(„Önbecsülésről, általában” bevezetőjének befejező írása.)
Általában kétdimenziósnak képzeljük el a személyi tulajdonságokat, hogy egy grafikon lapos mezőjén ott virít egy piros paca, ugyan kissé elmosódott szélekkel, de eléggé egyben, és az egész olyan törékeny, mint egy nyugodt tó színén úszó korai csillag képe. Egy apró csobbanás után fénye megremeg, fénye darabokra hull, és ezek apró hullámok hátán odébbkúsznak a törékeny felületen. Még a domboldalon lefolyó szellő is megpiszkálja, úgy finoman, és azonnal nem is világos, hogy a tükörképpel vagy a látással van gond. Mégha nem is bináris jelenségben gondolkozunk, úgysem több egy ilyen személyiségi mutató, mint egy homályos foncsorú tükördarab, ami csak szemünket bántja, de arcot rendesen nem mutat. Szóval mintha felszúrtak volna egy osztályozó rendszer kartonjára, meglehetősen szegényes bemeneti adatok alapján. Ezek lennénk?
Holnap, hétvégén ugyanez jönne ki? Nem beszélve a további sokezer apró vonásról, érzésről, amik nem szerepelnek rajta, és azokról a tudattalan folyamatokról, amik sokkal jobban meghatároznak és befolyásolnak, mint bármilyen mérhető, nyilvános pszichés jelenség. Leggyakrabban egy grafikont látunk magunk előtt, mint ami felrajzolja személyiségi vonásainkat, holott ez félelmetesen leszűkítő, fájdalmasan téves elgondolás. Képzeljünk el ehelyett egy nagyjából gömb alakú gyurmát, amin kisebb-nagyobb bemélyedések, dudorok vannak… Egy ilyen modell élethűbben kifejezné személyiségünk sajátos szerkezetét. Tüskék, vonulatok, völgyek és töbrök, és minden változata a felszíni formáknak, amik valamit mutatnak, jeleznek, elárulnak személyiségünkről. Ezek ugyanis a hevesen vagy szegényesen birtokolt pszichés tulajdonságainkat mutatnák, nevesítve mindenik. És az egész valamennyire mégiscsak képlékeny…
Igazából a következőkben pár gondolat erejéig arra összpontosítunk, hogy az emberi személyiséget nem szabad, de nem is lehet darabokra szedni, és nem helyes módszer, ha egy-egy mutatót, azaz egy pszichés vonást tulajdonságot túlhangsúlyozunk. Az önismeret meg kell tanítson arra is, hogy személyiségünk állandó mutatói is lifteznek, aztán vannak átmeneti mélységek és magasságok, agyunk pedig egy „anticipációs gépezet”, és a „jövőképalkotás” a legfontosabb dolog, amivel foglalatoskodik az időfolyamra nézve, maradéktalanul nem tud integrálódni a jelenébe, nem annyira érdekli, hogy éppen mi történik körülötte. Illetve érdekli, de egy kis késéssel, azonban emiatt sosem él a teljes realitásban. „Mindannyian azt gondoljuk, hogy a jövőben csodálatos emberek vagyunk. Türelmesek leszünk, nem fogunk halogatni, sportolni fogunk, helyesen fogunk tápllkozni… A probléma az, hogy sosem érünk ahhoz a jövőhöz, hiszen mindig a jelenben élünk,” írja Dan Ariely. Mondhatnánk erre azt, hogy folyton a jövőben lenni eléggé megmosolyogtató, a múltban élni pazarlás, de így tudja elménk, és ő tudja jobban :).
Önbecsülés, önismeret, önbizalom, önkép kvadrád egymáshoz való viszonyát egy másik területről vett példával illusztráljuk. Ezek a személyiségi kontinuum egyes részei, ami a könnyebb tárgyalhatóság kedvéért szerepel ebben az elméleti feldaraboltságban, amint arról már többször szóltunk, talán már unalmas is lehet, amiért szíves elnézést kérünk, de innen nézve ez a küzdelem olybá tűnik, mintha egy vízipisztollyal állánk szembe az erdőtűzzel, bár az is lehet, hogy ez már paranoia 🙂 Igazából az egészet egyszerre nem is lenne képes nyelvünk átfogóan megfogalmazni, de talán értelmünk sem befogadni, mert maga is töredékes, ahogy egy törött szív egységesen csorbultnak érzékel valamennyi emberi érzést. Ugyanakkor az eltérő funkciók, megjelenési formák, működési szintek, nemcsak lehetővé teszik, hanem igénylik is a felosztást, ami rendben is van tehát, csak ne felejtsük el, hogy eredendően egybetartoznak. Hogy aztán ez az összetartozás szőlő-bor, víz-pohár, eső-virág, vagy pontosan milyen jellegű, az már más területre tartozik.
Az agykutatás területéről vettük az illusztrációt, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a tudományterület messze túl van személyes kompetenciánkon, tehát ez esetben pusztán olvasmányaikra hagyatkozunk.
Az emberi agy – mondják – a legösszetettebben szervezett struktúra a világegyetemben, és ennek értékeléséhez elég csak néhány számot megnézni. Az agyat 80-90 milliárd idegsejt vagyis „neuron” alkotja, amelyek az idegrendszer alapvető szerkezeti és funkcionális egységei. Minden egyes neuron körülbelül ezer-tízezer kapcsolatot létesít más neuronokkal, és ezeket az érintkezési pontokat szinapszisoknak nevezzük, ahol az információcsere zajlik. Az összes lehetséges kombináció félelmetes szám, de értelmetlen bármilyen konkrét adatot mondani, a fontos, hogy hihetetlen képességek és lehetősége vannak elrejtve benne, de az már filozófiai, vagy ha úgy tetszik ismeretelméleti kérdés, hogy tökéletesen megismerheti-e önmagát.
Nyilvánvaló az is, hohyha egy ilyen gépezet beindul, nehéz leállítani, illetve hogy borzasztó pazaláás lenni minden apróságért az egész rendszert riasztani. Úgyhogy kellene valami automatizmus az agy működésében, ami azonnal képes dönteni veszély és biztonság között, illetve ezek legalapvetőbb előrejelzéseiről. És csodák csodája, ez nemcsak létezik, hanem tökéletesen működik is. Azaz önmagára nézve tökéletes, de van némi váratlan következménye az egész idegrendszerre nézve. Ennek kell döntenie arról, hogy, hogy egy adott pillanatban az öt érzékszervünk által szállított többmillió (aktív környezetben tízmillió fölött is lehet) információ közül mi a legfontosabb. Pontosabban melyik tartozik abba a 30-40-es csomagba, amit egy másodperc alatt fel tud dolgozni. Ebben a folyamatban kap kardinális szerepet a tudattalan, aminek egyik feladata éppen az, hogy előszortírozóként működik a beérkező jelek értelmezésében, a riasztási szint alatt érkező jeleket szortírozza mintázatuk, jelentésük és jelentőségük szerint, és ezzel óriási tehertől megszabadítja az elmét. Az általa kezelt információ aránya alkalmanként elérheti a 70 százalékot is. Aztán ott van a személyiségi karaktert megformáló, már gyermekkorban kialakult idegrendszeri szerkezet, ami nem opcionális és nem is járulékos, mellékesen pedig annyi örömöt valamint szenvedést hoz az életbe, hogy egész életre kapunk elfoglaltságot. A gondolkodás szerveződése ugyan a rendkívüli neuroplaszticitás korában, kora-gyermekkorban kialakul, de enyhébb változások a későbbi következetes hatások nyomán előfordulhatnak. Emiatt szép, sokszínű és érdekes az emberi élet.
Nemcsak mennyiségi szortírozást végez az agy a beérkező jelek között, hanem minősít is, akár erkölcsileg is, mint Mel Lerner kutatásai kimutatták, a tudattalannak van erkölcsi meggyőződése is, amiben többek között szerepel a két meggyőződés, hogy bűn büntetés nélkül nem maradhat, illetve hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ezért például ha az információk elégtelenek vagy tévesek, illetve ha egyik irányba mértéktelenül elfogult (genetika, sebzettség, stb. miatt) a gondolkodás, az esetben az áldozat hibáztatásával hozza egyensúlyba a helyzetet, a két erkölcsi maxima beteljesülésével. Gyakran korábbi áldozatok gyötörnek másokat, azokat a tudattalan mintákat ismételve, amelyeket a szeretet helyén találnak. És a példákat lehetne a végtelenségig sorolni.
Népszerű téma volt nagyon sokáig az agy hármas felosztásáról beszélni, és hogy még két másik mítoszt is megemlítsünk, miszerint vannak „bal agyféltekés” és „jobb agyféltekés” emberek, meg hogy agyunknak csak 10%-át használjuk… Ezeknek nyoma ma is megtalálható, sőt, mondhatni, hogy még mindig eléggé népszerű témák, használatuknak pedig megvannak episztemológiai okai. A háromosztatú agy ötletét korábban számos tudós is támogatta (alapötlet Alexander Romanowitsch Lurija), aztán a huszadik század közepén egy Paul MacLean nevű orvos öntötte népszerű formába. Megállapította, hogy az emberi agynak van egy olyan része, ami szerkezeti hasonlóságot mutat az állatok, főként a főemlősök agyával, illetve olyan is, amelyet más emlősök agyában nem találunk, és amelyet neokortexnek nevezett el. Arra következtetett, hogy az emlősök agya olyan résszel rendelkezik, amellye a hüllők agya nem, és amelyet limbikus rendszernek nevezett. MacLean elképzelése a hármas agyról a tudományos közösség bizonyos rétegeiben is elterjedt. Pl. Carl Sagan csillagász 1977-ben (magyarul 1990-ben) megjelent, Az Éden sárkányai című, Pulitzer-díjat nyert könyvében ismertette meg a szélesebb közönséggel a hármas agy gondolatát. Manapság olyan kifejezések, mint a hüllőagy és a limbikus rendszer burjánzanak a népszerű tudományos könyvekben, újság- és magazincikkekben.
Lisa Feldman Barrett, az érzelmek ismert kanadai kutatója a következőt írta ezzel kapcsolatban: „A hármas agy elképzelés az egyik legsikeresebb és legelterjedtebb tévedés az egész tudományban. Nincs hüllő- vagy emotív tartalmakat kezelő vadállat-agyad. Nincs olyan, hogy az érzelmeknek szentelt limbikus rendszer. És a neokortex sem egy egyedi biológiai jelenség, más gerinceseknél is megtalálhatók ugyanolyan idegsejtek. Az a vélemény, hogy a homloklebeny szabályozná az úgynevezett érzelmi agyterületeket, hogy kordában tartsa az irracionális viselkedést, egyszerűen elavult vagy sajnálatosan hiányos. A hármas agy elképzelése, és az érzelmek, az ösztönök és a racionalitás közötti epikus harc tulajdonképpen modern mítosz.” Az emberi agy nem így működik. A rossz viselkedés nem ősi és féktelen állati viselkedés öröksége, ami megőrződött volna az agy egy olyan szegmensében, amit az evolúció során megörökölt az emberi elme. A jó viselkedés nem a racionalitás eredménye, amit a neokortex, vagy a homloklebeny, az agynak a gondolkodást, a tudatosságot szervező része munkál és szabályoz. A racionalitás és az érzelmek nem állnak háborúban, még csak nem is az agy különálló részeiben élnek, és eleve nem különíthetők el ezen a szinten. A hármas agy elképzelése az egyik legsikeresebb és legelterjedtebb tévedés az egész tudományban, állítja Lisa Feldman Barrett. Minden bizonnyal lenyűgöző történet, és időnként elég pontosan kifejezi azt, ahogyan a mindennapi életben érezzük magunkat, ahogy működésünket első blikkre le tudjuk írni. „Például amikor az ízlelőbimbóinkat megkísérti egy zamatos szelet bársonyos csokoládétorta, de visszautasítjuk, mert épp most fejeztük be a reggelit, szóval ekkor könnyű elhinni, hogy az impulzív belső hüllőagyunk és az érzelmi limbikus rendszerünk a torta felé terelgetett, a racionális neokortexünk pedig igyekszik ettől távol tartani.”
Jill Bolte Taylor, a különös személyes tapasztalatokkal rendelkező kutató pedig így ír: „Amikor egy személy reagál valamire a környezetében, a testében egy 90 másodperces kémiai folyamat zajlik le, ezután minden további érzelmi reakció csak abból áll, hogy a személy úgy dönt, hogy az érzelmi hurokban marad. Valami történik a külvilágban, és vegyi anyagok áramlanak át a szervezeten, ami teljes riadókészültségbe helyezi azt. Kevesebb mint 90 másodpercbe telik, amíg ezek a vegyi anyagok teljesen kiürülnek a szervezetből. Ez azt jelenti, hogy 90 másodpercig figyelheted a folyamatot, érezheted, hogy megtörténik, és aztán nézheted, hogy elmúlik.
A ’dühreakció’ például előre programozott válaszreakció, ami automatikusan ki tud váltódni. Ha egyszer beindult, akkor az agyam által kibocsátott kémiai anyag keresztülfut a testemen, amit fiziológiai élményként élek meg. A folyamat kezdete után 90 másodperccel a düh kémiai komponense teljesen távozik a véremből, és ezzel az automatikus válaszreakció lecsengett. Ha azonban ezt követően is dühös maradok, annak az oka: úgy döntöttem, hogy a szóban forgó agyi áramkör maradjon továbbra is aktív. Pillanatról pillanatra döntést hozok, hogy rákapcsolódok-e egy-egy neuronális áramkörre, vagy visszatérek a jelen pillanatba, megengedve ezáltal az érzelmi válaszreakciónak, hogy az – tűnő élettani reakcióként – kialudjon,” fogalmazza meg Jill Bolte Taylor.
Az emlősök agyát alkotó neuronok meglepően kiszámítható sorrendben jönnek létre, állítja Barrett, nagy egyetértésben Suzana Herculano-Houzel véleményével, akinek az agyat alkotó neuronok átlagszámát, illetve annak pontosítását is köszönhetjük. Ez a sorrend igaz az egerekre, a kutyákra és az emberekre nézve is, és genetikai bizonyítékok erősen utalnak arra, hogy a sorrend a hüllőkre, madarakra és néhány halra is érvényes. „Igen, a legjobb tudományos ismereteink szerint ugyanolyan agyépítési genetikai programmal rendelkezünk, mint egy szerény állat. Ha ennyi gerinces állat agya ugyanabban a sorrendben fejlődik, akkor miért különböznek ezek az agyak annyira egymástól? Mert a gyártási folyamat szakaszosan zajlik, és a szakaszok különböző fajoknál rövidebb vagy hosszabb ideig tartanak. A biológiai építőelemek ugyanazok, ami különbözik, az az időzítés. Például az agykéreg neuronjait előállító szakasz a rágcsálóknál rövidebb ideig tart, mint az embernél, a hüllők esetén ennél is rövidebb ideig. Az emberi agynak tehát nincsenek új részei. Az agyunkban lévő idegsejtek más emlősök és valószínűleg más gerincesek agyában is megtalálhatók.” Lisa Feldman Barrett
Ugyanez igaz a személyiségi dimenziókra, illetve a tudatos és tudattalan folyamtokra is. Egyetlen személyiségünk, egyetlen elménk van, különböző feladatokkal, területekkel. Valahogy úgy, mint egy tenger, aminek öblei, áramlatai, lagúnái, stb. vannak, illetve szintje alatt hátságok, platók – mégis egy tenger. Csészénként gyűjtötte vizeit, testében köti össze minden molekuláját, halak hátán utaztatja, sirályok hangjával búcsúztatja, és néha magát a káoszt mintázza. Nincs másként ez az idővel sem, amit hármas szegmensre szoktunk felosztani, és úgy tűnik, hogy ez egy megtámadhatatlan igazság, minden tapasztalatunk ezt erősíti, és ha megkérdőjelezzük, már a következő pillanatban bajba kerülünk. Aztán vannak élőlények és élettelen tárgyak, jelenvaló és túlvilág. Folytathatnánk napestig. Van azonban egy sejtésünk, néha egészen közvetlen megérzésünk, hogy a mesterségesen, fogalmilag szétválasztott valóságok szorosabban összetartoznak, mint azt mi hétköznapi életünkben és tapasztalatunkkal érzékeljük. A Tóra arra int: „Ne fogadj el ajándékot, mert az ajándék megvakítja a látókat, és elferdíti az igazak szavát.” Mindannyian azonban kaptunk egy ilyen ajándékot, és ez nem más, mint a saját elménk :))
Alapesetben is megvan bennünk a tévedés kockázata. Egy felmérés szerint a legjobb szemtanúk a tények több mint 25 százalékában tévedtek, a legrosszabbak az esetek 80 százalékában. Ezen túl ott van amit meta-tévedésnek neveznek, vagyis ahogy azzal kapcsolatban nem vagyunk tisztában, hogy mit jelent adott esetben tévedni, vagy hogy miben és mihez képest. Az értelmünket tájékoztatónak és nem algoritmusnak kellene tekintenünk. Természetesen mindenekről úgyis felesleges beszélni, hiszen valamennyien úgy érzékeljük, hogy a tökéletes tanúk vagyunk, és egy hibátlan logika birtokosai. Zárójel bezárva.
Két további, széles körben elterjedt téves elképzelés: létezhet, hogy valakinek nincs önbecsülése, illetve hogy ezt az illető érzi, és zavarja, ennélfogva minden eszközzel hadakozik ellene. Először is nincs olyan, hogy valakinek nincs önbecsülése, és olyan sincs, hogy valakit zavar a szűk önbecsülési készsége, emiatt leértékelné magát, vagy önmagával szemben negatív attitűddel élne. Utóbbi esetben ennek az ellentéte igaz. Mivel az önkép kompenzálódott, nemhogy nem érez hiányt, éppenséggel azt sem érzi, hogy nem érzi, hogy lenne hiány. Mivel nagyon korai szakaszban kialakul a világ működésére vonatkozó idegrendszeri reprezentáció, hogy az egyenetlenségeket idejekorán lefedi a psziché, és a rutinszerű élethez kooptál, vagy képzel tartalmakat, amiknek áldásait mindennap élhetjük, nyomorúságait szerencsére ritkábban szenvedjük (pl. pszichopátia). Önbecsülés tehát mindenképpen van. Tágabb, szűkebb, de van, és abba bele sem érdemes gondolni, hogy mi történne teljes hiánya esetén. Ha kevés az önbecsülés, akkor az illető jobban támaszkodik az önképére, mások véleményére, illetve olyan alkalmazkodási módok alakulnak ki nála, amik nem feltétlenül járnak egyértelmű negatív következményekkel. Vannak kóros kompenzációs módok is, egyikről beszéltünk már korábban.
Amikor arról olvasunk, hogy az önbecsülés hiánya mennyire zavar valakit, akkor nyilvánvalóan valami fogalmi zavar van az állításban. A szűk önbecsülést a psziché kompenzálja, mindenképpen valamilyen neurális interfészt képez, ezért az érintett számára nem tudatosul a helyzet, a hiányosságok rendszerint körülményekre, vagy más személyekre terhelődnek. Mondanunk sem kell, mindez nem gonoszságból, hanem automatizmusból. Ezért érzi (önbecsülés tekintetében!) magát egésznek, teljesnek majdnem mindenki. Hibát, ha talál, azt másutt leli fel, és nézőpontja szerint minden egyenetlenség, hiányosság rendszerint más személynél jelentkezik. Tehát valamennyien kaptunk készen egy megismerési hálót, ennek egy része elménk egyetemleges képessége, és ez javarészt megegyezik valamennyi emberének , másik részét a genetika, majd a korai hatások, traumák, kulturális minták szőtték. Amit ezzel elérünk, az lesz a mi világunk, nem tudunk mást érzékelni, nem tudjuk másként látni a világot. Egy szó, mint száz: gondolkodásunk legeredetibb, időben a legelső mintázatai kardinálisak.
Egy másik kérdés az önbecsüléssel kapcsolatban a „normális”, illetve a „rendellenes” témaköre. Lehet beszélni arról, hogy létezik egy optimális szint? Olyasmi, amihez igazodni kellene, és ami éppen az emberi személyiség látható és dicséretes változatosságát korlátozná? Vagy a „standard” éppen a burjánzó változatosság ellenében fejlődni és alkalmazkodni képes ember életképességének mutatója? Az „optimális” nem értékmeghatározás, hanem valamiféle statisztikai mutató? Talán a válasz az ismert mondással fogalmazható meg: az egyik ember mennyezete a másik ember padlója.
Megnehezítik a téma tárgyalását a társadalmi elvárások, amik szociális és gazdasági értelemben is a tökéletes egyént (alkalmazott, munkatárs, vezető, állampolgár, stb.) keresik, hiszen a normákon belül lenni, azt jelenti, hogy esély van az sikerre, az alkotó társadalmi hozzájárulásra. Az a feltételezés, hogy egy statisztikai norma a „helyes út”, sok ember életét megnehezíti. Hangoztatott egyenlőségi, vagy a „mindenki egyaránt értékes”, illetve „istenképűség” és más elvek ellenére a konkrét helyzetben azt várják, hogy mindenki a megfelelő módon legyen jelen, kész személyiségként, tökéletes önbecsüléssel, ami előrevetíti a kellemes és biztonságos működését, munkahelyi, szociális, családi téren egyaránt. Mindez természetesen nagyon fájdalmas tud lenni sokak számára, és eleve a biológiai és viselkedésbeli eltérések tartományának és mintázatainak nagyon rossz megértéséből származik. Ezeket a véleményeket azonban teljességgel nem lehet kiiktatni. Ráadásul egy gazdasági környezetben, ahol kiegyensúlyozott teljesítményre van szükség, vagy családi viszonyok között egy reflektálatlan szűk önbecsülés igencsak megterhelő jelenség tud lenni.
Nincs standard, és nem is kell olyan legyen, és ezzel kapcsolatban Rory Sutherland igen érdekes jelenséget említ az állatvilágból, és mivel ő nem elméleti szakember, úgy kezeljük a példát, mint amit másodkézből veszünk. Szóval a méhek viselkedésével kapcsolatban figyelték meg azt a „rendellenességet, hogy nem mindenikük követi a „méhtánccal” jelzett irányt, hanem szabadon, látszólag rendbontó módon, idegen mezőkön szeret kóricálni. Ha van egy hatékony módszer a virágpor lelőhelyének jelzésére, akkor ezek miért nem azt követik? Itt nyilván nem erkölcsi hangsúllyal merül fel a kérdés, hanem a törzsfejlődési szempontból. Ha már egykor, még darázskorukban, fehérjeforrás után kutatva, rendszeresen virágokon lazuló bogarakat találtak, és falatoztak. Ezekere tapadt virágporok nyomán lettek aztán vegetáriánusok, a népek örömére. Szóval ha már így alakult, ezt a nagy ugrást megtették, hogy-hogy még mindig van rendbontó köztük, a természet hogynem szabályozta le ezt a kérdést, miért tűri, hogy egyes méhek, társaik jelzéseit figyelmen kívül hagyva, a család erőforrásait így pazarolják? Sőt, a kaptár lakóinak jelentős része figyelmen kívül hagyja a pionírok által jelzett irányt, és találomra indul útnak. „Rövid távon a kaptár jobban járna, ha minden méh szolgaian követné a kacsázó táncot, és ez a véletlenszerű viselkedés egy ideig zavarba ejtette a tudósokat, akik azon tűnődtek, hogy a méhek 20 millió éves evolúciója miért nem kényszerített ki nagyobb mértékű viselkedéskövetést. Amire azonban rájöttek, az lenyűgöző volt: ezek nélkül a csavargó méhek nélkül a kaptár megrekedt volna abban, amit a komplexitáselméleti szakemberek ’lokális maximumnak’ neveznek. Olyan hatékonyan gyűjtötték volna a táplálékot az ismert forrásokból, hogy amint ezek a meglévő táplálékforrások elapadtak, nem tudták volna, hová menjenek tovább, és a kaptár éhen halt volna. A méhek tehát bizonyos értelemben a kaptár kutatási és fejlesztési funkcióját látják el, és hatékonyságuk nem megfelelő, amikor új táplálékforrást fedeznek fel. A méhek éppen azért maradtak életben ennyi millió éven át, mert nem kizárólag a rövid távú hatékonyságra koncentrálnak.”
Ezzel kapcsolatban is emlékeztetünk arra is, hogy a legtöbb preklinikus személyiségi problémát a társadalom azért találja elfogadhatatlannak, mert az akaraterő tudatos és makacs lefojtását érzékeli a jelenség mögött, holott legtöbb esetben olyan hibás érzelmi moduláció áll fenn, ami éppen az akaraterőt érinti. Ilyen esetben a „mindent lehet, csak akarni kell” felér egy elutasítással, jelesül egy megszégyenítéssel. Az empátia nem azt jelenti, hogy látom, amit lát a másik, tudom, amit tud, akár láthatom és tudhatom is, de elfogadom, hogy amit érez, azt akkor sem érezhetem, ha korábban hasonló eseményben volt részem. Minthogy más személyiségek vagyunk, másként éljük meg a történéseket. Az empatikus képes elismerni: embertársánál valamilyen idegen (ismeretlen, kezelhetetlen) befolyás miatt az akaraterő részben gátolt, vagy szélsőséges esetben teljesen blokkolt, vagyis a hosszabb távú célkövetés nem működik. Figyelembe kell azt is venni, hogy az akaraterő (ha csak nem bonc valaki), úgy működik, mint az izom, hogy egy ideig feszültségben tartható, de végül kimerül (elismerjük, hogy ez vitatott). Világos az is, hogy a „haza nem vitt feszültség” nem az akaraterővel áll összefüggésben, mert az esetben ez nem működik.