Amit mindenképpen el kellene kerülni
Ablain-Saint-Nazaire – Notre Dame de Lorette
Katonák soha nem halnak meg. Azaz nem katonák esnek el, vagyis nem pusztán katonák. Abszolút katonát az élet nem ismer, ezt mi gyártottuk, hogy a fájdalmat, a gonoszságainkat, vagy mások szenvedéseit eltartsuk magunktól. Érző lények, igen, ők halnak meg. Nők, férfiak, ha úgy tetszik. Testvérek, fiak, barátok. Tanítók, cselédek és szomszédok. Na igen, ők valóban törékenyek, képesek megsérülni, és meghalni. Ők mentek szembe a puskatűzzel, és szempillantás alatt távoztak, vagy hosszas haláltusával, keserves szenvedéssel múltak ki a világból. Hogy aztán katonahősökként éljenek tovább.
Az I. világháború frontvonalain az erkölcsi irón nemigen fog, bár ezzel lehet vitatkozni. Mármint hogy melyik fél, melyik oldal, melyik szereplő volt a jó és melyik a rossz, ha így egyszerűbb. Ki volt az angyal és ki az ördög, ha végletesen szembeállítjuk egymással a pólusokat. Nem a kompetencia-tükör homályos, hanem ilyenek a történelmi tények, hiába is próbálkozunk, hogy a veszteseket mégiscsak és mindenáron cinkeljük, és ezzel a harci zaj elültét követő úgynevezett békék ellentmondásait is megválaszoljuk, a veszteseket megalázó helyzetbe hozó történelmi szereplőket pedig feloldozzuk a gonoszság, a rosszindulat vádja alól. Úgy értve valamennyit.
A történetk értelmezéséhez másik megoldás lenne a mítosz vagy a fikció, de ezek mégiscsak túl durvák és átlátszók lennének, ezért kénytelenek vagyunk a tényekkel operálni, és elengedjünk annak kezét, aki más úton kíván menni. Ismeretes az is, hogy fegyveres konfliktus esetén az egyik fél pozitív minősítése automatikusan kárhoztatja a másikat, és viszont, mert végzetes és tragikus szembeállás esetén csak így lehet, ahol visszafordíthatatlan folyamatok zajlottak, úgymint élet-, szabadság- és területvesztés, javak pusztulása. Számunkra az események a történelemhez tartoznak, és abban is szeretnénk tartani.
Úgy történt, ahogy történt, és értelmetlen kérdés, hogy vannak-e véletlenek, vagy hogy mindez azért történt úgy, amint megtörtént, mert az emberek, mindenekelőtt a döntéshozók így akarták, vagy pedig irracionális erők, és személytelen hatások nyomán alakultak a folyamatok pontosan úgy, amint alakultak. Az utókor dolga alázattal elfogadni az elődök választását, megoldásait, fejet hajtani az előtt ami, és ahogy megtörtént, és ebben a főhajtásban nem egyetértés, nem is elismerés van, hanem a tények tudomásulvétele. És önismeret, tisztelet, empátia, miegyebek. Nyilvánvaló, hogy a történelmi eseményekkel kapcsolatos „tények” eléggé képlékenyek, de most ezt ne részletezzük. Elfogadjuk tehát, hogy ők úgy tudták tenni, amint tették, azzal a történelmi látással, bölcseséggel, ami számukra megadatott.
Mindemellett akár azt is megengedhetjük, hogy legyenek véletlenek, irracionális válaszok, fekete hattyúk, kiszámíthatatlan erők, félreértésből, téves információból levont rossz következtetések. Legyenek, viszont semmi jelentésük, karakterük sincs, és az történik velük is, mint a tavalyi kövér hópehellyel, mely csendes hullásban bomlott le arcomon. Akárcsak a „mi lett volna, ha…” minden árnyalata. Személytelen erők, hatások, csak a króniákba kerülhetnek, de a szívekbe nem. Bármit őrzünk a múltból, a történelemből, azt csak személyi karakterrel felruházottként ismerjük, a jelentése már más kérdés.
„Felség, hamarosan Sarajevóba érkezünk…” Ő császári és királyi fensége, pontosabban, de a szárnysegéd praktikusabbnak látta lerövidíteni a bevezetőt a történelem egyik markáns fejezetébe, a gyanútlanság könnyű, sármos jegye alatt. A legenda szerint, ami ugye nem más, mint tekintélymentes, hitelesítetlen beszámoló, és ilyeneket bőséggel találunk a tárgyalt korszak eseményeivel kapcsolatban. Mellesleg szólva a tényeknek mindig is nagy a hajlandósága, hogy visszafejlődjenek mítoszokba, ugyanabból az okból, amiért privát múltunkról mi is folyton konfabulálunk.
Az sajnos nem legenda, hogy a Birodalom említett egykori elöljárója talán méltatlan volt arra tisztségre, amivel apokalipszis nélkül kellett volna levezényelni a fáklyás felvonulást a puskaporos hordók között, és aztán akinek akarnok gesztusai miatt is történt, ami történt. Vagyis a formai követelményeknek megfelelő, utasításokkal kezelhető, de alapvetően szünet és vég nélküli pusztítás és szenvedés, amiről szólunk.
Természetesen nemcsak rajta múlt, azzal azért tisztában vagyunk, dehát a végkimenetből élünk és ítélünk, és az uralkodás sosem kényszerpálya, főként annak abszolutisztikus vonásokat hordozó változata. A Birodalom és népei összhangjának fikciójával így sikerült az adott korra, időre korlátozott terve, pszichés és intellektuális lehetőségei szerint, amiket nagyfokú formai, üres eleganciával prezentált, hogy valami azért mégiscsak történjen. Így kezdődött a „lábak dübörgése, képek tumultusa”, a Birodalom vége, és egyes elöljárók még megpróbáltak ennek a végnek is tartást és értelmet adni.
Az empátia fölfele nem működik, és ebből sok ellentmondás születik, megannyi értetlenség egykori életekre és maiakra vonatkozóan, és ebből fakadnak torz ítéletek, demonstrálva az emberi apparátus tökéletlenségét, egyszersmind megértetve azt is, hogy mindez minket sem kerül el, nem tehetjük, hogy a történelmen kívül maradunk, amolyan semleges, könnyű pozícióban. Talán rossz ponton is akarunk csatlakozni, és mi már a befejezett eseményeket járjuk körül, mint egy ravatalt, mindamellett bőszen, hivalkodóan és képmutatóan, és a mi időnk szabályai szerint ítélünk, amikor már nincs döntési kényszer, sérelem, a valóság is kiszivárgott az eseményekből, sőt, maga az idő is, bizonyos értelemben, hiszen „időérzék csak ott létezhet, ahol a valóságnak való alávetettség van”.
Ha már itt vagyunk, vesztegessünk pár szót még rá, pedig most egyáltalán nem témánk, dehát az alattvalóknak is van szíve, és azt mondják, hogy még a mímelése is megindíthatja az igaz együttérzést. Trónörökösünknek gyermekkora óta nem volt egy kis belső csendje, amikor nem zakatoltak gondolatai, méghozzá birodalmi gondolatok, amikor bár önmaga láthatta volna saját magát olyannak, amilyen valójában volt, a finom vászon és a bíbor számunkra érthetetlen pompáján kívül. Vagy rámutathatott volna egyetlen érzésre, amire azt mondhatta: ez az enyém. Vagy átelmélkedett volna egy csendes estét, és a szempontok kimerülése után, talán már jóval éjfél után eljusson a felismerésre: ez az én érzésem, gondolatom, tervem. Legyetek segítségül az én erőtlenségemben! Vagy aki csak megérezhette volna egyszer is egy párna alázatát, és ekként gondolhatott volna rá, elvárásainak és jogosultságának halmazán kívül. Ezzel szemben egy 19. századi forgatókönyvet rekvirált és próbált átírni, saját szempontjai mentén, ami ugyan a kor szerint elfogadható volt, de a kapcsolatos borzalmak előzetes feltárása nélkül látott neki, amiért mégiscsak személyes felelősséget visel mindenért, ami történt.
Akkor azt mondod, hogy nincs a világon olyan szituáció és olyan személy, olyan tisztség és élethelyzet, amikor/akire a „felség/fenség” szó jogosult lenne. És ezen kívül van még néhány hasonló huncutság. Császár úr, trónörökös úr, kissé furcsa, de annál fentebb nem kellene menni, ha nem szeretnénk engedni, hogy beáramoljon a világba, az emberi kapcsolatokba a hierarchia és az emberi minőség gondolata, a gyanú és a félelem szelleme. Lebegjen ez az emlékeztető minden nép és kor, minden személy és tisztségviselő szeme előtt, akik/amik ellentmondásban vannak azóta is valósággal. Aztán jön, mert végül eljön az is, a bécsi Tegetthoffstraße 2. szám alatt álló kapucinus kriptában való elhelyezés, mondhatni egy érzéssel kezelt válság, a maga különleges ceremóniájával (van, aki nem ismeri?), és akkor azt mondod, hogy mégiscsak érdekes ez a világ, gazdag, és nem érdemes nagyon korán ítéletet kívánni, mert vannak olyan fordulatok az életben, hogy ihaj. Egészen tanácstalanná tesz, nunc movens, nunc stans, most mozdul, most áll, a mozdulat megfagy, az örök pedig kimozdul.
Lehullottak a falevelek (először), ahogy a császár ígérte :(((, de neszüket hetedhét határban ezúttal senki nem hallotta, az aktuális hősies csörtetések miatt, amik sokkal nagyobb léptékű változást ígértek, mint az ismert természeti jelenség, az enyészet évről-évre megismétlődő, tipródó pepecselése színek és neszek fedezékében. Ha nincs aki hallja az ősz búcsúzó szöszmötöléseit, attól még megtörténik minden, és még az esetben is koherens mintákba rendeződik minden porcikája, ha azt senki sem látja. De ha se nem látja, se nem hallja senki, és még egyetlen őszi libabőr sem hitelesíti, akkor a természeti ébredés, madárdalos és gazdag nyári időszak úgy távozik, mint aki sosem tartozott ide, tulajdonképpen meg sem történt, mint egy személy, akit sosem szerettek. Előbbi esetben a búcsúzó évszakok egyszerűen fedezetlen, tetsttelen múlt idővé lesznek.
Aztán jöttek a frontról a kézzel írottak, katonai cenzúrával, ahogy ilyenkor szokás, és időnként a postások csak szekérrel győzték kihordani a táviratokat, amiken a tényt, hogy az „őszinte részvét”-nek valóban köze van a borzalomhoz, a bajtársak könnyei pecsételték meg, amíg még volt abból nekik, és amíg még könnyből voltak a könnyek, és nem hóléből, hegből és haragból. És jöttek a hóembert pihentető nagy, hideg téli éjszakák, a mély ágyúdörejjel ébren tartott hosszú esztendők, amik már csak értelmet próbáltak adni a korábbi áldozatoknak, és mindez újra és újra a folytatás fő okává vált. A fél kontinens gyászba borult, mintha az éjszaka vaskos fekete hullámai ragadtak volna tartósan a nappalokban, és abból szőttek maguknak igen tartós öltözetet a népek. Lövészárkok szelték át a határokat, mint ráncok az emberi arcot, és egyaránt az eljövendő búcsúzásra figyelmeztettek.
A pipacsok pedig csak nőttek rendületlenül Flandria felzaklatott mezein, hiába pusztították a még mindig reménykedő flamand gazdák és a cél tévesztett ágyúgolyók, ők szolidárisak maradtak gyökereikhez, és még mindig ragaszkodtak relatív szépségükhöz. Szabályos és önző mintákba rendeződés kényszere nélküli megjelenésükkel, katonai nyelven szólva: kósza rendetlenségükkel és jelentéktelenségükkel, emlékeztettek az élet törékenységére és mulandóságára, amire ugyan nem volt szükség és nagy igény sem, tekintve hogy az elmúlás sokkal nagyobb léptékekben volt jelen, mindenfele, amerre a tekintet fordult. („Amerrea, amerrea, amerre a Nap leszáll…”) Csakhogy az ő kis életük nem zárta ki senki másét, és mint gyengéd virágokon, rajtuk volt állandóan, elfogadottan a visszavonhatóság jegye. A világ megannyi szépségéből már csak ez a haszontalan virág maradt, félelmetesen emlékeztető pirosságával, a világ esetlegességének kiváló jelképeként. Aztán végre eljött az első csendes tél, amikor igazi fehér csend szállt alá a feldúlt tájra, a hóesés pelyhenként hallgattatta el a fájdalmat, és mint jó szomszéd a bajban, már neki is látott újradefiniálni tájat és emberi sorsokat. Nagy igyekezettel, mintha tudta volna, hogy a kohókban már izzanak az újabb dörejek, és pusztító gondolatok készülnek megint felhajtani az életet. A világ sztereotípiái a békéről máris nagy ütemben kezdtek elkedvetlenedni, a rideg valóság bevett sémái megerősödésének mértékében.
Az I. világháború frontvonalain az erkölcsi irón nehezen fog, bár ezzel lehet vitatkozni. Mármint hogy ki volt a jó és ki a rossz, ha így egyszerűbb. Ki volt az angyal és ki az ördög, ha végletekig fokozzuk a témát. Nem a kompetencia tükör homályos, hanem ilyenek a történelmi tények, hiába sasszézunk, nem tudunk kitérni előlük, és a fikció túl durva és átlátszó lenne. Mint említettük.
A katonai nyelvezet viszont jegyzetelt, szorgalmasan, legalábbis mindazt, amit a frontszülte nagy zajban hallani lehetett. Néha pozitívan, máskor elmarasztalóan, már ami reánk vonatkozik, de ebből megtudjuk, ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy Doberdón ük-, déd- és nagyapáink honvédő háborút folytattak, ugyanis az a terület akkoriban a Monarchiához tartozott, és nem az ő dolguk volt azon elmélkedni, hogy miként került oda, azaz akkor még: ide. Hogy okkal-e, joggal-e volt a Monarchia része a rétorománok, szlovénok, (délbajor nyelvjárású) németek és olaszok lakta vidék, és hogy miként, mennyiért, érdekében, céljából, miegymás…, és az ma sem a mi dolgunk, mikor emlékezünk, ahogy nem volt a nevezett időben nemcsak a bakák, de még a parancsnokok dolga sem, és hogy mennyire kellett volna tudniuk őfelségeiknek, hogy a határok létesítését nem feltétlenül követi összhang. Aki ott elesett, hős volt minden kritérium szerint, a csalafinta interaktív földrajz szerint is, az események kronológiai hibahatárán belül. Még az a hadvezér is az volt, aki – bizonyos megoldásaik miatt – a taljánokról azt állította, hogy huncut egy nép. Ami ugyan nem volt igaz, mert nem a nép volt olyan, csak országának néhány önző módon gondolkozó ura, és ismét jeleskedhettek a bersaglierik, akik, ha jól emlékszem, később kapcsolódtak be a doberdói harcokba, ahová most egyáltalán nem akarunk eljutni, az másik fejezet lesz, D.v. Ezúttal csak éppen összekötjük a helyszíneket, és korba integráljuk a tárgyalt történteket. Nagy-, déd- és ükanyáink meg csak varrták önkéntes munkában a paszományt, és vitték a családi gazdaságot férfiként, azaz fizikailag, lelkileg agyonterhelt törékeny nőként, amire egyébként – nagyon helyesen – a közelmúltban megváltoztatott himnuszok is utalnak (osztrák és kanadai: „hős fiak” helyett „minden hős”).
Továbbra is mellőzve az erkölcsi ítélkezés eszköztárát, megemlítjük, hogy országunk akkori szövetségese, Németország, pardon, a Német Császárság, az országok területét elég szabad felfogásban értelmezve manőverezgetett a Francia Köztársaság területén. Amit katonai nyelven agressziónak neveznek. Amennyiben nem folyószabályozási ügyben vonult le a teljes hadsereg a Somme völgyébe, rövid alakizás után, teljes hadifelszereléssel, és a hangoztatott szlogenektől is eltekintünk. „A jobb szárnyra figyeljetek, a jobb szárnyra…!”- mondta állítólag még halálos ágyán is a megszállási terv készítője, akinek személyazonosságát kegyeleti okok miatt mellőzzük 🙂 Lehet, hogy eredményesebbek lettek volna, ha így fogalmaz: a francia bal szárnya figyeljetek, a bal szárnyukra! 🙂 De a leghelyebb az lett volna: „Üljetek a s…en!”
Próbáljuk csillapítani elménk háborgásait, jóllehet az események alakulása tragikus felhangokat hordoz, és még így, még most is hideg szellő kúszik a gallérunk alá, ami nem is a jelenből, hanem a jövőből érkezett, az események valós idejéhez képest legalábbis, ami számunkra, akárhogyis nézzük, mégiscsak már elmúlt.
Hiábavaló minden törekvés, ami a németek akcióját mosdatni kívánja, látszólag örökölt sérelmek kielégítésének nyomasztó szükségével, de az bizonyos, hogy a német-francia ősi rivalizálásból, a legutóbbi hadi események után, még maradt annyi frusztráció, hogy tisztában volt vele mindenki: lesz még egy mérkőzés, egy nagy haláltánc, amibe beleölelik a kamarádokat is, a látszólag el nem kötelezett népeket pedig függővé teszik, hadd jelenjenek meg ők is az apokaliptika adatbázisában. És azzal is, hogy a kezdéshez kell egy ürügy, és aki kezdi, az bizony előnyben lesz, de ha úgy alakul, akkor meg hunyó.
Úgy alakult.
Németek ezirányú ténykedése a mai napig látható a Somme vonalán, pl. Amiens városában és környékén (Péronne-nál még inkább, Limában pedig még annál is inkább :)), de mondjuk úgy, hogy ez igyekezetüknek nem várt következménye, és nem eldöntött szándékuk volt, azaz időbeliségben konkrét, de kazualitásban csak következmény. Viszont alapvetően és magyarán szólva: a német katonaságnak nem volt ott keresnivalója, hacsak az agresszió kezdetét nem kívánta egy időbeli fikcióval igazolni, mint nagyhatalmak szegény országokban folytatott katonai kalandozásaik során szokták: nézzétek, a nyomorultak visszalőnek!
Katonai értelemben a németek agresszorok voltak tehát. De, hangsúlyozzuk, ez katonai helyzetkép, és nem erkölcsi minősítés, viszont az lehet belőle egy béketárgyaláson. Szövetségeseink voltak, és ez katonáéknál és béketárgyalóknál azt jelenti: együtt viszik el a balhét, az idő már nem diszkreditálja a szándékot, sem az elesettek sokasága, sem könny vagy jámborkodás. Hiába nem voltak Magyarországnak hódító szándékai, apróbb korrekciókat leszámítva, mondjuk néhány anyajegynyi a földrajz arcán… A béketárgyaláson nem lehettek egyedi opciók, arról nem is beszélve, hogy igazából béketárgyalások sem voltak, vagyis nem béketárgylások voltak azok, dehát tetszettek volna háborúzás helyett a pillangógyűjteményt bővíteni, mert akkor az még úgy ment. A történelmi döntéseket, a helyszíneket és a következményeket jól ismerjük, amelyekből aztán sok frusztráció, megannyi legenda született, ránk szabadított temérdek mítoszt és fájdalmat, és évtizedekig ment a „magyar canceling” az utcákon, mialatt a gyárakban szabadon nyomorgatták a dolgozókat, ami sokáig nem is került a figyelem előterébe, de aztán kisvártatva mégiscsak az ő karakterükön keresztül aktualizálódott a történelem.
Gengszterfilmekben mexikói felállásnak nevezik, amikor mindenki mindenkire fegyvert fog, ilyenkor nagyon udvariasak, mi több: előzékenyek és megértőek egymással a felek, és olyan átlátható rend van, meg izzadt csend, mint a vasárnapi ebédnél, amikor mindenki jóízűn kanalazza a húslevest. Persze a kettő különbsége ég és föld, bár fogalmazásban vannak közös elemeik, utóbbi ugyanis a családi béke, az előbbinek felnőttkori neve: világbéke, – amelyik a katonai elrettentésen alapul, nem papírokon, jámborságon, vagy „légyszi, ne…”- esdeklést befogadó szívességen, vagy poézisen, miszerint fortéllyal, okossággal, metaforával végül össze lehet rakni a valóságot.
Visszatérve eredeti képünkhöz, ott mindenki egyakarattal van együtt, ez az egyetlen akarat pedig nem más, minthogy senki ne kezdje el a tüzet. Vagy mondjuk úgy, hogy mindenki szeressen mindenkit. Ugye a végeredmény itt is a szeretet lenne, mégha oktrojált is, de alapesetben mégsem így szeretnénk oda eljutni. Alapesetben. A katonák meg azt mondják, hogy nincs alapeset, készenlét van, tüzérégi csövek méregetése van. A többi hablaty, hamis vigasz. Ezt mondják, és mi, a jámbor, jóravaló közemberek, akiket még a nyúl is taszigál, nem tudjuk eldönteni, hogy igazuk van-e, vagy sem. Vállunkra borul, mint tearózsa, a helyzet abszurditásának bódító illata. 🙂
Régi félelme az emberiségnek, hogy a katonáknak igazuk van, és körbe sem kell nézni ehhez, nem kell panoráma, csak saját gondolatainkat kell megvizsgálni, hogy világossá váljon: ha gondolataim az emberi gondolkodás általános vonásait hordozza (jóllehet az emberiségnek nincs „közös esze”, „common reason” értelemben), akkor az elrettentés nem ördögtől való doktrína. Ez egy kicsit át is írja a múlt dolgai fölötti bősz ítélkezésünk dicsőséges hangvételét, megváltoztatja a múlt, a jelen és a jövő minden viszonyát, főként hozzáállásunkat és önismeretünket, a „nem vagyok jobb atyáimnál” alázatos beismeréséig. Bár ezektől a szavaktól iszonyodom, annyi sima modorú „kígyóság” van bennük, könnyű, érintetlen, el nem kötelezett emberek fedezetlen fenyegetései és ígéretei, vagy más képpel élve: nagy sötét fellegek kavarása, amiket maga egyből felhörpint, gond és következmények nélkül. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék”, mondja Jézus, és talán itt kezdődhetne, a bűn paradigmájának tagadása Isten Országa valóságának javára, meghogy „a bűn az, hogy szükségtelenül bántunk meg másokat.” (Robert A. Heinlein)
Alapvetően az I. világháborús felek a szürke valamelyik árnyalatába tartoztak, úgy értve, hogy szürke és még szürkébb, és most bocsánatot kérünk az elbeszélésbe rejtett egyszerűsítésért, de ez visszatérő igényünk. Sokaknak erről érdekes dolgok jutnak az eszébe, a magyaroknak ezen felül ősi haszonállat is, meg talán egy november hóvégi szombat délelőtt, ami időhorizontunk peremére az eljövendő végkifejletet vázolja. A győztesek szokása, hogy a tárgyalóasztalnál teljesen kifehérednek, amolyan profán Tábor-hegyi jelenetre hajazó aktusként. Pax – mondják képzeletbeli latinjukkal, mennyei összefüggés és szerkezeti finomság nélkül. A vesztesekre pedig, hogy megerősödjön a rettegés, maga a sötét, csillagtalan éjszaka borul, szutykostól és anatémástól, megspékelve némi degradáló erkölcsi jelzővel, amik tartalma szigorúan a hagyományos értelmezésen belül marad. Khm. Ez elég általános gyakorlat, hogy aztán utóbbiak egy revansban próbáljanak javítani a koloratúrán, ha már ennyire elmélyült a színük és átmaródott már úgyis a jövő vásznára. De amikor a fekete és a fehér ismételten összecsap, ott is érdekes módon, és ismételten a patakok és a folyók, a mezők és a kórházak pirosra színre váltanak, és ez még a jobbik eset, mondják, mert lehetne hamu és egészen finom pernye is.
Az „újfehéreknek” egyébként volt egy sötét arcuk is, de azt a gyarmataikon mutatták, meg odahaza a faji törvényekben, szociális vakságban, egyéb anomáliákban, ott nem volt reneszánsz, de talán még a skolasztikáig sem jutottak. Az is nyilvánvaló, hogy hiába forgatjuk vérben a szemünket a régiek dolgain, és kérjük számon a mai jogi és egyéb színvonalat, ha akkor még ilyesmiről nem is hallottak, úgyhogy véleményünk nem billenti ki a múltat, nem helyezi új pályára a történelem eddigi menetét. A jogérzék finomodása is egy fejlődés eredménye, bármennyire is szúrja egyesek szemét a folyamat mai állása, és talán sokunkét egyes túlkapások.
Furcsa ilyent állítani, de a háború lezárását követő béketárgyalásokon nem lehetett domináns erkölcsi kérdés. Azt sem lehet eldönteni, nemcsak szemináriumi lelkülettel, hanem történészi búvárkodással sem, hogy kinek a terhére kellene írni a mérges gáz megjelenését. Előbb v. utóbb mind kipróbálták, belebotlottak a technológiába, ugye. A kotyvasztásáért Nobel-díj is járt. Nem pont érte, de a személy stimmel, az optimista és ironikus leleményességért, náci poklok ötleteként.
Az elv úgy szólt, hogy nem kell a katonát megölni, csak harcképtelenné tenni. A technológia készen állt, és a halálra szántak aránya meghatározhatatlanul maradt. Micsoda humánum, ugye?
A franciák 1914 augusztusában, a németek 1914 októberében Neuve-Chapelle-nél használtak először gázt, de minkét kísérlet olyan gyengének bizonyult, hogy az ellenség észre sem vette észre. Sem a mennyiség, sem az elosztás módja (gránátokban) nem keltette fel a németek, illetve a franciák figyelmét. Talán abban az időben még nem volt elég keserűség és gyűlölet sem a mennyiségi, eredményes használathoz. „Mire a levelek lehullnak…” ugye, úgyis már otthon. A győzteseknek amúgy is mindig sikerül eredményesen és tartósan meghamisítani az események szerkezetét, sorrendjét és tartalmát is akár. 1915 januárjában a németek ismét használtak gázt, ezúttal a keleti fronton az oroszok ellen, a lengyel Bolimownál (egyébként a gáz-áldozatok elsöprő többsége orosz katona volt). Nyilván itt sem gondoltak még arra, hogy alacsony hőmérsékleten a gáz megfagy és részben használhatatlanná válik. Később tökéletesítették az összetételt, mert ilyesmire mindig van erőforrás. A háború tulajdonképpen egy szomszédi veszekedés, végtelen költségvetéssel.
1915. április 22-én a németek végrehajtották az első, az ő szemszögükből eredményes gáztámadást (francia zászló alatt harcoló algériai csapatok ellen) a 2. Ypres-i csata nyitányaként. Ez lett az első hivatalos gáztámadás, és az iszonyat enyhítetlen mementója, a megváltatlan történelmi tettek egyik mintája. 1915 folyamán mindkét fél inkább klórgázt használt, de később a mustárgázt is bevetettek, ha már hiányzott a pontosítás, és ettől szebb lesz az álmunk. Volt már mindenféle vegyület, és nevezzék azokat a furcsa képleteket bárminek is, nevük nem a lényegük felfedésére szolgál, és jelentésük egységesen: szenvedés, pusztulás. A fájdalom kikötői, ahonnan nem mennek tovább a hajók.
A brit hadsereg itt a közelben alkalmazott először gázt a háborúban, 1915. szeptember 25-én. Az amerikai viszont – tudtommal – nem alkalmazta a pusztításnak ezt a formáját, igaz, mire belépett, már általánossá vált a gázálarc, a hatás a nyugati fronton már nem volt olyan félelmetes.
A történészek mintegy 90000 elhalálozást írnak a mérges gázok számlájára, tehát az összes áldozat kevesebb, mint 1%-a, a hatás a katonák körében ennél jóval nagyobb volt. Ugyanis bajtársaik külsérelmi nyom nélkül hunytak el, néha nagy szenvedések között. Az 1899. évi Hágai Egyezményben még csak szándéknyilatkozat történt: hogy a felek „tartózkodnak az olyan lövedékek használatától, amelyeknek egyetlen célja a fulladást okozó vagy káros gázok diffúziója”. A tiltás 1925-ös Genfi Egyezmény óta érvényes, már aki aláírta, arra nézve. A nemzetközi szerződések, egyezmények, memorandumok sorsa külön fejezetet igényel!
A földet ezúttal a győztesek örökölték, de soha nem adhatja fel az emberiség annak a titoknak keresését, ami el van rejtve Jézus mondatában: A szelídek öröklik a földet. A háborús konfliktusok egyik legnagyobb elméleti szakértője eljutott addig: ez így igaz, feltéve, ha szomszédaink is ugyanezt az elvet követik.
Egyik hadviselő fél célja sem volt nemesebb, bár katonailag meg lehetett különböztetni az agresszorokat a passzívabbaktól, a kardcsörtetés egyik oldalon persze mindig hangosabb, de hogy melyiken, az változó, viszont egy béketárgyaláson az lesz a meghatározó, amelyiknél éppen megállt a történelem. Az már egy másik kérdés, kissé morbid is, hogy a magyarok kezdetben lelkesen vonultak hadba, sodorta őket is vérük szeszélye, aminek ürügye egy magyargyűlölő trónörökös halála, aki ott lett felesleges áldozattá, ahol egyébként semmi keresnivalója nem volt. Ugyanis itt-ott még felbukkan az a vélemény, hogy azért „Mongóliáról nem kellene lemondani olyan könnyen, ha egyszer a mienk volt” :)), de Boszniával kapcsolatban sehol nem olvasunk ilyet. Most elütésekről nem beszélünk.
(Nem úgy, immár birodalommá vedlett Némethon II. világháborús tevékenysége. De itt csak zárójeles gondolatot. A II., bár sorrendet jelöl, és következménye volt az I. lezárása körüli anomáliáknak, mégis egészen más volt, éppen ezért csodálkozom, hogy máig egyszerűen csak sorszámot kapott, mintha csupán egy újabb kiadása lett volna a Nagy Háborúnak. Mert nem az volt. A Nagy Háborúból még ki lehetett volna jönni jobban, a II. vh-ból már nem. Utóbbiban már világos és egyértelmű határok voltak, egy embertelen gondolat volt benne, marhavagonokban embereket deportáló, felsőbbrendűséget hirdető, egyéb aljasságokat valló és elkövető agresszor, és ilyen kontextusban valóban mindegy volt a „többi” minősítése. Egyikük sem volt teljesen ártatlan, de a németeké mellett minden más aljasság eltörpült. Amint Szabó Miklós mondta volt annak idején: kutyát, macskát tartunk a lakásban, lovat, disznót, antiszemitát nem. Nem katonai akció volt, hanem egy katonai nyelven nem megfogalmazható aljasság.)
Az I. világháborús emlékművek környékén ezért béke van,
ezt akartuk mondani az egész felvezetéssel, egyetemes béke, ahová azért mosoly soha többé nem tervezhető, és ahová azért továbbra is „szoros emberfogásban” megyünk. Gesztusainkat, gondolatainkat radikálisan megváltoztató helyek ezek, de innen már csak az utókort vigasztaló könnyebb jelzések érkeznek, azok is meglehetősen távolról szólnak, ami azt a veszélyt rejti, hogy talán eredmény nélkül. Olyan béke van itt, amit a népek konszenzusa alapján határoztak meg, de amiből sokminden hiányzik, ami egy tanulsághoz szükséges, és amiből mára – közvetlen érintettség híján – szokás és emlékezés maradt, talán a szükséges borzalom elrettentő félelme nélkül. Sokezer dráma zsúfolódik be egyetlen szempillantásba, és a tekintet telemegy fájdalommal, de ennek a pillanatnak valóságperspektívája olyan kilátástalan, talán nem is kell várni semmi különlegesre, csak engedni kell hogy a már eddig megélt saját gyászok még mindig eleven vagy megújuló csatornáin beáradjon a… Mi is? A béke, a nyugtalanság? Az az ellentmondás, ami belengi a Golgotát? Hogy íme elestek, de a megváltás összhangja mégis megmaradt? Kérdéseink vannak, és azt gondolom ez a legszebb, legtöbb, legmaradandóbb ebből a történetből.
A természet és az Univerzum azonban teszi a dolgát, az éjszakai holdfény fehér lisztjét a hajnali fény felszedi, talán szelek és a déli napsütés készíti el, hogy a napszállta aztán beletördelje egy-egy hantba a rituálé ágendája szerint azt a tartalmat, amitől mégiscsak élőnek és maradandónak bizonyulnak ezek a helyek. A tél leszedi a sírokról a virágot, hogy esélyt adjon a tavasznak megmutatni törődését, a világ időbeli szerkezetének általános törvénye szerint. Az ősz kifedi az egész tájat, hogy a csillagok is jobban láthassák, nemcsak lombjait, hanem sebeit is, hátha még mindig tehetnének érte valamit. És így megy ez időtlen ideig, ki tudja meddig, de mintha mégiscsak győztes halált halt volna minden katona, egy olyan csatában, ami legyőzte és forradalmi engedményekre kényszerítette az időt, ami sehogy nem akar errefele véget érni.
Elsősorban tehát francia katonák, – nincs rang, életkor, vitézségi fok, egyikük sem volt ártatlan angyal, mára azonban mind azok lettek. Áldozatok, leendő honfitársaink, valahol a mennyország peremén. Akik emberi mivoltuk miatt hordozhatnának némi terhet az emlékezetben, de azt elmosta az eltelt évszázad, és sem általános, sem egyéni megítélésük nem lesz negatív többé.
Ablain-Saint-Nazaire felett, a Notre Dame de Lorette-nek nevezett emlékhelyen 42.000 elesett katona van eltemetve.
42.000 elesett az rengeteg, de ha arra gondolunk, hogy ezt a Chemin des Dames (történelmi út Reims és Soisson fölött) mentén a francia hadsereg 1917. tavaszán néhány nap alatt „produkálta”, sőt, 1917. április 16. és április 25. között több mit 300.000 (elesett, megsebesült, fogságba esett, eltűnt) volt a közös áldozat az említett helyen, a Kisasszonyok Útja mentén. A dicsőség ösvényei c. film elég jó közelítés lehet mindezt megérteni, de az egész Artois-i küzdelemnek is jó metaforája. Ki nem látta? Pétain itt nagyot lépett előre, úgy értve a hírnév fele, néhány hullán keresztül. Aztán derekasan tisztelgett, amikor elhantolták az elesetteket és a kivégezetteket.
Egyszer, bár lélekben, mindenkinek meg kell állni a Chemin des Dames mellett, és egy akkorát kell sóhajtania, ami körbeszalad lakott bolygónkon, ugyanúgy, mint egy tekintélyesebb lökéshullám. Gondoljon közben arra a Nagy Hiábavalóságra, amit itt zajlott, és azokra az apróbbakra, hétköznapiakra, amik között maga is tölti életét. Végülis jól van ez így is, elmélkedni ugyanis távoli vidéken szoktak, nagyon messze minden hangtól és füsttől, és olyanokat mondani, hogy: „mik vannak!” Ismerjük ezeket az álszent és haszontalan sápítozásokat. Merthogy „honnan vannak a háborúk közöttetek?” És ez a re-figyelmeztetés honnan van?
A Nagy Háború után, Eugène Julien, Arras-i püspök közbenjárására Ablain-Saint-Nazaire nevű településhez tartozó területet jelölték ki, hogy a kisebb környékbeli temetőkből összegyűjtsék a katonák maradványait, és egy nemzeti kegyeleti helyet alakítsanak ki. 1919-ben kezdték el az Artois-i csaták során keletkezett 150 ideiglenes temetőből összegyűjteni az elesettek maradványait, mára pedig a legnagyobb francia nekropolisz lett (azért az „ideiglenes temető” kicsikét furcsa kifejezés). Több mint 42.000 katonát helyeztek tehát örök nyugalomra, akik Artois és Flandria frontjain estek el. Eugène Julien kezdeményezte és szervezte meg azt az önkéntes gárdaszolgálatot is, amely a mai napig működik. Több mint 4500 férfi egymást váltva, évente egy napot szolgál önkéntesen ezen az egyedülálló emlékhelyen. Akárki belép a temetőbe, lesz ott legalább két fő, aki fogadja, és minden vonatkozó kérdésre készséggel válaszol, a csontkamrában pedig két egyenruhás önkéntes áll méltósággal, valahányszor belép oda valaki.
A hadsereg összegyűjtötte tehát az összes halottját a környékbeli csataterekről, temetőkből, de La Targette-t (a maga 11.000 sírjával) és néhány kisebb temetőt meghagytak, köztük a Hébuterne-it is, ahová az 1915. június 7-i elterelő támadásban elesett katonák maradványait elhantolták. Mindenütt ezrek és tízezrek eltemetve, hiszen Lorette körül is vannak még bőséggel más temetők is: Vimy, Givenchy kanadai, Willerwall, Thelus, Souchez, Carency brit, ésatöbbi, ésatöbbi.
Mindegyik katona egységes sírt kapott – beleértve Barbot tábornokot is, az alpesi hadtestből (a főbejárat közelében van eltemetve). A tábornokkal egy sorban, a sírsor túlsó végén található egy kettős sír: Anatole és Edmond De Sars, apa és fia, az apa 1914-ben, a fia 1940-ben esett el.
Notre Dame de Lorette a legnagyobb francia katonai temető, egy sokat látott dombhát, rajta egy bazilika, ami egy korábbi romjaira épült. És 40.058, más források szerint 42.000, avagy 43.000 katona holtteste, mindjárt pontosítunk. Közel 20.000 közülük „ismeretlen” besorolású. Az történt, hogy a temetőt 40.058 elhunyttal „alapították”, de azóta számtalan sír, emberi maradvány került elő, ásatások, építkezés, földmunkák során. Ha sikerült azonosítani az elesett katonát, leszármazottai rendelkezhettek, hogy hol legyen végleg eltemetve. Utóbbi időben legtöbbük már a Lorette-i sírmezőt választotta. Ha nem volt azonosítható, akkor „soldat inconnu” megjelöléssel az osszáriumba került, ezen a kegyeleti helyen. Egyre gyakoribb ez a megoldás. Csak azoknak, akik először hallanak ilyesmiről :): az „ismeretlen” mindenekelőtt azt jelenti, hogy pontos személyazonossága nem kideríthető, ugyanis hetekig tartó, brutális ágyúzás során, illetve után, nincsenek konszolidált állapotok egy fronton. A beomló lövészárkokba, bunkerekbe betemetett testek egyrésze még mindig ott van, búza és pipacs nő csontjaik fölé. A DNS-alapú azonosítást a XX. sz. kilencvenes éveitől alkalmazzák, de százezrek azonosítása igazából reménytelen. Eddig összesen 12 080 azonosított katonát adtak vissza családjuknak magántemetésre. A felszínen 19 000 latin kereszt, több mint félezer muszlim, többszáz zsidó sírkő. És rengeteg „ismeretlen katona”.
A tengeri üledékből épült domb gerincének legmagasabb pontja 165 méter magasan van a tengerszint felett (a Doberdo-i San Michele 275 méter magas, és mészkő), és – a Vimy-háttal együtt – teljesen uralja Douai-síkságot és Arras városát. Szerencsétlenségére egy évszázaddal ezelőtt is így volt, és mindkét harcoló félnek emiatt nagyon kellett. Katonai parancsnokoknak meg a dicsőség még ennél is jobban, akik aztán ennek okán nem hőköltek vissza sem a feladattól, sem a mértéktől. A mértékben általában ők nem voltak benne, egyezzünk meg. Tisztelet a kivételnek, akik közül egyikről meg is emlékezünk, mert porhüvelye itt van eltemetve.
A terület stratégiai fontosságú volt az első világháború alatt, és a szemben álló francia és német hadseregek között hosszú és véres csatározások, elkeseredett harcok folytak itt. Semmivel és sehol nem lehet jobban illusztrálni a Nagy Háború, és egyáltalán a legtöbb háború esztelenségét és kétarcúságát mint az itt zajlott csatákkal. Említem ismét, ízelítő a stratégiához, a harcokhoz: A dicsőség ösvényei c. film.
A temetkezések már a háború alatt, 1915-ben elkezdődtek, de igazából 1919-20-ban bővült ki, amikor a háború után a Notre-Dame de Lorette domb helyszínét választották ki arra, hogy az Artois és Francia-Flandria több mint 150 temetőjéből származó katonák maradványait összegyűjtsék, ahogy azt említettük. A Notre-Dame-de-Lorette nemzeti nekropolisz célja, hogy emléket állítson az itt lezajlott első világháborús csatáknak, amelyek a nyugati fronton (Artois, Francia-Flandria, Belga-Flandria), mindenekelőtt a Nord-Pas-de-Calais régióban a legküzdelmesebbek és leghalálosabbak közé tartoztak.
Ma már csak a keresztek és a vörös rózsákkal tarkított sztélék emlékeztetnek erre a szörnyű sorsra. De a régió talaja örökre meg van jelölve sebekkel: valahányszor felforgatják a földet, vagy építkezésbe kezdenek, a Nagy Háborúban elesett katonák maradványaira bukkannak. Tízezrek vannak a földben a megjelölt temetőkön kívül.
Az északi oldal lejtős, de délen öt különálló nyúlvány található, keskeny és nagyon meredek völgyekkel tarkítva. Ha az Ablain St-Nazaire-ból a mellékúton felhajtunk a csúcsra, azonnal képet kapunk arról, hogy a katonáknak mivel kellett szembenézni, amikor megpróbálták meghódítani a terepet. Miután felértünk, a Lorette-ről kilátás nyílik az öt kilométerre lévő Vimy gerincére, aminek katonai nyelven nyilván más a meghatározása, tehát nem panoramikus, vagy gyönyörű kilátás, vagy világölelés.
A lámpa
A világítótorony-szerű lámpás minden nap alkonyattól éjfélig világít, percenként öt fordulattal jár körbe, mint tengeri társai. Úgy emlegették egykor, hogy a lámpa fénye a halott katonák lelkét a mennybe vezeti. Akik ezt kitalálták, nyilván tudták, hogy a vigasztalás stílusa közelebb áll a költői nyelvhez, mint a hétköznapihoz. Ma már, a fényszennyezés miatt, fénye csak mintegy harminc kilométerről látható, de kezdetben akár 70 kilométerről is látható volt. 52 m magas, és egy 12 m2-es, négyzet alakú alapon nyugszik. A toronyban egy csontház és egy chapelle ardente, azaz ravatalozó található.
A négyzetes alaprajzú torony három oldalán egy-egy versszak olvasható Eugene Julien püspök verséből, aki, mint mondtuk, az első világháborút követően kezdeményezője volt a nekropolisz létesítésének. Déli oldalon így szólítja meg a látogatókat:
Vous qui passez, en pèlerins près de leurs tombes/Gravissant leur calvaire et ses sanglants chemins/ Écoutez la clameur qui sort des hécatombes / «Peuples, soyez unis; hommes, soyez humains.»
Látogatók, akik elsétáltok sírjaik mellett/ Vagy zarándokoltok kálváriájuk és véres útjuk vonalán/ Hallgassátok a kiáltást, amely közös sírjukból hallatszik/ ’Népek, tartsatok össze; emberek, maradjatok meg embernek.’
A keleti oldal felirata:
C’est la lampe attentive a garder leur mémoire contre la nuit qui tombe, oublieuse, dessus; le phare qui s’allume aux rayons de leur gloire et met au ciel de France, une étoile de plus!
Őrzi és gondozza emléküket ez a lámpa, minek fénye dacolva a hantjuk fölé boruló nyomasztó sötétséggel,/ Fároszként sugározza dicsőségük fényes csillagát Franciaország egére!
Az északi oldalon:
Ossements qu’animait un fier souffle naguere membres épars, débris sans nom, humain chaos, pele-mele sacré d’un vaste reliquaire, Dieu vous reconnaîtra, poussiere de héros.
Nemrég még büszke, eleven életek, mostanra tört végtagok, névtelen maradványok, életek káosza, egy hatalmas ereklyetár szent összevisszasága. Isten megismer téged, hősi por.
(A fordításokért elnézést kérek a francia nyelvtől és a magyar költészettől :))
A kripta fölött, a lámpatorony külső, nyugati oldalán a következő szavak vannak vésve:
A nos glorieux morts des champs de bataille de l’Artois et des Flandres.
Artois és Flandria csatamezőin elesett dicső halottaink.
Az ismeretlen katona kiemelt koporsóján latinul olvasható:
Considera, Israel, pro his qui mortui sunt super excelsa tua vulnerati.
Izrael, dicsőséged ott hever holtan a dombjaidon. Hogy estek el a hősök? (II. Sám. 1:19. SzIT)
Az eredeti a Vulgata 16. sz-ban átdolgozott változata, az un. Clementine Vulgata szövege szerint.
A kápolna bejárati íve fölött levő francia felirat:
À toi qui du sein des douleurs enfantas la sainte espérance, a toi ce temple, né des pleurs offerts par les femmes de France. Fête de l’ascension 16 Mai 1927.
Neked, aki a szomorúság kebeléből a szent reményt megszülted, tied ez a templom, amely a francia nők könnyeiből épült. Mennybemenetel ünnepén, 1927. máj. 16.
1914 októberétől 1915 októberéig
A Lorette-dombon és környékén több heves, nagy véráldozattal járó csata volt a francia és a német hadsereg között. Egy év alatt mintegy 188 000 katona, köztük 100 000 francia halt meg a „Notre-Dame-de-Lorette-i sarkantyú ” védelmében vagy elfoglalásakor.
Úgy kezdődött, legalábbis ezen a helyen, hogy 1914. október 4-én éjjel a bajor gyalogság elfoglalta a franciák által szinte védtelenül hagyott dombot.
1914. október 9-én a franciák támadást indítottak a kápolna körüli német lövészárkok ellen, megkísérelték visszahódítani. Egy darabig úgy tűnt, hogy vissza kell vonuljanak, de kisvártatva erősítést kaptak, és végül visszaszerezték a domb tetejét, de nem az egész területét. Így lett ez a francia-német harcok Doberdója. De halljuk a „visszaverték”-ben, az „elfoglalták”-ban a nyöszörgéseket, a halálhörgéseket, az özvegyek és árvák, szülők és testvérek fájdalmas zokogását?
November 1-jén a németek meglepetésszerű támadást kíséreltek meg a francia vonalak ellen. Bár ez kudarcba fulladt, ahogy a másnapi második kísérlet is, november 2-án estére azonban a német bombázás olyan intenzívvé vált, hogy a franciák 22 órakor kénytelenek voltak elhagyni a kápolnát (romjait, de a katonák még így emlegették ekkor is) és környékét. A következő napon ugyan visszafoglalták, de 4-én ismét elvesztették, miután a németeknek sikerült a sűrű ködben felkúszniuk és bekeríteniük a helyőrséget.
A számos újító ötlet született francia részen, amiket itt, ezen a területen próbáltak ki, például próbálkoztak olyan kilőhető kampókkal, amelyek az ellenséges szögesdrótokba akaszkodtak, azzal a szándékkal, hogy kihúzzák azokat az útból. Ezek azonban teljes kudarcnak bizonyultak, csakúgy, mint a kerekeken guruló acéllemezek, amelyeket mozgó fedezéknek szántak. Ezekből a szomszédban levő Musé Vivante-ban van kiállított példány.
A támadásokat éjjel-nappal folytatták, míg végül 12-én a kápolna – vagy ami maradt belőle – a franciák kezére került. A megpróbáltatásaik azonban még nem értek véget, mivel a Vimy-hát túlsó oldalát birtokló ellenséges tüzérség számára még mindig könnyű célpontot jelentettek. Azt viszont sehogy nem tudták elfoglalni, ugyanis a németek a lövészárkok egész rendszerét építették ki, nagyon mélyen beásták magukat, ahová a tüzérségi lövedékek nem értek el, és ott megőrizhették készleteiket, géppuskatelepeiket, illetve a katonák jórésze is túlélhetett.
A hegy déli oldalán lévő, addig francia ellenőrzés alatt lévő csúcsok (Éperon des Arabes, Grand Éperon, Éperon Mathis; éperon – kiszögellés, sarkantyú) is ellenséges kézre kerültek. Ettől kezdve a francia vezérkar folyton azzal küldte a parancsnokokat az említett szakaszra, hogy: „minden elveszített területet vissza kell szerezni!” Így a franciák a német támadást követő naptól kezdve ellentámadások sorozatát indították, de legjobb esetben is csak néhány métert hódítottak vissza, rendkívül súlyos emberáldozatok árán.
A mindössze 165 méterrel a tengerszint fölé emelkedő, domináns fekvésű helyről kivételes kilátás nyílik az északra fekvő szénmezőre és a délre fekvő Arras-síkságra. Emlékezetes, nagy emberveszteséggel járó csatákat vívtak itt, de ismerjük az I. világháborús felállást, hogy a lövészárkok alkalomadtán nagyon közel voltak egymáshoz, állandóan ment a kézigránátozás (így nevezték), lövöldözés, illetve az ágyúzás is, tehát nemcsak az ütközetek jártak jelentős áldozatokkal.
Nagyobb ütközetek:
Első Artois-i csata (1914. december 17. – 1915. január 13.)
Második Artois-i csata (1915. május 9-15.) – francia támadás a Vimy-gerinc felé. Május 10-12. között támadás a Notre-Dame-de-Lorette gerinc ellen, a kápolnát elfoglalták. 18-20. között a franciák visszavették a gerinc ellenőrzését. 1915. május 22.: a teljes Lorette-masszívum meghódítása.)
Harmadik Artois-i csata (1915. szeptember 25. – október 15.)
Az Artois-i csaták a franciák életében ugyanolyan sok áldozatot követeltek, mint az ismertebb verduni csaták. Angolok legtöbbször a Somme völgyét emlegetik, a franciák Verdun-t és Artois-t, a belgák Ypres-t és Passendale-t, a magyaroknál ezek szinonimája Doberdó, az olaszoknak ugyanez San Michele néven.
Franciaország első világháborús intenzív csataterei máig lakhatatlanok (vörös zóna). Csak Verdunban állítólag 60 millió lövedéket lőttek ki. Ez 150 darab a csatatér minden négyzetméterére! A vörös zónát kivonták a művelhető részből, megtisztítását lehetetlennek tartják, de egyes szakértők szerint van remény arra, hogy 900 év múlva visszatérhet oda az ember. Nem a fel nem robban töltetek a legnagyobb probléma, hanem a kémiai szennyeződés, ami főként detonátorokból került a talajba.
Franciaország számos más helyszínéhez hasonlóan a Notre Dame de Lorette nemzeti nekropolisz lett, ami azt jelenti, hogy ide temették később a gyarmati háborúban elesett, ismeretlen katona maradványait is.
A temetőnek zsidó és muszlim részlege is van, muszlimok pl. 576-on vannak eltemetve, akik az első világháborúban Franciaországért elestek. 2007 óta háromszor gyalázták meg sírjaikat.
A Lorette-i sírokat kezdetben fakeresztek borították, mint minden francia katonai temetőben, majd 1933 márciusától cementkeresztet állítottak a sírok fölé. Az eltávolított fakereszteket később feketére festették, és a német katonai temetőkben használták fel, amiket akkor Franciaország gondozott.
A muszlimok Mekka irányában vannak elhantolva, és egységesen a muszlim hagyományoknak megfelelő sírkövet kaptak. Hasonlóképpen a zsidók is. A keresztyéneknél a kőkeresztek kihelyezéséig lehetett jelezni a hozzátartozóknak, hogyha nem szeretnék, ha elesett hozzátartozójuk sírja kereszttel lenne megjelölve. Ők sima sírkövet kaptak. Vannak köztük protestánsok, agnosztikusok, ateisták.
A Lorette-domb a Pas-de-Calais régió védett helyszíne lett az emlékhely létesítésével az 1929. április 30-i és az 1934. november 7-i rendeletek alapján, amelyet egy 1938. január 1-jei rendelet is megerősített. Ez azt jelentette, hogy tervezett harci cselekmények nem zajlottak a környéken a második világháború során. Elhunytak második temetésére nem került sor, magyarán, akna, ágyú már nem dobálta szét újra maradványaikat, de nem tervezett tüzérségi tevékenységben így is megsérült a temető és a kápolna, 1940-ben.
Kápolna
1727-ben Nicolas Florent Guilbert festőművész elzarándokolt Loretoba (Olaszország), és hazatérve egy kis kápolnát építtetett, hogy a magával hozott Szűz Mária szobornak méltó helye legyen, hogy mások is hódolhassanak előtte. A kis kápolnát aztán 1794-ben, ismert történelmi események hatására lerombolták, de 1816-ban újjáépítették, majd 1880-ban átalakították, kibővítették.
A kápolnát 1915 májusában a német ágyútűz teljesen lerombolta, de maradványai mögött és között még sokáig elkeseredett harcok folytak. Idézet egyik túlélő katona emlékirataiból: „Ennek a kápolnának a romjai körül küzdöttünk több hónapon keresztül.” Jean-Marie Reversé, aki a Notre-Dame-de-Lorette káplánja volt, így mesélt: „Mögöttünk voltak az árkok. Egyetlen fa sem volt. Olyan lapos volt, mint egy holdbéli táj. Előttünk volt egy géppuska a kápolna mellett. A katonák vörös nadrágban és kepiben rohantak előre, hogy megtámadják a németeket, átmászva az előttük elesettek holttestén. De mindannyiukat lemészárolták.”
Tehát az Ablain-Saint-Nazaire-i születésű Florent Guilbert festő kezdeményezésére, a környék domborzati viszonyaiból kiemelkedő dombocskára felépítették a kis kápolnát, hálából az olaszországi Marche régióban található Loretoi Szent Házban tett zarándokútja során történt gyógyulásáért (lábával voltak gondjai). A Loretoi Szent Ház állítólag az a názáreti ház volt, ahol Szűz Mária foganta és felnevelte a gyermek Jézust, és amelyet két angyal szállított Itáliába a XIII. században, a keresztes hadjáratok végén. Szűz Mária szobrát, amelyet Olaszországból hozott, a franciák Notre Dame de Lorette-ként ismerték.
Az oratóriumot 1794-ben, a francia forradalom idején lerombolták, a hívek azt követően egy közeli hársfa alatt imádkoztak. 1815-ben Ablain-Saint-Nazaire plébánosa engedélyt kapott Pas-de-Calais prefektusától és az Arras-i püspöktől a kápolna újjáépítésére, amelyet 1819. szeptember 8-án nyitottak meg az istentiszteletre. Nagy sikert aratott, a zarándokok özönlöttek a kápolnába, ezért azt ki is kellett bővíteni.
A mostani kápolnát és a lámpatornyot Louis-Marie Cordonnier lille-i építész és fia, Jacques tervezte, és 1923 és 1927 között építették. A kápolna 46 m hosszú és 14 m széles neobizánci épület. A lámpatornyot 1925. augusztus 2-án Paul Painlevé francia miniszterelnök avatta fel, 1927. május 26-án Eugène Julien, Arras püspöke pedig megáldotta. A kápolnát 1937. szeptember 5-én szentelték fel, és „basilica minor” rangot viseli.
A kórusban a mozaikképen ábrázolt Krisztus békés arcával és kitárt karjaival úgy tűnik, hogy mindenkit üdvözöl, függetlenül a hitétől. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…”
Az oltártól balra, a kápolna déli kereszthajójában található Eugène Julien Arras-i püspök sírja. Halála után, 1930. március 14-én, kívánságának megfelelően, itt helyezték nyugalomra. Sírja fölött emlékmű áll. A Félix-Alexandre Desruelles szobrászművész által készített emlékmű magát a püspököt ábrázolja, amint egy francia katona sírjára tekint le.
Ettől a síremléktől jobbra található az úgynevezett Carency calvaire (Carency-i Golgota). Egy Krisztus-ábrázolás, amely egykor a közeli Carency templomának bejárata előtt állt, mintegy 2 km-re délre Ablain-Saint-Nazaire-től. A Nagy Háborúban megsérült, és 1948. november 11-én Notre Dame de Lorette-ba hozták, hogy a zarándokok láthassák. Eredetileg a kápolna déli oldalán lévő szabadtéri szentélyben helyezték el, de később bevitték a kápolnába, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól.
Az északi kereszthajóban található a Notre Dame de Lorette szobra, a „Lorette-i Miasszonyunk”, amelyet Adolphe Masselot faragott. A szobor a Szent Ház Názáretből Itáliába való szállítását ábrázolja, amint azt két angyal végrehajtja.
A kápolnában ábrázolt történelmi személyiségek: Nagy Károly császár; II. Fülöp (a csatajelenet a Bouvines-i csatát ábrázolja János angol király ellen, 1214.); IX. Szent Lajos, aki Taillebourgnál győz III. Henrik ellen; Godefroy de Bouillon (aki 1099-ben a Jeruzsálemi Királyság első uralkodója lett); Martell Károly, aki kiűzte a muszlimokat Franciaországból; végül Szent Klotild, aki a kereszténységet Franciaországba hozta. Szóval nem egy bibliai sereg, azt lehet mondani.
A kápolna (északi és déli) kereszthajója feletti hat festett üvegablakot a Brit Birodalom népe adományozta a francia területen levő brit katonai temetők földjéért, hálából. Henry Payne tervezte és készítette őket, és 1929. augusztus 4-én adták át.
Az építkezés nem ment egyszerűen, a közlekedési útvonalaktól elszigetelt volt, a terep harctérként szolgált évekig, tele volt lövészárokkal, a talaj agyagos, nagy mennyiségű kovakővel, eső esetén könnyen mocsarassá vált. A megoldás az volt, hogy vasbetonból készült alapot használtak. A kápolna építéséhez felhasznált kő nagy része Béthune törmelékéből és Lille lebontott falaiból származik.
Az 1940-ben megrongálódott templomot 1947-ben restaurálták.
Számos utalás található egy Louise de Bettignies nevű nőre is. 1880. július 15-én született arisztokrata, de nincstelen családban, Oxfordban tanult angolul, de tudott németül is, így lett Ferenc Ferdinánd főherceg gyermekeinek nevelőnője. A főherceget nem kell bemutatnunk.
1914 októberében hazatért az akkor német megszállás alatt álló Lille-be, ami még nem volt elérhetetlen, de sokkal nehezebben tudott édesanyjával találkozni, aki a francia-angol ellenőrzésű Saint-Omerben lakott (Arras és Calais között, ami történetesen a brit főparancsnokság is volt). Végül nagy kerülővel elérte a várost és édesanyját, és egyúttal több száz citromlével írt titkos levelet vitt magával. Ezt a módszert mindenki ismeri gyermekkorából, nem kell bemutatni.
Brit ügynök lett, de a francia hírszerző szolgálatnak is dolgozott. Egyik feladata az volt, hogy egy kávézóban üldögéljen, ahol német katonák beszélgettek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ő minden szavukat érti.
Hamarosan egy nyolcvan főből álló hálózat irányítója lett, és a szövetséges katonák Hollandiába való menekülését segítette. 1915. október 20-án Tournai-ban letartóztatták, és a brüsszeli katonai törvényszék elé állították. 1916 márciusában halálra ítélték, de talán az Edith Cavell betegápoló nővér kivégzésére adott nemzetközi reakciók hatására az ítéletet megváltoztatták.
A sieburgi börtönbe szállították, ahol egy magáncellába zárták, mert arra buzdította a többieket, hogy ne dolgozzanak a németeknek. Egészségi állapota megromlott, és egy kölni kórházba szállították. Itt halt meg tüdőgyulladásban, 1918. szeptember 27-én.
Holttestét 1920 februárjában hozták vissza Franciaországba, és nem sokkal később szülővárosában, Saint-Amand-les-Eaux-ban (Valenciennes-től északra) temették el. Itt, a bazilikában látható az eredeti fakereszt, amelyet a németek a kölni temetőben a sírja fölé helyeztek.
Posztumusz megkapta a Croix de la Légion d’honneur, a Croix de guerre 1914-1918 pálmával, a brit katonai kitüntetést, és a Brit Birodalmi Rend tisztje lett.
A lámpatorony a Notre Dame de Lorette fő kegyhelye, amelynek alapja mintegy 6000 ember maradványait veszi körbe. Csont és hamu formájában vannak eltemetve az elesettek. A kriptába lépve padlóra festett, egyszerű francia felirat tanúsítja ezt: Itt nyugszik több ezer katona maradványa. A temető végében további 7 osszuárium található.
Említettük, hogy nemzeti emlékhely, tehát nemcsak első világháborús katonák nyugszanak benne, hanem Franciaország valamennyi jelentősebb háborújának ismeretlen katonái.
Ismeretlen katona 1939-1945 (temetés 1950. július 16-án).
Koncentrációs táborok áldozatai (a náci táborokban eltűnt deportáltak hamvait helyezték el, temetés 1955. május 25.)
Ismeretlen katona Észak-Afrika 1952-1962 (az algériai háború, valamint a marokkói és tunéziai harcok során elesett ismeretlen katona földi maradványait, temetés 1977. október, a síremlék avatása azonban már 1962. október 16-án)
Ismeretlen indokínai katona 1945-1954 (temetés 1980. június 7-én)
A kápolnában a lengyelek védőszentjének, a Czestochowai Szűzanyának szentelt triptichont helyeztek el.
1922. május 12-én Őfelsége, V. György király és Mária királynő az Egyesült Királyságból a Notre Dame de Lorette temetőben fejezte be a belga és franciaországi csatatereken tett körútját.
Mint említettük, a főbejáratához közel van eltemetve Barbot tábornok, a Chasseurs Alpins alpesi hadtesttől, aki 1915. május 10-én halálosan megsebesült a Souchez-i csatában, nem messze innen, a Cabaret-Rouge nevű helyen. Igazi katonaként közel maradt katonáihoz. Egyike volt annak a 42 tábornoknak, akik az első világháború során vesztették életüket. Őt a Nagy Háború Bayard-jaként emlegetik, utalva a bátorságáról elhíresült 15. sz-i francia lovagra, aki végül ágyban, párnák közt szenderült jobblétre.
A Notre Dame de Lorette fő parkolójával szemben található Paul Maistre tábornoknak az emlékműve, aki 1915-ben visszafoglalta a dombot a németektől. Mondjuk ő éppenséggel biztonságos távolságból figyelte, hogyan esnek el katonái.
„A háború mindenki történelmében sebeket és kérdéseket hagy – mondja az egyik diszőr, akiket „hommes en bérets”-nek (férfiak barettben) is neveznek. Emlékszem egy 80 éves asszonyra, aki a nagyapja sírját kereste. Elkísértem, és meg is találtuk a nevével megjelölt sírt. A sírkeresztje előtt térdre ereszkedett és úgy sírt, mint egy kislány. Örömömre szolgál, ha egy családnak tudok segíteni a háború borzalmait, az emlékeket feldolgozni.”
Két további épület egészíti ki ezt a helyszínt: a Notre-Dame-de-Lorette dombon található 14-18-as Élő Múzeum (Musé Vivante) több mint 2000 gyűjteményi darabbal, valamint a Souchez-ben található 14-18-as Történelmi Emlékhely, ahol korabeli tárgyakat, fényképeket és filmeket láthatunk. A Kobarid Museum, de talán a Redipuglia-i is gazdagabb, de így is több, mint elég.
A helyszín 2023. szeptember 20-án egyike lett az UNESCO világörökségi listáján szereplő 139 első világháborús emlék- ill. temetkezési helynek. Ezek java része Belgium északi és Franciaország keleti része között találhatók, és a temetkezési helyeken különböző nemzetiségű katonák tízezrei nyugszanak.
A Nagy Háború századik évfordulója alkalmából 2014. november 11-én felavatták azt a nemzetközi emlékművet, amelyre az 1914 és 1918 között Nord és Pas-de-Calais megyében (akkor: Nord-Pas-de-Calais régió) elesett mintegy 580 000 katona nevét vésték fel. Az Anneau de la Mémoire (Az emlékezés gyűrűje) nevet viseli, és a Notre-Dame de Lorette domb szélén található.
Az 580 000 név ábécé sorrendben szerepel, rang és nemzetiség szerinti különbségtétel nélkül, egykori ellenségek és barátok egymás mellett.
A lista a Brit Birodalom 294 000 katonáját tartalmazza, olyanokét is, akiket Nord-Pas-de-Calais-ban temettek el, vagy akiknek emléket állítottak, de később holttestüket elszállították. A listát a Nemzetközösségi Háborús Sír Bizottság állította össze, és angolokat, skótokat, walesieket, íreket, kanadaiakat, ausztrálokat, új-zélandiakat, dél-afrikaiakat és indiaiakat tartalmaz.
A Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge (Német Hadisírgondozó Bizottság) 174 000 Nord-Pas-de-Calais régióban egyéni vagy közös sírban eltemetett német katona nevét adta meg. Nem tartalmazza az eltűnt katonák nevét, akiknek száma több tízezerre tehető.
A Nord-Pas-de-Calais régióban elesett francia katonák nyilvántartását a védelmi minisztérium adta ki az un. „Morts pour la France” (Franciaországért haltak) – listáról. Körülbelül 106 000 nevet tartalmaz, köztük több száz olyan katona nevét, aki az Idegenlégióban szolgált, de a közelben esett el.
A 2300 belga katona nevét az Ypres-i In Flanders Fields múzeum szolgáltatta.
A portugál védelmi minisztérium 2300 katona nevét adta meg.
A listán szerepelnek a hadifogságban elhunyt orosz és román katonák is (német hadifogságban elhunytak). Román nemzetiségű az emlékhelyen is van eltemetve, emlékeim szerint egy fő.
Az emléktábla megjegyzi, hogy ezt az emlékművet egy békés Európában állították fel egy szörnyű tragédia emlékére, amely fiatal férfiak egy generációját és családjukat sújtotta.
Legyen köztünk olyan egység, hogy amikor az egyik sír, a másik sót érezzen – Kahlil Gibran
„A háborúról általánosítani olyan, mint a békéről általánosítani. Szinte minden igaz, és majdnem semmi sem az. Alapjában véve talán a háború csak egy másik neve a halálnak, ezt bármelyik katona elmondja neked, ha igazat mond, hogy a halál közelsége az élet megfelelő közelségét hozza magával. Egy tűzharc után mindig ott van az életben maradás hatalmas öröme. A fák élnek. A fű, a talaj – minden megvan. Körülötted minden tisztán élő, te pedig köztük vagy, és az elevenségtől megremegsz. Intenzív, bőrödön kívüli tudatosságot érzel élő énedről – a legigazibb énedről, az emberi lényről, aki lenni akarsz, és akivé aztán az akarásod erejével egyre inkább leszel. A gonoszság közepette jó ember akarsz lenni. Tisztességet akarsz. Igazságot, udvariasságot, és emberi egyetértést akarsz, olyan dolgokat, amelyekről nem is tudtad, hogy akarod. Van ebben egyfajta nagyszerűség, egyfajta istenfélelem. Bár furcsa, de soha nem vagy élőbb, mint amikor majdnem halott vagy. Felismered, hogy mi az értékes. Frissen, mintha először szeretnéd azt, ami a legjobb benned és a világban, mindazt, ami elveszhet. Alkonyatkor ülsz a rókalyukadban, és nézed a széles, vörösre színeződő folyót, és a mögötte elterülő hegyeket, és bár reggel át kell kelned a folyón, és be kell menned a hegyekbe, és szörnyű dolgokat kell tenned, és talán meg is halsz, mégis azon kapod magad, hogy a folyó finom színeit tanulmányozod, csodálkozást és csodálatot érzel a lenyugvó nap láttán, és elönt a kemény, fájdalmas szeretet az iránt, amilyen a világ lehetne és mindig is kellene hogy legyen, de most még nem az.” (Tim O’Brien)