Olajfák Hegye 2.b rész
Zakariás látomása ill. a kapcsolatos értelmezések rövid foglalata
Kétségtelen, hogy Zakariás próféta látomása a legismertebb, és ez volt a legnagyobb hatással a zsidó vallásos gondolkodásra. Keresztyén hagyományba is beszüremlett, de ott a „vallásos kellékek tárházát” gyarapítja, különösebb nyomot nem hagyott. Zakariás 14. részéről van szó, de csupán néhány várakozást említünk, amik mindmáig meghatározzák az obszerváns zsidók Olajfák Hegyéhez fűződő érzéseit.
Temple Institut
Van Jeruzsálemben egy kevésbé ismert múzeum (5744/1984-ben hozták létre), azért fogalmazunk így, mert cím után sem sikerült egyből megtalálni, pedig annyira nem vagyunk elveszettek az óvárosban, többrendbeli érdeklődés után végül egy idős férfi tudott útbaigazítani. Jeruzsálem óvárosában vagyunk tehát, a zsidó negyedben, és az hogy „nem találjuk” legföljebb két utcányi távolságot jelent, és itt nem a torontói Yonge street (eredetileg 1896 km) méretében kell gondolkozni. A Templom Intézet Múzeuma (Temple Institute – Holy Temple Museum) honlapja szerint: „Hivatalos célja a Harmadik Templom felépítésének előkészítése, főként a ’Templom’ témának a köztudatba való visszaállításával, a templommal kapcsolatos szentségi gyakorlatok megismertetése. Az intézet megalakulása óta számos templomi eszközt és hiteles papi öltözetet készíttetett.”
Tényleg minden készen van, állítólag a frigyláda is, egyedül azt nem mutatják eredetiben, csak másolatban, azzal a megjegyzéssel: megvan az igazi is, és majd amikor eljön az ideje, rendelkezésre fog állni, peace van. Nem derül ki, hogy új készült, vagy az eredetit birtokolják, előbbi esetben gondot jelenthetett mindent úgy készíteni, ahogy Mózes „a hegyen látta”, márpedig valószínűleg nincs két rabbi, akinek egyezzen a véleménye az eredeti frigyláda pontos formájáról, ennélfogva az elkészült ládát illetően sem lehet konszenzus. De erre nem is lesz szükség, mint látni fogjuk.
Fotózni nem szabad, és ehhez tartottuk magunkat.
Magát a témát feszegetni egy szekuláris országban csak kellő körültekintéssel lehet, már azon is csodálkoztunk, hogy annak idején állami pénzt is kapott egy ilyen intézmény. Nyilvánvaló, hogy magánintézményről van szó, de kiadványai és elvei állandóan nyugtalanítják mindenekelőtt a helyi muszlimokat, emiatt, de nemcsak, egyes zsidókat is, az egyre szűkebb réteget alkotó abszolút szekulárisokat. Nem ismerjük a pontos pénzügyi forrásaikat, de abban biztosak vagyunk, hogy az arany edényeket, drága öltözeteket, a templomi felszereléseket nem állami pénzből, de talán nem is a progresszív amerikai zsidóság pénzéből készítették. Előadásokat tartanak, kiadványaik vannak, bár volt már sorozatuk, amit leállítottak, és ezen sem csodálkozhatunk. Ugyanis a téma eléggé kényes. A Harmadik Templom felépítésének már a nyilvános hangoztatása is ellenérzést vált ki a teljes muszlim világban, ugyanis a templom nagy valószínűséggel a Szikladómnak nevezett imahelyen (vagy annak közelében) állhatott, és ez a terület a szunniták számára a 3., a síiták számára a 4. legszentebb. Ugyanis a muszlim hagyomány szerint innen történt a próféta egy éjszakai mennyei utazása. Magáról az utazásról a Korán beszél ugyan, de helyszínt nem említ, de így is fontos eleme a muszlim hitéletnek, a hagyomány pedig ide helyezte, ami azt jelenti, hogy amíg muszlim hit létezni fog a világon, ezen változtatni nem lehet, akkor sem, ha szent iratok nem pontosítják a koordinátákat. Mivel a Templomhegy nem kutatható, ezért az eredeti templom pontos helye nem ismeretes, de van igyekezet – amit régészeti feltáró kutatások híján csak így nevezhetünk -, amely a meglevő muszlim épületeken kívül, jelesül az aranykupolás épülettől északabbra, az al-Khidr dóm környékére helyezi, a befalazott un. Aranykapuval szembe. A nagyközönség számára kevébé ismertek Goren főrabbi ezirányú kutatásai, ezért a fenti elképzelés a köztudatban Asher Selig Kaufman nevéhez kötődik, aki a bibliai mértékegységek újradefiniálásával jutott érdekes következtetésekre. Ő egyébként az Edinburgh-i, majd a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, eredeti végzettségét tekintve fizikus, de elismert szakértője a zsidó történelemnek. Ez azonban csupán az evangéliumi, Izrael-rajongó keresztyének számára izgalmas téma, mármint történelmi kuriózum, de a vallásos zsidók nemigen fogékonyak a teóriára. Annak okáról, hogy miért van ez így, alább beszámolunk.
Egy másik nézet az aranykupolás épülettől délre helyezi a templom eredeti helyét, a Gihon-forrás közelsége miatt, aminek vizére a templomban igen nagy szükség volt. Ez azonban kevésbé ismert elképzelés, és még annyira sem népszerű, mint a Kaufman-i verzió. Kis túlzással persze, de azt lehet mondani ezekről az alternatív helyszínekről, hogy az amerikai evangéliumi keresztyéneken kívül másokat komolyabban nem érdekel, legalábbis olyan szinten, ami a vallástörténeti kuriózum szintjét meghaladná, és vallásos gondolkodására valamilyen módon hatással lenne. Nem tudunk igazságot tenni, de nem is kell, hamarosan kiderül, hogy miért.
Egyáltalán, milyen elképzelések vannak a Harmadik Templom felépítésének módjáról? Rövid vázlat következik, az elképzelések tárháza kimeríthetetlen, ezek közül 4 markánsabb nézetet sorolunk fel röviden.
Még mielőtt nekilátnánk, tisztázzuk, hogy csak oda épülhet, ahová az eredeti. Ebben minden irányzat egyetért, legalábbis azok, akik szerint szükséges, vagy legalábbis nem felesleges a templom újjáépítése. Az Első Templom, a salamoni, Isten által kijelölt, Dávid által megvásárolt helyen, Arauna szérűjén épült fel, a Sion hegyének Mória szikláján. Megjelent az Úr Salamonnak éjszaka, és ezt mondta neki: „Meghallgattam imádat, és ezt a helyet választottam magamnak áldozati háznak.” Tehát Dávid idejében Isten kijelölte a helyet, Salamon 7 évig építtette a templomot, amiről Isten azt mondta, hogy ez lesz az Ő helye örökre. Másutt tehát nem lehet megépíteni, sőt, szó szerint centikkel sem odébb, csakis a pontos helyén, aminek nem esztétikai, építészeti okai vannak, de ez nyilvánvaló.
Dávid nem volt méltó a templom felépítésére, úgyhogy az Salamonra, fiára és kijelölt utódjára maradt. Nincs pontos dátuma az építésnek, Kr. e. 950 jó közelítés. Kr. e. 587-ben a babilóniaiak leromolták, de pár évtized múlva (hivatalos dátum Kr. e. 516, de ez nagyon vitatott, reálisabb az 5. sz. közepe, ugyan Zerubbábel vezette csoport 520 körül hazatért, de Ezsdrás pap és a nép másik része viszont csak 458 k. tért vissza, de Babilónia ezzel nem szűnt meg továbbra is galut lenni) újjáépült. A Heródes által kezdeményezett felújítás során jelentősen kibővítették és átépítették a környezetét, mindenekelőtt a teret körülötte, felújították a főbb épületeket, újabbakat emeltek, és ami talán a legfontosabb volt, hogy ellátták folyóvízzel. A méltóságteljes, majdhogy steril templomi áldozatokról szóló leírások, amelyekről olvahatunk bizonyos kiadványokban, ezt az időszakot mutatják be. Fölfele kerekítve: adatott mintegy száz esztendő, négy emberöltő, a templomi szolgálatok méltóságteljesebb végzéséhez, jóllehet ebből egyetlenegy évig sem volt teljesen független az ország. Még az utolsó években sem, amikor már/még nem voltak rómaiak, viszont a belviszályok, a káosz és a polgárháború korát élte az ország, vagyis ami abból még megmaradt az utolsó évekre, egészen a Kr. u. 70-ben történt összeomlásig.
A mondhatni modernizált templomi környezethez a római korban jutottak, nem véletlen, hogy sok papi vezető úgy érezte, hogy mindezt jó lenne megtartani, ennek módja pedig, ha úgy viselkednek, hogy abban ne lásson fenyegetést a római hatalom. „Jobb ha egy ember hal meg a népért, hogy az egész nép ne kerüljön bajba” – ismerjük: (Jn. 11.) „Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és megkérdezték: Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is. Egyikük, Kaifás, aki abban az évben a főpap volt, így vélekedett: Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Ez a kajafási habitus sokszor felbukkant a történelem során, főként diktatúrák idején. A bennfenteseknek, a jólértesülteknek a gőgje: „ti nem tudjátok hogyan működik a politika”. Különösen gusztustalan volt egyházi berkekben látni mindezt.
Még tartottak az utolsó simítások a Templomtér épületein, amikor az ostromgyűrű bezárult a város körül Kr. u. 69-ben, a lázadást követő megtorlás részeként. Ez az ostrom és a követő psuztítás komoly károkkal járt, de a Bar Kochba féle lázadás (132-135) leverése után kezdődött igazán a zsidó emlékek szisztematikus eltűntetése, jóllehet Hadrianus, a lázadás előtt, hajlandó lett volna a templom újjáépítését engedélyezni. Természetesen erre a szándékra vonatkozó zsidó anekdotát megfelelő körültekintéssel kezeljük.
Mivel régészeti feltáró tevékenység nem végezhető a Templomhegyen, nem lehet pontosan tudni, hogy pontosan hol állt a templom, és ha úgy adódna, az sem biztos hogy régészeti módszerekkel egyáltalán még azonosítható a helye. Az említett lázadás leverése után, a zsidónak évszázadokig tilos volt betenniük a lábukat Jeruzsálem városába (a bizánci időben is volt ilyen tiltás), ezért szájhagyomány, nemzedéki emlékezet sem őrizhette meg a pontos helyet. Tehát ha nem kellene politikai következményektől tartani, akkor sem építhetnék meg úgy, hogy az sem tudják hová, de a legtöbb vélemény szerint a helyszín kérdésével nem is kell foglalkozni, mert az úgysem az emberek dolga lesz, ha eljön a Messiás, minden kérdésre válaszol, minden dilemmát felold. Alább összefoglaljuk a vonatkozó elképzeléseket.
A templomhegy manapság az izraeli kormány és a jordániai Waqf-bizottság közös igazgatása alatt áll. Íratlan megállapodásként 1967 óta volt érvényben, amit az 1994-es izraeli-jordániai békeszerződés megerősített és kodifikált. Ezt a status quo-t felborítani nagy felelőtlenség lenne. Az üzemeltető tehát a jordán Waqf, a vallásalapot kezelő muszlim nemzetközi szervezet, nagyon erős jelenléttel a volt oszmán területeken, de a rendfenntartásért az izraeli rendőrség felel. Izrael szekuláris és demokratikus állam, nem szól bele, hogy egyes személyek, vallásos csoportok, mozgalmak miben hisznek, miről álmodoznak, mert az nem a kormányzat, a rendfenntartók dolga, viszont odafigyel minden olyan tömegmozgalmra, konkrét cselekvésre buzdító tanításra, ami totális háborúba sodorná az országot a teljes muszlim világgal. Másik tényező pedig világnézeti, ugyanis a haredi csoportok tagjai katonai szolgálatot nem végeznek, a rendőrség állományában sincs közülük senki, és a meghatározó időszakban, az alapítástól a ’77-es Begin kormányig egy baloldali, cionista-szocialista párt, a Munkapárt adta az ország vezetését. Templomépítés tehát nem volt téma, a karhatalom pedig, mondhatni, érzelemmentesen tehette a dolgát.
Mint említettük a Templomhegyre való felmenetelt az izraeli főrabbinátus vallási okokból tiltja a zsidók számára, ugyanis nem lehet tudni pontosan hol volt a szentély, ami épület nélkül is szent hely, és még a papok sem mehetnek oda, hiszen a szentély és a vörös tehén hamva nélkül tisztátalan állapotban vannak, nem beszélve a többi zsidóról, akiknek még a templom udvarán is szabályozott volt a közlekedése, a nőké még inkább, szóval a hely szentsége és a templom elhelyezkedésének bizonytalansága a tiltás oka. Nem beszélve a Szentek Szentjéről, ha valaki arra a helyre tévedne…, ne tagédiára, Isten-ítéletre gondoljunk, hanem a halachiskus,a rituális vonatkozásra.
Azonban nagy valószínűség szerint a tiltásnak inkább politikai okai vannak, hogy a vallásos zsidók bizonyos csoportjai ne kezdjenek el akciózni a muszlimok bosszantására, függetlenül attól, hogy szándékuk teljesen ártalmatlan, esetleg csupán emlékezni, imádkozni mennének oda. Utóbbit nem is tehetik, erre a muszlim őrök, hívek azonnal vehemensen reagálnak, és így tesznek a keresztyénekkel is. Állítólag, így mondta az egyik biztonsági ember, a legtöbb gondjuk amerikai turistákkal van, lévén, és tesszük ezt immár mi hozzá, a nagyhatalmi státusz, ami nem egyéni hübrisz, kevésbé visszafogottá, óvatossá teszi, és jönnek evangéliumi csoportok a prófétai végidőktől ihletetten („Eljönnek majd a népek…”). Elég furcsa azért az a fogalom, hogy „gondot jelentenek imádkozó emberek”, ráadásul ott, ahol lenne keresnivalójuk. Szemtanúja voltam, amint egy magasrangú amerikai ortodox zsidó küldöttséget mintegy két tucatnyi zsidó rendőr felkísért a Templomhegyre, és biztosították a helyszínt amíg a vendégek körülnéztek, egyikük viszont a szentély feltételezett helye fele fordulva láthatólag elmélkedett, mire kitört a csetepaté, rögtön ott volt mintegy húsz muszlim férfi, indulatosan kiabáltak, perc alatt megtelt a hegy feszültséggel, de értékeltem a rendőrök higgadtságát és bátorságát, hősiesen állták a sarat. A gépkarabély szerepe a városban nem az alkalmazásban, hanem az elrettentésben van.
Van néhány kardinális prófétai gondolat, ami nagy hatással van a zsidó Messiás-várásra. Ézsaiás (2:2) szerint: „Az utolsó napokban szilárdan fog állni az ÚR házának hegye a többi hegy fölött, és kimagaslik majd a halmok közül. Özönlik majd hozzá valamennyi nép.” Sok nép jön majd, mert ezt mondja: „Gyertek – mondják –, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének templomába, hogy tanítson meg minket útjaira, és az ő ösvényein járjunk. Mert a Sionról származik a törvény, Jeruzsálemből az Úr szava.” (Mik. 4:2.) Ő majd megtanít minket az ő útjaira, hogy az ő ösvényein járhassunk. A törvény a Sionról fog kiáramlani a világba, az Úr szava Jeruzsálemből. Ő ítélkezik majd a nemzetek és országok fölött, és a népek vitás ügyeit elrendezi. Kardjaikat ekévé kovácsolják, és dárdáikat almaszedővé alakítják. Nemzet többé nem fog kardot ragadni nemzet ellen, nem lesz többé háború, jobb- és baloldali, konzervatív és progresszív együtt kanalaz, farkas és bárány együtt harap a fűcsomóba.
A lényeg, hogy a próféta a templom újjáépítésének eseményét úgy írja le, mint ami a nemzetek közötti békét hozza el. Eszerint mind el akarnak majd jönni, hogy bepillantást nyerjenek a szent istentiszteletbe, tanulni szeretnének és részesülni a papok bölcsességéből, mindenek fölötti lesz a vágyuk hogy itt legyenek és együtt a többi néppel, szívükben békesség lesz, és elfelejtik korábbi kicsinyes sérelmeiket és konfliktusaikat. Minden zsidó tisztában van azzal, hogyha a templomot a mai körülmények között elkezdenék újjáépíteni, a béke lesz a legeslegutolsó dolog, ami ebből származik.
Az izraeli társadalom nagyrésze vágyik a templom újjáépítésére, de mégsem sürgeti felelőtlenül, de sokan anyagilag is támogatják az előkészületeket, hogy készen álljon minden, ha a Messiás megérkezik, vagy a templom építése reálissá válik. Még a vallásos zsidók is kritizálják azokat, akik hangosan sürgetik a templom építését, nemcsak a várható muszlim ellenlépések miatt, hanem főként azért, mert túlságosan a zsidóság rituális múltjára koncentrálnak, a fontosabbnak és mélyebbnek tartott halachikus gyakorlat és spiritualitás helyett.
Sofóniás próféta leírja, hogy mi fog történni a messiási korszakban: „Igen, akkor majd tiszta ajkat adok a népeknek, hogy mindannyian segítségül hívhassák az Úr nevét, és egy szívvel szolgáljanak neki. Etiópia folyóin túlról is hoznak majd nekem áldozatot az én híveim.” (Sof. 3:9-10.). A világ minden lakója felismeri benne az igaz Istent, és eljön hogy meghajoljon előtte.
A Harmadik Templom megépítésére vonatkozóan négy markáns ortodox nézet létezik tehát, ezek röviden:
Az egyik szerint a Harmadik Templom teljes pompájában leszáll az égből, készre építve, felszentelve, alkalmassá téve arra, hogy a zsidó nép beléphessen és imádkozhasson benne. Ez egy Midráson alapuló tanítás, amely a Tóra egyik versére épít: (II. Mózes 15:17,) „Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakóhelyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá.”
Egy másik nézet, amelyet Maimonidész fogalmazott meg, és ami mondhatni igen népszerű a „templomosak” körében, miszerint a Messiás király a zsidó nép segítségével fogja felépíteni a Harmadik Templomot, a három fő feladat részeként, amelyet királyként el kell végeznie (a másik két feladata: az összes száműzött összegyűjtése és Amálek gonosz népének elpusztítása). Ez számol azzal, hogy a templom építése Istentől adott feladat, tehát micva, aminek gyakorlására lehetőséget ad a népnek.
A harmadik nézet szintén kompromisszumos, miszerint a Templom fizikai vázát és szerkezetét az emberek, talán a papok fogják építeni, ahogy tették a Második Templom felújításakor is, ugyanis a szentélybe és bizonyos helyekre csak nekik lehetet bemenni. Azonban ahogyan egy test sem kelhet életre anélkül, hogy Isten előbb ne lehelné bele az élet leheletét, úgy az ember által épített Harmadik Templom is csak akkor lesz teljes, ha Isten szellemi erővel felruházza. Nem világos, hogy ez a Shekina lenne, aki az Első Templom felszentelésekor beköltözött a Szentek Szentjébe, jóllehet a Második Templomból már hiányzott, esetleg valamilyen más formában lesz jelen Isten dicsősége a felépült templomban.
A negyedik nézet egy imádságban fogalmazódik meg, amit Peszáchkor, Sávuotkor és Szukkotkor mondanak, és amiben kérik Istent, hogy küldje el a Messiást, és építse fel a Harmadik Templomot, mindenekelőtt mutassa meg az újjáépített templomot, és örvendeztesse meg népét jelenlétének tökéletességével. Tehát Isten egyedül fogja felépíteni a Harmadik Templomot („mutasd meg” – „örvendeztess meg” – két fázis), ahogyan azt a korábban idézett Midrás is jelzi, de még nem lesz ezzel teljes az öröm, és ennek oka, hogy valami még hiáynzik belőle. A Siralmak könyvében (2:9) találjuk a választ, mert amikor az Első Templomot lerombolták, a templom kapui a „földbe süllyedtek…”. A kérdés az, hogy mi értelme van a kapuk elrejtésének, ha Isten egy már felépített templomot akar lehozni az égből?
Jichák Jeruchám Diszkin (1839–1925) jeruzsálemi főrabbi szerint a zsidó nép öröme a Harmadik Templom újjáépítése miatt nem lenne teljes, ha Isten mindent maga készítene el, hiszen akkor népe meg lenne fosztva attól a lehetőségtől, hogy azt a micvát gyakorolják, amely a szentélyt felépítésére vonatkozik (II. Mózes 25:8). Ezért Isten végtelen bölcsességében és könyörületességében úgy döntött, hogy a templom kapuit elrejti, és amikor végül lehozza a Harmadik Templomot a mennyből, hiányozni fognak a kapuk. Sem az épület, sem az öröm nem lesz teljes, amíg a zsidó nép ki nem ássa a földből és fel nem állítja a kapukat. Így a nép is megkapja a lehetőséget, hogy betölthesse a templomépítésre vonatkozó parancsolatot. Ez a szándéka annak az imának, amelyben arra kérik az Úristent, hogy mutassa meg nekik az újjáépített templomot amikor lehozza a majdnem kész épületet az égből, de tulajdonképpen a micva gyakorlásának lehetősége által örvendezteti meg őket, mikor lehetővé teszi számukra a kapuk felállítását, hogy immár tökéletes legyen a Harmadik Templom.
Tehát a mainstream judaizmusban, de még az ortodoxban sem téma a Harmadik Templom kézi, időnapelőtti újjáépítése, azt a Messiásra és az isteni gondviselésre bízzák. Létezik néhány kisebb csoport, szervezet, aki a saját kezébe kívánja venni az ügyet, és a jelen időkben, saját tervei szerint szeretne nekilátni a Harmadik Templom építésének. Ezek közé tartozik az említett Templom Intézet, a Templomhegy Adminisztráció, ill. a Templomhegy és Eretz Jiszráél Hívők Mozgalma, és ők azok, akiknek tagjai katonai szolgálatot sem teljesítenek (ez most változni látszik), sőt, vannak, akik Izraelt, mint szekuláris országot sem fogadják el, mert annak létrehozására csak a Messiásnak van felhatalmazása, és természetesen ő nem világi államot fog alapítani. Mint állítják, céljuk a Harmadik Templom felépítése a Templomhegyen (Mórija hegyen, tulajdonképpen a Sion hegy Mória sziklája lenne a pontos elnevezés), természetesen nem erőszakosan és nem erőszakkal. Például a Templom Intézetnek az a véleménye, hogy nem elég csak beszélni a templom újjáépítéséről, ahogy pusztán az érte való imádkozás sem, hanem aktív lépéseket kell tenni a felkészülésre, hogy amikor az építkezés aktuálissá válik, ne legyen a nép felkészületlen. Ebből a célból a Templom Intézet minden kelléket igyekezett elkészíteni, pl. egy teljes méretű, tiszta aranyból készült menórát is épített, amely a jövőbeli templomot fogja díszíteni, papi ruhákat, és nem mellesleg a templomi szertartásokat ismertetik és gyakorolják. A menóra egyébként fél tonna súlyú, és 45 kilogramm huszonnégy karátos aranyat tartalmaz, a legendás és hányatott sorsú Hurva (= Romos) Zsinagóga előtti téren áll, vitrinben. A frigyládával ellentétben róla például van Hasmóneus-kori ábrázolás, illetve ismeretes a világ leghíresebb menóra-domborműve Titus diadalívének főboltozatán. Emlékszem azonban a vitára ami megelőzte illetve követte elkészítését, és ez máig nem jutott nyugvópontra. Egyike a témáknak, hogy tömör anyagból készüljön-e, vagy lehet üreges, többféle megfontolás okán, de ne felejtsük, hogy a menóra még a pusztában elkészült, tehát kevésbé konszolidált öntési, ötvösi körülmények között, eszerint kellett az elkészítését is megtervezni. Ezeknek a vitáknak kevésbé vallási, inkább kultúrtörténeti relevanciájuk van, a nemvallásos vagy kevésbé kötődő zsidók számára egy okból, az ortodox zsidók számára más okból kifolyólag, és ez utóbbit alább tárgyaljuk is. Egyébként a templom utolsó pusztulása utáni évszázadokban alakult az a konkrét személyhez és dátumhoz nem köthető irányzat, hogy semmit nem tesznek „úgy mint” a templomban, aminek csak ott volt és lesz a helye, nem utánozzák a ceremóniákat és nem másolják a templomban használt edényeket, szent tárgyakat, legfeljebb olyan formában, ami egyértelműen jelzi, hogy stilizált, tehát műalkotásról van szó. Ezért terjedtek el a hat ágú menórák, de például a hétágú elektromos elfogadott, ugyanez a megoldás a nem bibliai eredetű, templomi relevanciávan nem rendelkező haunkká-lámpánál már nem támogatott, annak meggyújtása ugyanis micvá.
Említünk egy korábbi nagy vitát, felzúdulást kiváltó gyakorlatot, aminek ma is vannak támogatói, ha nem is sokan. 1967 augusztusában, miután a Templomhegyet elfoglalta az izraeli katonaság, Shlomo Goren rabbi (elhunyt 1994-ben), az Izraeli Védelmi Erők (IDF) egykori főrabbija (később Izrael Állam főrabbija) elkezdte megszervezni a zsidók nyilvános imádkozását a Templomhegyen. Goren rabbi korábban is ismert volt a Templomhegy feletti zsidó szuverenitással kapcsolatos ellentmondásos álláspontjáról, most viszont gyakorlatba is ültethette elképzeléseit. 1967. augusztus 15-én, nem sokkal a hatnapos háború után Goren egy ötvenfős zsidó csoportal felvonult a Templomhegyre, ahol a tiltakozó muszlim őrökkel és az izraeli rendőrséggel megküzdve imaórát tartottak. Ezeket az akciókat az izraeli rendőrség sem nézte jó szemmel, a továbbiakban meg is akadályozott minden ilyen megmozdulást, így Goren a Templomhegyre néző Makhkame épületben imádkozott még sok éven át, ami korábban muszlim tanház (medresze) volt, és kényes téma a két nép között, közvetlenül a Siratófal mellett van, zsinagóga is van benne, a megőrzött mihrabbal, de biztonsági szerepet is betölt, és nem mellesleg: gyönyörű bejárata van. A Templomhegyen egy zsinagóga létrehozására irányuló felhívását sógora, Haifa korábbi főrabbija, She’ar Yashuv Cohen (2016-ban hunyt el) is megismételte, de aztán a téma elcsendesedett, legalábbis oly módon, mint az ausztrál Burning Mountain, lent a mélyben láthatatlanul ízzik a szénréteg, a felszínen azonban csak valamivel szelídebb hője és füstje érzékelhető.
Ezt a magatartást azonban élesen bírálta az izraeli védelmi minisztérium, amit Goren magas vallási rangja miatt különösen veszélyesnek tartott. Az epizód arra késztette az akkori főrabbikat, hogy újra megfogalmazzák az aggodalmat, amit rendeletben is kiadtak, miszerint a Templomhegyre a zsidók nem mehetnek fel, az ok pedig a rituális tisztátalanság. A világi hatóságok is üdvözölték a döntést, mivel az támogatta a status quo-t. Goren azonban nem értett egyet kollégáival, és fenntartotta véleményét, hogy a zsidóknak nemcsak szabad, hanem kötelező is felmenni a hegyre és ott imádkozni.
Goren az 1960-as évektől kezdve támogatta a Harmadik Templom felépítését, úgy értve itt és most. 1983 nyarán több más rabbival együtt csatlakozott Yehuda Getz rabbihoz (elhunyt 1995-ben), aki a vallásügyi minisztériumnak dolgozott, és együtt bejárták a hegy alatti kazamatákat, folyosókat, amelyeket nagy titokban ásatott ki maga Getz. Az alagutat a muszlimok rövidesen felfedezték, és hatalmas vita kerekedett belőle, szó szerint egymásnak estek újra a zsidók és a muszlimok. Az alagutat az izraeli rendőrség hamarosan betonnal lezárta, de a megnyitott rész maradt izraeli ellenőrzés alatt, és 1996 óta az érdeklődők vezetett túrákon meg is tekinthetik, a járat lezárt végét is. Felszínen még évekig folytatódott a lázadás, több áldozata volt a sorozatos összecsapásoknak.
Goren egyébként még 1977-ben könyvet írt a templom feltételezett elhelyezkedéséről, tehát hivatali idejében, amit részletes vázlatokkal, térképekkel is ellátott, de csak 1992-ben adta ki, egyrészt a békességet akarta megőrizni a muszlimokkal, másrészt, amint mondta egy interjúban, neki sincs pontos helyszíne, de azért döntött mégis a könyv kiadása mellett, mert az utóbbi időben „jelentős mennyiségű pontatlan információ látott napvilágot”. Egyesek szerint Kaufmanra (is) célzott. Mint megjegyezte, egyelőre nem tehetünk mást, mint őrizzük a templom helyének emlékezetét, most ez a tűnik a legcélravezetőbbnek, hogy amikor eljön az ideje, a Harmadik Templom valóban felépülhessen.
A Templomhegyre való felmenetel tiltása is részben Goren ellentmondásos hozzáállásának következménye, legalábbis egyesek szerint, a rendelkezést meghozó Tanács jegyzőkönyvei ugyanis arra utalnak, hogy a résztvevők hajlottak volna arra, hogy bizonyos megszorításokkal ugyan, de engedélyezzék a zsidók templomhegyi jelenlétét, de amikor szembesültek Goren határozott céljaival, illetve a muszlim reakciókkal, a Moghrebi kapu elé kikerült az ismert tábla. Amit egyébként minden gond nélkül figyelmen kívül hagyhatnak, de azért mégiscsak emlékezteti a zsidókat (elég ellentmondásosan ugyan), hogy minden tömeges jelenlét, a muszlim hívők imádságának, nyugalmának megzavarása karhatalmi megoldást is maga után vonhat. Saját országukban, egykori templomuk környezetében vannak tehát korlátozva a zsidó hívők. Azért mindenképpen figyelemreméltó Izraelnek ez az önkorlátozó hozzáállása.
Izrael főrabbijai, Isser Yehuda Unterman (1886-1976) és Yitzhak Nissim (1896- 1981), a kezdeti, mondjuk úgy hogy legendás és meghatározó időszak askenázi illetve szefárdi főrabbija többször kijelentette, hogy: „Generációk óta figyelmeztetünk arra, hogy zsidók tartózkodjanak attól, hogy a Templomhegy bármely részére belépjenek.” Egy nemrégiben készült tanulmány megerősíti a fentebb is megfogalmazott véleményt, hogy ennek a tiltásnak nem annyira halachikus, inkább politikai okai vannak, és valószínűsíthető, hogy a rabbikra gyakorolt kormányzati nyomás hatására született, a muszlim-zsidó súrlódások megelőzése érdekében.
Tehát bármi is az oka, eredete, az ortodox judaizmus vallásos cionista áramlatában a rabbinikus konszenzus továbbra is fenntartja a tiltást, ami a zsidók Templomhegyre való belépését illeti, és 2005 januárjában ismételten egy nyilatkozatot is aláírtak, amelyben megerősítették az 1967-es döntést. Ennek ellénre 2014-ben, Sávuot előestéjén, a héber naptár szerint 5774. Sivan 6-án 400 zsidó lépett a Templomhegyre, ami önmagában is rendkívüli, és néhányukat a muszlimok lefényképezték imádkozás közben, ami ismét komoly skandalumot okozott. Állandóan vannak tehát provokációk, bár már maga kifejezés (provokál) is furcsa, merthogy ezek csak a status quo-t és egy szűklátókörű vallásosságot provokálhatnak, de az is igaz, hogy talán egyetlen vallás egyetlen hívője sem szeretné, ha templomában vagy annak udvarán vele egyidőben más vallásúak is imádkozzanak. Még egy elhíresült eset: Ariel Sharon emlékezetes 2000-es templomhegyi látogatása is sorozatos összecsapásokhoz vezetett a palesztinok és izraeli katonák valamint civilek között, és ez a konfliktus évekig elhúzódott, tulajdonképpen 2005-ben ért véget, és ne felejtsük, ekkor már javában épül a fal Izrael és a Palesztin Autonóm Terület között, tehát fizikai akadály is segített a pacifikációban.
Izraelnek1921 óta két főrabbija van (főrabbinátus: Ha-Rabbanut Ha-Rashit Li-Yisra’el), egyikük szefárd, főrabbitársa askenázi, felváltva elnökölnek, és egy testület segíti őket a döntéshozatalban. Ez évtől (2024) ennek a testületnek női tagja is lehet, a Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében. Magát ezt a rendszert a britek vezették be, így próbálták összefogni a különböző országokból érkező cionista csoportokat, de vannak más magyarázatok is. Mostanság már sokan idejétmúlt megoldásnak látják, hogy két főrabbi irányítja a vallási életet, érzékelhetően hamarosan változás lesz, egyébként is az askenázi-szefárd dichotómia az Izraelben iskolázott, esetleg a hadseregben is megfordult fiatalok számára már irreleváns. A régi temetők fogják őrizni ennek emlékét.
Mindkét rabbi Jeruzsálemben székel az un. Beit Yahav épületben (Jeremiás utca), 10 évre választja őket egy 150 fős testület, akik közül nyolcvanan ortodox rabbik, városi főrabbik, IDF rabbik, rabbinikus bírák (dayanim), és így tovább. A többi 70 szavazó világi tisztségviselő. Kettős főrabbinátus a világon csak Oroszországban és Ukrajnában létezik még. Az ultraortodoxoknak saját rabbinikus testületeik vannak, tulajdonképpen minden irányzatnak a sajátja, közjogi érvényű döntést nem hozhatnak, szemben például az említett országos főrabbinátussal, de saját hatáskörben egészen szabadon dönthetnek pl. kóserség kérdésében, közösségüket lefedő hatáskörrel.
A főrabbinátus egyik legújabb, vihart kavart döntése értelmében tilos vallásos nőknek a hadseregben szolgálni, ezen kívül meghatározza az áttéréseket, sőt, azok törlését is elrendelheti. Akár DNS-tesztet is használhat a zsidó státusz meghatározására, de ne felejtsük ennek politikai, közjogi következményét, hogy valakinek igazolt zsidó volta feljogosítja az országban való letelepedésre. Továbbá egyetlen reform vagy konzervatív rabbi sem tarthat legálisan esküvőt Izraelben, államilag is elismert rabbi csak a főrabbinátus által kiadott engedéllyel lehet valaki. Nyilván ezek válogatott intézkedések az utóbbi évekből, de legyen világos, hogy ez az intézmény, és a benne szolgáló összes magasan képzett személy az életet szolgálja, mégha sajátságosan is, akik tisztában vannak döntéseik súlyával, de azzal is, hogy ezt az országot csak elkötelezett emberekkel lehet megtartani. Az életet és az ország javát szolgálják tehát, effelől soha ne legyen kétsége senkinek. Egy képzett rabbi tudása igen magas értékkel rendelkezik, akár az emberi teljesítmény, akár társadalmi értéke felől közelítjük meg.
Csak egy példát még. Mivel Izraelben nincs világi házasságkötés, sem válás (a vagyonjogi kérdések más terület), ezért ezek közjogi tartalmát is a főrabbinátus döntései határozzák meg, akárcsak azt, hogy ki, adott esetben melyik csoport tartozik a visszatérési törvény hatálya alá. Néhány éve viszont a főrabbinátus elismeri a külföldön kötött házasságokat, és Ciprus nincs messze… Egyiptomiak, szírek, irániak közül is sokan kötnek ott házasságot, olyanok, akik valami miatt országukban nem tehetnék, szerelem viszont van, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a jog ellenzi, de a szív követeli.
A legtöbb ortodox zsidó tudós is elutasít minden olyan kísérletet, hogy a Templomot a Messiás eljövetele előtt kezdjék felépíteni. Ennek több oka is van, a fenti megfontoláson kívül, tehát hogy pontosan hol kell felépíteni, amint erről szóltunk, létezik más akadály is, ugyanis a pontos méretek sem ismertek. Ha a falak nyomát meg is találnák, az oltáré már valószínűleg nem lesz meg, annak mérete is régi hosszmértékben van megadva, aminek egész pontos SI megfelelője nem ismert. Az eredeti méretek könyökben vannak megadva, és vita van arról, hogy az pontosan hány centiméter, vagy bármi, amit collstokkal, lézerrel ki lehet mérni (a méter hivatalos meghatározása a fénysebességhez kötődik, köszönettel Bay Zoltánnak). Ezzel kapcsolatban is érdekes megállapításai vannak a fentebb említett kutatónak, Asher Selig Kaufman-nak, aki ebben a kérdésben is egyéni adatokkal dolgozik, de az övé is csak egy kísérlet, nem több. Kijelentésértékű forrás nincs, ezért a „könyök” méretének pontos ismerete nélkül nem lehet megépíteni az oltárt. A Talmud elbeszéli, hogy a Második Templom építése csak Haggeus, Zakariás és Malakiás közvetlen prófétai vezetése alatt volt lehetséges. Érvényes prófétai kinyilatkoztatás nélkül lehetetlen lett volna egykor, ugyanúgy lehetetlen ma vagy a jövőben megépíteni a Templomot, még akkor sem, ha semmilyen más vallási építmény sem foglalná el a helyét, ha emberileg semmi akadálya nem lenne az építkezésnek.
Az építkezés láthatólag legközvetlenebb és legnyilvánvalóbb akadálya, hogy a Templomhegy tetején két történelmi, ikonikus iszlám épület áll, amelyek 13 évszázadosak, nevezetesen az Al-Aksza mecset és a Szikladóm, utóbbit gyakran Omar-mecsetnek mondjuk az építtetője után, sokan így ismerik, és nemcsak magyar nyelven van ez így, holott tulajdonképpen imahely, szentély (shrine), de nem mecset. Viszont bármilyen törekvés, amely arra irányul, hogy ezeket a helyeket megrongálják vagy a hozzájuk való hozzáférést korlátozzák, súlyos nemzetközi konfliktusokhoz vezethet, tekintettel arra, hogy a muszlim világ számára ezek szent helyek, és Keleten nem az történik mint Nyugaton, hanem éppen ellentétes a folyamat, egyre vallásosabb lesz a társadalom, a muszlim és a zsidó is.
Összefoglalva tehát az ortodox judaizmus bízik abban, hogy a Harmadik Templom megépülhet és az áldozatok újrakezdődhetnek, de az újjáépítés mikéntjében nincs konszenzus. Az ortodox rabbik szerint az újjáépítésnek a Messiás korában kell megtörténnie az isteni gondviselés keze által, bár egy kisebbségi álláspont, Maimonidész véleményét követve, úgy véli, hogy a zsidóknak törekedniük kell arra, hogy a templomot maguk építsék újjá, amikor csak lehetséges, amikor az valóban a békességet munkálja.
Ugyancsak ortodox vélemény, hogy az áldozatok teljes rendje csak a Templom felépülésekor állhat helyre, viszont akkor minden visszaáll abba formába, ahogy az a Második Templom lerombolása előtti korszakban volt. Naponta háromszor el is mondják a Templom helyreállításáért szóló imádságot, felsorolják az aznapi áldozatok rendjét, és elmondják azokat a zsoltárokat is, amelyeket a leviták aznap énekeltek volna. A konzervatív és a reformzsidóság nem rajong az áldozati szertartások újjáéledéséért, azokat egy letűnt kor rendelkezéseinek tartják, és szerintük például az imádságok tökéletesen helyettesíteni tudják az állatáldozatok napi szertartását, már aki szerint erre egyáltalán még szükség van.
Maimonidész is azt írta „A tanácstalanok útmutatójá”-ban, hogy „Isten szándékosan elmozdította a zsidókat az áldozatoktól az imádság felé, mivel az imádság az istentisztelet magasabb rendű formája”. Zsidó jogi kódexében, a Misneh Tora-ban azonban kijelenti, hogy az állatáldozatok a Harmadik Templomban újraindulnak, és részletezi, hogyan fogják azokat végrehajtani. Egyesek számára meghatározó a legendás Abraham Isaac Hakohen Kook (1865–1935), Izrael földjének (Palesztina, brit protekt. tkp.) első askenázi főrabbijának nyilatkozata, miszerint az állatáldozatok már többé nem fognak újraindulni, akkor sem, ha megépül a Harmadik Templom. Malakiás prófétánál (3:4) is azt olvassuk: „És olyan kedves lesz az Úrnak Júda és Jeruzsálem áldozata, mint az ősrégi napokban, a hajdani években”. A magyar fordítások nem adják vissza, hogy itt gabonaáldozatról van szó. Kook erre alapozva azt tanította, hogy csak gabonaáldozatokat fognak felajánlani az újraindított templomi szertartás során. Ennek a gondolatnak is sok követője van az országban, de azzal is legyünk tisztában, hogy a többséget maga a kérdés egyáltalán nem is foglalkoztatja.
Amúgy az állat-, ill gabonaáldozatokkal kapcsolatban Kook rabbi egy 1919-ben írt levelében azt is kifejtette, hogy: „Az áldozatokkal kapcsolatban helyesebb azt hinni, hogy minden tekintetben és minden részletében vissza fog állni a régi gyakorlat… Nem szabad túlzottan aggódnunk az európai kultúra aggodalmai miatt [elsősorban állatvédelmi okok], a jövőben Isten… a kultúrát olyan szintre fogja emelni, amely az emberi ész által [jelenleg] elérhető szint fölé emelkedik.” Tehát ekkor még a teljes visszaállítás mellett foglalt állást, hozzátéve, hogy az emberiség olyan szellemi, kulturális fejlődés előtt áll, aminek tartalmára a jelenből nincs, nem lehet rálátás. Elgondolkoztató mindenetre.
Ami az áldozatokat illeti, a legtöbb tanító szerint meg kell várni, amíg a templom újjáépül, de nem mindenki osztja ezt a nézetet. Ráadásul számtalan olyan szabály van, (személyek kinevezése, ünnepek, időpontok) amihez a Szanhedrin döntése kell, aminek összehívása halachikusan tiszta papok és főpap nélkül értelmetlen.
Kook, mint általánosan elfogadott első osztályú ortodox halachikus tekintély, később tehát amellett foglalt állást, hogy a Harmadik Templomban talán nem lesznek állatáldozatok, csak un. vegetáriánus áldozatok (amit Malakiás próféciájából vezet le, mint említettük: „m’nachot” – olaj, búza, bor, fűszerek, stb.), és ez a nézete lett népszerűbb több irányzatban is. Akiket még valamennyire foglalkoztat ez a kérdés.
Egyetértés van abban, hogy a Szanhedrin, ha majd megalakul, újratárgyalhatja a kérdést, és dönthet úgy, hogy az állatáldozatokat ideiglenesen (tetszőleges ideig) felfüggeszti, ha ezzel a templom, a hit dolgai iránt több zsidó lojalitását tudja megnyerni.
Maimonidész „A tanácstalanok útmutatójá”-ban („Misneh Tora” című művében kissé más a véleménye, mint idéztük, de annak a műnek más is a célja) kifejezi azt a meggyőződését, hogy az állatáldozatok hídként szolgáltak a pogányságból a judaizmusba való átmenethez, és már nem igazán van szükség rájuk, ezeket az imádság fogja felváltani, ahogy Ézsaiás mondja: „Az én házam az ima házának neveztetik minden nemzet számára”. Tehát inkább ének és ima helye lesz, nem pedig mészárszék.
Van egy érdekes nézet bizonyos keresztyén csoportok körében, méghozzá II. Thesszalonika 2:3-4 alapján: „Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten.” Szövődik és bonyolódik ez tovább is, de ígértük, hogy nem lesz bibliai puzzle, ezért erről ennyit.
Még három megjegyzés. A Tóra szerint az áldozatokat az oltár északi oldalán vágták le, holott onnan tör elő a gonosz (Jer. 1:14). Az északi oldal mindig is a tökéletlenséget jelképezte, azt az állapotot, ami még nem kiegészítésra, változtatásra szorul, magyarán nem beteljesült. Az állatok levágásának gyakorlata tehát azt mutatja, hogy Isten mindezt ideiglenes megoldásul szánta, segítségül Isten tiszteletéhez az átmeneti időben.
Továbbá a Tóra előírja, hogy az áldozatokat „önként” – kell levágni (III. Mózes 19:5). Ezt a magyar fordítások „kedves áldozatnak”-nak fordítják, a szövegösszefüggésből „Istennek kedves” jelentéssel. A „lirtzonchem” inkább „saját kívánságodból” lenne. Egyrészt, amint Maimonidesz megjegyzi, ne azért végezzétek, hogy jutalmat kapjatok, hanem csak azért, mert kedves nektek az Ő akaratát cselekedni. Lirtzonchem tehát: szándékod szerint, tehát nemcsak átadod a papnak, vagy a lévitának, hanem „fejben” (és szívben) úgymond kész és hajlandó vagy levágni. Ráadásul amiről itt szó van, azt a békeáldozatokkal kapcsolatban mondja az Írás, amik kevésbé fajsúlyos áldozatnak számítottak, bármilyen furcsa is ezt mondani, ugyanis ezek során a feláldozott állat egyes részeit maguk az áldozatot bemutató személyek fogyasztották el [ellentétben a legszentebb áldozatokkal, mint például a bűnért való áldozattal, amelyeket csak a papok ehettek meg]. Tehát az áldozatnak meg kell felelnie a „kívánságunknak”, ha ez nem áll fenn, bármilyen oknál fogva (pl. sajnáljuk az állatot), akkor ez a feltétel nem teljesül, azaz nincs mód az áldozat bemutatására, és mivel nincs kötelesség az áldozat bemutatásában, az elmaradását sem követi semmiféle retorzió.
Végül a Tóra az állatáldozatot felajánló személyt „adámnak” nevezi (III.Mózes 1:2). Ez a szó az erkölcsi hanyatlás állapotára utal, ami Ádám bűnének következménye. A gabonaáldozatot felajánló személyt viszont nefesnek, azaz „léleknek” nevezik (III.Mózes 2:1). A nefes szó az emberiesség egy mélyebb, lényegesebb szintjét jelenti, amely független az átmeneti hibáktól.
A konzervatív judaizmus
Ne tévesszen meg senkit, ha erről egyáltalán még szólni kell, hogy a „konzervatív” zsidóság Izraelben afféle „középutast” jelent az ortodox és a reformjudaizmus között, bár ez azért eléggé pontatlan, talán meg is kövezne érte mindkét tábor, esetleg mindhárom:) Lényeg, hogy a halacha vonatkozásában Izraelben a „konzervatív” a „játszottak még” kategória (újabb kő:)), arányuk nem több mint 3-4%, de az biztos, hogy nem sok befolyásuk van a hivatalos vallási rendelkezésekre, a törvényhozásban az ortodoxoknak van igen erős képviseletük, a vallásjogi döntéseket ortodoxok hozzák. „Nem tudom mit tanítanak a konzervatívok” – mondta egy ortodox rabbi, és talán nem leszünk pontatlanok és túlzottan szemtelenek, ha elképzeljük, hogyan folytatta a gondolatsort magában. A Batei Din („vallási bíróságok”) országos hálózattal rendelkezik, tagjai csak ortodoxok lehetnek, az izraeli főrabbinátus felügyelete alá tartoznak, és gyakorlatilag minden vallásjogi kérdésben (kóserség, törvények, ünnepek, házasság, bevándorlás, IDF-ben is csak ortodox rabbik vannak, stb.) kizárólagos szava van. Egyébként az izraeli zsidókat, vallási identitás szempontjából, újabban inkább az alábbi négy informális kategóriájába sorolják: haredi (ultraortodox, nevük a héber „hared” szóból származik, ennek jelentése hasonló az angol „quake”, ‘reszket, borzong’ szóéhoz, amiről a kvékerek is a nevüket kapták), dati (vallásos), masorti (hagyományos) és hiloni (világi) kategóriába.
Mondjunk egy példát, ami a konzervatívok templomhoz és az áldozatokhoz való hozzáállást mutatja, és ehhez képest a hiloni-k még kevésbé mutatnak érdeklődét a téma iránt. Imakönyvükben (amidá ima) a zsidó istentiszteletek központi imájából törölték a „Izrael tűzáldozatának” és „Júda és Jeruzsálem gabonaáldozatának” (Malakiás 3:4) elfogadására vonatkozó kéréseket. Sábátkor és a zsidó ünnepnapokon mondott különleges (muszáf amidá) imában a héber na’ase ve’nakriv (bemutatjuk és feláldozzuk) kifejezés úgy módosul, hogy az asu ve’hikrivu (bemutatták és feláldozták), ami arra utal, hogy az áldozatok gyakorlása már a múlté. A konzervatív imakönyvekben megmaradt az „életünk háza” helyreállításáért és a „köztünk lakó” Sekhináért mondott ima (szerencséjük, hogy öregapjuknak szólítottak:)), bár nem minden konzervatív istentiszteleten hangzik el. A konzervatív imakönyvekben általában megtartják azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek kettős jelentéssel bírnak, és egyszerre utalnak a Templom jellegzetességeire és teológiai vagy költői fogalmakra. A fordítások és kommentárok azonban általában csak a költői vagy teológiai jelentésekre utalnak. A konzervatív judaizmus a kohanim (papok, esz.: kohén) és a léviták tekintetében is köztes álláspontot képvisel, megőrizve a patrilineáris törzsi származást és szerepük bizonyos aspektusait, de például a kohén házasságkötésére vonatkozó szabályokhoz nem ragaszkodnak.
A reformjudaizmus
A reformjudaizmus nem kívánja a központi templom újjáépítését, sem a templomi áldozatokat vagy akár az istentisztelet visszaállítását. A templomot és az áldozati korszakot a rítus egy primitívebb formájának és időszakának tekinti, amelyből a judaizmus úgymond kinőtt, és amelyhez nem is szabad visszatérnie. Úgy véli továbbá, hogy a kohanim és a léviták különleges szerepe a modern egyenlőségi elvekkel összeegyeztethetetlen, afféle kasztrendszert képvisel, és nemcsakhogy nem érdeklik ezek a szerepek, a családi vérvonal, de egyenesen antidemokratikusnak tartja már a gondolatot is. Abszolút világi gondolkodásúakról van szó tehát, annak ellenére, hogy a szombatot sokuk megtartja. Egyébként a zsidó hit, a keresztyénséggel szemben a „megtartjuk és teljesítjük” elven működik, ahogy az a Tórában, ill. Nehémiás könyvében is szerepel. Kissé plasztikusan, de semmiképpen sem cinikusan: be kell tartani a törvényt, az előírásokat, a hit majd megjön.
Továbbá létezik egy reform nézet, amely szerint a shul (tanház jiddisül) vagy a zsinagóga tulajdonképpen egy modern templom, ezért a „templom” fogalom számos reformjudaista gyülekezet nevében megjelenik. A zsinagóga „templommá” való átminősítése a korai reform egyik jellemzője volt a 19. századi Németországban, amikor Berlint az új Jeruzsálemnek nyilvánították, és a reformzsidóság igyekezett demonstrálni szilárd német hazafiságát. A cionizmus-ellenesség, amely a reformjudaizmust történelmének nagyrészében jellemezte, a holokausztot és az azt követő modern Izrael állam megalakulását, majd későbbi sikereit követően jelentősen alábbhagyott. A zsidóknak a jeruzsálemi templomba való visszatérésének gondolata, a templomi szertartások újjáéledésének reménysége nem témák a mainstream reformjudaizmusban.
Muszlim nézet
A legtöbb muszlim a Templomhegyen egy zsidó templom felépítésére irányuló mozgalmat az iszlám elleni sértésnek tekinti, mivel az egykori Szentély helyén, környékén az Al-Aksza mecset és a Szikladóm áll. Ma a területet a muszlimok többsége az iszlám harmadik, negyedik legszentebb helyének tekinti. Sőt, a muszlimok határozottan követelik a terület feletti kizárólagos jogaik elismerését, hogy a terület teljes egészében kerüljön muszlim fennhatóság alá. Egyes muszlimok már azt is tagadják, hogy a Templomhegynek bármi köze lett volna a hajdani zsidó templomhoz.
Elmondható tehát, hogy a zsidók a templomépítést általában eszkatológiai eseménynek tekintik, ugyanúgy, mint a Messiás eljövetelét, vagy a tömeges feltámadást (techiyat hametim). Ez egy olyan esemény, amelyről hiszik, hogy a jövőben meg fog történni, de nem tehetnek érte semmit, és nem is kell tegyenek. A legtöbb vallásos zsidónak az a meggyőződése, hogy a templom újjáépítése isteni kéz által és csodás módon fog megtörténni. Még azok is, akik Maimonidész véleményét követve úgy vélik, hogy a zsidóknak maguknak kell törekedniük az újjáépítésre, és nem szabad csodára várniuk, többnyire úgy vélik, hogy meg kell várniuk egy alkalmasabb időpontot, amikor az építkezés nem háborút, hanem éppenséggel az örök békét fogja elhozni.
Mindenesetre egy dologban minden vallásos zsidó (és nemcsak ők!) egyetért, hogy a templomhegyre vonatkozó jelenlegi szabályozás igazságtalan, mert nem biztosítja a látogató zsidók számára az istentisztelethez való jogot. A zsidókkal azonnal kiabálni kezdenek, ha imádkozni szeretnének, illetve nem is igazán látják őket szívesen. Az izraeli rendőrség is figyel és korlátozza a belépő zsidók számát, illetve a zsidó liturgikus tárgyak felvitelét, nem elvi okokból, hanem a törékeny békésebb állapot megőrzéséért. Tehát egyelőre nem újjáépítés kellene, hanem egy tisztességes bánásmód, lehetőség számukra is, hogy a legszentebb helyükön imádkozhassanak anélkül, hogy zaklatnák és megfélemlítenék őket.
Az, hogy egyszer lesz egy harmadik templom, a judaizmus egyik alapvető reménysége. Természetesen, ahogyan Dávid király sem építhette meg az Első Templomot, a feladatot Salamon király kapta, mert nem lehetett megépíteni, amíg a zsidó nép háborúban állt (Dávid is kardforgató ember volt), úgy a Harmadik Templom sem fog felépülni, amíg ez háborúval, halállal és pusztulással járna.
Sokuk várja azt a napot, amikor a muszlimok is rájönnek, hogy a Szentély valójában mindenkié (És. 56:7), nem fenyeget senkit, és nem korlátoz hitében egyetlen másvallásut sem, hanem a népek békességét szolgálja. „Érdemeljük ki, hogy megérhessük azt a kort.” – tartja a mondás is.
Zakariás és Ezékiel látomása
Végidőkre vonatkozó zsidó prófétai látomások közül tehát ez volt a legnagyobb hatással az utókorra. Viszont egyetlen jelentősebb keresztyén irányzat gondolkodását sem határozta meg annyira, mint a zsidókét, érthető okokból. A keresztyénség végidőkre vonatkozó elképzelése, reménységének ihletője a Jelenések könyve, az Újszövetség egyetlen prófétai kategóriába illeszthető könyve, illetve az apostoli levelek.
„Megveti majd lábát azon a napon az Olajfák hegyén, amely Jeruzsálemtől keletre van. Az Olajfák hegye pedig középen kettéhasad; kelet-nyugati irányban egy igen nagy völgy támad, mert a hegy egyik fele északra, a másik fele délre mozdul el.”
Mondhatni ahány irányzat, annyi elképzelés, ahány rabbi, annyi vélemény. Próbáljuk összefoglalni a legfontosabb elemeket, és ha lesznek egymással nem egyező állítások, vagy pontosabban párhuzamos vélemények, az a fenti tényből következik. Általában egyezés van néhány alapvető dologban. Hadba gyűlnek Jeruzsálem ellen a népek, a várost elfoglalják, a házakat kirabolják, az asszonyokat meggyalázzák, és a város egy része száműzetésbe kerül. De a lakosság többi része megmarad a városban. Ekkor viszont eljön az Úr, és hadba száll a népek ellen. Megveti lábát az Olajfák hegyén, és az kettéhasad, méghozzá keletről nyugatra, és a hegy egyik része északra, a másik délre tolódik, ahogy írja Zakariás. Eljön az Úr minden szentjeivel együtt, népének ellenségeit leveri, az övéit összegyűjti, csodálatos természeti jelekkel veszi körbe, azon a napon nem lesz sem napfény, sem holdfény, mégis folyamatos lesz a nappal. Utóbbi állítás a Jelenések könyvében is megjelenik, kissé más kontextusban, de jelentésében nem áll olyannyira távol.
Tehát Zakariás 14: „Eljön az ÚR napja, amikor a tőled elvett zsákmányon fognak osztozkodni. Mert összegyűjtök minden népet, hogy harcoljanak Jeruzsálem ellen. Elfoglalják a várost, kifosztják a házakat, és meggyalázzák az asszonyokat. A város fele fogságba megy, a megmaradt népet azonban nem űzik ki a városból. De az ÚR harcba száll majd azokkal a népekkel, ahogyan harcolt egykor, a csata napján. Megveti majd lábát azon a napon az Olajfák hegyén, amely Jeruzsálemtől keletre van. Az Olajfák hegye pedig középen kettéhasad; kelet-nyugati irányban egy igen nagy völgy támad, mert a hegy egyik fele északra, a másik fele délre mozdul el. Akkor meneküljetek a hegyek szakadékaiba, mert a hegyek között a szakadék Ácalig ér. Úgy fussatok, ahogyan Uzzijjának, Júda királyának az idejében futottatok a földrengés elől! Mert eljön az ÚR, az én Istenem, szentjeivel együtt. Azon a napon nem lesz sem hőség, sem hideg, sem fagy. Akkor csak nappal lesz – az ÚR tudja ezt. Nem lesz külön nappal és éjszaka, világos lesz még este is. Azon a napon folyóvíz fakad Jeruzsálemből, egyik ága a keleti tenger felé folyik, másik ága a nyugati tenger felé; így lesz télen-nyáron át. Az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten, és neve az egyetlen név.”
Ezékiel fogság előtti látomása pedig: „Az Úr dicsősége fölemelkedett, elhagyta a várost, és azon a hegyen állt meg, amely a várostól keletre van.” (Ez. 11:23) Azon a helyen, hol Dávid is fejet hajtott Absolon elől való menekülése során: „Akkor Dávid elindult fölfelé az Olajfák hegyén. Egyre sírt, mezítláb volt, s a feje befödve… Amikor Dávid fölért a hegytetőre, ahol az Istent szokták imádni…” (II. Sám. 15)
Miután eltávozott a templomból, ott maradt az Olajfák hegyén három és fél évig („az idő, két idő és félidő”-re utalás, Dán. 12:7.) és próbálta jobb belátásra bírni a népet, de eredménytelenül. Így kiáltott három és fél éven keresztül: „Térjetek vissza hozzám, elpártolt fiaim – mondja az Úr –, mert egyedül én vagyok a ti Uratok. Magamhoz veszlek benneteket, egyet egy városból és kettőt egy nemzetségből, és visszaviszlek benneteket Sionba (Jer. 3:14.), ill. „Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok – mondja a Seregek Ura.” (Mal. 3:7.) A templom lerombolásakor aztán eltávozott.
A muszlim időből két dokumentumban is maradt nyoma (11., ill. 13. sz.), hogy a Jeruzsálembe érkező zsidó és keresztyén zarándokok leborultak a Shekina egykori ülőhelye előtt, ami egy méretes (~ 4,4 m X 0,9 m X 0,9 m-es) sziklatömb volt. Legvalószínűbb helye Mennybemenetel Kápolnájától, pontosabban annak minaretjétől nyugatra. Magyarázatok szerint „ama napon”, az „Úr napján” is először a Shekina tér vissza. Kisebbségi vélemény szerint viszont nem kell a „vissza”, mert soha nem is távozott.
A hegy kettéhasadására vannak „geológiai” és vannak spirituális magyarázatok. Egyik pl. arról szól, hogy a városból, a templom küszöbéről fakadó bővizű forrás ömlik át a megnyílott völgyön, és megöntözi a sivatagot, azt is termővé választja. Másik ága nyugati irányba folyik.
Más értelmezés szerint, a 3. évezredre a város időközben elmozdult eredeti helyéről, és ezzel a földmozgással a város a helyére fog kerülni, az Ezékiel által homályosan megjövendölt mérték szerint (Ez. 45:6), és ott, az igazi helyén, amire Isten azt mondta, hogy „ott legyen az én helyem mindörökre”, ott fog felépülni az új Jeruzsálem, amelyet Ezékiel látott, és ebben a próféták szavai maradék nélkül beteljesednek. Eljön az Úr, és eljönnek a szentek, az angyalok mind, és Jeruzsálemben laknak.
Más vélemény szerint Olajfák hegyének kettéválása a végidők jele lesz, de csak jel, ezért időszakos, egy órát, legfeljebb néhány napot tart. Akárhogy is, a hegy kettéhasadása a végidők egyik eseménye, visszafordíthatatlan, és a halottak feltámadása követ. Ezzel folytatjuk.