„Nem úgy érzékeljük a világot, ahogyan van, hanem úgy, ahogyan az számunkra hasznos.” Anil Seth
A legtöbb francia ismertető meg sem említi, bár a települések (pl. Saintes-Maries-de-la-Mer) táblája jelzi, hogy okcitán falu következik. Aki esetleg nem beszéli azt a nyelvet, nyugodt lehet, hogy nyilvánosan nem is fog vele találkozni. Idősebbek még használják, de ők is kizárólag családi, baráti körben, és ott is csak akkor, ha minden jelenlevőnek az az anyanyelve. Az okokról mindjárt szólunk.
Kezdjük a statisztikával. 1880-ban, a hasonló témák során gyakran emlegetett Jules Ferry-törvények előtt, az okcitán anyanyelvűek a teljes francia(országi) lakosság több mint 39%-át tették ki, a francia anyanyelvűek pedig az 52%-át. Ezen a vidéken ez a szám természetesen jóval magasabb volt. Az 1920-as évek végére már csak a lakosság 26-36%-át, aztán az arány a második világháború után meredeken esett, olyannyira, hogy 1993-ra a teljes franciaországi lakosságnak már csak kevesebb mint 7%-a állította, hogy az okcitán nyelvet használja. Ez a rövid statisztika nem sokat árul el a közigazgatás, az állami adminisztráció előtt álló korabeli kihívásokról.
Először is romantikus dolog egy kisebbségi nyelv fennmaradásáért szurkolni, és megsajdul a szívünk, valahányszor arról hallunk, hogy kihalóban, netán kihalt egy nyelv vagy nyelvjárás, az utolsó személy is, aki még beszélte, eltávozott az élők sorából. Franciaország különösen jeleskedett a nyelvvesztések dolgában, fogalmazzunk semlegesen, és következhetne egy „ejnye-bejnye”, de pragmatikusan nézve, egészen más a helyzet. És ami nem dolga az embernek, abban ne is próbáljon igazságot tenni.
Csodával határos módon a guillotine-t megúszó Henri Grégoire abbé, aki újabban, és ezzel nem kis kockázatot vállalva, püspöki reverendában sasszézott a Lovarda (Salle du Manège) padsoraiban, 1794. június 4-én a Nemzeti Konvent elé terjesztett (Sur la nécessité et les moyens d’anéantir le patois, et d’universaliser l’usage de la langue française című) jelentése megnevezte a problémát, és a franciától eltérő népnyelveket pusztán helyi dialektusoknak minősítette, amivel már egy lépésre került egy radikális javaslattól. A nyelv egységesítése az egy és oszthatatlan köztársaság megszilárdulását hivatott munkálni, ezért a Konvent e beszédet követően arra ösztönözte a franciákat, hogy nyilvánosan kizárólag franciául fejezzék ki magukat. Grégoire meg volt győződve a francia nyelv felsőbbrendűségéről (irodalmilag kiműveltebb volt, mint a többi nyelv v. nyelvjárás), ezért azt javasolta a Konventnek, hogy minden lehetséges eszközzel segítse elő az általa „a szabadság nyelvének” nevezett francia változat elterjedését. Abban az időben a lakosságnak mindössze egytizede beszélt folyékonyan franciául. Francia franciául, úgy értve (tehát nem oil-francia). Néhány hónappal korábban egyik képviselő, maga is okcitán származású, a konvent előtt tartott beszédében kijelentette: „Az ország Bábel tornyának építéséhez kezd hasonlítani, egy demokráciában a polgárokat a nemzeti nyelv ismerete nélkül hagyni, a haza elárulása…”. Rajtunk múlik, vonta meg a következtetést, és itt az idő, hogy felszámoljuk ezeket a „barbár és durva nyelvjárásokat”, amelyek csak a „fanatikusokat és az ellenforradalmárokat szolgálják.” Boldog az a generáció, amelyik ezt a röviden idézett beszédstílust egyáltalán nem ismeri 🙂 Úgy értve: élőben nem hallotta.
A nemzetgyűlés már 1790-ben elkezdte a törvények és rendeletek lefordíttatását az összes regionális nyelvre, majd belátta, hogy ez sziszifuszi munka, és felhagyott ezzel. Aztán a jakobinusok 1794-ben a francia nyelvet tették az egész közigazgatás kizárólagos nyelvévé, amire igencsak szükségük volt, hatalmuk idején napi kétszer is hírlapot nyomtattak, és szerették volna, ha mondanivalójuk mindenki számára érthető, és ezt mindenki más is így gondolta, saját érdekében. Bukásukkal ugyan a kiadvány megszűnt, a francia nyelv viszont maradt, de az ismert fordulatok miatt még évtizedeket kellett várni a nemzetiségi nyelvek elleni hatékony fellépésig.
Szemben a baszkkal, vagy legközelebbi rokonával, a katalánnal, az okcitán nyelvjárások fejlődése francia területen a 20. század közepén gyakorlatilag befejeződött, köszönhetően a francia egységesítő törekvéseknek. Okcitánul tehát nem lehet beszélni. Azaz lehet, de relatíve egyre szegényebb a szókincs, az új szavakat, összetételeket a franciával kell pótolni, akkor meg minek. Másrészt rengeteg dialaktusa van. A „rengeteg” kissé túlzás, mert egyik sem szerepel már a médiában, nem nyomtatnak könyvet, egyáltalán nincs napi használatban, bár néhány településen az idősebbek egymást közt még beszélik, aztán vannak egyesületek, törekvések, hogy meg is őrizzék ezt a nyelvet. Alapvetően ha különböző dialektusú anyanyelvi beszélők találkoznának, nem igazán értetnék egymást. Némileg ellentmond a fentieknek, hogy Katalónia megőrizte, közelebbről az aráni (Aran-völgyi) változat a spanyol tartomány három hivatalos nyelvének egyike, amit még hétköznapi nyelvként is használnak a Val d’Aran (Aran-völgy) legtöbb településén, de azért ott is már inkább a baráti, családi társaságban, és az egyetlen változat, nem kell megértesse magát egy másik okcitán nyelvjárással.
Az okcitánt soha nem használta semmilyen közigazgatás vagy bíróság Franciaországban, családi, szabadidős és irodalmi nyelvként viszont használatban volt. De egy olyan „modern okcitán” létrehozása, amely felvehetné a versenyt a spanyol, az olasz vagy a francia nyelvekkel, azt igényelné, hogy szavakat és ragokat, összetételeket, szabályokat kellene kölcsönözni e nyelvek valamelyikéből. Az okcitánt oktató katedrákon francia szavakat klónoznak, illetve a fonetikát is enyhén adaptálják, hogy a mindennapi beszéd számára is alkalmassá tegyék a nyelvet. Mondani sem kell, azt a nyelvet, amit csak mesterséges körülmények között használnak, nem lehet önfenntatóvá tenni, mondjuk így.
Ezeken a déli területeken a romanizáció hosszabb ideig tartott és intenzívebb is volt, ennélfogva a helyi lakosok mélyebben adaptálódtak a latinhoz, a római birodalom felbomlása után pedig sajátos nyelvi fejlődés kezdődött. A birodalmi éra után a regionális élet következett, röghözkötöttséggel, feudális viszonyokkal, regionális uradalmakkal, ami a helyi nyelvi változatok kialakulásának kedvezett. Értelemszerűen az északi dialektusok kiejtésükben közelebb állnak a modern franciához, míg a déli dialektusok közelebb állnak az olaszhoz (és a spanyolhoz). A történelem során a Limousin (Lemosin), Languedocien (Lengadocian), Gascon valamint a Provence-i (Provençal, Provençau vagy Prouvençau) kifejezéseket később, azaz külön mindeniküket, az okcitán nyelv szinonimájaként használták, holott valamennyi önálló nyelvjárás. Máig a „Provence-i nyelv” kifejezés alatt a délkelet-franciaországi Provence-ban beszélt okcitán dialektust értik.
A franciával vagy a spanyollal ellentétben az okcitánnak nincs egységes írásbeli standard formája, az okcitán írására egymással versengő normák léteznek, amelyek közül néhány megpróbál pándialektális lenni, míg mások kizárólag egyetlen változatra vannak tekintettel. Ezeket az erőfeszítéseket akadályozza, hogy rohamosan csökken az okcitánt anyanyelvként használók száma, valamint a különböző okcitán nyelvjárások közötti jelentős fonológiai és szókincsbeli különbségek.
Az iskolákban és az egyetemeken van okcitán-oktatás, de folyékony beszéd általában abból nem lesz. Léteznek állami támogatással működő magániskolák is, amelyekben az okcitán az egyik oktatási nyelv, vannak továbbá helyi kezdeményezések az okcitán nyelv életbentartására, de ezek a kuriózum kategóriájába tartoznak, élő nyelvként már nem működik. Valamennyire, bár nem teljesen, a latin nyelv oktatásához hasonlítható. Az elzászi mellett ez is pusztulásra ítélt Franciaországban, szemben a baszk, breton és a korzikai nyelvvel, amelyek életképesebbek. Pl. bizonyos településeken dalokat még énekelnek okcitán nyelven az idősebbek, de a fiatalabbak számára pedig mindez már a múlt. Beszélgetésre sem használják, még azok sem, akik tudják beszélni. Franciaországban, ha még valahol beszélik is az idősek, az okcitán inkább csak baráti és családi használatú, és ennek megvan az oka.
Azzal kezdődött tehát, hogy Franciaország nyelvi sokszínűsége sokakat elborzasztott, a forradalom idején volt az egyik fordulópont, ami után nekiláttak centralizálni. Ez aztán minden regionális nyelvet a kihalás szélére sodort. Egészen mostanáig megvetéssel kezelték azt, aki regionális nyelvet beszélt. Pedig okcitán szeparatizmus nem igazán létezett. A helyiek pedig mondhatni könnyen lemondtak a regionális büszkeségről egy általános „francia” identitásért, és ezzel lényegében minden regionalizmus kiveszett az országból.
Sokuknak maguk a szülők tiltották meg, hogy otthon okcitánul beszéljen, mindjárt látjuk az okát. Az okcitánok között is igen jelentős mértékű volt a saját identitásuk megvetése. Ugyanis a francia kormányok azt sulykolták évtizedekig (19. sz. közepétől 20. sz. közepéig), hogy a nyelvük zagyva és alsóbbrendű, és hogy csak a francia a kultúrnyelv. „Beszélj franciául. Légy tiszta!” – hirdették a feliratok a nemzetiségi területen levő iskolák falain. Legalábbis ez áll a mára megmaradt egyetlen feliraton, a Pireneusok lábánál fekvő kis faluban (Ayguatebia, nem olyan messze Montailloutól). Bár az idézet valóban Parlez français Soyez propre, de a két mondat nincs összekapcsolva egymással, tehát a francia beszéd egyik, a tisztaság egy másik kérés. Ugyanez a felszólítás volt kiírva a breton és a baszk iskolákban is. A Harmadik Köztársaság tanárainak (nemzetiségi gúnynevük is volt) az volt a feladata, hogy jó köztársaságiakat neveljenek a nebulókból, akik mind ugyanazt a nyelvet, a franciát beszélik. Nincs többé regionális anyanyelv, szeparatizmus. Állítólag a tanulók az idézett felszólításokat úgy értelmezték, hogy azok egy mondatba tartoznak, és hogy okcitánul beszélni piszkos dolognak számít. Ki tudja, azzal, hogy ilyen közel tették egymás mellé a két feliratot, nem ez volt-e a tényleges szándék? Tudattalanban mindenképpen összekapcsolódott a két jelentés, és a hatás nem maradt el.
Sok okcitán szülőt mélyen érintette az anyanyelvük körüli felhajtás, és mivel nem akart rosszat a gyerekének, igyekezett megtiltani neki az okcitán nyelvet. Ennek ellenére ők maguk, egymás között, továbbra is okcitánul beszéltek, mert azt a nyelvet ismerték jobban. Megtörtént, hogy a gyerekeknek, akiknek – szülői tiltásból – nem volt szabad még otthon sem okcitánul megszólalnia, minden egyes nap okcitánt kellett hallgatnia, mert a szülők azt beszélték folyékonyan. Azért elég furcsa helyzeteket produkálhatott mindez.
Az iskolában arra nevelték őket, hogy az okcitánt alsóbbrendűnek tartsák. Sokan nem is tudták meg, hogy szüleik anyanyelve okcitán volt. „Patois”-nak nevezték, vidéki bugrisnak, redneknek, aki valamilyen nyelvjárásban megszólalt, olyan megszégyenítő lehetett, mint egykor a „paganus”. „Menj fiam, keresztelkedj meg te is rendesen, ne gúnyoljanak a többiek!” A kifejezés eredete a latin patriensis lehet, és ebből képezték a „vidéki lakos”, „falusi”, „elmaradott” jelentésű patrois – patoi degradáló fogalmat. Ennek eredményeként ott van az önstigmatizáció, hogy a család eredeti nyelve valami patrac, régies, elavult. Így az okcitánt nem igazán akarták megszólaltatni nyilvános helyen. Azt mondják, hogy ez még ma is így van, bár már nagyon kevés az anyanyelvi beszélő, de idegennek semmiképpen sem árulná el, hogy eredeti nyelve okcitán, vagy hogy tud azon a nyelven beszélni. Nemzetiségi területen, néha egy-egy szleng, szerszám neve, vagy valami nagyon személyes kifejezés be-becsúszik az idősebbek beszélgetésébe. Jean Jaurès mondta, hogy „a patois egy legyőzött nemzet nyelve.”
Vergonha, megszégyenítés. Okszitánul a „vergonha” jelentése „szégyen”, a különböző francia kormányzati politikák azon kisebbségekre gyakorolt hatására utal, amelyek anyanyelvét patoisnak tekintették, mint például az okcitánt vagy más oïl nyelveket. A vergonha „az anyanyelv (vagy a szülők anyanyelvének) elutasításából és szégyenkezéséből álló folyamat, amely az iskolai kirekesztés és megalázás révén valósul meg”, és amellyel a francia politikai vezetők nyomást gyakoroltak a kisebbségi nyelvet használókra. Az okcitán elnevezés egyébként a latin „hoc” (ez) szó ejtéséből származik, a latin kifejezés átvett jelentése viszont „igen”. „Hoc est corpus meum.” Az említett oïl pedig az ófrancia „igen” ejtése (talán a latin ille-ből).
Első állomás 1539, az úgynevezett Villers-Cotterêts-i rendelet 110. és 111. cikkelye. Ez kötelezővé tette, hogy minden jogi dokumentumot franciául kell elkészíteni (de prononcer et expedier tous actes en langaige françoys). A XVI. században kevés francia alattvaló beszélt latinul, regionális nyelvek tömkelege létezett. A rendelet elősorban a latin nyelv kiiktatását tűzte ki célul, és pusztán jogi és közigazgatási dokumentumokról volt szó, tehát a mindennapi nyelvhasználatot közvetlenül nem érintette. Közvetve viszont azt eredményezte, hogy a franciát a királyság egyetlen érvényes jogi nyelveként („en langue maternelle françoys et non aultrement”) határozta meg, aminek következtében minden francián kívüli nyelv, alacsonyabb státuszba került. Bár a „francia” kifejezés akkor még nagyon félreérthető volt, hiszen az nem is az Île-de-France, hanem csak Párizs és a környékbeli elit nyelve volt. A 18. század végén is még Franciaország minden régiójának megvolt a maga sajátos „patois”-ja.
Párizstól északra, Villers-Cotterêts-ben építette meg kastélyát az 1515. óta hatalmon levő I. Ferenc francia király, ami 1532-ben vált lakhatóvá. 1539-ben itt írta alá a fentebb említett nyelvi rendeletet, ami egyben a legrégebbi, részben még ma is hatályos jogszabály Franciaországban, mivel a 110. és 111. cikkelyt (a francia nyelvről szólókat) soha nem helyezték hatályon kívül.
„Hogy a döntések világosak és érthetőek legyenek, és hogy ne kételkedjen senki a döntések jelentésében, elrendeljük, hogy a határozatok közérthetően legyenek megfogalmazva, hogy ne legyen bennük semmiféle kétértelműség vagy bizonytalanság, sem ok arra, hogy azok felől újabb magyarázatot kérjenek… Mivel az említett határozatokban használt latin fogalmazás miatt nagyon gyakran történt ilyesmi, azt kívánjuk, hogy ezentúl minden határozatot, valamint minden más eljárást, akár szuverén bíróságaink, akár más alárendelt és alsóbb szintű bíróságaink, akár nyilvántartásokról, vizsgálatokról, szerződésekről, megbízásokról, ítéletekről, végrendeletekről és minden más, ezektől függő igazságszolgáltatási aktusról és utasításról legyen szó, francia nyelven legyen leírva, azon a nyelven tegyék közzé és kézbesítsék a feleknek.”
A francia nyelv így a latin helyett a jog és a közigazgatás hivatalos nyelvévé vált. Mint említettük a királyságban több francia nyelv is létezett, egyes jogi szakértők úgy értelmezték a királyi rendeletet, hogy az a párizsi francián túlmutatva, a királyság valamennyi francia nyelvjárását védi. Sokáig a különböző értelmezések domináltak. A rendelet nem vonatkozott Elzászra, azután sem, hogy Franciaországhoz került, amint az 1905-ös vallási törvény sem vonatkozik az ottani egyházi épületekre, a mai napig. Akkor a westfáliai és a nijmegeni szerződés védte Elzász sajátosságait. Ott a katolikus plébániák iratait továbbra is latinul, a protestáns iratokat pedig, a maguk idejében, és néhány kivételtől eltekintve, németül fogalmazták.
Egyes okcitániai tartományokban 1539 után, például Toulouse-ban, a latin nyelv helyébe az okcitán lépett. Más helyen a közigazgatási iratokat franciául fogalmazták, tehát a Villers-Cotterêts-i rendelet értelmezése nem volt egységes. A rendelet csupán támogatta a nyelvi központosítás irányába mutató, már több évszázada zajló mozgalmat. Ebben az időben a francia volt a francia udvar, valamint Franciaország északi felében az elit (nemesség és papság), a kereskedők és az írók nyelve, a francia lakosság főként az oïl, az oc, a francoprovençal, a breton, az elzászi stb. nyelvet beszélte, tehát kevesen értették a „franciának” nevezett párizsi dialektust.
Franciaországban 1992 óta az alkotmány 2. cikke kimondja, hogy „a köztársaság nyelve a francia”. Azonban érdekes módon számos modern bírósági határozat említi az 1539. évi rendeletet, vagy hivatkozik rá. A rendeletet a francia gyarmatokon is alkalmazták, és mivel pl. az az 1713-as annektálás után a britek nem vonták vissza a francia törvényeket, egyesek szerint a francia az egyetlen hivatalos nyelv a kanadai Prince Edward-sziget és Nova Scotia tartományokban is.
A Villers-Cotterêts-i kastélyba rendezték be a Francia Nyelv Múzeumát. Ez lett a francia Széphalom, bár teljesen más jellegű az eredetük. A projekthez 210 millió euróval Macron elnök is hozzájárult, elnöki keretéből, ami a második legnagyobb kulturális projektje, és ha a Notre-Dame nem ég le, első számú lesz, ami jelzi a hely kiemelt fontosságát. Fantasztikusan látványos, interaktív oktató és szemléltető anyaggal van ellátva, a francia birodalmi gondolat egyik mementója, és ennek ezúttal nincs semmiféle pejoratív mellékjelentése.