Thesszalonika, 2. rész
Ikonoklasztika – vita
Érdekes a téma, izgalmas fordulatai és tanulságai vannak, de valahogy nem tudott a Thesszalonikára eső része megragadni, ezért másoknak sem tudjuk érdekessé tenni, ezért csak nagyon röviden érintjük. Van nyoma Thesszalonika-i templomokban, de csak az veszi észre, aki pontosan tudja, hogy mit kell keressen. Más indíttatásúak a nyugati keresztyénség „ikonrombolásai”, azokat itt nem tárgyaljuk, de tervben vannak. Ezek közül legemlékezetesebbek a többrendbeli franciaországiak, ezeket követik a német illetve a németalföldi pusztítások, amiket, szemben a franciaországival, szinte kizárólag teológiai szempontok vezéreltek. Történt ilyen Magyarország területén is, ha nem is volt olyan szisztematikus mint az említett helyeken. Olvastam egy tanulmányt az hugenották franciaországi dolgairól, és megdöbbentő volt, hogy ma is még milyen indulatokat tudnak kiváltani a több mit 400 ével ezelőtti események. Az írás néhány éve jelent meg, igaz nem világi, hanem egyházi folyóiratban.
Az ikonoklasztika kezdetén Thesszalonika egyfajta menedékvárosa lett az ikontisztelőknek, de nem ez volt a legbiztonságosabb hely, ide még elért a bizánci hatalom karja. Ezért a legtöbb üldözött inkább Szicíliába, Dél-Itáliába vándorolt, ahol már volt görögnyelvű közösség, és ott, e tekintetben legalábbis, békében élhetett. III. Leó császár egykor kivonta Kelet-Illyrikumot Róma egyházi joghatósága alól, és a konstantinápolyi patriarkátushoz rendelte, ezt követően a thesszalonikai érsek és a helyi közösség, szervezetileg is, a keleti egyházi igazgatás alá tartozott, és apránként átvette tanítását és osztozott annak történetében. Ez azt is jelentette, hogy a képüldözők hatalma itt is érvényesült.
Azt gondolhatnánk, hogy ez egy light vita volt, amolyan felszíni filozófiai disputa, de ha fellapozzuk a történelmet, rádöbbennünk, hogy itt bizony komoly ellentétek voltak, erős érzelmek feszültek egymásnak, véres leszámolások történtek, és hogy ok vagy ürügy volt a szóbanforgó teológiai vita, azt nem a történelem fogja feltárni, hanem az a mód, ahogyan kérdezünk, azaz azt fogja bevallani, amit ki szeretnénk szedni belőle. Alapvetően nem is igazi teológiai vita volt, mint például a „homoousion – homoiousion” esetén, itt inkább az ortodoxián belüli lelkiségi irányzatok ütközéséről van szó, vagy hatalmi harcról, ki ahogy értékeli. Annyira azonban nem vagyunk naivak, hogy mindezt steril, elvont, puszta elméleti vitának lássuk, az evidens. Ezen a világon még a legtisztább gondolat sem mentes a mulandóság, a szenvedés, a szomorúság hatása alól, tehát megtelik „testtel és vérrel”, ennek minden következményével.
Sok szerzetes volt kénytelen elhagyni a Bizánci Birodalmat. Nem írom le, mit műveltek időnként a szerzetesekkel és apácákkal. Az ikonoklasztika végét 842-ben, nem sokkal Theophilus halála után, özvegye, Theodora intézkedései jelentették, aki a kiskorú Mihály nevében gyakorolta a hatalmat. Az ikonok tiszteletét visszaállították, a megszüntetett kolostorokat újraalapították, az egyházi és szerzetesi birtokokat visszaszolgáltatták az egyházaknak és kolostoroknak.
Mindenképpen hatással volt a thesszalonikai ikonfestészetre, oszlopfőkre, faragványokra és mozaikokra, amik közül aztán később többeket „átraktak”, miután enyhült a képutálat. Érdekes és véres fejezete ez Bizánc történetének, valahogy a lelkület egészen ijesztő, amivel Bizánc történelmében többször is szembesülünk.
Zsidóság Thesszalonikában
A kereszténység előtti utolsó évszázadban egyre több zsidó költözött Szalonikibe, és egy komoly zsidó közösség alakult ki az óvárosban, a kikötő közelében. Ekkor még a valláson belüli törésvonalak egészen másutt húzódtak és nem voltak olyan mélyek, mint a későbbi évszázadokban.
Az ókort követően Közép-Európából askenázi zsidók költöztek egyre nagyobb számban 1376-tól, majd 1492 után Spanyolországból érkeztek szefárdok, méghozzá tekintélyes létszámban, az ismert spanyolországi események miatt. A középkorban és az újkorban a zsidók mind demográfiailag, mind gazdaságilag a város meghatározó közösségét képezték, egészen a náci megszállásig.
A különböző vallási közösségek lakóhely szerint is elkülönültek egymástól, különböző városrészekben laktak. Egy feljegyzés szerint, a 17. század elején 56 zsidó, 48 muszlim és 16 keresztény negyed volt a városban, a „negyed” jelentése inkább lakótömörülés.
15. század végére közel 20 000 spanyolországi zsidó telepedett le Szalonikiben, ami gyökeresen megváltoztatta a város arculatát. Egy 1519-es népszámlálás szerint Thesszalonika 29 220 lakost számlált, akiknek 53,8%-a zsidó, 23,5%-a muszlim és 22,7%-a keresztény volt.
Egy 1924-es törvény vasárnapi zárvatartásra kényszerítette a zsidó tulajdonú üzleteket, ami a szokásos szombatnapi zárvatartásduplázta, így jelentősen csökkent a zsidó üzletek bevétele. Hogy a negatívumokat soroljuk tovább, antiszemita zavargások törtek ki 1931. június 29-én, a legszegényebb zsidó negyedet, a Camp Campbellt megtámadták és lerombolták, 500 zsidó család vált hajléktalanná. A pogromot kis-ázsiai görög menekültek követték el, ami igen jól példázza a társadalmi frusztráltság és az idegengyűlölet kapcsolatát.
1941. május 15-én, egy hónappal azután, hogy a németek megszállták az országot, megalakult az ellenállás is, és az első illegális nyomda a városban, Eptalofó területén, illetve megszerveződött a görögországi ellenállási szervezet, az „Eleftheria” (Szabadság), amelynek azonos című újságja is volt. 1997-ben ezen a téren épület fel a holokausztban meggyilkolt összes szaloniki zsidó emlékére készült emlékmű, 2001-ben pedig megnyílt a város és a környék zsidó múzeuma.
A holokauszt során deportálták és kiirtották Szaloniki zsidóságának mintegy 94%-át.
A Yeni mecset 1902-ben épült, és az iszlamizált zsidók (dönmék) mecsetje volt. A lakosságcsere után rövid ideig menekülteknek adott otthont, 1925-től 1962-ig pedig a város régészeti múzeumaként működött.
Navarinu téren a Galerius palota maradványaival átellenben van elhelyezve egy fehér márványtábla, alig észrevehető. Egy sírkő darabja a lerombolt zsidó temetőből, Európa legnagyobb zsidó temetőjéből. Sok ilyen és még jóval nagyobb darab is van szétszórva a városban, ugyanis építőanyagként használták őket. A szaloniki Arisztotelész Egyetem campusa egyébként a zsidó temetőre épült. Úgy járjon ott, akinek arra van dolga. Az egyetem egyébként 1925-ben alapult, és épült fel folyamatosan. Arisztotelész nevét vette fel, bár neki nem volt köze a városhoz, nem is lehetett, de a közelben, Stageira-ban született, mint említettük.
Tulajdonképpen a Monastiriotes zsinagóga az egyetlen, amelyik a háború előtt épült, és azért kímélték meg a nácik, mert a Vöröskereszt raktára lett.
Sabbatai Zevi messiási története, röviden.
Az 1680-as évekre mintegy 300 szefárd zsidó család, Sabbatai Zevi követői, áttértek az iszlámra, és a dönmeh (megtérők) néven ismert szektává váltak, többségük a nyitott Szalonikibe vándorolt, amelynek lakossága többségében zsidó volt. Aktív közösséget hoztak létre, amely mintegy 250 éven át virágzott. Sokan váltak a térség maghatározó embereivé, vagyont szereztek, tisztséget viseltek.
A dönméket néha szelanikli-ként (szaloniki személy) emlegetik. A dönmeh-kérdés még ma is előjön Törökországban, ha valaki úgy él, gondolkodok, ami eltér a megszokottól, mondjuk úgy, hogy liberális, extrém nyugatos. Vannak érdekes történelmi példák, gyanúsítgatások, de egyes vélemények szerint az ifjú törökök közül többen, az alkotmányos monarchista forradalom, az abszolutizmus-ellenes mozgalom, ami aztán 1908-ban alkotmányozásra kényszerítette a szultánt, több vezető tagja dönme volt. Izrael nem ismeri el zsidóknak, a dönmék tehát nem kedvezményezettek a visszatérési törvény alapján.
Az 1600-as évek a zsidó nép számára a szörnyű szenvedések időszaka volt. Kelet-Európában egész közösségeket irtottak ki a kozákok és mások, a leghírhedtebb történetek Bogdan Chmelnicki kozák/ukrán vezetőhöz kötődnek.
1648-49-ben a kozák bandák példátlan kegyetlenséggel sok ezer, egyesek szerint akár 300 000 zsidót is lemészároltak Ukrajnában. Sok közösség, amely megmenekült, az 1655-ös orosz-svéd háború következtében veszett el.
Emlékszünk a Sátán Gorajban kemény, felkavaró jeleneteire.
Kicsit később, más indíttatásból, de pl. Jemenben is felbukkant három un. messiás, igaz, később, a 19. század során.
Visszatérve, 1648-ban a kelet-európai zsidókat ért mészárlások híre eljutott a törökországi zsidó közösségekhez. Sabbatai Zevinek, egy szmirnai kabbalista zsidó ifjúnak különös látomásai voltak, és a korabeli felfokozott messianisztikus hangulatban, megfogalmazódott benne a gondolat, hogy ő lehet a Messiás. Álmában apokaliptikus látomása volt arról, hogy miként áll bosszút a kozákokon, mindazokért a szörnyűségekért, amiket hittársaival elkövettek. Álmai szerint ő lesz majd, aki a zsidó népet a szentföldre vezeti, újjáépíti Jeruzsálem városát és a lerombolt templomot.
1662-ben, 36 éves korában Sabbatai Zevi elhagyta Szmirnát, és Egyiptomba utazott. Egyiptomból pedig átzarándokolt Jeruzsálembe, ahol 1663-ban találkozott Nátánnal, a neves zsidó kabbalistával, ismert tudóssal. Nátán meggyőzte Sabbatai-t, hogy ő az igazi Messiás. Állítólag úgy nyilatkozott a hozzá különös panaszokkal forduló Zevinek: „Nem tudlak meggyógyítani, mert ezek a fájdalmak, amiket érzel, a messiási szenvedés részei.” Sabbatai már 10 éve forgatta magában ezt a gondolatot, de most már nem voltak kétségei.
Visszatért szülővárosába, ahol elkezdete messiási igényét hirdetni. 1651-ben a rabbik már nem nézhettek tovább ezt, ezért kiátkozták, nyilvánosan meg is korbácsolták és száműzték Szmirnából. 1651 és 1658 között Sabbatai Zevi bejárta Görögország, Albánia és Törökország nagyobb zsidó közösségeit. Bármerre járt, mindenütt követőket vonzott. Bizarr viselkedése inkább a messiási erényeit és annak érvényességét igazolta, semmint cáfolta. Nagyszabású kijelentéseket tett messiási képességeiről, terveiről. Azt állította, hogy az apokalipszis közeleg, és hogy a zsidóknak fel kell készülniük rá.
Nátán nemcsak önjelölt próféta volt, hanem nagyszerű publicista is. Leveleket írt a zsidó világ minden szegletébe, és kérte a zsidó vezetőket, hogy fogadják kellő nyitottsággal és támogassák Sabbatai-t. Aki misszionáriusokból álló csapatot is szervezett, így egy éven belül a Sabbatai Zevi messiási híre elterjedt egész Európában.
Sabbatai Zevi azonban nemcsak zsidó, hanem nemzetközi jelenség volt. Tanai és személye egész Európa gazdaságát és politikáját befolyásolta, épp olyan mértékben, hogy észre lehessen venni. A görögországi, olaszországi, szíriai, egyiptomi és törökországi zsidók elkezdték eladni birtokaikat, hogy a Szentföldre költözhessenek. Nem mindenki volt ilyen radikális, de épp elegen ahhoz, hogy a „jelenség” fogalma érvényes legyen.
Amszterdam, Hamburg, Altona, Frankfurt am Main zsidó közösségei mind Sabbatai Zevi hívei lettek. Egyedül Jacob Sasportas, az amszterdami rabbi állt ellen. Leveleket írt Európa rabbijainak, hogy maradjanak józanok, fontolják meg ezt a jelenséget, ne dőljenek be Sabbatai Zevinek. Megdöbbentő módon rabbik százai utasították el tanácsait. Sokan közülük azon a véleményen voltak, hogyha Sabbatai Zevi nem is a Messiás, fellépése és mozgalma mégiscsak jót tesz a zsidóknak, mert sok asszimilálódott zsidó ennek nyomán elgondolkozott. Elkezdte tudatosabban és büszkébben vallani zsidó identitását. Sasportas írásaiban érezhető az a szörnyű frusztráció, mint amikor valaki látja, hogy ég a tűz, de nem tudja rávenni a tűzoltókat, hogy vizet engedjenek a tömlőbe.
A török szultán hét éven át figyeltette a Sabbatai Zevi-jelenséget. Nagyon nem ellenkezett, mert az a sok pénz, amit támogatói és látogatói Törökországba hoztak, éppenséggel jól jött. Sabbatai Zevi figyelemre méltó turisztikai látványosság volt. A világ minden tájáról érkeztek zsidók, és nagy összegeket hagytak nála és környezetében. Maga Sabbatai Zevi pedig hűségesen lefizette az összes rendőrt és kormányzót. Ők pedig leadtak részükből a szultánnak, így az félrenézett.
Sabbatai Zevi sikere azonban végül rákényszerítette hogy tegyen valamit. Elkezdtek a muszlimok panaszkodni és aggódni, hogy ha így megy tovább, elűzik őket Jeruzsálemből, visszafoglalják a várost a törököktől, és igazolódik a judaizmus az iszlámmal szemben. A szultán ekkor megijedt, hogy elszabadul a muszlim fundamentalisták haragja.
Az utolsó csepp volt a pohárban, hogy 1666-ban Zevi eltörölte az első és második templom lerombolásának emlékére rendezett böjti napokat. Azt mondta, hogy mivel eljött a Messiás, a következő évre újjáépül a jeruzsálemi templom. Ez éppen Newton nagy felismerésének éve, de persze mindegy ez, itt nem a szellemi intellektus van a kormánynál, de talán sohasem.
Ez a kiáltvány megijesztette a szultánt. Letartóztatta Sabbatai Zevit, Gallipoli városába költöztette, és egy nagy kastélyba záratta. Zevi azonban csak házi őrizetben volt, és úgy viselkedett, mint szabad ember, sőt, valójában úgy, mintha császár lenne, és a kastély az ő palotája. Valóban a világ minden tájáról érkeztek továbbra is a látogatók, akik adományaikkal lehetővé tették a valóban fényűző életvitelt. Nekik azt állította, hogy a fogsága csak átmeneti. Nátán pedig úgy nyilatkozott, hogy ezek hozzátartoznak a Messiás születési fájdalmaihoz. A hívőknek meg kell őrizniük a hitüket, mert minden jóra fog fordulni.
Sabbatai Zevi még most sem tudott uralkodni magán. Olyan öltözetet készíttetett magának, mint amilyet a szultán viselt. Ennek pedig kémei voltak Sabbatai környezetében, és amikor a szultán megtudta, hogy Sabbatai most már úgy öltözködik, mint ő, és ezen felháborodott. Úgy döntött, itt az ideje, hogy végleg véget vessen a színjátéknak.
1666 szeptemberében Szabbatai Zevit Adrianopol (Edirne, Drinápoly) városába vitette, ahol kíséretével táborozott. Sabbatai Zevit az udvara előtt kérdezte ki, ahol az tagadott minden messiási igényt, sőt, örök hűséget esküdött a szultánnak.
Ez azonban nem volt elég. A szultán ekkor felajánlotta Sabbatai Zevinek, hogy vagy nyilvánosan áttér az iszlám hitre, vagy lefejezik. Ahogy a szultán fogalmazott: „A fejed vagy turbán” (a turbán a muszlimmá válás szimbóluma). Sabbatai Zevi a turbánt választotta, áttért, és új nevet vett fel: Aziz Mehmed Effendi.
Nátán még majdnem egy évtizedig képes volt fenntartani a véleményét, hogy Sabbatai Zevi hitehagyása volt a végső próba, hogy kiderüljön, ki hisz benne igazán. Aki az iszlámra való áttérése után még mindig hitt benne, az maradt igaz hívő.
Ez az oka annak, hogy az 1670-es évekig még mindig voltak Sabbatai Zeviben hívő csoportok szerte a zsidó világban. Mindazonáltal ekkorra a legtöbb zsidó már csalódott benne. A legtöbbjük teljesen átlátott a színjátékon, és most kénytelenek voltak szembenézni saját kételyeikkel, sokat pedig egzisztenciális kérdésekkel.
Nátán 1665 szeptemberében bejelentette, hogy alapvető kozmikus változás következett be, és hogy egy éven belül, háború nélkül, Sabbatai Zevi el fogja venni a török szultán koronáját, és a szultánt a szolgájává teszi. Ezt követően Zevi visszahozza Izrael elveszett törzseit, és feleségül veszi Rebekát, a feltámadt Mózes lányát.
Nátán természetesen nem hibbant meg. Ez a messiási logika, amit annyira érzékelt, amire annyira hangolt a vallásos zsidóság. Figyeljük meg Pál mit mond a thesszalonikai zsinagógában: így kellett szenvednie a Messiásnak.
A törökök aztán fokozatosan belefáradtak Sabbatai mesterkedéseibe. Megfosztották fizetésétől, és száműzték Adrianopolból Konstantinápolyba. Itt egyik alkalommal meglepték, amint a város melletti faluban zsidókkal együtt zsoltárokat énekelt egy sátorban, mire a nagyvezír elrendelte száműzetését Dulcignóba, egy kis albániai faluba, ahol magányosan élt és halt meg. Ma Ulcinj, Adria-parti montenegrói város. Nincs a városban emlékezete.
A hívők túlnyomó többségében ellenszenv és bűntudat tört ki, és aktívan törekedtek arra, hogy eltöröljenek minden bizonyítékot, még az álmessiás nevének említését is. A közösségi nyilvántartásokból oldalakat távolítottak el, és a dokumentumokat megsemmisítették. Éppen ezért a Sabbatai Zevi-t ünneplő könyvekből kevés példány maradt fenn, ezek pedig a gyűjtők által nagyra becsült ritkaságok.
Gershom Scholem, a zsidó miszticizmus korszakalkotó történésze azt állítja, hogy a hamis messiás hitehagyása okozta trauma volt az egyik döntő tényező, amely magyarázatot ad a hagyományos judaizmus felbomlására és a modern zsidó történelem kezdetére.
A dönme szó aztán különös karriert futott be a török történelemben. Minden változásnál, rendkívüli személy, újító gondolat mentén ott lapult, néha valóságosan (ifjú törökök), máskor pedig pletykaszinten. Eredetileg tehát azokat a kripto-zsidókat jelölték, akik külsőleg kényszerből áttértek az iszlámra, de titokban megtartották zsidó szokásaikat, esetenként kabbalista hitüket is. A mozgalom központja Szaloniki volt, ahol egykor egy külön mecsettel is rendelkeztek. A dönmeh közösségeket is Törökországba telepítették 1922/23-ban.
A szó török jelentése: „megfordulni, megtérni”, de van pejoratív jelentése is: „köpönyegforgató”.
Ma is még vannak néhányan, de létszámuk ismeretlen, történelmi jelentőségük tulajdonképpen megszűnt. Később több ágra szakadt a mozgalom, de ez most nem témánk.
Oszmánok Thesszalonikában
1369-ben az oszmánoknak sikerült elfoglalniuk Adrianopolt (Edirne, Drinápoly), a Bizánci Birodalom harmadik legfontosabb városát a főváros, Konstantinápoly és Thesszalonika után. 1387-ben a bizánci fejedelem és későbbi császár, II. Palaiológus Mánuel által irányított Thesszalonika is, hosszas ostrom (1383-1387) után, 1387-ben megadta magát. A négyéves ostrom után I. Bajazid szultán hódoltsága alá került, de a törökök ezúttal csak lazán rendezkedtek be, talán még nem érzeték elég erősnek magukat a város folyamatos tartására. 1430-ban térnek aztán vissza, amikor II. Murad összevonta erőit, és 1430. március 29-én ostrommal elfoglalta a várost. A húszas évek során II. Murad szultán többször küldött fenyegető levelet a városnak, felszólítva, hogy adja meg magát neki, hiszen a város nagyapai öröksége. A város a velenceieknél keresett biztonságot, de nem jártak szerencsével.
Az ostrom és az azt követő fosztogatás nélkülözései a várost korábbi önmagának árnyékává tették, talán 40 000 fős lehetett az ostrom előtt, és mintegy 2000-en maradtak az ostrom végére, és amint az lenni szokott, a vákuum beszippantja környezetét. Elkezdődött a környékbeli népek betelepülése, és így alakult ki egy igazán sokszínű város, és így is maradt egészen 1912-ig, a törökök távozásáig, vagy vehetjük 1923-at, a lakosságcserék évét. Thesszalonika ugyanis 482 éven át oszmán kézen maradt, egészen 1912 októberéig, amikor az első balkáni háború során a Görög Királyság elfoglalta, aztán 1923-ban a megmaradt muszlim lakosság döntő többsége az 1922/23-as görög-török lakosságcsere során távozott végleg a városból.
A város metropolitája, Simeon, fontos szerepet játszott a város lakosságának szóvivőjeként és vezetőjeként az ostrom alatt. A lelkes hészichasztikus és latinellenes prelátus, ellenezte a város átadását a római katolikus velenceieknek, tartva azok „romboló” befolyásától, a metropolita igyekezett nyája ortodox identitását mind a latin velenceiekkel, mind a muszlim törökökkel szemben megerősíteni, valamint ellenállási akaratot ébreszteni bennük. 1429 szeptemberében bekövetkezett halála hozzájárult a város lakosságának egyre növekvő demoralizálódásához, siettette a város bukását, sokan éppen ennek előjeleként értékelték. 1429 telére a lakosság többsége a törököknek való megadás mellett foglalt állást.
Murád szultán tisztában volt a falakon belüli helyzettel, és kétszer is szolgálatában álló keresztény tiszteket küldött a város alá, hogy lázadást szítsanak a velenceiek ellen. Ezek a tisztek a falakok állókat szólították meg, de mindannyiszor elűzték őket.
A Kelet-Római Birodalom egyik erősségét végül háromnapos erős ostrom után, 1430. március 29-én foglalták el az oszmánok. Ekkor a szultán „trombitaszóval kijelentette (a seregének), hogy: „Mindent, ami a városban van, férfiakat, nőket, gyerekeket, ezüstöt és aranyat nektek adom, csak a várost hagyjátok nekem.” Következett a szokásos háromnapos rablás. A város műemlékei súlyos károkat szenvedtek a fosztogatás során, különösen a Szent Demeter székesegyház, mivel a katonák értékes tárgyak és rejtett kincsek után kutatva feldúlták és kibontották minden szegletét. Szaloniki volt az első nagyobb görög város, ahol a keresztyének un. „véradót” fizettek. Ez a dzidzsa, a muszlim területen élő, jogvédettséget élvező nemmuszlim lakosokra kirótt adó, aminek megfizetésével a dhimmik mentesültek a muszlimok által fizetett alamizsna-adó (zakat) alól, és ezzel törvényi értelemben egyenlőek voltak a muszlimokkal, ugyanakkor az oszmán állam számított lojalitásukra. Tehát ez egy szerződés volt, az állam védelmet és biztonságot ígért, az alattvalók pedig hűséget fogadtak, amit az állam igyekezett is alkalomadtán számonkérni, és ha hibádzott, akkor megtorolni.
Első ilyen szerződésről egyéként a jemeni zsidók esetén tudunk, akiknek maradéka egészen hősies módon kitartott eredeti lakhelyén egészen a 20. század közepéig. Az említett adót aztán a 1856-os oszmán reformediktum törli el, legalábbis nálunkfelé. Nem volt magasabb, mint amit a keresztyén uralom idején fizetni kellett, a muszlimok legtöbb esetben a kor tolerancia-egyenlege fölött álltak, egészen a 17. századig. Ezek azonban általánosító kijelentések, amik nem minden esetben állják meg a helyüket.
A Korán egyik verse (9. szúra, At-Tawba, 29. verse előírja, hogy ezt az adót a dzsihád megszűnéséhez szükséges feltételként kell beszedni a nem muszlimoktól. A felnőtt, szabad, egészséges férfiakat kötelezték a dzidzsa megfizetésére, míg a nőket, a gyermekeket, az időseket, a rabszolgákat, a szellemi vagy fizikai fogyatékossággal élőket és a nem muszlim földről származó utazókat mentesítették alóla.
Sokakat éppen ez az adóteher kényszerített arra, hogy felvegye az iszlámot, mert úgy „jobban kijött”. Egyes régiókban viszont alacsonyabb volt, mint a zakat, a muszlim jótékonysági „önadó”, ezért a bizánci uralomról a muszlim uralomra való áttérést sokan szerencsésnek találták. Egy becslés szerint a muszlimok átlagos adója személyenként akár 30 dirhamra is lehetett, a dhimmik ezzel szemben 24-50 dirham közötti adót fizettek, adósávtól függően.
A muszlim férfiak általában feleségül vehettek dhimmi (nemmuszlim) nőket, olyan vallásút, akiket a Könyv népének tekintettek, azonban az iszlám vallásjogászok elutasították annak lehetőségét, hogy bármely nem muszlim férfi muszlim nőt vegyen feleségül. Bizánci törvények értelmében sem vehetett feleségül keresztyén nőt egy zsidó férfi – csak összevetésül.
„Ne legyen kényszer a vallásban: …” írja a Korán is, de ezt a mondatot nem mindig vonatkoztatták arra, hogy más vallásúakat nem szabadna az iszlám felvételére kényszeríteni.
A templomokat és kolostorokat Thesszalonikában eleinte meghagyták keresztyén kézen, kivéve az Acheiropoietos templomot, amit már harmadnapra, a szultán bevonulására átalakítottak mecsetté. Az oszmánok a külvárosban telepedtek le, de két év múlva már kezdték elkobozni a kolostorokat is, azok vagyonával és jövedelmével együtt. Ezek közül a legfontosabbakat a szultán a bizalmasainak adományozta, vagy mecsetekké, medreszekké alakíttatta át. Emellett Macedónia más területeiről muszlim és keresztény telepeseket hozatott be, akiket az elkobzott, főként üresen álló házakba költöztetett. A szultán elrendelte, hogy minden márványt szedjenek le a templomok falairól, és vigyék a fővárosába, Drinápolyba, hogy ott egy fürdő burkolására használják.
A keresztényeknek csak négy kisebb templomot hagyott, köztük a Szent Demeter-templomot, egyelőre. 1491-től azt is mecsetté alakították, de megengedték a keresztyéneknek, hogy látogassák a templomot és megkoszorúzzák Szent Demeter állítólagos sírját. Volt egy kívülről is megközelíthető helyiség, tkp. a régi fürdő maradványa, a keresztyének ott tartották istentiszteleteiket.
A Tanzimat korszak idején, 1856-ban keltezett rendeletig (Hatt-i humayun-ként emlegetik, talán kissé pontatlanul, az általánosabb, és inkább korábbi és eseti szultáni, ritkábban nagyvezíri megnyilvánulások, gyakran sk. írt hivatalos jellegű dokumentum, véleményezés, megjegyzés, utasítás, jóváhagyás, stb., tehát: egy Hatt-i humayun) nem engedélyezték új keresztény templomok építését olyan helyeken, ahol korábban nem állt templom, miközben keresztyén templomokat alakítanak át mecsetté, egyiket a másik után. Mégis,1669-ben Robert de Droit francia szerzetes Szalonikit Görögország egyik legszebb és leghíresebb városaként említette. 1737-ben Joseph de la Port francia pap és író arról számolt be, hogy Szalonikiben 48 mecset, 30 templom és 36 zsinagóga található. A görögök főként a plébániatemplomok körül laktak, a törökök előkelőbb részeken, afentebb Ano Poliban, a domboldalon, pazar kilátással a városra és a kikötőre. A zsidók főként a kikötői negyedben, a tulajdonképpeni óvárosban összpontosultak.
Ez az állapot a 17. század közepéig tartott. Ezután a gazdasági helyzet megváltozott, mivel a világkereskedelem az Atlanti-óceán felé mozdult el, és maga az Oszmán Birodalom is a hanyatlás szakaszába lépett. A gazdasági depresszió a 18. század második évtizedéig tartott, amikor a kereskedelem ismét fellendült, beindult a kereskedelem ezúttal Ausztria és Oroszország felé, ahol főként a dohány, a gyapjú és a gyapot volt kelendő. Ez a növekedés egészen a napóleoni háborúkig (1798-1814) megmaradt, amikor az Európát sújtó gazdasági válság az Oszmán Birodalmat sem hagyta érintetlenül.
Következnek a Tanzimat-reformok, főként az említett 1856-os törvény (Hatt-i humayun, a szultáni tekintélyből származik), ami lehet, hogy Franciaország és Nagy-Britannia befolyását tükrözi, mindazért a szolgálatéret, amit az oszmánoknak nyújtottak a krími háború idején, a lényeg, hogy már ideje volt. Ebben, többek között, az szerepel, hogy a Birodalomban minden vallás szabadon gyakorolható, az iszlámtól eltérő vallások tagjait „ne is bosszantsák”, és senki sem kényszeríthető vallásának megváltoztatására, semmilyen ráhatással. Rendelkezik a történelmi építményekről, azok szükség szerinti karbantartásáról, egyházi elöljárók és alkalmazottak fizetéséről, stb.
Szaloniki egészen 1912-ig világszerte egyedülálló jelenség maradt, jelentős zsidó lakosággal rendelkező város, maguk a zsidók is a „Balkán Jeruzsálemének”, ill. „Izrael anyjának” nevezték.
Néhány megmaradt muszlim emlék. Ano Polisban (Terpsithea tér) található a Turbes Musa Baba, amely egy 16. századi oszmán síremlék. Nyolcszög alakú, a bektaszid dervisek rendjébe tartozó Musa Baba temetkezési helye. Hasonló, mint a mi Gül Babánk. A türbe melletti tér helyén egykor dervis-kolostor volt. Nem egy látványos épület, de mégiscsak egy emlék.
A Rotonda keleti oldalán található Hortaci Szulejmán Efendi sejk sírja, aki 1590-91-ben a keresztény templomot mecsetté alakította át. A Rotonda minaretje ugyanebben az időben épült (1590-91). Becslések szerint a 20. század elején 27 minaret magasodott Szalonikiben, a város muszlim mecsetei, ill. a lefoglalt egykori keresztyén templomok mellett. Az utolsó 26 minaretet 1925-ben az önkormányzat döntése alapján lebontották, kivéve a Rotonda minaretjét, amely így az egyetlen, ami megmaradt a több tucatból. A 36 méter magas, 129 lépcsőfokot tartalmazó minaretet az 1978-as földrengés megrongálta, a javítási munkálatok során, nem szembeötlő módon, rozsdamentes acéllal erősítették meg.
Avva Belley utazó 1772-ben 33 minarettel rendelkező mecsetet említ, egy évszázaddal később Eyice 50-et talál, Tafrali 1913-ban pedig 37 mecsetet számolt össze. Egy 1835-ös törvényszéki iratban 34 mecset és 49 körzeti mecset (meszkin – egyszerű, imahely) szerepel. A 20. század elején 54 muszlim mecsetet tartottak nyilván. Ezek közül ma már csak öt (kettő épphogy túlélt) maradt fenn. Ezek között van a város legrégebbi és legnagyobb mecsete, az 1467-68-ban épült Hamza Bey mecset.
1821-29-es görög szabadságharc
Természetesen csak momentumok.
A görög függetlenségi mozgalom lázálomnak tűnt még néhány évvel korábban is. Most nyitunk egy zárójelet Kapodistriasról. A későbbi kormányzó, aki Metternich méltó ellenfele volt a bécsi tárgyalások során, bámulatos vitapartner, óvatos diplomata, és még orosz szolgálatban állt, amikor először felkérték az eljövendő független Görögország vezetőjének. Szentpéterváron kereste fel konspiratív módon egy görög hazafi, és kérte, hogy támogassa a görög szabadságharc ügyét, és kötelezze el magát mellette, mert számítanak rá a szabad, független Görögországban. Kapodistrias így válaszolt a küldöttnek (1817-ben): „Az egyetlen tanács, amit adhatok neked, hogy ne szólj a tervről senkinek, térj vissza oda, ahonnan jöttél, és mondd meg azoknak, akik téged küldtek, hogy hacsak nem akarják magukat és velük együtt ártatlan és szerencsétlen nemzetüket is elpusztítani, hagyjanak fel forradalmi útjukkal, és éljenek tovább, mint eddig, jelenlegi kormányuk alatt, amíg a Gondviselés másként nem rendelkezik.” 1819 decemberében a Filiki Eteria titkos társaság újabb küldötte érkezett Szentpétervárra, akinek Kapodistrias hasonlóan nyilatkozik, hogy bár elméletben támogatja a görög függetlenséget, de orosz szolgálatban áll, és ismeri a helyzetet, hogy jelenleg Oroszország számára nem prioritás, az országnak egyáltalán nem érdeke egy ilyen felkelés támogatása. Nincs még itt az idő erre, a tervezett harcnak nem szabad elkezdődnie, akik ilyen terveket készítenek, azok Görögország ellenségei és az országot a szerencsétlenségbe sodorják. 1822-ben azonban, a sikeresnek látszó szabadságharc hírére, hosszabb szabadságot kért és Genfbe utazott, ahol a görög szabadságharc támogatásán munkálkodott, diplomáciai eszközökkel, kapcsolatai felhasználásával. Itt értesült 1827-ben, hogy az újonnan megalakult görög nemzetgyűlés „kormányzó” címmel a szabad Görögország (ez még nem teljesen a mai terület) első államfőjévé választotta.
1828. január 7-én, némi közjátékkal, Nafplionban szállt partra, ott, ahol – spoiler – pár év múlva aztán merénylet áldozata lesz. Miközben még az oszmánok elleni harcok folynak, már egymással is harcolnak a görög frakciók. Bármerre járt a tömegek lelkesen fogadják, de a görög elittel nem tud kijönni, csak az egyszerű emberek között érzi jól magát.
Kapodistrias azt kérte a szenátustól, hogy adjon neki teljes végrehajtó hatalmat, függessze fel az alkotmányt, míg a szenátus helyébe egy nemzeti egységparlament, úgynevezett pánhellenion lép, amelynek 27 tagját mind a kormányzó nevezi ki. Kérését teljesítettek. Kapodistrias azzal érvelt, hogy a görög népnek jelenleg egy felvilágosult önkényuralomra van szüksége, amely kiemeli a nemzetet az oszmánok okozta elmaradottságból és szegénységből, és amint eltelt egy-két generáció, amikor a görögök már műveltek és magántulajdonnal rendelkeznek, akkor lehet majd demokráciát bevezetni. Az orosz felvilágosult uralkodók, mindenekelőtt a kortárs I. Sándor (első időszaka) volt a példaképe, úgy tűnik egyben a horizontja is, amin túl a gyakorlati megoldásokra nem látott. Közben bevezette a burgonyatermesztést Görögországban, a franciaországi (és porosz) legendához hasonlító furfangos módon.
Lényeg, hogy mindenkivel összebalhézott, a harcedzett katonai parancsnokokat becsmérelte, az előkelőket megalázta, stb. Sorsa beteljesedett, 1831. szept. 27-én, az egyik nafplioni templom előtt egy sértett testvérpár meggyilkolta. Aztán jött Ottó, vagyis I. Othon király, és más vonalon folytatódott Görögország története.
1821 és 1829 között zajlott tehát a görögök mondhatni sikeres, csodaszámba menően eredményes függetlenségi háborúja az Oszmán Birodalom ellen. 1826-tól a görögöket a Brit Birodalom, a Francia Királyság és az Orosz Birodalom is támogatta, közvetett módon. A szabadságharcukat a görögök világszerte március 25-én, a függetlenség napjaként ünneplik.
Mani volt az a hely, ahol 1821. március 17-én ténylegesen elkezdődött. Ez a régió egyfajta függetlenséget élvezett a Velencével kötött szövetségnek köszönhetően. Hegyvidéki, kopár domborzata miatt könnyű volt megvédeni a támadásoktól, ezt a görög területet az oszmánok soha nem tudták tartósan leigázni. Következő helyszín Halkidiki-félsziget lett volna, itt azonban az oszmán válaszlépés azonnali volt, csak 1821-ben mintegy 25 000 szaloniki és halkidiki-i görögöt mészároltak le a törökök, ami sokáig helyrehozhatatlan csapást mért a város görög közösségére (a görög közösség lélekszáma az 1880-as években, 60 évvel később állt helyre).
1814-ben megalakult a Filiki Eteria (Baráti Társaság) nevű titkos szervezet, amelynek célja Görögország felszabadítása volt. Azt tervezte, hogy felkeléseket indít a Peloponnészoszon, a dunai fejedelemségekben és Konstantinápolyban. A felkelést 1821. március 25-re tervezték, az ortodox kereszténység Nagyboldogasszony ünnepére. A terveket azonban az oszmán hatóságok felfedezték, így kénytelenek voltak korábban kezdeni, de a kihirdetés, hogy akkor felkelés van, 25-én történt, amikor Germanosz püspök meghirdette a görög nemzeti felkelést az Oszmán Birodalom ellen, és megáldotta a forradalom zászlaját a félsziget belsejében, Patra-tól keletre fekvő Hagia Lavra kolostorban. Korábban, február 21-én Alexandros Ypsilantis Iaşi-ban már elkezdett egy frontot, de az a nyárra elbukott.
A felkelésre extrém reakciók érkeztek, az Európa- és Amerika-szerte kiváltott érzések a közömbösségtől a rajongáson át a megvetésig terjedtek, felölelte a teljes érzelmi palettát, beleértve az ellenséges érzületet és a legmesszebbmenő szimpátiát, lelkesedést is. Mindez a nemzetközi körülményeinek ismeretével válik világosabbá. Az 1814-15-ös Bécsi Kongresszus Európa napóleoni háborúk utáni politikai rendezését volt hivatva elvégezni. Mégpedig egy szigorú, konzervatív elv szerint, az „örök rend” igényével. Eltökélték, hogy fenntartják az európai hatalmi egyensúlyt, amelyet a francia forradalom és a nemzeti felszabadító mozgalmak felemelkedése veszélyeztetett. Az 1821-es görög felkelés pedig támadás volt a pár évvel korábban érvényesített elvek ellen is. Alapvetőan Európa monarchikus kormányainak vezetői (már megalakult a Szent Szövetség) számára a görög lázadás a két legvisszataszítóbb tendenciát testesítette meg: a forradalmat és a nacionalizmust. Ezért passzív szemlélői maradtak, sok esetben pedig éppen ellenségei voltak a görögök és a törökök közötti drámai küzdelemnek. De a görögök nemzeti megújulásukért folytatott küzdelme nagyot ment az európai romantikusok és liberálisok között, akikhez csatlakoztak az amerikaiak is. A filhellenizmus egyedülálló jelenséggé vált az európai politikában, és talán a romantikus liberalizmus kialakulóban lévő erőinek legnyilvánvalóbb jelévé vált.
Oroszországban a filhellén érzelmek különböző rétegek körében találtak támogatásra. A felkelés kirobbanásakor az orosz közvélemény követelte az azonnali beavatkozást, hogy a Birodalom üzenjen hadat Törökországnak. Az orosz költők közül Puskin volt a leglelkesebb, több verset is írt a görögök szabadságharcának témakörében, de később, látva a görög széthúzást, kiábrándult. Hasonló érzelmi folyamaton ment át Lord Byron is, a filhellének talán legnemesebbike, annyira megdöbbent a görögök közötti széthúzástól, hogy, amint fogalmazott, életének legfőbb óhaja az, hogy „a görögöket egymással kibékítse”. A görög frakciók között feszültségek alakultak ki, amelyek aztán két egymást követő polgárháborúhoz vezette, amikel kapcsolatban már forradalomról beszélhetünk. Nagy a káosz itt is. Szabadságharc a törökök ellen, forradalom a társadalmi igazságtalanságok ellen. Ismerős ugye? De 1821-29 nem forradalom, csont nélkül.
Említsünk még néhány ismert filhellént, pl. Victor Hugo, Shelley és Goethe is, ha nem is annyira exponáltan, mint Byron.
Szalonikire koncentrálva. A nemzeti felkelés első évében, 1821 tavaszán több mint 3000 görögöt, különösen nőket és gyermekeket mészároltak le Szalonikiben. Az oszmánok kegyetlenül elfojtották az 1821 márciusában Emmanuel Papa bankár által Halkidikiben kirobbant mozgalmat. Ő március 23-án egy hajónyi fegyverrel és lőszerrel Konstantinápolyból az Athosz-hegyre indult, ahol sok szerzetes állt készen arra, hogy kövesse őt. A törökök azonban lecsaptak és mintegy 400 keresztényt, köztük 100 athonita szerzetest ejtettek túszul, akiknek többségét később kivégezték. A legtöbb mészárlásra 1821 májusában került sor.
Bosszúból, Juszuf bej 1821-ben parancsot adott katonáinak, hogy akit Thessalonika utcáin találnak, öljék meg. Ennek az akciónak az eredményeként több ezer görögöt mészároltak le az utcákon. Mégsem lett ez annyira ismert esemény, mint a Chios szigeti mészárlás, az inkább felkeltette az európaiak figyelmét Eugène Delacroix 1824-es „Scènes des massacre de Scio” című műve révén. Aki látta, a retinájára égett a kép, amilyenhez hasonlót a korabeli ember soha nem látott, minden értelemben. Kép-mentes kor volt, a mienkhez képest mindenképp, egy-egy ilyen alkotás beindította a fantáziát.
A petriai csata volt a szabadságharc utolsó csatája, mivel befejezték a Közép-Görögország visszafoglalására irányuló görög hadműveleteket. Az Oszmán Birodalom a maga részéről kezdetben elutasította egy önálló Görögország elismerését, de miután vereséget szenvedett Oroszországtól, 1829. augusztus 15-én kényszerűen aláírta az andrianopoli szerződést, amellyel lényegében elismerte Görögország függetlenségét.1830 februárjában, kilenc év háború után Görögországot az 1830. februári londoni jegyzőkönyv alapján független államként ismerték el. További tárgyalások vezettek az 1832-es londoni konferenciához majd a konstantinápolyi szerződéshez, amely meghatározta az új állam végleges határait, és Ottó bajor herceget Görögország első királyává tette. Majd a balkáni háborúk végével, pontosabban a második balkáni háborút végleg lezáró bukaresti békével visszakerült Thessalonika is Görögországhoz.
Az 1820-1822-es liberális forradalmak közül egyedül a görög forradalom volt sikeres. mint forradalom is, lényegében. Így Görögország sokáig a nemzetközi liberalizmus ihletőjévé vált, és a filhellenizmus mozgalmát inspirálta, a görög kérdés pedig tizenkét éven át foglalkoztatta az európai diplomáciát és közvéleményt. A nagyhatalmak kormányait arra késztette, hogy pozitívan érdeklődjenek a sorsa iránt, együttműködjenek, és az akkori politikájukkal ellentétben jegyzőkönyveket és szerződéseket írjanak alá a görögök számára kedvező kimenetel érdekében. Ezzel sérült a Szent Szövetség terve, jelezve a nemzetiségi elv diadalát, ugyanakkor azt is, hogy a göröggel párhuzamosan a nacionalizmus felemelkedése a többi balkáni nép körében is elkezdődött.
Az 1821-es görög felkelésről számos film készült, ezen kívül több képzőművészeti, irodalmi alkotást is ihletett.
Az 1828-1829-es orosz-török háború lezárása végre békét hozott Törökország európai területeire és ebből következő gazdasági fejlődést. A kedvező légkört a Tanzimat-reformok is segítették 1839-től. Szaloniki tovább növelte kereskedelmi erejét, miközben megkezdődött a fontos közigazgatási, oktatási és magánépületek újjáépítése. A 19. század utolsó évtizedeiben jelentősen nőtt a város lakossága, amely az 1865-ös 50 000 főről 1880-ra 90 000 főre, 1895-re pedig 120 000 főre emelkedett. Egy másik tényező, amely megpróbálta befolyásolni Thesszalonika területi státuszát, de ez inkább történelmi kuriózum, az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanis, Németország támogatásával, arra törekedett, hogy Szaloniki egyfajta szabad, nemzetközi város legyen, önálló státusszal. Emellett volt olyan próbálkozás is, a külföldön élő zsidók részéről, hogy zsidó közigazgatás alatti autonóm státusz kaphasson. Ezek a tervek nem találtak görög szimpátiára, hiszen az ő álmuk, tervük egészen más volt. Arra viszont még kellett várni néhány évtizedet.
Szaloniki állandó lakossága manapság 320.000 fő, a GTA (Great Thessaloniki Area – a torontói hasonló jelű és tartalmú rövidítés nyomán alakult ki) pedig több mint egymillió.
Balkáni háborúk utolsó jelenetei
Rengeteg és eltérő statisztika van a tartomány (vilayet) etnikai összetételéről. Itt van egy 1908-as: bolgárok 446,050, törökök 333,440, görögök 168,500, muszlim bolgárok 98,590, zsidók 55,320, vlachok 24,970, muszlim romák 22,200, vegyes 16,320. Etnikailag tehát nem volt egyértelmű a görög törekvés, hogy a terület Görögországhoz csatlakozzon. De a fenti statisztikát igazából nem kell készpénznek venni. Az Oszmán Birodalomban 1909-ben bevezetett sorkatonai szolgálat némi elvándorláshoz vezetett. Szaloniki görög annektálása elvágta a kikötővárost a hátországától, ami gazdasági problémákat okozott, és további kiváltó ok volt a migrációra.
A város speciel más képet mutat. Egy 1913-ban végzett görög népszámlálás 61 439 szaloniki zsidóról számolt be, ami a lakosság 39%-át jelentette, de a zsidó közösség saját létszámát 45%-ra becsülte. Minden bizonnyal állítható, hogy Szaloniki 1922-ig zsidó többségű város volt, ami mindenekelőtt azt jelentette, hogy ők voltak a legnépesebb etnikum/vallás, időnként akár a lakosság felét is meghaladó mértékben. Ez a munkácsit, a harmincas évek máramarosszigetit is meghaladó arány. 1913-tól aztán egyfajta görögösítés kezdődött.
Kihagyom a balkáni háborúk harcait, a király és Venizelos személyét és szerepét, a görög frakciók harcát. Csak legyünk tisztában, hogy ez sem egy éteri tisztaságú történet, bele van szerkesztve a szilaj humusz is. De vannak benne felemelő jelenetek.
Október 29-én I. György király bevonult a városba a hadsereg egységeinek élén, október 30-án pedig Gennadiosz szaloniki metropolita doxológiát celebrált a Szent Minasz katedrálisban „a város felszabadításáért” 482 év folyamatos oszmán megszállás után, annak a három templomnak legnagyobbikában, amiket az oszmán időben nem alakítottak át mecsetté. Külön nem térek ki erre a templomra, érdekes szószéke van és… kályhacsövei, amik egyébként nem kizárólag ennek a templomnak a belső esztétikáját rondítják el. Itt is elsütöm: ennyire hideg van itt telente? Nem, ennyire hosszú a liturgia!
A bolgár hadsereg is előrenyomult, igyekezett hogy a görögöket megelőzze, de mondhatni érzelmi vonzalmon múlott, hogy a törökök mégiscsak a görögöknek adták át a várost. A török tábornok ugyanis egykor görög gimnáziumban tanult, és görögbarátnak számított. Pedig bolgár több lakott a városban és környékén, mint görög, akár másként is alakulhatott volna a történelem. Ennyit számít az, hogy ki milyen emlékekkel távozik egy iskolából, egy országból…
Jelzésértékű, hogy a város kapitulációját követő napokban az oszmán csendőrség fegyveres erővel továbbra is fenntartotta a rendet, míg Osman Sait hivatalban levő polgármester – kevés megszakítással – 1922-ig maradhatott a város vezetője. Egy időre Konstantinos Angelaki váltotta, aki 1916-ban egy időre a város első görög polgármestere lett.
Folytassuk a szenzációkat, azokkal képzőművészeti alkotásokkal, amelyek ezeket az eseményeket (a város átadása/átvétele, bevonulás, parádék, ceremóniák) megörökítették, és amik az érdeklődők számára tulajdonképpen magukat az eseményeket bemutatják, mondhatni hitelesen. A görög hadsereg győzelmes bevonulását, a kapituláció aláírását megörökítő művész nem más volt, mint Hasszán Tahszin pasának, a Szalonikit átadó török tábornoknak a fia! Miután a török hadsereg kivonult a városból, a szintén katona Kenan Mesare úgy döntött, hogy Szalonikiben marad, és felveszi a görög állampolgárságot. Több mint 25 évig maradt a városban, sok barátja volt, pedig a húszas években nem volt egyszerű töröknek lenni Thesszalonikában. Hassan Tahsin pasát, a kapituláló török parancsnokot, Venizelos közbenjárására nem Athénba vitték hadifogolyként, hanem Franciaországba küldték, később Lausanne-ban élt, ahol megírta emlékiratait, és az első világháború vége előtt elhunyt. Önéletrajzából kiderül filhellenizmusa és erős bolgárellenessége (személyes sérelem volt mögötte, hát így dől el népek sorsa), ezért döntött úgy, hogy a görögöknek adja át Szalonikit. „Tőlük vettük el, nekik fogjuk átadni” – mondta állítólag. Nem volt népszerű saját hazájában, túl könnyű feladással vádolták, haza többé nem is látogatott. 1917-ben hunyt el, holttestét 1937-ben családja vitte Szalonikibe, ahol az albánok temetőjében temették el. Miután a temetőt 1983-ban felszámolták, Hassan Tahsin földi maradványait az osszuáriumban őrizték meg, és 2002-ben fiával, Kenan Mesaréval együtt eltemették a Balkán Háborús Múzeum udvarán.
1913 márciusában I. György királyt Szalonikiben meggyilkolták. Bizonyos vonásaiban hasonlít a Sziszi-gyilkossághoz. Politikai cél nélküli anarchista merénylet.
Az első világháború idején 1917-ben a nagy szaloniki tűzvész felégette a városközpont nagy részét. Bár a pusztítás nagy volt, halálos áldozatok nem voltak, de a város arculata ezzel örökre megváltozott. A szörnyű tűz augusztus 5-én, szombaton délután fél négykor (a régi naptár szerint), azaz augusztus 18-án délután 3,30-kor ütött ki egy régi házból, az Olympiád utca elején, a Vardari közelében. A tüzet egy padlizsánt sütő háziasszony okozta, akinek szabad tűzhelyéről a szél a parazsat a száraz pázsitra fújta, ami azonnal lángrakapott és szempillantás alatt továbbterjedt a város északnyugati részére, a tengerpart felé.
Szaloniki teljes területének 32%-a leégett, házakkal, üzletekkel, vallási és szociális intézményekkel (templomok, mecsetek és zsinagógák), 72 500 lakos vált hajléktalanná, 12 500 ortodox, 10 000 muszlim és mintegy 50 000 zsidó, akik az érintett városrészekben laktak.
A tűzben 9500 ház, 4070 üzlet és a város néhány történelmi épülete teljesen megsemmisült. A Szent Demeter templom, a Hagia Theodora kolostor és a Szent Miklós templom, tizenegy mecset, 32 zsinagóga, amelyeknek csaknem fele a zsidók letelepedésének első évei óta léteztek a városban, a zsidó hitközség levéltára, számos külföldi missziói iskola, öregek otthona, üzletek és híres szállodák (Imperial, Róma, Hotel of England, Splendid Palace), a Pate, az Olympia és Eden mozik, gyárak, a nagy újságok nyomdái, az Oszmán és a Nemzeti Bank, stb.
A történeti kutatás nagy felelősséget tulajdonít a szövetséges csapatoknak is, akik nem voltak hajlandók lehetőség szerint segíteni a tűzoltásban. A szemtanúk beszámolói szerint ugyanis ahelyett, hogy segítettek volna a tűz oltásában, az idegen katonák a lakók által félelmükben elhagyott házak és üzletek vagyonának kifosztásával foglalkoztak. A tüzet augusztus 19-én éjfélkor oltották el, miután elpusztult Thesszalonika majdnem teljes történelmi központja. 1918-ban a tűzvész közelében, a hadseregnél tartózkodó francia építészt, Ernest Embrart bízták meg az új városrendezési tervel. Eszerint a régi zsidó negyedeket nem állították helyre, még a történelmi zsinagógákat sem, és ennek következtében a zsidók végleg kikerültek a város történelmi központjából, amely így elvesztette évszázadokon át megőrzött zsidó jellegét. Sok zsidó, mivel a tűzvész elpusztította üzletét, otthonát, kivándorolt Franciaországba (főként, ugyanis ez a terület frankofón volt, Alliance iskoláival jelen volt a térségben), Olaszországba, Egyiptomba vagy Amerikába.
Embrar tervét nem valósították meg teljes egészében, de Szaloniki központjának nagy része, ahogyan ma is áll, a francia terv alapján készült.
A miniszterelnök, Eleftherios Venizelos arra bátorította a brit és francia várostervezőket, hogy tekintsék a várost „üres táblának”, és hagyják figyelmen kívül a zsidók és a muszlimok által évszázadokon át hagyott nyomokat. Az egyik várostervező úgy jellemezte Venizelos-t, mint aki „különösen lelkesedett az új Szalonikiért, majdnem annyira, hogy a tüzet gondviselésnek tekintette”, és elismerte, hogy „a terv alapvető célja az volt, hogy megfossza a zsidókat a város teljes ellenőrzésétől”. De a tervező azt is megjegyezte, mintegy vigasztalásul: „Nem volt szándék a zsidók teljes kiszorítására”. Egy helytörténész így ír: „E híres zsidó közösség ragyogásából és nagyságából nem maradt más, csak hamuhegyek. Minden elveszett; minden eltűnt. A legfontosabb dolog, amit a tűz elpusztított, Szaloniki zsidósága volt. Ez egy szörnyű történet.”. Ez a pusztítás elhalványult ahhoz képest, ami pontosan 26 évvel később a szaloniki zsidóságot érte. 1943 tavaszán és nyarán a náci megszálló erők közel 50 000 szaloniki zsidót deportáltak Auschwitzba, ahol 94 százalékuk elpusztult. A 18 deportáló transzport közül az utolsó 1943. augusztus 18-án érkezett meg Auschwitzba.
Tulajdonképpen Szalonikiben is az történt a tűzeset után amit a szociológia „katasztrófák utáni dzsentrifikációnak” nevez. Azok költöztek be az újonnan felépülő városközpontba, akiknek van ehhez anyagi lehetőségük, nem pedig azok, akik korábban a területen éltek. A helyi zsidó vezetők a külföldi zsidó szervezetekhez és a nagyhatalmakhoz folyamodtak, hogy járjanak közben a görög kormánynál, de kevés sikerrel jártak. Lábra kaptak a mendemondák a tűz okáról/céljáról, ahogy annak ilyen esetben menetrendszerűen történnie kell, hogy a helyi lakosok ünnepelték „az ősi ‘macedóniai gettó’ eltűnését”. Sok zsidó a kivándorlás mellett döntött, onnan, ahová David ben Gurion, Izrael alapító atyja is eljött 1910-ben törökül tanulni, hogy a cionisták ügyét zavarmentesen képviselhesse a Fenséges Porta előtt. Hamarosan az utolsó szultánt, Abdul Hamidot elsöpörte a változás szele, de Izrael ügye, úgy tűnik, jó kezekben volt.
De voltak pozitív fejleményei is a tűzesetnek, a zsidó közösséget illetően is. Folyóiratok, könyvek születtek, iskolák, kórházak épültek, pl. TBC-klinika, árvaház, szülészet. Tartott mindez…, de azt mondani sem kell. Aztán a Szabadság-tér (Eleftheria) 1942, és a többi sajnos ismert. Közben 1922-23-ban tízezrek menekülnek el, telepítődnek ki Törökországból, van feszültség, súrlódás, terjeszkedik a város, kellene a zsidó temető építkezési területnek, amiért 20 éven keresztül harcol a helyi közösség, aztán azt a harcot elveszíti.
Az 1922-es, görögök által kis-ázsiai katasztrófának nevezett eseménysor után, a lausanne-i szerződésben elfogadott görög-török lakosságcsere keretében 1923-1924 között menekültek települtek a városba Kis-Ázsiából és Kelet-Trákiából. 1928-ban a menekültek a lakosság 47,8%-át tették ki, míg az „őslakosok”, keresztények és zsidók 36,1%-ot, a Görögország különböző részeiből érkező bevándorlók pedig 16,1%-ot. A menekültek beáramlása olyan intenzív volt, hogy új, városrészeket, településeket építettek, kizárólag a menekültek számára, pl. Neapolis, Kalamaria, Ano Tumba és Saranta Ekklesia, míg a város muszlim lakossága a Törökországba áttelepülni kényszerülő „cserelakók” közé tartozott. A Bizánci Múzeum őriz egy Bibliát, melynek belső borítóján olvasható a felirat: „Utolsó főpapi mise 1922. október 9. Vasárnap. Utána deportálás.” Kelet-Trákiából való a relikvia.
A városi és építészeti újjászervezést felgyorsította a tűzvész, ami tulajdonképpen segítette az új görög közigazgatás azon törekvését, hogy a város építészeti stílusát görög és európai elemekkel egészítse ki, ami tehát számos oszmán és zsidó vallási és funkcionális épület lerombolásához vezetett.
Az 1922-es görög-török háború és a Görögország és Törökország közötti kétoldalú lakosságcsere után sok menekült érkezett Görögországba. Közel 100 000 görög telepedett át Szalonikibe, csökkentve a zsidók arányát a teljes közösségen belül. Ezt követően a zsidók a város lakosságának mintegy 20%-át tették ki. A két háború közötti időszakban Görögország a zsidó állampolgároknak ugyanazokat a polgári jogokat biztosította, mint a többi görög állampolgárnak. 1926 márciusában Görögország újra hangsúlyozta, hogy minden görög állampolgár egyenlő jogokat élvez, és a város zsidóságának jelentős része úgy döntött, hogy marad. A Metaxas-rezsim alatt a zsidókkal szembeni bánásmód még kedvezőbbé vált, holott őkelme és rezsimje vállaltan fasiszta volt.
Szalonikiben, a zsidók bátor szövetségesekre találtak a lakosság nagy részében. Athén ortodox érseke, Monsignore Damaskinos folyamatosan közbenjárt az érdekükben, Thesszáliában több száz zsidót sikerült megmenteni. Az athéni parlament a háború alatt nem hozott antiszemita törvényeket, míg a főváros rendőrfőnöke, Angelos Evert hamis papírokkal látta el a zsidókat.
1930. október 27., Ankara, nyolc évvel a háború befejezése után. Atatürk és Venizelos, akik kevesebb mint egy évtizeddel azelőtt halálos ellenségek voltak, most barátként álltak ugyanabban a teremben. Három nappal később kereskedelmi megállapodást írtak alá a két nemzet között, valamint egy fegyverkezési jegyzőkönyvet, amelynek célja az égei-tengeri fegyverkezési verseny megakadályozása volt.
Mindez a Háború Múzeumában össze van szedve, tkp. a kiállítás az összes jelentős háborút felöleli:
az 1821-es, az Oszmán Birodalom elleni görög függetlenségi háború,
a balkáni háborúk (1912-1913),
az első világháború (1914-1918),
a kis-ázsiai hadjárat (1921-1922),
a görög-olasz háború (1940),
a kelet-macedóniai erődök és az elhíresült Metaxas-vonal csatái,
Németország megszállta Görögországot (1941. április),
a krétai csata (1941. május),
Görögország megszállása és a Náci Németország elleni ellenállás a második világháborúban (1941-1944), végül Görögország felszabadítása a megszálló német erők alól 1944. október 30-án.
Bemutatja a görög erők szerepét a szövetségesek észak-afrikai, olaszországi és normandiai akcióiban.
A görög katonai juntával, illetve a görögországi diktatúrával (1967-1974), valamint Ciprus 1974. júliusi török inváziójával foglalkozó rész a legújabb, és reméljük így is marad, vagyis mindörökre a legújabb.
- rész vége, hamarosan következik a 3. rész.