John Rawls – Az igazságosság elmélete
5. rész
„Lord Mansfield a következő tanácsot adta egy újonnan kinevezett gyarmati kormányzónak: Mielőtt döntene, fontolja meg mit követel az igazságosság, és cselekedjen aszerint. De soha ne indokolja meg, mert a döntése valószínűleg helyes lesz, az indoklása viszont téves.” Idézi Amartya Sen, Nobel-díjas indiai közgazdász, Rawls egyik elismert kritikusa.
Bevezető
Rawls elméletével szembesülve nemcsak kényszerűségből foglalkozunk az „ideális elmélet” kérdésével, hanem mert tanulságait érvényesnek találjuk az élet más területein is. Az „ideális” nem tökéletességre utal, hanem egy olyan (tkp. imaginárius) állapotra, amiben az elmélet összes paramétere érvényesülhet, nincs bekalkulált akadályozó vagy zavaró tényező, egyszóval az elmélet teljes mértékben kifuthatja magát. Ez nem jelenti azt, hogy nem számol a nehézségekkel, mégiscsak úgy gondolható el, mint egy bármilyen jellegű eskü, amelyik adott esetben felsorolja a lehetséges kihívásokat, de a velük való megbírkózásra egy ünnepélyes pillanatban és hangulatban tesz ígéretet. Természetesen egy ideális elmélet semmiféle erkölcsi összefüggést nem tartalmaz, e tekintetben tehát az iménti példánk nem tökéletes.
Más kérdés, hogy mi az, ami mégiscsak keretezi, tehát nem léphet át a fantázia, az álmodozás világába, ugyanis nem sci-fi, nem is utópia. Az ideális elmélet, amit egyesek szigorú megfelelési elméletnek neveznek, hipotetikus, elvont, de a realitással sajátos összefüggésben marad, és ennek megfelelő társadalmi körülményeket és emberi adottságokat feltételez, mint látni fogjuk. Nincs olyan messze a mindennapi valóságtól, és ha a tudomány területén szétnézünk, a fizikai törvényeket is rendszerint így tárgyaljuk, például a gravitációs gyorsulás törvénye nem kalkulál a súrlódással, a „fénysebesség” nem a látható tartományba eső elektromágneses sugárzás feltétel nélküli haladási sebességét jelenti, hanem a légüres térbeni, tehát mondhatni ideális körülmények közötti terjedését, és így tovább. A példa ugyan nem tökéletes, de bevezető illusztrációnak megteszi.
Könyvének egyik érdekes és újszerű megoldása, hogy az elméletét két virtuális részre osztja, egy ideális, és egy… nem ideális részre. Az ideális elmélet olyan kritériumokat biztosít, amelyek segítségével azonosíthatjuk a társadalmi igazságtalanságokat, például azt, hogy a fennálló rend milyen tekintetben és milyen mértékben tér el az ideális rendtől. Jürgen Unger-Sirsch megjegyzése szerint, Rawls véleménye az, hogy a valós világban nem is láthatjuk az igazságtalanságokat, hacsak nincs előttünk egy igazságos világ ideálja, mint referencia. Ezt minden más tapasztalatunkból kiindulva is evidensnek találhatjuk. Idézni fogjuk később is egy másik kritikusának a megjegyzését, miszerint az idealizáció, reális, de legalábbis hatékony célok érdekében bevezetett ideiglenes hamisságok. Kezeljük helyén kedves Anne Lamott mondását, de mégiscsak egy nézőpont témánkhoz: a gyermeknevelési könyvek leírják, hogy miként kellene ideálisan nevelni a gyermeket, de egyik sem készít fel arra, hogy időnként egyszerűen elveszíted a józan eszedet.
Szükségesek valamiféle igazságossági elvek, jóllehet az igazságosság csupán egy érték a sok közül, és ezért annak alapján soha nem lehet választ találni arra a kérdésre, hogy mit kellene tennünk. Van válasz, de nem egzakt, tehát elméletben feltárhatatlan, amint az általunk is többször idézett Laura Valentini megjegyezte, „amit tennünk kellene, az igazságosság és más értékek közötti megfelelő egyensúlytól függ.” Van tehát egy igazságossági alapelv (több is), amit kénytelenek vagyunk újabb megjegyzésekkel, kiegészítésekkel ellátni, amint pl. közlekedésre vonatkozóan is igaz az alapelv, hogy minden résztvevő egyenlő jogokkal rendelkezik, de a kamionnak nagyobb terület kell, és hosszabb a féktávja, stb. Vagy ahogy az orvosi szakkönyvek is leírják a test többé-kevésbé ideális működését, ami ez esetben korlátozottan relatív, határértékek közötti, amit számtalan tényező artikulál, de akárhogyis, van egy elképzelés arról, hogy adott életkorban a testnek milyennek kellene lennie, hogy a gyógyítás menetrendjét helyesen és eredményesen tudják az orvosok megtervezni.
Idealizációt használnak a motivációs szlogenek, ezért találjuk időnként nagyon hasznosnak, máskor pedig egysenesen bosszantónak, vagy taszítónak őket, mert nem számolnak, nem is számolhatnak, olyan érzelmi turbulenciákkal, amik egészen más feltételeket állítanak a befogadásuk elé. „Engedd el a múltat, felesleges rágódni rajta…”, igaz lehet, de annak, akinél éppen a múlt feloldozása hozná el az érzelmi felfrissülést, nem jó tanács, ilyen kijelentésekkel őt csak kínozni lehet. Empátia kellene, de az már nem az elmélet része :). Idelizációval dolgozik a vallás, talán kiemelten a kereszténység, ennek minden előnyével és kockázatával. Ilyen idelizációs megállapítás az „Isten képe és hasonlatossága”, de már kevésbé elfogadott a bűnök bocsánatára vonatkozó, és ez a feszültség mondhatni mindig ott volt a tanításban. „Isten kegyelmes és igazságos”, áll egy kapcsolatos, hasonló kitekintésű és szerkezetű kijelentésben, bár attól függően, hogy pillanatnyilag (ha éppen valakire rá kell húzni az ítéletet), vagy életszemléleti szinten melyik tagmondatra teszi valaki a hangsúlyt, két teljes jogú, önálló, úgymond ideális elméletet kaphat, egyiket a kegyelem és feloldozás elve határozza meg, másikat – mintegy Isten legfontosabb érdeklődése – valamiféle (erkölcsi) törvénygyűjtemény. Holott a kegyelem mint az edény legmélyebb pontja, ha van az edényben folyadék, akkor az ott van. Mindezeket ezúttal segítségül szántuk tárgyalt témánk megértésének megkönnyítéséhez. Illusztrációk egész sora tanusíthatná, hogy nem is annyira haszontalan dolog ezzel a kérdéssel foglalkozni :).
Újszerű Bell Hooks (Gloria Jean Watkins) megjegyzése, aki érdekes oldalról közelíti meg az ideális illetve a nem-ideális elmélet problémáját, mégha konkrétan nem is ezt a témát feszegeti. Amellett érvel, hogy az eszményi társadalmat konstituáló elméletről való gondolkozás, önmagában felszabadító gyakorlat lehet. „A történések értelmének megfejtésében találtam menedéket. Találtam egy helyet, ahol elképzelhettem a lehetséges jövőt, egy helyet, ahol az életet másképp lehet élni. A kritikus gondolkodás tulajdonképpen a reflexió és az elemzés ’megélt’ tapasztalata, egy olyan hely, ahol azon dolgoztam, hogy megmagyarázzam a fájdalmat és ha lehetséges, el is tüntessem azt. Alapvetően ebből a tapasztalatból tanultam meg, hogy az elmélet gyógyító hely lehet.”
Ideális elmélet
Az ideális és nem ideális elmélet közötti megkülönböztetést maga John Rawls vezette be (1999-es kiadású művében). Eszerint, ismételjük újra, az ideális elmélet két dolgot feltételez: az egyik úgy fogalmazható meg, hogy az elméleti leírásnak megfelelő cselekvés, azaz minden szereplő úgy cselekszik, ahogyan az ideális esetben elvárható, vagyis az elmélet normái szerint; a másik a kedvező feltételek megléte, tehát a helyzet és a körülmények védettek, nem perturbáltak, az egyének alapvető jogai és szükségletei kielégíthetők. Ezzel szemben a nem ideális elméletet a részleges megfelelés és/vagy a kedvező feltételek hiánya jellemzi. Mindezek ellenére az ideális elmélet fogalma a legújabb szakirodalomban több, és meglehetősen tágabb értelmezést kapott.
Az egyik felfogás szerint a normatív és/vagy értékelő elméletek annyiban ideálisak, amennyiben idealizálásokat tartalmaznak. Az idealizációk – Onora O’Neill jellemzése szerint – elméleti céllal bevezetett hamisságok. Nyilvánvalóan hamis, hogy a mi világunkban mindenki megfelel az igazságosság követelményeinek, és hogy mindig kedvező feltételek állnak fenn, de az ideális elmélet szükségességét Rawls mégis fenntartotta, több okból is. További idealizációk közé tartoznak az olyan állítások, mint például: „a társadalmi igazságosság tekintetében egyetértés van különböző érdekeltségű emberek között.” Természetesen nincs, de az elmélet erőssége éppen az, hogy képes olyan (imaginárius) szituációba vinni őket, ahová csak emberi mivoltukat viszik, abszolút értékben, minden önérdektől megfosztva, és úgy valóban „egyakaratban” lehetnek, és az idealizáció érvényes nemcsak a szituációra, hanem rájuk is, ennélfogva szándékaikra és döntéseikre. Az egyének mindig „altruisztikusan motiváltak”, egy másik idealisztikus megállapítás, amihez szintén a tudatlanság fátyla a megoldás. Az ellentmondás, illetve a benne rejlő feszültség extrém helyzettel érzékelhető a leginkább, amikor egy katonai művelet megtervezése, vagy éppen megvalósulása az „ideális forgatókönyvet mondja el”. Tegyük múlt időbe, hogy ne fájjon annyira: „a hadsereg, a katonai tervek szerint, elfoglalta x várost”. Az ideális elmélet szerint, pontos számítások és útmutatások szerint történt minden. Nem volt feladata a csata közben keletkezett zűrzavart, az egyéni sorsokat értelmezni.
Híres jelenet elméletében, hogy a „tudatlanság fátyla” alá helyezve a szerződő feleket, akiknek ki kell választaniuk az igazságosság vonatkozó elveit, maguk is ideális állapotban vannak, vagyis mindent tudnak a világról, de semmit önmaguk társadalmi helyzetéről. Vannak pszichológiai és közgazdasági ismereteik, de semmit nem tudnak saját tehetségükről, képességükről, társadalmi pozíciójukról. Ezek a feltevések egyértelműen kontrafaktuálisak: tévhiteket tartalmaznak arról a világról, amelyben élünk, de az elmélet mégis megkövetel egy ilyen helyzetet, amivel kapcsolatban hallani fogjuk még, hogy átmeneti és zárt.
Például azt javasolja, hogy tekintsük úgy a szereplőket, mint akikből hiányzik az irigység. Az a társadalom, amit a méltányosságként felfogott igazságosság két elve szabályoz, mentes az irigységtől: „aki biztos élettervének értékében és abban, hogy képes azt megvalósítani, az nem hajlamos a haragra, és nem irigykedik mások szerencséjére. Még ha megtehetné is, nem vágyik rá, hogy mások előnyeit akár önmaga rovására is lefelé nivellálja.” Ez reális körülmények között józan ésszel nem tartható, de az elmélet kiindulási helyzetét (eredeti helyzet) szem előtt tartva, a kidolgozás folyamatát, stílszerűen „ösvényét” követve, valós helyzetben is rá lehet találni a helyes megoldásra.
Az ideális elvek például felhasználhatók a nem ideális körülmények között fennálló igazságossági hiányosságok azonosítására, ha a fennálló körülményeket összehasonlítjuk az ideálissal. Az igazságosság elveinek nem ideális körülmények közötti megvalósítása során azonban eltérő prioritások merülhetnek fel. Éppen ezért a legtöbb esetben van értelme az eszmény felé való orientációnak: a nem ideális körülmények között az igazságosság azonnali javítása mellett meg kell kísérelni az eszmény hosszú távú megvalósítását, amennyire csak lehetséges. Ezért szükséges az ideális elmélettel foglalkozni, még akkor is, ha a nem ideális elmélet felvet látszólag sürgetőbb kérdéseket.
Rawls a következőképpen vázolja az eredeti helyzetet. A szereplők először kiválasztják az igazságosság legmegfelelőbb elveit, majd ezeket egy második tesztnek is alávetik. Ez pedig egy ellenőrzés, hogy az így kiválasztott elvek mennyire önfenntartóak, mennyire stabilak önmagukban. Hogy az adott elméletben van-e önmagát megerősítő funkció. „Ha az igazságosság valamely felfogása valószínűleg nem generál támogatást a maga számára, vagy hiányzik belőle a stabilitás, akkor a szereplők egy másik felfogást részesíthetnek előnyben.” Előbbiről még lesz szó, de ami igazán érdekes, hogy mennyire rugalmassá válik ezáltal a sok szempontból merevnek ígérkező elmélet. Az elakadás két legfontosabb oka az lehet, hogy hiányzik az intézményi struktúra motivációja, vagy pedig áthághatatlan humán természeti korlátokba ütközik. Ilyen esetekben más utat kell választani. Rawls szerint „bármilyen vonzó legyen az igazságosság valamely felfogása egyébként, súlyosan hibás, ha a morálpszichológia elvei okán nem képes az emberekben a szükséges vágyat kiváltani, hogy e felfogás szerint cselekedjenek.” Akkor az a felfogás kudarcra van ítélve, előbb, vagy utóbb.
Rawls szerint az igazságosság elvei tehát önfenntartó struktúrát hoznak létre. Ha egyes, előzetesen választott elvek még a csorbítatlan igazságérzettel rendelkezők számára is vállalhatatlanok, akkor el kell őket utasítani, ne történjen az, hogy akiknek túl nehéz betartani, úgy érezhessék, hogy nem rendelkeznek igazságérzettel. Az igazságérzetnek garantálnia kell a betartást. Egyik kritikusa, Schmidtz erre megjegyezte: „Ha valóban egy igazságossági koncepció fontos jellemzője, hogy saját támogatottságot generáljon, akkor egy komoly kutató nem írja elő, hogy egy koncepciónak ez a sarkalatos jellemzője.” Fogalmazzuk meg nyersebben: egy komoly etológiai munkában valószínűleg nem szerepel a mondat: ahhoz, hogy a fülemülék fennmaradjanak, párosodniuk kell. Holott amelyik hím ifjúkorában nem tanulja meg a dallamot… Nem írja elő, mert természetes, mert implicite úgyis benne van. Ugyancsak ő jegyzi meg, hogy „egy newtoni idealizáció bizonyos célokra hasznosan figyelmen kívül hagyhatja a légellenállást, azonban hiba lenne ugyanezt tennie, amikor egy ejtőernyő viselkedését jósoljuk meg, mert ez esetben működésének fő funkciója a tét.” Kérdés persze, hogy az ideális társadalom elvi leírása és a végrehajtási, alkalmazási körülmények rögvalója hogyan viszonyul egymáshoz. Az igazságos társadalom ideális elmélete ugyanis lehet egy olyan absztrakció, mint egy statisztikai adat, egy képviseleti felhatalmazás vagy egy tudományos elismerés, azaz amint ezek viszonyulnak a jelzett tartalomhoz. Egyik sem pontosan az ábrázolt, a hivatkozott maga, de ez nem jelenti azt, hogy irreális reprezentációk.
Szóval Rawls szerint, az a jó érv az igazságosság valamely felfogása mellett, amelyik megvalósulása esetén létrehozza saját alátámasztását, nevezetesen a neki megfelelő igazságérzetet. Ez az igazságérzet az, ami szavatolhatja egy igazságos (ahogy Rawls nevezi: egy jól berendezett) társadalom stabilitását, és viszont. Ennek a kommunista megoldás mondott ellent, amikor, meglehetősen képmutató módon, azt a gondolatot erőltette a társadalom tagjaira, hogy „akkor is az egyenlőségben fogtok gondolkozni, ha belepusztultok.” (Ideális elméletről és nem konkrét helyzetekről szólunk, mert azok közel sem mutatkoztak ennyire sterileknek. Gondoljunk a műszaki határzárakra, amelyek a paradicsom elhagyását akadályozták.) „Az emberek igazságtalanságra való hajlama nem állandó aspektusa a közösségi életnek, kisebb-nagyobb mértékben a társadalmi intézményektől függ, és különösen attól, hogy ezek igazságosak vagy igazságtalanok. Egy jól berendezett társadalom abba az irányba tart, hogy az emberek igazságtalanságra való hajlamát kiküszöbölje, vagy legalább kordában tartsa.” Más szóval „elveinek olyannak kell lenniük, hogy az alapstruktúrában megtestesülve az emberek hajlamosak legyenek elsajátítani a megfelelő igazságérzetet, és kialakuljon bennük a vágy, hogy ezeknek az elveknek megfelelően cselekedjenek”. Ilyen lehet, mint látni fogjuk, a tisztelet, ami önfenntartó, míg az önzés lehet ugyan ideig-óráig sikeres, de nem képes nemzedéken átnyúló stabilitásra szert tenni.
Idéztük már az igencsak fajsúlyos megállapítást Rawlstól, hogy „Bármilyen vonzó legyen az igazságosság valamely felfogása egyébként, súlyosan hibás, ha a morálpszichológia elvei okán nem képes az emberekben a szükséges vágyat kiváltani, hogy e felfogás szerint cselekedjenek.” Mi az, ami ezt garantálhatja? Ugyancsak tőle való a következő megjegyzés „A fair magatartás általában nem az egyes ember legjobb válasza társai igazságos magatartására. A stabilitás biztosításához az embereknek igazságérzettel kell rendelkezniük, illetve együttérzéssel azok iránt, akiket az igazságos szabályoktól való eltérésük hátrányosan érintene, de lehetőleg mindkettővel. Ha ezek az érzések elég erősek ahhoz, hogy felülírják a szabályok megszegésére irányuló kísértéseket, akkor az igazságos rendszerek stabilak.” Ezzel maradéktalanul egyet is érthetünk, de ezek nem az elméletet erősítik, csak a nyugtalanságot és bizonytalanságot növelik, hiszen itt ezekkel csak a feltételek növekednek és nem a garanciák. Mindenképpen az elmélet becsületére válik, hogy mindezt maga szerző fogalmazza meg, és nem a kritikusai, ami némi biztatást ad, hogy hátha megtalálja a választ is.
„Ha az igazságosság és a hátrányos helyzetűekkel (az igazságosság mint méltányosság második elvének második része) kapcsolatos érdeklődés elég erős ahhoz, hogy felülírja az igazságosságot biztosító intézmények szabályainak megszegésére irányuló kísértéseket, akkor (az igazságos) rendszer stabil.” Eléggé sokatmondó szövegek a fentiek, még így összefüggéseikből kiragadva is, egyben jelzik, hogy bizonyos pszichológiai és szociálpszichológiai tényezők zavaró hatással vannak az elmélet konzisztenciájára. Ezeket a lappangó számtalan bizonytalansági faktorokat a nem ideális elméletnek, tehát az alkalmazásnak mindenképpen figyelembe kell venni, de valószínű, hogy azzal a probléma csak egy másik szintre tolódott, nem pedig megválaszolásra került. Dehát, ahogy mondani szoktuk, ha nem élne a vérmedve, nem lehetnénk bátrak sem.
Az eredeti álláspont a méltányosság körülményeit hivatott modellezni, így a kimenete is méltányosnak tekinthető. Az eredeti álláspont ellen természetesen lehet kifogást emelni azon az alapon, hogy a méltányosság modellezése nem meggyőző. Ez azonban érdemi kifogás lenne, nem pedig az idealizálással kapcsolatos módszertani kifogás. Az idealizációk használata a normatív elmélet alátámasztására felajánlott érvekben vagy bizonyítékokban önmagában nem ad okot aggodalomra. Az idealizáláshoz való folyamodás, mint olyan, nem tesz egy érvet rossz érvvé. Bár természetesen sok érv tartalmazhat idealizációkat, és lehet gyenge vagy sikertelen is, olyan okokból, amelyek függetlenek attól a puszta ténytől, hogy ezeket az idealizációkat tartalmazzák, írja Laura Valentini.
Az ideális elmélet nem utópia, hiszen semmi sem kitalált, csak eszményített, ahogy, a könnyebb számítás kedvéért, vagy oktatói céllal, kivesszük a légellenállást egy repülőgép tolóerejének kiszámításakor, amit majd a nem ideális, tehát a valós helyzetre figyelve számba kell venni, amikor hajtóművet terveznek egy konkrét gép számára. Másrészt az ideális elmélet nem idealista, nem abszolutizálja, éppenséggel felfüggeszti az emberi pszichében mutatkozó anomáliákat, illetve az elmélet tisztasága, a leírás pontossága érdekében ezeket figyelmen kívül hagyja.
A törvény hatékonysága és érvényessége, vagy egyáltalán értelme a majdnem teljes betartás körülményei között érvényesül. A feltételes előírás azonban semmit sem mond arról, hogy mit kell tennünk akkor, ha nagyon kevesen tartják be a törvényt. A való életben gyakran nem az a kérdés, hogy mi az eszményi megoldás, hanem hogy „mit kellene tennünk olyan körülmények között, amikor mások nem teszik meg a magukét?” De ez más elmélet, más asztal, ahogy mondanánk, Rawls törekvése más jellegű, holott nem kérdés, hogy a cél ugyanaz.
„Az én céljaim szempontjából egy elmélet normatív vonzerejét úgy értelmezem, hogy kizárja a megfelelési megfontolásokat, bár tisztában vagyok azzal, hogy egyesek a megfelelési megfontolásokat legalább részben konstitutívnak tekintik, annak, ami egy elméletet normatív értelemben vonzóvá tesz,” vallotta Rawls. Anélkül hogy kielemeznénk ennek az állításnak a forrását, egészen biztos egy kritika áll a háttérben, méghozzá pontosan érthető, hogy ennyire precízen meg tudja fogalmazni a lehetséges választ a felmerülő nyugtalanító kérdésre. Értjük, hogy a válasz elméleti, de annak vállaltan ideális részében ennél nem is kell tovább menni. „Hogyha az igazságosság elméletében feltételezett elveknek teljes mértékben megfelel egy társadalom, akkor nem fordulhat elő igazságtalanság. Az igazságosság elmélete kidolgozza a tökéletesen igazságos tárdadalom alapstruktúrájának elképzelését, valamint a személyeknek, az emberi élet rögzített korlátai között fennálló, ennek megfelelő kötelességeit és feladatait.”
Amint azt maga Rawls is elismeri tehát, munkájának nagy része az eszményi elmélettel foglalkozik, és kevesebb figyelmet szentel a részleges megfelelés körülményei között felmerülő problémáknak, amikor például a szereplők igazságtalanul cselekszenek. Rawls szerint ennek az az oka, hogy az ideális elmélet elengedhetetlen a nem ideális elmélet anomáliáinak és legsürgetőbb problémáinak szisztematikus megragadásához. Cél, hogy a polgárok az igazságérzetre való képességüket valósítsák meg, ne csak a megfelelésük szintjére legyenek tekintettel, ami egy jól rendezett társadalom célja lenne. A jól-rendezettség eszméje tehát olyan szerepet játszik Rawls művében, amelynek nincs köze ahhoz, hogy az igazságosság mint méltányosság mennyire reális. „Megelégedett” azzal a lehetőséggel, hogy a társadalom alapstruktúrájára vonatkozóan egy ésszerű igazságossági koncepciót fogalmazott meg.
Rawls: „Lényeges azonban megjegyezni, hogy az ideális elmélet feltevése még mindig lehetővé teszi az embereknek az igazságosság különböző felfogásai alapján való cselekvőképességének mérlegelését. Az emberi pszichológia általános tényei és az erkölcsi tanulás elvei releváns kérdések, amelyeket a felek megvizsgálhatnak. Ha egy igazságossági felfogás nem valószínű, hogy saját maga generálja a támogatását, vagy hiányzik belőle a stabilitás, akkor ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ekkor ugyanis egy másik igazságosságfelfogást lehet előnyben részesíteni.” Sajnos a válasszal nem zárta le a kérdések sorozatát, sőt inkább továbbiakat generált, bár nyilvánvaló, hogy „nincs másik” igazságelmélet, legalábbis a saját elmélet keretében, legfeljebb procedulásik megoldások között lehet választani.
Az ideálelméletek nem kínálnak azonnal megoldást. Lehetőséget adnak a megvitatásra, a megfontolásra. Ráadásul önmagukban nem is működőképesek, talán még annyira sem, mint egy kész repülő a hangárban. Inkább csak az aerodinamikai elvek tisztázása történt, illetve a megfelelő műszaki lehetőségek számbavétele, miszerint a repülés elméletileg igenis lehetséges. Elsősorban arra szolgálnak, hogy tisztázzuk az elveket és módszereket, megismerjünk bizonyos értékeket és kapcsolatos problémákat.
Az ideális elmélet egyik vonása tehát, hogy nem igényli azt, hogy az emberi természet vagy a társadalom viszonyai igazolják, ennélfogva nem is jár azzal a kockázattal, hogy a megvalósult szinttel össze kellene vetni, illetve az utóbbi nem is relativizálhatja, van egyfajta immunitása, ami azért jár neki, hogy maradéktalanul kiadhassa magából, ami benne van. Nem is olyan régen a holdutazás badarságnak számított, aztán megjelent, nevezzük ezúttal így: egy ideális elméletben. Társadalomtudományokban, bizonyos vélemények szerint, az ideális elmélet úgy ábrázolja a valós helyzetet, mint ami olyan messzire áll az ideálistól, hogy értelmetlen és ijesztő lenne azzal kezdeni egy vonatkozó elmélet kidolgozását. Ezért a legkézenfekvőbb megoldás egy ideális állapotból kiindulva megközelíteni a valós helyzetet. „Az ideális elméletből való kiindulás oka az, hogy szerintem ez az egyetlen alap a sürgető problémák szisztematikus megragadásához,” írja Rawls. Másfelől, és ez is megfontolandó, minden elmés és összefüggő kísérlet egy ideális társadalom modellezésére felbecsülhetetlen értéket képvisel, annak ellenére, hogy talán semmit sem mond a nem-ideális állapotokról. Ezzel kapcsolatban A. John Simmons kijelentése viszont érdekes és lelombozó az ideális elmélet pártolóinak: „ahol az ideális elmélet diktálja a célt, ott a nem ideális elmélet diktálja a célhoz vezető utat.” Közönségesebben mondva, akár kupa moslék vödör borhoz, akár kupa bor vödör moslékhoz, mindkét esetben moslék a végeredmény. Azonban a megelőző megállapítást úgy kezeljük, mint tartalmilag izgalmas és formailag jólsikerült mondatot, értjük a benne rejlő gondolatot, és feszültséget, de mégsem veszi el kedvünket a további elemzéstől.
Az ideális elméletet úgy is elképzelhetjük, és miért ne tehetnénk, mint egy optimális épület egyfajta tervrajzát, amely tartalmazza az összes információt arról, hogy az épületnek hogyan kell kinéznie, milyen elemekből kell állnia, és ezek együtt hogyan alkotnak stabil és működőképes egészet. Viszont az ideális elmélet nem feltételezi, hogy az általa megfogalmazott igazságos társadalom ideáljának közvetlenül megvalósíthatónak kell lennie. Ez tehát egy olyan épület tervrajza, amelyhez nem minden anyag áll rendelkezésre. Például tökéletes hang- és vízszigetelő, ugyanakkor szellőző, továbbá hőszigetelő, stabil, világos, könnyű, olcsó, stb. Mindazonáltal az elképzelés és az elvárás egyre tökéletesebb anyagokat keres, fedez fel, tökéletesíti a technológiát, mert a terv, azaz az elmélet nem adta alább.
Az ideális elmélet ambiciózus normatív eszményeket fogalmaz meg, és olyan ideális társadalom felépítésére, megszervezésére ösztönöz, amely a lehető legjobban teljesíti a felvázolt elveket. A nem ideális elmélet ezzel szemben arra a kérdésre ad választ, hogy mi a teendő, ha az eszmény megvalósíthatatlannak bizonyul, például mert túl kevés egyén támogatja. E kérdés megválaszolásában a nem ideális elmélet az ideális elmélet elveihez igazodik. Ezenfelül az igazságosság elvei „meghatároznak tehát egy tökéletesen igazságos rendszert, és célt tűznek ki, amely a társadalmi reformok menetét irányítja”. Végül az ideális elmélet módot ad arra, hogy felfedezzük az egyetemes elveket, amelyek minden társadalmi világra és körülményre érvényesek.
„Rawls szerint ugyanazokat az elveket, amelyeket egy ideális társadalom számára választottunk, alkalmazni kell az intézmények és törvények igazságosságának értékelésére a mi nem ideális világunkban, ahol a társadalmak és az egyének csak részben (ha egyáltalán) megfelelnek ezeknek. Az ideális, jól rendezett társadalomra vonatkozó igazságossági elvek leplezik le, hogy jelenlegi körülményeink mennyire térnek el az ideális igazságosságtól; az igazságtalanságokat ‘a tökéletes igazságosságtól való eltérés mértéke alapján kell azonosítani’,” írja Samuel Freeman.
Az egyik elsődleges ok, amiért Rawls előírja a szigorú megfelelési feltételt – azt a feltételezést, hogy az eredeti helyzetben lévő felek tökéletesen be fogják tartani a választott elveket egy jól rendezett társadalomban – az, hogy Rawls számára ez tükrözi az objektív erkölcsi elvekre vonatkozó, korábban említett egyetemességi feltételt. E feltétel lényege Rawls szerint az, hogy az erkölcsi elveknek „mindenkire érvényesnek kell lenniük erkölcsi személyiségüknél fogva,” írja Freeman. Az egyetemesség akkor sérül, ha mindenki nem tud önellentmondás, önsértő vagy indokolatlan következmények nélkül az erkölcsi elvek alapján cselekedni, Az alapvető erkölcsi elvek akkor is elfogadhatatlanok, ha csak akkor lenne ésszerű őket követni, ha mások más elveket tartanak be. Ez az oka annak, hogy Rawls azt állítja, hogy „az elveket [az eredeti álláspontban] a következmények figyelembevételével kell megválasztani, ha mindenki betartja őket.”
Ronald Dworkintól származik a következő, fontos megkülönböztetés: vannak egyfelől azok az empirikus tények, amelyek, ahogy ő fogalmaz, korlátot állítanak az emberek által elérhető jó élet elé, és másfelől azok a tények, melyeket ő a jóélet paramétereinek nevez. Ez utóbbiak nem korlátozzák, hanem definiálják a jól vezetett élet mibenlétét. Dworkin tanulmánya nem az igazságosság, hanem a jó élet fogalmi feltételeit vizsgálja, azonban distinkciója az igazságosság problémájára is haszonnal terjeszthető ki. Az ő szóhasználatát követve leszögezhetjük, hogy az egyének sebezhetősége, a (mérsékelt) szűkösség és a személyes célok sokfélesége nem korlátai, hanem paraméterei az igazságosságnak. Ezek határozzák meg az igazságosság problémáját és természetét.
Az ideális elmélet megalkotásával azonban a normatív elmélet munkája nem ér véget. Az ideális elmélet önmagában nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi a teendő a részleges normakövetés viszonyai között. Ezt csak az idealizáció feloldásával, a részleges normakövetés tényeinek figyelembevételével tudjuk megmondani. Amikor Rawls a társadalomra mint kooperatív vállalkozásra vonatkozó igazságossági elveket kutatja, egy további fontos körülményre is rámutat. Kollektív cselekvés nem lehetséges koordináció nélkül; a modern, nagy lélekszámú, komplex társadalmak kollektív cselekvése pedig csak összetett, többrétegű intézmények egész rendszere által koordinálható. Az igazságosság elvei nem mondják meg a társadalom tagjainak, hogy pontosan mit kell tenniük, ha hozzá kívánják tenni a magukét az igazságosság társadalmi szintű fenntartásához. Ehhez intézményekre, intézményesült szabályokra és eljárásokra van szükségük. Ahhoz, hogy egy társadalom maradéktalanul igazságos legyen, nem elég, hogy mindenki minden esetben kövessen minden intézményi szabályt és eljárást. Maguknak az intézményeknek is igazságosnak kell lenniük, írja Kis János. Ugyanő tesz egy nagyon fontos megállapítást: Rawls közismerten így nevezi meg az elméletét: „justice as fairness”, írja. A fairség elmosódott kontúrú, preteoretikus fogalom. Mindazonáltal ez adja az egész érvelés normatív kiindulópontját. Míg az eredeti helyzet megkonstruálását irányító fairség-fogalom körvonalai bizonytalanok, az eredeti helyzetből levezetett elvek – az igazságosság elvei – jóval pontosabbak és egyszersmind szigorúan rangsoroltak. Az eredeti helyzet modelljétől – s az ideális elmélettől általában – azt várja Rawls, hogy túlsegíti az összehangolás egyensúlyát az igazságossággal kapcsolatos preteoretikus gondolkodás korlátain.
Összefogalás
„Elégedett leszek, ha az igazságosság ésszerű felfogását meg lehet fogalmazni a más társadalmaktól ideiglenesen elszigetelt, zárt rendszerként felfogott társadalom alapstruktúrájára vonatkozóan.” Rawls itt az elméleti egyszerűsítés szükségességét hangsúlyozza azzal, hogy kijelenti: az általa ideális társadalom egyszerre zárt és elszigetelt, azaz az elmélet számára ideiglenesen lefoglalt („születtem, elvegyültem és kiváltam”). Ha az igazságosság elméletének feltételezett elveinek teljes mértékben megfelel egy társadalom, akkor nem fordulhat elő igazságtalanság. Elizabeth Anderson elemzéseiben érdekes megkülönböztetést tesz a szerencse-egyenlőségi és a relációs egyenlőtlenség-elméletek között, azt állítva, hogy az előbbiek harmadik személyű nézőpontból, míg az utóbbiak második személyű nézőpontot használnak a kutatásban. Ez a távolról, illetve közelről figyelő módszer nagyon hasonlít ahhoz a különbséghez, amit a szakemberek ideális és nem ideális elmélet közötti különbségtételre javasolnak. Természetesen ez csak egyetlen szempont, és azt lehet mondani, hogy „ideális nézőpont”.
Rawls leszögezi: az ideális elmélet „az igazságosság elméletének alapvető része”. Végülis a társadalmi igazságosság problémái meglehetősen bonyolultak, ezért nagy pontosságú elvekre van szükség ahhoz, hogy a velük kapcsolatos különböző véleményeket összehangoljuk. A társadalmi igazságosság kiterjedt problémája ezért meg is követeli egy elméleti modul beépítését az összehangolás egyensúlyának keresésébe. Hogy tudjuk mit keresünk, hová kellene eljutni. Robeyns szerint „az igazságtalanság számos esete összetett és gyakran alig észrevehető, ezért nehéz azonosítani, ha nem tudjuk mire figyeljünk”. Négylevelű lóherét csak úgy nem veszünk észre, ha nem tudjuk miről van szó, mit keressünk. Ha csak a nyilvánvaló igazságtalanságra összpontosítunk, ahhoz vezethet, hogy nem kutatunk tovább az igazságtalanság fontos, de még észre nem vett formáinak azonosításához. Az ideális társadalom képe formában tart az azonosításhoz, és készültségben tart az igazságtalanság várható felbukkanásai esetére.
Sokan azzal érvelnek, hogy az ideális elmélet egyfajta ideológia, ami a tényleges kihívásokat eltakarja, hiszen arról beszél, hogy milyen kellene legyen a társadalom, de nem tud arról, hogy mit kell tenni, ha nem olyan. Nemcsak elfedi, hanem az elméletből nem következnek konkrét megoldások, hiszen azokat nem tartalmazza, nem segíti elő az ilyen igazságtalanságok azonosítását abban a világban, sőt, egyfajta félrenézést támogat. Rawls elmélete megkérdőjelezhető, állítják, ha olyan helyzetekre alkalmazzák, amikor egyesek nem azt teszik, amit elvárnak tőlük.
Mások viszont úgy gondolják, hogy mindenképpen kell legyen egy víziónk az ideális társadalomról, anélkül reménytelen, ennek pedig függetlennek kell lennie minden valós társadalmi kontextustól, máskülönben beszennyeződik. Ehhez kapcsolódóan pedig egy egyedi (ideális) jel- és fogalmi rendszer, amelyeket pusztán a fennálló állapotok elemzésével nem lehet felismerni és megfogalmazni. Egy sokrendben érintett, érzelmileg bevont személy nem tud igazságos ítéletet hozni, és nem is fog tudni független, semleges elméletet kidolgozni, amihez a legjobb példa a múlt eseménye, vagy úgy általában a történelem. Az ideális állapot felvázolása nélkül élni pedig olyan, mintha céltábla nélkül nyilaznának. Pont egy olyan elmélet kell, ami univerzális és független, ahhoz, hogy segítse a konkrét helyzetek elvont szintű, egyetemes, független értékelését.
Ai „ideális” fogalomnak semmiféle erkölcsi tartalma nincs, csupán funkcionális hivatkozás. Bárhogy is legyen, első kérdés természetesen, hogy egyáltalán kívánatos-e, vagy értelmes feladat róla beszélni, egyáltalán mire valók az emberi természet korlátait meghaladó, a társadalom reális működését figyelmen kívül hagyó ideálok? Már ideálból is három változat van jelen, az egyiket abszolútként ismerjük, amiket mondhatni vallási, vagy metaforikus fogalmak írnak körül, mint éden (bár erről kiderült, hogy a romlás jelen van), angyali, paradicsom, mennyország, megigazult, stb. Van a relatív ideál, amivel már a filozófia, a társadalomtudomány is dolgozhat, és ez geometriai (csillagászati, fotós és motoros :)) fogalommal élve egyfajta eltűnési pont, ami valami olyasmit jelent, ahová minden érték konkludál. És minden fejleménye egyben tágítja is a mezőt, és helyezi az ideálist újabb távolságba. Arra vonatkozóan, hogy ez mennyire paradox állapotot eredményez, csak egy példát említünk. Kétségtelen, hogy a lélektan fejlődése és a vonatkozó szakemberek jelentős hatása, hogy a 21. században jóval gazdagabbak az emberi kapcsolatok, mint voltak évszázaddal ezelőtt. Ugyanakkor megnőtt igényességünk színvonala is, ami azzal jár, hogy a fejlődés nem feltétlenül jelenik meg elégedettségünkben, sőt, az elvárt szinttől elmaradva, korábban nem tapasztalt frusztráció mutatkozik. Objektíve gazdagabb az érzelmi élet, szubjektíve viszont ezt nem így élik meg. Ugyanez a helyzet a gazdaságban is, egy amerikai hosszútávú felmérésben az objektív jólét és az elégedettségi faktor korrelációját mérték, és a kettő között, az idő horizontális skáláján, nem volt egyezés. Az emberi élet színesebb és biztonságosabb lett, számtalan érdekes és izgalmas dolgot ismerhet meg, amire korábban nem volt lehetősége, nőtt a relatív kereslet, az elégedettség viszont a hetvenes évek óta stagnál. Ideál, mert arra tekint, ami még megvalósítható. Mondjuk a maratoni táv 2 órán belüli lefutása. Idealizált körülmények között már megvalósult, tehát ott van a horizont peremén, az eltűnési határon. Relatív, mert nem egy abszolút értékhez van kötve, amennyiben az emberi szervezet esetén ilyen határok pontosan nem állapíthatók meg, bár vannak nyilvánvaló korlátok.
Egy harmadik típusú ideál talán jobban illik a Rawls-i elméletre, és ez a procedurális ideál. Mivel az “ideális” jelző magára az elmélet elvi körülményeire, emberi feltételeire vonatkozik, a megfelelés igencsak vitatható, de lehetnek benne igazságmagvak. Azaz nem a leírt valóság ideális voltát vizionálja, hanem az elmélet kiinduló szakaszának „jól rendezett” viszonyait, amiben nemcsak külső, de belső zavaró tényezők sincsenek. Illetve ki vannak zárva az elmélet érvelési rendszeréből, éppen azért, hogy az zavartalanul megfogalmazhassa normáit. Rawls persze azt is kijelenti, hogy ezek után az ideális elmélet „szigorú normakövetést feltételez.”
Az ideális elméletét sokféleképpen nevezték, volt meta-, proto-, ill. supraelmélet, de előfordult modell, illetve prototípus jelentésű is. Vegyünk egy konkrét elemet, pl. amikor Rawls elméletének megalapozása során azt állítja, hogy minden ember két veleszületett képességgel rendelkezik: igazságérzettel, illetve határozott fogalma van a jóról, magyarán racionális és erkölcsös. Tehát az ideális elmélet ezt tételezi, holott a valóság összetettebb, mégha nem is radikálisan más, és ezt maga a szerző sem hagyja figyelmen kívül, de az elmélet elvi, tehát ideális részében ezzel nem foglalkozik. Egyszerűen nem foglalkozhat. Egyrészt nem ez a végcél, másrészt ha itt elakad, akkor nem társadalomtudomány lesz művéből, hanem erkölcstan, filozófia, jogfilozófiai értekezés. Igenis van hiátus, de az elmélet éppen arra tekint, hogy ezt minél jobban feltárja, és amennyire lehetséges hatékonyságát megszüntesse.
Rawls azt a társadalmat, amely végül is egyetért az igazságosság mint méltányosság elveivel, „jól rendezett társadalomnak” nevezi. Mindenképpen szükségesnek találta ez a különbségtételt bevezetni. Véleménye szerint egy társadalom akkor nevezhető „jól rendezettnek”, ha az egyes tagokat a jólétre való törekvés mellett az igazságosság közös fogalma is vezérli. Ebben a társadalomban mindenki ugyanazokat az igazságossági elveket ismeri el, és tisztában van azzal, hogy a társadalom többi tagja is így tesz. A politikai intézmények pedig maradéktalanul támogatják őket ebben a törekvésben. Az ideális elmélet erre a felállásra vonatkozik. Ez a módszertan fontos értelemben megelőzi a konkrét témákat, és egyáltalán, a filozófia, amelyik adott esetben a társadalom struktúráival foglalkozik, nem is lehet más, mint ideális, ha saját funkcióját komolyan veszi. Azonban, mint Hilkje C. Hänel és Johanna M. Müller megjegyzi, nyomban kudarcot vall, vagyis elveszíti saját hangját, hivatását, amikor a személyes kapcsolatok kontextusában alkalmazzák, vagy érzékenységet igénylő helyzetekbe kerül. De ez nyilvánvaló. Beszélhetünk jogi, filozófiai, vagy teológiai értelemben az emberről, úgy általában. Látjuk azonban, hogy mint törnek darabokra az elméletek, aamikor azok „kiszabadulnak” a valós életbe. Ha csak a vallási életre nézünk, hogy az embernek, úgy általában, mint teremtménynek és Isten tekintete előtt élőnek, miként kellene cselekednie a törvény szerint, ahogy azt tegyük fel a farizeusok értelmezik, és ami az ideális életnek a kritériuma lenne. Jézus viszont erre azt válaszolta, hogy szép és igaz mindez, ezen egy jottányit sem változtatna, de a bűnösnek is vannak érvei, amiket figyelembe kellene venni.
Idealizáció nélkül, egy valós helyzetből kiindulva egyetlen társadalmi kérdést sem tudnánk megfelelően azonosítani, nehogy orvosolni. Szükség van egy modellre, egy elméletre, mégha az nem is egyetlen műhely, vagy személy munkája, talán nem is koherens és nem is teljesen stabil, vagyis állandóan korrigálni kell. Ha nincs elmélet, ami meghatározza egy társadalom működését, az szétesik a heteronóm törekvések erőterében.
Az emberek érdeklődési szokásai, fegyelmezettségük betöltött társadalmi pozícióik, anyagi helyzetük szerint változik, élettapasztalatuknak tudatosságnövelő hatásától sem lehet eltekinteni. A széttartó szociális vektorokat vég nélkül lehetne sorolni. Lényeg, hogy minden egyes esetben más és más lenne a fennálló rend megítélése. Vegyünk például egy marginalizált társadalmi pozícióban levő személyt, aki kiszolgáltatott mások hatalmának. Ez esetben nemcsak megfelelő forrásokat kell találjon saját tapasztalatainak megértéséhez és leírásához, hanem tudnia kell(ene) azt is, hogy a hatalmi pozícióban lévők hogyan látják a világot, és mit várnak el tőle. Más kérdés, hogy egy ilyen helyzetben levő személy adott esetben tudhat a társadalom több tagjáról olyat is, amit azok nem tudnak saját magukról, de ez járulékos jelenség. Vagy például az a feloldhatatlan episztemológiai probléma, amit fehér tudatlanságnak neveznek, hogy a színesbőrű emberek problémái másik oldalon nemcsakhogy nem látszanak, hanem nem is érthetőek, mint azt Charles Mills megjegyezte.
Visszakanyarodva témánkhoz, egyes kritikusok szerint Rawls elméletének egyik gyengéje, éppen az, hogy az igazságosság mint méltányosság elve is csak a vagyoni viszonyokon keresztül értékeli és próbálja megközelíteni az emberi különbségeket, illetve főként materiális javak elosztására figyel. Másrészt elméletének erőssége éppen az, hogy nem figyel személyes preferenciákra, azokat az értelemmel bíró, szabad lények találják meg és munkálják ki, az igazságosság által garantált keretek között. Az elmélet utóbbi biztosításának elvi feltételeit kívánja kidolgozni. Egyes bírálói szerint viszont semmiféle elvont, a konkrét viszonyoktól elvonatkoztató, úgynevezett ideális elmélet sem képes a társadalmi status quo komplex immanens struktúráját feltörni, de ez ezúttal látóterünkön kívül esik, amennyiben egy konkrét elmélet számára biztosított feltételekről elmélkedünk.
A társadalmi struktúra, állítják, nem holisztikus, nem ugyanolyan tapasztalatokat közvetít mindenki, minden társadalmi csoport számára. Az interszekcionális csoporttagságunktól függően olyan tapasztalatokhoz juthatunk, amelyek nincsenek összhangban az uralkodó narratívákkal. Társadalmi helyzetünktől függően a világ egyes jellemzői hangsúlyosabbnak tűnnek, mint mások, ezek a jellemzők megfelelnek saját tapasztalatainknak és érdekeinknek, amelyeket szocializációnk alakít. Ráadásul a társadalmi pozíciók „közös kihívásokat” teremtenek, egyfajta buborékba zárva a tagokat, és amint azt egyik kutató (Fields) megjegyezte „az ideológia a mindennapi létezés leíró szókincse”. Amit látunk, és ami még fontosabb, amit nem látunk, vagy amit nem vagyunk hajlandók, vagy éppenséggel nem vagyunk képesek látni, azt társadalmi pozíciónk befolyásolja, adott esetben meg is határozza. Ilyen értelemben nemcsak logikai korlátok vannak a megismerésben, ami mondhatni közhely, de az elmélet kritikai megítélésekor mindenképpen külön ki kell emelni. Amit, tegyük hozzá, Rawls nagyon is jól tudott, csakhogy szerinte minden logikát, személyes élményt, társadalomban elfoglalt helyzetet, pszichés befolyásoltságot csak egy ideális elmélet megalkotásával lehet kiküszöbölni. Hátra kell lépnünk a valós helyzettől, és úgy kell kialakítsunk egy ideális képet a társadalomról, ahhoz, hogy minden külső változó, eltérő emberi igény és társadalmi válság ellenére is tudjuk hová akarunk eljutni, méghozzá újra és újra. Az idealizálás természetesen nemcsak a társadalomra, hanem az emberre is vonatkozik, nem a tökéletessé levés/tevés értelmében, hanem ahogyan azt Kant elgondolta: forrásai benne vannak. Ahogy egykor a teológia kifejezte az „istenképű” fogalmával, bár ritka esetben tette ott le a pontot.
Rawls itt az elméleti egyszerűsítés szükségességét hangsúlyozza azzal, hogy kijelenti: az általa ideális társadalom egyszerre zárt és elszigetelt. „Elégedett leszek, ha az igazságosság ésszerű felfogását meg lehet fogalmazni az egyelőre más társadalmaktól elszigetelt, zárt rendszerként felfogott társadalom alapstruktúrájára vonatkozóan.” Nem tűnik túl merésznek, de ez az „elméleti sterilitás” követelménye. Néhány kritikusnak az utópia-elméletnek jutnak eszébe, teljesen alaptalanul. Azok is egy elszigetelt társadalmat képzel el, kedvező feltételek mellett, ahol nem lehet igazságtalanság, ha tagjai megfelelnek a társadalmi eszményeknek, nem véletlen tehát, hogy Morus Tamás úgy döntött, hogy Utópiát egy, a külvilágtól rendkívül jól védett szigetre helyezi.
Gyakran szemére vetik, hogy az ideális elméletre összpontosítva Rawls olyan társadalom vonatkozó igazságosságelméletet dolgozott ki, amely történelmi és emlékezeti nullpontról indít, ami nonszensz, hiszen minden egyénben, családban, világnézetben, stb. ott van kisebb nagyobb mértékben valamilyen zavaró tényező, múltból örökölt, terhelő nyavalya. Rawls célja az volt, hogy olyan elméletet találjon, amelyet a társadalmak felhasználhatnak alapvető intézményeik megítélésére és szükség esetén megreformálására, és nem gondolta, hogy létezik olyan társadalom, amely nem szorul valamilyen tekintetben reformra. Az intuitív gondolat az tehát, hogy az igazságosság elméletét két részre kell osztani. Az első egy ideális rész, amiben ki kell dolgozni azokat az elveket, amelyek egy „jól elrendezett” társadalmat jellemeznek. Azt látja elsődleges feladatának, hogy ezt minél pontosabban elvégezze, az igazságosság normái szerint, méltányossági szempontokat figyelembe véve. Amik maguk is természetesen részei az elméletnek, és ennek során mégha adottnak is tekint egyes emberi tulajdonságokat, azok pontos leírásától mégsem tekinthet el.
Ideális elmélet atekintetben, hogy maga az elmélet először is feltételezi az ideális körülmények meglétét. Vagyis egy olyan helyzetet, amiben minden zavar nélkül tudnak létezni és közös jövőjükről dönteni az (delegált) emberek. Létezhet eredeti helyzet, működik a tudatlanság fátyla, az intézmények romlatlanul szolgálják az embereket, stb. Továbbá hogy az érintettek fel vannak ruházva minden képességgel, ami fontos lehet egy ilyen döntéshez, és ahogy fogalmazott: „Különböző célokkal rendelkező emberek között az igazságosság közös felfogása teremti meg a polgári békét, az igazságosság általános követése korlátokat szab más célok követésének. Az igazságosság közös felfogását egy jól rendezett emberi társadalom alaptörvényeként képzelhetjük el.”
Létezik tehát egy ideális, igazságos társadalom egyedi elvrendszere, amelyet a jelenlegi társadalmi viszonyok tökéletlenségétől való tudatos és irányított elvonatkoztatással lehet megtalálni. Ebben, ismételjük, (a) minden releváns társadalmi szereplő egyetért a rá vonatkozó igazságossági elvekkel, és (b) a természeti és történelmi feltételek általában véve előnyösek, ami azt jelenti, hogy a társadalom társadalmilag és gazdaságilag érett, és hogy az igazságosságot mindenki ismerheti és elismerheti (magyarán nincs nagy káosz az országában). Rawls azt állítja, hogy minden nem ideális elmélet kudarcot vall, hacsak nem átmeneti elméletként értelmezzük, az ideális elmélet viszont univerzális és független.
Valentini szerint az ideális elmélet három kritériumban különbözik a nem-ideálistól, egyik szerint az ideális elmélet abszolút betartást jelöl, másik szerint az ideális elmélet nem realista (idealista), végül pedig az ideális elmélet végállapot-elmélet tehát nem átmeneti, nem korhoz és helyhez kötött, tehát mentes az ideológiai szituáltságtól. Ahogy Rahel Jaeggi megjegyezte, „az ideológiák konstituálják a világhoz való viszonyunkat, és így meghatározzák a világ értelmezésének horizontját, vagyis azt a keretet, amelyben megértjük mind önmagunkat, mind a társadalmi viszonyokat, és azt is, ahogyan ezeken a viszonyokon belül működünk.”
„Az igazságosság a társadalmi intézmények első erénye olyan adottság, ami nem jelző az ember fogalma mellett, hanem része mivoltának,” írja, és az „első” gondolatai összefüggésében „elsődlegesként” is értelmezhető. És ismét az idézet: „Elégedett leszek, ha az igazságosság ésszerű felfogását meg lehet fogalmazni… zárt rendszerként felfogott társadalom alapstruktúrájára vonatkozóan.” Az ideális elmélet tartalma és funkciója a fenti megjegyzések szerint tehát: a). része az emberi mivoltnak, amivel kapcsolatban jó okunk van reménykedni, hogy alapvető kérdésekben közös nevezőre jut minden kor és kultúra, illetve b). általános, elvont, éppen ezért egyetemes. Ezzel szemben a részleges megfelelés elmélete azokat az elveket tanulmányozza, amelyek azt szabályozzák, hogyan kezeljük az igazságtalanságot. Ezekkel viszont keveset foglalkozik, hiszen ez már nem a társadalomfilozófia dolga. Lehet ezen vitatkozni.
„Amihez mi, emberek hozzáférünk, azok a referenciák, amelyek a világ mibenlétére vonatkozó magyarázó értelmezéseinket irányítják. Ezért a társadalmi tényekhez vagy adott esetben a tapasztalati tényekhez, amelyekre az igazságosság odafigyel, az igazságosság elméletének idealizálásán keresztül férünk hozzá. Ebben az értelemben az igazságosság elmélete egy ideális modell, a valóság feltételeinek absztrakciója, amely arra szolgál, hogy megmagyarázza azt, és másodlagosan előrejelzéseket generáljon róla. Ilyen feltételek mellett azonban felmerül egy lényeges kérdés az igazságosság elméletével kapcsolatban: kell-e axiómákat, feltételezéseket vagy kezdeti feltételeket tartalmaznia ahhoz, hogy működőképes legyen?”
Rawls elméleti modellje tehát olyan modell, amely megfelel a kezdeti feltételekkel vagy hamis feltételezésekkel dolgozó modellek típusának. Pl. az igazságosság első alapelve kimondja, hogy minden „személynek az alapvető szabadságjogok legszélesebb körű rendszerével megegyező joggal kell rendelkeznie, amely összeegyeztethető a mások számára biztosított szabadságjogok hasonló rendszerével”. A második elv pedig úgy véli, hogy „a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell kialakítani, hogy a) a leghátrányosabb helyzetűek számára a legnagyobb előnyökkel járjanak, a méltányos takarékosság elvének megfelelően, és b) a hivatalok és funkciók mindenki számára elérhetővé tételéhez kapcsolódjanak, a méltányos esélyegyenlőség feltételei mellett,” véli Gardy Augusto Bolívar Espinoza és Oscar Rogelio Caloca Osorio közös írásukban. Rawls javaslatával nem az igazságosság magyarázatát kapjuk, hanem egy előrejelzést, ami nem hagyja el a modellek fogalmi részének területét, hogy eljusson az alkalmazások részéhez, hanem fogalmilag ideális marad. Rawls igazságosság-elmélete nem empirikus elmélet, és ha úgy tesz, mintha az lenne: hamis, fogalmazzák meg kritikusan.