A mainzi dóm

A mainzi dóm

Öveket becsatolni, unalmas rész következik, de egy templom építészeti leírását hogyan másként lehet teljesíteni? Hüvelykujj mozdulat… görgetés.

Ma nem a cenzúra a gond, hanem a tisztánlátás a hatalmas adatmennyiségben, a fontos adatok kiválogatása egy olyan tudomány, amit mindenkinek el kellene sajátítani, aki képernyő elé ül, legyen a képernyő bármekkora is. A huszonegyedik században irreleváns információk hatalmas mennyisége ömlik ránk, tudnunk kellene bánni velük, vagy szelektálni, hogy mit kell figyelmen kívül hagyni. Engedjük, hogy a szavak és képek visszahúzódjanak oda, ahonnan jöttek.

Elszánt vagy szakértő az, aki Mainzba a dómért jön. Merthogy a Dóm nem elég!? Dóm + Gutenberg? Dóm + Gutemberg + Rajna? Dóm + Gutenberg + Rajna + kedves emberek? Meg Chagall.

Mainz évszázadokon át a Római Német Birodalom vallási és politikai központjának számított, koronázások és császári diéták helyszíne volt. Hát mondjuk ezt azért jó volt megtudni Jánossomorján, így ettől egy kicsit más lesz az élet:). Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kóstoló a hatalomból, és jólesett, ettől kezdve azon voltak, mondhatni mindent beáldoztak azért, hogy a székesegyház legyen a Birodalom legnagyobb eseményének színhelye, és méltó is legyen hozzá, mert a középkor így működött. És az ókor, az különb volt? – amikor azt olvasom, hogy a flamen dialisnak (egyfajta PPP, vagyis pogány papi pozíció volt a császárkorban ©), nem volt szabad gyapjúsálat viselni, hársfa árnyéka alatt átvonulni, ágyának lábát pedig folyton agyaggal kellet sikálni, ilyesmik. Vagy hogy csak a kék led alkalmas medencevilágításhoz… Dettó.

Tehát az épület a mainzi érseknek az egyházban és a birodalomban betöltött kiemelkedő szerepét hivatott hangsúlyozni, és mivel még nem voltunk középkori mainzi érsekek, pontosan nem is tudjuk, hogy ez mit jelentett. A templom, története során, hét tűzvészt élt át, szerencsétlenségére egyet éppen a templomelőd felszentelésekor, aznap, vagy egy nappal előtte. Épült évtizedekig, leégett egy nap alatt. Borzalmas lehetett. „Nyár-éjszakán a grófi szérün/ Reccsen a deszka-palánk/ S asztag-városban pirosan/ Mordul az égre a láng.” Ady verse azt érzékelteti, hogy a veszteséget a gróf úgyis behajtja az amúgy is nyomorúságos körülmények között élő zsellérein, esetünkben viszont az érsek is nagyot veszített. Hogy az érsekségbeli jobbágyok mit érezhettek a templom pusztulását hallva/látva, csak sejtjük, de jobb ha hagyjuk a múltat, ne keverjünk ide nyomdaipari (képernyős) szomorúságot. Annyit mégis el kell mondjunk, hogy ugyan nemsokára nekiláttak újjáépíteni a leégett székesegyházat, de a munkálatok 1159-ben megszakadtak, egy Arnold nevű érsek elleni felkelés során a mainzi polgárok feldúlták az épülőfélben levő templomot, majd a következő évben az érseket is elveszejtették.

Willigis érsek (975-1011), akinek a műve a tűz martalékává lett, a székesegyház építésével, annak mértével, tájolásával kifejezte szándékát, hogy Mainz a birodalom szakrális központja akar lenni. Pl. a főoltárt nem keleten, hanem nyugaton helyeztette el, ami azt jelenti, hogy a főbejárat keletre néz, akárcsak a Jeruzsálemi szentély, vagy a korabeli (régi) római Szent Péter-bazilika. Reggelente az úrfelmutatást támogatta a nap ereje, a főpásztort pedig dicsőségben fürdette a főkapun beömlő napfény, mégha ez fizikailag nem is történhetett meg. A mainzi érsek és székhelye, székes temploma bejelentkezett „második Rómának”. A templom maga akkora volt, hogy a város összes akkori keresztyén lakosát befogadhatta volna, ha mind elmennek egyszerre. de akkor is voltak lazsálók, agnosztikusak, és mindeféle ember, ahogy az természetes ezen a világon. De ez a templom nem igazán, illetve nem csak a híveknek készült. És ez, ami a szakrális építkezések és alkotások különlegessége és botrányköve. Kinek ami, illetve mondhatjuk azt is, hogy nagyon sokan ingáznak a két vélemény között.

Franciaországi példákra alapozva szoktam mondani, hogy egy katedrális építése a középkorban valósággal lepusztította környezetét. Spirituálisan és anyagilag egyaránt. Egyes számítások szerint 100 év, napi 200 fő munkája kellett, beleértve a kisegítő személyzetet, amit aztán követett a véget nem érő karbantartások sorozata, a nemes berendezések beszerzése, stb. Szépek, fenségesek ezek az épületek, nélkülük üres lenne a középkor, ugyanakkor elfog egyfajta borzongás is, belegondolva, hogy mibe került mindez! Egyébként Willigisnek pozitív emlékezete maradt az utókorra, nevét viselik terek, utcák, intézmények.

Az egész épületegyütteshez tartozott egy átrium, a keleti bejárati templommal (a későbbi, ma már nem létező Miasszonyunk-templom) a császár fogadására. Egy oszlopos árkád kötötte össze a székesegyházzal. Ma egy tér van a helyén, alkalomadtán vásáros bódékkal. A kialakítás a római Szent Péter templomra (még nem a mai bazilika!) és Nagy Károly aacheni Palatinus-kápolnájára is emlékeztetett. A mainzi székesegyház „előtemplomának” portálja, annak bronz-szárnyai szintén az aacheni épület mintájára készültek. Az ilyen utalásokkal is azt akarták hangsúlyozni, hogy a mainzi érsek jogosan tart igényt a császár koronázására, ő az első a püspökök között. Ez rendben, ez teljesen emberi igény, de ezért belehajszolta a környékbelieket egy olyan építkezésbe, ami felemésztette minden energiájukat, ez már valahol pimaszság. Igyekezetét mindenképpen siker koronázta, vagyis a szándéka bejött, hogy aztán ezt sikernek lehet-e nevezni, azt már nem az utókor dolga eldönteni.

A székesegyházat kezdettől háromhajós, két kórusú bazilikának tervezték, és nem sok ilyet látni. A Hildesheim-i és a Worms-i ketedrálisok, a Maria Laach-i apátsági templom… A liturgikus középpont, vagy mondjuk úgy, hogy súlypont, mindig a nyugati részen volt. A nyugati kórus a főoltárral és a kereszthajóval a püspök és a főpapság számára volt fenntartva. Előtte húzódott a háromhajós, 200 római láb hosszú hajó (1 láb = 0,29 cm), a két épületrészt pedig egy azonos hosszúságú kereszthajó választotta el egymástól. Kelet felé a székesegyházat egy kereszthajó (talán egy központi toronnyal) és két oldalsó lépcsőtorony zárta le. Megvan? Nem figyeltek megint, ugye!

Szóval liturgikai nonszensznek tűnik egyetlen templomba két főszentélyt építeni. Egyszerre két ünnepi szentmise ugyanabban a templomban értelmetlen lenne. Egyik előttünk, másik a hátunk mögött zajlana. Hangosítás ugyan nincs, de kórusok vannak, innen származik egyébként a liturgikai pontok megnevezése. Akkor van ennek értelme, ha egyik szentély nem keveredik a másikkal, egyik szentély tanítása, üzenete, jelentése, gondolata a másikéval. Éppen erről van itt szó!

A mostani templom elődje, tehát az építtetőről elnevezett Willigis-székesegyház alapformája minden későbbi átalakításnál meghatározó maradt, ez akár megható is lehet, minthogy tiszteletben tartották az elődök elképzeléseit. Willigis maga nem érte meg elképzelésének megvalósulását, a felszentelés napján, amint említettük, (1009. augusztus 30.) vagy az azt megelőző napon keletkezett tűz súlyosan megrongálta a székesegyházat, az újjáépítéshez még egy életidő kellett volna. Hát akármilyen is volt ez az érsek, ilyenkor mégis megsajnáljuk egy kicsit. Hívek és vendégek tehetetlenül nézték a tűz tombolását. Willigis még két évet élt, de természetesen az újjáépítést már nem érhette meg. Hogy mivel vigasztalódott, az fantázia kérdése. Ekkora stresszel járó immundeficiencia kiszolgáltatottá tette a testet, ami a kor egészségügyi feltételei mellett igencsak magas kockázati tényezőnek számított.

Azonban ez a tűzeset, bármilyen furcsa is, a következő épület javára szolgált. Ugyanis ezekben az évtizedekben, az építkezés következő fázisában, hatalmasat fejlődött az építészeti technika, megjelent a gótika, és a román stílusban megkezdett templom megmaradt szerkezete, újabb és újabb kísérletek és átalakítások tárgya lett. A számos átalakítás, bővítés és rombolás ellenére az eredeti építési koncepció, a régi alapméretek és a román építészeti stílus mind a mai napig meghatározza az épület jellegét, és az átmenet korának egyik mementójává teszi.

A mainzi (új) dóm építéstörténete szempontjából nagy jelentőségű a IV. Henrik császár támogatása, amelynek oka a fent említett tűzvész volt. IV. Henrik, aki már újjáépíttette a speyeri székesegyházat, 1100 körül megkezdte a székesegyház újjáépítését lombard stílusban. Ez egyik előfutára volt a gótikának, amelyik, tehát a gótika, kapott ihletet a normannoktól, Lombardiából, Burgundiából és bizonyára a móroktól is.

A császári patrónus 1106-ban bekövetkezett halála mély szünetet jelentett az építkezésben. A megkezdett munkálatokat sietve befejezték, más projekteket is felfüggesztettek vagy töröltek. A császár életrajzírója prózai siratóénekekben búcsúztatja. „Jaj Mainz, micsoda ékességet, micsoda támogatót veszítettél el romos székesegyházad templomának helyreállításához…, amelyik a híres speyeri székesegyházzal vetekedhetett volna.” Aztán mégis, a mainzi székesegyház a wormsi és a speyeri székesegyházzal együtt lett a Rajna-vidék három császári székesegyházainak egyike.

A munkálatok 1125 és 1130 között folytatódtak, de a császári finanszírozás azért más szinvonalú volt, emiatt az legújabb építés, a templomhajó nem volt ugyanolyan minőségű, mint a keleti szentély, amit még a császári finanszírozás idején építettek. A császár jó minőségű homokkövet hozatott, újabban viszont a közeli kőbányákból származó kagylós mészkövet használtak, ami gyengébb minőségű volt. Így utólag mondhatjuk azonban, kissé szívfájdalommal, kissé ironikusan, hogy az időnek sem volt mindegy, de a RAF-nak végképp nem számított. Dehát nem ők kezdték!

Aztán ismét nekiláttak az építkezésnek, az oldalhajók klasszikus román kori hornyolt boltozatokat kaptak, a középhajót 28 méter magasságban csúcsíves bordás boltozatokkal fedték be, amelyek a francia korai gótika mintájára készültek, amelynek kezdetét az 1140-re datálják, hogy pontosan meg lehessen nevezni a kezdetet, de nem ennyire egyszerű. Maradjunk mégis ennél a dátumnál, mert jó kiindulópont. Szóval pár évtized alatt itt is megjelenik, és ami azt illeti ez a vidék mindig is egy kicsit francia hatás alatt volt.

A falak, ablakok és portálok román stílusú kialakításának bordás boltozatokkal való kombinációja a német késő románkorra jellemző. Ennek érdekes példája a wormsi székesegyház, ahol már 1140-ben, vagyis a Saint-Denis-i apátság temploma építésének idején, a kezdetek kezdetén alkalmazták a gótikus csúcsívet és a bordákat. Igaz Saint-Denis csak az emlékezetben az első gótikus templom, és azért lett első, mert először annak írták le, mégha röviden is, építésének történetét, nem más, mint Suger apát.

Az 1200 és 1239 között épült hajó nagyrészt az alsó-rajnai késő román stílusban, és egyben ennek az építési korszaknak az egyik legjobb példája. A nyugati rész (Westwerk) olyan gótikus jellegzetességről árulkodik, amely egyedülálló ebben a korban, azaz a szentély sokszögű elrendezése.

A hajó tehát modernebb volt, de nem olyan pompásan kivitelezett, mint a speyeri székesegyházban, amelyre császári reprezentatív épületként több pénz állt rendelkezésre. Willigis épületének külső falai egészen addig megmaradtak, amíg az oldalhajókat 1200 körül be nem boltozták. Az építkezés alatt több tűzvész is hátráltatta a munkát. A tűzek keletkezésének okát nem nehéz kitalálni.

Az oldalhajók árkádjai és a kerengő között a templomhajó falai már triforiumszintes, bár csak vakárkádok formájában utaltak rá, és így háromzónás falkialakításúak, ahogyan az Angliában és Normandiában a 11. század végétől a normann templomépítészetben is megtalálható. A caeni Szentháromság apátsági templom, amely 1060 és 1130 között épült, szintén csak vakárkádos triforiummal rendelkezik, bár pompásabb, mint Mainzban. A székesegyház felszentelése 1239. július 4-én történt, de a munkálatok nem álltak le, és ez nem a következő évre vonatkozik, hanem arra az időre, amíg a székesegyház állni fog. Nem lesz vége az építkezéseknek, és köszönjük mindazoknak, akik lehetővé teszik, hogy újra és újra megcsodálhassuk.

Ugorjunk egy nagyot, időben, úgy értve. A székesegyház súlyosan megrongálódott, amikor a várost 1793-ban a poroszok lőtték. Különösen a keleti csoport és a kerengő szenvedett súlyos károkat. Ma ezt a harcot polgárháborúnak mondanánk, de a középkorban még nem mutatkozott olyen tisztán a nemzeti gondolat, ahogy mi ma gondolunk rá. A mainzi köztársaság utáni időszakban a székesegyházat katonai tábornak vagy raktárnak használták, és a berendezési tárgyakat eladták, az épület megrongálódott, szerkezete megsérült, már a lebontás fenyegette. 1813-ban a székesegyházat katonai kórháznak használták mintegy 6000 katona számára, akik közül sokan tífuszban szenvedtek. A megmaradt fa berendezési tárgyak nagy részét elégették. Végül Colmar püspök kezdeményezésére restaurálták, a munkálatok 1831-ig tartottak. A munkát megszakította a francia hadsereg újabb megszállása, de aztán jött 1871.

A székesegyház két szentélye a korabeli liturgikus használat szempontjából elkülönült egymástól. Míg a keletit a 13. századi elkészülte óta a székesegyház közössége használta istentiszteletekre (akárcsak a Miasszonyunk-templomot), addig a nyugati kórus a püspök és a főpapság számára volt fenntartva. Ez a felosztás ma már természetesen nem létezik, ma is a két liturgikus teret különböző céllal tudják használni, de ezek között már nincs hierarchia.
Egyes művészettörténészek a kettős kórusformát a középkori birodalmi eszme építészeti megvalósulásának tekintették: Eszerint az egyházi és a világi uralom egymás kiegészítői, és együtt a hívő nép védelmezői. A mainzi székesegyház, amelynek nyugati kórusa a püspök székhelye, az egyházi hatalmat jelképezte, a keleti kórus pedig a birodalmi terület, a világi hatalom jelképe. Szegény nép!

René Girard azonban figyelmeztet: A vallás humanizálja az erőszakot, megvédi az embert a saját erőszakosságától, kiveszi azt a kezéből, transzcendens és mindig jelenlévő veszéllyé változtatja, amelyet megfelelő szertartásokkal, megfelelő módon betartva, valamint szerény és megfontolt viselkedéssel kordában lehet tartani. Vallásosan gondolkodni (a primitív értelemben) azt jelenti, hogy az erőszakot valami emberfelettinek tekintjük, amit mindig távol kell tartani, és amelyről végül le kell mondani. Az emberek a pótáldozat nélkül nem lennének képesek lerázni magukról a köztük lévő erőszakot, hogy abból szuverén és megváltó, különálló entitást csináljanak.

A 19. század végéről származó történelmi fényképek azt mutatják, hogy a székesegyházat világosra festették valamikor a barokk korban.

A második világháború alatt Mainz több nagyszabású légitámadások célpontja és elszenvedője volt. A székesegyházat 1942 augusztusában többször is találat érte, a kerengő felső szintje megsemmisült, és a székesegyház tetőszerkezetének nagy része leégett. A boltozatok azonban minden bombázást túléltek. További károkat okoztak az 1944. szeptember 8-i és az 1945. február 27-i bombatámadások. A háború utáni külső helyreállítási munkálatok a 70-es évekig tartottak, aminek a végén a székesegyház külsejét ásványi festékekkel vörösre színezték. Ezzel összhangba került a legtöbb mainzi történelmi épület (például a választófejedelmi palota) színvilágával. A második világháború utáni restaurálási munkákhoz mainzi mesterembereket toboroztak, ácsokat, festőket, kőműveseket, így alakult egy szervezet, amelyik, 1963 óta hivatalos formában, mai napig a dóm karbantartásáért felelős. Ennek nem túl fantáziadús, de lényegretörő neve Dombauhütte.

A legkorábbi berendezési tárgy, amelynek eredetét és elvesztését ismerjük, az úgynevezett bennai kereszt. Ez a diadalkereszt aranylemezekkel borított fából készült, és egy életnagyságnál nagyobb, tiszta aranyból készült Krisztus-alakot ábrázolt. Willigis érsek a lombardoktól származó adóbevételekből készíttette. A keresztet később beolvasztották, valamikor 1141 és 1160 között, és ebből finanszírozták az érsekség szükségleteit.

A korábbi székesegyházból megmaradtak a nagyméretű bronzajtók, amelyeket Berenger mester készített Willigis megbízásából. A felirat szerint ezek az ajtók voltak az első fémből készült ajtók Nagy Károly óta, ami szintén jelzi, hogy Willigis a székesegyház építésével Aachen koronázási helyszínét akarta felváltani. Az ajtókat eredetileg a székesegyház előtti Miasszonyunk-templomban helyezték el. Ez a Rajnára nyílt, és fogadta a szertartásra hajóval érkező királyt vagy császárt. A Miasszonyunk-templom 1803-as lebontása után kerültek az ajtók a székesegyházba.

A gyakori építkezések és átalakítások miatt a székesegyházban az épületszöveten és néhány síremléken kívül ma már nincsenek román kori elemek. Kivételt képez az úgynevezett udenheimi feszület, amely nem az eredeti berendezés része, hanem csak 1962-ben vásárolták meg az udenheimi templomból. E feszület pontos keletkezési ideje vitatott; egyesek a 9. századra datálják, de a legtöbben egy 1070 – 1140 közötti időpontot feltételeznek.

Egy érdekesség. Mondhatni ilyen volt a középkor. Barbarossa császár 1184 pünkösdjére (május 20.) tervezte fiainak lovaggá avatását, és talán egyéb céljai is voltak, például itáliai kudarcainak feledtetése, de ez csak feltételezés. Tény, hogy Frigyes rendkívül nagyvonalú, pompás udvari ünnepséget rendezett, amelyre meghívja a birodalom összes fejedelmét, a frankok, a németek, a szlávok, az olaszok közül, Illyriától Spanyolországig, a szomszédos királyságok fejedelmeit, összességében mintegy 70.00 lovagot, más források szerint, és ez a hihetőbb: 20 000. Elég az, el tudjuk képzelni mi volt ott húszezer ember után? Hát Woodstock elbújhatna, bár ott azért többen voltak. Az udvari napot egy évvel előre kitűzték, a meghívók kimentek. A résztvevők nagy száma miatt az ünnep eseményeit a városon kívüli, előkészített terepen, a Rajna partján tartják, és készül külön erre az alkalomra egy templom, egy császári palota és számtalan más épület is fából.

Pünkösdvasárnap a fuldai apát (Konrád) panaszt tesz a császárnak és a fejedelmeknek, akik a városon kívül ácsolt templomban gyűltek össze, miszerint a kölni érsek vitatja a fuldai kolostor régi kiváltságát, hogy a mainzi ünnepi napokon, udvari tanácskozáskor, a fuldai apát a császár balján ülhet. A jobboldal nem volt vitás, az a mainzi érseket illette. A kölni érsek (Fülöp) a király kérésére vonakodva engedett, de engedélyt kért, hogy távozhasson, ami egyenlő lett volna azzal, hogy nem ismeri el a rangcsökkentést. Viszont az ünnepelt lovag és maga a császár is kéri a maradásra, és arra, hogy fejtse ki véleményét. Az érsek ékesszólóan előadja a korábbi kölni érsek urak dicső tetteit, amivel a Birodalmat és a császár elődeinek javát szolgálták. Meggyőző az érvelése, a császár enged, meghagyja a kölni érseket tiszteletbeli helyén, a balján, Konrád apátot pedig egy alacsonyabb rangú helyre ülteti. Úgy látszik, hogy az érsek retorziótól tartott, mert egy újabb lovaggal egészítette ki testőrségét, egyfajta specialis custos-szal.

Hogy ezt a történetet lekerekítsük, a befejező szakaszt is elmesélem. Pünkösdhétfőn a császár, ünnepi szentmise keretében átadja fiainak a kardot, majd minden fejedelem és más nemes, aki törleszkedni kíván, értékes adományokat ad az új lovagoknak, illetve mindazoknak, akik keresztes lovagként a Szentföldre akarnak utazni. Kedden estefelé azonban erős nyugati szél támad, amely elpusztítja a császár kápolnáját és a Rajna-síkságon erre a napra emelt új épületek egy részét, köztük a fapalotát és sok sátrat, amit isteni jelként értelmeztek, és a „fesztivál” további programjait törölték, a következő hétre tervezett lovagi tornát is. Az ünnep így is a középkor legnagyobb ünnepeként vonult be a történelembe.