazok, amikben azok a gyerekek ültek, akiket maga Gruber oktatott, ma persze digitális táblával és minden más modern kellékkel a falakon.
A múzeum fenntartója a lamprechthauseni önkormányzat, ahová maga a polgári község, Arnsdorf is tartozik. A megemlékezést az ének nevét viselő Egyesület szervezi.
Egyik előadó összefoglalja a történelmi helyzetet, amiben ez az ének megszületett. Nem volt rózsás, fogalmazzak tömören, de hát melyik kor az? Mindeniknek megvan a maga terhe, vágyak miatt is szenvedhet az ember, nem kell ahhoz természeti kataklizma, de a csillagok szerelmesek az éjszakába, képesek a feneketlen sötétben is teret nyitni a reménynek.
1815 után a salzburgi régió lakossága megfogyatkozott, mintha maga táj lenne a klíma, a rajta lakók az időjárás, mi napsütésben, esőben és éjszakában szalad át a tájon.
A napóleoni háborúk éhínséget és nélkülözést hoztak, meg minden mást, amiről karácsonykor nem szeretnénk hallani.
Az ismert történelem legnagyobb vulkánkitörésének (Tambora, 1815) következményeként az 1816-os év úgy ismeretes, mint nyár nélküli esztendő.
Az Oberndorf melletti Salzach folyó egy békemegállapodás következtében a bajor-osztrák államhatárrá válik, de volt itt minden, ami egy impériumváltással jár. Családok szakadnak szét. Hajósok veszítik el a kiváltságot és a lehetőséget, hogy sót szállítsanak az osztrák Sóvidékről, Salzkammergutból szerte Európába. Sokan elszegényednek, és a szegénység nagy erő. Áldásnélküli élet vádja is rajta kísérletezhet, mert Isten tenyerének melege sok szívből kihűlt.
Árvízkatasztrófák és terméskiesések súlyosbítják a megpróbáltatásokat. Sok a szegény, mint a templom egere. Utóbbiak az oberndorfi Szent Miklós-templom orgonájának fújtatóját is fellakmározták, az orgona sem szól. Karácsony közeleg, és néma a templom. Semmi sem működik, „minden egész eltörött”, de bármi történjen, az nem a szeretet ellentéte.
Ebben a hangulatban trappol a 26 éves segédpap, Joseph Franz Mohr, szenteste reggelén (érdekes kif.) barátjához. „Olyan rideg az élet mostanság errefele, tennünk kellene valami.” Van egy verse, egy hegyi faluban, Mariapfarrban, első szolgálati helyén (apja szülőfaluja is ez) írta, két éve: „Csendes éj, szentséges éj…”.
Már az is csoda, hogy Joseph Mohr itt lehet. Szegény és törvénytelen gyermek, így nevezték akkoriban a megszületettet, ha az apa nem volt elérhető. Persze nincs ilyen, hogy törvénytelen gyermek, minthogy minden élet törvényes, de most erről ne nyissunk vitát. 1792. dec. 11-én született, teljes neve Josephus Franciscus Mohr.
Édesanyja Anna Schoiberin kötőnő, édesapja Franz Mohr (Moor) muskétás a salzburgi érsek szolgálatában. Még a kiképzés alatt ismerkedik meg a szegény sorú lánnyal, akit azonmód cserben is hagy, még a szolgálatból is dezertál, mikor kiderül, hogy a lány teherbe esett.
Keresztapaságot az utolsó hivatásos salzburgi hóhér vállalja, de magán a keresztelésen ő sem vett részt, egyik rokona képviselte. Anyjának összesen négy gyermeke volt, mindenik hasonló jogi (és erkölcsi, ami abban a korban sokat jelentett) státuszban, mint Joseph.
Utóbbinak kiváló zenei tehetsége van, szeret énekelni, megtanul gitáron játszani. Tehetségére felfigyelt az egyik zeneszerető salzburgi plébános, az ő támogatásával járhatott iskolába. 1808 és 1810 között filozófiát tanult a kremsmünsteri (Felső-Ausztria) bencés kolostor líceumában. 1810 és 1811 között ismét Salzburgban volt – a líceumban. 1811-ben belépett a szemináriumba, és 1815. augusztus 21-én szentelték pappá. „Törvénytelen gyerekként” pappászenteléséhez un. dispensatiot, pápai felmentést kellett kapnia. Éppen időben érkezett meg.
Amikor nagy kihívások előtt/között állunk, gyakran csak megfigyelők lehetünk, a gondolkodás már csődöt mondott, és ilyenkor ez a legtöbb, amit tehetünk. Valamit rossznak nevezünk, valamit jónak, de igazából alig tudunk valamit.
Történnek a dolgok, és megpuhítanak. Rájöhetünk, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk, és hogy az élet bármilyen irányba elindulhat. Megdöbbenünk a lehetőségek lüktető valóságától. „Krisztus megszabadít,” írta Mohr. Ennyi van.
Első szolgálati helye Mariapfarr tehát. Itt született meg a Csendes éj szövege, hat versszakkal. Az első versszak 4. sora az eredetiben valahogy így hangzik: göndörhajú kisded… A mariapfarri gótikus oltárképen valóban egy szőke, göndörhajú gyermek ül Mária ölében, fogadva a napkeletiek hódolatát. Nyilvánvalónak vehető az inspiráció.
A gótikus szárnyasoltár táblaképeit 1494-re datálják, és egy stájer mesternek, vagy a „Mondsee-i mesternek” tulajdonítják. Bármelyikük is volt, neve egyiküknek sem maradt fenn, de beépültek történetbe. Egyfajta spirituális geográfia ez, hol az ösvények akkor is megmaradnak, ha senki nem járja őket, befüvesednek és lekerülnek a térképekről, de a geológia, a hegyek, dombhátak, mezők őrizni fogják mindörökre, mert eredendőbb mint járásunk, és szerethetők még emlékükben is, akár a lombjukvesztett fák télen.
Amúgy is csak a szeretet marad utánunk (némi nehézfém, egy X-hashtag :)), aminek nyomot hagy még a visszavonulása is, mint apálykor a tengervíz a part homokjában.
A gyenge tüdejű Joseph viszont nem bírja a hideg, nyirkos hegy-völgyi levegőt, ezért visszaküldik Salzburgba, ahonnan Oberndorfba rendelik, segédpapnak. Itt barátkozik össze a nála pár évvel idősebb arnsdorfi kántortanítóval, Gruberrel, aki nőül vette elődje özvegyét, így van oka maradni is, de igazából nagyobb közösségbe vágyik, ami nem csoda, két okból sem, ugyanis bővül a családja, illetve magát a települést ekkor még Armsdorfnak hívják, ami megmagyarázva azt teszi, hogy Szegényfalu.
Valóban nem nagy település, környékén több tanyával, legtöbbjük ma is megvan. Amúgy zarándokhely is, úgy értve már akkor is az volt. Gruber idejében három bencés pap, mondhatni rotációban, folyamatosan misézett a zarándokoknak, ígyhát Gruber, aki sekrestyés is volt, nem lehetett könnyű helyzetben.
1820-as feljegyzés szerint a templom felszentelésének nyolcnapos ünnepe alatt akkora volt a tömeg, hogy a harangozó fiúk a templomon keresztül nem tudtak feljutni a toronyba, hanem létrán másztak a toronyablakig.
Ma is minden megválasztott salzburgi érsek első zarándokútja Arnsdorfba vezet. Csinos későgótikus templom, szokásos későbbi bútorzattal, 2020-ban általános felújításon esett át. Benne Gruber eredeti orgonája, immár egérbiztosan.
Mohrnak itt sincs nyugta, most nem egészségügyi, hanem erkölcsi problémákkal, illetve ilyen jellegű vádakkal kell szembenéznie, ugyanis főnöke (ki is volt, tudja még valaki?) már 1818. októberében megvádolta felettesei előtt, hogy a lelkipásztorkodás és a tanulmányok terén hiányzik belőle „a bölcs megfontoltság és a látható szorgalom, nincs különösebb öröme az iskolában és a beteglátogatásban, és nem él kifogástalan papi életet, sőt az alárendeltség szükséges lelkülete is hiányzik belőle, valamint az ellenkező neműekkel viccelődik, gyakran pedig nem építő énekeket énekel.” Talán az „az alárendeltség szükséges lelkülete” a kulcsmondat, nem is kellene továbbmenni. Ügyét egy egyházi testület megvizsgálta, a vád alól felmentette, Mohr Oberndorfban maradhatott, és 1818 karácsonyán…
Mohr aztán 1819 szeptemberében mégis elhagyta Oberndorfot, további 9 szolgálati hely következett, legutolsó helyen, Wagraiban 10 évet töltött, ott hunyt el 1848. december 4-én, oda van eltemetve. Részben. Mindjárt következik.
Wagrainban elintézte, hogy új iskola épüljön ott, ahol korábban csak egy tanterem volt több mint 100 gyermek számára, szociális alapot hozott létre, hogy a nincstelen szülők gyermekei iskolába járhassanak, támogatta a tűzoltóságot, egyházi kórust alapított, valamint gondoskodott az idősekről és a szegényekről.
Öregotthon épült szervezésében, azoknak az idős, sokszor beteg, tehetetlen személyeknek, akiket kitettek valamelyik urasági szolgálatból, illetve a vele járó cselédlakásból, és nem volt hová menniük.
Amikor elakadt az építkezés, eladta tehenét, és így tudták folytatni a munkát. Nincstelenül halt meg, a szegények temetőjébe temették.
Ismereteim szerint egyetlen értéktárgya maradt az utókorra, a gitárja. Hányatott sorsa volt ennek a hangszernek, még kocsmai verekedésbe is keverték (ütős hangszerként használták, holott pengetős :)), de hiteles a története. Ma a Halleini Csendes Éj Múzeum őrzi.
Egyébként, tudomásom szerint 3 nagyobb „Csendes Éj Múzeum” van a környéken. Mohr-ról utolsó állomáshelyén is megemlékeznek minden karácsonykor, itt is megvan az egyedi szertartás, a szentmise alatt az ének első két versszakot két férfihang, a 3. és 4. versszakot a templomi kórus, az 5. és 6. versszakot pedig az egész gyülekezet énekli.
És akkor koponyájának sorsa következzék.
Joseph Mohr-ról nem készült egyetlen kép sem. Ezért amikor 1912-ben Josef Mühlbacher pap, szobrász felkérést kap Mohr szobrának elkészítésére, kezdeményezte, hogy exhumálják koponyáját, hogy a tervezett emlékműhöz hiteles formája legyen. Gruberről készült szobrot az unokáról mintázta, Mohrnak azonban nem volt egyenesági leszármazottja.
Megkapta az engedélyt, kiásták a koponyát, el is készült a szobor, tkp. csak a fej, és készült volna az egész alakos szobor is Waigranba, ahol utolsó éveit töltötte, ahová eltemették, de jött az első világháború, járvány, infláció, és az emlékmű ötletét elvetették. Volt fontosabb dolog az országban és a településen. A koponya viszont maradt Mühlbachernél Bécsben.
Háború után lassan rendeződtek a viszonyok, és az árvizek miatt lebontott oberndorfi templom helyére egy emlékkápolnát terveztek, és 1924. augusztus 15-én ünnepélyesen le is tették az alapkövet. A kápolna építése lassan haladt, végül bajor állami oktatási tisztviselők szövetségének támogatásával épült fel 1937-re.
Mohr koponyáját nem tették vissza a sírba, hanem befalazták az emlékkápolnába. És arra is kérték a szobrászt, hogy alakítsa át a szobrot Mohr-Gruber szoboregyüttessé, hiszen, nagyon helyesen, az ének kettejüké.
A szobrot már 1928-ban felavatták, a helyi plébániatemplom előtt áll, de egy másolatot a kápolna mellett is elhelyeztek. A szobron Gruber gitározik, ami nem felel meg a történelmi tényeknek, de ez már apróság.
Az emlékművön Gruber szobrának alján a MANCUS gyenge, csonka, befejezetlen) felirat olvasható, ami arra utal, hogy a szobrász jobb keze egy agyvérzés után lebénult, és a Gruber-portré munkálatait a képzetlen bal kezével fejezte be.
A Josef Mühlbacher által öntött eredeti Mohr-fej is érdekes utat járt be Bécs – Kufstein – Rio de Janeiro – Kufstein vonalon. Ma a kufsteini erőd Csendes éj emlékszobájában áll. Kufsteinre később még visszatérek.
Néhány személy, közösség, család, akik segítették az ének elterjedését.
A dal először az akkoriban szokásos paraliturgikus karácsonyi alkalmon hangzott el, tehát nem a szentmisén, hiszen nem volt része annak.
Elterjesztében elsőként talán Karl Mauracher nevű orgonaépítő vett részt, aki többször járt az említett két településen, ismerte a szerzőket, és valahol meghallotta az éneket, amit el is kért tőlük. Vitte magával más közösségekbe is, amerre megfordult. Először a saját falujába, a zillertali Fügenbe.
A 19. század elején számos zillertali család egészítette ki jövedelmét vándorkereskedőként, főként telente. Mivel Zillertalban hagyományosan ápolták a népzenét, a kereskedők egy része zenével és énekkel csalogatta a vevőket a standjaihoz.
Emlékezetes formációt alkottak ebben az időbe a fügeni Rainer testvérek, akik igen népszerűek voltak a vásárokon, és akik 1822. októberében I. Ferenc osztrák császár és I. Sándor orosz cár előtt is felléptek, ezzel komoly hírnévre tettek szert, és méginkább megnőtt az érdeklődés irántuk.
Nem igazolható, hogy már itt, az uralkodók előtt elénekelték a Csendes éjt, de van ilyen vélemény is. 1824 és 1843 között bejárták Németországot, Nagy-Britanniát és Oroszországot, és énekeltek parkokban, vendéglőkben, szalonokban, koncerttermekben és színházakban.
Egyszerű parasztoknak, a „természet gyermekeinek” tekintették az öt testvért, és azt tartották róluk, hogy hiteles osztrák népdalokat énekelnek. Ezek közé sorolta az első évek nemzetközi hallgatósága a Csendes éjt is. Az ének, mégha hamis besorolással is, de terjedni kezdett.
Mára az UNESCO Ausztria nemzeti örökségeként, mondjuk ausztriákumként tartja számon.
Egy másik tiroli család is hasonló indíttatásból járta a környéket.
A Strasserek pl. ismert vándor kereskedőcsalád voltak, az özvegy édesapa, Lorenz Strasser 4 gyermekével közeli és távoli piacokra utazott, ahol ágyneműt, fehérneműt, kesztyűket és „rugalmas derékszíjakat” árult. Hogy felhívják a figyelmet árujukra, a gyerekek énekegyüttesként „hamisítatlan tiroli dalokat” énekeltek, ami nagy népszerűséget hozott nekik.
Többek között a Csendes éj is szerepelt a repertoárjukban, ami azt jelentette, hogy a vándorénekesek között már kezdett elterjedni és igen népszerű volt a karácsonyi ének.
A lipcsei katolikus plébánia orgonistája és kántora a városban meghallotta a dalt, és felkérte a testvéreket, hogy énekeljék el a karácsonyi misén Lipcse ikonikus épületének, a Pleissenburgnak kápolnájában. Ezzel a tiroli énekesek a város beszédtémájává váltak. Távozásuk előtt egy koncert szüneteiben léptek fel.
A helyi újság is beszámolt erről az eseményről: „A szünetben a Ziller-völgyből származó Strasser család három kedves lányát és egy fiát (kereskedők, nem hivatásos énekesek) kérték fel, hogy adjanak elő néhány tiroli nemzeti dalt, akik olyan szépen énekeltek, hogy a hallgatóság hatalmas tapssal fejezte ki elismerését.”
A Strasser testvérek 1832/33 telén ismét Lipcsében voltak, és bár nem szerepelt a műsorban, egy újsághirdetésben megjelenő kérésére előadták a Csendes éjt is, ami továbbra is úgy szerepelt, mint tiroli népi dal. Ezt most nyomtatásban is megjelentették, először 1833-ban szórólapokon, majd 1840-ben gyűjteménybe kötve is.
Lipcsei sikerüknek köszönhetően Strasserék ettől kezdve kizárólag az éneklésből éltek, és bejárták egész Németországot, énekelték és tanították a többek között a Csendes éjt is. Berlinben a székesegyházi kórus a karácsonyi misékre átvette az éneket, így ismerte és szerette meg IV. Frigyes Vilmos porosz király is.
Emberileg neki köszönhető, hogy a szerény Franz Xaver Gruber 1854-ben végre megerősítette a dal szerzőségét, amelyet addig tiroli népdalként ismertek. Udvari szertartásvezetője 1854-ben ugyanis azzal a kéréssel fordult a salzburgi Szent Péter apátsághoz, hogy küldjenek egy példányt a dalból, amelyet tévesen Michael Haydn (1737-1806), Joseph Haydn testvére művének véltek. Így kezdtek el tulajdonképpen nyomozni, hogy ki lehet a dalszerző, és ekkor jutottak el a már Halleinben élő Franz Xaver Gruber zeneszerzőhöz, aki írásban nyilatkozott a szerzőségről.
Ő aztán 21 évi arnsdorfi szolgálat után Halleinbe költözik, sajnálatos módon megfogyatkozott családjával, ott is hal meg, 1863-ban, 28 évi szolgálat után.
Sírját, az egész temetővel együtt fölszámolták, jelképes sírja a régi tanítói lakás előtt téren később létesült, illetve annak mai, díszes formája egészen friss. Későn kapcsol az utókor. Azonban mi más lehetne a tér neve, mint Gruberplatz.
1914-ben a német és brit katonák együtt énekelték a Csendes éjt az úgynevezett karácsonyi fegyvernyugvás idején. Több helyszínen is. Többen megerősítik, más történészek szkeptikusak az esményt illetően. Franciaországban emlékhelye is van, megható film, reklám is készült a témában. És 1914-ben még lehetséges is volt.
Egyes helyszíneken néhány órán át tartott, egyes területeken egészen karácsony másodnapjáig, vagy ahogy angol nyelvterületen ismert: Boxing Day-ig, sőt elszigetelt zónákban egészen újévig.
Rövid epizód volt ez a hosszas öldöklés éveihez képest, de ez az epizód elhúzta a sötét kárpitot az emberi lélek szentélye elől, engedett belelátni. A madarak sem pihenni szállnak le feltétlenül, gyakran csak azért, hanem hogy közelebbről is megnézzék a tájat, hogy emlékezzenek rá visszaútjuk során.
Jó hangulatban érkezünk Oberndorfba, aminek magyar fordítása tulajdonképpen Felsőfalu, a Csendes Éj Kápolna környékén gyülekeznek az emberek. Késő estig tart a purpárlé, fúvószenekar közreműködésével.
„Nálunk ez családi hagyomány, mondja egyik résztvevő, minden évben eljövünk ide, megtesszük ezt az utat. Ezzel kezdődik a családi karácsonyunk.”
„Ez a mi örökségünk, mondja egy 60-as férfi. Mi ezt ápoljuk, nekünk ez már természetes. Részt veszek az előkészítésben, igazi közösséggé kovácsol minket ez a hagyomány.”
„Segít lelkileg ráhangolódni az ünnepre,” fogalmazza meg tömöre egy fiatal nő.
Mivel világi szervezés, senki nem érzi idegennek magát benne, bármilyen felekezetű, vallású, anyanyelvű is legyen. Tisztába kell lenni azzal is, hogy ma már nincs olyan hagyomány, de talán sosem volt, ami a Krisztus követésének minden részletét képviselné és vállalná, ami végigvezetne az életen, anélkül, hogy kérdés, kétely lelógna peremén.
Salzburgba visszatérve részt vettünk 3 istentiszteleten. Protestáns közösség több is van a városban, de késő este már nincs szolgálat egyikben sem, az éjféli mise másik hagyomány. Azok közül válogattunk.
Első helyen 10 órától kezdődött, már nagyon sokan voltak mire odaértünk, ülőhelyek mind foglaltak voltak, az oldalhajókban is már sokan álltak, pedig ennek a templomnak a szerkezete onnan nem sok rálátást enged az kórusra, tulajdonképpen semmit. Nem ez a lényeg, de mindenképpen szót kell ejteni a salzburgi ferences templom építészeti sajátosságairól.
A főhajót és a két mellékhajót meghagyták az eredeti románkori stílusában, amikor az új idő új technológiája megjelent, nevezetesen a gótika. Attól kezdve a románkori templomok elavultnak tűntek, sötétnek, nyomottnak. Itt azonban nem bontották meg az egész templomot, csak a nyugatra néző szentélyt építették át.
Aki nappal látogatja meg a templomot, annak azonnal szembetűnik, hogy a hajóban legfeljebb félhomály, az egész szentély azonban világos, nyílt, hívogató, emelkedett.
Következett a bencés nővérek apátsági temploma, a Nonnbergen, 11 órától.
Arányos gótikus templom, viszonylag egységes szerkezettel. Kissé késve érkeztünk, már nem mentünk ülőpárnáért, hogy ne zavarjunk, így csupasz deszkára ülünk a hátsó sorokban, tkp. a Westwerkben.
Gyönyörű a nővérek latin gregoriánja, szívesen hallgatom őket, sajnos kissé el vannak rejtve a kórus bal oldalán. Mintegy tucatnyian lehetnek, de az oszlopok mögött előnytelen a helyzetük, a gótikus templomok architektúráját nem az akusztika sugalmazta.
Mise után a pap villámgyorsan távozott, a nővérek pakolnak a templomban. Kissé háborgok ezen. Már másutt is láttam ilyet, mintha a nővérek a liturgia cselédei lennének, holott együtt celebráltak a pappal. Nem az én dolgom persze, és bizonyárra örömmel teszik, az is lehet, hogy un. levezető elmélkedésük része.
Éjfélkor a dóm következik. Itt sincs már ülőhely, természetesen.
Két adminisztrátort is megkérdeztem istentisztelet után, mindkettő hétezerre saccolta a résztvevők számát. Amikor beléptünk, még nem gondoltam volna, hogy ennyien lehetnek, de utána látva az instant padsorokat, az oldalhajók, a kereszthajók népét, el tudom fogadni.
Korábban jártunk fent a karzaton, az valóban tekintélyes méretű.
Itt minden első osztályú volt. Érsek úr celebrált, utána több nyelven köszöntötte a résztvevőket. Hihetetlen orgonajáték, énekkar, szólisták, fiatal lányokból és fiúkból álló kórus éneke.
Van az az esztétikai és közösségi élmény, ami felszakítja még a letapadt kételyt is, és felkiált az ember: Cristus natus est! Kristálytiszta bizonyosság, homály sem maradt rajta.
A mennyország ködmentes légkörében a látási távolság végtelen, nincs ok önvédelemre, sem félelemre. Minden jöhet, mindent nyitott szívvel fogad.
Joseph Mohr 1813-ból származó imája:
Ó, Jézus, egyetlenem, örök reménységem!
Téged hívnak a jámbor lelkek.
Ó Jézus! Legkedvesebb név, lelkek igaz barátja!
Hangod lágy, neved mint a méz,
mennyei ital a szívnek!
A lélek sötétségét oszlasd el, a világot töltsd be édességeddel!
Maradj velünk, Uram, és add nekünk világosságodat!
Oszlasd el a lélek sötétségét! Maradj velünk, Uram!
Alleluja!
A legismertebb magyar változat fordítója ismeretlen.