Holokauszt, Auschwitz, Westerbork

1. rész

80. évfordulóra. Nem átfogó ismertetés, nem pusztán egy látogatás leírása, és nem is száraz adatok.

„Egyik estefelé, amikor már hullafáradtan, csajkával a kezünkben pihentünk a priccen, egy rabtárs rohant be, és kért, hogy menjünk ki a gyülekezési térre, és nézzük meg a csodálatos naplementét. Odakint láthattuk, hogy nyugaton félelmetes felhők izzanak, és az egész égbolton pezsgett az élet a folyton változó formájú felhőktől, amiknek színe az acélkéktől a vérvörösig terjedt. A lucskos talajon lévő tócsákban láthattuk a csoda tükröződését is, ami éles kontrasztban volt szürke vályogkunyhóinkkal. Percekig csendben gyönyörködtünk a látványban, aztán az egyik fogolytársunk megszólalt: Milyen szép is lehetne a világ!” – Viktor E. Frankl

Késődélután Auschwitzban.

Napszálltakor, mikor a világosság visszavonulóban, javai elveszni látszanak, a nappal jóformán fel van mentve kötelezettségei alól. Ilyenkor mi sem teszünk már merész kijelentéseket. Azaz a napnak ez az alkonyati szakasza, aminek peremén már szivárog be az este, mondhatni könnyített fajsúlyú, és nem présel ki bátor, nehéz szavakat. Nem érdekli már a mindennapi élet, összetereli színeit, és áthajtja azokat az ég tenyérnyi felületén. Felharsan az elmúlás magnificatja, a horizont izzó kórusán, és ha megfelelően hangolt, szívünk átéli a búcsúzás jegyeit. Egyre mélyülő tenger ömlik be alatta, ugyanúgy, amint a hideg egykor bejött ide, és sokáig megmaradt.

Egy hűvösebb szellő közelíti az áhítatot, ahol a szívünk lakik, felkutatja a könnyeket, és talált ráncokra írja fel, hogy egyszer minden könnyű lesz. Döbbent ábrázatok pírja régi hitel, már-már elviselhetetlen veresség, azokért, akiknek zuhanása nem is volt hallható. Talán már fel sem néztek, mert úgyis éjfél van, már árnyék sincsen, hogy segítsen. Csillagok sercegve hunytak ki, de hangjuk nem ért, mert a sötét is messze volt. A világ kint állt, és bólintott, „hát, manapság ez történik”. Valaki mindig későn szeret.

Kétségbeesetten keresünk egy érzést, gondolatot, amihez nem ért az elmúlás, az erőszak, aminek jelenléte még elviselhető, és nem mutat olyan jeleket, hogy elbizonytalanodott az irgalom, és amihez az „élet menete” csatlakoztatható. Valamennyien most egyokból vagyunk komorak, időnként felejtünk is levegőt venni, mikor mellkasunk emlékezet módban ragad, szívünk a gyengeség akcentusára vált. Igyekszünk egyeztetni örökkévalót mulandókkal, ítéleteinkhez kérni távlatot, elengedni a gyászból amennyit csak lehet, de nem felejteni, amit nem lehet. Átélni áhítattal a naplementét, de látni a felhőkben a sötétség komor pamacsait, érezni azt a fájdalmat, ami mindig vérmeleg, ugyanakkor tudni arról, ami elvégeztetett. Idejövet egy „vegyes” párbeszéd: „– Csak miattam jössz, ugye? – Érettünk megyek!” Mert „…ha elfelejtjük, mi is bűnösök, cinkosok vagyunk.” – Elie Wiesel

Az ég köztünk oltja tüzét, vérvörös vizei beterítik a könnyekben már felázott földeket, a környékbeli folyók, mint korallok estélyiben, ha fentről nézhetjük. Még megpróbálkozik az ámulattal ez a pillanat, befordul tüdőnkbe, de az már nem fogadja be, a szomorúság lepecsételte, és hogy elférjen benne, a megjelent friss fájdalmat lefaragta egyetlen sóhajra. A hajnal talán megtanít újra nevetni, gondoljuk, mert az utak csak kikeverednek az éj alól, de sajnos nem mindenkor virradt itt reményre. Összekapaszkodnak az emberek, mert már két ember bánata is messze több, mint egyetlen bánat négyzeten. „Negyven évig nem voltak szavaink a fájdalmas múlt kifejezésére. Több mint fél századdal a vészkorszak után arra kell szavakat találnunk, hogy kifejezzük a túlélés örömét. Ennek hiányában nem tudunk gyermekeinknek és unokáinknak pozitív jövőképet adni.” – Virág Teréz

Éltető csillagunk napi dózisának megmaradt forgácsait beleszórja a horizont serpenyőjébe, sebtében, mégis a megfelelő időben és helyen, és messzi tüzeket bont rá, amivel az égalja fénnyel és dinamikával megtelik, és kévéje újfent ráhajt a verőfényre. A horizont túlfolyik, a lecsorgó izzás a tájra hárul, a maradékon osztoznak a meredő ablakok, tőlük apró tárgyak veszik át, végül arcokon rozsdállnak el az utolsó sugarak. Pontosabban a szomorúság fölött, mert itt még a „túléltem”-ben is ott lehet az összes stáció. Primo Levi egy későbbi írásában azt írja, hogy igazából „akik túléltük…, soha nem értünk le a mélypontra. Azok, akik látták Gorgon [Gorgó, alvilág szörnye a görög mitológiában] arcát, már nem tértek vissza, vagy szavuk elveszett.” Ennek a gondolatnak üzenete is az, hogy a kálvária minden eleme megdöbbentő, de együtt az egész már kimondhatatlan. A nyelv, ez esetben, mint kiszáradt kút, minden próbálkozás csak a talányt mélyíti, és mégsincs más feladat.

Az Arbeit macht frei jelszót már nagyon korai szakaszban, 1933 márciusában használták először, egy korábbi sörgyárban felállított tábor kapuja felett (ezt építették át 1936-ban Sachsenhausen-i lágerré). Rendszerszintű használatát a dachaui koncentrációs táborban kezdték, onnan hozta ide az auschwitzi táborparancsnok. Lorenz Diefenbach német filológus 1873-ban megjelent regényének (Die Wahrheit macht frei) egyik fejezetcíméből származik, és német nyelvterületen viszonyleg ismert szlogen volt. A műben egyébként egy szerencsejátékosnak a munka révén sikerül megtalálni az erényhez vezető utat, visszatérni a normalitásba. A kifejezés a középkori német Stadtluft macht frei („a városi levegő szabaddá tesz”) jogi elvet is idézi, amely szerint a jobbágyok egy év és egy nap városi tartózkodás után felszabadultak, bár ez nem volt ilyen egyszerű.

A természeti jelenet is katalizálja elménket a miértekre, amikből egyet emelünk ki, hogy vajon hanyadik rend indigó alól olvasták azt a szeretetparancsot, ami eltűrte, hogy kultúrkörében ilyesmi előforduljon, aminek mementóját éppen bejárjuk? Amikor viszont lehajtott fejű imádkozót látunk, tudhatjuk, hogy nincs veszve minden, legalábbis ha abból a gondolkodási hagyományból indulunk ki, miszerint az emberek sziklaszilárd hite kőkemény valóságot teremt. Ez itt is komoly, jóllehet egyoldalú figyelmeztetés, hogy amilyen filmet néz az elme, olyan valóságot követ a test, adott esetben nemcsak megy utána, hanem „éli” a képeket. Mindez a materiális értelemben vett negativitás nyelvén megfogalmazva szemléletesebb: az elme az, ami a medret ássa, az események benne csorognak, vagy mondhatjuk, hogy érzésekbe és gondolatokba Braille-jeleket emel, az olvasó kéz maga a történelem. Ez az idealista megközelítés természetesen igen hiányos, de ez itt nem filozófiai lecke.

Utolsó előtti fázisban, a Nap lángját arra járó fellegek nyalábolják, végezetül nyitott sebként bennük vérzik el az ég, testükhöz kötve csendesül el a bordó lendület. Előtte lobogó hegére még felhőket tép, de mindhiába, a vöröslő kötszerek egyhamar szétesnek, elfeslett alakjuk aztán könnyen oldódik a lila tengeren. Az igézet immár gyorsan lehanyatlik, bár szemünk, ha megkérdeznénk, állni látná. Ugye nem kell értelmezni, hogy miért vannak ezek az érzések. Amint lehanyatlik a természeti csoda, úgy tűntek el ők is az immanencia láthatárán, árnyékukat felitta a végtelen. Az éjszaka itt egykor nem ilyen csodás képekben érkezett, hanem úgy hullott alá, és olyan sűrű lett, mint az ijesztő mértékben ömlő kátrány. A „fogolytábor hazaindult”, a nap itt véget ért, az ég lekapcsolta a világot, csak apró fényeken sugároz.

Jóllehet az égalján csak néhány perc vérzik el az időből, utána jó ideig nem találjuk a világot, mienket, amit egy pillanatra elhagytunk, minden hiányos amire nézünk, mert napsugárszíntű valóságot vindikálunk. Pillanatnyilag minden nyugodt, az ágak mozdulatlanok, a Nap eltűnt, a Hold még sehol, az áhítat, mi elől gyakran menekültünk, végre megtalál. Estefelé a dolgok elrejtőznek a látás elől, a tárgyak éle kicsorbul, az élet egyenetlen, szűk környezetére hárul. A szív megsejti a veszteséget, és miközben zsibbadtságot pumpál ereinkbe, maga emlékek sodrába keveredik, vitorlája azok mértana. A létezés színén megremeg a végtelen, mint tenger a saját habjai alatt, ha mélyben bolygatják. „…és mint a nagy vizek, amik darabonként feldobálják a hajótörést szenvedett vitorlások lemerült ácsolatát, kérdések úsznak fel bennünk is…” Miért így történt úgy, ahogy? Emberi mulasztások sorozata? Rendszerhiba? Ha (ezekkel a felismerésekkel) ott vagyunk, vajon másként alakul? Erre gondolkodás nélkül igent mondunk! De vajon jobbak vagyunk atyáinknál? És mit tehetünk aktuálisan? Paradox módon megnyíló égi léken lehull a vigasz, nyoma bepárásodik a függő ösvényen. Vagy csak annak felülete, amin keresztül nézünk? „Olvastam és kilométereken át gyalogoltam éjszaka a tengerparton, üres verseket írtam, és vég nélkül kerestem valakit, aki csodálatos, aki kilép a sötétségből és megváltoztatja az életemet. Soha nem jutott eszembe, hogy ez a személy én is lehetnék.” – Anna Quindlen

Ami elmúlt, az sosem múlt el teljesen, hidege/hője, receptje megmaradt, és érzékenyen kell tartanunk szívünket, készenlétben elménket, de nem azért, hogy tudjuk, mi készül túl a gesztusok és a szavak függönyén, hisz a sejtelem is lehet hazug. Amik veszélyesek az alattomos társadalmi szintű érzelmi és kognitív torzulások, mikor az igazságérzet komfortja kiürül, mikor már az érintett is készül elfogadni, hogy létezik „ők és mi”, illetve „fent és lent”, az emberi tapasztalás és ítélet abszolút forrású „geolokációja”, illetve az „én” elsöprő erejű igazsága. De nem várunk a végítéletre, hogy kiderüljön az igazság az életről, mert ez nyilvánvaló legkésőbb akkor, mikor elveszítünk valakit, akit szeretünk.

Ezek után úgy tűnik káosz jön, kiigazodni már nem lehet, és a rend mondhatni elemi szintű megbomlása után a világ többé nem áll helyre, gyűlölet és szenvedés készletéből az apokalipszis jegyei áramlottak a világ testébe, ami ezzel elindult a végkifejlet fele. Nem először voltak ilyen gondok a történelem során, de a modernitás, a technika fejlődése és térnyerése, illetve a gyarapodó szabad tőke egy-egy új elem a gonoszság térfelén (egyik legjobb írás a témában Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt). A nagy gépezettel nem lehet dacolni, de sokan így is megtették, amit megtehettek. Mert mindig volt annyi szabadsága az embernek, hogy egyénileg reagáljon (hazánkban is többszáz személy). Hatalom nélkül, létezés pont egyben (L.1). És többé nincs gusztusunk olyan leírásokhoz, amelyekben hatalmasok gyengéket mentenek, bőszen, látványosan és nagy kegyesen, a szeretet elsősorban a szívben és a kézben él, nem a betűkben.

L.1-ben döntjük el, hogy nem meghaltak, csak látásunkból kivétettek, fényük nem hűlt ki, ahogy az éjszaka sötét háttere éppenséggel menti a csillagokat. Tartja emlékükért is a bűn súlyát hátán az ég, csillagok meg úsznak az emlékezés magzatvizében. Az élők közé számoljuk, utolsó szívdobbanásaikat sajátjainkkal folytatjuk, az elvetélt lélegzeteket is mind érvényesítjük. A pusztító szándék, bár végzetes volt, de ezáltal nem végérvényes. Bőszen jelezzük, hogy valamilyen értelemben vállalnánk közösséget, de üzenik, hogy nem lehet, sorsuk egyedi, megismételhetetlen, máskülönben lényük már együtt lélegzik a mindenséggel, csak felületesek számára észrevehetetlen. Ha nagyon meg akarjuk hallgatni, a szél visszhordja sóhajtásaikat, amik immár lényébe kötöttek. A szenvedés katalogizálása a tanúságtétel egyik formája. Az igazság ereje nemcsak abban van, ami megtörtént, talán elsősorban abban, amit az feltár bennünk. Az események gondolati újrajátszása azonban még nem emlékezés, az elvont, elterelő vagy ignoráló szorongás pedig vaklárma és nem remény. Az igazi emlékezés tulajdonképpen sokszorozza az életet, mert nem mellőzi az eltávozottat a további szakaszból, a remény pedig a tusakodás mellékíze, ami függővé teszi az érintetteket. „A remény az, hogy a bizonyítékok ellenére hiszünk, és aztán nézzük, ahogy a bizonyítékok megváltoznak.” – Jim Wallis

A természeti mágia kialszik tehát, a Nap lehanyatlik, korongja diszkréten nekikoccan az eljövendő hajnal peremének. A varázslat vége minket is kiűz a bűvöletből, de még utolsó momentumként, mintegy kulcslyukon, megleshetünk egy távoli etalont. Rájövünk, hogy csupán zarándokok vagyunk a térben és az időben, hogy ez a természeti csoda most csak ismétlődött, és megtörtént akkor is, igen, akkor is, és torkunkig feljő a csönd, szavunk ugyan a minden és a semmi közti senkiföldjén megreked, de ebből a csendből még kitelik egy képzeletbeli ölelés.

A természet szépsége feltárult tehát akkor is, és valamennyiük emlékének, azokénak, akik látták, és azokénak is, akik nem látták, mély csenddel, libabőrrel és sok fogadkozással adózunk. Az évtizedek lefordították már valamennyi érzés nyelvére ennek a gyásznak összetevőit, ha nem is valamennyit, de a közös emberi természet, a teremtett világ jelenségei nyomán bárhol tudunk hozzá csatlakozni, nem is kell várni emlékművekre, helyekre, temetőkre, bár ez a hely itt lesz, nem megy sehová, ez a hely immár fájdalom geográfiájának része, akármikor jössz, kiakasztja a logikád. Az emlékezés pedig, mint egy folyó, függőlegesen korlátozott, alján fekete homokot görget, mi soha ki nem merhető, ujjaink közt odavan, viszont ez a folyó vízszintesen feneketlen. Halad előre folyamatosan, ámde soha nem lesz vége; soha nem szabad véget érjen.

Keleten zord felhők gyülekeznek, vihar közeleg, harcos fellegek, több tucat gőzmozdonyként, sötét arccal tolják előre az éjszakát. A maradék fény immár becsukja szemét, látását hajnalig kizárólag villámokban tartja. A létezés izmai elernyednek, ami fény rekedt bennünk, az a hajnalunk. A mulandóság ilyenkor hátraszól, egymaga a hang és a szóló: „lélegezzétek be illatát, mielőtt eltűnik a rét!” Valahol apró szelek csörgedeznek, de semmi vész, még csak a fák szuszognak ijedős leveleikben. Még biztonságban vagyunk, de már van egy kis nyugtalanság, mint vihar előtt szokott, talán igaza van annak, aki már látja is torkolattüzeit. Vész előtt a világ visszatartja lélegzetét, beszünteti minden felesleges motyogását, ügyeit felfüggeszti, és egy rövid időre olvashatatlan lesz az arca, jeltelenné válik. Nem tudni mi lesz, nem lehet megjósolni, hogy mi következik, megzavarodnak az evidenciák. Vajon egyenesbe kerül még az élet e földkerekségen?

Alkonyatkor a fény félbeszivárog, túloldalt acélkék homály tiltakozik, külfejtésben égő szenek mindenütt. Ez az utolsó csoda-jelenet. Aztán csend lesz. („Kérem a köpenyem!”) Tiszta égbolt esetén ezek után finoman zörget a holdvilág, („a hold ma oly kerek!”), a természet összezár és leveszi igényeit, kisvártatva finom szenes rajzolattal üzeni, hogy alá utat terített és befogadta csontszínű foszforát. Ez pedig nesztelen motoszkál még egy ideig, felrázza a puha mohát, lefekteti a fákat, apró füveket, álmuk lesz a testük kormos vetülete.

„…a fogolytábor hazaindul ilyenkor.” Szárnyakon aludtak, hangtalan nyílt otthonuk ajtaja, „a régi hűs verandán” szerelmek illata, az ég egy pillanatra megkönnyebbült, mosolya egy elhúzó meteorit, amit az általuk ismert készletből angyalok tálaltak. Majd arany-, ezüst- és ónkupákba begyűjtik a könnyeket, az elfogyó lélegzetet, a szív halkuló zaját. A csoda és a szentség immár „esetekben” van. Az eget, mintegy kagylót, fülükhöz szorítva, hallgatták, hogy szerettük és a menny, mint szeret vissza. Elő a noteszt, feljegyezni, ami még menthető, a remény szentjánosbogárnyi fényénél, míg csillagok tartják az éjt, és a testnek is van egy kis lejtmenet. Egy nap majd merünk mi is boldognak lenni, mikor a kényelmest a helyesre cseréljük, ha ez a választás felmerül. Hogy egyetlen emberről sem engedjük leporolni angyali hímporát, miben földi léptékre lelt a végtelen. „Mi keresztények akkoriban nagyrészt hallgattunk…” (Karl Trabandt mainzi lelkész). Tudomásul vesszük, hogy a közömbösség, a „semmi” a legrettegetteb erő, főként ha erkölcsi érveléssel, kiváltásos nézőponttal van megtámogatva, vagy paradicsomi ígéretekkel, kegyes szövegekkel van hizlalva.

Még a kő is elporlad egyszer, a fém elrozsdásodik…, végül megszűnt a morajlás az égalján, a gyűlölet burka felhasadt, nyilvánvalóvá vált „a gonosz banalitása”, mert az igénytelenség menthetetlen, mert „a butaság lehangolóbb, mint a gonoszság.” (Anatole France). De kiderült az is, hogy vannak még szívek szeretni készen, ám sok helyütt már csak az emlékezés maradt, ezért annak fajsúlya felettébb megnőtt. Nem titok azonban, hogy egy új szál szövődött a történetbe, a mélyszínű csalódás eladdig ismeretlen szála, ami azzal fenyegetett, hogy fájdalmasan elrondítja az egész textúrát. De az a szál nem gyűlöletből szövődött, annak ellenére sem, hogy amazok jól „tudták mit cselekszenek”. Mert Auschwitzra a szenvedők részéről nem bosszú volt a válasz, ezért hálás az egész világ, és örökre az is marad. „Körülöttünk mindenki sírt. Valaki elkezdte szavalni a Kaddist, a halottakért mondott imát. Nem tudom, hogy a zsidó nép történelme során valaha mondtak-e valakik Kaddist önmagukért.” – Elie Wiesel

Talán könnyed kezdésnek tűnik, de egyáltalán nem szeretném elszórakozni a hely súlyos üzenetét, mert általában a „holnap”, a „hajnal” és a „hit” pozitív tényezők, de Primo Levi így ír személyes lágertapasztalatairól: „A hajnal árulóként tört ránk, úgy tűnt, mintha az új nap ellenségeink szövetségeseként kelt volna fel, hogy segédkezzen pusztulásunkban,” és ezzel kegyelettel behajtjuk a tkp. Viktor E. Frankl által megnyitott albumot. Másik helyszínre ugrunk hirtelen, és meghallgatjuk a fiatal önkéntes ápolónő, Hilda Dajč bátor beszámolóját, aki a Belgrád melletti lágerből írta barátnőjének: „Minden filozofálás véget ér a szögesdrót kerítésnél, és a valóság, amit ott messze még csak elképzelni sem tudsz, különben üvöltenél a fájdalomtól. Ez a helyzet a maga teljességében szembesít az emberi mivolt szélsőségeivel. Ez a valóság felülmúlhatatlan, a mi mérhetetlen nyomorúságunk, minden, a lélek erejét leíró mondatot eloszlatnak az éhség és a hideg könnyei, az innen való távozás minden reménye hamarosan eltűnik a passzív lét monoton perspektívája előtt, amely semmiben sem hasonlít az élethez. Még csak nem is az élet iróniája. Ez az élet legmélyebb tragédiája. Nem azért vagyunk képesek továbbmenni, mert erősek vagyunk, hanem mert egyszerűen nem vagyunk mindvégig tudatában a minket körülvevő örökös nyomorúságnak, mindannak, ami körbevesz.”

„…Minden lehetséges lenne, ha tudnánk, amit soha nem lehet tudni – mikor nyílik meg a könyörület kapuja. Mit szándékoznak velünk tenni? Folyamatos feszültségben vagyunk: vajon lelőnek, felrobbantanak, Lengyelországba szállítanak…? Mindez másodlagos fontosságú! Csak át kell vészelnünk a jelent, ami a legkevésbé sem kellemes – a legkevésbé sem.”

A 20 éves Hilda, szülei kérése ellenére, önként jelentkezett a Sajmište-i (Staro Sajmiste) gyűjtőtáborba, segíteni a „rászorulókat”, ahogy fogalmazott. Édesapja révén mentessége lehetett volna. A táborból négy levelet írt barátnőjének, mielőtt brutálisan elgázosították. Több tízezer társával együtt. Az egykori láger területén ma rockkoncerteket adnak. Vajon ez lenne „az élet megy tovább”-feladvány helyes megoldása? Természetesen a gyász (kívülállóknak) referencia, nem pedig imperatívusz.

A drótkerítés oszlopainak megnyúló árnyai alacsonyan járó napsütésben hosszú körútra indulnak, és addig mennek, míg árnyékuk lát, míg a homály meg nem könyörül rajtunk is, mert megtetszik a maradék félelem, valahányszor összefutunk velük. Fenyegetésüktől összerezzenünk, és ezzel a fájdalom egyetemes nyelvének gótikájában egy-egy csúcsív készül. Mint amikor ősszel, az erdő ágai a mulandóság szemfedőjévé kötik a szél csápjait, amelyik ugyan csak azért jött, hogy a még kapaszkodó leveleket utoljára megölelje. Ez az árnyék falvakat és a városokat ölt egybe, utakra flitteres paszományt, folyókra élő fényt terít, és mindenek fölé áttetsző bakacsint, ami kopik-vásik, de elmúlni sosem tud, a világot már semmi nem menti fel a vezeklés alól. Ezért mondják, hogy a tábor nagyobb, mint a területe, hiszen árnyéka, fájdalma, félelme és emlékezete misztikus méretűvé teszi, a világra természete és szándékai ellenére települ.

Ez viszont egy konkrét hely, egy mementója annak, hogy mi történik az esetben, ha az emberek tömegesen helyet adnak a tervezői gyűlöletnek és a személytelen közömbösségnek, bár akiket a tükör mögé hívtak, nem volt nekik kötelező engedni. Mert kellett ide többszáz lelkes tervező, sokezer aktív dolgozó, százezres nagyságrendben gyűlölködő, de közömbösből tízmilliós tételben. A közömbösség olyan, mint a levegő, alig látszik, ártalmatlannak tűnik, de valamit mindig elvesz a látásból, végül az egészet. Számtalan árnyalat létezett, voltak, akik mentek a sötéttel, és voltak hivatalnokok, akik ujjain megcsöppentek a könnyek, voltak akik befogták a szemüket, és a réseken látottakkal éltették a valóságot, és voltak néhányan, kiben felízzott a kegyelem maradéka. „A szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. A művészet ellentéte nem a csúnyaság, hanem a közöny. A hit ellentéte nem eretnekség, hanem közöny. Az élet ellentéte pedig nem a halál, hanem a közöny.” – Elie Wiesel

Van egy francia szó: tricoteuse. Tulajdonképpen így fordítható: kötögető (nő). A szó átvitt jelentése: közöny. Ennek eredete a francia forradalom idejére nyúlik vissza. Megfigyeltek egy nőt, aki rendszeresen részt vett a kivégzéseken, gurultak a fejek, éljenzett, lármázott a tömeg, ő azonban közben zavartalanul kötögetett. Azokban az években, ami azt illeti, volt alkalmuk ilyen helyeken megfigyelni, alkalmanként azonosítani, és nevet adni neki. Alakja történelmi súlyú eseményekre közömbösen reagáló személy mintaképévé vált, sőt, szótári alakká szilárdult. Nem kell említeni Camus két vonatkozó regényét, a Közönyt (Az idegen) és A pestist.

Ezernyi sikoly ül a drótkerítés minden tüskéjén, már távol elpattan az öröm, ha akárcsak látásban hozzáér. A felejtés elfelejtéséért állnak ott, és kórusuk azt kéri: ki ide (akárcsak gondolatban) belépsz, engedd el a világot, amelyikhez tartozol, enged ki a szigetelő levegőt az egodból. Ez a kérés nemcsak erre a fizikai helyre vonatkozik, ez csak mementója annak, hogy vannak huzagolt sebek, halál árnyéka völgyének völgye, amiken fölbukik a logika, és minden adott, hogy az irracionalitást beindítsa. A felprózott történetek nem adják ki a teljes valóságot, de azt teljesen úgysem bírnád elviselni. Csak mondj ki néhány szükséges szót, és könnyed révén kösd össze vele a tengert, hagyd ott önteltséged aszalódni a köveken, konkrét ismereteidet is akár, mert amit fel tudsz fogni, az méltatlan ahhoz, ami volt. Mondhatod azt, hogy „ők”, és „mások”, vagy hogy „kárhozottak ősapáink”, de az igazság az, hogy fehér csak a hóvirág szirma maradt, illetve a mártírok jövője, kiknek „az álma hófehér.”

Látogatók csoszognak, tétován, megrendülten a virtuálisan felázott talajon, talpuk alatt sziszeg a murva, hínárok csimpaszkodnak a mozdulatokba, óvatosan, halkan szólnak, mintha válluk fölött más is nézne. Ennek a csöndnek éle van, láthatóan máris belemart a szívekbe, a döbbenet közelebb vitte gazdáikat a csendhez. Minden gesztusuk megmetszett, remegésük mint a hótakaró alól kilátszó fagyott fűszálaké a moderált szélben. Tudjuk persze, hogy az itt jelenlevő épületek, a tárgyak, de maga az egész hely is képtelen arra, hogy a korabeli hangulat, szellemiség és rettegés híján feltárja azt, ami ténylegesen megesett, a helyszínen csak tisztább fókuszban látható az egykori valóság távolsága. A kétségbeesés, a gyötrelem a maga pillanatába zárva lenne érthető. Ennek ellenére az emlékezésben egész mivoltunk részt vesz, valahogy úgy képzelhető, mint a régi írógépeken, egy billentyű leütésébe beleremegett valamennyi. A neves neurológus, Antonio Damasio szerint egy erős negatív érzelem újraélése jelentős változásokat okoz olyan agyi területeken is, amelyek az izmok, a bélrendszer és a bőr idegjeleit fogadják, tehát olyan területeken, amelyek alapvető fontosságúak a testi funkciók szabályozásában, és azt is azt állítja, hogy önismeretünk magja a test belső állapotait közvetítő fizikai érzéseken nyugszik, bár ez most annyira nem vág ide. Azonban mindezek azt jelentik, hogy testünk minden porcikáját megviseli a hiteles átélés, másrészt pedig ahhoz, hogy érthetővé váljon egy emlék, annak feltétele a megjelölt tartalom közvetlen vagy közvetett átélőivel való érzelmi közösség.

Teljes testünk emlékszik, nem pusztán az elménk, ezért is van, hogy mindezek nem adatok sora, nem közömbös történelem, hanem minden sejtünk saját jussán beleremeg. Amikor súlyos emlékezetből jövünk, egy ideig tehát nem működik az emésztés, artikulációnk megrendült, a mondatok formája is eltorzult, mindezek nyomán is olyan érzések születnek, amiknek nincs fogalmi kapcsolatuk. Természetesen könnyebb lenne szív nélkül, hideg szobor ugyanis nem reklamál, nem fenyeget, nem sajog, (a költőknek azonban esélyt adunk), mégsem választaná azt a megoldást szinte senki. Másrészt az emlékezet vagy nyitott ajtót talál, vagy rárúgja azt (egyszer) a jelenre, vagy hogy az előbbi képet folytassuk: ha kell üzenetét a szobor rideg mellkasába faragja.

„Sorsuk távol került tőlem. Lassan, majd 40 évi ‘lelki érzéstelenítés’ után kezdett meggyilkolásuk fájni. Magamtól kérdezem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött. 40 év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött” – írta 50 évvel az események után. Később egy újabb vallomás: „Anyám szeretett volna beszélni a szenvedéseiről, de nem hallgattam meg: ’Elmúlt, örüljünk, hogy együtt vagyunk’ – mondtam. Aztán 1981 januárjában ott álltam sírgödre felett – és csak halála után figyeltem fel arra, hogyan őrződik meg a múlt, a vészkorszak szörnyűsége még a harmadik generációban is.” – Virág Teréz

„Van még valami?” – kérdezte egy formaruhás a biztonsági ellenőrzéskor. A lélek belső templomát a gyász kémiai haragzúgása tölti be, ígyhát alig hallom. Pedig nem először járom ezt az utat, és az első végérvényesen rögzíti a hozzáállást, azontúl már készen van, mégis in vivo boncolás mindenkor, beleértve a konkrét emlékek boratvaéles, hasogató átvonulásait, adatok, tények szürke halmazainak nyomasztó konstans terhét. Időnként mégis meg kell ismételni, mikor túl mélyre merült már idegeinkbe, mikor kontúrja kezd már elmosódni. Jóllehet nem azért vagyunk itt, hogy helyrehozzuk a dolgokat, (még a gondolat is ostobaság lenne, bár az emlékezés a mindenkori mának valóban feladatokat ad), ugyanis az már esélytelen, hanem hogy életben tartsuk a történtek emlékezetét. Mintha belenéztünk volna egy mélysötétben égő gyertya fényébe, és karcsú lángjára agyunk szemet vetett, és amikor elkezd halványulni, újra kell élni, mert nemcsak örömével, fájdalmával is készségesen időzik a szív. A seb, a fájdalom benne tart a történetben.

Két hónapos koráig minden csecsemő bízik az állandóságban. Hogy amit lát, az változatlanul megmarad, méghozzá ugyanabban a formában és felállásban, és hetekig minden változást kis agya úgy fogad, hogy „na végre, csakhogy megvan a megállapodott valóság!” De kisvártatva változik a kaleidoszkóp mintázata. „Rendben, de ez legyen az utolsó, és végre álljon meg a kép!” Elméje ezernyi csalódás után adja fel. Persze nem csalódott, csak felismerte és elfogadta a valóságot. Az elkerülők viszont ettől kezdve elkezdik időnkét tartósan behunyni a szemüket, hogy megőrizzék az állandóságot. Ők külön eset, azonban sajnálatos módos ebben a történetben is komoly szerepet játszanak. Legtöbben formálisan kinővünk a gyermekkorból, értelemszerűen nem várunk már állandóságra, félelmetes módon szétesnek az eredeti arcok, a képek megmozdulnak, kiszakadnak gyökerestől, az állandóság megszűnik. Természetes folyamat, így nevezzük. Aztán várjuk azt a napot, amikor a „szívünk benő”, hogy már ne döntse meg alakját minden apró érintés, hogy ne küldje jajkiáltásait szét a szervezetbe, hogy maradjon veszteg, a világ rá van szabva, semmi rossz már nem történhet. Nem jön el az a nap. Mindig lesz labirintus, és amit valamennyire kiismertél, az többé nem ezen a néven szerepel, de megmarad, mint egy végtelen sorozat eleme. Tárgyalt esetben ami érdekes, hogy mindig maradnak megválaszolatlan kérdések, mindig ott lesz a veszély, hogy szívünk elcsábul, gondolataink elsötétülnek. Soha nem mond le agyunk arról, hogy a világot egy neki tetsző állapotban megállítsa, hogy valami társadalmi állandóságot követeljen, akármilyen kényelmetlen is mások számára. Mi azonban, éppen ezért, soha nem hagyhatjuk abba a szavak jelentésének tisztázását, a társadalmi problémák meghallgatását, és saját szívünk vizsgálatát. „Eljön az idő, amikor a világ elcsendesedik, és csak a saját szíved marad. Akkor jobb, ha megtanulod a hangját. Különben sosem fogod megérteni, mit mond.” – Sarah Dressen

„Igen”, gondoltam, „a logikám”, aztán ugyanazon kifejezési módon hozzátettem, „már amennyi”, de ami van, az is elpusztítana odabent, úgy értve: odabent. Ahol mindig vagyok vagy lehetek, ahol Isten gondolata még személyes, a transzcendencia elsőfokú rokonság, ahol a töviseket gyakran rózsák őrzik, a tükör belehelt. Az ihletett válasz iménti gondolatomra talán az lett volna: „Csak nyugodtan, azt még egyetlen látogató sem tudta behurcolni a szögesdrótok sorfala mögé.” Ahogy a kép velünk együtt kiszáll a tükörből, ahogy a szél kint marad, ha belépünk a lakásba, és a hóból sem visszük be a fehérséget, vannak küszöbök, amiken bizonyos érzéseket nem lehet átvinni. Nem a küszöb, hanem az azon túli valóság miatt. Egyébként logika nélkül is kész lehet az ember a megváltásra, ami Istennek ígérete, hogy a világ végül meggyógyul.

Mosoly már jövet lefáradt az arcról, a tegnapi esti baráti kacagás emléke, egyfajta fekete vidámság, most már mint hegyes jégcsap, tőrt fog az örömre. Elhalkul minden, és nincs ebben semmi mesterkéltség, vagyis csakazért mert így illene, hanem a nyomasztó érzések tapasztják fekete kezüket az ajkakra, de nem engeded senkinek és semminek, hogy kiműtse szíved. Ez nem egy olyan trópus, amin csak úgy érintetlenül átkelünk. Ez olyan, amint Julian Barnes írt a (személyes) gyászról: „Az ember kilábal belőle, ez igaz. Egy év, vagy öt év után, de kijön belőle. Viszont nem úgy, mint egy vonat, amelyik az alagútból beleszáguld a napsütésbe… Úgy jössz ki belőle, mint egy sirály az olajfoltból, minek kátrányos marad a tolla hátralevő életében.” A mély gyászt a szervezetünk olyan nyelven közli, amit nem beszélünk, ennélfogva, aki gyászol, úgy teszi, hogy érthetetlen a maga számára is. Mély gyász jeget tesz a nyelvre, elfeledteti a nagy vizek hangját, kiszáll bőrből az érzékenység, de nem rendkívüli eset, hogy el-elveszti a mennyei GPS-jelet is, vagy azét, ami eddig hatékonyan kalauzolta. Főként Izraelben, de másutt is a világon, a 3. nemzedék intenzíven elkezdte keresni újra vallási gyökereit, miután közvetlen elődeik közül sokan mély lelki válságon mentek át a holokauszt nyomán. Félelmetes belegondolni, hogy ennek a lelki válságnak okozóit, az egykoriakat, és mai (és eljövendő) helyeslőit, számon fogják kérni, méghozzá nem emberi hatalmak.

Az volt az az idő, amikor egyesek szerint Isten föléhajolt a Napnak, hogy elfúja, mint gyertyát, ha már értelmetlenül fényeskedik, lévén hogy világosság és látás két külön hullámhossz. Volt aki azt állította, hogy egy időre kialudt, mások szerint csak meglibbent a láng, mint kutak mélyén az égi tükörkép, ha megrendül a mélység fundamentoma. Mert mindig volt egy kevés irgalom, néhány igaz gesztus, jó ember, akiknek megadatott, hogy irgalmat gyakoroljon, félelemmel és reszketéssel, mert azt, főként ilyenkor, igazából így lehet. Voltak alkudozó Ábrahámok, és volt irgalom. De akkor, és az az idő nem múlt el nyomtalan, az „élet” és a „pokol” között nem volt törés, sem szintkülönbség, de azt egyáltalán nem állítjuk, hogy mi magunk a hófehér jövőből érkeztünk. Aztán ismerjük a gyertyaoltás következményét, de ez már a mi bajunk, a küzdelmet a retinán marad lángnyelvvel, ami már csak befele világít, megállítja a filmet, rögzít egy immár zavaró helyzetet, ami rávetül a jövőképre, életben tartja a hibás emlékeket, úgy értve a magamentést, a fájdalmat, a keserűséget. Ez a sötétség pokoli szeme. De itt nem értelmezni, nem is vádolni kell, hanem gyászolni, esszenciájánk egyetlen cseppjével többre megyünk, mint a világ összes okoskodásával. Persze, mint az „érezd!”, vagy az „éld át!” jellegű felszólítások, ez sem megy olyan egyszerűen, de fogd fel kedves ajánlatként. A gyász nem zsibbadtsággal gyógyul, mintegy az érzések lefosztásával, hanem azok árjával kezel, sőt a szív időnként nem éri be a sokkal. Nem magasztaljuk az okokat, ezúttal főként nem, de az igazság az, hogy a gyász kiváló költő, a szenvedés tökéletes útvonaltervező.

Úgy gondolnánk, hogy ez az a hely, ahová a szelek is elcsendesedni járnak, itt szavukat viharrá emelni nem merik, ez itt valahogy mégiscsak vándorlásuk végső pereme. Azonban érezhetően segítenek a könnyeknek, és talán maguk is, hogy errefele létezni tudjanak, időnként ereszt csepegtetnek, sót gyűjtenek, hogy jelenlétüket a bánat kémiája szentesítse. Talán ennyi természeti közreműködővel valamit megérthetünk abból, ahogy emlékezni kell, és a hely is megbocsátja azt, hogy a rövid megemlékezésben próbáljuk a valós történeteket felidézni, vagy néha ilyesmit gondolunk. „Auschwitz nemcsak egy röghöz kötött történelmi hely, hanem itt van körülöttünk, mondhatni benne van a levegőben. A pestis tombolása véget ért, de a kórokozó még él, ezt felelőtlenség lenne tagadni. Az emberi szolidaritás elutasítása, a mások szenvedése iránti tompa és cinikus közöny, az értelem és az erkölcsi érzék behódolása a hatalom előtt, a gyávaság és a megalkuvás mindent elsöprő áradata, és mindenekfölött az a kolosszális hazugság, mikor a gonosz harcos erénynek, hazaszeretetnek, vagy valamilyen más szép eszmének álcázza magát.” – Primo Levi

Gyermekkorunkban az éjszaka először mindig a mélymedrű patak partján sínylődő öreg fűzfa odvában jelentkezett, a sötétség nagy, örvénylő szemét ott pillanthattuk meg először, világló kérge közé szorulva. Hány strázsáló „odvas fűzfa” volt a megelőző évtizedek főútjának mentén, a Felsőháztól a hírlapokig, amik jelezhették volna az éjszaka közeledését, de sok esetben csak siettették. Percek, mik elakadtak a szavakban, szavak, mik viharhoz segítettek. Ezen az úton máig csak magyarázkodások vannak, miszerint a gyűlölet egy régi, elkerülhetetlen háború, és hogy a tények igény szerint változtathatók, ott vágjuk meg az eseményeket, ahol éppen jó nekünk. Egy személyt hibáztatunk, egy eszmét, aki, vagy ami már rég nincs, és ezzel megkönnyebbülten lehet továbblépni, újabban pedig mindenki és minden érzés ártatlan. Vagy ahogy Zygmunt Bauman írja: úgy tekintünk a soára, mint egy falon függő képre, amely kevés tanulsággal szolgál. Kenhetjük egy történelmi folyamatra, hatalmi és eszmei konstellációra, vagy a sorsra, karmára, amire, de emlékeztetünk, hogy apró éjcseppekből épült fel az az éjszaka. „Kezdetben volt a hiszékenység – ami gyerekes; a jóhiszeműség – ami hiábavaló; és az illúzió – ami veszélyes.” – Elie Wiesel

A hit azt (is) jelenti, hogy a helyes bokor előtt vetjük le a sarunkat, mert a megfelelő hangnak engedelmeskedtünk. Bűnbánat pedig az (is), hogy nem mentegetjük azt, ami emberileg menthetetlen, mert a hitélet szférájában mindez értelmetlen, másutt felesleges, vallás pedig nem azt a célt szolgálja, hogy megtanítson láthatatlanná válni a tükör előtt. Nem nevezhető bűntudatnak a tehetetlenségre való hárítás, valamiféle sorszerűség tételezése, a kommunikációt feldúló védekezés. És vannak helyek, ahol a könyv mi magunk vagyunk, az emlékek fellapozzák érzéseinket és eltitkolt gondolatainkat, de ha bátran felvállaljuk a szituációt, azt nevezzük tanúságtételnek.

Szülők beszámolója egyik legélesebb kép a témához. Többször elmondták, bár még kicsi gyermekek voltak, hogy emlékeznek, amint a szomszéd településről csendőrök kísérték be a zsidókat a városba. Szekéren a gyerekek, gyalogosan a felnőttek. Kisírt szemű gyermekek…, és a szülők szava itt elcsuklott. A logika lendülete még eddig összerakta a szavakat, de innen már nem volt tovább. Ez is egy örökség, amit szeretnék továbbadni. Egy elcsukló hang, vagyis egy történet, aminek kimondhatatlanságát ezzel az önkéntelen fiziológiai reakcióval lehet a legtökéletesebben kifejezni. Valamennyi elmondható, ha gyűjthetünk hozzá elég szót, de ami kimondható, azzal a történet még továbbra is hiányos.

Elvitték – ez volt sokak hárító fogalmazása. Személytelen, szenvedő igealak, így is nevezhetnénk. Ennek néhány artikulációja megjelenik a Sorstalanságban is. És „őket”, mintha idegenek lettek volna, nem szomszédok, játszópajtások, osztálytársak. Megtetszett ennek a világnak az az arca, minden nézőpontból, szemből és oldalról, alulról és felülről, kintről és bentről…. „A mi nemzedékünk reálisan ítélhet az emberről, mert megismerhettük őt olyannak, amilyen valójában. Az a lény, aki kitalálta Auschwitz gázkamráit, nem más, mint aki egyenes derékkal, az Úr imájával vagy a Shema Yisrael-el az ajkán lépett be azokba [talán konkrét utalás a prágai Makkabi ifjúsági csoport magatartására]. – Viktor E. Frankl

Itt van még a memoárok hangja, annak idején amit elértem, mindent elolvastam. Két beszámolója döbbentett rá arra, hogy az érintettek sokáig nem akartak róla beszélni még a családjukban sem. Aztán kiderült, hogy valóban mély elhallgatások vannak, és a kilencvenes évek nyers, zsigeri és őrült antiszemitizmusával újra tematizálódott a tragédia, illetve a zsidóság múltja, jelene, így legalább egy újabb, immár magát érintetlennek valló nemzedék kellett eldöntse, hogy ebben a kérdésben hol áll. Talán sokan eljutottak a felismerésre, hogy micsoda traumatikus fájdalmat hordoz a 3. generáció is. Nem kell említsem Virág Teréznek, „a transzgenerációs pszichológia szülőanyjának” munkásságát, az 1992-ben nyitott, legendássá vált, Teréz körúti rendelőjét, minek üzenetértékű nevet adott: KÚT (ered. magára a vízforrásra utal, a Közös Út Találkozó későbbi asszociáció, a Kedosim U Tehorim még későbbi, de a legtalálóbb). Nyilvánvalóan több pszichológiai réteg is van az elhallgatásban, erről sem szabad megfeledkezni, hiszen az újramondással bizonyos újraélés is jár, aminek terhéről nem kell külön szólni, másrészt a valós történetek semmiféle könnyítést nem tűrnek meg, a befogadóknak azok nyers valóságával kell szembenézniük. Beszámolóhoz alkalmas idő is kell, mind minőségileg, mind mennyiségileg értve. Szóval, és nagyon rövidre zárva, a 2. nemzedéken óriási teher volt e tekintetben is.

Gyermekeinket kalauzolom egy félig földbe vásott zsidó temetőben, magyarázom a sírköveken levő jelképeket, böngészem a neveket. Akkor jut eszembe, hogy ezeket a jelképeket Erdélyi Lajos, valamikor a kilencvenes években megjelent könyvéből ismertem meg, és bár sokminden történt azóta, az ismeret első rétegét neki köszönhetem. Sajnálatos módon létező nagylétszámú beszámoló közül ezúttal az övét emelem ki. Nevezhetném Erdélyi Lajos bácsinak, de csak egyszer találkoztam vele, akkor is az történt, miután a hivatali helyiségből távozott egy joviális, intelligens, élettel teli öregúr, valaki megjegyezte: ő volt Erdélyi Lajos. Azért megrendítő volt egy légtérben lenni olyannal, aki megjárta Auschwitzot! Alább egy megnyitóra készített beszédéből idézek.

„Hajdani újságíróként sztorikkal támasztom alá érvelésemet. Hegymászók voltunk, két kamaszlányommal kilenc órás gerinctúrára indultunk. Súlycipelést kerülendő, egyetlen kulacsnyi vizet vittünk magunkkal. Lányaim valahol az út közepén megszomjaztak… Nem adtam át a kulacsot, mondván: szokjátok meg az étlen/szomjan gyaloglást, aki Dörnhauban nem bírta, az… Tiltakoztak: az ők életében nincs Auschwitz, nincs Dörnhau, folyamatosan ezekről beszélni, hozzájuk mérni tűrőképességüket – kegyetlenség. A kulacsot kiürítettem, a tizenkét órát végigszenvedtük. Lányaim soha meg nem bocsájtották ezt a próbatételt. Mások sem – akiknek erről beszéltem.”

Hálás vagyok, hogy volt bátorsága mindezt elmondani, és megrendülünk olvasásakor nyilván, méghozzá több rendben. A lányokkal is együtt szenvedünk, természetesen, de képtelenség náluk leragadni. Sajnos. Mert 5500 marosvásárhelyi deportált zsidó szenvedése… De visszaadom a szót: „Ezernyi más magyarázat helyett az engem hetven éve gyötrő gondolat: Marosvásárhely közismerten toleráns, általában nem gyűlölködő lakóinak, azok túlnyomó többségének közönyössége, passzivitása, ha úgy tetszik, semlegessége a rettenetek láttán. Egyetlen egy (!) hétesztendős fiúcskát rejtettek el ama 1944. május harmadikának hajnalán, amikor rendőrök, az egy szál bőröndünket esetleg lófogatos szekereken szállító kocsisok, tisztviselők kísértek be az elhagyott téglagyár udvarába. A közöny, a passzivitás – ez ellen kell az emlékezés segítségével tennünk valamit.”

1944 májusában már világos volt a helyzet, bár még sokan nem tudták elhinni, vagy felfogni. Czesław Mordowicz-ot talán nem kell bemutatni, őt például ’44 őszén az Auschwitz fele tartó vagonban verik meg társai, rémhír terjesztésének vádjával. Kéri őket, hogy ugorjanak le a mozgó vonatról, mert a halálba viszik őket. Ehelyett hívták a német őröket. Sorstársai úgy megverték, hogy szinte mozgásképtelenné vált. Erdélybe pedig május elejére még biztosan nem jutott el az Auschwitz-jegyzőkönyv, bár annak hatása sem volt olyan elemi és széleskörű, mint amilyen lehetett volna. Félelemmel ugyan, de a teljes igazságot nem ismerve mentek tehát a biztos halálba, és a nácik örömködtek, mert „sokkal könnyebb bárányt vágni, mint szarvasra vadászni,” írja Freedland. Az érintettek közül sokan talán azért sem hitték el a terjengő híreket, mert fress férfiakat láttak, akik fegyelmezetten és kiváló szabású uniformisban (Hugo Boss, bár speciel az SS-ét nem ő, csizmákat Adolf Dassler) masíroznak, felfoghatatlan volt számukra, hogy ezek aljas dolgokra lennének képesek.

Rudolf Vrbaék (Walter Rosenberg) jelentését az amerikai hadsereg magazinja, a Yank, elutasította, mikor a náci háborús bűnökről szóló riporthoz ezt az anyagot is ajánlották, és a szerkesztő ehelyett „egy kevésbé zsidó” beszámolót kért. Az Egyesült Királyság Külügyminisztériumában a köztis7ztviselők úgy beszéltek az említett jegyzőkönyvről, mint a „szokásos zsidó túlzásokat” és „zsidó siránkozásokat” tartalmazó dokumentumról, és sajnálták az olvasására fordított idejüket. Július 3-án a New York Times genfi tudósítója viszont „Vizsgálat megerősíti a náci haláltáborokat” címmel közölt egy cikket, amiben már komolyan veszi a figyelmeztetéseket. Július 6-án Horthy leállítja a deportálásokat, miután már több oldalról (elsősorban Egyesült Államok és a svéd uralkodó) komolyan figyelmeztették. Lehet emberi erényeket más részről hozzá kapcsolni, de akinek neve alatt nőket, időseket és gyerekeket, jámbor férfiakat deportálnak az országából, példakép sosem lehet. Egy hónappal a sikeres partraszállás után már a félelem is motiválhatta. Volt példa „nemetmondásra” Görögországban, amire, más eseményekkel, vallási ünnepekkel összevontan, minden évben meg is emlékeznek a görögök.

Wetzler és Rosenberg egyenként körülbelül két évet töltöttek Auschwitzban. Egy fogoly átlagos túlélési ideje Auschwitzban alig három hét volt. Később elhidegültek egymástól (lásd Hillary és Tenzing esetét, de gyakorlatilag majd’ minden rockbanda tagjait, akik megöregedtek). Életrajzírójának, Freedlandnak leírásában, Vrba egy éles eszű emberként jelenik meg, akinek a pokoli mélységben mutatott bátorsága, illetve a későbbi kérlelhetetlen egyenessége a múlt század egyik legnagyobb emberi teljesítménye. Biokémikusként tudományos karriert futott be az Egyesült Királyságban és Kanadában. Megrendítő, de minden olcsó szójátékot mellőzve, több más helyszín mellett, Auschwitzban is dolgozott „Kanadában”, mint közismert, így nevezték az újonnan érkezettek holmiját szortírozó részleget, ami az ott dolgozó foglyok számára kiváltságos helynek számított, legalábbis fizikai értelemben. 10 hónapig dolgozott a „rámpán” is, ahol már tudatosan figyelt, számolt, memorizált. Felfogja, hogy a halál gyára a titkolózás miatt működik ilyen olajozottan. Az emberek engedelmeskednek a nácik utasításainak, mert nem voltak tisztában azzal a sorssal, amit nekik szántak, akaratlanul is biztosítva ezzel a gyilkosságok ipari, gördülékeny működését. Elhatározta a szökést, hogy hírt adjon a világnak minderről. Kiválasztja ehhez a társat is. Meg volt győződve, hogy a külvilág nem tud a „végső megoldásról”, és amint pedig tudomást szereznek, a szövetséges erők azonnal közbelépnek, illetve amint a zsidók számára nyilvánvalóvá lesz a nácik terve, nem lesznek hajlandók felszállni a végzetes vonatokra. A nácik aljas dolgai azonban legalább 18 hónappal a szökésük előtt ismertek voltak, a szövetségesek határozott és hatékony fellépését a tehetetlenség és az antiszemitizmus gátolta. Azonban voltak, akik hittek nekik (Klein György, pl.), mások úgy voltak vele, mint Raymond Aron francia-zsidó filozófus: „Tudtam, de nem hittem el. És mivel nem hittem el, nem tudtam.” (Nem vagyok meggyőződve, hogy ezt valóban ő mondta, de sokan neki tulajdonítják.) Vrba: „Ne feledd, hogy tétlenséged napi 12 000 lelket öl meg… csak egy dolgot lehet felhozni mentségedre, hogy nem ismered az igazságot… Pedig már többször elmondtuk nektek. Lehetséges, hogy jobban hisztek a gyilkosaitoknak, mint nekünk?”

Egy orosz fogolytól Vrba megtudta, hogy a benzinbe áztatott dohány bűze megtéveszti a kopókat. Búvóhelyüket így a keresőkutyák nem is fedezik fel, de két őr kiszúrta a fabódét, ahol elrejtőztek, és elkezdték leszedni a deszkákat. De amikor már csak másodpercekre voltak végzetes felfedezésüktől, az SS-őrök figyelmét egy újabb zűrzavar elterelte, és többé nem tértek vissza. Később a szökevények rájöttek, hogy az őket elrejtő deszkák sokkal nehezebbek, mint tervezték, és ha az őrök nem távolítják el az első réteget, a két férfi beszorul a bunkerbe.

Egy lengyel parasztasszony, abban a hiszemben, hogy szökött orosz hadifoglyok, menedéket nyújtott nekik, egy másik megengedte, hogy a kecskeólban meghúzzák magukat, ellátta őket élelemmel, és egy férfi átvezette a hegyeken, a szlovák határig. Tűfoknyi fény a kegyelemből azért mindenüvé befűződik, emberség, a természet irgalma, a szerencse itt is érvényesül. Lehetett találni mindig egy-egy kis jóindulatot, áldozatvállalást, barátságot, időnként még az őrök között is, de sajnos az nagyon ritka volt.

Otthon azonnal felkeresik a zsidó tanácsot, amit még akkor hagytak működni, és két napon keresztül sorolják a látott szörnyűségeket. Oskar Krasnansky, a tanács legidősebb tagja, 32 oldalas jelentést állított össze Vrba (felvett név, amit később is megtartott) és Wetzler vallomásai alapján, rajzokkal kiegészítve. A dokumentum, írja Freedland, „kopár és takarékos volt, mentes minden retorikai tűztől. Inkább tényeket sorolt, nem volt benne szenvedély.” Mondjuk, érthető, ha hatékony akart lenni. Így is bemutatta Auschwitz borzalmait. Vrba határozott kérése ellenére sem csatoltak a jegyzőkönyvhöz figyelmeztetést a magyarországi zsidók számára, hogy a táborban a megsemmisítésükre készülnek (januártól a tábor bővítésén dolgoztak, egy vasúti nyomvonal egyenesen a gázkamrákhoz vezetett). Krasnansky ragaszkodott hozzá: a dokumentumnak csak a tényeket kell ismertetnie, nem feladata előrejelzéseket tenni a jövőre vonatkozóan. A jelentés elkészülte után néhány órával Krasnansky személyesen adta át a dokumentumot Kasztner Rezsőnek, a magyar zsidóság tényleges vezetőjének.

De az érzés, hogy talán többet is tehetett volna, egész életében kísérte Vrbát. Soha nem bocsátott meg Kasztnernek, az ismert alkuja miatt, és mert beleegyezett, hogy hallgat arról, amit ő és az őt körülvevő kis vezetői csoport megtudott Vrba-ék jelentéséből. Kasztner így megadta Eichmannak és az SS-nek – írja Freedland – „azt, amit azok munkájukhoz nélkülözhetetlennek tartottak… a fegyelmet és a hallgatást”. Kasztner végzete ismert. „Talán Rudolf Vrba inkább a zsidó próféták hagyományos szerepében látta küldetését, akik azért jöttek, hogy figyelmeztessék embertársaikat, és rettenetesen szenvedtek, mikor intésüket nem vették komolyan,” írja Freedland. Éppolyan kérlelhetetlen volt, mint amazok, küldetésben és ítéletben egyaránt.

Jóllehet nem tartozik szorosan a témához, érdekességként megemlítjük, hogy Vrba egyébként emberileg nem volt könnyű eset. Legendás, vagy mondjuk úgy, néha botrányos gesztusai sokakat zavartak. Nyilván nem sorolhatjuk fel valamennyit, de 1963-ban kiadott auschwitzi emlékeinek a címe: I Cannot Forgive (Nem tudok megbocsátani). Később ugyan más címen jelenik meg, de az első sokatmondó. Hosszú lágerbeli tartózkodása alatt szörnyű dolgokat élt át illetve látott. Legmakacsabb küzdelme azonban a „házon belüli” árulókkal van. Következetesen támadta a korabeli magyarországi, valamint a szlovákiai zsidó vezetést, amiért nem adták tovább, nem támogatták a beszámolójukat, és egyéb ügyek miatt is haragudott rájuk. Mondhatni a családi, baráti, hittestvéri árulásra, cserbenhagyásra nincs bocsánat, amint még Jézus is mondja: „Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” (Mt. 26:24.) (A nyitranováki /Nováky/ gyűjtőtáborból való szökésük után társa árulása következtében fogják el megint). Mint Jonathan Freedland megjegyzi: „Rudi nem volt hajlandó beleilleszkedni abba, amit ő ’egy bizonyos típusú közönség ízlésére gyártott túlélő kliséknek’ nevezett, vagyis nem akart felemelő aforizmákkal szolgálni, megnyugtatva hallgatóságát, hogy az emberek végső soron jók. Engesztelhetetlen volt, és dühös.” Mert a holokauszt-túlélőktől, írja a szerző, gyakran azt várják el, hogy „egyfajta vigasztaló, gyógyító bölcsességgel szolgáljanak, és a hallgatók jobban érezzék magukat.” 2006-ban hunyt el, temetésén csak egy maroknyi ember vett részt, és mindössze 40-en voltak a kilenc hónappal későbbi megemlékezésén. „Ultratanú” volt ’45 január végéig, utána azonban az utolsó napok szemtanúi kaptak több figyelmet, később pedig olyan írók, mint pl. Elie Wiesel, Primo Levi, majd Kertész Imre (övé 1973-ban jelent meg, de sokuké, pl. Edith Eger memoárja, jóval később), akik erőteljes képekkel tudták leírni a borzalmakat, mert a világ figyelmét a „jegyzőkönyvi” stílus már nem tudta felkelteni.

Ennek ellenére, amikor hét héttel később két újabb zsidó sikeresen megszökött, Krasnansky egy hétoldalas kiegészítést fűzött a jelentéshez, amely a magyar zsidók meggyilkolásáról szóló beszámolójukat tartalmazta, mert 1944 májusában valóban elkezdtek érkezni a transzportok az immár német megszállás alatt álló országból.

Eközben, miután a jelentés egy példányát a kezükbe kapták, az ország náciellenes ellenállása lobbizott a legmagasabb rangú magyarországi protestáns és katolikus püspöknél, hogy járjanak közben a kormánynál a zsidók érdekében. Előbbiek azonnal cselekedtek, az utóbbiak egy ideig még felsőbb utasításra vártak. Évekig a munkaszolgálat, lágerek kérdése nem lépte át a történelmi egyházak ingerküszöbét, ’44 nyarán már saját jövőjüket félthették. Tétlenek maradtak a szövetségesek is, különböző megfontolásból, a pontos válasz talán sosem lesz meg, illetve annyi válasz van, ahány érzelmi megközelítés az egész történettel kapcsolatosan. „Egész felnőtt életemben azért küzdöttem, hogy a férfiak és nők mindenütt egyenlőek legyenek. De van egy jog, amit senkinek sem adnék meg. Ez pedig a közömbösség joga.” – Elie Wiesel

„Szinte minden emberben megvan a gonoszságra való hajlam, de igazából legtöbb esetet csak bizonyos társadalmi körülmények szabadítanak fel, ezt már Iris Chang, a nankingi események késői krónikása írja, és hozzáteszi, hogy mindazokból, amik ott történtek, több fontos tanulságot is le lehet vonni, és az egyik az, hogy az emberi magatartást illetően a „civilizáció fátyolvékony.” Ugyanakkor a nankingi erőszak történetének, sokak szerint, talán leglenyűgözőbb szereplője, egy német üzletember, „Nanking élő Buddhája”, a Nemzetközi Biztonsági Zóna legendás vezetője, aki kínaiak ezreinek életét és méltóságát mentette meg. A Kínában tevékenykedő német üzletemberről, John Rabe-ről (John Heinrich Detlef Rabe) van szó, aki hivatalosan a náci párt tagja volt, de a japán megszállás idején embermentésbe kezd, éppen szövetségeseik pusztító indulata elől, a követségek körül létrehozott biztonsági zóna megnyitásával, az ártatlanok bátor védelmezésével, az üldözöttek melletti kiállásával. Egyesek szerint ilyen sikeres akciók miatt nincs még Srebrenica Merit Order a holland katonai kitüntetések között. Érthetetlen, hogy anyámasszonykatonája miért kíván uniformisban feszíteni, mondják. Roméo Dallaire és társai előtt viszont a világ elsöprő többsége fejet hajt.

Auschwitz – ahogy Freedland fogalmaz – nem egyszerűen rabszolgamunka, vagy koncentrációs tábor volt, hanem „a halál gyára”. Vrba elhatározáshoz a végső lökést a cseh „családi tábor” sorsa jelentette. Egyik legmegdöbbentőbb tapasztalata a náci kirakattáborként mutogatott Theresienstadtból deportáltak esete, akiket kiváló körülmények között tartottak Auschwitzben, mindaddig, amíg a Vöröskereszt képviselői meglátogatták a tábornak azt a részlegét. A nevezett esemény után senkit sem hagytak közülük életben. Azt, hogy mi vár rájuk, az érintettek nem, de a régebbi táborlakók tudták. Hasonló titkolózások miatt pedig a bűnösök, cinkosok egyrészét később nehezen lehetett felelősségre vonni. A legabszurdabb az összes eset között Westerbork utolsó parancsnokáé, Albert Gemmekeré, amiről lesz még szó. Film is készült dolgairól, illetve több beszámoló, és egy igen alapos interjú. Ajánlom megnézni a filmet is, bár az nagyon kis részletet tár fel. A tábor dolgaival több szempontból is érdemes megismerkedni. Elsősorban megdöbbentő látni azt, hogy a sötétségnek hányféle megjelenése módja lehet. Apropó, a jó filmek száma sajnos igen kevés. Mindenképpen a legjobb játékfilmek közé tartozik a Saul fia, ha nem éppenséggel a legjobb, a korabeli, táborokon kívüli hangulatról pedig elemi erővel nyilatkozik a Mephisto. Több más filmet is kiemelhetnénk, de pl. „Az élet szép” túlságosan játszadozik a témával. De ez külön posztot kíván.

Immár 80 éve ugyanaz a kérdés, ami érzelmi értelemben a legfájdalmasabb: miért engedtek el olyan könnyen hatóságok, szomszédok, ismerősök? Miért volt olyan kevés és erőtelen törődés a belföldi és nemzetközi kapcsolatokkal, illetve komolyabb erőforrásokkal rendelkező történelmi egyházak részéről, akik öndefiníciójuk szerint a szeretet parancsát hirdetik? Miután annyi uszító beszédet mondtak, írtak? Kisegyházaknak, evangéliumi keresztényeknek alig volt erejük, minden méltóságuktól és lehetőségeiktől megfosztották a korábbi évtizedekben, holott bennük több lett volna a potenciál. Háborúban sem szokás csak úgy tömegesen elhajtani az embereket, öregeket, nőket, gyermekeket, mégiscsak szemet kellett volna szúrjon, hiába volt háborús zűrzavar mindenfele a kontinensen. Miért mondtak le olyan könnyen rólunk? A nagyvizek, amiken átmegy az ember, utólag is elsodorhatják. „Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az első éjszakát a lágerben, amely az életemet egyetlen hosszú éjszakává változtatta, és hétpecséttel lezárta. Soha nem fogom elfelejteni a füstöt, a gyerekek apró arcát, akiknek testét láttam füstté változni a néma ég alatt. Soha nem fogom elfelejteni azokat a lángokat, amelyek örökre felemésztették a hitemet. Soha nem fogom elfelejteni az éjszakai csendet, amely örökre megfosztott az élet utáni vágytól. Soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amelyek megölték Istenemet és lelkemet, és hamuvá változtatták álmaimat. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a dolgokat, még akkor sem, ha arra lennék kárhoztatva, hogy addig éljek, amíg maga Isten él. Soha.” – Elie Wiesel. Soha nem fogjuk elfelejteni nekik, hogy nem a bosszúra esküdtek fel, miután kiszabadultak a földi pokolból.

Lajos bácsi családjával együtt Marosvásárhely egykori téglagyárában kialakított gettóba került, ahonnan Auschwitzba deportálták. Néhány nap auschwitzi tartózkodás után munkatranszporttal Schotterwerkébe majd Dörnhauba viszik, ahonnan 1945 májusában együtt térnek haza édesapjával. Apa és fia még rabruhában vánszorog a vásárhelyi vasútállomásról haza, amikor a főtéri ismerős fotográfus megállítja, behívja és lefotózza őket. Édesanyja és húga azonban már nincs velük.

Volt harag bennük? Bizonyára, és mély csalódottság. Harag és értetlenség ugyanabban a tekintetben, a gyermeké, akiben készül véget érni az ártatlanság kora. De ami ebben a történetben ismételten megérint, hogy nem fogadtak bosszút. „Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra,/ már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak,/ – kérdém? lásd az az ország.” 

„Egy nap, néhány nappal a tábor felszabadítása után, virágzó rétek mellett gyalogoltam, kilométereken át, a táborhoz közeli város felé. Pacsirták szálltak az égen, és hallgattam gyönyörű éneküket. Hosszú ideig senkivel sem találkoztam, csak a széles mező volt körülöttem és a magas ég felettem, az énekesmadarak ujjongása és a tér szabadsága. Megálltam, körülnéztem, aztán felnéztem az égre és térdre estem. Abban a pillanatban nagyon keveset tudtam magamról vagy a világról, és folyton ugyanaz a mondat járt a fejemben, ami akkor belőlem felszakadt: ’Szorongatásomban segítségül hívtam az Urat, és az Úr meghallgatott és tágas térre vezetett’.” (118. Zsolt. 5-6.) – Viktor E. Frankl

Fahidi Éva felteszi a kérdést, hogy egyáltalán, lehet-e még valami újat írni a holokausztról, aztán saját kérdésére egy gyönyörű írással válaszol: Anima Rerum – A dolgok lelke. Amit mond, annak esszenciáját napórákon lehet olvasni: Horas non numero nisi serenas – Csak a derűs órákat jegyzem. Csak a boldog percekről akarok tudni. Nem fenyegetőzik, nem vádol, de ahogy írja, hazatérése után mindig olyan lakást választott, amelyiknek volt szabad hátsó kijárata is.

Freiburgi katedrálisban a legújabb üvegablak a déli kóruskaputól jobbra található, Benedek Szent Terézt ábrázolja, akit polgári nevén többen ismernek. Edith Steinként írt több nagyszerű könyvet, egyet Keresztes Szent Jánosról. Freiburgban Husserlnek, a kor legnevesebb filozófusának volt tanársegédje („kérek egy kávét, hogy fenomenológiát készítsek belőle”), tehát nyilvánvalóan ígéretes karrierrel. Évek során megtért, és feledva ígéretes karrierjét, belépett a karmelita rendbe. Ámde hiába volt katolikus apáca, zsidó származása miatt, rövid Westerbork-i intermezzoval, Auschwitzba deportálták, ahol nővérével együtt hamarosan életét vesztette.

Hollandiában egyik legnagyobb gyűjtőtábor az Assentől délre fekvő Westerbork-i volt. Ide került Edith is, Rosa-val, a nővérével, de nagyon rövid időt töltöttek itt, a keddenként induló transzportok egyikén a megsemmisítő táborba szállították. Ezt a gyűjtőtábort járja meg majd később, halálmenete során, Anne Frank is, családjával. Sorsa ismert. Nem a theresienstadti, hanem a westerborki volt a náci rezsim legvidámabb barakkja, ha lehet ilyet mondani, mert az út innen is egyirányú volt, több mint 100.000 embertársunk számára. Lesz még szó erről is.

Végezetül pár gondolatot az emlékezésről, ami érthető módon kiemelt szerepet kapott a szörnyű idő után. Minden történetet ezerféleképpen lehet elmesélni, és még a profi történészek is saját előtörténetüknek megfelelő hangsúlyokkal tárgyalják az adott témát, akármelyikről is legyen szó. Minden beszámoló torzít valamilyen mértékben, bármennyire is törekszik az objektivitásra, effelől nincs kétségünk. Ezt a történetet, sokak véleménye szerint, egyetlen nyelven lehet hitelesen megszólaltatni, és ez a gyász, amivel maradéktalanul egyetértünk, két megjegyzéssel: ez nem mossa el a felelősséget, és nem altatja el aktuális éberségünk. Magát a gyászt amúgy sosem lehet pontosan definiálni, mivel az nem szavak szintjén érvényesül, nem is egyetlen érzés, hanem tengernyi azokból, de megléte egy életszemléletből mégis kiolvasható. Nem olyan, mint a tűzriasztó gombja, hogy be kell törni az üveget ahhoz, hogy működésbe hozzuk, ez emlékektől is beriaszt, egy-egy különleges eset, helyszín is beindítja, az ehhez hasonló helyek fizikai közelségére, éppen ezért nincs benne semmi mesterkéltség, képmutatás. Csak működik, mert hallja azt a suttogást, ami ott maradt a történelem mélyén immár örökre, ami világ legintenzívebb zaja alatt is hallható.

Saul Friedländer szerint a soá emléke „nem kristályosodott ki valamiféle monumentális és mítikus történetté, sem az áldozatok történelmi tudatában, sem pedig úgy általában, a nyilvános vitákban és beszélgetésekben; tulajdonképpen egy struktúrálatlan közemlékezettel van dolgunk. A soá nem vált sem szilárd közemlékezetté, sem pedig korunk történelmi interpretációjának integráns részévé.” Meg is nevezi az okát, ugyanis az egy olyan eseménysorozat, ami mind a morális mind a kognitív képességeket igényli, ami egy laikus számára egyik, egy szakember számára a másik okból nehézkes. Nem szeretnénk vele vitázni, hiszen valóban így igaz, de általánosan is bizonyos mértékben, egyes csoportokban, körökben mégiscsak más a helyzet, és esetükben a soá egy oldhatatlan réteg a történelmi emlékezetben. Egy kivehetetlen szűrő, ha fotós képpel akarunk élni. És ott is kell maradjon, mert ennek humán jelentése a tanulság, figyelmeztetés, emlékezet, amiket nem nélkülözhet a világ. E tekintetben végképp nem.

Egy másik tudós, fiatalkorában a nácikkal kacérkodó, múltjával később leszámoló német történész, Reihart Koselleck tovább megy, és ő is megfogalmazza a holokausztról szóló elbeszélések nehézségét. Szerinte sem a morális, sem a politikai és társadalmi értelmezés nem elegendő, a vallási szolgálna a legradikálisabbal, de az legtudvalevőleg kivezet a tudományos értelmezésből. Marad tehát annak, aminek mindig is lennie kell: állandó ébrentartása az eseményeknek, a feloldozás felajánlásával, és a kimondhatatlanság örök kínjával és csakazértis állandó küzdelmével.

Érdemes Pierre Nora, francia eszmetörténész gondolatait felidézni, aki a holokauszt-emlékezet problémájával mondjuk úgy, hogy közvetett érintettséggel szembesült. „A nyom, a közvetítés, a távolság megjelenésével nem a valódi emlékezet, hanem a történelem birodalmában vagyunk. Az emlékezet élet, amelyet a nevében alapított, arra épülő társadalmak hordoznak. A történelem ezzel szemben annak a mindig problematikus és hiányos rekonstrukciója, ami már nem létezik. Az emlékezet örökké aktuális jelenség, az örök jelenhez fűző kötelék, a történelem a múlt reprezentációja.

Az emlékezet, amennyiben affektív és mágikus, csak azokat a tényeket fogadja be, amelyek megfelelnek neki. A történelem, mivel intellektuális és világi produkció, elemzésre és kritikára szólít fel. A történelem középpontjában egy kritikai diskurzus áll, amely ellentétes a spontán emlékezéssel. A történelem örökké gyanakvó az emlékezéssel szemben, és igazi küldetése az, hogy elnyomja és megsemmisítse azt. A történelem célja és törekvése nem az, hogy felmagasztalja, hanem hogy megsemmisítse azt, ami a valóságban megtörtént. Amit ma emlékezetnek nevezünk, az tehát nem emlékezet, hanem javarészt történelem. Amit az emlékezet fellángolásainak vélünk, az valójában annak végső elfogyasztása a történelem lángjaiban. Az emlékezet keresése a saját történelem keresése.

A modern emlékezet mindenekelőtt archiválás. Teljes mértékben a nyom anyagiságára, a rögzítés közvetlenségére, a kép láthatóságára támaszkodik. Amit emlékezetnek nevezünk, az valójában annak az anyagi készletnek a gigantikus és lélegzetelállító raktára, annak a korlátlan repertoárnak a tárháza, amit esetleg az emlékezésnek fel kellene idézni, bár ez képtelenség. De az egységes magyarázó elv elvesztése, miközben töredezett világegyetembe taszított bennünket, minden tárgyat – még a legszerényebbet, a legvalószínűtlenebbet, a legelérhetetlenebbet is – a történelmi misztérium méltóságába emelt. A történelem egy mélységeiből kiragadott korszak mélyreható referenciájává vált, egy realista regény egy olyan korszakban, amelyben nincsenek igazi regények. Az emlékezet a történelem középpontjába emelkedett: ilyen látványos az irodalom gyásza.”

Georges Didi-Huberman, filozófus, művészettörténész szerint „ha Auschwitz elgondolhatatlan, akkor újra kell gondolnunk antropológiánk alapjait (Hannah Arendt). Ha Auschwitz elmondhatatlan, akkor újra kell gondolnunk a tanúságtétel formáit (Primo Levi). Ha Auschwitz elképzelhetetlen, akkor ugyanolyan figyelmet kell szentelnünk egy képnek [minden jelenségnek], mint annak, amit a tanúk mondanak.”

„Egy nap majd megértem Auschwitzot. Ez bátor kijelentés volt, de ártatlanul abszurd. Auschwitzot soha senki nem fogja megérteni. Amit igazából írni szerettem volna, az a következő: egyszer majd írok Sophie életéről és haláláról, és ezzel segítek bemutatni, hogy az abszolút gonoszság soha nem tűnik el a világból. Auschwitz maga megmagyarázhatatlan marad. Az Auschwitzról tett eddigi legmélyebb megállapítás nem egyszerű kijelentés volt, hanem maga a válasz. A kérdés: ‘Auschwitzban, mondd, hol volt Isten?’ És a válasz: ‘Hol volt az ember?’” – William Styron

„Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy Auschwitz, Treblinka és Maidanek gázkamráit végsősoron nem valamelyik berlini minisztériumban, hanem nihilista tudósok és filozófusok íróasztalainál és előadótermeiben készítették elő.” – Viktor E. Frankl

Simek Valéria: Itt jártunk

Hát itt voltunk,
a Nap átölelt, és
szerettünk, életet
adtunk gyermeknek és
földnek, hantjaiba
belekapáltuk szépségünket.
Felhasadt párnáinkból
szálltak az évek, hol
pillézve, hol meghajolva
a jégverésben.
Itt jártunk, átöleltünk,
hagytuk, hogy öleljetek,
megérintsetek.
Hitünket vigyétek tovább
konduló harangokkal,
csavargó szelekkel.

„Adj utat a kegyelemnek. Az óceán minden hullámról gondoskodik, mi elindult a partok fele. Több segítséget igényel az életed, mint gondolnád.” (Rumi)

„Egy korán reggel, mikor a német munkások munkába mentek, megálltak mellettünk, és meglepetten néztek ránk. Egyikük kivett egy darab kenyeret a táskájából, és bedobta közénk a szekérbe. Nagy volt érte a tülekedés. Éhezők tucatjai küzdöttek elkeseredetten néhány morzsáért. A munkás nagy érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Évekkel később hasonló látványnak voltam szemtanúja Ádenben. Hajónk utasai azzal szórakoztak, hogy érméket dobáltak a helyiek előtt a vízbe, akik lemerültek a sekély tengerbe, hogy megszerezzék azokat. Egyik elegáns párizsi hölgyet nagyon szórakoztatta ez a móka. Amikor észrevettem, hogy két gyerek kétségbeesetten küzd a vízben, az egyik megpróbálja megfojtani a másikat, könyörögtem a hölgynek: „Kérem, ne dobjon több érmét!” „Miért ne?” – csattant fel a hölgy. „Én szeretek jótékonykodni…” – Elie Wiesel

„Elmagyaráztam neki, hogy naivak vagyunk, merthogy a világ igenis tudta, de hallgatott. És megfogadtam, hogy soha többé nem hallgatok, amikor és ahol látom, hogy az emberek gyötrődnek vagy megaláztatást szenvednek. Állást kell foglalnunk. A semlegesség az elnyomót segíti, nem az áldozatot. A hallgatás a kínzót bátorítja, nem a megkínzottat.” – Elie Wiesel

„A szégyen volt az, amit olyan jól ismertünk, a szégyen, amely a szelektálás óta fojtogatott bennünket, és minden alkalommal, amikor végig kellett néznünk valami gyalázatot, vagy éppen velünk esett meg: a szégyen, amelyet a németek nem ismertek, amit az igaz ember egy másik ember bűne miatt érez; a bűntudat érzése, hogy egy ilyen bűntett létezhet, hogy visszavonhatatlanul bekerült a létező dolgok világába, és hogy az igaznak a jóra irányuló akarata túl kevésnek bizonyult, sőt, védekezni sem tudott.” – Primo Levi

„A remény nem egy lottószelvény, amit a kanapén ülve szorongatsz, és szerencsésnek érzed magad. Ez adott esetben egy fejsze, amivel vészhelyzetben ajtókat törsz be. A reménynek ki kell löknie téged az ajtón, mert mindenedre szükséged lesz, hogy a jövőt a végtelen háborútól, a föld kincseinek megsemmisítésétől, a szegények és a kirekesztettek ledarálásától elkormányozd… Reménykedni annyi, mint átadni magad a jövőnek, mert csak az iránta való teljes elkötelezettség teszi lakhatóvá a jelent.” – Rebecca Solnit

„Egy pillanattal a halál előtt az ember még mindig halhatatlan.” – Elie Wiesel