12 szabály az élethez
„A bűn, elmélkedett, nem az, aminek általában gondolják, nem az, hogy csalunk vagy hazudunk. A bűn az, ha egy ember brutálisan átgázol egy másik ember életén, és érzéketlen a sebek iránt, amiket maga után hagyott.” Shusaku Endo
Ha valaki kezébe vesz egy önsegítő könyvet…, az még nem olyan, mintha a műtőbe tolnák be, inkább ahhoz hasonlatos, mintha venne egy doboz multivitamint, esetleg felhívná a háziorvosi rendelőt. Egyelőre tekintsünk úgy erre a könyvre, mint életvezetési tanácsok gyűjteményére, holott alapvetően másról van szó. Amit egy ilyen jellegű könyv olvasásakor át kellene élnie az olvasónak, az elsősorban nem is a könyv tartalma, hanem azok virtuális közössége, akik úgy érzik, hogy némi segítség jól jönne. Homeopátiás adagban, vagy talán több sem ártana. Hogy tartozik valahová, hogy vannak még, akik hasonló kérdésekkel viaskodnak, és ha olyan utat lát maga előtt, ami alkonyatba visz, mégiscsak lesz ott társasága. Virtuális vagy tényleges, a lényeg, hogy olyanoké, akik talán ugyanúgy nem álmaik útját járják. Megélhetik, hogy lépéseik számon vannak, hogy nemcsak ők keresnek, hanem utánuk is érdeklődik az örök misztérium, mert szeretetre hivatott, arra, hogy elfogyassza a kegyelem ajándékait az utolsó morzsáig. „Nézz szembe az életeddel, annak fájdalmaival és örömeivel, ne hagyj ki egyetlen utat sem.” (Elizabeth Gilbert)
A hasonló tematikájú könyvek kiadói ismerik a „tizennyolc hónapos szabályt”, amely szerint bármelyik önsegítő könyvet legvalószínűbben olyan személy fogja keresni, aki a megelőző időszakban már vásárolt hasonlót – és az nyilvánvalóan nem oldotta meg az összes problémáját, rendszerint csak fölpiszkálta. Ötszáznegyven holnap. De ne legyünk igazságtalanok, egyrészt az ilyen tárgyú könyvek után érdeklődők tényleg gondban lehetnek, ami empátiára hív és tapintatra int, másrészt egyfajta igényességet is jelez az, hogy valaki önismeretben fejlődni szeretne. A reálishoz közelítő önismerettel valóban sok probléma úgymond magától megoldódna. Addig viszont rögös és hosszú az út, rögösebb és hosszabb, mint azt a úton elindulók remélik.
Peterson 2016 szeptemberében egy videót osztott meg a YouTube-on, amelyben arról panaszkodott, hogy egy készülő kanadai törvény arra fogja kötelezni, hogy speciális névmást használjon a transznemű emberekre. A 2017 júniusában elfogadott, híressé vált C-16 számú törvényjavaslat a „nemi identitás kifejezésének szabadsága és a hozzá kapcsolódó viszonyulás törvényi szabályozása” vonatkozásában gyarapította a kanadai törvénygyűjteményt. Ennek eredményeképpen a nemi szempontból nem bináris emberek ellen irányuló gyűlöletbeszéd ugyanúgy kezelhető, mint a faji, vallási és szexuális irányultsággal kapcsolatos gyűlöletbeszéd. Ki hogy van vele, de egy pszichológusnak ez gondot okoz, avagy ez okoz problémát? Ez az, ami miatt tollat/billentyűzetet ragad? Avagy éppenhogy ő a legszakavatottabb mindezt szóvá tenni, hiszen a kérdéskör következményei későre érnek be, és a legtöbb társadalmi szereplő nem képes azt előre látni? 2018 januárjában aztán kiadta a 12 szabályt, és YouTube-csatornáján található videókat rövid idő alatt több mint 100 millióan látták. Rövid 18 hónap alatt a világ legnagyobb hatású, legismertebb, legbefolyásosabb közéleti szereplőjévé vált. Quora-bejegyzését „az élet legfontosabb dolgai” kérdéskörben rövid idő alatt százhúszezer ember nézte meg, és kétezer-háromszáz alkalommal szavaztak rá. A halogatásról szóló bejegyzése 99,9 tetszési indexet produkált, és ennél jobb osztályzatot, ezen a felületen, még az 1+1=2 sem kapna.
A mélyebb kérdés itt a szólásszabadság korlátozásának általános kérdése. A tizenkilencedik század óta a jog és a társadalom elismeri, hogy az egyik ember szabadsága ott ér véget, ahol a másiké kezdődik. Nincs szabadságod arra, hogy zaklatással, fenyegetéssel vagy diszkriminációval megsértsd valaki más emberi jogait. A C-16-os törvényjavaslat elismeri, hogy a nemi identitás ugyanolyan helytelen alapja a gyűlöletkeltő bánásmódnak, mint a faji, vallási és szexuális preferencia. Nem kényszerít szeretetre, csak megtiltja, hogy valakit bánts.
Ezt követően Cathy Newman riporter készített vele egy híressé/hírhedté vált interjút, a Channel 4 számára, ami ismertségét és népszerűségét tovább növelte, a csatorna és a riporter szánkéka ellenére. Az interjú egyébként tényleg anti-példája mindennek. Az újságírói etikának, jóhiszeműségnek, tapintatnak, és ez még hagyám, de mélyem megveti a nézőket, akikről azt feltételezi, hogy nem a tényeket szeretnék megtudni, hanem csak hőbörögni kívánnak. Az interjúkészítő, Cathy Newman, a 30 perces beszélgetés során következetesen a „szóval azt mondod…” retorikai felvezetéssel próbálta szembesíteni Petersont, nyilvánvalóan kellőképpen meg nem értett, talán el sem olvasott, vagy egyszerűen (rosszindulatúan) féreértelmezett gondolatokkal, kijelentésekkel, amiket neki tulajdonított. Nem is interjúra készült, az érzékelhető volt, hanem égetésre, ami újságírói etika szerint is elfogadhatatlan. Newman egész hozzáállását egy komikus sem írhatta volna meg jobban, és a számtalan „szóval, azt mondod…” típusú megjegyzése azt eredményezte, hogy a korabeli Twitter-fiókján sokáig, több hónappal az interjú után is, minden egyes tweetjét „szóval, azt mondod…” megjegyzéssel kommentálták. A videót a csatorna vágatlanul tette fel, ki tudja, lehet, hogy hamarosan megbánták.
Newman: „Hadd tisztázzam a dolgot. Azt mondod, hogy a homárok mintájára kellene szerveznünk a társadalmainkat?” A homáros példák valóban nevetségesek, de azért a fenti állítás nem Petersoné. Azért nem egy primitív emberről van szó, azzal azért legyen tisztában mindenki, sőt, korunk egyik ritka polihisztoráról, amennyire ma annak lehet lenni. Ez nem menti fel az alól, hogy szakemberek alkalmanként egyes megjegyzéseit ordas baromságnak titulálják. Amúgy is, és ezt jó egyszersmindenkorra az elménkbe vésni: a vélemények világában nincs különbség akadémikus és analfabéta között. Persze hogy van. De nincs. Értjük.
Illetve: „Szóval azt mondod, hogy a nők a személyiségük miatt érdemlik meg, hogy kevesebbet keressenek?” Megintcsak olyan állítás, amit ebben a formában nem lehet Petersonnak tulajdonítani, így csak egy rosszindulatú ferdítés. Annak ellenére, és ezt ki kell mondani, ha az eredeti Peterson-i gondolatokkal sem értünk egyet. Peterson viszont soha nem mondta vagy írta, hogy a hierarchiákat és a dominanciát „nem szabad megbolygatni”, de úgy véli, hogy foglalkoznunk kell a hierarchiák létrehozására való eredendő emberi hajlammal. Azaz hogy elődeink sem estek a fejükre, és okkal hoztak létre olyan társadalmi és családi struktúrákat, amiktől koruk nagy ütemben szabadul vagy szabadulna, vagy egyszerűen mindenáron ki akarja hagyni számításaiból.
Összességében elég vegyes a vélemény e tekintetben róla, egyesek szerint antifeminista, de vannak vélemények miszerint egyenesen nőgyűlölő, aki vissza akar térni az 1950-es évekbe. Hogy miért pont oda, az már amerikai történelem. Peterson minden bizonnyal tradicionalista, és meg van győződve, hogy a férfiak és a nők, a biológia és a történelmi szerepek alapján eltérő temperamentummal fejlődtek ki, és ha magukra hagynák őket, vagyis hogy szabadon fejlődjenek és szervezkedjenek, és nem lenne semmiféle társadalmi nyomás vagy elvárás, akkor eltérő életvezetési elveket választanának. Bret Weinstein azt is mondja, hogy bár az ember nem üres lap, minthogy a világról szerzett tapasztalatainkat biológiai örökségünk keretezi, mégis mi élünk a „legfehérebb” lappal az állatvilágban, szükséges is, de képesek vagyunk rá, hogy alkalmazkodjuk.
Egy NYT-cikkben Petersont úgy állítják be, mint aki hisz a sárkányokban és a boszorkányokban. Az újságíró (David Fuller) a bevezetőt már ad hominem kezdi, és a továbbiakban is teljesen figyelmen kívül hagyja Peterson Jung-féle felfogását az emberi elméről, amelyben a sárkányok a káosz szimbolikus képviselői, amelyek bármikor fenyegethetik az életet, az emberi világ törékeny békességét. Peterson a sárkányokról a 12 szabályban ír, méghozzá a tízedik fejezetben: „Légy pontos a beszédedben.” Utal egy gyermekkönyvre, a There is no such thing as a dragonra, amelyben egy sárkányt figyelmen kívül hagynak, és így egyre nagyobbra nő (reklámot is csináltak a témából). A sárkány szimbolikus kifejezője annak, amit letagadunk, amit szemérmesen vagy szégyenükben elrejtenek az emberek, egyéni és társadalmi szinten, ami aztán erodálja és elpusztíthatja a világukat, de legalább békességüket, hogyha nem néznek szembe vele: „Soha ne becsüljük alá mulasztásaink pusztító erejét” – írja Peterson. (A mesebeli sárkány egyébként egy összegyúrt figura, mindazokból az állati és egyéb veszélyekből, amiktől joggal rettegett az ember.) Amikor az újságíró az interjúban figyelmen kívül hagyja Peterson jungi (pl. kollektív tudattalan) megértési horizontját, akár tudatosan, hogy megpróbáljon egy kattintásbarát sztorit írni, akár öntudatlanul, mert képtelen megérteni az összefüggést, úgy állítja be Petersont, mintha valaki kiszabadult volna a pokolból.
A szerző kitér Peterson káosz/rend dichotómiájára is, és úgy véli, hogy Peterson szerint a nők kaotikusak, a férfiak pedig strukturáltak és rendezettek. Peterson nem a nőket és a férfiakat akarja szembeállítani egymással, hanem különböző kultúrák mitológiai vallási rendszereire utal, amelyek két ellentétes elvvel működnek. A 12 szabályban például a taoizmusról ír: „A taoisták számára a lét – maga a valóság – két ellentétes elvből áll, amelyeket gyakran női és férfias, vagy még szűkebb értelemben női és férfi elvként fordítanak le. A jing és jang azonban pontosabban káoszként és rendként értelmezhető.” „A káosz szimbolikusan a nőieshez kapcsolódik. Fontos azonban, hogy a káosz erői nem gonoszak, és a strukturáló, szervező erők önmagukban nem jók. A káosz lehetőségek, ötletek, születés, más szóval abszolút szükséges mennyiségek. A rendet a törvény, a fegyelem és a szabályok képviselik. A káosz és a rend mitikus erői belsőleg játszódnak le az egyes emberekben, de nagyobb csoportokban és társadalmakban is. A túl sok rend merevséghez és szabadsághiányhoz, a túl sok káosz szorongáshoz és depresszióhoz vezet. Amire az embereknek törekedniük kellene, az valahol a kettő között van, ez az, ahol az életet a legteljesebben lehet élni, ez az, ahol az emberek, legyenek nők vagy férfiak, vagy bármi is legyenek, értelmet tapasztalnak.
„Sokáig tartott, amíg megtaláltam a címet, ’12 szabály az élethez: ellenszer a körülöttünk lévő káoszra’. Világosan sugallja, hogy az embereknek rendező elvekre van szükségük a káosz elkerülése érdekében. Szabályokra, normákra, értékekre van szükségünk – egyénileg és egyetemlegesen is. Teherállatok vagyunk, akik megszokták, hogy igába kényszerítsék. Valamiféle teherre van szükségünk, hogy igazoljuk nyomorúságos létünket. Szükségünk van rutinra és hagyományra. Ez valamiféle rendet jelent. Ha ebben a rendben élünk, el tudjuk viselni az öntudat terhét. Akkor képesek vagyunk megbékélni saját gyarlóságunkkal és halandóságunkkal, anélkül, hogy ártatlan áldozatnak éreznénk magunkat, anélkül, hogy irigységbe vagy később bosszúvágyba és pusztításba esnénk. Ha helyesen élnénk, nem lenne szükségünk a totalitarizmus által kínált biztonságra, hogy megvédjen bennünket saját végességünk és tudatlanságunk felismerésétől. Talán képesek lennénk elkerülni azokat az utakat, amelyek a pokolba vezetnek – és a 20. század megmutatta nekünk, hogy a pokol milyen valóságos lehet.”
Jordan Peterson kortárs kanadai gondolkodónak bizonyos körökben óriási a népszerűsége, érdekes meglátásai vannak, rendkívül szuggesztív előadó, és megoldásokat is kínál, ha… témáit és stílusát valaki elfogadja, ha úgymond engedi, hogy gondolatai és érzései hozzá kerüljenek. Mert örömök és drámák között van egy univerzális állandó az életben, az emberek ugyanis rendszerint egyetlen lépést hajlandók tenni a megoldás fele, annak érdekében, hogy nem gyakorolt, elfelejtett megoldásokat integráljanak életükbe, és rettenetes szellemi és érzelmi erőfeszítést fejtenek ki annak érdekében, hogy integritásukat semmi meg ne zavarja, legyen az olyan, amilyen. Manapság az echokamrában a hatás még drasztikusabb.
Peterson a modern társadalom egyfajta átvilágítását szeretné, mondhatni két nagy téma köré fűzi fel gondolatait, az egyik a felelősség vállalása, a másik pedig a személyes áldozathozatal kultúrájának visszaállítása. Javaslatai érvényesítéséhez régi, bevált, általa ma is működőképesnek és hasznosnak tartott tanítások és archetípusok integrálása szükséges. Hogy a szenvedés az életben lehet olyan, mint egy kereszthuzat, ami megszabadít a szoba elhasznált levegőjétől, bár mellé némi libabőr szegődhet, és hogy az erkölcsi mátrix, amibe a fősodratú szellemiség lubickol, az korrumpált és pusztulásba visz.
Ez a könyve egyébként az „alacsonyabb felbontású” írásai közé tartozik, aki gondolkodásának szellemi hátterére kíváncsi, annak nem ebből kell tájékozódnia. Azonban részben kitérünk fontosabb gondolataira. Ebben inkább következtetések, elméletének hétköznapi tanulságai szerepelnek, és közel áll ahhoz, hogy egyfajta erkölcsi magatartáskódexet adjon. Tele van a könyv anekdotákkal, moralizálással, és ez jelzi az átmenetet is, hogy elvont szaktudósból népszerű előadó lett, akinek oda kell figyelnie a közérthetőségre, hiszen olvasói, hallgatói nem mind akadémiai háttérrel rendelkeznek.
Tisztelői rendszerint konzervatívok, vallásos emberek, különösképpen nagy a vonzereje a politikai jobboldalon, akik a baloldal vélt vagy valós túlkapásaira gyakran ösztönösen és egyre sűrűbben hátra-hátrapillantanak, mint azt a társadalomtudósok megállapították. Térdreflex-hatásnak is nevezik (knee-jerk), ami arra ösztönzi őket, hogy érveket keressenek ellenszenvük, aggodalmuk racionalizálására, de gyakran használják az „undor” kifejezést is, ami ebben a kontextusban nem annyira kegyetlen. Mások is találnak nála hasznosítható gondolatokat, például a hierarchia szükségességéről szóló fejtegetései középvezetői szinttől fentebb már meglehetősen jól hangzanak. Vannak hívei baloldalról is, akiknek bejön társadalomkritikája, és úgy méretezik a társadalomtudósok, hogy ez nagy mértékben korrelál az életkorral, azaz idősebb korban fordul elő az a kombináció, hogy valaki társadalmi nézeteit illetően baloldali, erkölcsi világnézetében pedig konzervatív. Ők rendszerint hajlanak az empirikus realizmusra, adott esetben az agnoszticizmusra, de sokan keresik a posztmodernizmussal és a társadalmi igazságossággal szembeni álláspontjáért is.
„Felfedeztem, hogy a hiedelmek teremtik a világot, nagyon is valóságos módon, vagyis hogy a hiedelmek hozzák létre a valóságot, nemcsak a metafizikai jelentéseket. Ez a felfedezés azonban nem tett erkölcsi relativistává. Meggyőződtem, hogy a világ rendezett, és hogy vannak egyetemes erkölcsi érvényességek. Hiszem, hogy azok az egyének és társadalmak, akik tudatlanságból vagy dacból semmibe veszik ezeket az örök értékeket, nyomorúságra és végső soron felbomlásra vannak ítélve. Megtanultam, hogy a hitrendszerek legmélyebb rétegeinek jelentései érthetővé tehetők, még egy szkeptikus, racionális gondolkodó számára is, és hogy lenyűgözőnek, mélynek és szükségesnek élhetők meg. Megtanultam, hogy miért háborúznak az emberek, miért motiválja a hiedelemvilág fenntartásának, védelmének és kiterjesztésének vágya még a csoport által támogatott elnyomás és kegyetlenség legérthetetlenebb cselekedeteit is, és hogy mit lehetne tenni e tendencia enyhítésére, annak ellenére, hogy az egyetemes. Végül megtanultam, hogy az élet borzalmas aspektusa valójában az élet létezésének szükséges előfeltétele lehet, és hogy lehetséges ezt az előfeltételt ennek következtében érthetőnek és elfogadhatónak tekinteni.”
Ha rögtön az első szabályt nézzük, „Állj egyenesen, vállad legyen kihúzva” – aligha tartaná ezt kifogásolhatónak bárki is, sőt, egy kicsit közhelyszerűen hangzik, ámde ha végigolvassuk és -gondoljuk az egész leírást, akkor kiderül, hogy igazából azt akarja világossá tenni, hogy légy részese, de inkább haszonélvezője annak a társadalmi hierarchiának, ami kitilthatatlanul jelen van, egyébként is természetes. Hasonló az üzenete annak a tanácsának is, hogy az egyénnek tökéletes rendet kell tennie a háza táján, mielőtt a világot kritizálná. Mindezek azonban csak felületes megjegyzések, hiszen ezeknek a véleményeknek a mélyén egy konzervatív meggyőződés húzódik, hogy az egyén „hajlandósága minden bűnre és huncutságra” megelőzi a társadalmi struktúrákat, azok hatásait, ez esetben igazságtalanságait.
Lesz még róla bővebben szó, de egylőre közelítsük meg egy nagyon egyszerű kérdéssel a „nagy ideológiai vízválasztó” témakörét, egy ócska kérdéssel tulajdonképpen, miszerint mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Mi az elsődleges, és nem feltétlenül kronológiai értelemben, az egyéni bűn, a szubjektum lázadása, vagy a megrontó társadalmi hagyományok, gazdasági problémák, vagyis honnan kell kezdeni a változást, ha ilyesmit szeretnénk, melyik lenne az elsődleges terep, vagy melyikre kell a hangsúlyt fektetni. Ideológiai eredetű a romlás, ami van, és oktatás, kioktatás, nevelés, rend, fegyelem az, ami célra vezet, vagy a bűn kintről jön, és ott kell rendet tenni, hogy belül is megszűnjön a káosz. Primitív felvetés természetesen, és még csak egyetlen témát érintettünk, de legyen egy konkrét példa is. A dohányzás, az alkohol és a kóros elhízás két tényezővel nagymértékben korrelál: alacsony képesítés és a szegénység. Van akiknek a világnézete erre a hatásra függeszkedik, másiké az egyéni felelősségre. Ez kiragadott példa, rengeteg igazolt esetet lehet sorolni, ami a hegeli menetrendet cáfolja. Tehát mitől király egy király? Hivatal tekintélye, felhatalmazott tisztség, alattvalók engedelmessége, karhatalom támogatása, vagy a király születik, isteni jogon uralkodik. Mintha lett volna erről vita az újkor hajnalán, Angliában.
Nyilvánvalóan nem a kérdés buta, bár méltatlan a tematikához, de alapvetően rosszul is van feltéve, hiszen egyértelmű, hogy egyfajta dinamikus összedolgozás van a hatásokban, amik ráadásul átszivárognak egy olyan érzékeny, összetett és inkoherens rendszeren, mint az emberi psziché, és az is mindenki számára világos, hogy az embereknek törekedniük kell arra, hogy személyesen jobb helyzetbe kerüljenek, de erőfeszítést kell tenniük azért is, hogy a társadalom is jólétben, biztonságban éljen. Peterson a maga módján a hangsúlyt az egyénre, az egyén felelősségvállalására teszi, a hagyományra, mint társadalmi paradigmára, olyan reflexszerű hatások miatt, amit maga körül látott és ennek nyomán elborzadt, elgondolkodott és leszűrte a megfelelő tanulságokat. Mondhatni nem annyira a konstruktív elkötelezettség, mint az ébredő aggodalom táplálta, aminek a feltételei személyes élettörténete nyomán alakultak ki.
Peterson idealista, ami azt jelenti, hogy az erők bent épülnek, legalábbis azok, amikre feltétlenül figyelnünk kell, amikor az emberi társadalomról beszélünk, a belső, kiformálódott meggyőződések határozzák meg az emberi cselekvéseket. Minden más tényező másodlagos. Tehát a gonosz problémája nem érthető meg a társadalmi-politikai intézmények és a történelem elemzésén keresztül, ahhoz emberi szubjektum kell, aki a semleges történetet ellátja előjellel, mert a gonoszság tudatot, szándékot feltételez, ami egyedül az ember sajátja.
Ide kapcsolódik Rousseau-ról szóló megjegyzése is. „Az a meggyőződés, hogy a gyermekek eredendően makulátlan lélekkel rendelkeznek, amelyet csak a kultúra és a társadalom károsít, nem kis részben Jean-Jacques Rousseau XVIII. századi genfi francia filozófustól származik. Rousseau lelkes híve volt annak a nézetnek, hogy az emberi társadalom és a magántulajdon megrontja az eredendően tiszta gyermeki lelket. Azt állította, hogy semmi sem olyan szelíd és csodálatos, mint az ember a civilizáció előtti állapotában. Ennek ellenére, apai alkalmatlanságára hivatkozva, öt gyermekét az árvaházak gyengéd és végzetes kegyeire bízta. A nemes vadember, akit Rousseau leírt, azonban eszménykép volt, egy archetipikus és vallásos absztrakció, és nem az a hús-vér valóság, akit feltételezett. A mitológiailag tökéletes Isteni Gyermek állandóan a képzeletünkben él. Ő a fiatalság potenciálja, a hős, az ártatlan, a trónörökös fiú. Ő a halhatatlanság ígérete, amely a legősib élményeink kísérője.” Ő sem riad vissza tehát egy kis ad hominemtől, amikor az éppen kapóra jön. Természetesen vannak már jóval modernebb, empirikus elméletek, amikbe nem mennénk bele, de a hegeli-marxi, belső-külső, fenti-lenti stb. szembenállást némiképp oldjuk, és helyet szorítunk egy Piaget-től származó megjegyzésnek: az önidított (valós vagy virtuális) mozgások adják az első tapasztalatokat, amik érzéseket generálnak…
Érdekes, ahogy saját élettörténetébe beágyazva leírja az eredendő felismerését. „Minden, amit valaha hittem a társadalom és önmagam természetéről, hamisnak bizonyult, a világ láthatóan megőrült, és valami furcsa és ijesztő dolog zajlott a fejemben,” írja egy brutális börtönbeli élmény nyomán, amit elsőéves pszichológus hallgatóként ismert meg. De talán még ennél is jobban megdöbbentette saját poszttraumás állapota, illetve a kvázimisztikus élménye. Ennek nyomán lelkileg átélte a gonosz erőt, ami külső kéz érintése nélkül ébredt benne, és attól kezdve azt nem kívül kereste, mert már volt egy konkrét személyes, mélyen megrendítő válasza a gonosz eredetével kapcsolatos kérdéseire.
Petersonnál természetesen ezúttal is elmarad az egyén és a társadalom közötti lényegi kapcsolat filozófiai és szociológiai elemzése, de világossá válik az álláspontja, amikor arról értekezik, hogy az egyéneknek először a személyes problémáikat kell megoldaniuk, mielőtt kint rendet tennének. Sőt, arra biztatja az emberiséget, hogy ne engedje hogy szimbolikus szereplővé degradálják egy absztrakt kollektív jólét érdekében. Paradox módon ennek nem akadálya az, hogy közben elméletileg természetessé teszi a társadalmi hierarchiát. „Még a csimpánz és a farkas is, biológiájuk és kultúrájuk által vezérelve, érvényesíti az egyénben rejlő szuverenitás eszméjét. Az ember természetesen sokkal tovább vitte ezt az elképzelést. Megfigyeltük a cselekvésben, és kodifikáltuk a következményeit. Vallássá és filozófiává, implicit és explicit tudássá alakítottuk. Nem számít, hogy az egyén mit tesz a modern társadalomban – még ha egyértelműen megsérti is a törvényt -, a természetes jogai érintetlenek maradnak. Nem számít, mennyire kitaszított, mennyire látszólag megváltástalannak tűnik, létezése még mindig hozzájárulhat valamivel az egészhez. Ez nem pusztán metafizikai gondolat. Nem is lehet elvetni, pusztán racionális konstrukciónak tekinteni anélkül, hogy ez az elvetés ne veszélyeztetné a modern állam integritását, pszichológiai és társadalmi értelemben.” Kicsit elcsúszik a tematikában érvelés közben, de így is érthető mondanivalója.
„Darwini szemszögből nézve csak az állandóság számít – a dominanciahierarchia, bármennyire is társadalmi és kulturális következménynek tűnik, mintegy félmilliárd éve létezik. Ez állandó. Valós. A dominanciahierarchia nem a kapitalizmusból származik. Ami azt illeti nem is kommunizmusból. Nem a hadiipari komplexum következménye. És nem a patriarchátusé. Mindezek eldobható, önkényes, formálható kulturális művek. Még csak nem is emberi alkotás, a legmélyebb értelemben sem. Hanem a környezet, a világ szinte örökkévaló aspektusa, és sok minden más is, amit ezekre a mulandó megnyilvánulásokra fogunk, bizony a változatlan létezés következménye.”
Ragaszkodik tehát ahhoz, hogy a dominancia nem modernkori „műalkotás”, nem mesterséges társadalmi konstrukció, hanem az emberi személyiség legbensőbb rétegére épül, a létezés strukturájának kötelező eleme, sőt, Peterson a témával kapcsolatban heideggeri mélységeket kísért. Ennek célja ugyanis a káosz felszámolása, ezért tulajdonképpen egyidős az emberi társadalommal, és nem az elnyomás, a kizsákmányolás, hanem éppenséggel a „polgárháborúk” megakadályozása áll létrehozásának és szükségességének hátterében. Mindebből természetesen következik, hogy a hierarchiák felszámolásának a kísérlete, vagy bármilyen elméleti próbálkozás ezzel, az emberiség örök rendjét veszélyezteti, és magát az emberi mivoltot is fenyegeti. Viszont az ilyen hangvételű és súlyú megállapítások, axiómaszerű kijelentések a témát elszigetelik az érdemi vitától, mondhatnánk teljes joggal. Ő viszont lendületesen érvel tovább, és azzal folytatja, hogy az egyéni szabadság soha nem irányulhat a káoszt elhárítani hivatott társadalmi struktúrák átalakítására, destabilizálására vagy netán felszámolására. Erre igazából nincs szükség, sőt, ilyen irányban ösztönző hamis igényt sem szabadna támasztani. Elemzői megjegyzik, hogy még ellenfelei, a radikálisabb feministák is hajlamosak arra, hogy bizonyos társadalmi hierarchiákat megőrizzenek, ugyanis, mint állítják, ezek éppenhogy szükségesek az elnyomás patriarchális formáinak felszámolásához.
Abbéli aggodalmában és igyekezetében, hogy a társadalmi hierarchiát megmentse, az általunk elfogadott és megajánlott gondolkodási keretéből is kilép, és amint az én megerősítésének fontossága sugárzik írásából, érezhetően nietzschei (és schopenhauri) vizeken hajózik. Húzd ki magad!- gyökereinél ott van az imént említettek szellemisége is, mindazonáltal kritikánkkal nem szeretnénk túlzásba esni, még kevésbé pánikot kelteni, amikor azt érzékeljük, hogy az idézettek szellemében értekezik az emberi tekintély fontosságáról. De az alapgondolattal mindenki egyetérthet, hogy minél szilárdabb egy ember jelleme, annál inkább méltóvá válik mások megbecsülésére, és hogy ez fontos tényező. Természetesen ez nem vallásos mű, de mivel Peterson is sok bibliai tanítást idéz, illetve történetet elemez, ezért nem idegen, ha mindezt, nyilván nemcsak annyit, amennyit itt a rövid elemzésben leírtunk, hanem az egész eszmeiséget, összevetjük mondjuk a krisztusi lelkülettel. Ami szintén nem egyszerű feladat, minthogy e dologban sincs konszenzus, éppen ezért egy szépirodalmi alkotást választottunk. Ami sugall egy hangulatot, aztán mindenki vonja le a tanulságot saját meggyőződése szerint. A jelenet Shusaku Endo Csend című klasszikus regényéből való, amikor egy hívő azzal szembesül, hogy egy Krisztus-ikont kell megtipornia, hogy megmentsen tucatnyi hívő keresztényt. „Én is a szent képen álltam. Egy pillanatra lábam az [Jézusén az ikonon] arcán volt. Annak az embernek az arcán, aki mindig is a gondolataimban volt, azon az arcon, amely előttem volt a hegyek közötti vándorlásaim során, a börtönben. A legjobb és legszebb arcon, amelyet ember valaha is ismerhetett, annak az arcán, akit mindig is tiszta szívből kívántam szeretni. Igen, az Ő arca néz rám szánakozó szemekkel, miután a sok láb megtaposta. ’Taposs!’ – mondta könyörületes szeme. ’Taposs! Tudom, hogy lábad szenved a fájdalomtól, de szenvednie kell, mint mindazoké, akik ráléptek arcomra. De nem kell ennél tovább menj. Megértem a fájdalmadat és a szenvedésedet. Ezért vagyok itt.’”
A várakozás azonban eléggé meg tud tréfálni. A könyv, úgy általában minden könyv, amelyik jól érti küldetését, igazából ajándék szeretne lenni. Hozzájárulás az emberiség üdvéhez, hogy annak jóléte általa gyarapodjon, és ezt az ajándékot vásároljuk meg vagy kölcsönzzük ki, és ha nem tetszik: becsuk, eltesz/visszaad. Ámde ha már időt szántunk rá, akkor elvárásunk is van, mert az lehet, hogy nem került (sok) pénzbe, de mégiscsak „áldozatot” hoztunk érte. Ha mást nem, időit. Nem beszélve arról, hogy esetleg valaki ajánlotta, mert ezzel egy újabb réteg kerül az értékelésbe, méghozzá egy érzelmi, ami jelentősen kiszélesíti ez érvényességi palettát. „Tetszett?” Erre könnyen válaszol az, akinek bejött az ajánlás, de mit mond az, aki néhány oldal után abbahagyta az olvasását? Peterson stílusa nemcsak bosszantó, hanem fárasztó is tud lenni, amint egyszerűsít, átvág témák között, és változatos, egymással kapcsolatban nem levő történelmi jelenségeket egységes narratívába szuszakol, amik első látásra is messze állnak egymástól, vagy látszólag is komoly ellentmondás feszül köztük. Szóval nem lesz könnyű rávágni a kérdésre a várt „igen!”-t, sőt, még azoknak is tekintélyes része, akik rávették magukat az elolvasásra, bizony hiányérzettel, csalódottan, vagy éppenséggel háborogva csukják be.
„12 szabály az élethez. A káosz ellenszere” – számos nyelvre lefordított bestseller, amelyben Peterson olyan egyszerű szabályokat vázol fel, amelyek minden ember életét átalakíthatják. Márha éppenséggel ez a vágya. Mármint hogy átalakuljon. Merthogy gyakoribb megoldás az, hogy nem az élet kérdéseire keresünk logikus, feloldozó válaszokat, még a személyes problémánkkal is így vagyunk, hanem a válaszainkat, azaz elméletünket, gondolatainkat, ideológiánkat magyarázzunk és értelmezzük logikai készségünkkel, több-kevesebb erudícióval, variáljuk a tényeket, de anélkül, hogy az adatokat látványosan manipulálnánk, mert így lesz eredményesebb az önálltatás. Csak nehogy változni kelljen. Érvek meg csak kerülnek valahogy. Némi csúsztatás, egy kis homályosság, szinonimák mesteri használata – mindjárt megvan a vászon, amire a kész festményt, a gondolatot, az ideológiát rá lehet kenni. És így tovább. Úgyhogy üdvözöljünk bátran minden próbálkozást, ami ebből a suta és improduktív körforgásból képes és hajlandó kiszabadítani. És ha valaki kapcsolódni tud Peterson alapvető gondolataihoz, valóban segítséget kaphat, újabb ötleteket valamiféle növekedéshez, viszont ha nem passzol gondolkodási rendszere az övével, akkor kínszenvedés lesz, természetesen abban az esetben, ha valami miatt mégis végigrágja magát a művén.
Ha komoly ötletek és fegyelmezett fogalmazás, kreatív nyelvhasználat mellett áltudományos érdekességeket is elviselsz, jó helyen jársz, ha néhány friss ötletet az élethez, akkor is. Kis lépés az emberi pszichének, néhol ordas baromságok az emberiségnek. De intelligensen mindezt, és alapvetően élvezhető a tanácsa akkor is, amikor elég felületesnek, vagy éppen bosszantónak találja az ember az illusztrációit. Az a helyzet, hogy aki a netes videóitól érkezik a könyvhöz, már valamilyen ítélettel rendelkezik. Ha lezárt vallásos, és szeretne megerősödni abban amiben van, esetleg szeretné átélni, hogy minden rendben vele, és nem kell világnézetén mélységi szinten változtatnia – jó helyen jár. Ha igényes hívő, aki fejlődni akar, akkor kicsit nehezebb a helyzet, de nyugodtan elolvashatja, csakhogy kritikusan. Esetében viszont erre remélhetőleg nem is kell figyelmeztetni. Bibliai idézetek szükségesek, de még nem elegendők egy igényes hívőnek sem, legalábbis erre mutat Jordan Peterson példája. (Egyik nyilatkozata szerint nem elég jó ahhoz, hogy hívőnek mondhassa magát. Szerinte hinni olyan erkölcsi követelményeket támaszt, ami emberileg lehetetlen feladat.)
Itt van a felelősség témája. Végig lehet vele haknizni a világot. 20-30 évre ad elegendő tematikát. Valóban komoly téma és rendkívül fontos, de ott őgyeleg körülötte a súlytalanság. Ha valaki ezt választja fő csapásirányának, elit társaságokba kap meghívást és nagy tiszteletben részesítik, mint laborban a desztillált vizet. Árad felé és belőle a komolyság, és lesz mit aprítani a tehénlébe. És ez rendben is lenne, ha maga a téma nem jelentene problémát, minthogy ezüsttálcán kínálja az ellentmondást. Mint minden más motivációs topiknak, ennek is vannak romlott gyümölcsei. Számtalan szakember felhíja rá a figyelmet, de a motivátorok csak száguldanak, grasszálnak és kaszálnak. Akaratukon kívül ugyanis hozzájárulnak a társadalmi polarizációhoz. Minden felemelő szlogennek vannak vesztesei, mert ez nem zéróösszegű futam, akkor sem, ha minden jel erre vall. Nagyon hasonlatok az iskolai osztályzáshoz, bár a rendszer azért nem annyira zárt. (Nem kaphat mindenki ötöst, mert bár ugyanannyi tinta mint az elégséges, de a rendszer összeomlana, azt ugye mondani sem kell.) Más kérdés, hogy ez érdekli-e egyáltalán azokat, akik szeme előtt csak és csakis a másik szegmens van. Szépen hangzik például, hogy minden sikerülhet, csak ki kell tartani, stb. Pozitív példaként ki szokták emelni azokat, akiknek bejött, és ők lesznek a szlogen igazoló arcai. Viszont senki nem említi, vagy ami még aggasztóbb, senkit sem érdekel a kudarcot vallottak, a frusztráltak nagy tömege.
Peterson a konzervatívok üdvöskéje, holott magát liberálisnak nevezi, abból a klasszikus verziót vállalja, bár ez nem ilyen egyszerű. A liberalizmus ugyanis kontextusfüggő értelmezési és érvelési rendszer, vagyis nagyon tömören kifejezve: mihez képest. Önmagában nem is világnézet, annak ellenére, hogy igenis átitathatja a teljes életszemléletet, sőt, bennfoglaltan még a vallásos, illetve olyan szilárdnak mondott és egyáltalán nem reaktívnak tartott nézőpontokban is érvényesül, mint a tudományos meggyőződés. Ezen túl pedig igencsak sajnálatos, hogy a liberalizmus bizonyos elfajzásai éppen úgy törzsi ideológiát képviselnek, mint a legrosszabb fajtából való szélsőjobb. A törzsön kívülieket gyűlölni kell, és menthetetlenek, tehát képzés, párbeszéd, semmi nem képes hatékony formálni őket. Peterson kritikája visszhangozza a kortárs konzervatívok véleményét, miszerint a progresszívnek nevezett ideológiát a sértődöttség vezérli. Ez régóta a kifinomult politikai jobboldal kedvelt vádja, (Wendy Brown és Fredric Jameson adtak érdekes és komolyabb választ a kérdésre). Liberális oldalon viszont úgy hallgatják, olvassák Petersont, ha egyáltalán ilyesmire ráveszik magukat, hogy szerinte az emberi természet megváltoztathatatlan, és ezt okosan el kell fogadnunk, mi több, az a feladatunk, hogy a múlt kidolgozott szerepeit megismerjük, és egyre hitelesebben játsszuk.
Pszichiáter, pszichológus, de széleskörű tapasztalatokat szerzett az élet más területein is, ami dicséretes. Abban azért nem vagyunk biztosak, hogy történelmi és filozófiai kérdésekben jobb az átlagnál, ami nem baj, de akkor alázatosabban és körültekintőbben kellene megnyilvánulni olyan témákban, és a Wikipédia-szintű ismeret nem elég, amint azzal szembesítették is. Életrajzával csak röviden foglalkozunk, annyit azonban mindenképpen tudni kell, hogy rajongótábora mitizálja megélt történéseit, illetve azokat a felismeréseket, pontosabban a módot, ahogy ezekből levonta a megfelelő, eredeti következtetéseket. Néha hátborzongató misztikus jelenetek is szerepel a róla szóló leírásokban, és ezektől nem írtózunk, nem is aggódunk miattuk, de ahogy mondani szoktuk, ami sok, az sok. Azt azért még ellenfelei is kénytelenek elismerni, hogy rendkívüli emberről van szó, bár a hozzá fűzött jelzőkkel rögvest igyekeznek mélyre is meríteni.
Végtelenül szűklátókörű megfogalmazások is napvilágot láttak vele kapcsolatban, mint: hülye emberek okos embere; paródia professzora; a káosz sárkánya (utalva egyik sokat emlegetett témájára, illetve egy példázatára, amit 15 alkalommal is idéz); vagy Pankaj Mishra írásának címe és hasonló szellemiségű cikke: „Jordan Peterson és a fasiszta miszticizmus”. A baloldali aktivisták váltig gúnyolják, mindenáron próbálják nevetségessé tenni. Egyik kritikusa szerint nyilvános személyisége „távolságtartó, arrogáns és gyakran bohókás.” Nehéz azonban nem csodálni Peterson interdiszciplináris műveltségét, lendületességét és nagyszabású gondolati kísérleteit. A homárokról külön lesz szó, de nehezen értjük, hogy mit keresnek itt ezek az egyszerű lények, még a jóhiszemű olvasói is gyanúsnak találják, hogy egy tudós ember ezekkel az egyszerű lényekkel akarja illusztrálni az emberi idegrendszer, az emberi kapcsolatok összetett működését. Olyan érzésünk van, hogy valami speciális tanítást akar lenyomni a torkunkon. A következő tömör párbeszéddel javasoljuk tehát a kérdést megközelíteni. Egészséges? Az, de a kis adag jobb.
Saját meggyőződését erről egyébként a következőképpen foglalja össze: „Az ismeretlentől való elzárkózás egyenértékű az ’ördöggel való azonosulással’… Az ilyen magatartás a luciferi gőg következménye, amely azt állítja: minden, amit tudok, az minden, amit tudni kell. Ez a gőg Isten helyének átvétele…” Továbbá, hogy „a modern ember nem érti, hogy „racionalizmusa” (amely elpusztította a numinózus szimbólumokra és eszmékre való reagálási képességét) mennyire kiszolgáltatta őt a pszichikai „alvilágnak”. Megszabadította magát a babonától (legalábbis ezt hiszi), de eközben pozitívan veszélyes mértékben elvesztette szellemi értékeit. Erkölcsi és szellemi hagyománya szétesett, és ennek a szakításnak az árát most világméretű dezorientációban és disszociációban fizeti meg.”
A 12 szabály az élethez szabálygyűjteményként is felfogható, egy segítség-csokor, ami fokuszáltabbá teheti az embert, támogatja abban, hogy túllépjen a szenvedésen, ami egyébként a Létnek a szerkezetébe van beépítve. Igazából a progresszív gondolat megkérdőjelezése, a woke-ideológia elutasítása tette népszerűvé konzervatív körökben. 2016-ban kezdődött a felhajtás körülötte, és ettől kezdve lett az „antiwoke”-ok bálványa. Rajongótábora tehát javarészt a konzervatív körökből kerül ki, bár ez így nem egészen pontos. Nagyon sok nő, jellemző módon, fokozatosan lepattan szellemiségéről, a keresztények kapnak egy sereg bibliai idézetet, amit egyébként ősi bölcsességi gyűjteménynek tart, de legalább sem Petersonnak, sem az említett csoportoknak nem kell pozíciót váltani a bűnös, elpuhult, karakterét vesztett világ elítéléshez. Mások viszont áradoznak, és állítják, hogy szellemi megújúlásukat neki köszönhetik, és hogy az életük általa mondhatatlanul gazdagabb lett.
Peterson tehát motiválja az embereket, hogy fogadják el az élet természetes kihívásait, hozzanak bátor döntéseket, vállaljanak felelősséget saját sorsukért. Teszi mindezt meglehetős eklektikus stílusában, bámulatos olvasottsággal, néha bosszantó felületességgel, félteértett vagy kiforgatott kölcsönzött elméletekkel és gondolatokkal, és amivel pedig nem ért egyet, arra nem átallja rávágni, szemrebbenés nélkül, hogy „nincs rá semmilyen bizonyíték”. Máskor pedig (az összeesküvés határát súroló) konszenzust feltételez ott, ahol ilyesmi messze nem létezik, például amikor a „posztmodern neomarxisták kollektív tudatáról” értekezik. A baloldalon is számtalan irányzat és árnyalat létezik, és a baloldalnak a társadalom „újratörzskönyvezésére” irányuló kollektív és összehangolt erőfeszítése talán fantazmagória. Meg hogy véleménye szerint ez a baloldal „önmagát emészti fel”.
Ami létezik, és ez ebben az összefüggésben döntő megjegyzés, az elsődleges. Másodfokú megjegyzés ezzel kapcsolatban, hogy: ami létezett, az okkal került oda, ahol egykor helyet, szerepet kapott. Az a politikai stratégia, amely minden hierarchiát megpróbál eltörölni, az ember téves értelmezésén alapul, és ezért el fog bukni. Ez fontos információ egy jobb világ megteremtéséhez, amelyben egészséges, jól működő hierarchiák vannak, amelyek a kompetencián és nem a puszta, elnyomó hatalmon alapulnak. Így Peterson, és értjük a logikát, ami a maga módján konzisztens, éppen ezért jól illeszkedik egy bizonyos gondolkodási rendszerbe, amiből nem lehet és értelmetlen is lenne ezeket a véleményeket egyenként úgymond kipiszkálni.
„Megvan a hatalmad, hogy megváltoztasd a világot” – ez egy látszólag optimista és közhelyes üzenet, hányszor hallhattuk már az elmúlt évtizedben, ezzel van tele a net, éppen ezért van olyan éhség a realista értékelésekre. Szóval változtasd meg a világot, de pontosan mire vagy képes? „Oké… nekiláthatsz a patriarchátus szétzúzásának, de mi lenne, ha… ööö… megnéznéd, hogy újra tudnál-e nyitni egy párbeszédet az elhidegült testvéreddel. Ez megvalósíthatónak hangzik?” Utóbbi mondat Petersoné, és ezzel máris felcsigázza az érdeklődést, miszerint tud ő mondani hasznosíthatót is.