Efézus a Római Birodalomban – 3. rész
Legenda szerint egy pásztor, mintegy 9 kilométerre keletre Efézustól, Belevi falu fölötti dombon, 200 méteres tengerszint feletti magasságon a kecskéit legeltette, miközben a legközelebbi városban éppen azon tanakodtak az elöljárók, hogy honnan szerezzenek megfelelő áron elegendő márványt a tervezett Artemisz-templom, illetve a hozzá méltó környezet felépítéséhez, talán kicsit nosztalgiából a Parthenon után, talán kicsit versengésből Athénével és kultuszával, egy saját szűzzel, Artemisszel, akinek már volt helyi előzménye, és amikor a görögök gyarmatosították ezt a területet, istenüket is panteonjukba olvasztották. Márványból távolabbi bányákban lett volna elég, amint a mondás is tartja: „(Kis-)Ázsiában márványból és szegénységből sosem volt hiány.” Ott volt például Thassos, Naxos, Paros…, de mindenik elérhetetlennek tűnt a kívánt mennyiség leszállításához, azaz szóba sem jöhettek az akkori szállítási és finanszírozási lehetőségek mellett. Ugyanis Efézus ekkor még csak egy átlagos kisváros volt, messze nem olyan híres és gazdag, amivé a római időben fejlődik, sőt, minden jel szerint éppen templomával tudott kitörni a jelentéktelenségéből, illetve viszonylagos ismeretlenségből. Ne felejtsük, hogy a tervezett templom helye ekkor még egészen a tengerparton feküdt, vagy ahhoz nagyon közel, a part, legalábbis mint part, már kölcsönzött idővel élt, feltöltődése folyamatban volt, de az csak évszázadok alatt realizálódott, ott és akkor még abból semmi nem látszott, hogy egyszer légvonalban is mintegy 8 km-re lesz a legközelebbi tengerparttól.
Szóval kecskéit legeltette, közben a bakok harcoltak egymással, és az egyikük elvakult küzdelmében elvétette ellenfelét, a domboldalnak rohant, és szarvával felszakította a talaj felső rétegét. Onnan pedig szép fehér kőzet bukkant elő… Amikor a pásztor meglátta, alkalmazta a változás atlanti módszerét, vagyis analizálj – elmélkedj – változtass :), nem, nem, hanem felkapott egy követ, és rohant a kézipéldány méretű darabbal a városba, mindenkinek megmutatta és elmesélte, hogy hol találta. A hír nagy izgalmat keltett a városban, a márványt megtaláló pásztor nevét „Evangelos”-ra változtatták, ami azt jelenti, hogy „jó hír”, de ezt talán mindenki tudja. Aztán nekiláttak a kitermelésnek, a márványtömböket tutajokon szállították Efézusba a Küçük Menderes, „Kis-Meander” folyón, és felépült a történelem első márvány-városa, Efézus. Pontosan így történt 🙂
Az igazság az, hogy Efézus környékén elszórtan számos márványbánya működött, de ma már egyik sem funkcionál, annál élénkebb a kitermelés Törökország déli partvidékén, a Márvány-szigeten, stb. Egy ideig viszont ez volt az egész Római Birodalom egyik legnagyobb márványbányászati területe. Rómában is számtalan szarkofág készült az efézusi fehér márványból. Ennek oka nem feltétlenül a helyi márvány minőségében keresendő, hanem Efézus kereskedelmi forgalmának élénkségében. Nem kellett külön elhajózni valamelyik görög szigetre a kőért, nem is kellett várjanak, hogy a carrarai kitermelőknél sorra kerüljenek, csak fel kellett pakolni egy Rómába tartó, némi szabad szállítási kapacitással rendelkező hajóra a helyben, viszonylag olcsón kitermelt anyagot. Adó és szállítási díj megfizetése után, három hét alatt a városban volt. Dolgos kezekből pedig nem volt hiány.
A márványt, bármilyen furcsa is, az anyagi hivalkodást megvető köztársasági Rómában csak Kr. e. 2. század közepén vezették be építőanyagként (korábban főleg elfoglalt városok kifosztása révén kerültek a városba szobrok, faragványok), a Iuppiter Strator templomát Q. Caecilius Martellus építette importált márványból Kr.e. 146-ban, de az akkor még nagy feltünést keltett. Plinius az 1. században említi a márvány magánépítkezésekbe való bevezetését, de nem dicsérőleg. Mamurra polgártárs volt az első, aki háza falait márvánnyal borította, valamikor Kr. e. 60-50 között, amit Catullus nem hagyott szó nélkül. Aztán az első század folyamán egyre elérhetőbbé, és ezzel népszerűbbé vált a márvány használata a magánépítkezések során is.
Korábban hivatásos történészek hobbija volt, manapság ez a feladat az amatőrökre vár, hogy megfejtsék a Római Birodalom bukásának okát. Alexander Demandt által talált 210 okról már mindenki tud, az is, aki 3-at sem tudna közülök felsorolni 🙂 Ez esetben a márvány-bolondéria kínálja az esélyt arra, hogy ezzel kapcsolatban valamiféle sommás, erkölcsileg terhelt nyilatkozatot tegyünk a hanyatlás okáról. Ez is egy tünet lehet, az ok maga azonban nem más, mint a Birodalom teljes története, úgy amint az megtörtént, és amiből, ha benne állt azt ember, nemcsak a vég nem látszott, hanem a folyamat iránya sem, ráadásul a korabeli élet rövid volt, egy nemzedék öntudatosan egy emberöltőt ( ̴ 25 év) tölthetett el, az is tele volt nehéz küzdelmekkel és egészségügyi problémákkal, szóval nehezen lehetett folyamatokat, tendenciákat felfedezni ilyen rövid idő alatt a történelem menetében, főként mentalitásbeli változásokat nem lehetet érzékelni. Az az utókor luxusa. Tény, hogy amikor a Birodalom valamennyi népe polgárjogot kapott, a Római Birodalom, mint olyan, okafogyottá vált, és nehezen fenntarthatóvá, lévén, hogy a legerőteljesebb motivációs potenciálja odalett. Amúgy értelmetlen egy ilyen kérdéssel viaskodni is, ugyanis egy birodalmat nem lehet feladni, tudniillik nincs olyan opció benne, az csak összeomlással tud megszűnni, mert hatalmas az az erő, ami fenntartja, tessék megkérdezni erről Adlert… Esetleg a homo sovieticust, vagy egy náci tisztet 1940 őszén, illetve bármelyik hatalmi hübriszben elmerült szereplőt.
Nagy Sándor Kr. e. 334-ben legyőzte a perzsákat, Kis-Ázsia görög városai felszabadultak, bár ezt nem mindenki így gondolta és nevezte, de nem volt apelláta. Perzsák már nincsenek, Róma még nagyon messze van, Artemisznek meg nem dolga ilyesmikbe beleavatkozni. Állítólag amikor a győztes hadvezér látta, hogy az Artemisz-templom még nem készült el, felajánlotta, hogy finanszírozza, csak véssék fel a nevét a homlokzatra. Efézus lakói azonban arra hivatkozva, hogy nem illik, hogy egy isten egy másiknak templomot építsen, meghogy hová tegye a rablott pénzét (ezt csak gondolhatták :)), de köszönik szépen, valahogy megoldják nélküle is. Hízelegnek a győztesnek, viszont mégiscsak átmeneti figurának gondolják, akinek kell ugyan udvarolni, mert most ő a góré, de hosszabb távon mégiscsak Artemiszben gondolkodnak. Leszámítva továbbá azt a nehézséget, hogy a iónok és a macedónok tolmács nélkül nem igazán értették egymás nyelvét, tolmáccsal meg sehogy, tette hozzá egy rosszmájú érintett, és hogy Nagy Sándor apjának amúgy volt már szobra a templomban, és bár erre vonatkozóan nincs adat, de az egyáltalán nem biztos, hogy sokáig ott is maradt, és hogy a iónokról az a hír járta, hogy igencsak köpönyegforgatók, és hogy a templom építése nem annyira pénz, mint inkább idő kérdése volt a korabeli technológiát tekintve, a pénz csak több díszt és faragványt adott volna hozzá, illetve több nemesfémet, ami nem a templomok hosszú életének a titka, a munkamenetet viszont a pénz aligha tudta volna gyorsítani. Szóval a legenda egészen hihető 🙂 Másik változata szerint szobrot akart állítani magának, és erről beszélték le, hogy isteneknél nem ez a módi, azaz nem az ő elhatározása és költsége a saját szobra. Állítólag egyiket mondták, de a másikra gondoltak, és nem nagy talány, hogy melyik volt az előbbi eset.
Kr. e. 334-ben Nagy Sándor tehát legyőzte III. Dareiosz perzsa királyt, és „felszabadította” a nyugat- anatóliai görögöket. Aztán Kr. e. 323-ban bekövetkezett halála után hadvezérei és rokonai (diadokhok) háborút vívtak egymás ellen birodalma egyes részeinek ellenőrzéséért. Végül Kr. e. 301-ben Lüszimakhosz (Kr. e. 360-281 körül) átvette az irányítást Iónia felett, és elhatározta, hogy újjáépíti Efézust, azaz újra/megalapítja, méghozzá a kikötőhöz közel, a környékbeli települések összerántásával. Nem volt ez egyedi eset abban a korban, így épült fel Thesszalonika is. Bár a templom még nem volt kész, úgy gondolják, hogy a korabeli települések egyfajta mértani közeppontját adta. A templom a mai Selçuk város nyugati peremén fekszik, valahol a környéken lehettek a települések is, a későbbi Efézustól néhány kilométerre keletre, egy előrelátó uralkodó számára csábítóan közel a tengerhez, mégis bosszantóan távol tőle.
A város elköltöztetésének gondolata pedig a jelek szerint népszerűtlen volt az efézusiak körében, akik nagyon ragaszkodtak a (akkor még épülőben lévő) templomukhoz, ezért az elköltözés ötlete Lüszimakhoszt sem tette népszerűvé a helyiek körében. Teosz, Lebedosz és Kolofón ezek voltak azok a környékbeli települések, amelyeket Lüszimakhosz arra kényszerített, hogy az új nevet kapott Efézusba települjenek át. Nevük alapján görögnyelvű települések voltak, a görögség peremét jelentették. Bár kezdetben ellenkeztek, minthogy a kijelölt hely korábban nekropolisz volt (temető), meg a templomtól is távolabb kerültek, a települések a Kis-Menderesbe tartó csatornáit Lüszimakhosz parancsára elzárták, és a víz elárasztotta a Koressos-hegy lábánál fekvő falvakat, úgyhogy azok lakói végül mégiscsak kénytelenek voltak a kijelölt helyre költözni, a tenger partjára, amit, ha már itt vannak, körbe is vettek falakkal. Állítólag ez volt a cél, egy biztonságos kikötő mellé települt megerősített város. Mit mondjunk, Lüszimakhosz végülis jól kalkulált. Az új várost átnevezte Arszinoéiá-ra, felesége, Arszinoé (I. Ptolemaiosz lánya) után, de Lüszimakhosz halála után a város visszatért régi nevére.
Lüszimakhosz uralma a városban Kr. e. 281-ig tart, és uralkodása alatt kezdetét vette Efézus hellenisztikus virágzása. Ebből az időből rengeteg pénzérmét találtak, ami jelzi a város gazdasági viszonyait. Az 50 hektáros város szerkezetét ebben a korszakban ki is alakították, azt a szabályos, rácsos elrendezést, ami a későbbiek során is meghatározta a város arculatát. Erre vonatkozóan nincs adat, de nem lennénk meglepve, ha az utcákat számokkal különböztették volna meg, nyugatról kelet felé haladva. Az viszont ismert, hogy első városnak 24 észak-déli és 7 kelet-nyugati irányú utcája volt, az utcarendszeren belül, amely nagyrészt változatlan maradt a késő ókorban is, 88 épülettömb (insulae) helyezkedett el, amelyek közül a Felső Agora négyet foglalt el. Ezen a környéken laktak a tehetősebbek. Ma a romok a könyvtárhoz vezető utca bal oldalán találhatók, „függőházak” néven ismertek a feltárt romok, de az eredeti elnevezésük (és általánosan használt) a német változat maradt (Hanghäuser), lévén, hogy az osztrákok tárták fel. A városban kiépült a vízvezeték és a csatornarendszer, aminek egyes emlékei máig megmaradtak, a cserépből készült csövek rakásban hevernek az ásatási területen, nem kell félteni annyira őket, sok is van belőlük, és kibírtak kétezer évet a talajban, tehát igencsak szívósak.
Lüszimakhosz új városhelye a Koressos-hegytől délre és a Pion-hegytől (Panayrdag, Bülbuldag) északra feküdt. Kelet felé a két hegy közötti völgy mintegy 300 méter széles, majd észak és nyugat felé a kikötőre nyílik, egy igen tágas piactér kialakítására alkalmas sík területtel, ami a manufaktúráknak, a kereskedelemnek elengedhetetlen fontosságú, a kikötőn keresztül érkező áru kezelésére és készletező helynek kiválóan alkalmas. A király a várost és az új kikötőt egy milétoszi építész által kidolgozott városfejlesztési elvek szerint terveztette, és ez az alaprajz a következő 500 évben változatlan maradt, és amikor Efézust mondtak, akkor erre a sikátoros, szabályos elrendezésű, széles főutcákkal, hatalmas agorákkal rendelkező városra gondoltak. Kijelölhette a színház helyét is, de annak építése valamivel a városalapító halála után kezdődött. Az eredeti hellenisztikus színházat aztán később többször bővítették.
Lüszimakhoszt Kr. e. 281-ben, a szeleukidák és a ptolemaioszok (ptolemaidák) közös erővel legyőzték, és ő maga is elesett a csatában. Lüszimakhosz birodalmát pedig a győztesek felosztották maguk között. Efézus a szeleukidák uralma alá került, de annak egészen a peremére, ezért nem számított rendkívüli eseménynek, hogy Kr. e. 246-ban II. Antiokhosz Theosz halálával a ptolemaioszok (egyiptomi ág) elfoglalták, és megpróbálták a birodalomukba integrálni. Ezt a törekvést a szeleukida II. Antiokhosz megtöri, aki egész Anatóliát a fennhatósága alá vonja, de valami miatt mégsem ő, illetve birodalma lett a Földközi-tengeri társég meghatározó államalakulata, ami érdekes kérdéseket, gondolatokat vet fel. Utódja, III. Nagy Antiokhosz, el is veszíti a magnéziai csatát a rómaiak ellen (akiket Lucius Cornelius Scipio Asiaticus vezet), és Kr. e. 188-ban kötött apameai (dinári) békeszerződéssel minden anatóliai birtokát, egészen a Taurus-hegységig, át kell adja a rómaiaknak. Akik azonban még nincsenek készen arra, hogy teljesen megszállják, ezért a pergamoni (Bergama) királlyal kötött vazallusi békeszerződéssel a területet II. Eumenészre bízták, hasonlóan a későbbi heródesi királysághoz.
Kr. e. harmadik század végétől tehát Róma fokozatosan átvette Egyiptomtól Kis-Ázsia irányítását, 190-től nagyszámú római tengeri és katonai kontingens telepedett meg a térségben, hasonlóképpen a mai amerikai támaszpontokhoz a Csendes-óceán szigetein. Kr. e. 130 körül már mintegy 80 000 „itáliai” élt az Ázsia nevű római provinciában, legalábbis Sztrabón szerint. A Pergamoni Királyság uralma Kr. e. 133-ig tart. Ekkor Pergamon királya, III. Attalosz, végrendelettel Rómára hagyta az uralma alatt álló területeket. Ez abban az időben nem volt szokatlan megoldás, a térségben hasonlóképpen járt el több állam is a megelőző, illetve a következő évtizedekben. Az okok sokrétűek, de egyértelmű volt: ha országukat valami módon meg akarják őrizni a különféle (korábban ellenséges) népek fenyegetésétől, Róma védelmét kell kérniük (Pergamon, Cyrene, Bithynia, ill. Júdea; Júdás Makkabeus taktikai megoldása volt, hogy válaszul IV Antiokhosz erőszakos hellenista politikájára, szövetséget kötött Rómával, hogy felkerüljön a socii et amici populi Romani listájára. A szerződéses római-zsidó kapcsolatok már 161/160-ban kezdődnek, közvetlenül Júdás halála előtt. Aztán Kr. e. 63-ban, Pompeius fejezi be a folyamatot. Onnantól már jobban ismert a történet.). Félreértés, hogy Róma egyszerűen erősnek tűnt, ezért ez a kitüntető bizalom iránta. Róma megbízhatónak tűnt, pontosabban megbízhatóbbnak minden más szereplőnél, ezért lesz ő „mindenki barátja”, vagyis ezért ő lesz a főszereplő a következő évszázadokban. Természetesen közben meg is erősödött, ennek minden ismert következményével.
Mind Efézus, mind Pergamon városa Ázsia provinciába kerül, amelyet Róma Kr. e. 129-ben hozott létre. Az Ázsia provincia megalapítása után római kereskedők kezdtek megjelenni Efézusban, méghozzá – legalábbis ma így mondanánk: tőkeerős vállalkozók, befektetők. A fegyveres hatalom árnyékában és védelmében szabadon és bátran kereskednek, és kétségtelen, hogy a befolyó adókból a központban élő rómaiak, tehát az itáliaiak igencsak jól élnek, kezd megjelenni a fölösleg, amit az ilyen nyitott szellemiségű, soknemzetiségű provinciákban kívánnak befektetni. Ne felejtsük, hogy az „itáliai” azt is jelentheti, hogy görög származású, hiszen a félsziget déli részét, Szicíliát korábban görögök kolonizálták.
Azzal, hogy Róma bekebelezi ezt a térséget, sokminden megváltozik, és mondhatni egészen a szeldzsuk befolyásig így is marad. A legnagyobb változás az adórendszerben történik. A rómaiak (legalábbis kezdetben, aztán Augustus idejében elkezdik ezt a gyakorlatot megváltoztatni) az adókat, mint közismert, nem közvetlenül a várostól, a város lakóitól szedték be, hanem a bérlők révén (publicani). A földeket, közműveket, építkezéseket, bányákat, sóbányákat, halászterületeket öt évre bérbe adják, a bérlők előleget fizetnek Rómának, majd a bérleti díjat beszedik a lakosságtól, a szigorúan megszabott, de nem minden esetben ellenőrizhető feltételek szerint, amit az államkincstárnak (aerarium Populi Romani) leadnak. Azonban nemcsak a kincstár számított rájuk, hanem a hírszerzés is, annak a jólismert elvnek megfelelően, hogy „mi adunk üzletet, te adsz információt.” Szóval nem volt életbiztosítás egy vámszedő élete, illetve jóléte igen komoly személyi függőséggel és rengeteg patvarkodással járt. Munkájukkal, megbízatásukkal járó kockázatokat anyagi javakkal kompenzálták, amint az közismert volt. Kisebb játékosok voltak a zsidó vámszedők, de a funkció, a megbízatás, kiközösítésük kompenzálása esetükben is ugyanúgy működött.
A iónokról azt híresztelték (nyilván nem szövetségeseik), hogy kifigyelik a helyzetet, és mindig az erősebb oldalára álltak… Ennek ellenére Efézus és Róma között nem mindig mentek simán a dolgok. A magas adók, amelyeket Róma a lakosságra kirótt (scriptura = földbérlet, metalla = bányaművelési adó, görög eredetű, és az ad metalla – örökös bányamunkára való ítéletet jelentett, az „(ite) ad crucem” már ismertebb…, decuma = mint a neve mutatja tizedadó, termények után, tributum capitis = fejadó, más adót nem fizető, nem római polgárok számára, portorium asiae = vámadó), rendkívüli mértékben sújtották a vidéket. Ezért talál támogatókra V. Mithridatész Eupator pontusi király Róma elleni felkelése. Kr. e. 88-ban a környék fellázadt a római uralom ellen, és a tartomány összes latinul beszélő lakosát lemészárolták, amit a történelem ázsiai vesperás néven emleget.
Óvatosan kell kezelni a vonatkozó adatokat, ugyanis egyesek szerint egyetlen nap alatt több mint 80 000 római polgárt mészároltak le Kis-Ázsiának ezen a vidékén, olyanokat is, aki latin akcentussal beszéltek, és azokat is, akik az Artemisz templom azilumként kijelölt körzetébe menekültek, holott az elvileg védelmi hely lett volna számukra is. Valamennyi római emléket elpusztították. Amikor Kr. e. 86-ban Mithridatészt Lucius Cornelius Sulla római konzul legyőzte, Efézus ismét római uralom alá került. Efézus természetesen jelentős veszteségeket szenvedett a környékbeli városokkal és falvakkal egyetemben, és hiába védekezett azzal, hogy csak kényszerből lépett be a Róma-ellenes szövetségbe, Sulla durván elutasította a mentegetőzést, és súlyos adót vetett ki a városra.
Egyes becslések szerint ezek a villongások, mindkét oldalt beleértve, mintegy 300 000 emberéletet követeltek (legóvatosabb becslés is ennek egyharmada). A belháborúk márcsak ilyenek… A hadsereg mögött fokozatosan betelepülő, és egyre több földbirtokot felvásároló rómaiakat továbbra is elképesztő ellenszenv kísérte az efézusiak és a környékbeliek részéről. Cicero beszámol arról, hogy az adók behajtása mindig nagy tortúrával járt errefelé. A rómaellenes megmozdulásokat leverték ugyan, de a súlyos adók miatt a tiltakozás újra és újra fellángolt. A megszálló hatalom kontrollját a betelepített rómaiak adták, ők voltak mindig a Birodalom iránti lojalitás lakmuszpapírjai. Az őket körülvevő ellenszenv ellenére egyre több bankár, kereskedő és üzletember telepedik le Efézusban.
Julius Caesar aztán helyreállította az efézusiak Rómába vetett bizalmát, már azzal, hogy kétszer is megmentette az Artemisz-templom birtokait és ingó javait a Pompeius általi elkobzástól. Aztán amikor Augustus Kr. e. 27-ben császár lett, Pergamon helyett Efézust tette prokonzuli székhellyé. Ázsia tartományának akkor Kis-Ázsia nyugati részét foglalta magába. Efézus ekkor a virágzás korszakába lépett, egyszerre lett a helytartó székhelye, a kereskedelem egyik fő centruma és vallásturisztikai célpont. Sztrabón szerint ekkor fontosságában és méretében Róma után a második volt.
Augustus belátta azt is, hogy Róma csak nyerhet azzal, hogy ellenőrzése alatt tarthatja Ázsiát, és jóindulatú maradt a várossal szemben, amelyik „tele volt gazdagsággal és luxussal” (Cicero), valamint stratégiai szempontból is kulcsfontosságú volt a keleti, főként az Egyiptommal való kapcsolat szempontjából. És mivel Efézus lett Ázsia egyik legfontosabb városa, a jó kapcsolatok ezzel a várossal Róma számára is immár stratégiai jelentőséggel bírtak.
Cicero nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy Ázsiában (Kilikia/Cilicia), amely a mi „legnemesebb provinciánk”, helytartó lehetett, még akkor is, ha általában véve rossz véleménnyel volt a görögökről, és megvetette az ázsiai/görög gyűlésvezetési és döntéshozatali módot („csőcselék, gyülevész népség, összevissza beszélnek”). Róma viszont eléggé nagyra tartotta Ázsiát ahhoz, hogy különösen a Kr. u. 60 és 100 közötti időszakban, igazi kiválóságokat nevezzen ki elöljáróknak.
Polybius írta, hogy Efézust kedvelt helyszínnek tartották a Rómából érkező hivatalnokok, a fellegvárát pedig alkalmasnak mind szárazföldi, mind tengeri támadás kivédésére. Efézus volt az a kikötő, ahová a konzulok érkeztek a keletre vezető útjaik során. Hajót váltottak, felüdültek. Így amikor Efézus Kr. u. 17-ben súlyos károkat szenvedett egy földrengés következtében, azonnal segítségére siettek, és miután újjáépült, ismét a kereskedelem fontos tényezője, vezető politikai és szellemi központ maradt, a lenyűgöző Celsus könyvtárral és az égei-tengeri térség második filozófiai iskolájával.
Következik a római nézőpontból oly sokat magasztalt Pax Romana, ami nem minden népnek ugyanazt jelentette, de Vergilius, aki „Augustus parancsára kész lett volna a szakácskönyv receptjeit is hexameterekbe szedni” (Szerb Antal), az egekig magasztalja. Szó szerint. És az ő verziója került a korabeli „tankönyvekbe”. Érkezik Pál apostol, és alapít egy kis keresztyén közösséget. Az efézusi vénektől való búcsúja a milétoszi kikötőben, gyönyörű és egyik legszemélyesebb vallomása. Hogy maga János apostol itt élt-e, az már nem annyira biztos, de tény, hogy a 3. század végén már komoly tényező a kereszténység.
Kr. e. 27-től Kr. u. 297-ig Efézus Ázsia tartományi székhelye volt, és a Szenátus közvetlen irányítása alá tartozott. Efézus város virágzó életének fordulópontja a III. században, a katona-császárok uralkodása alatt következik be. A városfalakat, amelyek a Pax Romanával (legalábbis úgy gondolták, hogy) elvesztették jelentőségüket, elhanyagolták. Így amikor a gótok 263-ban megtámadták, könnyedén elfoglalták. Artemisz templomát lerombolták, és az ott felhalmozott kincset elrabolták (lesz még szó róla, de egyfajta bankként is működött a templom, vagy pontosabb lenne a trezor kifejezés). Megelőző évben egy erős földrengés volt, ez is segíthette a gótokat. Efézusban ezennel megszűnt az éremverés, bár a templomot (állítólag) és a várost újjáépítik, régi fényét már sosem kapja vissza. Nagy Konstantin császár még igyekezett segíteni a város újjáépítését, új közfürdőket emelt, de a város hanyatlását már nem tudta megállítani, annál is inkább, mert közben a kikötőjéről is lemondtak.
Bizánci kor (395-1308)
Ennek ellenére Efézus az 5. és 6. században is a Bizánci Birodalom fontos városa maradt. Még törődnek vele, különösképpen múltja miatt. Flavius Arcadius császár megemelte a színház és a kikötő közötti utca szintjét, ami azt jelentette, hogy a völgy és a város már menthetetlenül kezdett feltelni hordalékkal. Az 5. században megerősödő keresztyén egyház központja a mai Selçuk településre kerül, ahol felépítik a Szent János-bazilikát, I. Justinianus császár uralkodása alatt, a 6. században, és attól kezdve az „Efézus” név is átkerül oda.
Nemrég derült ki, egy 2022-ben befejezett ásatások nyomán, hogy a város nagy részét 614/615-ben egy katonai konfliktus elpusztította. Ez bizonyára a szaszanida háború idején történt, ami, mint a romokból kiderült, a város lakosságának és életszínvonalának drasztikus csökkenését eredményezte.
Az arabok először 654-655-ben I. Muawiyah kalifa vezetésével foglalták el és rabolták ki, majd a 700-ban és a 716-ban bekövetkezett újabb fosztogatások gyorsították a hanyatlást. Azonban még mindig a Bizánci Birodalom része, és még nagyon sokáig az is marad, bár egyre inkább a peremére kerül.
A püspöki székhelyet már korábban a Szent János-bazilikába helyezték át, de az Szűz Mária-templomot még évszázadokig temetőtemplomként használták.
Amikor a szeldzsuk törökök 1090-ben elfoglalták Efézust, az már csak egy kis falu volt. A bizánciak azonban 1097-ben visszavették a várost, és a nevét Hagios Theologosra (szent teológus – utalás János apostolra) változtatták. A keresztes lovagok meglepődtek, hogy Efézus csak egy kis falu, holott egy nagy tengeri kikötővel rendelkező, nyüzsgő városra számítottak. Eddigre Artemisz templomáról is teljesen megfeledkezett a helyi lakosság, már rég mélyen a föld alatt volt, a régi város jelentős épületeivel egyetemben.
Tegyük ismét világossá, hogy itt a régi és az új Efézus története keveredik. Amit Hagios Theologos-ként emlegetnek, az már az új Efézus, a mai Selçuk, a régi gyakorlatilag eltűnt, egykori épületei tehát a földbe vástak, illetve egy részüket építőanyagként újrahasznosították, a régészek és az utókor szerencséje, de sok épületrészből, faragványból a későbbi korokban egyszerűen meszet égettek. A település továbbra is az új Efézus tengeri kijáratát jelentette, mégha saját kikötője már rég nem működött, alkalomadtán a folyón lehetett megközelíteni kisebb hajókkal. Tehát ebben az időben, ha úgy nézzük, két Efézus van, egyik gyakorlatilag nem létezik, az újnak más a neve. De bonyolítsuk: az új város a régi Efézus helyére épült, ahonnan Lüszimakhosz kiköltöztette a népet, ahová a középkor derekára már elfeledett Artemisz-templom is épült. És ahol a németül beszélő törökök jól megkavartak, teljes jóhiszeműen, segítő szándékkal, de arra az éjszakára hiába várt a selçuki szállás, mert mire sikerült tisztázni a helyzetet, az utolsó vonat már elment Izmirből…
A második keresztes hadjárat lovagjai 1147 decemberében éppen a város előtt vívtak csatát a szeldzsukokkal. A város 1206-ban a Laskarik ellenőrzése alá került. A 13. században még fontos vallási és szellemi központ volt, aminek fő mentora a bibliailag is levédett „Efézus” márkanév. A bizánciak azonban 1304-ra elvesztették az ellenőrzést a régió felett, és ezzel gyakorlatilag a keresztyénség története véget ért a városban, bár maga a vallás nem számolódott fel teljesen. Sokáig laktak még görögök ezen a vidéken, sőt, néhányan laknak ma is, de ez már egy másik fejezet.
Az oszmánok előtti időszak (1304-1425)
1304. október 24-én a város megadta magát Sasa bejnek, a Mentesogullari (Germiyan) fejedelemség török hadainak, akik a mongolok nyomására adták fel keleti szálláshelyüket, és a szeldzsukok segítségével hódították meg egy időre Anatólia nyugati részét. Már régóta fenyegetett ez az invázió, miután a határvédelmet ellátó bizánci-muszlim csoportok, hadak (a legendás akritai-ok), a keletről érkező nyomás, a támogatásuk megszűnése miatt feladták a határvédelmet, és a török népek beönzönlöttek Kis-Ázsiába. Az „aydinidák” valahogy úgy kerültek Kis-Ázsiába, mint a kunok a Magyar Királyságba.
Kevesebb, mint egynapi sétára a törököktől Efézus sokáig a Birodalom határán van. A törökök elleni harcra küldött egyik tábornok, Alexis Filantropenos 1295-ben győzelmes hadjáratot vezetett ugyan a Meander völgyében, de aztán fellázadt II. Andronikus császár ellen, és megpróbált megalapítani egy független államot a térségben. Decemberben viszont letartóztatják és bebörtönzik. II. Andronikus katalán zsoldosokat küld a vidékre, feltartóztatni a török népek előrenyomulását. A katalánok aztán egészen Konstantinápoly elestéig jelentős szerepet játszanak a térségben. Roger de Flor katalán zsoldosvezér vissza is veri a törököket, de szolgálatuk addig tart, amíg a zsoldjuk, így 1304 nyarán elhagyják a térséget, és a török fenyegetés visszatér (hogy aztán 1318 és 1329 között a katalánok és az aydinidák szövetségesek, hát ilyen a zsoldosélet.).
Így amikor 1304 őszén a törökök elfoglalják a környéket, és a város is megadja magát, már senki nem csodálkozik. A kapituláció feltételeivel ellentétben a törökök kifosztották a Szent János-templomot, és amikor egy felkelés fenyegetett, a törökök a helyi lakosság nagy részét a görögországi Thyreába, a mai török-görög határ közelébe deportálták, a megmaradt lakosok közül sokakat lemészároltak. Ez a jelenet kísértetiesen ismétlődik majd a 20. század során is, és ahogy az lenni szokott, és a vádaskodás is kölcsönös.
Sasa bej hamarosan összetűzésbe kerül korábbi szövetségesével, Aydın emírjével, aki nemsokára át is vette az uralmat a környéken. 1304-1307 között ment a rivalizálás, majd a hatalmi harc Sasa bej és Mehmed Aydinoglu között. Sasa bej a genovaiakhoz fordult segítségért. Békeszerződésük értelmében a törökök visszaszolgáltatták a genovaiaknak a korábban (1304. okt.) Efézusban zsákmányolt keresztény ereklyéket: annak a keresztnek egy darabját, amelyre a hagyomány szerint Jézus Krisztust keresztre feszítették, egy inget, amelyet Szűz Mária varrt János apostolnak, illetve a Jelenések könyve kéziratát. Sasa bej azonban 1307-ben vereséget szenvedett Mehmed Aydinoglu-tól, akinek csapatai elfoglalták Pirgiont (Birgi), meg is tették fővárosuknak, és megalakult az önálló Aydini Emirátus.
Az „aydinidák” pedig, amint kijutottak a tengerre, egyből meg is szállták azt. Erős haditengerészetet állomásoztattak Ayasulug (ma Selçuk) kikötőjében, amit ekkorra ismét hajózhatóvá tettek, ahonnan kalóztámadásokat indítottak a környező keresztény területek ellen, részben úgymond hivatalosan, az emírség által szentesített, összehangoltabb támadásokat, részben pedig magánszemélyek által finanszírozott portyákat. Állítólag „vörös alapon fekete kerék” zászlóik elárasztották és megsarcolták az Égei-tenger kereskedelmét és partvidékét. A tengerparti területeket fosztogatták, majd a rablott zsákmánnyal menekültek haza, azaz védett kikötőikbe. Ők voltak az Égei-tenger vikignjei, hajós kalandozó magyarjai. Később kereskedni kezdtek a keresztyén népekkel, akik közül főként a velenceiek és genovaiak voltak aktívak a térségben, de jelen voltak, többek között, a katalánok is.
A fejedelemséget először 1390-ben csatolták az Oszmán Birodalomhoz (I. Bajazid), majd 1425-ben véglegesen. Ayasulug (Hagios Theologos törökös ejtéssel) a 14. században a fejedelemség (1360-ig Hızır emír) legjelentősebb városa volt, bár a névleges főváros Birgi volt, az építkezések jelentős része mégiscsak itt történt. Olyan fontos építészeti alkotások maradtak az emírség után, mint a híres mecset, karavánpihenők és fürdőházak. Egy nyugtalan időszakot követően a régiót 1425-ben aztán végleg az Oszmán Birodalomhoz csatolták. Efézus a 15. századra teljesen elnéptelenedett. Ayasulugot 1914-ben Selçukra törökösítették.
Efézus és a kereszténység
Az Apostolok Cselekedetei szerint Pál kezdetben a zsinagógában tanított, vitatkozott, de három hónap után csalódott a „zsidók makacsságában”, és áttette bázisát a tirannusi iskolába. Egyes vélemények szerint Pál Efézusból írta az 1. Korinthusi levelet, Kr. u. 53 és 57 között (egyesek szerint a kikötő melletti „Pál-toronyból”, ahol rövid időre bebörtönözték, bár erre vonatkozóan nincs bizonyíték. Ez a torony távolabb van a fő romoktól és nem látogatható.). Az efézusiaknak címzett levelét talán a római börtönben töltött idő alatt írta (Kr. u. 62 körül). Nem megyünk bele a datálási kérdésekbe, mert az külön fejezet, de annyit érdemes megjegyezni, hogy az efézusi levél ott íródik, legalábbis az eredeti szándék szerint, ahol olvassák és befogadják annak tartalmát, tehát ahol életükkel aktualizálják.
János evangéliuma is Efézusban íródhatott, 90-100 körül, és a város egyike a Jelenések könyvében megszólított hét városnak, ami arra utal, hogy jelentős keresztény gyülekezete volt, bár ezt sokan vitatják. Maga a város ekkor fénykorát éli, Sztrabón Efézust Ázsia legnagyobb kereskedelmi központjának nevezte a „Taurusznak ezen az oldalán”, később Philostratosz (+240k.) is így ír a városról: „méreteiben meghaladta Iónia és Lydia összes városát, és miután kinőtte szárazföldet, amelyre épült, a tengerbe nyúlt.”
Caesareai Euszebiosz szerint Timóteus lett Efézus első püspöke. Ezt nyilván megfelelő óvatossággal kell kezelni. Euszebiosz több mint 200 évvel az események után írta egyháztörténetét. Timóteus Pál egyik tanítványa volt, akivel missziós útja során találkozott Lisztrában, a második térítői útján már maga mellé vette, mint akiben „képmutatás nélküli” hitet látott. Időnként személyes követeként szolgált, a harmadik útján elkísérte az apostolt, és Szilásszal hármasban utaztak Efézusba is. Miután Pálnak el kellett hagynia a várost, a hagyomány szerint Timóteus lett az efézusi keresztény közösség vezetője. Néhány későbbi szerző úgy tudja, hogy Timóteus Kr. u. 97-ben, 80 éves korában mártírhalált halt a városban. Trofimusz és Tichikusz is Efézusból származtak, ők is elkísérték harmadik missziós útján az apostolt, ha nem is végig. Ezen kívül Pálnak jelentős számú rokona lehetett a városban, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy meglehetősen hosszasan időzik a városban.
A kereszténység megjelenése, illetve annak néhány tanítása kiváltotta az ezüstművesek tiltakozását, akik már igencsak megtűrt tényezői voltak a városnak. Ezüstművesnek mondták őket, bár ezüstszobrok készítése igencsak ritkaságszámba ment, de valamiféle ezüstözés alakalomadtán szóba jöhetett. Ugyan ez nem árulkodó, de egyetlen ilyen sem került elő a pusztítások, földrengések, tűzesetek törmelékei alól, illetve szándékos elrejtésből sem. Lényeg, hogy lázadást szítottak Pál és munkatársai ellen, minden bizonnyal Kr. u. 56-ban, amit végül a városi jegyző csillapította le, de Pál, óvatosságból, illetve baráti tanács, hatósági intés nyomán, elhagyta a várost.
Az istenek tisztelete becsületet hozott azoknak, akik őket szolgálták, hatékonyságuk, létük kétségbevonása a velük szövetségben levőket, a híveiket és az üzleti kapcsolatban levőket is gyalázta. Minden bizonnyal ez is benne volt a történetben, éppen ezért emlegeti a városi jegyző, hogy Artemiszt mindenütt tisztelik, attól, hogy valaki mást mond, csorba nem eshet istenségén, ettől nem kell félni. Viszont ami Artemisz imádatával kapcsolatba került, annak volt üzleti haszna is, és volt a kapcsolatból eredő méltóság is. Demeter szobrokat készített Artemisznek – ez tiszteletet jelentett Artemisznek, látogatókat Efézusnak és megélhetést Demeternek, akire így mégiscsak hull valamennyi fény Artemisz dicsőségéből is.
A zsidóknak és a keresztényeknek nem volt monopóliumuk sem az egyistenhitre, sem Isten országára, és nem is ők voltak az elsők és az egyetlenek, akik elutasították azt az elképzelést, hogy az istenek vágynának emberi készítésű képmássá lenni, vagy egyáltalán erre szükségük lenne. A Kr. e. ötödik századi preszókratikus filozófusok, Thalész, Anaximandrosz és Anaximenész – mindannyian az egészen közel fekvő Milétoszból valók, „egyetlen halhatatlan istenségben hittek, amely mindenható és mindenre kiterjedő, és nem emberi formájú”. Évszázadokkal később a tyanai Apollóniosz gúnyolódott azon a gyakorlaton, hogy egyesek az istenek képeit a nyakukban hordják, és Pállal szinte egy időben Seneca azt mondta: „Prope est a te deus, tecum est, intus est.” „Isten közel van hozzád, veled van, benned van.” („Igaz, amit mondok neked, Lucilius, hogy van egy szent szellemünk, amely bennünk lakozik, hogy megőrizze életünket és megfigyelje tetteinket, és aszerint gondoskodik rólunk, ahogy mi őróla. Nincs jó ember valamilyen isten nélkül, ugyanis egymaga ki tudná megtörni a sors hatalmát? Csodálatos és őszinte tanácsokat ad. Mindegyik jó emberben [nem világos, hogy kicsoda] lakozik egy isten.”). Pál is határozottan felvetette a kérdést, hogy az emberi kéz által készített istenek valójában istenek-e vagy sem. Emlékezzünk az athéni beszédére is, illetve az igen erőteljesen megélt és éreztetett zsidó gyökereire.
Nem véletlen, hogy a Jelenések könyvének eredetét is sokan ide kötik. Teológusok (pl. Hemer) azt állítják, hogy Efézusban (is) a keresztények „kegyetlen dilemma” előtt álltak: vagy a császári kultuszhoz vagy a judaizmushoz társulnak. Ez azoknak a keresztényeknek jelentett nagy dilemmát, akik a zsidóságtól társadalmi és kultikus értelemben is szélsőségesen elhatárolódtak. Ugyanis a rómaiak szemében, a zsidóság szárnyai alatt, mint annak egyik szektája, bizonyos védelmet élvezhettek. Birodalomszerte elfogadták, hogy a zsidók mások, Istenük nem kiábrázolható, szemben valamennyi nép isteneivel. Volt néhány szolgáltatás, amit teljesíteniük kellett, de ezzel meg is vásárolták biztonságukat. Ezekről külön lesz szó.
A Jelenések írója azonban figyelmezteti a híveket a könnyelmű alkalmazkodás veszélyeire, és arra intette Krisztus követőit, hogy a császárkultuszt tekintsék olyan erők forrásának, amelyek szemben állnak azzal „Aki volt, Aki van és Aki eljövendő”. Ha az utóbbi írás Kr. u. 70. körülre datálható, akkor Efézusban könnyen lehet, hogy a páli álláspont és „János” álláspontja között közvetlen konfrontáció állt fenn a császárkultusz kérdésében. A különböző keresztény közösségek társadalmi-politikai körülményei és a császárkultuszról alkotott felfogásuk teológiai alapjai teremtették meg ezeket az eltéréseket és a lehetséges belső konfliktusokat.
Julius Caesar törvényes vallásként ismerte el a judaizmust, és lehetővé tette a zsidók számára a szabad vallásgyakorlást, legalábbis elvileg. A templom pusztulása után pedig kötelezően fizették a fiscus Iudaicus-t, ami a zsidókra kivetett különadó volt, és amit minden bizonnyal Vespasianus kezdeményezett, aki híres volt adószedési újításairól. Erről külön szó lesz. Így ment ez egészen Domitianus uralkodásig, aki, amint arról Suetonius igen drámai beszámolót készített, keményen és erőszakosan kezdete érvényesítette a fiscus Iudaicust, ezen belül két, egyre növekvő létszámú csoportra figyelt fel: azokra, akik zsidó életet éltek anélkül, hogy ezt nyilvánosan elismerték volna, és azokra, akik eltitkolták zsidó származásukat. Suetonius szerint ez a két csoport eddig nem fizette az említett adót, holott kötelező lett volna nekik is, de most már nem volt számukra sem kibúvó. E két csoport értelmezéséről sok tudományos vita folyt. Minden valószínűség szerint az első kategóriába a nemzsidó keresztények tartoznak (akik zsidó életet éltek anélkül, hogy ezt nyilvánosan elismerték volna), a másodikba pedig a zsidó keresztények (származásukat eltitkoló, ill. ahogy Suetonius beszámol, körülmetélt, de keresztyénné lett zsidók). Más szóval a rómaiak mind a nemzsidó kereszténységet, mind a zsidó kereszténységet a judaizmus formáinak tekintették, ezért adófizetésre kötelezték, ezzel azonban vallási szabadságukat is megvásárolták, azaz például nem lehetett egyénileg kötelezni őket arra, hogy áldozatot mutassanak be az isteneknek vagy a császárnak.
A zsidóság és a kereszténység közötti szétválasztást Nerva rendelete gyorsította fel, aki Kr. u. 96-ban felmentette az említett két csoportot „a fiscus Iudaicus erőszakkal történő megfizetése” alól. A keresztények ezzel a „zsinagógán kívülre kerültek”, ugyan már nem voltak arra kényszerítve, hogy az említett adót megfizessék, de ezzel meg is szűnt a zsidó vallás védelme, mentesítő ereje, és a rómaiak most már nem fogadták el keresztyének vallási különútját. Néhány éven belül a keresztényeket elkezdték keresztényként kezelni (kb. 100-tól, lásd Traiánus és Plinius levélváltása). Összefoglalva, a zsidók és a keresztények közötti társadalmi, politikai és kulturális szétválasztás, amelyet általában „az utak elválasztásának” neveznek, Kr. u. 100-ra lényegében befejeződött, és mindenekelőtt Nerva 96-os rendeltével hozható összefüggésbe, amint a kiadott pénzérémre vésette: fisci Iudaici calumnia sublata, vagyis a zsidó adót beszedő hivatal túlkapásai, az adóval kapcsolatos rágalmazási fenyegetettség megszűnt. SC – Senatus consulto (a Szenátus egyetértésével).
Ebben a folyamatban a zsidóknak semmi negatív szerepük nem volt, hiszen kezdetben magát az irányzatot a zsinagógán belüli szakadásként kezelték, még Pál is vesszőzést kap a zsinagógai elöljáróktól, akik ezzel is jelzik, hogy a később keresztyénnek nevezett új irányzat által keltett feszültséget a zsidóság belső ügyeként értelmezi. Gondolhatunk a Sabbatai Zevi, vagy később a Spinoza estére, vagy A sátán Gorajban megdöbbentő jeleneteire, illetve a nyilvánvalóan jóval enyhébb elbírálás alá eső haszidizmusra. Tehát nem idegenekkel harcoltak, hanem a sajátjaikkal, kicsit velük, kicsit értük is.
Teológusok szerint Pál közel hároméves efézusi missziója során körülbelül 40-60 személy lett keresztyénné, ezek közül mintegy 70% zsidó volt, legfeljebb tehát 15-20 pogány származású személy követte Pált. Minden valószínűség szerint Efézusban sokkal erősebb volt a Pállal szembeni ellenállás, mint például Korinthoszban, mert itt Pál egy „jöttment” volt, görögöknek, rómaiaknak és zsidóknak egyaránt, Korinthosz pedig egy nyitott, multikulturális város volt, még Efézushoz viszonyítva is, ahol a letelepedők számíthattak némi idegenkedésre. Másrészt meg teljesen félreértjük Pált, ha úgy képzeljük el, mint aki egy teljesen gyökértelen „pogánykereszténység” elterjesztésében foglalatos, holott ő el sem tudja képzelni az üdvösséget, a pogányok üdvösségét sem, hacsak nem azáltal, hogy „Ábrahám gyermekeivé” válnak, jegyzi meg több teológus.
Nagyon kevés bizonyíték van arra, hogy a keresztények vonzották volna az Artemisz-kultusz híveit. Többek véleménye szerint azok, akik mégis elhagyták Artemiszt Krisztusért, nem tették volna ezt anélkül, hogy ne tartottak volna fenn némi szinkretizmust a gondolkodásukban, ha nem is a gyakorlatukban. Viszont a rendelkezésre álló irodalom egyikéből sem derül ki ilyen szinkretizmusra utaló jel, a Jelenések 2. fejezetében szereplő nikolaiták lehetséges (de valószínűtlen) kivételével.
A 2. század elején azonban az efézusi gyülekezet már elég fontos volt ahhoz, hogy az antiókhiai Ignác püspök által az Efézusiakhoz írt levélben megszólítsa, amely így kezdődik: „A Theophorosznak (= Istenhordozónak) is nevezett Ignatiosz mind nagyobb örömöt kíván az Atyaisten nagyságában teljességgel megáldott, az idők előtt mindenkorra a maradandó, változatlan dicsőségre egyesített, és az igazi szenvedésben, az Atya, és Istenünk Jézus Krisztus akaratában kiválasztott, a boldogságra méltó egyháznak, mely Efézusban van, szeplőtlen örömben és Jézus Krisztusban.” (Vanyó László fordítása)
Először a 4. században említik, hogy Mária, Jézus anyja, életének utolsó éveit Efézusban töltötte. Az Efézusiak ezt az érvet Jánosnak a városban való jelenlétéből és Jézus kereszten elhangzott kéréséből vezették le, hogy halála után János gondoskodjon édesanyjáról, Máriáról. A 19. század óta viszont egy 7 km-re Selçuktól levő házat Mária utolsó földi otthonának tekintenek, ahol utoljára lakott, mielőtt a mennybe vitetett volna. Mindez Boldog Anna Catherine Emmerich (1774-1824) ágostonrendi nővér látomásai alapján. Azóta a katolikus zarándoklatok kedvelt helye, amelyet a közelmúltban három pápa is felkeresett.
Úgy tartják, hogy Efézus a Hét alvó városa, akiket Decius római császár kereszténységük miatt üldözött, és három évszázadon át egy barlangba befalazva élték túl az üldöztetés időszakát. A katolikusok és az ortodox keresztények szenteknek tekintik őket, és történetüket a Korán is megemlíti.
A Kr. u. 4. századig a kereszténység és a pogányság együtt élt a városban, de az idők folyamán a kereszténység lett a domináns vallás Efézusban. Ez főként a vallási emlékek átalakításából, a keresztény szimbólumok fokozott használatából, valamint a különböző pogány kultuszhelyek átalakításából/lerombolásából derül ki.
A Szűz Mária-templom volt a helyszíne a 431-ben tartott harmadik ökumenikus zsinatnak, amely Nestorius elítélését eredményezte. A második efézusi zsinatot 449-ben tartották, de annak ellentmondásos aktusait a legtöbb keresztyén egyház sosem fogadta el. Ellenfelei „rablózsinatnak” nevezték el.
A Szűz Mária-templom egy klasszikus, téglalap alakú bazilika, amelyet a római sztoa 260 méter hosszú oszlopsorai zártak körül, és amelyek közé Kr. u. 500 körül oldalsó falakat építettek. Nem világos, hogy mi volt az épület eredeti rendeltetése. Talán Kr. e. 200 körül épülhetett, de a sok átépítés miatt nehéz bármilyen rendeltetést felfedezni. Többféle ötlet is van, lehet, hogy gabonatőzsde, nyilvános tanácsház, vagy muzeion (tudományos oktatási központ), esetleg egy második császári templom volt, amelyet Caracalla és Geta közös császároknak szenteltek. Efézus 211-ben e templomért szerezte meg harmadik neokorátusát. A Római Birodalomban a neokorátus olyan városoknak adományozott kitüntetés volt, amelyek a császároknak építettek templomokat, vagy a császári család tagjainak kultuszát ápolták. Efézus a furcsa életű és tragikus sorsú Elagabalosz császár uralkodása alatt megkapta a 4. neokorátusát. A cím adományozását utoljára Gallienus (260-268) uralkodása alatt említik.
Bármi is volt az eredeti rendeltetése, ezt az Olympieiontól délre fekvő, eredetileg bazilikaszerű épületet a 3. században elhagyták, talán már akkor, amikor egy nagy pestisjárvány volt (2. sz. közepe), vagy a gótok utolsó, 263-as támadását követően. A Mária-templomot később ennek a rómaikori épületnek a romjain építették fel, méghozzá a (valószínűleg épen megmaradt) déli stoa átalakításával.
A bejárat egy nagy átriumon keresztül történt, amelyet a város más épületeiből származó márványlapokkal burkoltak, a narthexet pedig geometrikus mozaikokkal burkolták. A falakat keresztek és fém rozetták díszítették.
A templom északi oldalán ma is látható egy keresztelőmedence, és Anatólia legjobb állapotban megőrzött ilyen tematikájú műemléke. Ezenkívül a templom számos fala és pillére áll még, valamint a nagy apszis, számos oszlopfővel és keresztfaragvánnyal díszített elemmel.
Az 654-es arab támadások után a püspök a Szent János-bazilikába költözött, és két évszázadon át ott maradt, amíg azt is támadás érte 867-ben, amiután a Szent János-bazilikát istállóvá alakították. Ekkor a püspök visszaköltözött a Mária-templomba, amelyet e célból kijavítottak és részben újjáépítettek.
A templom a Kr. u. 7. század közepén tehát részben elpusztult, majd a 9. században újjáépült, és a 11. századig szent helyként használták, azt követően 1304-is temetőkápolnaként. A templomtól északra és délre lévő üres területeket ez idő alatt temetőként használták. A templomban és a templomon kívül lezárt sírokat fedeztek fel, amelyek egészen a késő középkorig nyúlnak vissza, ami arra utal, hogy a templomot a helyi keresztények még legalább a 14. századig használták. A 12. századból vannak említések a „régi templomról” a Szűz Mária-ikonnal, így legalább addig az időszakig fennmaradhatott.
A mellette levő hatalmas épület, aminek mára alig maradt nyoma, püspöki palotaként szolgált. A 6. században bekövetkezett földrengés során megsérült, de a 7. század első felében még lakott volt. A komplexum valószínűleg a 7. század második felében pusztult el, amit a több mint 3500 korabeli, a romok között megtalált érme is bizonyít.
Az I. nikaiai zsinat (325) és a római provinciák egyházi közigazgatásának megszervezése után Efézus egy metropolisz székhelye lett, az új metropolitát pedig a provinciája püspökei választották meg. Az egyház korai szervezete párhuzamosan alakult a római államéval, és mivel Efézus volt Ázsia provincia legfontosabb városa, püspökei „Ázsia metropolitái” lettek, ez a cím még jóval azután is használatban maradt, hogy maga a provincia megszűnt létezni.
Székhelyük fontosságára alapozva az Efézusi metropoliták regionális hatalmat követeltek maguknak, amely messze túlmutatott saját egyházi tartományuk határain, és Kis-Ázsia nagy részét felölelte, de ezt a törekvést a konstantinápolyi pátriárkátus felemelkedése megkérdőjelezte, amit a Kr. u. 381-ben tartott második ökumenikus zsinat egyik kánonja be is betonozott, mármint ezt a felállást, és a konstantinápolyi püspöknek elsőbbséget adott minden más püspökkel szemben, kivéve a római püspököt. Bár az Efézusi törekvéseket Konstantinápoly riválisa, az alexandriai pátriárka támogatta, a 451-es khalkédoni zsinaton Efézus vonatkozó igényei végül döntő csapást szenvedtek. A szomszédos Szmirna püspöke, aki Efézusnak alárendeltje volt, és fő helyi riválisa az ázsiai provincia elsőségéért, autokefál érsek lett, míg maga Efézus a kappadókiai Cézárea után a második helyre szorult vissza a Konstantinápoly alá tartozó székhelyek között. Ezek jelentős visszaesések voltak, amelyeket az „Ázsiai Egyházmegye exarchája” cím odaítélése az Efézusi metropolitának sem tudott enyhíteni.
Efézus a középkorban is aktív szerepet játszott a különböző egyházi vitákban. Amikor kitört a bizánci ikonoklasztika-vita (8. század), Theodosius metropolita lelkes szószólója volt az ikonrombolásnak. Számos helyi egyházi személy azonban nem volt hajlandó végrehajtani a hivatalos politikát, amely ebben az időben éppenséggel elítélte az ikonok imádását. Ez az állam drasztikus intézkedéseit eredményezte, beleértve a hadsereg beavatkozását, Mihály Lachanodrakon tábornok vezetésével, és a szerzetesek tömeges kiűzését. De ez egy másik fejezet.
Michael Louloudes volt Efézus utolsó metropolitája, mielőtt a törökök 1304 vagy 1305 októberében elfoglalták a várost. Ő ekkor Krétára menekült. A törökök az evangélista Szent János templomot mecsetté alakították át. Ennek ellenére a görög ortodox egyházi hierarchia Efézus ősi, kiemelkedő szerepe miatt rendkívüli erőfeszítéseket tett a székváros fennmaradásáért. Csak 1329-ben választottak új metropolitát, Mátét, aki tíz évnyi eredménytelen próbálkozás után, a helyi emírek megvesztegetésével foglalhatta el ténylegesen székhelyét. Efézusba érkezése után meg kellett küzdenie az új uralkodók ellenségeskedésével, miközben az összes templomot már vagy lerombolták, vagy mecsetté alakították. Máté végül egy kis kápolnát használhatott új székesegyházaként. 1368-ban az ökumenikus pátriárka kiáltványt adott ki, amelyben „örökre” egyesítette a pirgioni (Birgi) metropolitát Efézussal, a dokumentum megjegyzi, hogy az Efézusi metropolita az előző három évben a helyi ellenségeskedés miatt nem tudott újra belépni az egyházába. De még ez az egyesülés sem akadályozta meg a metropolita további hanyatlását, és 1387-re a kis közösség már egy papot sem tudott eltartani.
Az oszmán hódítás, majd az iszlám 14. századi bevezetése következtében a térségben a helyi keresztény elem drámai mértékben csökkent. Ez negatív hatással volt az egyházi közigazgatásra, mivel az őslakosok áttérítése – gyakran erőszakkal – nagymértékű volt. Hagyomány szerint az efézusi templomban volt eltemetve János evangélista, apostol, aki, egyes hiedelmek szerint, nem halt meg, csak elaludt. Volt aki hangos horkolást hallott a feltételezett sírja fölött (Iordanus Catalanus, 1330). A törökök mecsetté alakították a Szent János bazilikát, mint egyik utazó megjegyezte: a legszebb mecset az egész földkerekségen. A keresztyéneknek belépődíj fejében megengedik hogy meglátogassák János apostol feltételezett sírját. Sőt, az itt eltemetett keresztény szentek, vértanúk sírjánál május 8-án nagy ünnepségeket tarthatnak. Kísértetiesen hasonlítanak ezek a panegyris-ek egy korábbira, még az időpont is stimmel.
Ebben az időben amikor Efézus kikötőjéről olvasunk, akkor egy dokkra utalnak, ami Ayasoluk várostól mintegy 6 km-re található, a folyó, a Kis-Meander partján. Sokáig még működik a milétoszi kikötő, de a 8. században már olvasni lehet Phygela nevű megerősített kikötőről, amit a történészek a mai Kuşadası-val azonosítanak.
A 16. század folyamán a metropolita székhelye Teirába (a mai Tire), és valamikor a 17. század végén Magnesia ad Sipylumba (a mai Manisa) került. A 17. századtól kezdve az anatóliai görög ortodox elem növekedése következtében számos új metropolisz jött létre, és ennek következtében az Efézusi metropolisz területe csökkent. Mindazonáltal az Efézusi egyházmegye joghatósága továbbra is hatalmas területet foglalt magában Nyugat-Anatóliában, és három metropolitai kerületre oszlott: Magnesia, Kordelio és Kydonies (a mai Ayvalik).
1821-as görög szabadságharc megtorlásaként az efézusi püspököt, Dionüszioszt, az oszmán hatóságok kivégeztek. Hasonló sorsra jutott egyébként V. Gergely pátriárka is, akit a konstantinápolyi Szent György katedrálisban végeztek ki, az azóta is zárva tartó Szent Péter kapunál.
A 20. század elején a metropolisz területét tovább csökkentették további körzetek létrehozásával, mint például Kydonies (1908), illetve Pergamon (1922), miután az egyházmegye nagy része 1919-ben a görög ellenőrzés alatt álló szmirnai megszállási övezet része lett. Azonban az 1919-1922-es görög-török háború nyomán, illetve a görög-török lakosságcserével a görög ortodoxia gyakorlatilag felszámolódott a területen.
