Etna, Szicília

Etna, Szicília

„Vegyünk egy bármilyen jellegű (politikai, társadalmi, kulturális, technikai vagy egyéb) problémát, és adjuk oda két olasznak, hogy oldja meg: egyik milánói, a másik szicíliai. Egy nap múlva a szicíliainak már tíz ötlete is lesz a probléma megoldására, a milánóinak még egy sem. Két nap múlva a szicíliainak már száz ötlete lesz, a milánóinak pedig még egy sem. Három nap múlva a szicíliainak már ezer ötlete van, a milánói viszont már megoldotta.”
„Szicíliában nem számít, hogy a dolgokat jól vagy rosszul teszik. Hogy valaki egyáltalán ’teszi’, na az a bűn, amit mi szicíliaiak soha nem bocsátunk meg.”
Giuseppe Tomasi di Lampedusától származnak a fenti gondolatok, neki ugye megbocsátjuk?!

Az ősz (avagy a „régi tavasz”, ahogy nevezte egyik gyermekünk kiskorában, ez pedig „öreg tavasz” jelentésű), a nyár vége fele, már a vulkáni kúp felső részének szegényes vegetációján számtalan színre bomolva, elindul lefele, színekben és dózisban egyre gazdagodva, hogy birtokba vegye a hegy hervatag elemeit, ha lehet, egész az aljig. Vonulása tele megy színekkel és érzésekkel. Közben ha arra kérne valaki, hogy most ne add át magad az érzelmeidnek, akkor egyúttal arra tenne javaslatot, hogy szűnj meg létezni.

A tengerszintfeletti magasság miatt naptárilag hamarabb kezdődik ez a folyamat, mint arra a hegy földrajzi pozíciójából számítanánk, de a lényeg, hogy minden jel szerint itt készül az ősz pazar és szabályos koszorúja, ami a hegy oldalán, egész körben, az évszak előrehaladtával folyalamatosan vándorol egyre lentebb, és aminek közepébe, egy éppen aktív kráterbe, mint csillogó obszidián virágvázába, gyönyörű lávacsokrot tesz a vulkán. Kilövellt izzó közetdarabok pályaíve az igazi, gazdag sziromzatú virágok főhajtását idézi, az élők esetén az ív utolsó szakaszát a hervadási lehullás fejezi be.

Így köszöni meg a mindenség a hervatag természet őszi csodáit, és bár egészen más nyelven mint amit mi beszélünk, de még épphogy megértjük. A természet halálának ez a látványos módja talán vigasz akar lenni saját vereségéhez. Amint nézzük, a mi mulandóságunknak fájdalma és a természet változékonyságának eseménye összegződik a természet vásznán, ahol egy gyönyörű jelentben ezek közös tartalma kiábrázolódik. Egy eljövendő veszteség mindig is eltartott sejtelme némi zavart visz a spontán zajló gálába, de olyan ez, mint amikor a levegőben levő por megtartja a napfényt. Ami éppenséggel megzavarja a látómezőt, fényt ad az „ide és most” szintjén, és csillogóbbá teszi a tekinteteket, amik így még erőteljesebben sugározzák a mélyről jövő életvágyat és hálát. Végül béke lesz, az áldás elkülönül minden elvárástól, és világossá lesz, hogy semmi nem „jár”, minden csak adatik.

Ez az évszak amúgy akármikor érkezik, mindig meglep. Mondhatni csak úgy átveti magát a horizonton és pompává változtatja az elmúlást, lenyűgözve szívünk azzal a búsörömmel, amit csak tőle kaphatunk. Kapkodjuk fejünk, csodáról, csodára, találgatjuk indítékait, végül beleszeretünk még viharaiba is, és elcsomagoljuk szívünkbe javait. Jól jönnek éppen, mert szürkébb napok következnek. Csak akkor látjuk ezt pusztulásnak, ha veszteségeink szintjéről követjük a természet extrém fordulatát, amikor a bíbor az ötödik életjel.

Érthető módon az ősz nem igazán szereti a hegy legfelső szintjét, de nem az időjárással van gondja, csak éppenséggel nincs amiben megmutatkozzon, ezért ott meg sem jelenik. Hiába fújnak egyre hűvösebb szelek, hiába nyomják el a nappalokat az éjszakák, húzza szűkebbre a sötétséget kabátja alatt a vándor, 2500 m fölé az ősz itt sosem megy, bár a tél jócskán túllépi szigorát. Ugyanis az ősznek a növények lennének a monitorjai, mégha nem is mutatnak meg mindent, talán csak annyit, amennyit egy szellő meg tud idézni a szerelmi simogatásból, vulkáni füst az otthon melegéből. Viszont fent a hegy felső részén csak vulkáni hamu és lapilli van, ameddig a szem ellát. Ezúttal persze nem kellene olyan messzire nézni, tételezzük fel, hogy a látásnak saját súlya van, ennélfogva pályaíve földet ér az említett magasságon, ha valamelyik főkráter pereméről szétnézünk. Efölött nincs ami kimutassa az őszt, ez a lényeg, csak a kiégett vulkáni elemek terméketlen, emlékmentes tája. Afféle Mare Tranquillitatis Terrestris. Ki tudja milyen mélyről jött a hegyen szétszórt anyag, hosszú idő, míg összebarátkozik a növényekkel, a rovarokkal, ha közben újra el nem húznak fölötte az apokalipszis lovasai, vagy az öszvéres változat, a globális felmelegedés.

Hegyünkön tehát minden évben elindul és körültekintően halad lefele az említett évszak, olyannyira óvatos, hogy néha már le sem ér le tengerszintre, mert valahol a hegy lábánál, derekán, időjárási tendenciától függően, visszafordítja a nyár szelíd előhírnöke, a tavasz. Errefele az aljban sosem a tél következik az ősz után, illetve csak nagyon ritkán. Általában az őszt a tavasz váltja, és amikor utóbbi megjelenik, az ősz engedelmesen vissza is vonul, üresen hagyva a helyét utódjának, mert ahogy a szeretetnek, neki is veszteség az egyik mértékegysége. A gyász is azt a helyet foglalja el, ami egykor a szerelemé volt, és ami a halálon keresztül belép, az a történet sincs nyoma és hatása nélkül.
Természetesen szó sincs arról, hogy „megáll”, „visszafordul”, és olyan sincs, hogy másutt kellene legyen, vagy hogy várták még lentebb is, de nem volt hajlandó megérkezni. Ugyanis ő mindig a helyén van. És éppen ott kell legyen, ahol éppen van. Szuverén most-ján kívül más időmódot nem ismer, nem pazarolja múltját sem jövő idejét haszontalan elméletekre, véleményekre és igényekre. És amikor távozik, nem úgy hal meg, mint a kották kihúzott hangjegyei, amik felől a szerző végül így döntött, hanem mint egy lejátszott hangjegy, sokáig, nagyon sokáig ott lebeg a levegőben, vándorol harmóniától zörejig, égzengéstől csörgő csatornákig, ágyúdörejtől hallgatózási tünetig, míg aztán annyira erőtelenné válik, hogy elvész fülünk képességei számára. De még ez sem a vég, csak egy láthatatlan állomás.

Végső soron az történik, hogy köszöni szépen a teremtett világ, de az idén a hideg erőinek itt ennyi volt, és erre a bejelentésre az ősz láthatatlan erői megtorpannak. Még végigviszik a megkezdett növényeket, még útjára engedi az utolsó megsárgult levelet, lesz még egy erőteljes gesztus, olyan, ami áthatol a fák szövetein, búcsút vesz minden sejttől, visszaállítja a régi programot, aztán felcsomagolja szeleit, fellegeit és a színeket, végül még a saját nevét is.

Bár nem önként távozik, de a természet erői sosem menekülnek, mert méltóságukat nem korlátolt valóságból, hanem a végtelenből nyerik. Ha letérnek kijelölt keringési pályájukról, ha elhagyják szokásos útvonalukat, vagy egyszerűen csak lejárt az idejük és el kell távozniuk, mindig emelt fővel teszik. Azért jó ezt megtanulni.

Mert időnként nekünk is el kell engedni azt, amit szeretünk, vagy ami szerintünk járt volna, de mégsem kaptuk meg, mert az élet inkább kegyelem, nem pedig érdem szerint, azaz inkább megajánlás, nem pedig kívánság szerint alakul. Talán sosem leszel sebmentes és sosem érzed magad tökéletesen jól, mégis élhetsz egy értelmes és tartalmas életet, és ahogy a mondás tartja, az arc minden ránca egy bátor, egy felvállalt történet, egy térkép az illető életéhez, méghozzá végigjárt ösvények személyes beszámolói. Hitelesek, kitörölhetetlenek, végső okként az élet forrását adják meg.

Van egy csöndzóna a hegyen, de ez nem olyan, mint a duzzasztógát alatti, hogy csupán egyoldalról védett, nem is barlangok csöpögő bezártsága, hanem amilyen a vízfalak között lehet, ahonnan csak saját lélegzetünk pattan vissza. Egyik oldal a lenti városzajt, másik a fenti vulkánzajt fogja le, a távolsággal, így mondjuk legalábbis, bár a távolság önmagában nem ad és nem vesz el semmit, legfeljebb érzékszerveink elől. Ez legalábbis nem az a távolság, amit mértékegységek csereberélnek, ugyanis ez az átalakulásból születik. Fölfele haladva itt ragad meg először a hegy, és itt veszítjük el a városzajt, aminek gazdáját nemsokkal korábban még mindenhatónak gondoltunk, lefele pedig itt enged el a hegy, és kerülünk vissza a civilizáció, a mesterséges világ kebelébe. Nemcsak hegyen történik ilyesmi, de itt a leglátványosabb, a legérzékletesebb, ha úgy tetszik. Változó a szint, de a lényeg, hogy mindenütt van egy langyos zóna, ahol a csendnek és a feszültségnek ez a harmóniája nem átmeneti, hanem napirend, ahol szinte lehetetlen élni, de ezt természetesen jól kell érteni, és akkor bejön. A „föl” és a „le” nemlineáris örök harca, egyszerre felhúzott és bevont vitorlák, az „alatt” és a „felett”, a „pokol” és a „menny” bináris képlete, a gonoszság erőtere, ami egyben a kegyelem hatalma alá tartozik, aminek ugyan az emberi természet hevesen ellenáll, de már azt is sejtjük, hogy hasztalan.

Kísérjük el az őszt egy darabon, ha már itt vagyunk. A nyár felkísér a csúcsra, aztán egy előre kiszámíthatatlan napon belehelyezi kezünket utódja tenyerébe, ami aztán napi pár magasságméteres ütemben levezet decemberre a városba. Ha nagyon szeretjük valamelyik arcát, és azt kívánjuk nézni hónapokig, az ő ritmusában kell haladnunk. Természetesen elméletben is elkísérhetjük ezen az úton, igazából hogy is tehetnénk másként! Mondjuk amikor már sárgulni kezdenek a nyírfák, az etnai nyírfák, és végig sárguló nyírfákat kívánunk nézni hónapokig, vagy lázvörös, netán szivarbarna leveleket, azoknak megfelelő időfázisban kell csatlakoznunk. Ha egyévszakszinten szeretnénk huzamosabb ideig maradni, ha valami nagyon hiányzik…

Számtalan tanulsággal szolgál egy működő vulkán, csak érteni kell nyelvét, amit csak az ittlakóktól lehet megtanulni. Ők például időnként érzik, hogyha „lázas a hegy”, teste is remeg, bár a vulkán sosem fedi fel magát teljesen, a mélységhez kötődő okokból. Sem előtte, sem utána nem kotyog. Amikor pedig elcsendesedik egy-egy impulzívabb időszak után, valahogy emlékezetet a megbocsátásra is, ami szintén átmegy ilyen fázisokon. Mikor már nincs tűzkibocsátás, és a hegy már csak dohog, a kitörések krátereibe elkezd visszaszivárogni az élet, és az olyan, mint amikor beszántják a bomba- és aknatölcséreket a tűztevékenység befejezte után, a háborút követően. És akkor az ember következik, hogy érezze, amit a táj érez.

Láthatatlan, mint láva útja, állítja egy másik mindás; minden vulkán egy mélységi kézfogás egyik fele; – nem véletlen, hogy egyetlen vulkánnal kapcsolatos szólásmondás sincs a magyar nyelvben, a szólások a nyelv „letapogató”, és nem „alkotó” zajai, ha fogalmazhatunk így, távoli tüzek nyomán nem születnek tapasztalatok, gondolatok.
Van turista, aki a helyszínen nem győz álmélkodni és hízelkedni, vagy a kettő valamivéle vegyesét produkálni, hogy milyen érdekes errefele az élet, hogy valami nem ég, de emésztődik, meg az elemek feletti győzelemnek ezek a bizarr mementói, másrészt meg a veszteségek, amiket már csak az emlékezet keretez, és hogy ez az élet mennyire izgalmas és nemes ilyen hősi küzdelmek között. Nem illik rákérdezni, de az az érzésünk, hogy az illető egy erőt keres, ami megváltoztatná életét, afféle „vulkanikus” módon, à la vulcanique. Feltételezve, hogy ennek a vidéknek mégiscsak van valami mélységi patinája, onnan hordott fel kőzeteket és talán ötleteket is…

De szólni kellene, hogy másként, máshol, másnak lenni azt jelentené, hogy a teremtés kódját kiütni saját életünkből, ami azért elég vakmerő és szemtelen művelet, ráadásul kockázatos is. A telihold fehérre meszeli a fehér falat, ő is csak ennyit tud, miért akarna az ember állandóan olyasmit, amit sem a Mindenható, sem a természet örök rendje nem tervezett be? Nincs olyan, hogy „változz meg”, hogy menj át valaki másba, és ha valaki ezt kéri, akkor… A szerelem, az igazi, azt mondja: csak tedd a dolgod, de tudd, hogy amikor jólérzed magad, azt jelenti, hogy szeretlek.

A helyiek szerint viszont az „élet” elé nem kell semmi, legalábbis addig, amíg az a szokásos ritmusban haldoklik. Alapesetben az élet nem tűr meg sem jelzőt, sem cicomát, és ne is hasonlítson senki semmit semmihez: ez nem „olyan, mint”… bármi más. Nincs itt semmi csoda, semmi különleges, csak az ittlakók nagyobb adagokban kapnak az elemekből, néha az életből. Ha el is kiáltotta valaki valaha, félelemmel telve: „Szabadíts ki erről a helyről”, de még ő sem várt választ, csak monologizált, és visszatért korábbi napirendjéhez, mihelyt lehetett. „Hova is menne az ember, minden galaxis zárt, a mi szívünket ez őrzi, mi ide tartozunk. Sőt, eléggé le is kötnek, mondhatni igénybe vesznek ezek a határmenti beszélgetések, amiket folytatunk egymással, galaxison belül.” Ide köti valamennyiüket a gravitáció is, és ez a kifejezés Newton előtt még csak egy hangulatot jelölt, komolyságot, ünnepélyességet, és akkor már helyben is vagyunk 🙂

Ha Nicolosiból feltekintünk a központi kráterre (egyben nincs már ilyen, de vegyük mondjuk a főkráterek közöspontját), 15 km távolságot saccolunk légvonalban. Mivel tudjuk, hogy a távolság pontosan annyi, ezért a becslésünk is stimmel :). De éppen ezért nehezen hisszük el, hogy a települést ilyen távolságból már egyszer félig, másszor teljesen eltemette a láva, ezen kívül pedig többször megközelítette, ráadásul a láva sosem légvonalban utazik, tehát a 15 km inkább több. Igaz, „talajmentén” nemcsak számunkra lehet rövidebb az út, és úgy van az, hogy a patakok már folydogálnak énekük hallástávolságán belül, a láva pedig minden területen, amit fenyeget.

Mi azonban naivul tovább kérdezősködünk, hogyha már másfélszer eltörölte a láva a föld színéről, miért építették ugyanoda vissza? Úgyis hamuban végződik az ember, csak más ritmusban, és ezt nevezzük életnek, ugye. Hadd jöjjön, ha jönnie kell, amit betemet, attól lesz újjá, ami felépül helyette? Dehát a múlt nem hal meg amúgysem, csak elalszik, nem úgy van, mint egy vállalati adat, amit ha egyszer iktattak, azt el is nyeli az akták csendje. Ha betemeti a láva, egyben meg is őrzi, a bölcsőket és a gyermeksírásokat is, meg az utolsó ebéd illatát. Egy szufi ima így szól: „Uram, növeld a zavarodottságom!” Parancsolj!

Látni fogjuk Nicolosit többször betemette, fenyegette a láva. A folytatásnak három lehetséges forgatókönyve van, ahogy írja az aranyos Jeanette Winterson: bosszú, tragédia vagy megbocsátás. Esetünkre vonatkoztatva, az első az lenne, hogy kiszedem a kemény sziklából mindazt, ami jussom, ami az enyém, ha nincs egyéb, akkor a romokat, ha beledöglöm is. Másik hogy hátraarc, és többé szóba sem hozom, eltűnt, nem létezik, elveszett, bár soha nem lesz többé olyan az élet, mint korábban. A harmadik pedig: a romok fölé építsünk új életet! Ahogy a szerelem, miután tüze már nem vakít, környezete elcsendesedett, apró rengésekkel csendben kihal, akkor el kell dönteni, hogy akkor most hogyan tovább. Építeni akarunk erre valamit, kötődünk-e annyira, hogy beleszakad szívünk gyökerestől, ha odébbállunk, vagy könnyűnek és szabadnak érezzük magunkat, és nem viszünk, de nem is hagyunk semmit, csak betemetett múltat, de sem virágokat, sem sebeket nem gyűjtünk tovább. Nem kell egyes és többes egyeztetése, névmások összemosása. Létezik egy harmadik is, hogy a kohó felforrósodott, az összeolvadás részben megtörtént, már csak darabokban tudnánk odébbállni. És akkor bezárunk magunk mögött két ajtót, és kinyitunk magunk előtt egyet, és hogy te teljesen megőrültél, és hogy de jól tetted.

Hogy néz ki ez a felfoghatatlan ragaszkodás ehhez a fenyegetett helyhez? Miből tevődik össze? Egyáltalán valami módon megragadható, vannak kimutatható jelei? Idegpályák Etna-mintázata, szubatomi részecskék titokzatos összhatása? Milyen érzések vannak még benne, milyen lehet a gondolkodás, amelyik naponta emlékezik az okmányokon szereplő feliratokra, és a múltra, amelyik itt van alatta, és arra a tűzre, ami a követ folyékonnyá tette és idegörgette. Márpedig az a tűz nem tűnt el, csak pillanatnyilag megszűnt utánpótlása, másrészt átalakult, benne van a látható anyagban, immár nem hő formájában, hanem erős és szívós kötésekben, de továbbra is létezik és érvényesül. Talán megnyugtató, hogy a hegy is olyan, mint a szív, ahol egyszer megrepedt, ott többé nem törik, mert a hegszövet erősebb, mint a normál. Van valami bátorító is, bár folyamatosan megvan a kísértés, talán a félelem is, hogy mi lesz ha még egyszer ugyanott, de bízz a felismerésben: ugyanott már nem. Bár odébb könnyen lehet, mert az a felszín, amelyiknek ilyen közvetlen kapcsolata van a mélységgel, az törékeny, sebezhető, végül olyan lesz, mint a metszett fa, tele sebhellyel és gyümölcscsel. És nyilvánvaló, hogy hatalmas memóriája van a hegynek, ezért itt a lehető legkisebb felületét mutatja az ember, talán ez az, amiben mégiscsak különbözik az ittlakó személy mindenki mástól, és ennek a habitusnak pontosabb, bár elcsépelt neve az alázat.

Persze a láva is a gravitációnak, meg csekély mértékben egyéb erőknek engedelmeskedik, de ami az Etna lejtőjét kiszámíthatatlanná teszi, mindenekelőtt az, hogy soha nem lehet tudni, éppen melyik részen hasad fel a hegy. Ezért van az, hogy a főkráterektől akár 20 km-re is lehet veszélyben egy település. Ez a vulkán olyan mint a spiritualitás: antihierarchikus. Bárhol képes Isten utat törni hozzád, senkihez és semmihez nincs kötve, csak épp annyi a kérés, hogy maradj a körzetben. És van még valami fontos vulkanikus környezetben: a láva rövidebb, mint a félelem, pontosabban a félelem mindig terjedelmesebb, mint a fenyegetés. A gyász pedig mindig túlnő az együttérzésen, a bocsánat nagyobb, mint a bűn, az isteni kegyelem pedig az elkövethető legnagyobb emberi aljasságnál is.

1776

1776. április 26-tól május elejéig tartó folyamatos földrengések után hat hónapig tartó kitörés kezdődött, és a lávafolyás ismét komolyan fenyegette azt a várost, amelyik egy évszázaddal korábban arra ébredt, hogy volt és nincs már településük, a Nicolosi már csak egy név, aminek felszabadult emlékezete, és nincs mihez társítani. Az ember kinyitja a szemét, és az öröm helyén már csak hamut talál, majd egy fájdalmas sóhajjal azt is kifúja a szívéből, de ez most messzire vezetne, és ezúttal nem akarunk messzire menni.
Nicolosi lent, a kihűlő és kemény bazalttá szilárduló láva alatt volt eltemetve, és még manapság sincs akkora tudomány és olyan erő, amelyik vissza tudná onnan nyerni, vagy valaha ki tudná onnan bontani, ha erre egyáltalán igény lenne. Felidézni csak a nevét lehet, és kérdés, hogy mennyire érdemes az a történet, az a név, aminek semmilyen hatása nincs a jelenre, illetve semmilyen kapcsolatban nincs vele. Csak egy név, ami nem simogatható, nem lakható, ami már semmit nem kér, könnycsatornái porzanak.

Csak szólunk, hogy Pompei és Herculaneum lapilli és vulkáni hamu alá került, a kettő között a különbség mint keresztnév és családnév között, vagy mint tejszínhab és torta, vagy torta és kartondoboz, vagy kartondoboz és asztal között. És az örök kérdés is megmaradt, hogy mi Pompei manapság? Ha visszaépülne eredeti formába, lehetne ismét ugyanaz, mint ami egykor volt? A kérdést Bernard de Morlaix Cluny-i bencés szerzetes is feltette a 12. században: Stat Roma pristina nomine, nomina nuda tenemus – Az régi Róma név csupán, pusztán a nevét tartjuk még. Ismerős lehet A rózsa neve c. regényből (utolsó mondat, némi változtatással, Huizinga nyomán). Vehetjük Villon híres mondatát is (Mais où sont les neiges d’atan – De hol van már a tavalyi hó! Az eredeti többes számban szerepel, és bizony így kell érteni: fehérnépek), átkölthetnénk vulkán-témára, ha erre engedélyt adna, amit egyelőre nehéz lesz beszerezni. Lehet-e még ugyanolyan valaha is a hó, mint a tavalyi? Hogy van az, hogy mezítelen jöttünk, úgy is megyünk, mindkét végén üres kézzel, közben mégis annyi mindent elveszíthetünk? A két semmi között miként lehetséges akkor a szívfájdalom? És ha már hó, akkor tisztázzuk azt is, hogy a természetben nincs olyan hogy hófehér, legfeljebb a mesében, lelkiismertünk elég ha törtfehér. Erre is tanít a vulkán.

Jobb ha visszatérünk a régi korba, úgy érzem, ott nagyobb biztonságban vagyunk, elméleti szinten mindenképp, jobb tehát, ha visszamászunk a régi kérdések szintjére, ahol a hétköznapi, más jelentésben: az egyetemes is el van rejtve. Mi azt mondjuk, hogy a világ élete, történelme egy jól leírható lineáris fejlődés, mondjuk Alcuin fuldai apát esernyőjétől, amivel Arnó salzburgi püspököt fogadta, 800-ban, a mai k..i esernyőig… Na, ez nem jött össze. Fussunk neki még egyszer!… Egy kicsit művivé vált minden, ahogy mondta valaki, aki éppen antidepresszánst szed, és ugyan továbbra is sír, de azok a könnyek már nem az övéi, vallotta. Végül az „Adjátok vissza az eredeti könnyeimet!” – sóhajjal zárt. Vannak időszakok, amikor visszamennénk néhány évtizedet, ahol kevesebb igazság, de több élet volt a világban. A túllegelés jellemzi már turizmusunkat, végigszaladni, mindenbe beleharapni, és elárasztani ócska történetekkel a környezetet, hogy az belerokkanjon az érzelmi sárga irigységbe, a mentális cukorbajba.

1776-ban vagyunk tehát, Mária Terézia uralkodásának 36. éve (koronázásától számítva), és hát igen, a Függetlenségi Nyilatkozat, és történik Oroszországban is némi huncutság Nagy Katalin idején, a megelőző évtizedben különösen, de annak hatása tényleg nem ér el Szicíliáig. Szóval Nicolosiba visszatérve, elindul a magma-kibocsátás, és amikor már a lávafolyam vészesen közeledett a faluhoz, a lakosok elhatározták, hogy ezúttal tesznek is valamit. Mi legyen, TNT, kotrógépek, helikopter, szentek? Megvan, utóbbiak lesznek a főszereplők. Mindenki elhozta otthonából a család szentjeit, kivitték a kis templom szobrait és szentképeit is, és letették a láva útjába, a falu határán, hátha megállítanák. A láva pedig csak közeledett. Mindenki tudja, hogy egyszer meg kell adni magát a végnek, de a temetők mégiscsak olyan rideg motivátorok. Üres kézzel kéne menni a hírek szerint, de úgy vagyunk vele mint gyerek a folyóparton, legalább kacsázni szeretne, de sehol egy kavics, csak bámulja a néma folyót, és ez a tétlenség nem esik jól neki sem.

Tekintsünk végig ezen az igyekezeten, lépjünk bátran közelebb, mintha oda tartoznánk, és akkor oda fogunk tartozni! Szentek képei, szobrai képesek lennének bármire is? Tehát szobrok és képek, most csak róluk értekezünk… Igaz, léteznek egyáltalán szentképek imádság és hit nélkül? Már a készítésük folyamata a szentség és a szeretet felhalmozódása, már az első vonásnál elveszítik puszta tárgyi mivoltukat, és nevük, képük csak bemondott, papírból, vászonból készült darabjai a sokkal többnek? Vagy itt a hit olyan eseményéről van szó, amit nem logikai erővel kell értelmezni? Vagy maga az igyekezet jelentette a lényeget, és történjen bármi, a hit a maga dolgát megtette? Avagy a hit nem a csodás eredményt, hanem a csodás igyekezetet jelenti? Netán ex opere operantis, tehát amint cselekszenek, abban, avagy legalább azonmód működik? És fontos látnunk azt is a tárgyalt esetben, hogy a szenteket nem versenyeztették egymással. És hogy a csodáknak semmilyen jelentőségük és szerepük nincs a hívő szív környezetében. „Ha nem tennék is…” A megfontolt vallásos élmények is arról számolnak be, hogy a csipkebokor-próba működik. Ha leveszed a cipőd, zoknid, átvitt értelemben, akkor ott vagy az „ég, de el nem hamvad” színhelyén. Persze nem árt, ha hittel teszed. Nagypénteken viszont az történt, hogy a láva átgázolt a Szentek Szentjén is, csak szólunk, és hogy a gonoszság is, akárcsak a düh: gyorsolvasó. Azonnal túl van néhány fejezeten.

A remény nem dobja ki úgy a választ, mint a kenyérpirító az elkészült szeleteket. Nem a nyugalomról szól, és nem kockázat, nem is statisztika. Egyszerre izgul a 250 évvel ezelőtti eseményekért és a holnapiakért, és csak az illethető ezzel a névvel, ami egyetemes, egyaránt vonatkozik barátra és ellenségre, egyszerre hatékony nyugaton és keleten, kunyhóban és palotában. Nem az ember eredendő jóságára, az univerzum barátságosságára apellál, hanem arra, hogy jónak maradni, a bizalmat megőrizni mindig jobb, mint elvadulni. Nem az újszerű gondolkodásunk és a hozzáállásunk változtatja meg a dolgok menetét, hanem a dolgok szokásos menetében újszerű lesz a gondolkodásunk és a hozzáállásunk.

Itt az történt, hogy a falu felső végén levő tisztásra kihelyezett szobrok és képek előtt néhány méterre a láva megállt. Az univerzum gondoskodik saját útjáról, de néha azt kéri, hogy puszta tenyereddel tartsd fel a gleccsert, csak egy kis időre, míg újra elbizonytalanodsz, és felismered, hogy milyen remek teste vagy a szent erőtlenségnek. Ennek ellentéte az a sokszor álszent érvelés, hogy ez így igaz, a saját tenyeremmel, és ugyanígy történik majd veled is, csak tedd meg bátran, de ha nem áll meg, akkor nem vagy elég erős, rozoga a hited, tengelytörést szenvedtél… Oh, Irgalom Atyja…!

Ezért történt, hogy említett eset még a lakosokat is megdöbbentette. Ami nem egyedi eset a hitben, sőt, inkább azt mondhatnánk, hogy hétköznapi. A döbbenet, hogy működik. Ha imádkozol, ne aggódj, ha aggódsz ne imádkozz, tartja a mondás, mindennek helye és ideje van. A nagyfesztávú (de mare avengura) önbizalmat mutató magatartás semmi másról nem szól, csak arról, hogy valaki egy koherens történetet épített fel az agyában, amit önhatalmúlag igazolt, mint az angolokról mondta valaki, hogy dolgaikat utólag tervezik meg, és boldogok, hogy minden a tervek szerint történt. Igazából amiatt van a hittel kapcsolatban is annyi frusztráltság, merthogy: a francba, megint nem működött. Holott csak annyit változást kellene: bár hátszázharmincezer napja nem számítunk rá, de volt egyszer egy kenyérszaporítás. Nem csámcsogunk rajta, nem hivalkodunk vele, nem önigazolódunk, hogy mekkora lehetőség, hanem hálát adunk az akkoriak szerencséjéért. És az a baj a történeteinkkel, hogy azokról az a benyomás, vagy az agyunk úgy kezeli, vagy, ami még rosszabb, úgy adjuk elő, mintha menetrendek lennének, holott csupán visszatekintések, utólag elmesélt valóságok, egy pillanatra visszafele élt élet, de nem a jövő ágendája.

Nem arról van szó, hogy választ kaptak a kérdésükre, hanem kérdésük van egy válasz után. Mégiscsak annyit tud előtte az emberfia, hogy történhet így is, úgy is, és a végső kérdés az, hogy készen állsz-e a kalandra, a kihívásra, hogy odatedd a szentjeidet, amidet. Megsérülhetsz, megégetheted magad, csalódhatsz, de a kérdés az, hogy megadod magad, vagy jobban éreznéd magad, ha valamit tennél is közben, az elkerülhetetlen előtt. Sokan mondják, hogy elhagytuk a vallást, mert… A legtöbb esetben viszont a vallás hagyta el az embereket, mert a szent cselekmények, a titokzatos megközelítés helyett egyentanítást kapnak, a vallás átment bizonyosságba, közéleti faktumba, egyszeregybe, katekizmusba. Ahol a sírás még lehetséges, de a vigasz már nem ismert, mert azt a nagy igazságot nem lehet annyira apróra törni, hogy személyes legyen, meg igaz is maradjon – nos, ez történhet velünk hamarosan.
Az imádság szomjúságból fakad, de ez olyan, mint a víz vágyakozása a szomjúságra, ahogy egy középkori gondolat sugallja: vágyakozásunk Isten után Isten vágyakozása utánunk. Mert ha csak azt a történelmet ismerjük, hogy „jött, és elpusztított” az nyomasztó, vagy hogy „rossz emberek ezt tették”, az meg egyenesen elsüllyeszt. Jött a láva, kimentek elébe, vitték szentjeiket. Abban a formában, ahogy az anyagba éppen csomagolva voltak. Mostmár minden rendben. Ha ránkjön, ha megáll, az semmin nem változtat. A szétválasztás, a megkülönböztetés csupán szemfényvesztés és bohózat.

Miután a veszély elhárult, visszaköltöztek otthonaikba, kijavították a földmozgásokban megrongálódott lakásaikat, elhatározták, hogy azon a helyen, ahol az ereklyéket elhelyezték, hálából oltárt emelnek szent közbenjáróiknak. A szent vonalra, az emberi hibahatáron belül, ahogy ennek történnie kell a misztérium esetében. Valahol itt, valahogy így, nem pedig: csak itt és csak így. A szent célokban való egyetértés a hit önszóródásának egyik formája, ami aztán keveredik emberi igéinkkel.
1886. május 19-én éjjel aztán egy újabb kitörés vette útját a város felé. Szabad-e kockáztatni? Valaki emeli az ostyát, a kelyhet, de a szentség erejét ki adja hozzá? Mi van, ha ezúttal nem sikerül, akkor a korábbit is át kell értékelni? Az emberek az akarat mögé bújnak, a szentek a látás feltételeiben vannak? Tudom, tudom, Elvész a nyom, kicsit a Szent Lajos király hídja is, és minden szerelmi történet, a gyanú eloszlatásának bájos játékaitól, a próbatételek rohamain át, az „akkor bizonyítsa be, hogy tényleg szeret” kegyetlen kínzásáig. A városlakók visszavitték a szent ereklyéket arra a helyre, ahol a csoda egyszer már megtörtént, és… másodszor is megállt a láva ugyanott. Illetve ezúttal pár méterrel közelebb jött, elérte a kis szentély falát, de kárt nem tett benne. Mondtuk, hogy a szentség hibahatára létező valóság?

1892. július 9-én újabb lávafolyam közeledett, de végül a település maga nem került veszélybe.

1983. március 28-án robbantásokkal (a történelemben először történt dinamitos beavatkozás) térítették el a láva útját, és a település újra megmenekült. Ettől kezdve a szentek szerepe lecsökkent, attól mg nem fordították arccal a falnak őket, de a robbanóanyag kémiai képletében elég erő mutatkozott ahhoz, hogy őket ilyen esetre többé ne kelljen igénybe venni.

Beszélgetés egy Nicolosiban élő idősebb férfival.
„Érdekes dolgokat mondasz idegen. Messziről jöttél, sokat láthattál, bár vulkánügyben nem szerencsés kioktatni azt, aki közelében él, egészen pontosan rajta. De nem sértődöm meg, itt a láva hátán élve sokmindenről másként gondolkozik az ember. Szóval azt állítod, hogy nem a szentjeink állították meg a lávát a városunk határán, már nem is egyszer a történelem során, hanem ez a… hogy is mondtad? Igen, igen, az, a geológia. Merthogy az olvadt kőzetanyag kémiai összegképletében kevés a szilícium, tehát bázikus, bazaltos, emiatt kevésbé viszkózus. Ha jól értettelek. Érdekes, ez még nem jutott eszembe, de talán senkinek sem itt Nicolosiban, legalábbis a korábbi nemzedékben, ők valahogy a menny abroncsait érezték benne, én is így látom, bár a te magyarázatodat is teljességgel elfogadom. Van azonban valami, amiről azonban jó ha többet tudsz, és ha nem veszed zokon, elmondanék néhány dolgot.

Apám még „pirriaturi” volt, tudod, kőbányász, amiről ti csak múzeumban járva hallhattok, aki nevüket a Nicolosi területen található kőbányákról (pirrere) kapták. Sőt, sokáig afféle „pescatore di lava calda”, aki az áramló lávából „halászott” darabokat, és abból még a helyszínen művészi tárgyakat készített. A turistáknak, természetesen, ugyanis nekünk erre nem volt szükségünk, az udvarunk is lávából volt, nem kellett szuvenírként. Aztán ezt a mesterséget veszélyesnek minősítették és betiltották. Emlékszem apámra, amikor mindezt megtudta. Nem egyből érte a hír, beszéltek már róla, de a szóbeszéd még nem törvény. Aztán amikor kiderült, hogy jövő hónaptól nincs több merítés a hosszú nyelű kanállal (Cazza da missiar), és nem kovácsolhat többé bolo-kat, ő is egy kicsit összement. Persze tisztában volt, hogy a füst és a hőség lassan megöli, de ez volt az élete, nem lehetett attól elválasztani. Mindig menni kellet a friss lávafolyáshoz, nemegyszer menekülniük kellett a hulló kövek és lávanyelvek elől, tudod ez egy kicsit olyan pünkösdies ez a történet, ha hallottál róla. Ami fenyeget minket, abból élünk, mondogatta. Meg azt is, hogy a kő sosem követel tőlünk semmit, mi viszont sokat várunk tőle. Az alternatíva úgy nézett ki, hogy vagy nehéz életet élünk, tele küzdelemmel, vagy egyáltalán nem élünk. Később átment egy másik műhelybe, ahol a modellezéshez használatos lávaport gyártották. A lávakőzetet porrá törték, és csomagolták, amiből nagyon ellenálló modellezőmasszát lehetett készíteni vázákhoz, palackokhoz. Olyan az élet mondogatta, mint a lendkerekes gyerekekkori autóink: ameddig tart a lendület addig tart az út is. Kinél meddig. Mikor korábban valaki gonoszkodott vele, hogy csak a lávát járja, csak annyit mondott, hogy legalább nem teszem boldogtalanná a füvet, amit eltaposok. Nicolosiban, nevetett keserűen, még temetni sem könnyű az embert a kemény talajba, jobb ha minél tovább kíméli ezzel a szeretteit az ember. A halál úgyis csak addig él, ameddig mi. Szokta mondani, hogy a kő teljesen el van foglalva azzal, hogy kő legyen, nem akar ő bántani senkit. Viszont amikor a követ törte, azt mondta mindig, hogy egy kis gyűlölet, jól használva, még jól is jöhet.

Amióta emlékszem, folyton voltak turisták. Télen főként az ország déli részéből jönnek, a szigetekről, Calabriaból, de északabbról is természetesen, de nekik ez a Dolomitokhoz képest nem izgalmas. Nyaranta pedig azok jönnek, akik csak egyszer jönnek erre életükben. Beszélgetnek háborúkról és távoli országokról, hogy ne kelljen semmit mondani önmagukról. Az is igaz, hogy senki sem mond igazat olyan embereknek, akiket valójában nem ismer, és ha mégis, akkor vár valamit tőle. Lehet, hogy egy magánál boldogtalanabb embert akar találni valahogy.

Az olaszok is kissé idegenek, nemcsak a külföldiek. Vigyázunk beszédünkre, ne használjunk olyan szavakat, amiket nem értenek, nehogy félreértsék, de magunk között a mi nyelvünket beszéljük ma is, mi az egyszerű emberek. Olasz anyanyelvű, vagy északi alig ért belőle valamit. De még mi sem értünk minden szicíliai dialektust, van belőlük néhány. Átjáróház volt ez a sziget évszázadokig, egy-egy település valódi közösség volt régen, csak magukra számíthattak.

Hogy mit gondolok a szerelemről? Voltál ugye Pompeiben, és láttad azoknak a szerencsétleneket, tudod, akik vagy betegek voltak és nem volt senkijük, vagy odaütötte egy kő és nem tudtak már elmenekülni, vagy pedig visszamentek saját vagy mások értékeit elhozni. Tudod ugye, hogy egyféle gyantából vannak kiöntve. Amikor a forró hamu betakarta őket, a testük, legtöbbször csontostól, egyszerűen elpárolgott. De a bennük levő víz és zsír, meg egyéb anyag lehűtötte annyira a hamut, hogy megkötött azon a helyen, ahol a testükkel érintkezett, és így őrződött meg testük negatívja. Az utókornak meg csak meg kellett találni az üreget a besűrűsödött hamuban, és feltölteni folyékony anyaggal, ami megkötött. Akarom mondani ilyen volt a szerelem is, egy hiány, amit valaki betöltött, de ahogy én láttam, mindigcsak idegen anyaggal. Ami rendjén van, ha nincsenek hamis elvárásaink. Semmi és senki nem tudta azt úgy kitölteni, hogy eredetileg sejtette az ember, emiatt sokakba beleszakadt a keserűség. A szerelem, amikor valaki otthagyja magát a térben, ezt utána mindig érzed, a gyász pedig, hogy a tér továbbra is ott van, de üresen.

Mi a helyzet a lávával és szentjeinkkel? Hogyha elkezdünk beszélni Istenről, az már gondot jelez, azt, hogy valami már nem természetes, már értelmezni kell, vitatni, keresgélni. Érzéseink és szavaink között amúgy is van egy óriási távolság, és csak végtelen szó tudna Istenről is elmondani valami igazat, mert ha létezik Ő, akkor mi nem tudjuk sem megtalálni, sem megfogalmazni. Baj is lenne, ha csak annyi lenne, amit szavaink lefednek. Mi nem kívántunk soha okok és logikus magyarázatok szerint rendezett világban élni. Szentjeinkkel éppen csak a földet érintettük, egy kapcsolatot a teremtett világgal, hogy ezzel az érintéssel megérezzük és átvegyük akaratát, mozgását. Sokszor éppen az a több és hitelesebb, vele kapcsolatban, ami nem történik meg, vagyis nagyobb hatalommal bírhat megtörtént eseményeknél. Ezért voltak olyan bátrak eleink is, hitüket sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta volna egyik kimenet sem.

Idegenek állandóan kétségeket akartak ébreszteni saját hitünket és gyakorlatunkat tekintve. Ezt gyakran objektív véleménynek álcázzák, de mintha csak az lenne a cél, hogy elbizonytalanítsanak, és az érdekes az, hogy nem tudod felfogni, miért jó az nekik. Előnyük nem származik, de mintha viszketne a szájuk, hogy kifejtsék saját igazságukat. De hát minden helynek van egy saját igazsága, amit pont utazáskor ismerünk fel, vagy legalábbis kellene. Mi például azt szoktuk mondani, hogy próbáld megszeretni ellenségeidet, mert barátaid után ők következnek.

Csak kísérgetjük Istent, mint szerelmesek egymást, de nem látunk olyan messzire, mint gondoljuk, gesztusainkkal próbáljuk becsatornázni a többletet, szívünk lefölözetlen ragyogását. Nekünk ez a vallás sosem volt észkérdés, logika, ahogy mondjátok, sosem volt szándékunk szentjeink hatékonyságát ellenőrizni, ahogy az sem volt benne kultúránkban, hogy próbára tegyük őket, ennélfogva kiábrándulni sem tudunk. Egy történet volt, egy menetrend az élethez, emberi kapcsolatainkhoz. Ez nem arról szólt, hogy a szentek szobrai meg tudják-e állítani a lávát, ami lassan, de legyőzhetetlenül jött ránk. Mi azért tettük oda, hogy múltunk eltörléséhez is köze legyen a hithez. Mennyire másként hangzik, hogy: a lakók kiköltöztek, és végignézték, amint falujukat betemeti a láva. Mint: kipakolták szentjeiket, de azok sem segítettek, a falujukat elborította a láva. Ugye utóbbi mégiscsak más, pedig mintha kettős veszteség lenne, egyrészt magának a településnek a pusztulása, másrészt a szentjeinkbe vetett hit is megsemmisülne. De erre senki nem gondolt, ez csak a mai ember okoskodása. Merthogy nem a puszta megmenekülés, ami számít, hanem az, hogy akár a pusztulásban is jelenjen meg a hitnek valamely aktusa, mert akkor a történet a végtelenhez csatlakozik, és akkor elpusztíthatatlan, akkor is, ha láthatólag kudarcot vall. Akár pozitív, akár negatív lesz a kimenet. Ismered nagypéntek történetét?

Hát ennyi volt. A tanulságot azonban mi is szeretnénk levonni, a magunk módján. Ott folytatjuk, ahol az öreg abbahagyta, azzal a kérdéssel.
Az univerzum, látva hiábavaló erőfeszítéseinket, először mosolyog, majd hahotázik, aztán sír, aztán azt mondja, hogy rendben, akkor megmutatom. És gyógyulások, és szélcsend, és nagy tömeg: „nézzétek, ő meg tudja csinálni!” „Most is megteszed?”- volt az utolsó kérdés. „Hogyne, csak figyelj: Elvégeztetett! Megtörtént!” Valahogy így történt, dióhéjban elmesélve, és a vöröslő gleccser, a láva nyomult tovább. Mégis valami örökre megváltozott. És aki hordozza ennek bizonyosságát, annak nem kell más csoda.
Ezen kívül a lávában is van egyfajta tisztelet és türelem, nem pusztít el mindent, csak ami éghető, ami gyenge lábakon áll. Minden tűzben megpróbált érték végül megmarad, ráadásul eltemetve még sokkal tovább, mint a felszínen. Már nem lesz a mienk többé, de megőrződik időtlen időkig. Ez is számít, nemde?

Az biztos, hogy a vallásos családba születő gyerek nem a nulláról kezdi. Lehet hogy nem fogja követni szülei gyakorlatát, de történhet úgy is, hogy azonosul azzal, a lényeg viszont, hogy lesz egy mintája. Jó, vagy rossz példa, és már megismer néhány praktikát is, miként kezelték elődei a felmerülő nehézségeket. Belemarkolhat a kincsesládába, de végleg be is zárhatja. Életünknek vannak olyan időszakai, amikor súlyos kérdéseket teszünk fel magunknak, a világnak, Istennek. Jó, ha már van néhány kész válasz, akkor is, ha az ember nem tudja azokat használni egy az egyben, vagy csak részt vesz el belőlük, és valami egyedit alkot azokból. A világ kegyetlenségeinek nagy része csak válasz a rosszul felett kérdésekre.

A kétely semmilyen érvényességgel nem rendelkezik, csak annyit jelent, hogy a hitnek egy kísérlete véget ért, kezdődhet valami új, ahogy a napok jönnek egyik a másik után. Egyikük sem ugyanolyan, mint az előző, de attól még a hajnalt nem nevezzük át, jellege sem változik. Kicsit mi halunk meg benne, nézetünk egy darabja, hogy valami másnak adja át a helyét, és erre nem görcsölünk rá, nem pánikolunk, ez egyszerűen csak történik. Abban a pillanatban, amikor Istent véglegesen mag akarjuk rajzolni, ott valóban valami végzetes történik, és abban valóban beleveszhetünk.
Ahogy a láva érkezik, azzal a természetességgel tesszük ki elé szentjeinket. Az az erő, amely mozgatja a forró anyagot, mozgat minket is, azt sem taszigálja látható kéz, minket sem. Itt van és itt vagyunk, körbevesz minket, nem értelmeznünk kell, csak gondoskodni, és annak felső határán, a kimerültségnél kezdődhet a hit is, ha érted. A próba és a bánat csak lelassít a hit ritmusára, ami így is olyan illékony, hogy mire letérdelsz, lehet, hogy már nincs is. Ezért kell újra és újra próbálkozni, naponta többször is. Ha nem akar semmit az ember, amit nem kaphat meg, úgy könnyebb az élet is, a boldogság pedig az, hogy arra vágysz, ami érkezik.

Csak hallgasd a vulkánt, mindegy melyiket, ezt itt, vagy ami a világban, esetleg benned mormol, ahogy a költő hallgatja a fehér papírt, mert Isten úgy mutatkozik, mint a vers, ami megszületik, vagy az élet, ami történik. Törekedj a legtökéletesebb formára, de ne engedd, hogy bárki is megzavarjon véleményével, miszerint nem úgy van az, meghogy hamis, vagy ilyesmi. Az élet az, amit ténylegesen megélünk, és nem az, ami lehetne, vagy kellene legyen. Énekeink ritmusát igazítjuk a szívünkéhez, és nem erőltetjük az ellenkezőjét, talán ezért más egy kicsit az egész dél. Amit mostanság ránkerőltetnek, azzal hamis ritmusra kényszerítik szívünket. Olyannyira felpörgettük már a világunkat, hogy az szó szerint ész és lélek nélkül vágtat már, és az ember nem tudja követni. Úgy vagyunk, mint a régi afrikai emberek, ha elfáradtak, azt mondták, hogy „muszáj egy kicsit pihenjünk, hogy utolérjen a lelkünk”.

Szicília

Áll a sor a reptér beléptetési pontján, valahol Szicíliában. A hangulat ez esetben lényegtelen, érdekesebb dolgok történnek körülöttünk. Megérkezik a szolgálatba egy harmincsok, negyvenkevés szakállas, egyenruhás férfi, és mielőtt felvenné a ritmust, lepuszilózik minden munkatárssal. Nőkkel, férfiakkal. Még néhány rövid mondattal kiengedni délelőttjének minden örömét és terhét, aztán indulhat a szalag és a műszak. Only in Sicily. (OK, van másutt is, de hadd örömködjünk egy ideig, hisz azért Szicília egy kicsit a mienk is, úgy értve történetei, történelme, írói és költői, filmforgatási helyszínei révén).

Amikor viszont szemben áll veled egy szicíliai, és fejét kicsit hátrarántva cuppant egyet, az viszont a szicíliai (görög) „nem”. Fiataloknál lehet ez gond, márha gond ez egyáltalán. Bolondbiztos utasításokat nem kapunk a szicíliaiakhoz sem, mert nincsen olyan, hogy szicíliai, csak egyes életek vannak. Némi egyedi fűszerezettséggel. A globális menzán.

Azonban meg vagyok győződve, hogy az emberi nemben és létrehozott civilizációjában van valami harmónia. Hiszem azt, hogy van egy általános és egységes kapacitás, amit azzal a névvel illetünk, hogy emberi világ. Ha benne valami túlteng, akkor egyúttal valami hiányzik is, és ha valami hiányzik, más módon pótlódik. Ha túlterhelődik érzelmi tekintetben, más területen lesz vékonyabb. „Ne hidd, hogy élheted életed és végezheted munkádat bátorsággal és körültekintéssel, de soha senkinek nem okozol csalódást. Ez nem így működik.” (Oprah Winfrey)

A túl nyájas embernél, a túl elfoglalt, túl okos, elvont gondolkodó, szorgos melós, önfeláldozó anya, áldozatkész férj – van valami hiátus, ahogy a zord megjelenés mögött értékek vannak. Hogy ezekkel a rendkívüli pozitívumokkal és hiányoságokkal adjon ki mindenikük egyfajta harmóniát.

Van ennek a vidéknek egy szürke bája. Nem igazán szeretnék itt élni, mégis vonz, ámde bevallom, van egy kis probléma, Catania, ugyanis nemcsak a válaszokat nem ismerem, hanem a helyes kérdéseket sem. Nem is merem feltenni, mint a bizonytalan szerelmes, aki nem meri megkérdezni társát, hogy mit érez, de nem azért, mert valami rettenetes derülne ki a másik érzéseiről, hanem mert saját bizonytalanságát védi. A jelen hellyel kapcsolatos kérdésekkel is ezért spórolunk, mert tele vagyunk bizonytalansággal, már ami embereket, viszonyokat, gazdaságot, társadalmat, államhatalmat, tájat, időjárást ésatöbbit illet. Mi lehet itt? Milyen lehet itt élni? Hogyan boldogulnak az emberek? Mennyire érzik jól magukat a bőrükben? Akik ide születtek, akik igazán ismerik az itteni életet, vajon ezt választanák akkor is, ha teljesen szabadon dönthetnének, és feltételezzük, minden választási lehetőséget is éppen ennyire? De hát van-e olyan, hogy szicíliai, nemde egyedi mindenki? És van olyan, hogy Szicília, úgy értve: túl a természeti és építészeti környezeten, szélességi fokon? Vagyis létezik-e olyan Szicíliának nevezett entitás, mint a püspöklila vagy az alma íze, amit az emberek java része mégiscsak hasonlóan érzékel? Vagy ez csupán egy név, és mi „nomina nuda tenemus?” És utazunk „össze-vissza, mint a felleg” (Egyed Emese), átfutunk a tájon és a helyiek életét mégcsak megsem érintjük, aztán bőséges fényképeinkkel hazatérünk elújságolni a senkit nem érdeklő hírt: megvolt. Mi volt?

Legtöbb pozitív és közvetlen tapasztalatom olyan esetben volt, amikor nem mentek flottul a dolgok, de fogalmazhatok kicsit bátrabban is: amikor kiszolgáltatott voltam. Ez is úgy van mint tudományban, szépirodalomban, mindennapokban: ha a pózolást, legyen az anyagi, erkölcsi, nem tudod abbahagyni, amikor „valaki vagyok”-ként közelítesz egy helyhez, és nem kíváncsisággal, nyitottsággal, az esetben új, meglepő felismeréseket ne várj, viszont a sokcsillagos szobában, a vacsorával remek szelfiket lehet készíteni. „Ezzel, vagy ezen!” – mondta állítólag a spártai anya fia pajzsára mutatva, amikor az bajtársaival hadba vonult. Nem mondta, de tegyük fel. Milyen dicsősége, méltósága lehetett egy ideig a városban, a hős anya, így emlegették. Amikor végigment a főutcán a boltosok kiálltak üzletük ajtajába, és mélyen meghajolva köszöntötték. Ésígytovább. Aztán hazahozták a pajzson a fiút, és már semmit nem ért sem a póz, sem a kapott tisztelet, a hírnév meg pillanat alatt hamvadt el. A gyász pedig ugyanolyan pőrén tapadt rá, mint bárki másra, nem védte tőle egyetlen rétege sem a dicsőségnek, bókolásoknak. Szavai életének örök fellegei maradtak, amik homályba borították környezetét, de esőt nem adtak.

Ha bőszen közelítünk egy városhoz, egy vidékhez, nagy felismeréseket ne várjunk. Kiszolgálnak ételeikkel, megmutatják vitrinbe gyűjtött kincseiket, kalauzolnak kanyargós utakon, füstölgő hegyekre, de „nomina nuda tenemus”. Percről percre csak enyhül kíváncsiságunk, amivel veszítjük az erőt és a jogot, hogy itt maradjunk.

Néhány író véleménye, nekik ugyanis elnézzük a sztereotípiákat, ahogy a költőknek, hogy csillagokat fogdossanak. Egy csillagásznak már nem.

A hatodik napon Isten befejezte művét, elégedett volt, hogy ilyen szépet alkotott, kezébe vette a földet és megcsókolta…, és ahol ajka érintette a földet, ott lett Szicília. (Renzo Barbera)

Szicíliában, ha valamit tenni akarunk, azt vagy nagy elánnal tesszük, vagy egyáltalán nem. Ezért gyakran nem csinálunk semmit. (Pino Caruso)

A szicíliaiak soha nem akarnak javulni azon egyszerű oknál fogva, hogy azt hiszik, tökéletesek, hiúságuk erősebb, mint a nyomorúságuk. (Giuseppe Tomasi di Lampedusa)

Vegyünk egy bármilyen jellegű (politikai, társadalmi, kulturális, technikai vagy egyéb) problémát, és adjuk oda két olasznak, hogy oldja meg: az egyik Milánóban, a másik Szicíliában lakik. Egy nap múlva a szicíliainak tíz ötlete lesz a probléma megoldására, a milánóinak még egy sem. Két nap múlva a szicíliainak száz ötlete lesz a probléma megoldására, a milánóinak egy sem. Három nap múlva a szicíliaiaknak ezer ötlete lesz a probléma megoldására, a milánói már megoldotta. (Giuseppe Tomasi di Lampedusa)

A család a szicíliaiak állama. (Leonardo Sciascia)

Szent Ágota ünnepe Cataniában (Festa di sant’Agata), hát nem tudom, de ha az alábbi három mutató határozna meg egy ünnepet, a vallási ünnepek között talán az első helyet is megszerezhetné: létszám, helyiek részvételi aránya és az öröm spontaneitása.

A hármasoltár – Tre Altarelli

1776-ban épült egy három árkádos kis szentély a település felső végénél, mára kissé elhanyagolt, ahhoz képest, hogy egykor a lakók szívének közepén volt. „Tre Altarelli”, a város három védőszentjének szentelt vallási emlékhely, Páduai Szent Antalnak, a Kegyelmes Szűzanyának (Santa Maria Delle Grazie) és Szent Antal apátnak, aki nem más mint az eredeti Remete Szent Antal, akinek életéről jóldokumentált legendák születtek, ahogy mondani szoktuk. 

Készült az 1766 április-májusi kitörés emlékére, vagyis hogy a várost megszabadították szentjei attól, hogy a láva ismét betemesse. Az említett esemény után mintegy 10 évvel, az önkormányzat közreműködésével, állították ezt a három árkádos kis edikulát, és sokáig nagy volt a forgalom előtte. Ezért csak előtte, mert a lávamező volt mögötte. Ha meghallgatunk egy helyi lakost, aki valamennyire még érintett, javarészt ma is nagy tisztelettel, áhítattal beszél róla. Szembenállva a szentéllyel, balra Páduai Szent Antal, középen Szűz Mária, jobbra pedig Szent Antal apát. Ma már nincsenek a legjobb állapotban ezek a festmények, meg kell jegyezni, de nem fűzöm tovább ezt a gondolatmenetet. Hogy miért éppen ekkorára épült, arra egy másik, két évszázaddal későbbi példát hoznék. Philipsnél 1982-ben dönteni kellett a CD méretéről, hamár a technológia végre meglett. Úgy gondolkoztak, hogy férjen fel rá Beethoven IX. szimfóniája. Akkoriban ehhez egy 12 cm-es hordozóra volt szükség. Ez lett a CD mérete. Valahogy így alakulnak a méretek.

A városba vezető bekötőutat is úgy építették, hogy az a Tre Altarellinél végződjön. Itt kezdődött a falu, jóllehet itt ér véget. Itt kezdődik a történelme, a megértése, lentebb csak a jelene van. Járda persze nincs, ami elég jellemző ez itteni utakra, utcákra. Nehéz volt megtisztítani a kemény lávától a területet egykor, és úgy is maradt, amint egykor, félig-meddig kézi erővel megépítették.

A következő évszázad is hozta a veszélyt, mondhatni menetrendszerűen, 1886. május 19-én éjjel egy újabb kitörés vette útját a város felé. A városlakók visszavitték a szent ereklyéket arra a helyre, ahol a csoda már egyszer megtörtént. Aggódva figyelték a láva közeledését, és május 27-én, mindenki ámulatára, a „Három oltár” felé tartó lávafolyam, miután éppencsak megérintette az oratóriumot, megállt, fő ereje elvonult kelet felé, és a település ismét megmenekült.

1892. július 9-én szeizmikus rengések jelezték, hogy valami következik, a lakosok felkészültek. Másnap egy masszív pliniuszi felhő (ahogy ifjabb Plinius írta a Vezúv hatalmas 25-35 km magas kitörési felhőjéről: olyan mint egy itáliai fenyő – mandulafenyő) emelkedett, és az Etna oldalát két nagy sugárirányú törés szakította fel. A déli törésvonalon ömleni kezdett a láva, a folyam el is indult Nicolosi irányába, végül nem érte el a települést, viszont külterületének egyrésze így is elpusztult. Az aktivitás megszakításokkal december végéig tartott. A kitörés következménye néhány kráterkúp volt, valamint egy 8 kilométer hosszú és 1-2 kilométer széles fekete lávafolyam a település határában.

Nicolosi lakói a korábbi évszázadokban gyakran jártak imádkozni a szentélyhez. Aztán változott a világ. Időközben a javuló gazdasági körülmények miatt az egész település kezdett más arculatot ölteni: a megmaradt földeken a legjobb minőségű gyümölcs és szőlő termett, amelyet szekerekkel Cataniába vittek eladásra, akárcsak a rekettye ágait zsúpokba kötve. 19. sz. végén már éledezik a turizmus is, idegenvezetők kísérik az érdeklődőket, öszvérekkel szállítják fel a hegyre a batyut. Emléktárgyakat készítenek a lávakőből, bányák nyílnak, ahol elkezdődik az üzemszerű termelés. 1935 – felavatják a Sapienzia menedékházig (1900 m) vezető utat. Egyre több tehetős turista érkezik, vendéglátó helyek nyílnak, sok cataniai vesz itt lakást, hétvégi házat. A gazdasági növekedéssel együtt gyorsult a világ, és természetesen annyi minden más is változott, de tény, hogy a nicolosiak kezdenek elfelejtkezni a Három oltárról, illetve szentjeikről, akik, állítólag, többször is megmentették településüket.

Nicolosi

Jelmondata: SUBRIDENS OCELLUS CIVITAS FERVIDO MONTIS IGNE FACTA (A hegy eleven tüze által ragyogó drágakővé tett város. A hegy eleven tüzéből épült város )

Egykor szétszórt házak, később falu, ma város. Nicolosival kapcsolatban a „város” és „falu” a szövegben szinonimák. Ebben a városban nem kellett a hétfejű sárkány, sokkal közvetlenebb és nyilvánvalóbb történelmi eseményekkel és geológiai jelenségekkel tudták illusztrálni a szorongást, az aggodalmat és a rettegést. És azok, akik disztingválni tudnak érzelmek között, könnyebben megbirkóznak az élet kihívásaival, úgy egyáltalán, illetve a vonatkozó érzésekkel, egészen konkrétan.

Nicolosi benne a Via Martiri d’Ungheria (Magyar mártírok utca – 1956), egyik sarkon egy pizzéria, benne a Totó és a nők (Totò e le donne) c. filmből vet idézettel, Filippo Scaparro lovag képével illusztrálva, aki a Mario Monicelli rendezte film főszerepét vitte. Ma a pizzéria falán szereplő idézetet Svédországban szexizmus címén levetetnék (én azt mondom jogosan, de ez a szicíliai nők dolga), az épületet lebontanák, a helyét eldózerolnák, só és sakál, szóval ahogy a történelemben olvassuk, bár abban is van csúsztatás. Le sem merem írni. Lényeg, hogy ez Szicília, bár a donnák azért javarészt átvették az őket megillető helyet, de talán még nem tartanak ott, ahol azok a hölgyek, akik a komoly alkoholizálási kultúrával rendelkező vidékeken az ötvenes éveikre lepusztuló férfiak mellett élnek. Nem erkölcsi kérdés ez, hanem élő organizmusok általános törvénye, ami nem más, mint a vitalitás.

A Párducban még egyértelműen állt a patriarchális világ (elsősorban, de nem kizárólag a háborúk következménye), és ez nemcsak Garibaldi korára, tehát regény jelenidejére, hanem az író idejére is valamelyest vonatkozik. A regény megjelenése (és megírása is!) ugyan az ötvenes évek, de Giuseppe Tomasi di Lampedusa élete a két világháború közti időhöz kötődik, a regény pedig kissé a háború utáni depresszió lenyomata is, amiről például Vittorio De Sica, talán még Salvatore Quasimodo is szinte mindent tudott, de utóbbi ebből szinte semmit nem árult el. Viszont, ugyan kissé kívülről, de Márai Sándor is javarészt hozzáfért, és amit aztán elénk tárt, mondhatni felejthetetlen módon. Ötvenes évek közép-délje (Nápoly) Márainál megvan.

„Mi leopárdok és oroszlánok voltunk, viszont akik a helyünkre lépnek, azok sakálok, hiénák lesznek, és mindannyian, leopárdok, sakálok és juhok, továbbra is a föld sójának hisszük magunkat.” „Ha azt akarjuk, hogy a dolgok úgy maradjanak, ahogy vannak, akkor a dolgoknak meg kell változniuk.” „Mivel valakiért vagy valamiért meghalni jó, ez benne van a dolgok rendjében, de fontos tudnia az embernek, hogy kiért vagy miért hal meg.”  Giuseppe Tomasi di Lampedusa

Nicolosi az Etna lejtőin fekszik, Európa legmagasabb aktív vulkánjától délre, különböző piroklasztikus kúpok között, amelyek közül a legfontosabbak a Monti Rossi és a Mompileri hegy. A település területe felnyúlik a vulkáni építmény tetejéig, és a városban van az Etna Park székhelye. Az Etna kapujaként is emlegetik.

Hogy miért éppen Nicolosi lett az Etna kapuja, az javarészt titok marad. Talán az itt levő szerzetesi közösségek, talán a szőlő, talán a szeszély. Adatszerűen azonban úgy kezdődött, hogy Mario Gemmellaro, a híres vulkanológus, a 19. sz. elején, 2942 méter tengerszint feletti magasságban épített egy kis házat, a déli lejtőn, és Nicolosi lett a leszállási útvonal. Rendszeresen tanyászott a menedékházban, közel akart lenni szenvedélyéhez, a vulkánhoz. Ez lett az első menedékház az Etna kürtőjének közelében. Később megszállhattak benne lelkes túrázók és kutatók is. Hét évvel később egy másik, nagyobb és kényelmesebb ház épült, ugyanezen az oldalon. Ezzel beindult az Etna rendszeres megfigyelése, amiből később az Osservatorio Etneo lett. Ez jótékonyan hatott pl. a környék közoktatására, Nicolosiban 1821-ben kisegítő iskolákat indított. Előbb volt ilyen itt, mint Cataniában.

1860-tól Nicolosi az újonnan született Olasz Királyság része lett, emlékszünk a Risorgimentora és Garibaldi vörösingeseire. A „marsalai ezrek” között négy magyar is volt, köztük Türr István és Tüköry Lajos. Utóbbi Palermo ostromakor megsebesül, majd néhány nap múlva sebe elfertőződött és meghalt. Sírja Palermóban, a San Domenico-templomban van. A XIX. század közepétől Szicilia nagyjait ide temetik, afféle pantheon, és ha emlékezetem nem csal néhány éve volt egy azonosítási eljárás, amiben ismét igazolódott, hogy az ő teste nyugszik a megjelölt helyen, ahová kétszeri áttemetés után került. Kétnyelvű emléktábla viszont az eredeti temetési helye, a Szent Antal templom egyik bejáratánál található.

A győztes csata után aztán Türr István vezetésével egy maroknyi csapat átszeli Szicíliát, Palermoból Cataniába érkeznek, 1860 nyarán. A hegy lábánál, Nicolositól délre, Paternonál vonultak Cataniába. Már nem találkoztak ellenállással, de Türr Istvánnak és csapatának döntő szerepe lesz nemsokára a volturnói csata megnyerésében, akárcsak az Éber-dandárnak. A névadó újságíró volt, ebbéli minőségében keveredett az eseményekbe, de a szicíliai hadjáraton még nem vett részt. Türr Istvánnak szerepe volt abban is, hogy, mégha katonailag csalárd módon is, de a Genovaból kihajózó kis csapat legalább némi kézifegyverhez jusson (Orbetello), mielőtt Marsalában partra száll, felszabadítani egész Itáliát. Éber Nándor élőben tudósított a Genovai elindulásról: „Ami a tervét illeti, az egészről még gőze sincs (mármint Garibaldinak). Egyelőre két gőzöst béreltek, és ezekkel akarnak leutazni… Egészen vaktában mennek, még jó tervrajzok sincsenek. Ma találkoztam az Öreggel (Garibaldi), és némi tanácsot adtam neki. Ők Trapani mellett akartak kikötni, mintha az kevésbé lenne szem előtt, mint Palermo környéke. Én azt javasoltam, hogy Mazara és Girgenti közt valamelyik öbölben kössenek ki, és innét egy nap alatt a hegyekben lehetnek… Ők ma este akarnak indulni, és az egész város telve a tervükkel, mindenki erről beszél. Majd szólhatnak egy-két szót a szerencséről is, ha sikerül a tervük.”

Azért felemelő élmény ilyen történeteket hallani, az ember keble dagad, mégha ez személyesen tőle semmilyen áldozatot sem kívánt. Mások hősiessége, és maradjunk is meg ezen a szinten, de ebbe a történetbe, az olaszok szabadságharcába mégiscsak volt honfitársaink által tudunk kicsit közvetlenebbül bekapcsolódni. Micsoda emberek! Mások szabadságáért áldozták életüket! És Garibaldi megemlékezett róluk, Tüköry-t személyesen búcsúztatta! Aztán szigetére (Caprera) visszavonulva, kissé rezignáltan töltötte élete utolsó időszakát, pontosabban 22 évét! Ismerjük mondását, miután látta, hogy hányan igyekeznek learatni a babérokat: „Milyen kevesen voltunk az elején, és milyen sokan maradtunk a végére!” Nem mellesleg: a másik két magyarnak csak a neve maradt fenn, többet nem tudni róluk.

Más kérdés, hogy a magyar emigráció évtizedekig karddal és tollal gyengítette az osztrák erőket, utóbbi módot úgy értve, hogy a külföldi közvélemény egyre osztrákellenesebb lett, pl. az angol, az említett Éber Nándor révén, aki a The Times tudósítójaként komoly szerepet játszott abban, hogy az angolok, méghacsak távolról is, de az olaszoknak szurkoljanak az osztrákok ellenében. Aztán jött az első világháború, amikor ismét fegyvertásakká váltak az osztrákok és a magyarok, és akkor már jól jött volna az osztrák hírnév és katonai képesség, illetve némi angol és francia szimpátia is. Kasszandra-hatás így is működik. Fél évszázad látványos fejlődését a háború tönkretette, és ehhez bizonyos mértékig mindkét fél hozzájárult.

 Végre elkészül az Etnához vezető út, amit II. Ferdinánd már 1837 jóváhagyott, és azt is elfogadta, hogy róla nevezzék el. Majd egy évszázad múlva így is történik, 1935. október 21-én III. Viktor Emánuel király adja át. Ezzel Nicolosin át vezet a vulkánhoz a fő útvonal, vagy ahogy máig emlegetik, Nicolosi lett az Etna kapuja. Ma a Via Ferdinandea a 92-es tartományi út fő szakaszát képezi, amely áthalad az 1900-as kvótán a Sapenziánál, és onnan ereszkedik Zafferana Etneába.

Az évtizedek alatt aztán Nicolosi folyamatosan fejlődött, a cataniai lakosság nyári üdülőhelyévé és az Etna csúcsára vezető út főállomásává vált. Zárjuk azzal, hogy azért a Tre Alterelli ma is kiemelt turisztikai látnivaló.

Néhány állomás a település történetéből

1536 márciusában heves vulkánkitörés elpusztította Nicolosi és Mompilieri legelőinek és erdőterületeinek, szőlőbirtokainak egy részét. A láva maga alá temette a San Leone kolostort és a közeli termőföldeket, illetve a település egyrészét. Az említett kolostorból mára csak a kolostor nevének emléke maradt meg, amely az idők során átöröklődött, és ezeket a földeket Santu Liu földjének nevezik, és a név ugyanaz mint a San Leone, csak szicíliai nyelven.

A San Nicolo kolostor is megsérült. A láva betemette a nagy ciszternát, amely a szárazság idején víztárolóként szolgált, de az épületek egy része is kárt szenvedett, bár nem drasztikusan. Alig egy évvel később, 1537. május 11-én újabb katasztrofális kitörés következett be, de a települést ez már nem érte el. Viszont a kihűlt lávát a vegetáció lassan telepíti be, a megélhetés ezek után hosszú távú projekt. A bencések végül feladták. Az 1536-os és 1537-es kitörések, majd az 1542-es földrengés, valamint a rablók folyamatos támadásai arra késztették San Nicolo, a településnek nevet adó kolostor szerzeteseit, hogy elhagyják a helyet, és 1558-ban, a montecassinói elöljáróik engedélyével beköltöztek Cataniába. Érdekesség, hogy bő évszázaddal később a cataniai kolostort is „megkóstolta” a láva, az emlékezetes 1669-es kitöréskor. Úgyhogy azt követően kezdték a mára látványossággá vált kolostori komplexumot, a templomot és a könyvtárat felépíteni, de az Cataniához tartozik, ami most nem témánk. Az elhagyott Nicolosi-i épületük ma az Etna Park igazgatóságához tartozik. Később azonban egy másik bencés közösség települt az északnyugati lávamezőre. Cu lassa u vecchiu cu u novu, sa chi lassa ma nun sa chi trova. (Aki úgy dönt, hogy változtatni akar, az tisztában van azzal is, hogy nem tudja, mit hoz a változás.)

Időközben a lakosok újjáépítették a települést, kijavították a megmaradt épületeket, és az új építés trendje azért valamelyest a völgy fele mutatott. Felépült az első, a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelt anyatemplom is, amelyet később az Etna 1669-es kitörése betemetett, és ma a Via Martiri d’Ungheria és a Via Catania kereszteződésénél lévő épületek alatt található. Megható, vagy megrázó, hogy is mondjam, hogy egy eltemetett falu, egy vulkáni eredetű bazaltba temetett templom felett járunk.

1669

Február 25. és március 8. között heves földrengések rázták meg a vulkán délkeleti oldalát, komoly károkat okozva Nicolosi lakóépületeiben. A lakosok (más környékbeli települések lakosaival együtt) hónapokig nem mertek házukban aludni. Utána meg… A birtokukra viszont kijártak, ahogy nagymamám mondta: eljött a szüret ideje, de rajtuk volt a front, ígyhát az aknazsinegek között kellett leszedjék a szőlőt. Meg novemberben átkeltek gyalogosan az elaknásított Maroson, másnap pedig egy újabb egészséges fiút szült. Mégsem volt hajlandó odabiggyeszteni az élet elé a „nehéz” jelzőt.

 A földrengések után egy repedés megnyílását, belőle pedig hamarosan lávaömlést észleltek. A repedés az 1200-as szintnél kezdődött, és mondjuk úgy, hogy a fő kráter irányába húzódott, a Monte Frumentóig, 2800 m tengerszint feletti magasságig. Ez még közvetlenül nem fenyegette Nicolosit (700-750 m), de a repedés iránya feléje mutatott. A vulkáni kúp felsőbb részein már javában ömlött a láva, és az egész déli, délkeleti oldalon állandósultak a földmozgások.

Március 11-én egy újabb repedés nyílott, és ez már az azóta eltűnt Monte Fusaraig húzódott, ami tulajdonképpen közvetlenül a település fölött állt. Este pedig már elkezdett ömleni a láva is, de egyelőre kissé nyugati irányba, úgyhogy március 13-án Malpasso városát (ma Belpasso) temette be. A lávaömlés azonban elkezdte felépíteni a Monti della ruina-nak (Romhegy) nevezett ikerkúpokat, amit aztán később Monti Rossinak (Vöröshegy) neveztek (van egy kis huzavona, hogy Grossi – Russi – Rossi hogy és miként), Nicolosi legnyugatibb lakóházai közelében, és a lávafolyás keleti irányra váltott.

Március 25-én az addig nyugalomban lévő központi kráter hatalmas robajjal hirtelen összeomlott, majd nemsokkal később a kürtőt eltömítő anyagot a vulkán hevesen a levegőbe dobta. Félelmetes volt, amint elmondták. Ilyen tűzijáték és rettegés mellett, március 25-28 között a Monti Rossiból ömlő láva teljesen maga alá temette Nicolosi települést, a keleti rész néhány házát leszámítva, (és folytatta előrenyomulását, …március 29-én elérte Misterbiancot, amiből csak a harangtorony maradt meg, de arról később szólunk).

 A lávaömlés június 11-én állt le, utána még hetekig sütött a talaj, és elképzeljük a lakosokat, akik szó szerint földönfutókká lettek. A környező dombon húzódtak meg, otthonukból kimentett vagyontárgyaikkal. Campofranco herceg (a spanyol király helytartója) Fenicia Moncada új központjában kívánta a falu lakóit letelepíteni, de a nicolosiak ezt visszautasították. A herceg megenyhült, és megengedte, hogy az eredeti település helyére (tkp. fölé) építkezzenek. Mivel a falu keleti részén néhány ház épen maradt, azok támpontul szolgáltak, és azoktól indulva minden család a korábbi lakása fölé építkezett, abból a kőből, ami a kijelölt területen fellelhető volt, tehát a megkötött lávából. Utóbbiból tényleg nem volt hiány a környéken, főként 1669 után. 1670-1674 között újjáépült a falu. Rá néhány évre, 1676-ban közigazgatási autonómiát is kapott, 1681-ben pedig 844 lakossal Nicolosi végre teljesen autonóm közösséggé vált, kivéve a jogi ügyeket. Felújították a keleti részen levő templomot, az egyetlen vallási épületet, amely nem szenvedett komolyabb kárt 1669-ben.

 A kitörés az egyik legfélelmetesebb volt emberemlékezet óta, legalábbis errefele: a lávafolyam 122 nap alatt 850 méteres tengerszint feletti magasságból indult, és mintegy 15 km hosszan, egészen a tengerpartig, Cataniáig jutott. A kibocsátott láva mennyisége mintegy 950 millió köbméter. Végül 15 falu és Catania egy része semmisült meg, részben a várost is elöntötte, az Ursino-kastélyt körülvevő falaknál állt meg, miután másfél négyzetkilométernyi új területet épített ki a tengerparton. A város víztározójaként működő Nicito-tó végleg eltűnt, az Amenano folyót pedig nagyrészt betemette. Modern városrendezések javarészt eltüntették a láva nyomát, de több helyen észrevehető még, a leglátványosabb persze az Ursino-kastély falainál.

Az 1669-es kitörés idején kísérletet tettek a Malpassót fenyegető lávafolyam elterelésére, ez volt az első dokumentált ilyen jellegű beavatkozás. Egy csoport férfi, akik az erős hőség ellen valamiféle bőrruhába öltöztek, ásókkal, csákányokkal próbáltak utat nyitni a lávacsatorna előtt, hogy az inkább nyugat felé áramoljon, ne öntse el településüket. Az akciónak végül Paterno lakói vetettek véget, akik attól tartottak, hogy az áramlás esetleges új iránya őket sodorja veszélybe.

1983. március 28-án ismét heves kitörés történt. A keletkezett lávafolyam sífelvonókat, az Etna felvonóját, éttermeket és néhány szállodát is érintett. A világon először vetettek be robbanóanyagot a láva útjának elterelésére, és végül ezúttal a falu meg is úszta. A láva egyébként 131 napig fenyegette Nicolosit.

Van egy vulkanológiai múzeum is a településen, érdemes megnézni, az Etna in Miniatura, 2002-ben nyílt meg, korábbi gyűjtemények összevonásával, így is ismert: Volcano House.

Az Etna déli szárnyán felvezető ösvények a Rifugio Sapienzáig szintén Nicolosi területéhez tartoznak. A „Királynő ösvénye” Anjou Eleonórára emlékezik, aki a bencés kolostor lakója volt egy ideig, 1341-ben, és ugyanezen év nyarán itt is hunyt el.

Életrevaló fák

Nem egyszerű kérdés a vegetáció visszatelepítése, illetve a természetes visszatelepülés. Nem témánk ez, de két fásszárú növényt mindenképpen érdemes megemlíteni. Nem véletlenül lettek ezek az Etna jelképei, mindenekelőtt az első.

Az Etna-hegyi rekettye. Szicíliában és Szardíniában endemikus cserje, ami akár fává is növekedhet, ahol napos, nyílt területet talál, és természetesen talajt is, de nem kell neki csernozjom. Fiatal korában a cirókra hasonlító, keskeny, tűlevelek jellemzik, amelyek hamar lehullanak, seprűszerű ágakat hagyva maguk után. Az életkor előrehaladtával a cserje zöldes kérgű (ha van nedvessége), formás kis fává fejlődik, amely 8 méterre is megnő. A végágak hajlamosak „leszomorodni”, és borsóvirág-szerű, sárga, jázminillatú virágai vannak.  –15°C-ig ellenálló, tehát jól bírja az etnai légkört.

Az etnai nyírfának világos törzse van (a száraz talaj miatt nincs elég zuzmó a törzs megtelepedéséhez), amelyet a törzsén különleges, szem alakú rajzolatok jellemeznek. Különösen az Etna északkeleti oldalán, 1450 és 2000 méter között található, és az erő és az újjászületés szimbóluma: valójában egy úttörő faj, amely megköti a talajt, előkészítve azt a következő faj számára.

A San Nicolò bencés kolostor

1359-ban létesült, amolyan ispotálynak. A 14. század folyamán a kolostor fejlődésével párhuzamosan Nicolosi falu is fejlődött. A mezőgazdasági és pásztortevékenységet folytató lakosokok a kolostor közelében telepedtek le, így egy igazi falusias település jött létre az elszórt házakból, amely a Nicolosi nevet vette fel. (A környéken is gyakran előforduló „piano” elnevezések a sík, általában vízszintes felületre utalnak „pianura” vagy „altopiano”. Az üzleti életben és folyamatokban „tervet” jelent, de az más terület. Automata fordító akár így is adhatja: „Van valami síkod holnapra?” Lehet másként is fordítani, még direktebb. Állítólag azt a bibliai mondatot, hogy „a lélek ugyan kész, de a test erőtelen” – gépi fordítással angolról oroszra, majd visszafordíttatták, és az jött ki: a vodka jó, de a hús romlott.)

A kolostora területet borító jellegzetes vöröses homokos talaj (rena) miatt kapta a San Nicolo la Rena nevet. A vörös szín az Etna lávájának vastartalmából származik, ami egyébként nem minden kiömlési pontra jellemző. Azt is hallhattuk, hogy a vörös szín a magas hőmérsékletű láva miatt van. Hát… 1545-ben, mint említettük, a szerzetesek áttelepültek Cataniába, ahol megalapították az új San Nicolo l’Arena kolostort (La Rena, l’Arena), amit később az 1669-es kitörés érintett, és onnan költöztek aztán a mai helyükre. Ami fantasztikus építmény, elképesztő gyűjteménnyel, de ez most nem témánk, az Cataniaról szóló beszámoló trágya lesz.

A kolostor számos illusztris személyiséget vonzott, például Anjou Eleonóra királynőt, II. aragóniai Frigyes feleségét, később pedig Blanche navarrai királynőt, aki hosszú ideig tartózkodott itt. Úgy tűnik, hogy éppen Bianca királyné – aki időközben a Szicíliai Királyság régenshelyettese lett – nicolosi jelenléte segítette a lakosság összetartását az 1408-as pusztító kitörés idején.

Etna

Nem vagyok büszke rá, pedig ultraibolya és egyéb is volt, ami nehezítette, pl. éjszakai gyaloglás, amikor az orrom hegyét sem láttam, mondjuk az már komoly távolság, ahhoz azért már fény kell, és egy enyhe ködben is elveszíthetem :)))

Ez a látogatás felesleges volt, elismerem, amolyan szórakozás, mint egy luxusjachtozás, enélkül is élet az élet. Nagyon megterheltük a bolygónkat, városainkat, a turisztikai célpontok már mellben szűknek bizonyulnak. Vagy pocakban… Őrült tempóban éljük fel tartalékainkat, mert megtehetjük. A luxus az, ami felzabálja a világunkat, és nem az elektromos autó fogja megmenteni.

Van gyalogút az Etnára Nicolosiból, de van két probléma is: javarészt megkötött lávát át vezet (a „megkötött”-ről csak én érzem, hogy felesleges volt leírni?).  A kétezres évek hozadéka. Elég friss tehát, a lényeg, hogy a bakancsodat szétszedi, és nem szabad elesni, amire pedig ezernyi esély van. Ez is bazaltorgona, csak micro sípokkal, és orgonál, aki rátérdel. Másik gond az, hogy este kell indulni. Ha van jó társaság, ez a gondok közül már ki is húzható. Kerékpárral is sokan nekivágnak. Ez a közlekedési eszköz délen igen alacsonyan rangsorolt a közlekedési hierarchiában, a SUV-személyautó-motor-kismotor-sün-galamb sorozatban az utóbbi kettő közé sikerült magát felküzdenie, hétvégén már előzi a tüskés emlőst, ill. a szavak tartalmi sorrendjét tekintve így helyesebb: emlős tüskés :). Tehát nem saját épségünk, hanem a másik biztonsága miatt fékezünk – kategória. OK, persze hogy ez túlzás…:)

A közlekedés egyébként sajátos, nem először járok Szicíliában, de a kisbuszban, ami bevitt a reptérről, ismét előjött az „emlékeztető szorongás”, egy amolyan „Isten hozott Szicíliában”-jellegű, hogy tudjam, hol vagyok. De a sztereotípiák még kártékonyabbak a lelkünknek, úgyhogy hanyagoljuk ezeket. De azt azért nem értem, hogy miért kell maximumra feltekert gázzal indulni a zöld lámpára minden motornak, hogyha tudják, hogy a következőnél úgyis meg kell állni, mert némely idealista úgy gondolta, hogy a zöld hullámnak nevezett közlekedési jelenség itt is működni fog. Délen a szoftver már nyugati, a hardver komótosabban adaptálódik, vagy fordítva.

A 2021. február 16-án a vulkán délkeleti kráterében bekövetkezett mintegy 50 kitöréssel az Etna magassága elérte a 3357 métert. Úgy saccolják, hogy legmagasabb korában 3600 m magas is lehetett. És egykor nulláról kezdte! Sőt, nagyon-nagyon régen mínuszból (tengerszint alól) indult.

A 2021-es kitörések jelentős mennyiségű piroklasztikus anyagot és lávaréteget halmoztak fel a délkeleti kráter kúpján, ami utóbbi időben az Etna négy csúcskrátere közül a legfiatalabb és legaktívabb, emiatt a vulkán körvonala át is alakult. Néhány évig tehát a délkeleti kráter pereme lett a magasabb, lehagyva idősebb testvérét, az északkeletit, amely 40 évig viselte „az Etna csúcsa”, vagy legalábbis legmagasabb pontja címet, lévén hogy nem csúcsban végződött. 2024 júliusában viszont a La Voragine vette át a stafétát a maga 3369 m-es magasságával. Ki tudja már ezt követni? Heti Közlönyben jelzik a változásokat, de a bejegyzések inkább szakembereknek valók: https://www.ct.ingv.it/index.php/monitoraggio-e-sorveglianza/prodotti-del-monitoraggio/bollettini-settimanali-multidisciplinari.

Az Etna szakszerűen meghatározva egy komplex pajzsvulkán, amely fölött egy rétegvulkán, a jelenlegi építmény (az elmúlt 15 000 év kitörései) található. Magassága az időben állandóan változik, ahogy egyébként a vulkánok szoktak, sokáig tartják alakjukat, aztán egyszerre, vagy részletekben, de átalakulnak. „Plus ça change, plus c’est la même chose.” (Jean-Baptiste Alphonse Karr)

A pajzsvulkánok javarészt effuzív (kibocsátó, mármint magmát) kitörést produkálnak, de az Etnának vannak a stromboliánus epizódjai is, azaz erős robbanásokkal kísért kitörések és kibocsátások. Lávája folyékony, mégis viszonylag gyorsan megszilárdul, és kémiai összetételénél fogva a sokkal lassabban halad előre, mint a hasonló típusú, de kissé más összetételű lávák.

Az eurázsiai lemez legmagasabb aktív vulkánja, a magassági jelzőhöz gyakran a „legaktívabb”-at is hozzáadják, de az aktivitás volumenére a Stomboli pályázik.

Gyakori kitörései az idők során olykor mélyrehatóan megváltoztatták a környező tájat, és sokszor veszélyt jelentettek a lejtőin idővel kialakult településekre. Átmérője több mint 40 kilométer, alapkerülete pedig körülbelül 135 km, területe 1265 km2, ami két és fél budapestnyi terület, Vagy öt, a táj szerkezetéből adódóan, de ezt nehéz lenne kiszámítani.

Az Etna meglehetősen összetett szerkezetű, szóval nem olyan, mint amilyennek a Google maps-en kinéz, legalábbis kisebb nagyításban. Az idők során számos vulkáni építmény alakult ki, amelyek sok esetben később összeomlottak, és helyükre új kitörési központok léptek, azokat építették fel a következő kitörések, vagy éppenséggel teljesen lerombolták. A vulkán központi egységében, tehát csak a központiban, mintegy 300 kitörési kúp azonosítható. A terület mérsékelt szeizmikus kockázatnak, valamint lehetséges vulkáni rengésnek van kitéve. (Csúcskráterek: La Voragine – Víznyelő, Bocca Nuova – Új kürtő, Északkeleti kráter, Délkeleti kráter és Új Délkeleti Kráter, szóval van választék, ha mondjuk szépségversenyre kerülne sor). 1892-ben Émile Chaix geográfus által készített topográfiai térképen az Etna csúcsán még csak egy kráter, nevezetesen a Gran Cratere volt, tulajdonképpen 1964 óta alakul folyamatosan a vulkán mostani karaktere.

Nagyjából 1000 méteres tengerszint feletti magasságig tart a lakott és művelt terület, az erdős területek felső határa kb. 1500 méter. Lejtőinek nagy része az azonos nevű természeti park részét képezi. A keleti és déli lejtőkön erősen urbanizált, a nyugati oldalon vadabb és kopárabb, ahol a „sciare” (a helyi szicíliai kifejezés az összefüggéstelen vulkanikus scoriae-ra, amolyan vulkanikus durva tömbökből álló kihűlt lávamező) dominál, különösen az északi lejtőn. Kevésbé urbanizált, de szelídebb megjelenésű az északi lejtő, ahol Linguaglossa felett javarészt összefügő erdők vannak. A keleti lejtőt a Valle del Bove uralja, ami egy gigantikus omlásvölgy, aminek szélén sűrű erdők nőnek.

1292 m magasságig, a Sapienzia parkólóig lehet busszal felmenni, ezek Nicolosiból és Cataniából indulnak. Van itt menedékház, vendéglátóegységek, és kiosztják a védőfelszerelést azoknak, akik feljebb kívánnak menni. Következik a felvonó (Funivia dell’Etna) egészen 2500 m-ig. Eddig gyalog is fel lehet jönni, egyéni ütemben, kijelölt turistaúton. Onnan Mercedes jeep-ek visznek 2700-2900 m-ig, a Torre del Filosofo-ig, ahonnan már csak gyalog és kizárólag idegenvezetéssel lehet fölmenni a Bocca Nuova-ig, vagy az Északkeleti kráterig.

Télen hó van, amely a legnagyobb magasságokban szinte nyárig kitart, de mint mondják, egyre rövidül a síszezon.

Az éves átlaghőmérséklet a hegy alján 13-14 °C, a csúcson 2-3 °C között alakul. Elkoszolódott hófoltok egész nyáron megmaradhatnak. Néha alig látszik a hó a lapilli-réteg, hamu és vulkáni homok alatt, de attól még ott van, és a felső szakaszon ilyeneket minden évben lehet találni.

Kitörések

350 000 és 200 000 évvel ezelőttieket azért érdemes megemlíteni, mert a rendkívül folyékony láva akár 50 m-es lávaágyak kialakulását eredményezte, amelyek maradványai a központi vulkáni építmény délnyugati részén, 300 és 600 m tengerszint feletti magasságban látható. Mára impozáns teraszok maradtak belőlük.

70 000-55 000 évvel ezelőtt, a nyugatra tolódott vulkáni kúp összeomlásával alakult ki a Valle del Bove hatalmas, mintegy 1000 méter mély és öt kilométer széles omlásvögye. Valle del Bove (Ökör-völgy) nélkül nincs Etna. Ez az alacsony felbontású kiadványokon is térképezhető méretű völgy a vulkáni kúp és a tengerpart között.

Az elmúlt 15 000 év intenzív és folyamatos effuzív tevékenysége kialakította a ma látható központi masszívumot.

A kitörések meglehetősen szoros időközönként általában gázmentesítéssel és vulkáni homok kibocsátásával kezdődnek, amelyet aztán forró állapotában meglehetősen folyékony láva kibocsátása követ, ami viszonylag gyorsan szilárdul, amint elkezd valamennyire hűlni. Néha előfordulnak olyan stromboliánus időszakok, amelyek látványosságuk miatt látogatók tömegeit vonzzák a világ minden tájáról. Ilyenkor érdemes távol maradni. Illetve nem is engednek fel turistákat.

A „stromboliánus” jellegű kitörés, mérsékelt, de folyamatos aktivitást jelent, időnként erősebb és látványosabb kibocsátással. Vulkanikus tüzijáték.

Utóbbiak a közelmúltban megállapították, hogy a vulkán idővel ciklikusan felfúvódási (duzzadási) jelenségeken megy keresztül, amelyeket defláció (leeresztés) követ, amely néhány hónaptól néhány évig terjedő időszakon keresztül tarthat. Ilyenkor a vulkán magassága néhány méterrel megnő, majd visszaesik. Elképesztő micsoda erők képesek egy ekkora hegyet így mozgatni!

Az Etnának számos kisebb, különböző magasságokban elszórtan elhelyezkedő oldalsó kitörési nyílása is van, ezeket adventív krátereknek nevezik, amelyeket az idők során számos oldalsó kitörés hozott létre.

A történelmi emlékezetben a leghosszabb kitörés 1614. júliusában kezdődött és tíz évig tartott. Elképzelhetetlen mennyiségű lávát bocsátott ki, milliárd köbméter nagyságrendűt. Tény, hogy 21 négyzetkilométert borított be az északi lejtőn a magma, ami után a vulkán délre és nyugatra tette át fő tevékenységi területét. A kráterek mintegy 2550 méteres magasságban keletkeztek, és ezeknek a kitöréseknek sajátossága még, hogy lávabarlangok egész sora jött ekkor létre.

Emlékezetes kitörések (amikről eddig nem volt szó)

„A természet akasztós bíró” – tartja egy régi mondás, ehhez vulkánokról értekezve nem is kell komment.

1669-ben történt a legismertebb és legpusztítóbb kitörés, mint szó volt róla, 122 napig tartott, és mintegy 950 millió köbméternyi lávakibocsátással járt.

Csak röviden emlékezünk meg egy településről, nevezetesen Misterbiancoról, ami eredetileg a mostanitól északabbra feküdt, és az 1669-es kitörés során elpusztult.

Az 1669-es kitörésből származó láva tüzes ölelésbe zárta a kisvárost, elborította a házakat, gyakorlatilag mindent eltörölt. Csak a templom harangtornya látszott ki a láva alól, maga is megrepedezve, és pár év múlva, egy földrengésben az is összedőlt. A 2000-es évek elejéig csak ez az apró rom emlékeztetett az egykori településre. A várost eközben a völgyben, kissé lejjebb, Cataniához közelebb építették újjá. Az egykori helyét a torony romjai miatt „Campanarazzu”-nak nevezték.

Aztán kőbánya nyílt a közelben, és a kitermelés előrehaladtával, a torony ismert romja mellet viszonylag ép szerkezetű épületre bukkantak. A munkálatokat leállították, és szakemberek segítségével kiásták a templomot, amelyik csodálatos módon, belül szinte teljesen épen maradt. Úgy értve, hogy ami nem volt éghető anyagból. Az apszis, a mellékoltárok és egyéb szerkezeti elemek kerültek napvilágra, a néhol 15 méteres lávaréteg alatt. A hatalmas erejű lávfolyam 1669-ben körbefogta a templomot, lassan föltöltötte, majd azonmód be is fedte, de nem pusztította el. Ahogy a láva lehűlt, kívülről megszilárdult, belül pedig légbuborékok keletkeztek. Így, paradox módon, a láva éppenséggel megvédte az épületet külső légköri hatásoktól.

Ráadásul a templom első része még a normann hódítás után épült, a 13. sz. elején, de később többször kibővítették. A 15-16. században épült templom a reneszánsz művészet egyik utolsó tanúja Kelet-Szicíliában. Turisták célpontja lett, akik látni szeretnék a csodát, hogyan egy ilyen törékeny szerkezet ellenáll ilyen pusztító eseménynek. Campanarazzu az egyetlen ismert eset a világon, amikor lávafolyam alól mentettek épületet, emlékeztetőül Herculaneumban és Pompejiben vulkáni hamu alól ásták ki az épületeket, és az egészen más sűrűségű anyag, illetve másként is települt.

1928-ban, november elején kezdődött a 20. század legpusztítóbb kitörése. Néhány nap alatt Mascali városát teljesen eltörölte a föld színéről.

Az 1971. április 5-i kitörés 3 050 magasságban kezdődött lávaölés egy hasadékból, amely a vulkanológiai obszervatóriumnak és az Etna kötélpályájának megsemmisüléséhez vezetett. A kibocsátott láva mennyisége 75 millió köbméter volt.

Az 1981-es kitörés március 17-én kezdődött, és igen fenyegetőnek bizonyult: néhány óra alatt a hasadék 2550 méter magasságból 1140 méterre lehúzódott. A kiáramló, nagyon folyékony láva elérte a vasútvonalat, és az egyik ága mindössze 200 méterrel Randazzo település előtt állt meg. Alcantara folyó partjáig folytatta útját, és féltek, hogy tönkreteszi a festői és termékeny völgyet, de a láva 600 méterrel előtte megállt.

1983-ban 131 napig ömlött a láva, síközpontokat, éttermeket, egyéb turisztikai objektumokat pusztított el, többek között a kötélpályát ismét, illetve több szakaszon a 92-es tartományi utat. Ekkor történt az első kísérlet a lávafolyam robbanóanyagokkal történő elterelésére. A művelet részben sikerült, de a kitörés is nem sokkal később véget ért.

1991. december 14-én kezdődött a 20. század leghosszabb kitörése (473 napig tartott), amikor a délkeleti kráter alján, a Valle del Bove irányában, 3 100 m és 2 400 m tengerszint feletti magasságok között, egy törésvonal keletkezett. A láva Zafferana Etnea fele tartott, útjába 234 m hosszú és 21 m magas gátat emeltek, amely két hónapig ellenállt a lávafront nyomásának. Aztán végül további beavatkozások mentették meg a várost, és amikor a kiömlés leállt, 850 méterre volt a lávafolyam a város szélétől.

Ez a technika később a 2001-es kitörés során a Sapienza menedékház és az Etna Sud turistaállomás megmentésére tett kísérlet során is hatékonynak bizonyult, de csak a lávaáramlás lassításában, az időnyerésben, mivel nem tudta teljesen feltartóztatni a folyamot.

Áldozatok

Általában az Etna kitörései, bár nagymértékben pusztítanak területet, településeket, de a vulkán karaktere és a lassú lávamozgás kíméletes az emberi életekhez. Az Etna kitörései a dokumentált, több mint 2000 év alatt összesen 77 áldozattal jártak, bár történhetet néhány olyan haláleset is, amit nem jegyeztek fel a krónikák.

1689 márciusában 4 ember hunyt el a Valle del Bove területén, akiket a lávafolyam elejéről lezuhanó tömbök zúztak halálra, miközben az áramlás előrenyomulását közelről, és mint kiderült rossz helyről figyelték.

1843. november 25.  A legtöbb áldozattal járó esemény. Egy hirtelen gőzrobbanás, amelyet valószínűleg egy áramló láva alatt rekedt víztest azonnali elpárolgása idézett elő, 59 emberrel végzett. Érdeklődők, helyiek, mentésben résztvevők és kíváncsiskodók követték a láva útját Bronte városának közelében. Ezt az eseményt az említett neves vulkanológus, Gemmellaro jól dokumentálta.

November 25-én a „folyékony tűz” már elérte a völgy alsó részét, betört a megművelt földekre, betemetett patakokat és kutakat. Amikor áthaladt egy nagyobb víztározón, a benne levő víz a hő hatására hirtelen felforrt (gőzrobbanás), és több méteres körzetet beterített olvadt lávával és forró kövekkel, megölve azokat, akik a közelben voltak. Az a kitörés november 26-án ért véget, miután 52 millió köbméter magma ömlött ki.

1929. augusztus 2-án 2 fiatalembert megölt egy hirtelen robbanás az északkeleti kráternél, amelynek okai ismeretlenek. Lehetséges, hogy az ok és a lefolyás hasonló volt az 1979-es illetve a 1987-es eseményekhez, amik már jól dokumentáltak.

1979. szeptember 12-én 9 turista meghalt és többen megsérültek egy hirtelen robbanás következtében a Bocca Nuovánál. Bár a robbanás okairól és mechanizmusáról viták folynak, az eseménynek komoly kihatásai voltak az Etnára vonatkozó idegenforgalmi gyakorlatra. Ez elsősorban a védőfelszerelést, a kötelező idegenvezetést jelentik.
1987. április 15-én a délkeleti kráternél hirtelen bekövetkezett robbanás 2 turistát megölt és többeket megsebesített. Akárcsak 1979-ben, ezúttal is a vulkán nyugodtnak látszott, miután hat héttel korábban véget ért egy nagyobb magmás kitörés.

Az 1995-2001 közötti csúcskitörések során több olyan esemény is volt, amelyek csak azért nem követeltek áldozatot, mert senki nem volt a közelben, rossz időjárás miatt, vagy mert éppen éjszaka történt. Más esetekben inkább csodának tűnik, hogy nem történt halálos kimenetelű esemény, mint például a délkeleti kráterben 2000-ben lezajlott 66 paroxizmus-sorozat során.

Az 1928-as kitörés elpusztította Mascali falut. 1971 óta 1971-ben, 1979-ben, 1981-ben, 1983-ban, 1985-ben, 1989-ben, 1991-1993-ban és 2001-ben kitörések anyagi károkat okoztak, és 1971-ben, 1979-ben, 1981-ben és 1991-1993-ban lakossági központok kerültek komoly veszélybe. Az 1950-es évek vége óta a déli szárnyon épülő turisztikai létesítmények sokkal sebezhetőbbé tették ezt a területet a kitörések következményeit illetően, ugyanis nagyon sok turista tud egyszerre fent lenni. 1958-ban megépített drótkötélpálya 1971-ben megsemmisült, majd alacsonyabb magasságban újjáépítették, 1983-ban ismét részben megsemmisült, 1985-ben tovább károsodott, majd újjáépítették, 2001-ben ismét részben megsemmisült. Újjáépítették…

Nicolosi lejtőit legutóbb a 2001 nyarán bekövetkezett kitörés rongálta meg, amikor egy lávafolyam elpusztította a felvonó érkezési állomását és a Rifugio Sapienzától mindössze néhány méterre lévő szervizközpontot. A Piano Provenzana lejtőit 2002 őszén érte el a lávafolyam.

Az Etna aktív vulkán. A Strombolival ellentétben, amely örökös aktivitásban van, és szemben a Vezúvval, amelynél a hosszú nyugalmi és rövidebb kitörési időszakok váltják egymást, az Etna folyamatosan dolgozik, valamelyik kráteréből eregeti a füstfelhőt, de viszonylag kiszámíthatóan, kitöréseit sosem követte piroklasztikus ár. Meglehetősen szoros időközönként kitörésbe, néha robbanásszerű kitörésbe kezd, amely általában egy gázmentesítési és vulkáni homok kibocsátási periódussal kezdődik, amelyet aztán kezdetben meglehetősen folyékony láva kibocsátása követ. Néha vannak strombolianus időszakai. Az elmúlt években az Etna csúcsterülete megváltozott, folyamatosan átalakul. A 2024-es állapot szerint öt aktív krátere van (Délkeleti kráter, Új délkeleti kráter, Bocca Nuova, Voragine, Északkeleti kráter).  A legfiatalabbnak tartott kráter, az Új Délkeleti Kráter, az évek során többször is kitört, és vulkáni hamukibocsátással járó paroxizmusokat produkált.

Az Etna állandó célpontja a vulkán és annak megnyilvánulásai iránt érdeklődő turistáknak, mivel a világ azon kevés aktív vulkánjai közé tartozik, amelyek könnyen megközelíthetőek. Vannak ugyanis erre szakosodott idegenvezetők, akik biztonságosan felkísérik a látogatókat a csúcskráterekhez.

Az Etna alkalmas alpesi síelésre, sífutásra, snowboardozásra. Ha van bőséges hóesés, a két síállomás (az egyik a déli, a másik az északi oldalon) általában december közepétől késő tavaszig nyitva vannak. Mindkét síközponttal előfordult, hogy a lávafolyás tönkretette.

Az ókorban az Etnát Hadrianus császár is meglátogatta, és a legenda szerint itt halt meg Empedoklész filozófus is, bár ez nagyon vitatott. Miszerint a vulkán kráterébe vetette magát, hogy felfedezze a vulkán tevékenységének titkát. Kíváncsi ember volt az biztos, de az is, hogy ez csak legenda róla.

Arthur király, hol ne lenne jelen, a legenda szerint az Etna hegyében épült várban lakik, amelynek rejtett bejárata a hegyet átszelő számos titokzatos barlang egyike. Egy angol legenda szerint I. Erzsébet angol királynő lelke az Etnában lakik, mivel állítólag egyezséget kötött az ördöggel, cserébe a királyság irányításában nyújtott segítségéért.

Béke Királynője Szeplőtelen Szíve Mária Szeplőtelen Szíve a Belpasso szikláján

Említsük meg azt a zarándokhelyet is, ami Belpasso település utolsó városi agglomerációjától mintegy 600 méterre létesült, miután 1986. május 11-én, egy 15 éves fiúnak állítólag megjelent Szűz Mária.
Ahogy a hír elterjedt, egyre többen mentek oda, mára kész zarándokhellyé nőtte ki magát a hely, Belpasso és Nicolosi között.