Olajfák Hegyén
3.b rész
Zsidó temető az Olajfák Hegyén
Az itt leírtak célja, az Olajfák Hegye temetőjének, a hozzá és általában a temetőhöz kapcsolódó szabályok, szokások rövid ismertetése, a Messiáshoz és a feltámadáshoz fűződő zsidó reménység vázlata. Nem saját véleményünk, akkor sem, ha ez nincs konkrétan kihangsúlyozva, és annak ellenére sem, hogy a tiszteletnél mélyebb érzések vannak bennünk a zsidó gondolkodás iránt, amiből az is következik, hogy vannak tanítások, amik közel állnak szívünkhöz. Mivel nem kötődünk egyetlen zsidó irányzathoz sem, megvan a szabadságunk válogatni a tanítások, gondolatok között, de nagyon fontos, hogy tisztában legyünk egy ilyen jellegű ismertető korlátaival, ami éppen a függetlenségből következik, hogy egy külső szemlélő, el nem kötelezetten milyen megértési szintre juthat, illetve mekkora szenvedéllyel tud bevonódni a tárgyalt vallási miliőbe. Számtalan zsidó irányzat létezik, bár alapkérdésekben egyezés van, de nincs két mester, kis túlzással fogalmazva, aki minden részletkérdésben egyetértene, és ez így természetes is egy élő tanítás esetén. Az alapok kőbe vannak vésve, de a gondolat szabad. Viszont úgy írni le egy tanítást, szokást, hogy az „a” zsidóság hite, tanítása, meglehetősen botor eljárás, kivéve az említett kőbe vésett, tehát tórai előírásokat, amikkel kapcsolatban nincs vita. Ilyen például a szombatnapi munkavégzés tilalma, de ha kinyitnánk a kivételek, értelmezések könyvtárás, meglepődnénk a sokszínűségen.
Ezt a pluralizmust nemcsak elviseli, hanem egyenesen támogatja is a zsidó vallásos gondolkodás. Egyik kommentár, amiben a szerző Bábel tornyának történetét, a büntetés okát tárgyalja, azt írja, hogy Isten büntetése amiatt történt, mert az emberek nem akarták belakni az egész földet, hanem annak csak egy területét, nem akartak színt az életükbe, meg akarták őrizni az egyetlen nyelvet, holott Isten gazdagságon meg akarja ajándékozni az embert, örvend ha minél érdekesebb az élete, nem akar olyan világot, amelynek minden lakója hasonló személyiséggel, egyféle gondolkodásmóddal rendelkezik. Az ilyen világ egyhangú lenne, életképtelen, a termékenység és a tökéletesség erejét nélkülöző, és ezért nem dicsőítené a teremtőjét. A zsidó nép jellege viszont olyan, amelyik befogadja azt a Tórát, amely hetvenféle felfogást tartalmaz. Szóval a sokszínűség wellcome.
Az Olajfák-hegyi Izrael egyik legrégebbi temetője, a zsidók már az első és a második templom idejében is ide temetkeztek, és ma mintegy 122 000 sír található ebben a temetőben (hetven és százhetvenezer között változnak a számok, és tekintettel a sok megrongált, összetört síremlékre, nem is csoda, tehát pontos szám nem létezik). Látni fogjuk, hogy minden állítás tulajdonképpen megállja a helyét, de azért kiegészítésre, pontosításra szorúl (szorul – ugye mondtuk!:)). Az viszont maradéktalanul állítható, hogy sok vallásos zsidó szívének évszázadokig az volt a legkedvesebb vágya, hogy „csontjai azok között az ősök között találjanak nyugalmat, akiket évszázadok óta e helyen temettek el”.
Hogy mi és mennyire szent a zsidóságban, arról pl. a Misnában van egy gyűjtemény, amiben a szentség tíz szintjét említi Izrael földjén (Eretz Jiszráél), kintről befele haladva: Izrael maga, Jeruzsálem (a fallal körülvett város), a Sion hegyének Mória sziklája, a templomudvar (pogányok udvara), a nők udvara, az izraeliták udvara, a papok udvara, az oltár és a szentély bejárata közötti terület, a Szentély épülete és a Szentek Szentje. Ha pedig kifele haladnánk, és folytatnánk a sort a 10. után is, akkor egészen érdekes sorrendet találnánk, aminek a végén, evilági téren, maga a temető állna.
Az első temető valószínűleg a mai Silwan (Kfar HaSiloach, Siloám) nevű, javarészt palesztinok által lakott település alatt található, beépítve, átalakítva, amiket Izrael nem akar már bolygatni, nem éri meg néhány üres gödörért, pincévé alakított barlangért a tatus quo-t felborítani. (Ezzel a fogalommal – status quo = „amint van”, „a dolgok jelenlegi állása szerint” – még többször találkozunk.). Mindazonáltal a település Kidron felőli részén még látszanak sírokra emlékeztető mélyedések, minibarlangok, és talán az „emlékeztető” felesleges is. Természetesen valamiféle szerény feltáró tevékenységet azért végeztek a nevezett településen, de arról, hogy sok esetben mit találtak ott, jobb nem is beszélni.
A Második Templom idején a Templomhegy alatti lejtőn, tehát a Mória keleti oldalán temették el halottaikat, de később ez a rész elhanyagolódott. Volt (van is, de kis létszámú; fundamentalista mozgalom: csak az írott forrásokat fogadják el, a rabbinikus tartalmakat negligálják) egy babiloni eredetű zsidó irányzat, a karaiták, akik ezen a részen, a falakon kívül szoktak imádkozni, tőlük maradt több beszámoló, hogy melyik korban éppen milyenek voltak a birtokviszonyok, illetve milyen állapotok uralkodtak. A szidók évszázadokig nem temetkezhettek ide, aztán végképp a mameluk hatóságok szüntették be itt a zsidó temetkezéseket, valószínűleg már a 14. században, majd muszlim temető létesült, de ma is elég rendezetlen a környék.
Muszlim temető állítólag azért, bár ez csak egyesek gyanúja, hogy a Messiás előhírnökeként érkező, papi származású Illést megakadályozza a templomhegyre való bejutásban, ugyanis a temető tisztátalan helynek számít egy átlagember számára is, nem beszélve egy papi (kohén) származásúról. Papokról és temetői tisztátalanságokról még lesz szó, most csupán annyit, hogy egy papi személyt csak zsidó temető tesz tisztátalanná, bár vannak más vélemények is, többek között a Shulchan Aruch is óvatosságra int. A Harmadik Templom idején viszont, a zsidó várakozások szerint, úgynevezett kettős szigetelésű híd fogja összekötni a Templomhegyet az Olajfák Hegyével, ahol többek között a vörös üsző szertartása is zajlik majd, azon pedig papi szemmélyek is bátran közlekedhetnek, anélkül, hogy tisztátalanná válnának, szóval létezik halachikus megoldás, anélkül, hogy egyetlen meglevő emléket, sírkövet le kellene rombolni, el kellene mozdítani.
Ha megnézünk egy 19. sz-i fényképet az Olajfák Hegyéről (készült pár ilyen, az első fennmaradtak a 19. sz. ötvenes éveiből) még alig látunk sírokat, az északi rész főként keresztyén temetkezések színhelye már ebben az évszázadban is, és mai napig a sírok túlnyomó többsége keresztyén, és a maguk háborítatlanságában őrzik az egykori életek emlékét. Vannak ezidőben viszont jemenita szükséglakások a Hegy nyugati oldalában, és valamiért, hogy egy titkot áruljunk el, a jemenita zsidók néhány szokása szívünkhöz egy kakaslépéssel közelebb áll mint a mainstreamé (aki ismeri, hogy bizonyos zsidó körökben milyen jelentése van a kakasnak, annak még világosabb az utalás). A kevés látható sírnak viszont több oka is van. Egyrészt a sírok természetes kialakítása, vagyis természetes barlangokba temetkeztek, a „Próféták barlangja” jó példa erre, másrészt az „osszárium módszer” alkalmazása, a csontokat egy idő után összegyűjtötték, és a sír újrafelhasználható lett. Van más oka is. Bár újkori zarándokok szerint a „hegyen rengeteg ősi zsidó sír látható”, néhány történelmi forduló még a 20. században is hátra volt, amíg a zsidók végre őseik sírjainak a gazdái lehettek, addig viszont nem nagyon tudták megóvni őket a rongálástól.
Említettük, hogy az első zsidó temető bizonyára a Templom-hegy keleti falának közelében volt, azonban a 14. században főként muszlim nyomásra a zsidók elhagyták ezt a területet, és az Olajfák Hegyén kezdték eltemetni halottaikat, ami nagyrészt lakatlan volt. Korábban már voltak temetkezések a mai Silwan (Kfar HaSiloach) falu helyén, de a város később észak, ill. nyugat fele növekedett. A hatnapos háború után kezdődött ezeknek, tehát a silwani síroknak a részleges vizsgálata, de kevés értékelhető eredménnyel. Már a középkorban ottlakó szerzetesek, aztán a beköltöző arabok teljesen átfaragták az eredeti sírokat.
Következett, temetési helyül tehát az Olajfák Hegye központi gerincének déli része, ami szintén keletre van a várostól, és ezzel azt is elkerülték, hogy egy-egy járványos időszakban, mikor egyszerre nagyon sokan elhunytak, az uralkodó széljárás a bűzt a városba vigye. Az Olajfák Hegyének temetkezési célra való kiválasztása mögött álló másik tényező a hegy domborzati viszonyai, különösen a nyugati lejtők, amelyek nem igazából voltak alkalmasak emberi lakhatásra, és amelyek kizárták ezt a területet Jeruzsálem bővítésének lehetséges helyszínei közül. Ne felejtsük, hogy nagyon közel volt a puszta is, számolni kellett annak mindenféle fenyegetésével, ahonnan akadály nélkül jöhetett a veszedelem, ezen kívül fontos akadályozó tényező volt, hogy a helynek nem volt és ma sincs természetes vízforrása. Végül pedig az Olajfák Hegyének problematikus domborzata megkönnyítette az ottani temetkezési helyek megvásárlását például az oszmán hatóságtól, és így a zsidó temető fokozatos kialakítását.
Egyik legnagyobb pusztítás a jordán megszállás alatt (1948-1967) érte, az Olajfák Hegyének temetője történelmének e viszonylag rövid ideje alatt mérhetetlen pusztítást szenvedett. Sok sírkövet elvittek, megrongáltak, beépítettek. Több katonai tábort is innen köveztek ki, pl. az un. „sírkövek táborát” a hegy keleti oldalán, ami a Jordán Légió bázisa volt El Azariában. A tábor épületeit, beleértve az imahelyet is, az Olajfák-hegyi zsidó temetőből vett sírkövek borították. A sírköveket arccal felfelé helyezték el, hogy a rajtuk lévő felirat ne látszon. Emellett a hegy tetején, részben sírok tetején épült fel az Intercontinental Hotel (Seven Arches Hotel), valamint az oda vezető út, a Jerikó út építése is sokat elpusztított. Később mintegy 400 sírt és sírkövet találtak az út alatt. A pusztítás kétségtelenül a szálloda építésével tetőződött, 1961-ben. A Jordán Légió táborához vezető út is sírkövekből volt kirakva, Kfar HaSiloachban (Silwan) például. A sírköveket magán- és középülethez használták, vagy töltésekhez, az üres sírok közé lövészárkokat ástak, vagy szemétlerakóvá váltak.
A megrongált sírok és sírkövek száma megközelítette a 38 ezret, vagyis az érintett részen a károk 70%-tól 80%-ig terjedtek. A sírköveket általában szamarakkal szállították az útig, ahová el lehetett jönni teherautókkal, és éjszaka, hogy elkerüljék az izraeli területről érkező megfigyeléseket. Nyolc olyan katonai tábor is volt a környéken, ahol sírköveket használtak. A polgári építkezésben tilos a sírkő használata, ezért elsősorban olyan köveket használtak, amelyeken nem volt írás, vagy levésték róla.
A Hatnapos háború után Izrael uralma alá került a terület, Kelet-Jeruzsálemet annektálta is a városba, és a Vallásügyi Minisztérium nekilátott a temető felújításának, illetve hosszas megszakítás után folytatták a temetkezést. Azokban az években, amikor az Olajfák Hegye Izrael állam határain kívül volt, a Vigasztalás hegyét alternatív temetőként hozták létre Jeruzsálem lakói számára. Ma helyhiány miatt nehéz telket venni az Olajfák Hegyén. Egy sír ára 20-50000. Dollárban számolva.
Egy legendárius történetet Baal Shém Tov marokkói kortársának síremlékéről. Chaim Ben Attar, akit Ohr HaChaim, az Élet Fényének is neveztek, kiváló talmudista és kabbalista volt, a haszid irányzat megbecsült képviselője. Mindmáig Marokkó egyik legjelentősebb rabbijának tartják, és a haszid zsidóságban nagyra becsülik, azon kevés zsidó bölcsek egyike, akik kiérdemelték a „szent” címet. Nagyon sokan látogatják sírját, amit meg is jelöltek kék színnel, hogy a sokezer hasonló sír között könnyebben meg lehessen találni. 1742-ben érkezett Jeruzsálembe és rá egy évre el is hunyt. Eltemették az Olajfák Hegyének lejtőjén. 1948 után a jordánok traktorral próbálták kiemelni az ő sírkövét is, de a traktor felborult, és a sofőr meghalt, ugyanígy történt a követkő kísérlet során is, ezután egy katona kalapáccsal esett neki, de az lepattant a kőről, és fejbe találta. Ezután békén hagyták sírját. Ohr HaChaim. Az Élet Fénye.
Leírunk egy másik változatot is. Amikor a buldózer centiméterekre megközelítette a sírt, a motor bőgött, de a munkagép nem haladt. Másnap a kezelő a buldózerrel teljes sebességgel a sír felé rohant, hirtelen felborult, és a szomszédos Kidron-völgybe borult, megölve a vezetőjét. Az arabok ezután felhagytak a szent sír meggyalázására vonatkozó terveikkel, és átterelték az útjukat, valamivel fentebb vezették át a hegyoldalon. A sírhoz látogatók ma is meggyőződhetnek, hogy az eredeti út egyenesen az Ohr HaChaim sírjának irányába vezet, majd hirtelen elkanyarodik. Mondjuk egy legendához ez is elég.
Szeretnénk elkerülni a „jordán shaminget”, ugyanis ottani barangolásunk során nagyon jó benyomást szereztünk az ország népéről, megható volt hősies küzdelmük a mindennapi megélhetésért, és a fáradalmak között is megőrzött barátságos lelkületük. Jordánia egy kicsit szívfájdalom számunkra, de jó volt hallani, hogy a többség már barátsággal gondol Izraelre is.
Egyébként van egy zsidó legenda, miszerint Ohr HaChaim és Baal Sém Tov jeruzsálemi találkozása Mózes eljövetelével járt volna – lefordítva a mai ember profán nyelvére: olyan erő volt körülöttük, hogy ketten már beindították volna a visszaszámlálást (kritikus tömeg:)). Ha már Ohr HaChaim, érdemes megemlíteni Tóra-kommentárját, illetve azt a módszert, amit ehhez választott, amiről ő maga így ír a bevezetőben: „Korlátot szabtam magamnak, mert nem engedtem, hogy a kezem könyveket nyitogasson. Ez nem azért történt, mert semmibe vettem volna elődeim tudását és munkáit, ég óvjon ettől, hiszen olyanok ők, mint ‘korona a fejemen’, hanem csak azért, hogy ne kövessem el azt a hibát, hogy ‘ruhájukba öltözködöm’. Isten Tóráját kinyitva ellenálltam annak, hogy a korábbi tekintélyekre hivatkozva megvilágosodjak, hogy újra leírjam meglátásaikat és magyarázataikat… Egyedül Isten írott szava volt előttem, megszólított, felrázott és megvilágította a lelkemet, és úgy éreztem, mintha a lelkem rejtett kincseket találna.” Ohr HaChaim tehát úgy fogott hozzá kommentárja megírásához, hogy egyetlen könyvet sem nyitott ki, csak a Tórát olvasta, de amint valaki megjegyezte: „rendelkezésére állt a szentség hatalmas kincse, amely saját lelki világában lakozott.”
Ohr HaChaim (1696-1743) volt az első, ismereteim szerint, aki arra biztatott valakit, hogy kérését írja egy cetlire és helyezze be a Nyugati Fal (Siratófal, HaKotel, Kotel) kövei közé, talán maga is gyakorolta már ezt a szokást rövid jeruzsálemi tartózkodása alatt. Akkor még teljesen másként nézett ki az a terület, a mai tér helyén még lakások voltak, a 20. sz elején főként marokkói származásúak (moghrebi) laktak azokban a házakban, és csak a Hatnapos háború után nyitották meg a területet, mondjuk így.
Ami a kavicsokat illeti… Melyikkel kezdjük, hiszen több értelmezés, magyarázat is van. Szóval a pusztai vándorlás idején a homokba eltemetett elhunyt holtestét könnyen megtalálták a vadállatok, ezért kavicsokat, köveket tenni a sírjára az irgalmasság cselekedete volt. Másrészt a kavics-halom jelezte pl. egy papnak (kohén), hogy ott holtest fekszik, így el tudta kerülni a helyet, hogy ne legyen tisztátalanná, ami a gyakorló papság idején nagyon fontos volt. A temetkezési helyet egyébként „Sion”-nak is nevezik.
Nem visznek virágot a sírokra, a látogatást kaviccsal jelzik. A virág pogány szokás, mondják, de többről van itt szó, mint annyi, hogy szomorú dolog lenne a szirmok pergését hallgatni… Arról is, hogy illetlenség, hiszen az élő virág a gonoszkodó megjegyzésekre kész szomszédnak szól és nem az elhunytnak, a vélemények szerint.
Továbbá: az eltemetés az micvá, tehát a holttest betakarása kötelesség. Innen is származhat ez a gyakorlat. Legvalószínűbb, hogy spontán kialakult, az „elkülönülés” igyekezete és parancsa nyomán. Aztán van egy ismert mondás, amit az első termés bemutatásakor mondtak el a templomban, miközben átadták a papnak a terményekkel megrakott kosarat, és ami nagyon régi formulát és emléket őrizhetett meg: „vándorló arámi volt az apám…” A vándorlás sajátosságaira is emlékeztethetnek a kavicsok, illetve magára az Olajfák Hegyére, a zsidó várakozások szerint: a feltámadás helyszínére. Ez így már öt és fél érv a kavicsok használatára.
Avatatlan szemlélő egységesnek látja az egész temetőt, pedig nemcsak parcellákra van felosztva, hanem mindeniket külön temetkezési egyesület kezel. Az Olajfák Hegyén számos temetési blokk és egylet található, ezek általában denominációk szerint vannak elkülönítve. A halottak temetésre való előkészítését, illetve magát a temetést végző egyesületek a Kadishák. Ma már legtöbb esetet nem Hevra Kadisha (Szentegylet) kezel, tehát általában már nem önkéntes személyek végzik a test őrzését és megtisztítását temetés előtt, hanem avatott szakemberek, általában a temetők szélein levő kis épületekben, vagy a központjukban. Egyre újabb hírek érkeznek izraeli régészektől, hogy Kadishák meglétére utaló zsidó temetkezést találtak valahol az országban, ezek akár az 1. században is létrejöhettek, bár korábban úgy tartották, hogy egyesületi formába jóval később szerveződtek. Vidékünkre a 16. században Prágából érkeztek, céljuk tehát az elhunytak méltó eltemetése a zsidó rituális tisztaságnak megfelelően. A prágai Hevra Kadisha talán a leghíresebb Európában, a zsidó temető mellett van, ma múzeumként szolgál. Izraelben a robbantásos merényletek korában vált ismerté és kapott nem kívánt népszerűséget a ZAKA, ami a Hevra Kadishának egy speciális, immár nemzetközileg is jegyzett szervezete.
Szolgálata az elhunyt alapos megtisztítása, hogy semmi tisztátalanság ne legyen rajta, halachikus értelemben, a megfelelő helyre való eltemetése, tehát zsidó temetőbe, vigyázni a hozzátartozók és érintettek rituális tisztaságára, a kóser temetkezési kellékek biztosítása, és elmondani az ilyen esetekre előírt imákat, és adott esetben az elhunyt őrzése is, ugyanis az elhunytat halálától egészen a temetésig nem szabad egyedül hagyni. Lehet a temetkezés egyik tagja is, ennek a neve shomer, a holttest mellett ül és általában zsoltárokat olvas (bizonyos nyelvekben a somer, somér = munkanélküli, ebből származik). Ahol nem tömbben élnek a zsidók, ott a Hevra Kadisháknak ma is fontos szerepük van. Megtiszteltetés ennek a társaságnak tagjává válni, tevékenységüket egy héber kifejezés illusztrálja: chessed shel emet – a legnagyobb kedvesség, mivel az elhunyt nem képes meghálálni. Tagjai közösséget alkotnak, évente hagyományosan egy böjti napot is tartanak, Mózes halálának évfordulóján, majd aznap este ünnepi lakomával zárják. Előtte felkeresik a temetőt, ahol imádkoznak, bocsánatot kérnek az elhunytaktól, és egyéb gyakorlati megfigyelést végeznek.
Érdekesség, hogy az etióp zsidók (Beta Israel, falasák), milyen szigorúan betartották a temetői tisztátalanságra vonatkozó bibliai/rabbinikus előírásokat. Ha csak lehetett nemzsidókat kértek meg az elhunyt eltemetésére, amennyiben ez nem volt lehetséges, maguk közül valók végezték, de a temetést, elhantolást végzők tisztátalannak számítottak, nem is mehettek be a faluba hét napig, közben több megtisztulási szertartásnak voltak alávetve, kétszer meghintve a vörös üsző porával kevert vízzel, végén mikvebeli megmerülés (alámerítés, ahogy nevezték). Ők tehát használták a vörös üsző hamvait, ennek Izraelben azonban sokkal szigorúbb feltételei vannak.
Legrégebbi Kadisha Jeruzsálemben 1856-ban kezdte meg működését, egy ideig még egységesen askenázik és szefárdok, de később (1916-ban végleg) elkülönültek egymástól, és így van ez a mai napig, holott a két denomináció között önmagában mély teológiai vita nincs, de van néhány szokásbeli különbség, amik adott esetben komolyakká is válhatnak, hogy egy példát is említsünk a tefillin-kérdés (szigorú értelemben tréflik egyik a másik számára, és nem a sajátos külső vagy a felkötés módja miatt, bár abban is különböznek, hanem lényegesebb kérdésben, a Tóra-idézet írásmódjában, de ez a kérdés utóbbi időben oldódni látszik, olyan értelemben, hogy óvatosan ugyan, de kezdik elfogadni egyik a másikét, mégha a szigorúbb rabbik ezt nem is nézik jó szemmel), de van sok más is, ami inkább tanítókhoz, semmint irányzatokhoz kötődik. Hogy például az askenázi a halachát a legszigorúbb változatában szeretné gyakorolni, a szefárdi irányzat viszont hajlik az engedékenységre, ami nem lazaságot jelent, hanem csupán annyit, hogyha a legegyszerűbb és legkönnyebben teljesíthető mód nem mond ellent a törvénynek, akkor az a gyakorlat támogatott. De ez csak egy főrabbi véleménye, nem egy általános érvényű szabály. Sokáig nem is házasodtak egymás között, mára azonban megváltozott a helyzet. Két olyan társadalmi intézmény van, ami a „vallási tömbök” összebékítését szolgálja, az egyik az iskola, a másik a katonaság. De ezekről majd később.
Szóval vallási irányzatonként szerveződött Kadishák végzik a temetést. A zsidó temetkezési hagyományban nagy tisztelet övezi az elhunyt személy testét és lelkét egyaránt, ugyanis az embert Isten saját képmására teremtette, a teste pedig az Isten Lelke egy darabjának a hordozója (darabja – így is használják, de jobban kifejezi: mint tűz a tűzből). A holttestet Izraelben, rendkívüli eseteket leszámítva (katona, híres rabbi), nem teszik koporsóba, hanem miután megtisztították tiszta vízzel (taharah), kóser gyolcsba tekerik (takhrikhim a teljes öltözet, kittel, zseb nélküli fehér lenvászon/gyapot kilt, nem lehet műszál vagy kétféle anyag), és úgy helyezik el a sírban. Ugyanolyan öltözetben, mint amilyet a főpap alapruhaként viselt Jom Kipur napján (más alkalmakkor is viselik, rendszerint ruha fölött, egyes irányzatok esküvőn is), amit egyébként maga Isten írt elő számára, és azt viselte amikor belépett a Szentek Szentjébe és megállt Mindenható előtt. Az elhunytat is úgy készítik, hogy öltözete miatt ne kelljen szégyenkeznie, amikor a Szent elé áll. Szokás egy faágat is a kezébe adni, ami majd kivirágzik a Messiás érkezésére, és virágos ággal a kezében mehet elébe. Férfit, ha vallásos volt, tallitjába takarnak. Gyakori, hogy a homlokot, a mellkast és a belső combokat megfestik ecetes festékkel, hogy a többi elhunyt a szag alapján meg tudja különböztetni a halott zsidót a nem zsidótól. Törött cserépdarabok a szemek és a száj fölé helyezve, a tesuva – bűnbánat – jele, bármilyen bűnért, amiért a száj vagy a szemek felelősek lehettek. Ritkán tojást is tesznek, az élet körforgását jelképezve, és legalább 24 liter tiszta víz, hogy szimulálják a természetes forrású mikvébe merülést (a körültekintő folyamat a taharah). Smink nem elfogadott, ékszer nem maradhat. Pál apostol mesterének, Gamáliel rabbinak a kérésére vezetik vissza a zsidó temetés gyakorlatát és egyszerűségét. Ahogy fogalmaznak: a szegényekkel való együttérzésből.
A Midrás nyomán, a hagyomány úgy tartja, hogy az emberi lélek a halál után három-hét napig a testtel marad, bár már nem kötődik hozzá, de a tisztítás mellett, éppen ezért, az elhunyt őrzése is micvá, utóbbi azt jelenti, hogy az elhunytat temetésig nem hagyják magára, régen családtagok felváltva, ma már profi shomerek is ellátják a feladatot, de a rabbinikus tanács az, hogy a temetést a lehető leghamarabb, akár este is, de el kell végezni. A rabbinak a szerepe nem csupán/nem annyira a vigasztalás, hanem a szertartások, imák vezetése. A temetési beszéd nyugati szokás, a rabbi elsődleges feladata, mint írtuk, hogy gondoskodjon arról, hogy a temetés a hagyományoknak, a halacha szabályainak megfelelően történjen, hogy az elhunyt lelkéért mondott ima és a kaddis a megfelelő időben és formában hangozzon el, de rengeteg kérdés felmerülhet temetéskor, főként a tisztasági szabályok körül, ezért nemcsak jó hogyha van, hanem nagyon is szükséges hogy legyen a helyszínen egy értő rabbi. De egy kicsit előreszaladtunk megint.
Az Olajfák Hegye a halottak feltámadásának helye is. Akik száműzetésben haltak meg, föld alatti folyosókon érkeznek majd (gurulnak – szó szerint), amikor az Úr előhívja őket, és mind kijönnek a Kenet hegye alól. A gonoszok pedig, akik letelepedtek Izráel földjén, megsemmisülnek, vagy – szemléletes képpel – elszállnak, mint a kő a parittyából. Előtte még azt kérdezik az idegenek, hogy milyen jogon jönnek ezek, amikor Sion, Izrael anyja, megszüli gyermekeit, és Jeruzsálem befogadja a száműzetés fiait és leányait. (Én. Én. 8:5) Tűzoszlop jön ki a templomból, hogy megtudják és meggyőződjenek, hogy Isten jelenléte visszatért. Az Aranykaput, amely el van rejtve a földben, két angyal emeli föl Isten parancsára, és visszahelyezi oda, ahol kezdetben volt. Ez persze csak egy a többszáz vélemény közül.
(Eszükbe jutnak a Feltámadás Makucskán jelenetei, amik igen erőteljes képekkel, de szánalmasan csapnivaló spirituális fantáziával íródtak, amin nem csodálkozhatunk, tekintettel azokra a szellemi, lelki hatásokra, amikben saját egyházi közösségében része volt az írónak.)
Egyes vélemények szerint a Messiás, Dávid leszármazottja, Illéssel és Zerubbábellel felmegy az Olajfák Hegyére, és ott megparancsolja Illésnek, hogy fújja meg a trombitát. Az elsőre a teremtés első hét napjának fénye visszatér és beragyogja a világot, a második trombitaszó pedig feléleszti a halottakat. Felemelkednek a porból, az emberek megismerik egymást, és örvend a szívük, mind eljönnek a Messiáshoz a föld négy sarkából, keletről és nyugatról, északról és délről. Mint említettük egyesek szerint a távolban elhunytak a föld alatt megnyitott folyósókon jönnek, ami nem teljesen lesz fájdalommentes, ehhez kapcsolódik a Hegyen való temetkezés előnye. Más vélemény szerint viszont Izrael fiai sasszárnyakon repülnek a városba, miután a második kürtszóra felébredtek.
A halottak feltámadásának ez a jelenete a Dániel Cselekedeteinek könyvéből (10. század) származik, Illéssel, Zerubbábellel, maga az Olajfák-hegyi feltámadás tanítása a XI. században jelent meg. Maga az eredeti értelmezhető úgy is, hogy a halottak „elszivárognak” az Olajfák Hegye alá, és a „Szent, áldott, ott áll rajta, és megnyitja a hegyet számukra, hogy kijöjjenek, és felkeljenek az életre.” A halottak feltámadásának gondolata megjelenik korábban a Talmudban is, de nem az Olajfák Hegyével összefüggésben.
A Tóra alapján Maimonidész (1135-1204) állította össze, tudomásunk szerint először, a „Tizenhárom zsidó hitelv”-et, vagy másként fogalmazva a zsidó hit „tizenhárom alapvető elvét” (Shloshah Asar Ikkarim). Úgy hivatkozik erre a tizenhárom hitelvre, akárcsak a legtöbb zsidó a múltban ill. napjainkban, mint „vallásunk alapvető igazságaira és alapjaira”. Egyfajta Credo tehát, ki is van függesztve minden zsinagógában, legtöbb családi otthonban, személyes vallomásként, tehát „hiszem” formában.
Ezek tehát:
1. Hit a Teremtő létezésében, aki a létezés minden módján tökéletes, és aki minden létezőnek az elsődleges oka, magyarán teremtője.
2. Az Isten abszolút és páratlan egyediségébe és egységébe vetett hit (nincs más isten).
3. Hit abban, hogy Isten semmiben és senkiben nem ölt testet, és Őt semmiféle fizikai esemény nem befolyásolja.
4. Hit Isten örökkévalóságában.
5. Isten imádata közvetítők nélkül történik.
6. Hit abban, hogy Isten prófétákon és próféciákon keresztül kommunikál az emberrel.
7. Hit Mózes próféciájának elsőbbségében és felsőbbrendűségében.
8. A Tóra isteni eredetébe vetett hit.
9. A Tóra megváltoztathatatlanságába vetett hit.
10. Isten mindentudásába és gondviselésébe vetett hit.
11. Az isteni jutalomba és megtorlásba vetett hit.
12. A Messiás eljövetelébe és a messiási korszakba vetett hit.
13. A holtak feltámadásába vetett hit.
Látható, hogy az alapvető igazságok között a feltámadás is szerepel, a részletekről azonban már eltérnek a vélemények. Talán ha egy mondatba kellene sűríteni, úgy fogalmazhatnánk, hogy az ember Isten képmása, a lélek Isten ajándéka, ami a test halála után vágyik visszatérni forrásához, de az útja általában nem zökkenőmentes. Erről röviden alább.
Elterjedt nézet volt, hogy az Olajfák Hegyén eltemetett holttesteket nem bántják a férgek, így épen marad testük is a Messiás uralmának kezdetére. Innen ered az a törekvés, hogy a halottakat ide temessék, de szokás volt az Olajfák Hegyéről vitt port szórni a távolban elhunytak sírjára, ez a szokás a mai napig megvan, ha csak lehetőségük megengedi, gyakorolják is zsidó temetéseknél, nem a sírra, hanem az elhunyt homlokára vagy a koporsóba (Izraelen kívül a koporsós temetés az általános, de az nem lehet díszes, különleges, stb.) szórnak belőle egy keveset. Aki megtehette, és a történelmi helyzet megengedte, öregkorára Jeruzsálembe vagy környékére költözött, hogy itt legyen eltemetve. Vagy a hozzátartozók hozták el holttestüket ide, másokat meg éppen eltávolítottak, ha az utókor úgy ítélte meg, hogy méltatlan volt élete ehhez a helyhez.
Az Olajfák Hegyén lévő zsidó temető kialakítása nyomán számtalan hagyomány született, ilyen volt tehát az említett gyakorlat, hogy egy maréknyi port vittek és rászórták a mondjuk tengerentúlon eltemetett szeretteik sírjára, mert úgy vélték, hogy ezzel lehetővé válik, hogy az elhunytak azonnal részesei lehessenek a feltámadásnak a Messiás érkezésekor, azokkal egyidőben, akik az itteni temetőben nyugszanak, és megérkezésük ide fájdalommentes legyen. Tehát számos zsidó hagyomány szól az Olajfák Hegyén való eltemetés előnyeiről: akik ott vannak eltemetve, azok lesznek az elsők, akik feltámadnak a halottak feltámadásának napján, ráadásul mentesülnek a gyötrelemtől, míg testük a földalatti folyosókon át a Szentföldre megérkezik, illetve testüket nem emésztik el a férgek, és hallani fogják azt is, amint Illés próféta az Olajfák Hegyén megfújja a sofárt, hogy kihirdesse az új kezdetet.
Korabizánci zsidó elképzelés, mondhatni azonban azt is, hogy marginális, miszerint a feltámadás napján, a Messiás eljövetelével két híd fogja összekötni az Olajfák Hegyét Mória sziklájával, a Templomheggyel, az egyik vasból, a másik papírból. A pogányok átkelnek a vashídon, mert az tűnik stabilabbnak, de az leszakad alattuk, az izraeliták pedig a papírhídon mennek át Mória hegyére, az örök életre. (Milyen az ember…, szóval eszünkbe jutnak logisztikai problémák a mintegy 100-120 milliárd emberrel kapcsolatban, akik éltek mindeddig a Földön.)
Van egy későbbi muszlim változata ennek. A napok végén, a feltámadás napján, az Olajfák Hegyén áll majd az igazság mérlege, hogy megmérje az embereket jó és rossz tetteik alapján. Egy híd köti össze Mória hegyét az Olajfák Hegyével, vékony, mint a hajszál és éles, mint a kard, tulajdonképpen a pokol felett húzódik, az igazak békével átkelnek rajta, a gonoszok pedig a Josafát völgyébe, a pokolba zuhannak. Azok, akik feltámadnak az életre, áthaladnak a hídon és hódolnak Mohamed előtt, aki egy oszlopon ül, amely jelenleg a Templom-hegy falába van építve, közel az Irgalmasság Kapujához, amelyet ezért az Ítélet Kapujának neveznek. A híd az A-Sahira (Örök Feltámadás) völgyében kezdődik, amely a Viri-Galilei-templom és a Mennybemenetele templom között található, ahol a feltámadottak összegyűlnek az ítélet napján, és ez a jelenet, ismereteim szerint, a fenti muszlim hagyomány legkorábbi eleme, Mohamed unokaöccsétől származik, aki híres írásmagyarázónak számított. A Seven Arch Hotel szálloda hét boltíve viszont a hagyomány egy másik változatára utal, miszerint az említett híd, ami az ítélet napján a két hegyet összeköti, hét boltíven nyugszik majd. Sofóniás 3: 9 szerint viszont: „Akkor majd megtisztítom a népek ajkát, mindnyájan az Úr nevét hívják segítségül, és őt tisztelik egy akarattal.”
Egyes vélemények szerint a rómaiak tartottak a halottaiktól, legalábbis temetkezési szokásaik ezt tükrözik, azt az igényt, hogy kiengeszteljék az elhunytakat, leszereljék azok neheztelését, elkerüljék, hogy megsértsék érzékenységét. Maga a „funus” szó, amiből a latin „temetés” a funeralia származik, egyaránt jelent tetemet, temetési szertartást és gyilkosságot. Az aggodalom az volt, hogyha nem bánnak megfelelően, kellő tisztelettel az elhunyt emlékével, a halottak szellemei, vagyis a manák, visszatérnek és bosszút állnak. Temetőiket olyan helyre építették, ami útban volt (pl. Pompei-i, Via Appia-i temetők), hogy leróhassák kötelességeiket.
A zsidók számára a holttest és a temető rituálisan tisztátalan. A holttesttel való érintkezés rituális értelemben a legtisztátalanabb esemény ami létezhet, és igazából csak a vörös üsző hamva tudja megszüntetni. Átlagember számára, a szentély fennállásáig, ideiglenesen ugyan, de enyhén korlátozó volt, vallási értelemben, igazán problémát a pap (kohén) esetén jelentett, főként a templomi szolgálat előtt, alatt. Nemcsak a holttest, hanem a temető is tisztátalan, jóllehet az eltemetés micva, tehát parancsolat, a temetőlátogatás viszont nem, és nem biztatnak erre senkit, kivéve az évfordulós megemlékezéseket (yahrzeit), illetve egy-egy igaz ember (tzadik) sírját illetően, de az egészen más történet. Ami igazán segít az elhunyt lelkének növekedésében az a Kádis elmondása az előírások szerint, illetve a Tóra-tanulás, ami micva. Az elhunytak lelke a Mindenható trónja alatt van (igazság, becsület trónja), és felemelkedik valahányszor legközelebbi hozzátartozója buzgón tanulja a Tórát. Tulajdonképpen minden micva során ez történik, vagyis az „elhunyt lelkének felemelése”, l’iluy neshama.
A temetőbe járás egyetlen célt szolgálhat, hogy bűnbánatra és megtérésre vezesse az embereket. Voltak olyan engedmények, hogyha valamilyen mulasztását szerette volna valaki egyik elhunyt rokonának, barátjának megvallani, tíz férfit vitt magával, és ott a temetőben hangosan megvallotta bűnét, ha nagyon messze lakott, akkor helyette is megtehették. De már ezt sem támogatja a legtöbb irányzat. Ahogy Maimonidész mondja: Izrael Tórája az élet Tórája, az élőkre kell összpontosítania a hívő embernek.
A lelket megrázó látnivalók közé tartoznak a sírok, a mulandóságra, a napok rövidségére emlékeztetnek, ezért a zsidó bölcsek, éppen azért, hogy ebből a fájdalmas érzésből valami erőt is merítsen az illető, áldásmondást rendeltek el minden zsidó számára, aki Izrael sírjait látja. Aki harminc napja nem látogatott temetőt, annak áldást kell elmondania, amikor meglát egyet. Az áldást csak akkor mondják el, ha legalább két sír van, egyébként Izrael földjén minden zsidó településért, amelyet először látnak, de legalább harminc naponta áldást kell mondani.
A temető a zsidók számára tisztátalan hely, és hogy miért, annak magyarázata a lélek halál utáni sorsában keresendő, de csak nagyon szűk vázlatot adunk. Az elhunytak lelke valamiféle kapcsolatban áll a hátrahagyott világgal. A hozzátartozók feladata, hogy segítsék megnyugvásukat és felemelkedésüket, egyre feljebb, közelebb az Éden kertjéhez, a Mindenhatóhoz. Ezért nemcsakhogy nem emlékeztetik korábbi gyarlóságaikra, hanem aktívan hozzá is járulnak felemelkedésükhöz a Seol, az örömtelenség, az életben elkövetett bűnök miatti önvád állapotából. Ez lelkének felemelkedéséért való munka, nemcsak igaz kedvesség (mint említettük: chessed shel emet), ez egyben a közös teherviselés szerettükkel (nosei b’ole im chaveiro), ill. ennek kötelesége. Ezek összefoglaló elnevezése: az elhunyttal együtt hordozni a terhet (nosei b’ole im haniftar).
A Gehinnom kötelező állomás az öröklétbe (Olam Hábá) bejutáshoz, hiszen ehhez mindenféle szennyeződéstől meg kell a léleknek tisztulnia, és halál után tisztára mosni a bűnöket sokkal nehezebb, mint ezen a világon. De kezdjük az elején.
Ortodox vélemény szerint a halál után három különböző állomáson megy át az átlagos életet élő ember lelke, az egyik, költői kifejezéssel: a sír ölelése (chibbuk hakever) amit egyes irányzatok a „a sír gyötrelmeként” értelmeznek, mondhatni egészen más tartalommal (angyalok szedik ráncba a niftárt). Ebben a fázisban a lélek nem akarja elengedni a múltját, nem akar lemondani az életről, tehát „kapaszkodik”, de ez a küzdelme természetesen eredménytelen, csak magát marcangolja és keseríti. A másik fázis egyfajta jojózás a tény és a vágyak között (kaf hakelah), el is engedi, aztán újra visszavágyik a fizikai világba, míg végül az idő múlásával vágyai elcsendesednek. A harmadik a tulajdonképpeni ítélet helye a Gehenom din (ítélet), ahol életének teljes valója nyilvánvalóvá válik, és nem úgy ahogy azt a világnak magáról elmesélte. Isten igazságának fénye beragyogja az egész életét, a lélek összetörik bűnei, mulasztásai súlya alatt, de lassanként megtisztul vétkeitől, abiben élő hozzátartozói hatékonyan segítségére lehetnek.
Például minden micva és jó cselekedet által, amit az utódok az elhalálozása után teljesítenek, a szülő lelke engesztelést kap. Az utódok nemcsak arra képesek, hogy megkíméljék elhunyt szeretteiket vétkeik miatti szenvedéstől, hanem segíthetik „folyamatos emelkedésüket” is. Természetesen az embernek nem szabad pusztán az utódaira hagyatkoznia, de a segítség sokat jelent, minden elmondott Kádis lépésről lépésre „emeli a szülőket”. A gyász egy évig tart, de a Kádist csak 11 hónapig mondják (temetéstől), igazolva, hogy a szülők nem voltak annyira gonoszak, hogy a Gehenomban (Gyehennában) ki kell állják a maximális 12 hónap megtisztulási időt. De még szombaton és ünnepnapokon (jom tov) sem szabad ezt abbahagyni, jóllehet olyankor nincs ítélet (gyötrelem) a Gehenomban, és lehet pénzért mások helyett, stb. A Kádis az egyetlen dolog ezen a világon, ami önmagában segíti az elhunytat (niftár) a Gyehenna kínjai között, amik tehát nem örök kínok, hanem ideiglenesek, aminek elsődleges oka a szégyen, amit az ember átél, amikor Isten világosságában kénytelen szembenézni a bűneivel, amiket elkövetett, Isten elleni lázadásaival, életének hiábavalóságaival. Ez lelki és nem testi büntetés, a lélek (neshama) az, ami a fájdalmas tisztulási folyamaton átmegy, ami természetesen nem egy személytelen létező, hanem magában hordozza az „én”-t. A „lélek emelése” ebben az állapotban kifejezetten kívánatos, és ebben bárki részt vehet, pl. Tóra-tanulással, Kádis elmondásával, célzottan egy elhunyt érdekében. Aki egész életét a micvák és az igazságosság követésével tölti, annak a halál után könnyebb útja lesz, és azt fogja tapasztalni, hogy mindaz, amit az életben a micvák által megismert, átélt, olyan lesz, mint a valóság az álomhoz képest, amiben az álom a földi életben megtett jó dolgok, micvák, köztük a Tóra tanulása.
Szombaton nem ajánlott temetőbe menni. Pl. a Kabbala szerint (ez persze nem egy általánosan elismert irányzat) ünnepenként a lelkek felemelkednek a sírból a magasabb szellemi világokba, tehát hiába megy oda valaki, nincs ott egyetlen lélek sem, a temető nemcsak üres, hanem azok a gonosz erők uralják, akik ellen ilyenkor nincs aki védekezzen. Másrészt szombaton és más ünnepnapokon örvendezni kell, a temető pedig szomorú hely, és az nem illik a szombathoz, ünnepekhez.
„Ki mehet fel az Úr hegyére? És ki állhat az Ő szent helyén? Akinek tiszta keze és tiszta szíve van.” (Zsolt. 24:3-4) Vannak, akik temetőlátogatás előtt is kezet mosnak, de ez nem általános, utána azonban kötelező, egyesek szerint tzadik sírjának meglátogatása után viszont nem. Ez a művelet nem fertőtlenítés, hanem rituális tisztálkodás, nem a víz, hanem a szent cselekedet, az ilyenkor elmondott imák és a szent, tiszta gondolatok tisztítják meg a hívőt, tartják távol a gonoszt. A pajzsot nem az elemek, hanem a szent gyakorlat emeli fel. A temetőlátogatás után, a temető elhagyásakor, háromszor kell leöblíteni a kezet, nem egyöntetű, de a leáltalánosabb vélemény szerint a gonosz szellemek miatt. Kétfüles edénnyel, úgy, mint a reggeli kézmosáskor: mindkét kézen felváltva háromszor – jobbra, balra, jobbra balra, jobbra balra. Utána nem szokás kezet törölni, de mások szerint csak a temetésen való részvétel után kell ehhez ragaszkodni, és nem egy egyszerű temetőlátogatás után. A lecsorgó víznek nem szabad megállnia egy tócsában mosakodás után, minden vizet ki kell önteni az edényből, és azt nem szabad kézbe adni. Vannak, akik arcot is mosnak.
A kevésbé aktív kezükkel, általában ballal, helyezik el a kavicsot a síron, ugyanazzal érintik meg a vésetet is, és tilos a sírra támaszkodni, arra rálépni, a temetőben étkezni, üzletelni, ismerősöket ölelgetni, ugyanazt a sírt egy nap kétszer meglátogatni, és bármiféle micvát gyakorolni, vagy arra utaló eszközt bevinni. Pl. tzitzit elrejtve, tefillin szóba sem jöhet, tóra-olvasás sem. Ugyanis temetőbe lépni olyasmivel, ami ugyan a Mindenható parancsolata, de amit az elhunyt immár nem gyakorolhat, illetlenség. Megvan a módszer a tzitzit elrejtésére, de tórát még becsomagolva sem visznek temetőbe, mondjuk nem is egyszerű.
Az élők nem saját magukat sajnálják, nem a saját fájdalmukat tartják elsődlegesnek, hanem megpróbálnak a saját gyászukról megfeledkezni és az elhunytak gyászára figyelni, arra a fájdalomra, hogy ők nem tudnak többé micvót végezni ebben a világban. A gyászolók ezt a fájdalmat próbálják enyhíteni azzal is, hogy nem visznek semmit a temetőbe ami zavarná az elhunytak lelki békéjét, nem tesznek olyasmit, nem beszélnek olyasmiről, ami a Mindenható parancsolataira, az élet örömeire emlékeztetik az elhunytakat. Vannak, akik a temetőből való távozás után füvet és/vagy földet szoktak a hátuk mögé dobálni (mulandóságra emlékeztetnek ezek: porrá leszünk…, elszárad a fű…).
Idegent, nemzsidót nem szabad eltemetni zsidó temetőben, kivéve hamvakat, és a temető egy külön részében. Bár ezt a rabbik nagyrésze vitatja. Hithű zsidó közelébe szombatot nem tartó zsidót nem szabad temetni, ahogy tetováltat sem. Egyesek ezt a tetoválás milyenségétől teszik ezt függővé. A Tóra szerint a temetés micva, tehát a hamvasztás nem megengedett, hiszen abban az esetben nem gyakorolható a tejes parancsolat. Jobb egy pogány temetőben eltemetni, mint elhamvasztani a testet.
Nőknek a szigorúbb irányzatok megtiltják, mások megengedőbbek, de a várandós és menstruáló nőknek egyöntetűen nem javasolják a temetőbe járást, temető ugyanis a halál helye, a nő élethordozó, de sokak szerint a nők a tzadikok sírját sem látogathatják. A férfiak nem rendelkeznek az élethordozás csodálatos képességével, de számukra sem ajánlott túl hosszú ideig temetőben tartózkodni. A temető nem az élet, hanem a halál angyalának és légióinak helye, mondják egyesek, a nők pedig általában érzékenyebbek, hamarabb hatnak rájuk és könnyebben befolyásolják őket a halál erői, jobban ki vannak téve a gonosz ártalmaknak, de a túl hosszú ideig ott tartózkodó férfiak is veszélyben vannak, kivéve az igazak sírja és környéke, ahol ilyen veszély rájuk nem leselkedik. „Családi rabbik” a lélek erősségétől függően engedik a temetőlátogatást, annak tartamát.
A temető tisztátalan helynek számít tehát, feleslegesen nincs miért oda menni, kivéve, ha az ember igazak, azaz tzadikok sírját látogatja. Az egészen más kategória, mert ők hűségükkel emlékeztetnek a Mindenhatóra, mert sírjuk környezetében erő van, mert ott az ember lelke is emelkedett, nincs mitől tartania. Fontos tudni azonban, hogy a hozzájuk intézett ima vagy kérés, a legtöbb rabbi szerint helytelen, amint azt alább tárgyalni fogjuk. Egyedül Istenhez szabad imádkozni sírjuk mellett is, tilos tzadikhoz fordulni és megkérni, hogy teljesítse kívánságait, de szabad egy tzadik sírjánál azt kérni, hogy imádkozzon érte Isten előtt, de az elhunyt faggatása egyértelműen tilos.
Az igazak sírjánál való imádkozás ősi zsidó szokás, amelyet a rabbik, meglehetős nagy egyetértésben, a bibliai idők egyik eseményére, a 12 kém kiküldésére, illetve annak egyik jelenetére vezetnek vissza. Káleb, az egyetlen helyes szemléletű kém, a küldetés teljesítése során személyes kitérőt tett Hebronba, de ennek leírását ne keressük a Bibliában, ott csak ennyi áll: „a Délvidéken át mentek föl, és Hebronig jutottak”. (5. Móz. 13: 22) A Talmud szerint csak egyedül ő ment oda, a többiek távolban vártak rá, és azért ment, hogy imádkozzon annál a hebroni barlangnál, ahol Ábrahám, Sára, Izsák, Rebeka, Jákob és Lea vannak eltemetve (illetve Ádám és Éva, valamint Ézsau feje). Ráchel a Betlehembe vezető út mellett.
Amikor egy ember meghal, csupán a fizikai teste hal meg – a lélek tovább él, tartja a zsidó meggyőződés, az igaz, akiknek az élete inkább lélekközpontú volt, mint testközpontú, „még halálukban is élőnek nevezhetők”. Tehát ahogyan szokás, hogy átadnak vagy küldenek üzenetet egy tzadiknak életében, ugyanezt teszik holta után is a sírjánál, amelyhez a lélek továbbra őriz egy tartós kapcsolatot, részben azt is mutatva, hogy a tzadik lelke él. A lélek a temetés után még mindig kapcsolatban van a testtel és az eltemetés helyéhez. Érdekes történet Yitzchak Luria rabbié (Ari-nak ismerik legtöbben, az Eloki Rabbi Isaac nevek kezdőbetűi után, egy sok talányra okot adó aleffel az „E” előtt,1534-1572), aki képes volt megérezni az egyes helyek körül lebegő lélek jelenlétét, és így sikerült azonosítani számos híres tzadik korábban ismeretlen temetkezési helyét Safed környékén. Ez a jelenlét különösen erős a tzadik yahrzeitján (az elhunyt halálozási évfordulóján).
Napjainkban is rendkívül népszerűek a tzadikok sírjaihoz való zarándoklás, Izraelben is (pl. Meron-hegy), de elég csak a bodrogkeresztúrira gondolni, és aki részt vehetett akárcsak szemlélőként, felemelkedett lelkileg, már csak azért is, mert annyi rossz dolog is történt a közös évszázadok alatt, ez azonban végre megtörni látszik, és reméljük, hogy soha nem jutunk vissza oda, ahol egykor voltunk, azaz vádak, gyanúsítgatások, idegenkedés, gyűlölet, előítélet, stb. Az elhunyt tzadik érdemeit, jótékony imáit és végső nyughelyük szentségét összegzik ezek a helyek, és az ima ilyen helyeken a legkívánatosabb, mivel ez a nyugvóhelye azoknak, akik már kiérdemelték az égi bőséget. Valójában ez a gyakorlat nem csak megengedett, hanem ajánlott is, sőt bizonyos helyzetekben, mint például a súlyos aszályok idején egyfajta vallási kötelesség. Vannak, akik határozottan helyeslik azt a gyakorlatot is, hogy nehéz időkben az ember imádkozzon az ősei sírjánál, mivel az ő érdemük segíthet elhárítani egy kellemetlen eseményt.
Tzadik sírjánál még azért is dicséretes imádkozni, hogy a világ tudomására hozzák, hogy jó dolog tzadiknak lenni. Kifejezni, hogy még a testét is szerették, mert az is szent volt, és ott, ahol a testét eltemették, megmutathatják, hogy értékelitek egész életét, nagyságát és szentségét. Érdekes és fontos gondolat még, talán a Zohárból, hogy amikor nincs tzadik a nemzedékben, akkor nincs senki akin a Shechina megpihenhetne, ezért a már elhunyt tzadikokon nyugszik, sírjuk közelében tehát akár ez is átélhető. Mielőtt kéréseit valaki elmondaná, körbe kell járnia a sírt, és alamizsnát kell felajánlania, de egy napon nem szabad kétszer meglátogatni ugyanazt a sírt. Ezek azonban csak szokások, amiknek nincs nagy súlyuk egyik közösségben sem, de sokan gyakorolják. Az első például abból származik, amit a templomudvarra való felmenetelnél is gyakoroltak, hogy egy másik bejáraton távoztak, mint amin beléptek. Minden temetőbeli rendelkezés ugyanúgy érvényes Izrael területén és külföldön, tehát e tekintetben nincs különbség.
Ros Hásáná előtt, és különösen az ünnep kezdete előtti napon régi szokás, hogy felkeresik az igazak sírját, és az ottani tzadikokat arra kérik, hogy járjanak közben értük az ítélet napján. Fontos azonban, hogy imáikat nem az ott nyugvó elhunytakhoz mondják, hanem Istent kérik az elhunyt tzadik érdemeiért. Isten helyett egy elhunyt személyhez imádkozni bálványimádás. Ő nem tud segíteni, függetlenül attól, hogy milyen nagyszerű volt életében. Amire talán képes lenne, az az, hogy közbenjárjon a mennyben az imádkozó érdekében. Ezért, amikor valaki egy sírnál imádkozik, vagy arra kell gondolnia, hogy az igaz ember (tzadik) segítsen imáit Isten elé vinni, vagy még jobb, ha közvetlenül Istenhez imádkozik, hogy segítsen neki az itt eltemetett tzadik érdemeiért. Az igazak sírjainál zsoltárokat mondanak, könyörögnek, imádkoznak, sírnak Izrael népéért, a száműzetésért, a lelki problémákért, a megélhetésért, a gyerekek oktatásáért, a párkeresésért, mindenért, ami gondot jelent.
Mindazonáltal egyesek szerint a tzadikokhoz is szabad közvetlenül beszélni, hasonlóan ahhoz ahogy az angyalokhoz, ugyanis jóllehet ők sem bírnak teljes önállósággal, mégis meg lehet kérni őket, hogy vigyék a kéréseket Isten elé. Erre vonatkozó biztatás van Talmudban és a Zohárban is. Mások, mint említettük, ezt határozottan ellenzik, ugyanis ez a „halottakkal való kommunikáció” tórai tiltás megsértése. Összefoglalva elmondható, hogy a legtöbben azon a véleményen vannak, hogy szigorúan tilos egy halotthoz beszélni, közvetlenül nem szabad őt semmire sem kérni, akkor sem, ha az illető elismert tzadik volt életében. Arra viszont megkérhetik, hogy járjanak közben Istennél úgy általában az élet dolgaira, a világ életére nézve, vagy egy konkrét ügyben.
A yahrzeit jiddis kifejezés, évfordulót jelent tulajdonképpen, de annyira sajátos tartalma van, hogy jobb megmaradni az eredetinél. Yahrzeit-ot rendszerint egy közvetlen családtag vagy egy kiemelkedő személy halálának évfordulóján tartják, a családtagok, ismerősök, tisztelők megemlékeznek a sírjánál, ami szinte általános zsidó szokás, a vallásosak nemcsak felkeresik, hanem imádkoznak is a sírjánál. Az évforduló megállapítása a zsidó naptár szerint történik, aminek „lefordítása” a polgári időszámításra külön műveletet igényel. Nem kell mondani, hogy ehhez ma már rendelkezésre áll számtalan applikáció, amik megoldják helyettünk a kérdést. Egyesek szerint ha egy személyt a halálát követő két napon belül nem temettek el, akkor a yahrzeit-ot nem a halála, hanem a temetése napjához kell igazítani. Aztán ott vannak még az ünnepek, szökőnap, ilyesmik, amik a dátum meghatározását még változatosabbá teszik, szombaton például nem javasolt a sírlátogatás. Az „első” sorszámnevet kerülni kell az évfordulókról való megemlékezés során, mindaddig, amíg el nem jön a második, egyszerűen csak yahrzeit-nak mondják, ugyanis él a reménység, hogy nem kell/nem lesz következő, mert eljön a Messiás, éppen ezért csak a teljesítettek sorszámát mondják, a következőét legfeljebb akkor, amikor a látogatást konkrétan szervezni kell.
Visszatérve. Yahrzeit-gyertyát gyújtanak otthon és a temetőben is, utóbbinak is 24 óráig kellene égnie, úgy van beállítva, kóser anyagokból. Egyesek szerint a gyertyagyújtás keresztény eredetű, nem is mindenik irányzat helyesli. Vannak, akik böjtölnek ezen a napon, mások éppenséggel örömünnepként kezelik. A tzaddikok yahrzeitját jom hillula-nak nevezik, de csak azokét, akik egy haszid közösség elismert tanítói vagy kabbalisták voltak, és ez, ebben a közösségben, kifejezetten az öröm napja. Irányzatonként megvan a rendje az El Malei Rachamim ima (az elhunyt lelkéért) és a Kádis elmondásának, micva-vacsorának, az elhunyt neve szerinti Misna-fejezetek olvasásának.
A héber naptárnak, Izrael hivatalos naptárának luniszoláris szoftvere van, ez tulajdonképpen a vallásos életet szabályozza, úgy értve, hogy meghatározza az ünnepek időpontját. Ebben a hónapok a Hold ciklusait követik, ami azonban nincs összhangban a Föld Nap körüli pályájával, ergo a természet rendjével, mondjuk így, és a luniszoláris naptár arra hivatott, hogy ezt a két pályát/időt elfogadható módon összehangolja. Korábban a holdnaptár a vallásos élet kadenciájának meghatározásához sokkal alkalmasabb volt, mint a monoszoláris (maradjon így!), ugyanis a Hold ciklusai sokkal jobban nyomon követhetők voltak, mint a Nap körüli pálya pillanatnyi helyzete (az egyes hónapok kezdetét a Szanhedrin határozta meg, fizikai megfigyeléssel, tanúkkal, tanúságtevő formulával). Mindazonáltal a Hold-fázisok csak a hónapok kezdetét (hosszát) határozták meg, az imaidőkhöz például semmi közük nem volt, lévén, hogy a Hold minden nap mintegy 50 perccel (48,8’) később érkezik a horizontra. Polgári időszámításunk a Hold fázisaira nincs tekintettel, egyedül a Föld Nap körüli útjához van igazítva, mégha nincs is azzal teljesen szinkronizálva, ami számunkra is egy ősi örökség (pl. a Föld a legközelebb a Naphoz január 2-án v. 3-án van – perihelion). A Hold fázisai a Nagytotálra, a természetre, a nappalok hosszára nincs hatással, ma már csak dekorációk – mondja az un. modern ember. A Hold úgynevezett szinodikus keringési ideje 29,84 és 29,27 nap között mozog, ez az amit látunk, hogy a Hold ugyanott van az égen, mint ennyi idővel korábban (A Föld napközelben gyorsabban halad a pályán, naptávolban, értelemszerűen lassabban, ezért a különbség, egyébként a Hold reálisan – sziderikus hónap – 27,32 nap alatt kerüli meg a Földet, csak közben a Föld egy kicsit továbbutazik a napkörüli pályán, ezért a Holdnak még rá kell adnia egy keveset, hogy végre ugyanúgy bukkanjon fel a horizonton, mint tette egy holdhónappal korábban.). Mivel a 29,84 és a 29,27 is elég furcsa számok, mármint egész számú szomszédai között, közelebb a 30-hoz, ami egyrészt azt jelenti, hogy a holdhónapok nagyrészt 30 naposak, de néha egy kicsivel telihold előtt, néha valamivel utána kezdődtek (ezt ma már kifinomult algoritmus vezérli, molad-harmonizálás; molad – újhold), másrészt hogy időnként 29 napos hónapot is be kellett iktatni. A 31 napos hónap nem a holdnaptár kincse. 12 holdhónap viszont csak 354 napot tesz ki, úgyhogy 2-3 évente egy plusz holdhónappal kell kiegészíteni a naptárat, hogy az ne szakadjon el teljesen a szoláris pálya karakterétől, és ezen kívül van a finomrahangolásnak az a bonyolult rendszere, amit itt nem tárgyalunk. Még csak annyit, Izraelben az időszámítást a világ teremtésétől számolják, Anno Mundi, AM, idén (2024) 5784-et írnak, és ez év október 2-ig, napnyugtáig tart.
Eredetileg szigorú előírások voltak érvényesek a papokra, vagyis a kohenitákra, akik 3-5%-át tehetik ki a zsidóságnak. Papi személy nem léphet temetőbe, kivéve elsőfokú rokonainak temetése (lánya, fia, felesége, anyja, apja, férfitestvére, ill. nőtestvévére, aki soha nem volt férjnél) során, de a szigorúak még akkor sem. Izraelben már mondhatni általános, de már a népesebb ortodox zsidó lakosággal rendelkező nyugati városok temetőjében is van egy számukra fenntartott, biztonságos rész, ahonnan követhetik a szertartást.
A papok hozzátartozóit szokás a temető szélén, a kerítés mentén eltemetni, vagy legalább az ösvények közelében, hogy a papok megközelíthessék azokat. Pap (kohén) feleségére, lánygyermekeire mindezek a korlátozások nem vonatkoznak, de a tisztasági szabályokat ők is be kell tartsák, bizonyos reformirányzatok a pap lánygyermekeinek is bizonyos kiváltságokat adnak, de ilyen az ortodoxoknál nincs. Vonatkozik viszont bármely életkorú fiúra, sőt az édesanyára is, aki egy kohénnek a felesége és gyermeket vár, kivéve, ha várandóságának kezdetén van és a gyermek nemét nem tudja.
A pap első és talán legfontosabb kiváltsága, hogy minden reggel, a reggeli ima elmondásakor áldást adhat (nemcsak „mondhat”!) az egész világra, és ezzel a kiváltásággal élnek is mindazok, akik papi származásukat komolyan veszik, de legalább nagyobb zsidó ünnepekkor megteszik. Áldást adhat a zsinagógában, közösségre, családra, ami egyedül a papok kiváltsága, illetve zsinagógai Tóra-olvasáskor elsőbbsége van mindenki mással szemben. (Gábáj: „Van pap közöttünk? Kíván feljönni olvasásra?”) Egyedülálló és pótolhatatlan szerepük lesz a harmadik templom felépítésénél, talán már a konkrét építkezésnél is, de a szolgálatokat csak ők végezhetik, ami nyilvánvaló, bár az áldozatok pontos mikéntjéről nincs egyetértés.
Tehát pap nem léphet temetőbe, kivéve… Kivéve, ha kerítés választja el a síroktól, ameddig elválasztja. Akkor akár 80 cm-re is lehet a sírtól, egyéb esetben 2,4 m-en (4 könyök) túl még nem lesz tisztátalanná. Kivéve ha fa alá kerül. Ugyanis a fa egyben „tetőt” is jelent, ameddig árnyéka elér, és az eredeti tiltás pedig úgy szól, hogy nem lehet egy fedél alatt holttesttel. Ezért is mellőzik, ha csak lehet, a fák ültetését zsidó temetőkben, az előtérben mindenképpen.
Mi van, ha autóval, repülővel halad el sírok fölött? A repülő, a legtöbb tanító szerint, nem gond, bár vannak kérdések, az autóba viszont minden kohénnek érdemes egy plusz védőeszközt betenni, hogy elszigetelje magát az esetleges tisztátalan helytől, hiszen nem tudhatja, hogy az autóút, utca alatt nincsenek-e korábbi sírok. Nem könnyű az élete, az ismert mondás: „Micsoda a király a vesztőhelyen, vagy a pap a temetőben?”- jól kifejezi a pap és a temető viszonyát.
A holtesttel való érintkezés a lehető legsúlyosabb tisztátalanság, de hogy miért van ez így, arra a Tóra nem ad magyarázatot, de számtalan rabbinikus magyarázat született, mint említettük. Van azonban még egy csavar a dologban, ugyanis végsősoron mindannyian tisztátalanok, hiszen a tórai leírás szerint, csak a szentély és a vörös üsző tud teljes megtisztulást biztosítani. Amíg ezek nincsenek, tulajdonképpen értelmetlen megőrzendő tisztaságról beszélni, hiszen az a szentélyben végzett szolgálattal függött össze mindenekelőtt, bár nem kizárólagosan. Akárhogy is van, papnak illik őrizni tisztaságát, és tudatosan, felelőtlenségből nem szabad magát beszennyeznie, jóllehet ennek nincs szentély-szolgálatra nézve konkrét következménye, de van egyébre, mint említettük: minden reggel megáldhatja az egész emberiséget, az áldást családban, közösségben csak ő adhatja, ha részt vesz a zsinagógai istentiszteleten őt illeti a felolvasás előjoga. Ezek olyan kiváltságok, lehetőségek, amikért érdemes magát tisztán tartania.
A pap az élet szolgája, a temetőbe belépve megszegi Isten papokra vonatkozó parancsát is, és a halállal is beszennyezi magát. Ha tévedésből lépett be, vagy nem tudta, hogy tilos, azonnal távoznia kell, de nincs miért tartania attól, hogy neki vagy a családjának ebből valami hátránya lesz, mégis jó óvatosnak lenni. Egyesek szerint a nemzsidó halott érintése/közelsége is beszennyezi a papot, mások szerint csak a zsidó holttest és temető.
Számtalan más előírás is vonatkozik rá, bibliai és/vagy rabbinikus tilalom, de most csak egyet említünk, ami a házasságkötésére vonatkozik. Nagyon szigorú szabályok szerint történik, ha meg akarja őrizni papi vérvonalát és azt át akarja tisztán örökíteni. Néhány kiragadott példa: nem vehet el áttértet, elváltat, és elveszíti papi jellegét, ha édesanyjának bármikor is viszonya volt egy halachikusan tisztátalan személlyel, mondjuk egy nemzsidóval, és ebből a kapcsolatból gyermek született vagy ezt két tanú hitelesen bizonyítja, anyja zonah-vá válik, a kohéntől származó fiúgyermekei challalok, papi származásúak, de nem papok. Csakhogy lássuk mennyire nem a felszíni erkölcsre hajt a judaizmus: egy prostituált, aki csak zsidó férfiakkal ölelkezett, ha egy kohén felesége lesz, halachikusan elfogadott papi fiúgyermeknek adhat életet.
Néhány ismert sír az Olajfák Hegyén:
Absolon síremléke, „Yad Avshalom” egy monumentális sír, amely az Olajfák Hegyének alján található, a régészeti kutatások szerint a Kr.e. I. századból származik.
Zakariás sírja. Talán már Jézus idejében is megvolt, egyik beszédében erre a Zakariásra hivatkozott. Monolit tömb alkotja, mint a többi hasonló építményt a közelében.
A Bnei Hazir temetkezési barlang a Hasmoneus-korból származik, a sziklába van vésve, Zakariás sírja mellett.
Josafát barlangja, a Második Templom korából, Absalom síremléke mögött .
A fáraó lányának sírja/oltára
Hulda avagy Pelagia sírja. A zsidó hagyomány Hulda prófétanőnek tulajdonítja, a Mennybemenetel-kápolnától délre található. A muszlim hagyomány Rabiya al-Adawiyya (716 – 801) muszlim szent (nő) sírjaként tartja számon.
Aggeus, Zakariás és Malakiás próféták sírja a hegység nyugati lejtőjén, a Seven Arches Hotel előtt. „Próféták sírjá”-ból három is van a Hegyen, ennek több elnevezése is van, maradjuk egyelőre a Próféták barlangja mellett.
Mária sírja (Tomb of the Virgin Mary). A hegység lábánál, Mária, Jézus anyjának állítólagos temetkezési helye. Itt volt/van a bajai Mérő József keresztje (1868), az eredetit egy felhőszakadás nyomán keletkezett ár elsodorta (1955), ükunokája 1996-ban pótolta.