Változz meg! – anatómiája

Párkapcsolatok dugóhúzója, aviatikai értelemben. Ha egy barát, terapeuta, lelkigondozó azt hallja: kértem, hogy változzon meg – rögvest elszomorodik. Van aki a veszteség előszelét érzi rögvest, másik elméjét statisztikai adatok lepik el, és van, aki a sebzettség hatalmára gondol, ami önálló univerzumot hoz létre az elmében, olyat, amiben az illetőnek mindig igaza van. Kapcsolatban egy ilyen helyzet valóban fenyegető, de nem felejtős, a kibékíthetetlen nem élhetetlen, a dugóhúzó pedig valóban kétségbeejtő, de nem helyrehozhatatlan. Megpróbáljuk megérteni és megértetni hogy miről van szó, hátha segíthetünk néhány párnak, hogy felimerje: a dugóhúzóból kell kijönni, nem a kapcsolatból.

Párkapcsolatban tehát komoly figyelmeztetés, ha egy ilyen kérés elhangzik. Holott világos az elvárás, a szándék is nemesnek tűnik. Jobban megvizsgálva azonban olyan, mintha egy bolygó azt kérné, hogy adoptálja egy beállt keringésű galaxis. Ami ugye azzal járna, hogy az borítja kialakult egyensúlyát, de ezt a vendég nem érti, nem is gondol vele, hiszen csak a lineáris okság elvét ismeri, tekintet nélkül a teljes rendszerre. Valami ilyesmit tartalmaz a „változz meg” is, egyetlen szempontból értékel, méghozzá egy önző nézőpontból, rendszerszintű működést nem ismer, mi több, olyasmi nem is érdekli. Marginális forradalmi mozgalmak követték ezt a logikát: megdöntjük a zsarnokot, és azzal beköszönt a szép új világ. Sok bántalmazott gyermek úgy gondolja, hogy a felnőttkor enyhülést hoz, csak jönne már! Előreléptetnek, megnyerem, igent mond, levizsgázom, megszerzem… És minden rendben lesz. Vagy témánk esetén, hogy valamelyikük megváltozik, méghozzá társa elvárásai szerint, és rögvest kapcsolati édenben találják magunkat. Ha egyáltalán ez lett volna az eredeti vágy…

A címben megfogalmazott elvárás lebontható egészen intim érzésekig, paradox módon mégsem azokban dől el a probléma kimenetele, a kockázatot maga a kérés stílusa tartalmazza. Pontosabban az igény felmerülésének körülményei, illetve a mód, ahogy az egyikük érvényesíteni kívánja akaratát. Bár időközben néhány más szempont is előkerülhet, és rendszerint ez történik. Kiderül, hogy van itt más szándék is, részben titkolt, másrészt nem tudatos. Talán már döntés is született, csak annak ódiumát kívánja áthárítani.

Első hallásra felelősség érződik benne, azaz úgymond egy fennkölt állapot helyreállítása lenne a cél, feladat és akadály (vétkes) is meg van nevezve, és úgy tűnik minden adott a megoldáshoz. Mindezek ellenére megeshet, hogy ez az igényesnek tűnő elvárás hadarva lapoz a történet, azaz a kapcsolat végére. Pontosabban az esetek többségében ez történik. Ugyanis ha a kérés ilyen formában marad, gyakorlatilag nincs rá jó válasz, bevonz és fenntart egy zavart, és ezért állítjuk, hogy voltaképpen (be)köszöntő a kapcsolat gyászbeszédében. A változás lehet evidens, megalapozott, vagy akár a legszebb kapcsolati metaforát is kinézhették a maguk számára, vagyis hogy a másik templomai lesznek, ahol béke és feloldozás van, szent és tiszta beszéd, mennyei légkör, stb. Akár. Azonban rendszerint másról van szó. Lényeg, hogy nem minden esetet a kudarc áthárításának igyekezete motivál, és éppen a kivételek miatt a szándékot semmi pénzért nem bántanánk, viszont az egyértelműen érzékelhető jogosultság-érzést elfújnánk mint egy gyertyát, mert az egy írást világol, ami fényes nagybetűkkel áll a közeli falon: neked igazad van (vagyis annak, aki társa megváltozásának szükségességét hangoztatja).

Ellentéte: „hálás vagyok, hogy az együtt töltött évek alatt, nagyon sokat változtál jó irányban.” Nem szégyelli bevallani, hogy nem teljesen önzetlenül gondolja ezt, dehát erről is szól egy kapcsolat. Örvend, hogy a társa egyre figyelmesebb, terveit egyezteti vele, stb. Szemben a „változz meg!” egyoldalú követelésével, így nem nyilvánítja idegenné, hanem fogalmi szinten is integrálja társát önnön világába, és talán ugyanúgy pereg a vakolat a kapcsolati szentélyükben, morzsolódik a homokidő, amiből az álmok szobra megformálódott, de mégsem hiábavaló módon, minthogy ez esetben értelmet konstruál. „Hát itt voltunk, a Nap átölelt, és szerettünk…” (Simek Valéria)

Lelkigondozói szolgálat

során, ha párkapcsolati problémákra terelődött a beszélgetés, gyakran elhangzott: mondtam/kértem, hogy változzon meg. Kissé bazaltos mondat, alkalmanként imitt-amott megfaragva, ugyanis volt aki a kontextusban megnevezett néhány magatartást, ritkán konkrét lépéseket és teendőket is említettek, emelkedettebb célt viszont csak rendkívüli esetben jelölt meg valaki. Márminthogy pl. „jobb legyen nekünk”. Olyan pedig kivételes volt, hogy mindez közös feladat lenne. Ezért is olyan gyanús ez a kérés, vagy ami.

Egyfajta haladványként is leírhatóak az elvárások: úgy akarom – azt kértem – a vágyam az lenne. Közel sem állítjuk, hogy ezzel végére értünk a sorozatnak. Lényeg, hogy olyan jellegű elvárások, amikben a szeretet is megjelent, netán domináns volt, ritkán szerepeltek. Jóval gyakoribb volt a habituális változás sürgetése, minden további részletezés nélkül, és ezúttal erre a típusra szeretnénk figyelni, azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy egyre általánosabb a követelmény, hogy az embereknek meg kell tenniük azt is, amire adottságaik alapján egyébként nem képesek, és a felek ragaszkodnak az ideális kapcsolat kritériumaihoz, aminek részleteit különféle fórumokon szedték össze. Az egyre növekvő hamis elvárások következménye egyértelműen látható.

Jellemző módon érezhetően a nyilatkozó meg volt győződve arról, hogy ő ezzel a dolgát gyakorlatilag elvégezte, minthogy a probléma felismerése, valamilyen szintű tematizálása önmagában erkölcsi érzékenységre és érettségre vall, amit az elvárás megfogalmazásával meg is mutatott. Alkalmanként az önismeret ennél is lehangolóbbnak mutatkozott. Néha pedig egyenesen olyan érzése volt az embernek, hogy saját szobrának leleplezésére kér egy (önáltató) erkölcsi nagyság.

Holott egy egyszerű logikai rendszerben is nyilvánvaló, hogy ez kétélű elvárás. Egyébként valamennyi kritérium így funkcionál, a másik megítélésével, önmagát is fenyegeti. A jelentés eredete egy kétélű kard forgatásához kötődik, azaz: változz meg – változzam meg. Minden kardemelés két irányt fegyelmez. Oda – vissza. A megoldás lehet, hogy éppen az lenne: változzam meg, hogy változzon meg. De ugyanúgy ez is kétélű. Talán a „lassú, de következetes változásom hatással lesz a társamra.” Vagy nem. Lényeg azonban, hogy a fentebb említett megoldás, mint egyetlen alternatíva erőltetésével nevesítődik egy probléma, amit többé nem lehet figyelmen kívül hagyni. Miután megfogalmazódott és nyilvánosan elhangzott, azt követően vagy sikerül megoldani, vagy felemészti az érintett viszonyt. Ne felejtsük ugyanis, hogy azok, akik szeretik, vagy valaha is szerették egymást, kapcsolatukhoz élet és halál fogalmait társítják, annak minden szépségével és gyötrelmével, előnyeivel és kockázataival. Nincs már lényegtelen, nincs többé sokadrangú kérdés, minden, de valóban minden létfontosságú. Élet-halál súlyosságú, néha pedig egyenesen élet-halál kérdés, és ezzel nem a tragédiákra utalunk.

Rendszerint nem lesz egyenessé az út soha, azonban a nemes harc (azaz nem személy, nem test és vér elleni küzdelem), amely újabb és újabb kihívásokkal szolgál, jóval gazdagabb tartalmú, mint az állott élet nyugalma. A harmónia nem egy letudható feladat, vagy egy elérhető állapot, nem is a beérkezettség szürke kényelme, hanem egy út, tehát nem egy vonal, amit át kell lépni, hanem maga a teljes folyamat, amit a kihívások tesznek elevenné, izgalmassá és végső soron hatékonnyá. Többek között ez a kihívás, ezek a feladatok adják a felek méltóságát. Továbbá több szépség lehet a reményben, mint a birtoklásban. Mindezek azonban jóformán nem érdeklik, és aligha szelídítik a címben idézett követelést, és ez azért mégiscsak szomorú.

Az egyéni boldogságra való igyekezet öncéluvá vált, és minden más életcélt illetve szempontot kiszorított. Mindezeken túl, a társadalmi elszigeteltségből következően is, sokak számára a párkapcsolat lett az érzelmi élet centrális tényezője, mondhatni egyetlen forrása, és ennek megfelelő elvárásaik is vannak. Hogy azt kapja, „amire befizetett”., amire a „nagy könyv szerint” jogosult. Ez felhatalmazza a hibáztató felet, hogy a felelősséget áthárítsa, mindent megússzon, korlátolt és kicsinyes maradhasson lelkiismeretfurdalás nélkül. Ugyan probléma van, de abban nincs része, ő a felelősségteljes fél, hiszen kezdeményez, saját egy-két pozitív tulajdonsága alapján, amiket minduntalan kiemel, és amik az igazodási mintát jelentenék, a helyzet megoldásához. Célja, hogy rossz lelkiismeretet ébresszen, hogy neki semmit neki ne kelljen tennie. A társa változzon a kíván irányba, és mindegy, hogy ezzel a másik egyénisége gyakorlatilag felszámolódik. Ami ráadásul újabb, még súlyosabb problémát generál. A másik megváltozásának egyoldalú szükségessége egy elnyújtott adios!

A párok tanácstalanságát látva, megfogalmazunk néhány gondolatot, kellő tapintattal, ugyanakkor a témához passzoló vehemenciával, utóbbi elsősorban a felületes elgondolásoknak jár, mindenekelőtt annak a vágyálomnak, hogy csupán egy kevés akarat kell, egyoldalú, némi kurta határidejű változás egyiküknél, és máris minden rendben. Hiszen olyan egyértelmű amit a másik megfogalmazott, láthatja ország-világ, hogy a másik viselkedése elfogadhatatlan… Valóban egy-két személy ugyanúgy látja mint ő, saját elfogult beszámolói alapján. Továbbra sem vitatjuk a kérés tartalmának jogosságát, jelentsen ez ezúttal bármit is, de az a kérdésünk, hogy tulajdonképpen mi a kezdeményezés célja, a megoldást keresi, vagy czupán tanúkat gyűjt. Ha utóbbi, ezek tarkóját hamarosan valóban vörösre festi a háttérben égő hidak tüze. Szakemberek, illetve olyanok, akiknek rálátásuk van a lehetséges kimenetelre, egy ilyen igényt hallva elszomorodnak, mert tudják, hogy bármennyire is jogos a kifejezett cél, a szituáció mégis az úgynevezett „utcai lámpa effektust” idézi, amikor valaki (tegyük fel) ott keresi az elveszített kulcsát, ahol világítás van, és nem ott, ahol ténylegesen elveszítette. Nem a másik, nem a „te” tartalmazza a hibát, ennélfogva nem is ott kell a megoldást kereni, hanem a „mi”-ben, az pedig globális, akarjuk mondani rendszerszintű megoldást igényel.

Történt olyan is a beszélgetések során, hogy elfogadta a tanácsot, hogy másként kellene mindezt megközelíteni, minthogy a kérdés nemcsak egyetlen személy ügye, sőt, mindazok érintettek, akik valamilyen, akárcsak a legcsekélyebb befolyással is rendelkeznek életükre, méghozzá hatásuk mértékéig. Továbbá érzések, emlékek, tervek, térképek, eredeti család, nemzedékek, önismeret, egyéni és közös bánatok, és annyi minden más is része a kapcsolati mátrixnak, ez esetben a problémának. Mint a Rejtő-jelenetben. Megvan ugyan a kés, csakhogy a matróz hátában, és ha kihúzzák, elvérzik, nyilván benne sem maradhat. Mindenképpen jó bevezető egy rendszerszintű problémába :).Vagy Az óceánjáró zongorista legendája c. Tornatore-filmbeli jelenet nyomán felötlik, hogy amikor a bevándorlók megpillantották a Szabadság-szobrot, jóllehet mindenikük életében először látta, dehogy kérdezték, hogy ez-e a cél, mindenki tisztában volt vele, máris kivették a könyvjelzőt a kötet lapjai közül (ez nem szerepel a filmben!). Minden megváltozik, vélték, bizonnyal irodalmi preferenciájuk is, a korábbi elbeszélés nem folytatódik, vagy nem lesz többé értelmezhető.

Összetett rendszerekben egyetlen „kizökkent” elem „helyretolásával” az egyensúly nem áll be. Emellett van egy igen kényes kérdés is. Ugyanis ha a „változz meg” elvárásaiban adott esetben személyiségjegyek is szerepelnek, az egyrészt jó hír, hogy legalább az érintett a maga valóságában szerepel a problémák között, tehát a kérés nemcsak ürügy, a közömbösség leplezése, a saját csalárdság fedezése, terelés, stb. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy kapcsolatban egy markáns személyiségi vonás hasonló (bár nem egészen olyan), mint más viszonylatban a rassz. Vagyis nagyfokú tapintatlanság személyiségi változásról beszélni, arról, ami amásik egyediségét és egyéniségét adja, ráadásul nem is módosítható. Továbbá méltatlan és értelmetlen az a hangnem, amiből süt a jogosultság, saját igyekezet pedig láthatáron sincs, a kérés erkölcsileg terhelt, tehát bűntudatot próbál kelteni, stb. Olyan kietlen, amiben már nem hallható a másik szívverése, holott korábban mintha arról lett volna szó, hogy összehangolták a dobbanásokat, és hogy közös érzelmi rendszert alkotnak. Továbbá felsejlik egy hatalmi szál is, illetve a végkifejletre utaló jelzés, amire utal, hogy a kérés megfogalmazója feljogosítva érzi magát, hogy bátran lehetnek kapcsolati elvárásai, miközben ő passzív maradhat, minthogy érzelmi élete társa nélkül is biztosítva van.

Általános megközelítést alkalmazunk, vagyis azt feltételezzük, hogy valamennyien ugyanolyan teherbírásúak, holott tudjuk, hogy fenyegetettséget és magát a veszteséget igencsak szubjektíven élik meg az emberek. Nincs kétség viszont affelől, hogy függetlenül a valós helyzettől, a felek őszintén úgy érzik, hogy nekik jutott a nagyobb porció a fájdalomból, ennélfogva magától értetődő az igény, hogy ezt valamiképpen el kell ismertetnie, társának pedig kompenzálnia kell. Eddig rendben van, ez nem tőről metszett gonoszság, ráadásul a pedagógia eszköztárát használja, tehát fegyelmez, emlékeztet, bűntetést helyez kilátásba, csakhogy kétségbeejtően elvéti az ütemet.

Ilyen helyzetekre azonban érdemeseb lenne a szurkolás módszerét használni. Amiben valaki nyíltszívű rajongással éli meg felgyűlt pozitív vágyait. Nem nevelni szeretne, mert nem az az eset, szívében úgy alszanak az igazságok, mint éjszakák a lámpák világosságában. A szurkoló csak annyit akar tudni, hogy „ki tartozik rá”, és semmit arról, hogy melyik csapat, ez esetben melyik személy a helyesebb, igazabb, vagy ki teljesít jobban. Egész figyelme azé, akinek szívét adta. Szurkolás a legjobb forgatókönyvet reméli, de egyáltalán nem zavarja meg az, ami adatik, és végső esetben sem próbálja meg feltárni támogatottjának legrosszabb oldalát és dolgait, és mindenki mással szembeni ellenérzése, aki nem favoritját támogatja, csupán ebben a témában áll fent. 

Ismételten szeretettel emlékeztetünk, hogy próbatétel alatt levő, komoly életkihívásokkal viaskodó ember esetén kerüljük az igazságok hangoztatását, a kioktatást, az erkölcsi ítélkezést, az „én így csinálnám” típusú javaslatokat, „velem is megtörtént” anekdotázást, „úgy kellene…” jellegű megközelítést. Próbáljunk valamit kezdeni viszkető szánkkal, mikor rá akarjuk olvasni valakire a tutit. Sue Monk Kidd író szerint: „Nincs olyan fájdalom a földön, amely ne vágyna jóindulatú tanúságtételre.” Arra vágyik, és csak arra, minden szertefoszlani látszó álom, legyen az szakmai vagy egészen bensőséges. Arra, nem pedig prédikációra, kioktatásra, tévedésire való emlékeztetésre.

Tudomásul kell venni az érintetteknek, illeteve támogatóiknak azt is, hogy bizonyos érzések, mint pl. az öröm és a fájdalom azonnali hatású, a felismerés viszont késlekedik, ezért van életünkben egyfajta aszinkronitás. Nem lehet íziben tudatosulást várni, ezért állítjuk, hogy a fenti igénynek is meg kell érlelődnie a megszólított elméjében, illetve közös munkájukban. Sokáig csak átél valamit az ember, mielőtt megértené, valamennyire legalábbis. Hasonlóképpen mint a hegyi patakok zúgása, akkor hat igazán, miután eljött onnan az ember. Visszanézve látunk igazán, éppen ezért azok a személyek tudnak gyarlóságok ellenére is egymás mellett kitartani, akik mintegy a jövőből tekintenek vissza a jelenükre, és szemük végre úgy látja a másikat, ahogy az mindig is látni szeretné önmagát, vagyis folyamatos növekedésben. Ez az úgynevezett „kristálypohár-effektus”. Egyszer el fog törni, és az él jól vele, aki erre folyton emlékezik, miközben használja.

Szóval a felismerés eltolt fázisú, lassú beállású iránytű, és adódik a kérdés, hogy mennyit kell várni a megoldásra, vagyis mennyit illik próbálkozni, küzdeni, reménykedni. Természetesen nincs erre szabály, ki milyen mértékű diszfóriát kész, vagy képes elviselni. A döntésre legnagyobb hatással maga a kultúra van, a társadalomé, ill. a származási családé, ami a problémát részben, de csak részben és egyre kevésbé, a személyes kompetencián kívülre helyezi.

Shannon L. Alder írásaiból mindig a józanság sugárzik: „Nem a hazugság vagy a hűség hiánya vet véget egy kapcsolatnak, hanem egy gyötrelmes igazság, amit az egyik ember nap mint nap a szívében hordoz. Az a felismerés, hogyha megbirkózol a kihívással, amit támaszt, akkor tulajdonképpen nincs is saját életed. Egy ideig azzal a hamis reménnyel hitegetve magad, hogy van egy vers, idézet, mondat, amitől varázsütésre elégedettnek, teljesnek érzed magad, vagy pedig egyenesen ignorálod a problémát. Ezek hatása azonban nem tart tovább néhány napnál, aztán az elméd és a szíved visszatér régi vágyaihoz és fájdalmaihoz. Ez az a pillanat, amikor rájössz, hogy nincs értelme benne élned abban, amit Isten nem neked szánt, mert a félelem, a szégyen vagy a bűntudat a tőle kapott életed útjában áll.”

Mindenkinél másutt van a határ, nincs már traumakötelesség, mint egykor, mindazonáltal legtöbb esetben ez ott kereshető, ahol az idült harag berendezkedik. Mindaz, ami azon a határon túl van, egy idő után töredezetté, elmosódottá válik, a tiszta lét tehát nem élhet vele. Szeretni viszont azt jelenti, hogy gyakorlati és elvont módon segíteni egy másik ember érzelmi gazdagodását, gyönyörködni a fejlődésében, és ez egyben a szeretet önnön forrása is, minthogy az egyetlen olyan érzés, ami öngerjesztő, tehát zárt rendszerben is működhet. Ennek nyomát kell keresni mindenütt, és ez elég jól eligazit. Mi viszont ezúttal egyetlen kihívásra, annak (fals) jogosultságára figyelünk, tesszük mindezt oly módon, hogy közben pár alternatív, kivezető, felszabadító gondolatot is megjelenítsünk.

Miféle „változz meg”-ről van tehát szó?

Nem olyanról, ami egyébként önmagában hordozza a felszólítást (szenvedélyproblémák, kicsapongó, rendetlen élet), hanem elsősorban, nevezzük így, nem egzakt, egyoldalú és tömbösített elvárásról, aminek rendszerint csak láthatóan nemes a célja. Az elváráson belül lehet, hogy meg van nevezve két-három magatartás, amikkel kapcsolatban társának problémái vannak, viszont már egyetlen is a teljes rendszer mozdulását, bolygatását kívánná, vagy személyiségi vonásokkal van összefüggésben. Utóbbi súlyosabb eset, etikai aggályokat is felvet, ahogy azt korábban megemlítettük, mintha egy testi fogyatékkal élőt kényszerítenénk teljesíthetetlen mozgáskultúrára. Előbbi esetben sem úgy van az, hogy egy varázsütésre képes személyiségén változtatni, akkor sem, ha az erre vonatkozó igény korrekt és kellően tapintatos.

Érzékeny és kínzó kérdés, hogy miért is lépnek kapcsolatra az emberek egymással, ha nem igazán érdekli őket a másik személyisége, úgy igazából? Ha nem kívánják értékelni és tiszteletben tartani azt, hogy a másik valóban más, egy tőlük különböző személy, aki nem elvárásaikért születetett. Két személy kapcsolatát a városok egyesüléséhez kellene hasonlítani, amik a maguk szokásaival, intézményrendszerével, folyóikkal és metrójárataikkal összeolvadnak. Mély önálló történelmükkel és maradandó bánataikkal, múltjukkal és szokásaikkal, és még nem szóltunk arról, hogy ki lesz a főnök :). Az együttélés bármilyen formáját meg kellene előzze az igyekezet, hogy úgymond minél pontosabb térképük legyen a másik személyiségéről, és maradna úgyis bőven titok.

Egészen más kérdés, hogy sokan a szokásbeli változásokra vonatkozó elvárásokat is zéróösszegű műveletként kezelik, tartalmi és gyakorlati szinten egyaránt. Egyrészt azt vizionálják, hogy a letett szándékok, megtagadott vágyak, feladott szokások helyett nem kapnak viszonzást, tehát nettó veszteség számukra, utóbbi pedig az ismert tömör kifejezéssel élve: mért pont én. Ami egy kapcsolatban ugyan nagyon idegenül hangzik, de ne becsüljük alá az emberi ostobaság és makacsság mértékét. Persze az emlékezet is durva hely, összeszed sok bogáncsot, időnként a napsütés is elbújik benne, szóval az is őrizhet rossz mintákat. Egy lelkigondozói folyamatban elsősorban ezt a letapadt, fájdalmas megrögzöttséget kell felszabadítani, ami nem lesz olyan nehéz, ha csupán turbulencia történt, és nem súlyosabb a helyzet.

Szomorú tehát látni a feleknél a tanácstalanságot, amit innen-onnan fölszedett fogalmakkal javítanak, így az egész olyan, mint egy mazsolás tortúra. Számtalan írást olvashattak már a boldog párkapcsolat kritériumairól, hét vagy tizenkét pontba szedett feltételekkel, ezen kívül tudnak arról, hogy létezik többek között aszimmetrikus kapcsolat, illetve vannak erőteljesen érvényesülni akaró otthonról hozott minták, mindezek mellett valami oknál fogva, hamisan feltételezik azt, hogy az emberi döntések elszigeteltek, illetve az egyének függetlenek, azaz bekötetlenek más folyamatokba, stb. Tehát vívódnak és hadakoznak, tipródnak és tipornak, de még hisznek abban, hogy a másik megérti a helyzetet, és képes lesz arra, hogy áldozatot hozzon. Van ebben még valami romantikus elvárás, vagy annak maradványa, ami rettenetesen megcsavarja egy kívülálló szívét, hiszen olyan képességeket tulajdonít egyik a másiknak, amikkel az nem rendelkezik, tekintve, hogy számára is ez már egy megzavart állapot, méghozzá már a visszajelzés sem egyértelmű, azaz a „tükre átereszt”. Tapasztalja a saját bizonytalanságát, de tud arról, hogy társánál is megbillent az egyensúly. Ami nem akadályozza meg abban, hogy elvárásait változatlanul tartsa.

Aztán vagy a vizet szidják, amelyik már nem olt szomjat, vagy a kutat, amelyik nem akar vizet adni, hogy metaforikusan szóljunk, mélyül a hallgatás, ami a kút nyelvén az apadás, az eltűnés hangja. Talán időnként egy őszinte, pontosabban kétségbeesett-szintű hang is hallható a száraz mélységből: miért nem látsz végre engem, miért nem érzed, amit érzek. Lehet azért, mert irreális az elvárás, hogy egyetlen személytől kapjon egymást kizáró, egymásnak ellentmondó reakciókat és érzéseket, ráadásul mindezt olyan mennyiségben, amit egy korábbi korszakban a teljes rokonság nyújtott.

Sokan a kapcsolat intézményesített formáit bántják, mintha abban lenne elrejtve a fájdalom. De gondoljunk egy klasszikus jelenetre, az indigóval való másolásra (az indigó egy vékony, ellenálló lap, egyik oldalán…). Amikor befűzi az ember, a lap alatt, a másik oldalon, gyakorta más színben, némiképp elmosódottabban, de megjelennek ugyanazok a karakterek, ugyanazok a vonalak, minták. Amit a színen egykor, élettel és fénnyel teli időben a szeretet megírt, azt adott esetben a szomorúság és a gyász olvassa immár, minden részletet felkutatnak, minden karaktert felolvasnak. Olyan ez, mint a fegyver visszarúgása, ami semmivel sem kisebb erővel hat, mint amivel a lövedéket elküldi talán éppen életet keresni. Amekkora hatás, ugyanakkora a visszahatás is, amekkora volt a szeretet, ugyanakkora lehet utána a szomorúság, és nincs olyan, hogy érzéseket leválasztani és szelektív zsibbasztani.

Van egy implicit biztató tartalom is a kérés megfogalmazásában, nevezetesen, hogy a másik valóságos személyisége elkezdett derengeni, amiből sok pozitívum származhat, ha ehhez sikerül egy valós önismeretet társítani. Gyűjtve az apró igazságokat, megtapasztalásokat, ahogy a búvárpók hordja a víz alá a levegőt. Mindez hosszú, bonyolult és kényelmetlen folyamat, viszont egyszerű a kiindulása: „elfogadom az állítást, hogy kintről másként látszom. Egy változó mintázat vagyok, megfejthetetlen, bolygó, gazdag, néha a valóság, máskor a hiány tárja fel igaz valómat, ami őszintén szólva számomra is gyakran fátyolos, és tele van talánnyal.”

Elmozdulások

Nincs olyan, fogalmazzuk meg, hogy helyes módja a megküzdésnek, a veszteségekkel való szembenézésnek, a csalódottság kezelésének. Módszerek amúgyis, szoktuk mondani, a szeretet megoldásaiba való belepofázás, de nincs egyetlen üdvözítő stratégia, viszont az a szemléletmód, hogy egyedül a másik a hibás – egyértelműen a végső kudarc előkészítése. Nincs olyan formula, amely megválaszolná a kérdéseket, vagy valamiféle kívülálló, józan tanács, ami egycsapásra felfüggesztené a bizonytalanságot. Van viszont egy fáradságos, mégis gyönyörű út, ha őszintén vágynak a megoldásra. Egy olyan út, ahol mindkét fél magát kiszolgáltatottabbnak, fáradtabbnak érzi, a sokáig a folyamat kárvallottjának, ezen felül énjének integritását a másik látszólagos virulenciája fenyegeti. Nem beszélve arról a nehézségről, hogy teljesen eltérő adottságokkal élnek, miközben ugyanazt az távot kellene megtenni, és ennek nehézsége nem a reális terhelésben mutatkozik, hanem annak szubjektív megélésében. Ezzel sajnos az érintettek oldalán nincs mit tenni, viszont minden tanácsadás ebből kellene kiinduljon, azokból a sajátos személyiségjegyekből, amikkel konkrétan rendelkeznek. Amolyan nulladik lépésként javasoljuk az erőforrások összeírását. Csak megemlítjük, részletesebben ezzel ebben az írásban nem foglalkozhatunk.

Szélsőséges eseteket leszámítva, nincs általános törvényszerűség arra vonatkozóan, mikor válik tarthatatlanná egy kapcsolat, hiszen a legtartósabb összekötő élmények éppen a „nagy visszatérések”, azok a megtapasztalások, hogy majdnem hülyeséget csináltunk, már-már feladtuk, de végül jól alakult. Ugyanis azzal, akivel közösen megélünk valami félelmetest, hormonális hatás, pontosabban a gátlások zavara miatt, aziránt vonzalmat érezhetünk. Viszont nem törvényszerű hogy ez bekövetkezik, vagy hogy így történik. Egyáltalán semmi nincs leszögezve, garantálva, előre megírva, minden képlékeny, éppen azért mert szabad, és a szépségnek is az a definíciója. Nem szükséges mindig jó döntéseket hozni, minden lépést tökéletes ütemben megtenni, a legnagyobb hiba igazából az elzárkózás, a duzzogás, a semmi. Egyértelmű esetek természetesen nem a megoldandók közé tartoznak, ezért meg sem említjük. A remény az, ami elhiteti, hogy a jövőben megszaporodnak a lehetőségek és mi magunk is bölcsebbek leszünk, ezek pedig az összeadás műveletén felül képesek elárasztani esélyekkel. Enyhe pozitív irányú önbecsapás a boldogság kulcsa, állítják a pszichológusok, meglehetősen ritka egyetértésben.

Nem szeretnénk leíróból értekezőre váltani. Vagyis hogy konkrétan mi a teendő, mert az egyedi megoldást igényel. Arról sem szeretnénk nyilatkozni, hogy meddig kell elmenni. Lehet, hogy nagyon messzire, de ki ahogy érzi. A szeretet sorsa az, amire figyelnünk kellene. Álljon itt egy figyelmeztetés, Alain de Botton elmélkedése, de ez is csak egyik a lehetséges vélemények közül. Szerinte ha az egyikük egyszer már elkezdte elveszíteni az érdeklődését, a jelek szerint a másik nem sokat tehet a folyamat megállítására. Az udvarláshoz hasonlóan a kivonulás lábnyomait is tenger takarja. A kommunikáció megszakadását kellene ugyanis megbeszélni, ami már önmagában hordoz némi ellentmondást. Valamelyik mindig jobban szeret, ennélfogva jobban megszenvedi a folyamatot, de ez nem segíti, hanem éppenséggel rontja a helyzetét, hiszen ingerültebb, elkeseredettebb lesz, fogalmazása radikalizálódik. Aki mindenáron vissza akarja csábítani a társát, romantikus terrorizmushoz fordulhat, és a repertoár jólismert: trükkök, jelenetek, vita, provokálás, duzzogás, bűntudat-rohamok. Közismert, hogy bizonyos dolgokat nem azért tesznek vagy mondanak az emberek, hogy megoldást kezdeményezzenek, hanem egyszerűen meg kell tenniük, ki kell mondaniuk, mert visszafojtása nagyobb, maradandóbb feszültséggel jár. Accusare nemo se debet nisi coram Deo. Senki sem köteles önmagát vádolni – csakis Isten színe előtt.

Felhívjuk a figyelmet egy másik következményre, ha oda kerül a sor, az esetleges felbomlási folyamat kezdeti deficitje exponenciális módon képes megnövekedni a további interakciók során. Tehát a kapcsolatrendszerben (!) eleve meglevő problémák egy ideig drámai mértékben növekszenek, mint katapultban a feszültség. Barátságok, rokoni szálak bomlanak fel, romlanak meg, érzelmi instabilitás és kapkodás, vegyi szenvedélyek, anyagi, munkahelyi gondok… Nem mind kötelező, másrészt a felsoroltak csak a lehetséges problémák töredéke. A szakemberek több kísérlettel nagyjából meg is tudták határozni az eszkalációs időszak végét (3 év), mindazonáltal nem lehet hallani, amint lapoz az idő. A kapcsolati háttérsugárzás határideje szintén nem egységes. A lényeg, hogy rendszerekben az elmozdulások nem lineárisak, és ezt tudomásul kell venni az érintetteknek és a lelkigondozónak egyaránt.

Már hogyha itt tartunk, válaszoljunk a kérdésre, hogy mikor jön el a vég? Példát lehet venni a mókusokról, amikor nagy elánnal raktározzák és szeparálják készleteiket, egyértelmű, hogy az erdő csúcsain kísért már a zimankó. Gyűjts csodát, javakat, erőforrást, biztatja magát minkét fél, mert a kertünk végén megjelent a fagy. Ebből a bizalmatlansági mélységből rendszerint már nem tudnak kijönni. Rettegnek és negatív mintákat ismételnek biztonságos érzelmi kapcsolatot hiánya miatt, és ha egyszer elkezdik ezt a „változz meg, addig marad a fal” típusú hozáállást, egyre csak nő kétségbeesésük, holott lenne még élet bennük. Úgy is mondhatni, hogy a békülés borának kritálypoharai minden alkalommal olyan erővel koccannak, hogy csak éles üvegszilánkok maradnak.

Más kérdés, hogy balga módon, folyton vissza akarnak menni, és ki akarják piszkálni akkori szívükből az érzéseket, szavaikból a bizalmat, gondolataikból a terveket. Pedig, ha belegondolnak, minden jó helyen van ott ahol van, tudniillik ami és ahogy történt, abból alakultak ki az „én”-t szolgáló reprezentációk, aminek hitelességét egy különös szimmetria adja: egyszerre igaz és bűnös, amiben a növekedés és a veszteség, a nagylelkűség és az önzés fajsúlya és aránya folyton váltakozik. A szív azért titkon érzi valós szerepét, elfogadja, amiről úgy érzi, hogy járt, és finoman elhárítja a szeretetet, amit szerinte nem érdemelt meg. Nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy az ember a szív naiv, automatikus és elemi jelzéseit megvesse és diszkvalifikálja, és ha sikerül, máshonnan nagyon fog hiányozni az erő, mit erre fordított.

Mellékesen jegyezzük meg, hogy a szeretet mellett a másik markáns jelenlét egy kapcsolatban, az a jog, éppen ezért az emberi viszonyok annyira polarizáltak, majdhogy binárisak. Gyakorlatban van ugyan a szürke zónának számtalan árnyalata, de az a terület egy fájdalmas döntésnél is kevesebb méltóságot ad. Tehát a szeretet megtapasztalása az együttutazás célja és értelme, aminek (kedves kifejezésünkkel élve :)) gallérjába belehel a jog. Másképpen fogalmazva, ami felépítette, gyakorlatilag ugyanaz a szerszám bonthatja is le, tégláról, téglára, de már egy másik szellemiség hatálya alatt.

Emberkép

Pár gondolatot mindenképpen érdemes leírni, azzal a bizonytalansággal kalkulálva, hogy a kapcsolati bonyolultság képes átverni a legtökéletesebben kalibrált modellt is, ugyanis szenvedélyek hevében, amilyen az elveszettség érzése, teljesen elszakad az ember nemcsak a racionalitástól, hanem attól a szervezett gondolkodási rendszertől is, amit addig otthonának gondolt.  

Illusztrációként vegyük az ismert mondást, ami formailag témánkba vág, miszerint „a férfiak abban a reményben nősülnek, hogy arájuk nem változik, a nők abban a reményben mennek férjhez, hogy a férjük változni fog.” És van ennek ragozása is. Ilyen és hasonló kijelentésekben hatalmas igazságot érezhetünk, ugyanakkor tőről metszett ostobaságok. Ezért van komoly szerepe egy átgondolt, felelős és kipróbált emberképnek. A személyiségtípusok és egyéb jegyek nem nemi alapon rendeződnek, dehát ezt említeni sem kellene. Az „imago Dei” pedig eredő és nem következmény, origó és nem összegzet. Sajnos az általános és elvont filozófiai és teológiai spekulatív megállapítások ebben a témában nem sokat segíthetnek, mert ez már operatív és nem megalapozó fázis. Ezenfelül nem elveinkből ismerjük meg meggyőződésünket, adott esetben hitünket, hanem konkrét életvitelünkből, pontosabban azok kölcsönhatásának eredője, amire érdemes figyelni. Damasio pl. azt állítja, hogy önismeretünk magja a test belső állapotait közvetítő fizikai érzéseken nyugszik.

Az önismeret fejlesztése sem az elvek steril csiszolása révén, hanem a saját cselekedetek megfigyelése és elemzése nyomán történik. Deklarált emberkép óriási nyomatékkal rendelkezik az elméletekre, az elméletek pedig, bennfoglalt meggyőződésük szerint, hatással vannak a társadalmi nagytotálra, vagy egy csoport, egy személy felfogására, ergo viselkedésre. Az első fázis igen hatékonyan működik, a második kevésbé, ugyanis az előítéletek nem az olvasott, hanem a gyakorlott dolgok alapján alakulnak, nem megelőzik, hanem követik életformánkat, eldaraszolják gondolkodásunk egyenetlenségeit, így teszik simábbá, adott esetben elviselhetővé az életet.

Lényeg az, hogy egy hiteles emberkép kellően árnyékolja a gyarlóságokat, hogy lássuk a másikat, ahogy őt látni kell ahhoz, hogy igent mondjuk rá, hogy megnyíljunk számára. Az emberképnek ez a dolga. Thomas Merton szerint: „Azt mondani, hogy Isten képére teremtettem, azt jelenti, hogy a szeretet a létezésem oka, mert Isten a szeretet. A szeretet az igazi identitásom. Az önzetlenség az igazi énem. A szeretet az igazi jellemem. A szeretet a nevem.” Az „imago Dei” normatív (absztrakt jogi) leírásának tartalmaznia kell azokat a biztonsági garanciákat, hogy pl. egy traumatizált, vagy egy kordában tartható nárcisztisztikus vonásokkal, esetleg súlyos borderline személyiségi zavarral élő személyt nem csupán elvi szinten képes méltóságában tartani, hanem konkrét mivoltának tudomásul- és figyelembevételével, nem arról szól, hogy miként kellene ideálisan gondolkodni, hanem hogy mit kell és miként lehet aktuálisan cselekedni az imago Dei jelentéséből, illetve a hozzá kapcsolódó metaelméletből kiindulva. Ugyanis nem az a döntő, hogy milyen elvet vall valaki, hanem hogyan viszonyul saját elméletéhez.

Ahogy például az orvostudománynak is van, kell legyen eszményképe az emberi szervezet működéséről, aminek paramétereit egzakt formában, arányokban, szemikvantitív értékekben meg is adja, amik egy-egy határértéket jelölnek. A megjelölt teljes tartomány pedig a „normális működés, beavatkozni nem szükséges” kategóriába tartozik. Ugyanúgy a filozófiában és a teológiában az emberkép nem normatív leírása az emberi mivoltnak. Ezek minden korlátozás nélkül vallják az ember hovatartozását, és ami igazán fontos, hogy nincs bennük alattomos feltétel, egy „de”, vagy egy „akkor, ha”, amik jelentése hasonlatos ahhoz, mintha az állatkertben, ötletszerűen, alkalmanként, kinyitnák az oroszlánketrec ajtaját. (Ismerjük ezeket. Nem vagyok rasszista, de…; szeretem a társamat, de…; minden rendben lesz, akkor, ha…; nem azért mondom, de…)

Igenis létezik a normalitás, és fontos, hogy milyen elgondolással él valaki az emberről, úgy általában, de a személyiségjegyek mellőzése egy lelkigondozói munkában, meglehetősen nagy felelőtlenség. Egyébként a normalitás nem egy keskeny ösvény, hanem egy mező, töbrökkel és vakondtúrásokkal, trágyaszaggal és ibolyailattal, azaz bűnökkel és feloldozásokkal, szituációs jellegzetességekkel, életkori sajátosságokkal, van, ami korlátozza, és olyan is, ami bontja határait. Ésatöbbi. Szóval van valami fegyelmező abban, hogy „viselkedj normálisan”, viszont a „változz meg” gyakran csupán annyit jelent, hogy korlátozd érzéseidet és mozgásodat a mezőnek arra a szegletére, ami számomra belátható, átélhető. Maradj egy kissé korlátozott, ami szépen hangzik, meseszerű megfogalmazásban, valóságos béka, egy képzeletbeli királyfi/kisasszony kertjében.

Aki kimondja

Ő tehát megtett mindent, egyúttal megfogalmazta azt az véleményét is, hogy a probléma semmilyen szintjén nem érintett, és a megoldásban sem kíván részt venni. Annak ellenére sem, hogy a kapcsolat reális képéhez szükség lenne a saját személyiségének reális ismeretéhez is, egykori tervek újraértelmezésére. Ő viszont elnézett nyugat fele, ahol, mint égő parazsat, a nappalt elnyeli a látóhatár pereme, és a bejövő szürkület belehamuz a világ kihűlő serpenyőjébe. Fiat iustitia, et pereat mundus!

Aki megfogalmazta, már bizonnyal további tervek birtokában tette, kissé túl a szeretet horizontján, a bomlás visszafordíthatatlan jegyeivel, azaz nála zöldre váltott a racionalitás. Jó okunk van feltételezni, és a megismert esetek ebben megerősítenek, hogy a kérés megfogalmazója részben már döntést hozott, ilyen értelemben már nem is kívánság. Lényeg, hogy már nem udvarlással, rávezetéssel, hanem hatalmi szóval akarja megoldani a problémát, amiben már nincs szendeség, humor, csak kőkemény elvárás. Az is nyilvánvaló, hogyha egy rendszer egyik része megbillen, közel van a teljes széteséshez, ahogy a nevezetes befektetői eset mutatja, az összeomlás apránként indul, aztán egyszerre elmoshatja az egész viszonyt (Mike Campbell).

Bár egyértelműnek tűnik a címben is megfogalmazott igény, hiába értünk vele egyet, sajnos a megoldáshoz ezzel nem lesz közelebb, mi több, ha valóban teljesülne a kívánsága, nagy valószínűséggel akkor sem folytatódna kapcsolatuk kiegyensúlyozottan, már hogyha az a cél. Ha csak annyi történne, hogy kifejezetten megfogalmazott elvárása teljesül, igen nagy valószínűség szerint kötelékük nagy ütemben felbomlana, ahogy az történni szokott megzavart rendszerek esetén.

Az is a része ennek a halmaznak, illetve jól mutatja a kapcsolatok rendszerszintű problémáit, illetve sajátos dinamikáját, hogy soha nem hangzott el az, hogy meg kellene változzam, vagy hogy mindeddig nem tudtam olyan közel férkőzni szívéhez, hogy közel érezze magát hozzám, vagy hogy félek, hogyha így megy tovább, haragos emberré válok. Éppen ezért is állítható, hogy ilyen esetben nem valamilyen valós hiány sebzi meg a feleket, hanem egy hamis elvárás, az érvek és a szép elvárások csupán spontán szépia.

Említettük, hogy ezzel a kijelentéssel szinte minden esetben együtt járt egyfajta elégedettség, miszerint ő látja, hogy a dolgok nem jó irányba mennek, és ez a felismerés fel is hatalmazta arra, hogy a kapcsolat működésének, fenntartásának úgymond végső igazságát megfogalmazza. Gyakran kínos hallgatni a bősz elvárást, miszerint azzal, hogy kimondta „változz meg”, már minden szükséges feladatot teljesített. Ha egy kapcsolatban ekként fogalmazza meg valamelyik fél az igényét, az esetek döntő többségében a visszaszámlálás kezdete. Félreértés ne essék, teljesen más igény az, amikor valaki konkrét dolgokat megfogalmaz, és egészen más, amikor a másik személyiségét, annak bizonyos jegyeit nem kívánja elfogadni. Amire társként mindenki igényt tart, az a korrekt tárgyalás, hogy mi a baj vele, mi az, amire figyelnie kellene, stb. Ez már nemcsak lehetőség, hanem követelmény is, amennyiben valamilyen értelemben és mértékben egymásra bízták jövőjüket.

Mi zajlik a megszólítottban

Az ily módon megszólított összezavarodik, elveszíti az élet felépítésének, megtervezésének koherens narratíváját, vagyis az énstabilitást. A folytonosságnak azt az megnyugtató érzését, hogy a múltbeli eseményekben részt vevő személy alapvetően közös vonásokat hordoz azzal, aki jövőben cselekedni akar, és a mostani terveket stabil személyiségi tényezőkre lehet építeni. Emellett a „változz meg” lehet egy végetnemérő küzdelemre való felhívás is, amiben nem a megoldás a cél, hanem adott esetben az is megtörténhet, hogy valaki szegényes érzelmi életének a fedezése, vagy önző érdekből fegyelmezni szeretné társát, elbizonytalanítja dinamizmusában, önbizalmát megtöri. Változz meg, hogy ne érezzem azt, hogy a bennem levő szeretet milyen korlátozott, hogy nem képes lefedni egyetlen olyan megjegyzést, gesztust sem, ami kilóg a megszokott, örökölt, hozott családi mintából. Vagy valami egyszerűen kizökkent érzelmi komfortomból. Egy végtelennek és céltalannak mutatkozó folyamatban már senki nem fektet a jövőbe, mert az már elérhetetlennek tűnik, a jelen lesz a domináns, és ezzel egyre jobban lekorlátozódik a mozgástér.

A megszólított, akármennyire is evidens lenne, az említett elvárást, fenyegetettségként éli meg. Az a tény, hogy társának gondja van személyével, mindenképpen sokkolja. Hasonló tünetekkel jár, mint egy komoly betegség jelentkezése, amin keresztül, mintegy kulcslyukon, az önálló érzések elvesztésének világába látni. Ha nem hangzik el konkrét utalás egy felszínesebb, valamiféle rutint érintő viselkedésre, aminek teljesítését máris megkezdheti, akkor a kérés számára egy konstans stressz, tekintve a körülményeket. Elhallgathat mintha duzzogna, jóllehet egészen más tartalmú ez a csend. Duzzogás esetén az illető felismeri, hogy gondolatai, érzései, érvei nincsenek, de nem is kívánja, hogy a másik kijavítsa, inkább haragban marad, hogy megőrizhesse sérelmi igazságát, és ne szégyenüljön meg. Esetünkben viszont disszociatív jelenségről van szó, és visszavonulása csak ideiglenes. Miután képes rá, érveket gyűjt, amik igazolják, hogy életvitele helyes, és hogy a másik felvetése teljesen megalapozatlan. Természetesen még ez sem a vég, de a lelkigondozónak ezt a fázist is tudomásul kell venni.

Mikor szeretetének határait provokálják, az ember nem önmagába tekint, hanem a kihívás megszüntetését kívánja. Maga a kérdésfelvetés, önmagában is egy stresszor, és ez akkor is igaz, ha a tartalmi elemeket teljességgel kivesszük belőle. Mint az már lélektani közhely, hogy kevés probléma származik a felismerés, a belátás korlátaiból. Például a PTSD leírásából kiderül, hogy hiába nincs semmiféle aktuális fenyegetettség, a korábban stesszelt személy agyában random jelre bekapcsolhat a vészcsengő; a „random” természetesen egy kívülálló, mondhatni teljesen naiv személy ítélete, minthogy jel és élesített trauma között rendszerint mégiscsak fennáll valamiféle kapcsolat, ha másként nem rejtetten, vagy társítottan, afféle pszichés „hamis barát”-ként. Ez párkapcsolatban lehet a saját szeretetének határait átlépő viselkedés, megjegyzés, vagy lehet olyasmi, amit például az otthonról hozott minták nem tartalmaznak, amikre ennek megfelelően nem alakultak ki idegrendszeri reakciók, magatartási válaszok, ennélfogva nyersnek, barátságtalannak, agresszívként mutatkoznak. Ami szintén valós, elfogadott probléma, de azokból kiindulva nem lehet egyoldalú igényeket támasztani egy elvárt érzelmi atmoszférához.

A közvetve érintett tehát traumatizált, a trauma, mint ismeretes, leköti az emlékezeti kapacitást, ebből következően meghatározza annak motívumait is. Szóval, egy megzavart rendszert látunk, és ettől kezdve szó sem lehet arról, hogy a megszólított legalább képességei szerint tudna reagálni és operálni. Elfelejtett élmények és befolyások kerítik hatalmukba, olyan fenyegetettségek, amik egyáltalán nem aktuálisak, amiket olyan bölcsességgel kellene kezelni, ami már nem illik a helyzethez, olyan akciókkal, amik nem passzolnak a keretbe. Idősíkok csúsznak egymásba, megzavarodik az énálladó, zárójelek nyílnak, tükrök elfordulnak, stb. Csak szólunk, hogy mindezekért a helyzet és nem a partner a hibás.

A „változz meg” eleve elbizonytalanítja, és ez nem jó kiindulás a változáshoz, ami kizárólag egy jól motivált állapotban működne, ha működne. Arra kényszerül, hogy rátapadjon a visszapillantóra, aminek hamarosan nyilvánvalóan meglesznek a következményei. Úgy tűnhet, hogy magára van hagyva, a változását sürgető fél már érzelmileg részben kiszállt. Régi pszichológiai, közelebbről párkapcsolati igazság, amit a teológiából is ismerhetünk, hogy a legegyszerűbben úgy lehetünk igazakká, ha egy hozzánk kötődő személyt teszünk bűnössé.

Rendszerszintű

Rendszerszintű problémák esetén két megoldás lehetséges, vagy a teljes rendszer változik, vagy az egyén. Rendszerbe beletartoznak mindazok, akik körbeveszik, eredeti családjuk élő tagjai, és még legalább két nemzedéke, és nem csupán személyekről, közös emlékekről van szó, amint azt már soroltuk. Megtörténhet például az is, hogy éppen a kívánt változás bekövetkezte borítja fel az egyensúlyt, sőt, többször történik ilyen, mint azt elsőre gondolnánk. Változással újabb veszteség is jár, frusztráció, eltájoltság, megtörténhet, hogy egy bensőségesség megtörik. Minthogy minden mindennel össze van fércelve, mély öltésekkel, és ezek együtt mozognak, akármilyen furcsa is, egyetlen elem korrekciója csupán újabb anomáliát eredményez, és így tovább. Végül nem az eredeti probléma, hanem maga a probléma felvetésével előidézett káosz fog egyre súlyosbodó terhet jelenteni. A káoszban pedig mindenki képzetlen és eltájolt.

Ha jól működik ez a rendszer, a felek észre sem veszik, hogy tulajdonképpen egy sokrétű hálózat tagjai, értékelnek és értékelik, látnak és ők is látszódnak, aminthogy a szépség sem puszta megformáltság, hanem kiemeltség is. Apró interakciók is elegendők, hogy valaki benne maradjon a rendszerben, ahogy egy szakember mondta, ha csak annyi a kapcsolat, hogy neve szerepel valaki telefonkönyvében, enyhe mértékben ugyan, de részese a másik világának. Ha viszont gond van a rendszerrel, az elkerülhetetlen csalódással jár, egymás után pattannak a szálak, húzódik, feszül az egész szövetség.

Nem olyan ördöngös jelenség ez. Kapcsolati komplexitáshoz képest szimpla, de rendszerszintű a Rubik-kocka, ha egyetlen darabját mozgatjuk, mozdul vele több is, ahogy összekötött struktúrák esetén lenni szokott, ha csak egy bútort is odébb tolunk, az egész szoba képe, funkciója átalakulhat, de minden kommunikáció ezen az elven működik, hangsúly, környezet, kiemelés, öltözet, stb. együttesen számít. Mozdulnak a szereplők, a jelentések és az érzések is. Ha egy csésze kávéval megkínálnak, az sem csupán 3 kalória bevitele, ha villámcsapás éri az egyik kommunikációs tornyot, az nem csak egy nagyerejű elektromos kisülés egy fémoszlopon. Mikor a hullámok parthoz érnek, a szikláknak kikotyogják titkaikat, a sápadt partmenti homokkal meg trécselnek éjjel és nappal. Ezek egy végtelen valóságnak, a tengernek csupán számunkra felfogható jelei, egy olyan nagyobb egységé, amiről vannak ugyan információink, de az nyilvánvaló, hogy minden tényezőhöz és titokhoz nem férhetünk hozzá, és hogy bizony az a több.

Mikor egy elvárás megvalósulását lineáris folyamatként látjuk, akkor az olyan szerephez jut a gondolkodásban, ami az elmén kívül sehol másutt nem létezik, olyan rangot kap, ami irreális. Lineáris okság elve szerint elképzelve, ha megváltozik valami, ami számomra zavaró, akkor sötétség és hideg elmenekül, és minden komfortos lesz. Linearitás Akhilleusz és a teknős versenyén van, a rendszerek másként működnek. Az egyoldalú és rideg „változz meg”-kérés mindkét tagot odaláncolja egyetlen elváráshoz, hiszen immár egyedül az a boldogság kulcsa. Nyomasztó légkör mellé társul az is, hogy a rendszer többi tagjának hatása alig képes érvényesülni, nem beszélve arról, hogy ez már egy perturbált érzelmi állapot, ahol nemes szándékról, tökéletes megoldásról rég nem lehet beszélni. Ha nagyon beleéli magát az ember egy témába, márpedig a szeretet-körüliek ilyenek (gyermekkori érzés: ha nem szeretnek [a szülők], akkor meghalok), elhitetik, hogy elgondolásuk megvalósulása a kulcs minden megértéséhez, a boldogsághoz. Még hívő emberek is imáikat csodákra pazarolják, hogy Isten tegyen valami rendkívülit érdekükben, vegye lentebb a küszöböt, hárítson el egy akadályt, változtassa meg a másik embert.

Hangsúlyozzuk, a kérés lehet jogos, nem is ezzel van a gond, és ezt úgy találjuk meg, ha a vágy és az elvárás között finom különbséget teszünk, és azt állítjuk, hogy a kettő közötti térben létezik egy élősködő, ami minden érzést megnyírbál, ennek neve pedig a jogosultság. Amint a szénmonodix, úgy a „változz meg” is, ezzel a jogosultság-érzéssel kiegészülve, tulajdonképpen kapcsolat-gyilkos. Nincs tűz, csak szól a riadó, nincs hangos pattogó zaj, csak egy alattomosan terjedő, mérgező levegő. Nincs látványos jelenség, amiből ki lehetne indulni, a célzott személy pedig csak őrlődik a kérdéssel, hogy mi a gond személyiségével, amin keresztül ő felfedezte a világot. A „változz meg” általános formulát nem tudja lefordítani konkrét tényekre, ennélfogva nem tudja értelmezni és cselekvésorientáltan kezelni, ennek minden belátható következményével.

Egy figyelmeztetés

A „változz meg” azt jelzi, hogy a kapcsolat elkezdett beszennyeződni, és a fordulópont akkor jön el, amikor ezek a jelenben levő negatív érzések elkezdik bekormolódni a múltbeli közös pozitív élményeket is, és a kapcsolatnak már nem lesz honnan táplálkoznia, mihez visszatérnie, honnan megújulnia. Utolsó, beteljesítő fázis, amikor már az emlékeket is hamisnak és hazugnak érzik mindketten, amivel saját látnoki képességeiket, emberismeretüket is megkérdőjelezik, tehát az önértékelésük is csorbát szenved, váratlan helyen. Ezért mondják, hogy az a boldog ember, akinek egyben vannak emlékei, hitelesnek tartja őket, és jó viszonyt ápol velük.

Nulladik tanács nyilván az lenne, hogy senki ne szeressen bele olyan személybe, aki az első kapcsolati kihívás során máris megváltozását kéri, és aki csak saját szívét menti, máskülönben passzívan várja, hogy minden rendben menjen. Kijózanító élmény szokott lenni, hogy a másik megváltozását követelő látszólag vonzotta a szeretet, és ezáltal könnyű és csábító esetnek tűnt, csakhogy hamarosan kiderül, hogy befogadni igen, de adni nem tud, és hamarosan a benne levő űr elnyeli a másikét is. Triviális példa, de egy olyan családban felnőtt személy, ahol csak a nyers viccelődés létezett, frusztrálva érzi magát a finom, intellektuális humorral rendelkező körében, és aki egy olyan környezetből érkezett, ahol a szellemi és az érzelmi élet gyakorlatilag minimális volt, nagyon idegennek érez egy érzelmileg telített légkört. Egy ideig a fenn tud maradni egyfajta mesterkélt jámborkodással, de előbb-utóbb kiderül, hogy a kedvesség elégtelen mutató.  Az érzelmileg éretlen embereknél például nincsenek karakteres érzelmi történetek, hiszen a várható és váratlan anomáliákat nem tudnák kezelni. Nem lehetnek izgalmas beszélgetések bizonytalan empátiájuk és a szerepek merevsége miatt. Egyetlen egy dologra koncentrálnak, hogy jónak látszódjanak.

Régebbi hegymászókönyvben szerepelt egy tanács: ne indulj mászni olyan személlyel, aki lavinaveszélyes oldalon utolsónak köti be magát a sorba, és előkészíti a zsebkését, hogyha megindul a hótömeg az elsők alatt, ő levághassa magát a sodrásról. Hogy ne válaszon útitársnak olyan személyt, aki nem talál örömöt, értelmet a változás kimunkálásában, csak a számára kedvező végeredményre vár, többnyire ernyedten, haragudva. Aki a csodát is eseti beavatkozásnak tekinti, amelyik a számára zavaró képet eltünteti, miközben őrá semmi feladatot nem ró, érintetlenül, változatlanul hagyja, érzelmi és gondolkodási keretében, kényelemben. Aki a saját, talán éppen sekélyes érzelmi életét, szeretetre való képtelenségét egyetlen úton próbálja menteni, hogy megköveteli azt a színvonalat, amiben biztonságban érzi magát. Ahogy azt egy korábbi írásban érintettük, az érzelmileg éretlen embereknél például nincs megbocsátás, csak a dolgok meg nem történtének eljátszása, de nincs igény az érzelmi feldolgozásra, a bizalom újjáépítésére.

Így kellene a lelkigondozónak a jelenségre tekinteni, de a szerelem nem úgy működik, amint azt a fentiek alapján számolnánk, már hogyha kérdés merült volna fel e tekintetben. Mármint hogy valamiféle racionális döntés lenne, pl. „ne légy szerelmes”. Bár több a racionalitás a témakörben, mint arra a tüzelő neuronok környezetében gondolnánk. Akibe szerelmesek leszünk, azt általában alig ismerjük, de személyiségének legalább egy motívuma megragadott, és nem a leolvasás milyensége lesz esetleg a ludas, hanem a vonzalmat kiváltó szélyiségi vonás téves integrációja, tehát egy önismereti hiátus. Amit viszont mindennél, tehát másiknál és önmagunknál is jobban ismerünk, az maga a szerelem, mint a határok kiterjesztésének érzése, ezért is szokták mondani, hogy nem a másik személybe, hanem a szerelembe esnek bele az érintettek. A szerelem tárgya, fogalmazzunk így, gyakorlatilag egy nemlétező, elvolt, imaginárius személy, nem beszélve a következő nehézségről, hogy valakitől azt várja, hogy azt szeresse, amit igazából még ő maga sem ismer eléggé, vagyis saját személyét. Ahogy Marcel Proust megértette, a szerelemért a mi képzeletünk felelős, nem a másik ember. Sokáig a viszony fenntartását az a törvényszerűség működteti, hogy azt kedveljük meg, akivel jót teszünk, és elsődlegesen nem a kedvelés indít helyes megnyilvánulásokra.

Ami egészen más

Egészen más az, amikor az hangzik el: az együtt eltöltött évek alatt X nagyon sokat változott, jó irányba. A kijelentés szerényen igyekszik elrejteni a tényt, hogy ez csak közös felelősségvállalásból származhatott. Mennyivel melegebb és emelkedettebb reakció. Ahogy a mondás tartja, a legszebb élményekhez, a felemelő érzésekhez töviskoszorú a csomagolóanyag. Ha korábban mindezt sürgető kötelességgé tették volna, egészen biztos másként alakul. Mert nem mindegy, hogy valaki általa szeretné kezelni saját problémáit, vagy tényleg érdekli a személye, amint van, amint az is igaz, hogy nem minden, ami velünk történik, reánk vonatkoztatva történik, még a legbensőségesebbnek mondott kapcsolatokban sem. Érzelmileg érett személy tudja mit akar, de terveiben saját felelősséget és szerepet vállal. Figyeli a külvilágot, de saját belső érzéseit is, megpróbálja megfejteni azok jelzéseit, és nem terheli problémákat a hozzá legközelebb állókra.

Aki nem parancsba kapja, annál nincs késztetés, hogy igazzá hazudja magát, és bátran mondja, hogy íme itt vagyok, állok rendelkezésre, mit szeretnél tőlem. Nem lesz ez sem tökéletes élet, és ezt is bármikor meg lehetne állítani, számonkérni, figyelmeztetni, ultimátumot adni. Bármikor, bármelyiket, az a félelmetes. Valaki kitalálja, hogy milyen lenne számára az ideális élet, és megköveteli, hogy partnere játszon az általa kitalált forgatókönyv szerint, márha van neki olyan. Nem a tengert látja, csupán a jéghegyet, amit a víz elkezdett már megbontani, nyilván ez is a cél, a másik különbözőségének teljes eltűnése. Ahol pedig felteszik a virtuális kérdést: mi a célja, tétje, alapja, értelme együtt lenni – már nehéz a választ megtalálni.

Összefoglalás

Először is, a „változz meg” törődésnek, igényességnek és felelős elvárásnak hangzik, mintha valaki szeretné megmenteni azt, ami számára értékes. A változás amúgy nemcsak szükséges, hanem természetes is, egész életen át tartó folyamat. Itt azonban nem egy rossz szokás elhagyása a cél, arról meg végképp nincs szó, hogy maga próbál meg olyan jellemvonásokat megszerezni, amik megmentenék a kapcsolatát. Emiatt van, hogy megfájdul annak a szíve, aki mindezt úgymond távolabbról követi, de némi rálátással a várható következményekre, tudva, hogy elég egy rossz hangsúly, és megoldások olyan irányba fordulnak, amerre végeredményben senki sem akar menni.

A kérés ebben a formában gyakorlatilag azt jelenti, hogy „legyen számomra pont jó”, anélkül, hogy belekeverednék egy kínos procedúrába, amiből nem tudom hogyan jövök ki. Óvatosság, de nem csupán, bájos eljárás, de igencsak egyoldalú, hiszen egy ugyanilyen és ugyanekkora méltóságú igény merülhet fel a másik oldalon is. Talán csak annyi, hogy legyen a másik olyanná, aki mellett semmi dolga, gondja, nehézsége nincs, élhesse a készt, amit hozott, vagyis az ő világát, amiben jól eligazodik, és mentes minden frusztrációtól. Minden érzést úgy definiálni, hogy beférjen élete kánonjába.

Kérdés, hogy mennyire korrekt eljárás valakitől személyiségét érintő változás elvárni? Írja át a szkripteket, amik az utasításokat adják, amiknek java része már le is van zárva, vagy kódolva, hogy stílszerűen fogalmazzunk? Valakitől azt kérni, így totálban, hogy változzon meg, azt is jelenti, hogy szó szerint megtagadják a valóságát, a csillagokon túli mélységből még meg kell érkeznie?  A szűklátókörű kérés nevetséges, elszigetelt, egyoldalú változás pedig nonszensz.

Kivé, mivé legyek, teheti fel a kérdést a megszólított? Miért az én hibám, jön elő belőle további dac, ha valaki elmulasztotta mindezt komolyan megfigyelni az ismerkedési időszakban? Amúgy erre az egész csomagra mondott igent, replikázik tovább a megszólított! Természetesen nem érthetünk egyet vele, éppolyan mértékig, mint a követelés megfogalmazásának módjával, érvényesítésének szándékával. Egykor azt remélték, egyik talán sokkalta jobban, mint a másikuk, hogy társa környezetében megkaphatja azt, ami életéből hiányzik. Utóbbi lesz aztán az a kapcsolati forma, ami a legmélyebb sebeket hagyja maga után. Hiszen egyikben sincsenek megfelelő kezelő mechanizmusok kimunkálva, hiányoznak bizonyos készségek, előbb, utóbb neurotikus allergiája lesz egyiknek a másiktól, méghozzá éppen azoktól a vonásoktól, amiket a legfontosabbnak érzett, amikor csatlakozni kívánt életéhez.

Elgondolkoztató az is, bár ez részben mellékszál, amit egy neves szakember mondott, szerinte a párkapcsolat nem annak eldöntése (kellene legyen), hogy mi az ami megragad valakinek a személyiségéből, hanem hogy milyen típusú szenvedést képes az érintett törés nélkül elviselni. Milyet és kitől, és ebben vannak a pozitív motívumok, nem abban, hogy a küzdelem rutinná válik. Értsük helyesen, tehát a szerelem megragadó hatása ellenére megmaradó racionalitás a negatívumokat kellene keresse, és azokkal kapcsolatban kellene nyilatkozzon, valahogy így: „Ez a probléma(halmaz), amivel elboldogulok, vagy szívesen viaskodom hátralevő életemben. Tudom azokat együttválasztani veled, tetszenek a sebeid is, a bátorságod, amint feltártad, és kész vagyok azokat betakarni.” „Meghalok a te bűneidért, ha te az enyémért élsz.” (Jim Carroll) Ebben ne keressünk semmiféle cinizmust se az érzések lebecsülését, kapcsolati minimalizmust. Ma már gyakran nem azért szakad meg egy párkapcsolat, mert boldogtalanok, hanem mert elégedetlenek a felek, vagyis véleményük szerint többet is érezhetnének, ill. kaphatnának. A jónak nem a rossz, a kellemetlen az igazi ellentéte, hanem a tökéletes.

Más kérdés, hogy kapna-e elég támogatást a változáshoz? Az érett kapcsolatban igyekeznek egymás számára a lehető legjobb partnerré válni, patológiás kapcsolatban pedig a másikat rá­venni, hogy a lehető legjobb legyen számára, azaz hogy változzon meg, csak közben a másik elfogy. Emlékeztetünk, hogy egyáltalán nem a sértő, romboló vagy éppen ártalmas magatartásokról, pusztító sémákról beszélünk, hiszen azokkal kapcsolatban nincsenek kérdéseink.

Hangsúlyozzuk, hogy a személyiségjegyek (markáns, beolvadó), adott esetben a személyiségzavarok (enyhe, súlyosabb) figyelembevétele nélkül nincs eredményes segítség. A sémák ehhez képest pehelysúlyú tényezők, bár nem becsülnénk le hatásukat. Megzavart rendszerben viszont már a sémák grasszálnak, nevezzük ezúttal ezeket forgatókönyveknek, amelyek tekintélyes része, azok struktúrája mindenképpen, az idegrendszer magas plaszticitási korából származnak, azaz gyermekkorból, és máris két külön ösvényen találják magukat a felek.

Ezen kívül lehet a gyötrés egyik módja, hiszen mindig igaz lehet. Változást kérni valakitől, nem lehet nagyon melléfogni. Mindig ott van a gyanú, hogy játszmázik, nem őszinte, hogy valamit figyelmen kívül hagyott, elhanyagolt. Az is lehet, hogy a kérelmező valami saját erőtlenséget próbál fedezni. Végül az is kérdés, hogy valóban a megszólítottnak kell megváltozni? Rendszerint a változz meg – annyit jelent, hogy valami miatt már nem tudlak szeretni, és ezért egyedül te vagy a felelős. Ehhez természetesen egy nagyfokú önismereti deficit, félrement nevelés kell, de sajnos van ilyen.

„- Az univerzum egy kör, Liz… Fel és le mozogsz, de végül ugyanott vagy. – Akkor honnan tudod, mi a különbség a pokol és a menny között? – Az irányból. A mennyország hét szintet megy felfelé, hét boldog helyen vezet át. A pokol ugyanaz, csak éppen más irányba mész. – Úgy érted, hogy pokol és a mennyország érintési pontjai ugyanazok? – Végső soron igen. – Tehát, ha a mennyország a szeretet, a pokol a… – Az is szeretet. Csak lefelé tart.” – Elizabeth Gilbert