Egylényegű – 2. rész
Általános betekintés
A római jognak nem volt szisztematikus elméleti kidolgozása, nem is tulajdonított és nem biztosított általános és egyenlő jogképességet minden személynek (polgár, lakos fogalmak használata félreérthető lenne). Minden bizonnyal ez a két legfontosabb állítás róla. Első az igazi hatalmat kifejező auctoritasról, a másik a valós jogképességet meghatározó társadalmi státuszról szól. Innen érthető meg a „persona” jelentése is Tertulliánus híres, máig érvényes megfogalmazásából: Una substantia, tres personae – Egy (isteni) lényeg, három személy.
Minden jel szerint szokásjogból indult, de a mítikus kor jogi kultúrája alig ismert, írásos emlékek nem maradtak a korból, csak régészetiek. Elfogadott nézet, hogy sok közös vonást őriz az etruszk vallásos jogrenddel, igazából ezzel sem vagyunk sokkal előbbre, ugyanis az etruszk jogrendszerről is csak közvetett információk vannak. Első fennmaradt gyűjtemény a Kr. e. 5. sz. közepéről való XII táblás törvények, amik nagyon töredékesek, de így is a korban rendkívülinek mondható, fejlett jogi gondolkodásról tanúskodnak, valamint megerősítik az előbb említett feltételezéseket. Többek között rámutatnak arra, hogy az alapja vallási eredetű. Ennek nyomát többek között megőrizték az auctoritás nem formalizált befolyása, a visszafejlődött, de fennmaradt auguri, pontifexi, flaminesi, stb. tisztségek és funkciók, ráadásul a fentebb idézett gyűjteményben is történik erre utalás. A vallásos kegyesség (pietas), ami más tartalmú, mint amire ma a fogalom alapján gondolunk, végig elkísérte a birodalom társadalmának szerkezetét és jogszolgáltatását. Amint arról korábban írtunk.
Nem könnyű, és nem is minden esetben szerencsés ha a korabeli gyakorlatokat, hivatalokat összevetjük hasonló funkciókat ellátó maiakkal, de mégiscsak a hozzánk közelebb eső fogalmakkal, intézményi és hivatali struktúrákkal tudjuk valamennyire megközelíteni azt a jogi környezetet, ami elsősorban időben, de lelkületében, körülményeiben, ennélfogva jelentésében távol esik a mai megoldásoktól. Például a római jog szerint a „bíró” ugyanúgy ítéletet hozott, mint a mai, azonban számtalan tekintetben különbözik szerepük, működésük, képzettségük, stb.
Ami a római jogfejlődést az ismert irányba segítette, az a hatalmi ágaknak a sajátos megosztása, illetve a társadalom szerkezete, gondolunk elsősorban a kliensi rendszerre, illetve annak későbbi formáira. Egyik összetevőt, a vallásit (sacerdotum) már említettük, ami a Kr. e. 5. sz. közepére elveszítette minden közvetlen befolyását, de a pietas közvetett hatása végig megmaradt. Állami alkalmazottak voltak a praetorok, hivataluk a mai ügyészségnek megfelelő feladatot látott el, de a bírákat (iudex. „Nemo iudex in causa sua.” Ered. Iuszt. gyűjt.: „Iniquum est aliquem suae rei iudicem fieri” – Igazságtalan dolog valakit a saját dolgai felett bíróvá tenni.) a népgyűlés választotta, amire ma azt mondanánk, hogy civil kontroll, (hatalmi ágak megosztása, fékek és egyensúlyok rendszere) tekintve, hogy így a hatalom nem tudta könnyen kezébe kaparintani és saját céljaira használni a végrehajtói hatalom legszélesebb bázisát adó bírói potenciált. Magának a bírónak a szerepe azonban eltörpült a törvényhozó (praetor, illetve a császári adminisztráció) hatalma mellett, nem is kellett feltétlenül jogértő ember legyen, feladata az volt, hogy hűségesen és következetesen alkalmazza a törvényeket.
Mindenek fölött volt az auctoritas, ami ugyan kapcsolódhatott tisztséghez, de hatékonyságát mégsem az adta, nem korlátozódott egyetlen formális hatalmi státuszra, rangra sem. Pl. a mai emancipált lelkünk megütközik a paterfamilias egyedülálló hatalmán, mert már nem értjük, hogy miként illeszkedett ez a polgári állapot a „patria potestas” rendszerébe. Mondhatnánk helyette „tekintélyt is”, mármint az auctoritas helyett, és nem is lenne ez rossz irány, bár nem ugyanaz, és nem is a tartalma, hanem megélésének módja az, ami megkülönbözteti egykori jelentését a maitól. Képesség, meghatalmazás, jogosultság az egyik oldalon, illetve ennek a nem formális hatalomnak a tisztelete a másik oldalon. Ha minden tényezőt felsorolunk, az esetben eljutunk a római szellemiség központi magjához, a „mos maiorum”-hoz.
A római jog korabeli felépítésének nem sok köze volt a mai eset- vagy precedensjoghoz, ami egy kimunkált, előretekintő jogrendszeren belül magát a döntéshozatalt segíti, egyedi, de az igazságszolgáltatás alapelveire nézve meghatározó esetekkel. Rómaiak a kazuisztikus rendszerből indulva építették fel többé-kevésbé koherens jogrendszerüket, illetve fejlesztették ki az ismert fogalmi kategorizálást, ami megszilárdulása után, valamennyi konkrét ügy jogi besorolásában, kezelésében és megoldásban segítségül volt. Ez lett a nyugati jogrendszer alapja, és meghatározó ebben a kultúrkörben, annak ellenére, hogy a rendszer felépítése nem egységes, de sokkal több a közös elemük, mint ami megkülönbözeti őket egymástól. Például a fogalmi kategorizáció, ami már a klasszikus korban úgy szolgált mint katalógus, vagy mint számtalan fiók, amikbe egybefüggő tematikájú ügyek kerültek, perjudikált hasonló megoldásokkal. Nem az „igazság-szolgáltatást” támogatta, nem az adott ügy egyedi, akár személyes szintű megítélést segítette, legalábbis első körben, hanem a jogszolgáltatások elérhetőségét és az egész rendszer megbízható működését. Ma erre azt mondanánk, hogy jogbiztonság, és ezzel egyet is érthetünk, a viszonylagosság kritériuma alatt.
A kezdeti kazuisztikus gyakorlatot tehát felváltották a definíciók, kategóriák, és további, konkrét ügyön túltekintő, absztrakt szabályokkal kiegészülve, a jogrendszer általánosabban használhatóvá vált. Ezek a fogalmi modulok végtelenül lerövidítették az eljárást, megismerésük és magabiztos alkalmazásuk hosszú gyakornoki éveket igényelt, de jelentősen könnyítették az eljárásokat, levették azok személyes terhét, és időben megszülethetett a döntés. Ismeretes tapasztalat, hogy minél fejlettebb és elérhetőbb egy ország jogrendje, annál többen veszik igénybe, mert megbíznak benne, ennélfogva egyre bővül és finomodik. Márpedig az óvatos, de mégiscsak expanzív politikájuk következtében számtalan kihívás is érkezett a különböző népek jogszokásai révén, amiket ugyan nem építettek be a római jogba, de az adott nép körében alkalmazták. Természetesen igaz ez esetben is, hogy a görög néphez, művészethez és joghoz teljesen másként viszonyultak.
Természetesen koronként is történtek komoly változások, de már az a tény is sokat elárul, hogy a XII táblás törvények Kr. e. 5. századból valók, és azokon még megfigyelhető a szakrális eredet, a szóbeli hagyományozás, és a kazuisztika is, a legteljesebb gyűjteményt pedig Kr. u. 6. században állították össze, tehát egy évezredes intervallumról van szó, közben királyság, köztársaság, principátus és császárság, nem beszélve a területi növekedésről, ami számtalan jogi kihívással és újdonsággal járt (principátus és császárság jogi értelemben nem ugyanaz, jóllehet Augustust is császárnak mondjuk). Ezen belül elég ha csak az idegenek jogaira, a ius gentium, szó szerint népek joga, egyetemes jog (ami fordítható természeti törvénynek, bár így nem használták) formai hatásaira gondolunk, ami a bona fides térhódításában tetten érhető. A változások között az alapvető koncepció természetesen megmaradt (potestas, auctoritas, vagy a cicerói elképzelés: „Salus populi suprema lex esto” – A nép jólléte a legfőbb törvény, stb.).
Említettük, hogy két nagy összefoglaló munka maradt fenn, a Gaius-é a 2. századból, illetve a Iusztinianosz-féle gyűjtemény, ami már interpolált és töredékes, és csak a Digesta részére utalunk. Természetesen számtalan információ nyerhető máshonnan is, gondoljunk Cicero beszédeire, a történészek munkáira, jogtudósok fennmaradt műveire, töredékekre, stb. A népgyűlések (comitia v. contiones) is hozhattak törvényeket, és hoztak is, de ezek száma elenyésző, egyébként sem erre a célra volt kitalálva. Volt viszont a praetori intézmény, és az évente megválasztott praetor jogi koncepciókat és programot tett közzé (praetori edictumok), ami a következő hivatalba lépőt még emlékezetesebb, elmésebb, precízebb megoldásokra sarkallta. Természetesen jogtudósok hada dolgozott a kezük alatt. Ez mintegy 500 éven keresztül működött. Ez lett a „latin filozófia.” Gyakorlatias, a megoldásra tekintő jogrendszer, egy precízen kimunkált jogi katedrális. Csak éppen megemlítjük az aedilis curulisek (ma talán fogyasztóvédelmi hivatal) hasonló, bár jóval szerényebb hatású és mértékű tevékenységét. Ez a rendszer szűnt meg véglegesen Hadrianus idejében, és attól kezdve kizárólag a császár, pontosabban a császári adminisztráció hivatalai hozták a törvényeket.
A törvények (lex, leges) „szellemét” (Montesquieu-i értelemben) a mos maiorum (vagy röviden a „mos”, az ősök szokása, pontosabb „az ősök útja”,) a határozta meg. Ezek: elköteleződés a közösség mellet, társadalmi felelősségvállalás, hősiesség, a törvények tisztelete, a pietas, azaz az istenekkel való sajátos kapcsolattartás, amit korábban „távolságtartó kegyességnek” neveztünk. A mos maiorum részeként kezelt pietas-szal szembemenő makacsságot nevezték ateizmusnak (asebeia). Mindezek fölött őrködött a potestas, aminek átfogó és mélyreható erejét az auctoritas garantálta. Idézzük Augustust magát (emlékezetes ankarai felirat- Monumentum Ancyranum, Res Gestae Divi Augusti): „Ezután auctoritásban minden személyt felülmúltam, holott nem volt nagyobb hatalmam (potestas), mint a többieknek, akik társaim voltak az egyes magisztrátusokban.” Ez a kulcsmondat, a benne megfogalmazott gondolat megértése nélkül a klasszikus római jog is értelmezhetetlen.
A kazuisztikus, íratlan jogból fejlődött ki az a jogrendszer, ami a köztársaság idején már lejegyeztek, és egyre népesebb állami tisztségviselők koordinálták a változatos jogforrások egységesítését. (Caesar meggyilkolását megszervező szenátorok közül a két főkolompos praetor volt, Brutus praetor urbanus, és Cassius praetor peregrinus, feladatuk közé tartozott az igazságszolgáltatás zavartalan működésének biztosítása, a jogforrások összehangolása, a vitás kérdések rendezése, Rómában, illetve az idegenek között, természetesen nem operatív szinten). Birodalmukat óvatos és viszonylag lassú építkezéssel szerezték meg, nagyon büszkék voltak a jogrendszerükre, ez volt a „római hübrisz” második számú támasza. A rómaiak szentül meg voltak arról győződve, hogy ők isteni rendelésből lettek a világ (oikomené ̴ a civilizált világ) urai, felhatalmazottságuk egyik kézzelfogható bizonyítéka kidolgozott jogrendszerük volt, ami a korban valóban magasan kiemelkedőnek számított.
A római jogban a személy és a jogi alany két különböző kategória volt, ugyan a „persona” kifejezés minden embert jelölt, de nem minden ember volt jogi alany (pl. a rabszolgák), holott embernek, „persona”-nak számított. A persona azt fejezi ki, hogy az ember „iusfil”, megvan a képessége „tiszta jogi formát ölteni”. Nagyon fontos megérteni, hogy nem az embereket korlátozták bizonyos jogok gyakorlásában, hanem a személy társadalmi státusához tartoztak, vagy éppen nem tartoztak bizonyos jogok. Hogy ki milyen státuszba tartozott, az véleményük szerint nem volt véletlen, és a legerőteljesebb érveket az erények, főként a „bátorság”, illetve a „római” fogalmak környékén kell keresni. Az egyén jog- és cselekvőképességét tehát státusza determinálta. A szabad (ingenuus, liber) státusz volt minden jogképesség alapja, önmagában még nem volt gazdag jogi tartalma, de erre épülhetett minden további. Következő lépcső már egészen széles jogkörökkel járt, ez pedig polgárjog (civitas) volt, ennek hiányában, de továbbra is szabad emberként, minden más személy a ius peregrini hatálya alá tartozott, tehát a szerény jogi lehetőségeket kínáló, idegenek számára felajánlott státuszba. Végül a polgári (családi) állapotot szabályozó ius personarum, azoknak a szabályoknak az összessége, amelyek meghatározták a családon belüli hierarchiát, fogalmazzunk így, és megalapozták az egyén pozícióit a családi kapcsolatokban (conditio hominum, vagyis hogy valaki gyerek, felség, gyám, apa, stb.). Rómában csak két nemi állapot létezett, női, illetve férfi, a conditio feminarum és conditio masculorum. Mindenkinek valamelyikbe be kellett sorolnia.
Nem a személy volt korlátozva, hangsúlyozzuk ismét, de a személy státuszához megfelelő jogi attribútumok kapcsolódtak (házasságkötés, kereskedés, végrendelet, bíóságon való megjelenés, fellebbezés, stb.,; conubium, commercium, testamneti factio, ius postulandi, testabilitas, capacitas, stb.). Elvileg nem a hozzáférés volt megtiltva, de a jog és a szokás a társadalmi státuszhoz jogi képességeket rendelt, amik nem lehettek vita tárgyai. Így például a római polgárjoggal rendelkező (tehát szabad) férfi számára adva volt a „szüfrazsett jog” (ius suffragii), a népgyűlésen való részvétel és szavazás joga. Nőnek, gyermeknek, idegennek nem.
Az egyén csupán része egy nagy egésznek, vagyis individuum (atomos – ahogy a görögök nevezték), az őt felülmúló társadalom, a haza törékeny és múlandó elemének tekinthető. A „patria” érdeke és céljai minden tekintetben elsődlegesek. Továbbá a státushierarchia nem a természetjogból származik, ahogy azt például a középkorban értelmezték és kezelték A római jogi szemlélet szerint is mindenkinek megvan a társadalmi helye, és nem véletlenül van ott, ahol, de nem születés jogán került abba a helyzetbe. Bár a ius gentiumban lehet egy ilyen motívumokat találni, de alapvetően arról szól, hogy „mindet ember megért bizonyos jogelveket, és rendelkezik az együttműködés alapvető készségével.” A római társadalom az „erényesek jogaira” épült, és mindenkit saját erényei vagy hibái, esetleg valamelyik közvetlen felmenőié, juttattak abba a helyzetbe, amiben van. Ezen kívül egy barbár megismerheti a római jogot, de soha nem tudja tiszta szívből szeretni, ennélfogva követni sem, ezért nem is lesz igazi római, nem értheti meg a „mos maiorum”-ot, azt a mentalitást, ami az egészet érthetővé teszi, mert azt csak úgy tudja valaki értékelni és szeretni, ha bele is születik.
A teljes jogképességet tehát nemcsak a rabszolgáktól tagadták meg, például sokáig az idegenek (peregrinus, a római polgárjoggal nem rendelkező lakosok) előtt is igen korlátozott jogi lehetőségek nyíltak. Kezdetben az idegent (peregrinus) ellenségként (hostis) kezelték, magánjogi tekintetben mindenikük a saját nemzeti jogrendszerének volt alávetve (leges provinciae), később bekerültek a római magánjog rendszerébe a ius gentium révén, ami a maga módján rengeteget változott az évszázadok során. Közjogi értelemben a hostes pozícióból a latini-ba, vagy akár a Latin Szövetség idejéből ismert szavazati jog nélküli állampolgárságig (cives sine suffragio) jutottak.
Külön kategóriának számítottak a peregrini dediticii, akikről ezúttal csak futólag teszünk említést. Olyan leigázott ország lakója, amelyik „átadta magát Róma kegyének”. Az ország római bérleménnyé vált, de lakói nem lettek ellenséggé. Római polgárság nélküli szabad emberekké váltak. Politikai jogok nélkül a peregrinus különböző tulajdonjogok részesévé válhatott, de a kifejezetten római jogintézmények, mint például a római jog szerinti házasságkötés, vagy a végrendelet (aktív) nem álltak rendelkezésére, ami nem jelentett teljes jogbizonytalanságot, de például bármikor ki lehetett utasítani Itáliából.
Kr. u. 212. évi állampolgársági ediktum után csak az Itália területén tartózkodók számítottak peregrinusnak. Ettől kezdve, az említett térségen kívül, a peregrinitas szinte teljesen elvesztette gyakorlati jelentőségét és szerepét a magánjog területén. Az idegenek gyüttmenté váltak, ilyen-olyan megjegyzéseknek ki voltak téve, de jogi értelemben semmiben nem voltak korlátozva. Egyébként is kereskedtek, és a „pecunia non olet”. (a „pecunia” eredetileg lábasjószágot jelentett, ami bizony „olet”, és ezzel a latin-magyar rokonsághoz is szolgáltunk egy adalékkal :)).
A ius civili és a ius gentium különbségének megértéséhez, a második században alkotó jogtudóst, Gaius-t idézzük, aki gyűjteményének bevezetőjében a következőket írja: „Minden nép, amelyet törvények és szokások irányítanak, részben saját törvényeit, részben pedig azt, ami minden ember számára közös. Mert amit minden nép maga állapít meg, az a sajátja, és polgári jognak nevezzük, mintha a közösség saját joga lenne, de amit a természetes ész minden ember között megállapít, azt minden nép egyformán betartja, és a népek jogának (ius gentium) nevezzük, minthogy olyan törvényről van szó, amit minden nemzet használ. Ezért a római nép részben a sajátját, részben pedig minden ember közös jogát használja. Mindegyiket a maga helyén fogjuk ismertetni… A római nép jogai pedig a törvényekből, a népszavazásokból, a szenátus határozataiból, a princepszek [és császárok] declarációiból, a kiadásukra jogosultak rendeleteiből és a jogtudósok válaszaiból állnak… Minden általunk használt törvény vagy személyekre, vagy dolgokra, vagy cselekedetekre vonatkozik.” Egyébként már Cicero is hasonlóképpen vélekedett, csakhogy ő, érthető okokból, az értelem szerepét jobban kiemeli a tudatos törvényalkotásban. „Megparancsolja nekünk, hogy azt tegyük, ami helyes, és megtiltja, hogy azt tegyük, ami helytelen… örök és megváltoztathatatlan minden nemzet és minden idő számára.” Mintha Kantot hallanánk!
Azonban még a szabadok és a római polgárok közül sem élhetett mindenki a jogi paletta teljességével, nem volt teljes jogképessége, azaz feje, ugyanis a latin kifejezés szó szerint ezt jelenti: caput habere, vagyis saját maga ura. Alapesetben is maga az uralkodó volt a jog teljes birtokosa és értelmezője (potestas és auctoritas), így mindenki hatalma alá tartozott, illetve egyedül ő volt a törvények értelemzője, később korban (Kr. u. 130-at követően) egyedüli alkotója. A jogszolgáltatásban résztvevő, minden tisztviselő (praetor), bíró (nem volt állami alkalmazott) auctoritása tőle származik, tőle kapta a felhatalmazást a törvény értelmezésre és alkalmazására. Hatalmát a társadalom legkisebb egységében, a családban, a paterfamilias képviseli.
Jóllehet a „jogi beszámíthatóság” és „cselekvési képesség” kategóriákat nem használták, de azért azok érvényesültek a gazdag joggyakorlatban. Jog- és cselekvőképesség a római jogban nyilvánvalóan sokkal élesebben elvált, mint ahogy ma gondolkozunk róla. A rabszolga pl. teljes cselekvőképességgel rendelkezett, ezzel szemben nulla jogképességgel, bár ezt csak a kontraszt kedvéért szoktuk így használni. Koronként ugyan változó módon, de voltak jogai… Nem, így valóban nem helyes, ahogy ma felőle gondolkozunk. Nem volt jogalany, de státuszához igenis kötődött néhány jog. Bár a helyzet összetettebb, hiszen a felszabadított rabszolga sem lett „bennszülött” római, és a korábban megbélyegzett, de felszabadított, megintcsak más eset, és így tovább. Ráadásul a formális jogon túl is volt élet és cselekvési, befolyásolási, manipulációs képesség (szokások, pletyka, intrika, egyfajta rasszizmus, stb.). Az intellektuálisan képes felnőttek cselekvőképességét ismerték el, de ez, ismételjük, nem járt együtt teljes jogképességgel, és nem is feltételezte azt (pl.: filii familias, peregrini, nők, rabszolgák, stb.).
A persona (tbsz. personae) nem jelentette azt a személyi identitást, amit ma neki tulajdonítunk, hogy alapesetben minden természetes személyhez szükségszerűen teljes jogképességet társítunk, aki képes szabadon cselekedni, és felelősséget hordoz tetteiért. Mai nézőpontból minden ember alanyi jogon az alapvető jogok megkérdőjelezhetetlen birtokába jut. Csupán egy személynek azt a szerepét jelentette, amivel egy adott eseményben részt vett, illetve amiben jogi értelemben szerepe, felelőssége volt. Egy társadalmi szerep, kapott vagy vállalt közösségi karakter, ami közvetít az egyén és a társadalom között. A persona jogi sajátosságú, hiszen a személy bele kell illeszkedjen a korlátozott számú jogi-társadalmi alakzat valamelyikébe, hogy kifejezhető, a hatalom számára megragadható, kezelhető legyen. A persona kifejezés elsősorban arra használatos, hogy adott helyzetben jogi értelemben valaki valahogy viszonyul, cselekszik, vagy akaratát kifejezi.
Persona – színházi maszk
A személy (persona) kifejezés a színházi kelléktárból került a római jogba, fogalmazzunk így. Többet fogjuk használni a „persona”, mint a „személy” kifejezést, hiszen ez a kettő nem teljesen fedi egymást, a persona ugyanis még nem azt a személy-fogalmat hordozza, amit a mai konszenzus alatta ért.
Vannak akik még korábbi nyomokat is kerestek és találtak, miszerint a persona kifejezés eredete egy állati bőrből készült maszk volt, amit a latinok rituális táncaik során viseltek, elhuny ősük tiszteletére és emlékére. Később teljes fejet takaró, rendszerint fából készített maszkot használtak, amire az elhunyt képmását festették. Ezek után a család ereklyeként őrizte ezt a tárgyat, a „persona”-t, ami az elhunytat képviselte a családban (loquor – locus kicsit már fárasztó összefüggésnek tűnik). Talán a gens szimbólumává vált, legalábbis vannak ilyen feltevések. A római jogban létező fogalom volt az „ex persona defuncti”, amihez közelít a mi „végakarat” fogalmunk, erkölcsi és jogi tartalmával.
Állítólag a „phersu” etruszk szóból származik, amely a maga módján a hasonló jelentésű görög prosoponból. Az etruszk nyelv javarészt terra incognita, úgyhogy poénosan azt lehet mondani, hogy bármi származhat belőle. Mások szerint a „per/sonare” összetételből, ami a maszk színházi funkciójából erdeztethető, amelyen keresztül (per – által) felhangzik a színész hangja (sonare – megszólalni). A maszk mögül hangzó színészi beszédre utalt, és nem kellett élénk fantázia, csak egy kis idő, hogy a nyelv a színházi kelléket összekösse annak karakterét átvevő színészi beszéddel, illetve ahhoz szorosan kötődő játékkal. Az előadás során többször váltották, hiszen ugyanaz a színész több karaktert is eljátszott. A száj nyílása feltűnő volt, ami praktikus megoldás volt a szabadtéri színi előadásokon. A maszk rendszerint fából, fakéregből készült. Több jelentése is volt, a maszkon kívül jelenthetett karaktert, színpadi jelenetet. Persona adicitur capiti, írja Plinius, szó szerint a személyt hozzáadják a fejhez, vagyis a maszkot felveszi a szereplő. Vagy: personam tragicam – tragédiák során használt maszk (mot á mot: tragikus személy). Horatius: audes personam formare novam – bátorkodosz egy új karaktert alkotni.
Ahogy a klasszikus meghatározásban van, a szerep és a színész, időben korlátozott, de az adott szerep tartalmára nézve teljes azonosulása történt a színpadon, az öregembert ábrázoló „maszk” öregemberi karaktert indukált. Az előadó teljes habitusával közvetített egy karaktert, amit a maszk egyszerre hangsúlyozott és összekapcsolt. A maszk tehát leírta a szerepet és meghatározta hordozójának viselkedését. Ugyanaz a színész egy másik szerepet is játszott ugyanabban a darabban, és nyilván mögöttük azonosítható volt a művész, mint ember, szerepe szerint mégis az aktuális maszkkal azonosult. Más szóval, a „színházi maszk” funkciója, illetve az abból származó jelentés, szorosan kapcsolódik a „színész által a színpadon játszott karakter” jelentéséhez, közvetve pedig magához a karaktert eljátszó színészhez. A színházi esemény légkörét és (affektív) hatását összefüggésbe hozták a karaktert eljátszó személlyel, lévén, hogy az átélés akkor is szerepet játszott a színészi megjelenítésben. Magasművészetté később lett. Rómában a színészek nem tartoztak a társadalmi elitbe, gyakran rabszolgát játszották a szerepeket. Az ókori Görögországban a színészek már celebek voltak, Rómában alaphangon inkább a prostituáltak szintjén kezelték őket.
A „persona” a színház világából való eredete azt jelzi, hogy a rómaiak számára a persona nem az ember elidegeníthetetlen mivoltát jelenti, nem egy belső tulajdonságot, hanem egy szerepet, egy funkciót, egy szituacionális jellemet, megbízatást, átruházott, vagy önként viselt felelősséget. Egy jogilag leírható artefaktum, akit élethelyzetei maradéktalanul „kifejeznek”, tehát hogy valaki gazda, harcos, gyermek, birtokos, nő, gyám, hitelező, stb. Vagyis adott helyzetben ezek a funkciók maradéktalanul leírják azt, hogy kicsoda ő. A személyiség nem alanyi minőség, hanem egy nyilvános szerep, jogilag leírható kötelezettségekkel, természetesen ehhez társuló megfelelő felhatalmazással és ennek megfelelő jogi védettséggel. Egyfajta „revers kaméleonként” kell elképzelni, változatlan biologikumhoz különböző jogi esetek társulnak. Kicsit keményebben fogalmazva, a személy nem a joggyakorlásra való alanyi képességet jelenti, hanem egy test, ami kész jogi, gazdasági és egyéb formákat magára vállal, akihez hozzá lehet rendelni azokat a jogi szituációkat, amik az állam működése során elkerülhetetlenül felmerülnek.
A persona tehát eljátszott társadalmi, magánéleti szerepek gyűjteménye, amik közül az adott jogesetben egyetlenegy játszik szerepet, tehát a „jog [alkalmi] hordozója”, így lehetőség nyílt a társadalmi hierarchia megőrzésére, aminek komoly motivációs és fegyelmező erőt tulajdonítottak, egy olyan országban (vagy ami), ahol a dicsőség volt a személyi és a társadalmi hierarchia netovábbja. Persona-nak számítottak, mégsem rendelkeztek teljes joggal a rabszolgák, a külföldiek (nem római polgárok), latinok, vagy a nők és a gyermekek. Két nagykategória volt, a saját jogú személyek (personae sui iuris), amelyek közé kizárólag a földesúr (dominus), vagy annak hatalmát közvetetten hordozó családfő (paterfamilias) tartozott, illetve a „más jogú személyek” (personae alieni iuris), pl. feleség, hatalom alatt álló (általában 25 év alatti) gyermek. De még az is megvolt határozva, hogy valaki akkor lehetett jogképes személy (persona iuris), ha rendelkezett testtel (corpus), elmével (animus) és akarattal (voluntas). Általánosan, valamely ügylet teljesítéséhez való jog – ius faciendi.
A rómaiak a „személy” kifejezést arra az alanyra használják, akinek az adott helyzethez, eseményhez jogilag releváns viszonyt tulajdonítottak. Ugyan a személyhez kötődnek a jogok és a kötelességek, amelyek a jogképesség keretét adják (szabad, családfő, gyerek, stb.), de a konkrét tartalmat a státusz határozza meg. Pontosan és részletesen szabályozták, hogy milyen státuszok léteznek, és hogy ezekhez pontosan milyen jogi tartalmak kapcsolódnak. Nem a mi fogalmaink szerinti szubjektum, amit korlátoznak, hanem a társadalmi rend alapján elérhető jogok szintjén voltak a különbségek. A státusz, mai szóhasználattal élve, egyfajta jogosultsági fokozatot jelentett.
A státusz kifejezte egy adott személy viszonyát a városhoz, a civitashoz, a patriahoz, vagyis hogy polgár, latin vagy peregrinus, érvényesítette a szabad vagy szolga állapotát, illetve megmutatta magánéleti helyzetét, hogy leány, örökös, stb. Ezen állapotok és státusok mögött funkciók állnak. A status personae-t meghatározó kifejezések, például a pater, egy adott funkciót fogalmaz meg, nem konkrét, adott esetben érzelmi komponenssel is járó valós élethelyzetet: „Családfőnek (pater) pedig a ház urát nevezik, és akkor is ez a jogos elnevezése, ha nincs [saját] fia…”
Amit gyakran félreértenek, a paterfamilias jogi fogalmában nem az volt benne, amit ma belelátunk, nem szexista, maszkulin világkép, férfidominancia. Emögött az átruházott potestas és dominium jogi fogalma áll, vagyis a pater az a személy, akit a civitas (dominium), rajta keresztül pedig a legfőbb hatalom (patria potestas) megbízott azzal, hogy rendet tartson olyan kérdésekben és szinten, amikbe és ahol a civil hatalom nem kíván vagy nem képes hatékonyan beavatkozni. Ez a hatalomgyakorlás nem személyes, hanem társadalmi funkció, garantálja a család biztonságát, a társadalmi rendet és a közösség fennmaradását. Kölcsönösen egymásra vannak utalva, és ez a funkció bizonyos jogokban és köteleségekben (sacra) ölt testet. A nő csak a preklasszikus időktől kezdve lehet sui iuris – és így szinte teljes magánjogi jogképességgel rendelkezik -, de soha nem lehet más személyek feletti hatalom birtokosa. Ahogy azt gyakran hallhatták Ulpianus után, és minden bizonnyal előtte is: „A nő a család kezdete és vége.” (Mulier familiae suae et caput et finis est.)
Iusztinianosz gyűjteményében (mondjuk úgy, hogy korhoz igazított római jog) a paterfamilias már kevés extrajoggal rendelkezett, mellesleg a patria potestas is szinte teljesen elvesztette tulajdonjogi tartalmát. Iusztinianosz idején a jog csak a personae sue iuris-t ismerte el, azaz aki teljes jogképességgel rendelkezett. Ez szépen hangzik, de azt is jelenti, hogy „aki bújt, bújt, aki nem…”
A római „persona” fogalom tehát nem egy felvett attitűd, hanem egy átruházott szerep, amit jogi értelemben, egy vele teljesen azonosult személy játszik. Ismét hangsúlyozzuk, hogy emögött van egy személyi kontinuum, de nem ő jog hordozója, és jogalanyként csak maghatározott esetekben szerepel, mindenütt az adott pozitív és negatív jogosultságainak, azaz jogainak és kötelességeinek megfelelően. Modernebb kifejezéssel élve a „persona” nem szubjektum, hanem különböző jogi szituációkban megnyilvánuló személy. Ez még nem az a személyiség, ami talán először a reneszánszban válik igazán el a jogi karaktertől, a státusztól, az eseti meghatározottságtól. Rómában valakinek a személyét tökéletesen „kiadta” származása, vagyona, státusza, tehát azok az elemek, amik társadalmilag és gazdaságilag pozícionálták.
Egészen a 16. századig kellett várni arra, hogy a „persona” fogalma elszakadjon a „jelenlét” jelentésétől, absztraktabb jelleget nyerjen, és elkezdődhessen azonosulása a „jogi alany” fogalmával. Ezzel kapcsolatban sokan emlegetik a Szent Bertalan-éji mészárlást megúszó Hugues Doneaut (Donellus, 1527-1591), mint aki a „status personarum” kapcsán a „persona” fogalmát a iusztinianoszi források által kínált státusok felosztásával hozta összefüggésbe, de a státuszt a persona társadalmi állapotához kötötten értelmezte. Bár lehet, hogy mások másként látják, de mintha ebben a korban nem tudtak volna még elszakadni a korábbi jogi korpusztól, textusoktól. Számára az említett műből az következett, hogy a ius civile tekintetében a servus személyisége a dominuséhoz kapcsolódott, így a Digestum egyik híres passzusára hivatkozva emlékeztetett arra, hogy „ami a polgári jogot illeti, a rabszolgákat értéktelennek tekintik.” Nyilván nem rajongással beszél erről.
Akadémiai társa, Arnold Vinnen, Iusztiniánosz Institutióihoz írt kommentárjában (1642) hangsúlyozta, hogy a római jogi forrásokból származó „servus” fogalma különböző értelmezésekre nyitott. Hasonlóképpen, egy személy joga a személy státuszát és helyzetét követi, hiszen maga a státusz az, ami felhatalmazza, meghatározza, hogy az ember milyen jogokkal rendelkezik. Ilyen státuszuk pl. szabad, rabszolga, felszabadított, idegen, független, stb. Ezért a státusz ok, a jog pedig következmény természetű. Hermann Vultejus az 1613-ban megjelent Commentarius in Institutiones iuris civilis a Iustiniano compositas című művében kifejezetten szembeállította a servus fogalmát a persona fogalmával: servus igitur homo est, sed non est persona – tehát a rabszolga rendelkezik emberi mivolttal, de nem személy [jogalany]. A persona fogalmát tehát kizárólag a ius civile kérdésének tekintették, és éppen ezért hajlamosak voltak kizárni belőle a servust, és ez a nézet, ismételjük, részben a jog forrásai iránti tiszteletből származik. Egyébként a művek nem is reflektálnak a korabeli rabszolgaságra és az abban foglalt alárendelt jogi állapotra.
Összefoglalva tehát, jogi értelemben a „persona” az emberi lényt jelentette, a szabadot és a szolgát egyaránt, de ez nem jár automatikusan sem részleges sem teljes jogképességgel, hiszen ezt a római jogban nem egy absztrakt és egyetemes tartalom, hanem egy konkrét státusz határozta meg. Alapvetően mindenki az uralkodó hatalma (potestas) alatt állt, amiről írtunk már, ezúttal csak két idézetet említünk, Domitius Ulpianustól, akit az öt legnagyobb római jogtudósok egyikének tartanak. „A császár fel van oldozva a törvények alól.” „Ami a császárnak tetszik, az törvény erejével bír.”
A római jogban a „persona” a jog alanyát képezi, de nem utal a „jogalany” fogalmára, bár nagyon erőteljes az összefüggés „az [adott szituációban] cselekvő személy” illetve a modern „cselekvés alanya” jelentés között. A római jogi nyelvben a „persona” kifejezést az egyén „jogi szerepével” kapcsolatban használták, vagy más szóval azzal a jogi státusszal, állapottal, funkcióval kapcsolatban, amelyet az egyes személyek az adott élethelyzetben és státuszban képviselnek. Nyilvánvaló, hogy a „szerep” összekapcsolódott az adott szereplővel, vagyis az egyénnel, de nem alanyi értelemben, ahogy azt ma értjük (természetes személy).
„Minden általunk alkalmazott törvény vagy személyekre, vagy dolgokra, vagy cselekedetekre vonatkozik, szól Iusztiniánoszi gyűjteményben,” amelyik Gaius Institutio-ját követi mind a rendszerben, mind a tárgysorozatban (de personis, de rebus, de actionibus). Korábban a gaiusi gyűjteménnyel kapcsolatban jelzésértékűnek tartották, hogy első része a személyi jogok eseteit foglalja magában, ám mostanában kezdik kétségbe vonni azt, hogy ez valamiféle fontossági sorrendet jelentett volna a jogtudós számára.
Persona megnevezés tehát mindenkit megillet, ahogy modern korban a törvény előtti egyenlőség, csupán a fogalmak (persona, ember) tartalmában vannak korlátozások. Római persona tehát képes volt jogok gyakorlására és kötelezettségek viselésére, de ez nem volt személyébe integrálva. Egyetlen közelebbi, de óvatosságból nem egészen közeli példát említünk, méghozzá az elhíresült megjegyzést az Egyesült Államok 1790-es állampolgársági törvényében, amelyik az állampolgárság megszerzését „szabad fehér személyekre” korlátozta. Ami érdekes összefüggésbe helyezi a valamivel korábban elfogadott alkotmány tartalmát is, illetve a Függetlenségi Nyilatkozat máig megható szövegezését, miszerint „all men are created equal – minden ember egyenlőnek teremtetett.” Pikantériája a szövegnek, hogy azt nagyrészt Jeffersonnak tulajdonítják, aki rabszolgatartó volt, és minden jel szerint nem is gondolkozott másként, illetve a „created” is furcsa, hiszen agnosztikus volt, bár a „teremtés” kifejezést sokféleképpen lehet értelmezni. A deklaratív formában minden szép és tökéletes, a konkrét törvény és a hétköznapi gyakorlat viszont ettől jelentősen eltér. Nyilvánvalóan, hogy az „ember” fogalmának értelmezésében kell keresni erre a választ, ha jogilag szeretnénk megközelíteni.
Csupán megjegyezzük, hogy külön „cselekvőképességet kizáró ok” nem létezett. Természetesen léteztek életkori, cselekvőképességi korlátozások, de ezek a korlátozások a státuszhoz tartoztak, például a száműzetés a római jog elvesztésével járt (capitis deminutio media – közepes méretű jogvesztés), és az illető a ius gentium státuszába került. Kicsit durvábban fogalmazva: tulajdonképpen nem fosztották meg személyét semmitől, csak áthelyezték egy másik státuszba. Fennmaradt egy vicces eset, miben az egyik római bíró elvált házasfelek száműzetésével kapcsolatban intézkedett, és megjegyezte: békességük érdekében különböző szigetre száműzzék őket.
Létezett a mindenre kiterjedő kegyelem is (restitutio in integrum), ami kezdetben a nép joga volt, de rendszerint a praetor gyakorolt. Leggyakoribb kedvezményezettek a 25 év alatti fiatalok voltak, akik önhibájukból vagy tapasztalatlanságuk miatt kerültek bajba (in omnibus rebus lapsis), de ha nagykorúnak adta ki valaki magát a törvénysértés elkövetésekor, nem kaphatott felmentést viselt dolgai miatti jogos büntetése alól. Rendszerint az ügylet lezárását követően nyújtották be, vagy maga a praetor avatkozott közbe, a rendes jogrendet megtörve, amikor a törvény úgymond igazságos alkalmazása túl súlyos büntetés eredményezett volna (summum ius, summa iniuria). Később, súlyosabb kilátásba helyezett büntetések esetén, a tartományi szinten meghozott ítélet ellen a császárhoz (a szenátushoz) lehetett fellebbezni a római polgárjoggal rendelkező személynek. Manapság is két nagy kategóriára oszthatók a számítógépet használó emberek, jegyezte meg egy jogtudós, vannak a „törlés” illetve a „visszatörlés” billentyűt előnyben részesítők :).
Rabszolga és a persona
A rabszolgasággal kapcsolatban azt kell megérteni, hogy a státusz létesülésének jogalapja nem a véletlenszerű születés, nem a természeti „sorsolás” kegyetlensége, hanem a szégyen (dedecus). Megérdemelt sors. Valaki gyávaságnak következtében, nem pedig véletlenül kapta ezt a státuszt, például olyan személy, aki nem merte vállalni hazájáért az áldozatot. Úgy értelmezték, hogy gyávasága arra perdesztinálta, hogy egész életében mások szolgálatában álljon. Akiből hiányoznak az erények, megérdemli a teljes jogvesztést, akárcsak az, aki szabad létére súlyosan vét a közösség ellen (capitis deminutio maxima, servitus poenae). A rabszolgától születettek rabszolgák lettek, és ez egyáltalán nem törte meg az elvet, hiszen a „születéssel rabszolgák” egy korábbi magatartás, habitus következményét viselték. Ez mélyen gyökerezett a római mos maiorumba, és természetesen saját magukra nézve is érvényesnek tartották, minden bizonnyal belső meggyőződésből, korabeli saját eljárásból (pl. katonai szolgálatot megtagadók) lett elvvé és birodalmi gyakorlattá. Varus néhány túlélő katonájának sorsa nem egészen világos, de abban egyértelműek a források, hogy nem ovációval fogadták, amikor sok hányattatás után hazaérkeztek.
Leggyakoribb „létesítési oka” a hadifogság volt. Tehát a rabszolga státuszát nem a persona, az ember fogalmából, hanem a vereségből, a gyávaságból vezették le. A Rómának behódoló személy, nép, nem lett rabszolga, viszont automatikusan és könyörtelenül az lett, aki fellázadt, tengelyt akasztott, viszont végül vereséget szenvedett. Jaj a legyőzötteknek! Nemcsak a közvetlen harcviselő, hanem a fegyvereseket támogató, és a potenciális fenyegetést jelentő személy egyaránt. Még a felszabadított rabszolga sem lett teljes státusú: voltak a szabadnak születettek (ingenui) és a felszabadítottak (libertini). Nem minden fogalom mögött volt jogi tartalom, bár ez volt az általános, de a formális jog mellett tovább éltek olyan szokások, amik nem szerepeltek írott formában, nem is volt törvény, de mégis hatékonyan működtek. Egy felszabadított rabszolga teljes jogképességű személy lett, de sosem érte el a teljes emberi méltóságot. Ezért maradtak ránk ilyen korabeli feljegyzések: felszabadított rabszolga lányaként/fiaként született. Számon tartották, hogy honnan jött.
Körülményektől és az éppen betöltött funkciótól függően a rabszolga jogilag tágy, eszköz (res), testi dolog (Gaius: testi (valami) dolgok, amiket meg lehet érinteni), de lehet persona. Sőt, mindig is persona, csak nem jogi értelemben. Ahhoz, hogy jogi dimenziót nyerjen, kell kötődnie egy gazdához, aki képviseli őt, és akkor elhagyja a „res” világát. Nem volt egységes a rabszolgákkal való bánásmód, már a Kr. u. 1. században „elvették a rabszolgatartási jogot” attól a gazdától, aki magukra hagyta tehetetlen rabszolgáit, a Kr. u. 2. században felelősségre is vonták rabszolgája sine causa meggyilkolásáért. Gaius a 2. században azt írja: A mi állapotunk javítható a rabszolgák által, de az övék nem rontható [eközben].
Bár a rabszolga jogilag tárgyi állapotban van, és Gaius a tulajdon és birtok tárgyai közé sorolja, a rabszolga emberi természetével mégiscsak különbözik a tárgyaktól, viszont ezzel nem létesül semmiféle jogi képesség, amint említettük, a személy önmagában a rómaiak számára amúgy általában sem a jogok alanya. A jogképesség szorosan kapcsolódott a státuszhoz (három fő csoportja: szabadság, állampolgárság, családi helyzet), vagyis modern jogi értelemben nem minden egyént tekintettek személynek. A szabadok jogképességét elismerték, megfelelő státusz szerint, a rabszolgák viszont státusz nélküli emberek voltak. Embernek számított egy sértés esetén, de nem járhatott el saját jogán. A keresetet a gazda indítja a rabszolga nevében, mert a sértés személyesen ellene irányul, és nyilvánvaló (palam est, írja Ulpianus), hogy még a rabszolga is érezhet fájdalmat.
„A rabszolgák eredete tehát az volt, hogy a háborúban elfogottakat nem ölték meg, hanem házi szükségletekre tartották őket, és gazdáik ugyanolyan jogon birtokolták őket, mint minden más dolgot, ami az emberek közös kereskedelmébe tartozik. […] Ebből látható, milyen nyomorúságos a rabszolgák helyzete, mivel gazdáiknak hatalmuk volt az élet és a halál felett: akik alatt úgy éltek, hogy még embernek sem lehetett őket tekinteni. Mert a rabszolga, mivel semmi emberi tulajdonsága nincs, hanem olyan, mint egy állat, a háztartás és az úr dolgának eszköze, ahogy Arisztotelész,” írja François Connan, 1553-ban.
Persona vs. homo (hominus)
Annak oka, hogy a klasszikus jogászok a „persona” kifejezést részesítették előnyben a „homo” kifejezéssel szemben, a „persona” bizonyos értelemben vett absztrakciós lehetőségével magyarázható. Gaius pl. a „persona” kifejezést részesítette előnyben a „homo” kifejezéssel szemben, amikor az ember által a jog területén vállalt különböző szerepeket kellett kifejezni, aminek nem tudott megfelelni az ókori „homo” kifejezés, amely elvont és sterilnek számított. Gaius Institutes-ában a „homo” kifejezés 5 alkalommal fordul elő, a persona 38 alkalommal.
Gaius műveinek elemzése a „persona” két jelentését tárja fel a római jogi nyelvben: „ember (homo)”, mint élőlény, illetve a persona, mint az „az ember jogi szerepe”, jogi státusa, funkciója, amik bizonyos szerepekhez, élethelyzetekhez kötődnek. Tehát a „persona” és a „homo” fogalma ugyanazon konkrét valóság, nevezetesen az „ember”, két különböző aspektusa volt. A „persona” kifejezés alkalmas arra, hogy leírja az ember jogi helyzetét az közösségben, azaz nem egyénként, érző lényként, tehát például nem anyaként, hanem hatalom alatt (manus) álló nőként, azaz társadalmi kontextusban, abban a státuszban, amelyhez tartozik. Sokkal képlékenyebb, előnyösebb, mint a „homo” kifejezés, amely az embert elvontabb, általánosabb, ugyanakkor személyesebb minőségében mutatja.
A „persona” kifejezésnek van egy variálható tartalma, szemben a „homo” kifejezéssel. A Iusztinianosz-féle kodifikációban már a „persona” és a „homo” ugyanazon identitás két oldala maradt, mintha felcserélhetők lennének egymással, ami egyben mutatja is a kalsszikus római jogtól való óvatos eltávolodást. Mindegyikük számára elég, ha Gaius egyik epigráfiáját idézzük fel: valóban, a személyek jogát (iure personarum) illetően a legfőbb megkülönböztetés az, hogy minden ember (omnes homines) szabad vagy rabszolga. A homines érezhetően nagyobb és általánosabb tartomány.
A „persona” fogalma a személyt nem veszi ki a hétköznapi környezetéből, mint a „homo” fogalom. A jog nem egyénre (persona) szabott, hanem általánosan érvényes, véli Ulpianus. Hasonlóképpen a persona az individuummal egyenértékű abban a töredékben, amelyben kifejti, hogy aki (persona) megesküdött valaminek a felajánlására, az köteles ezt megtenni, mert az eskü az esküt tevő személyt (homo) köti, nem pedig az ígért dolgot. Vagy Cicero: Ó, halhatatlan istenek! Mily nagyszerű dolog egy fejedelem személyét (persona) védelmezni a köztársaságban! Akinek nemcsak a polgárok elméjét, hanem szemét is szolgálnia kell.
Összefoglalva, a római jogban a persona („személy”) az emberi lényre (szabad vagy rabszolga) vonatkozott, de elsősorban a jogi szerepének, státuszának a kifejezése volt, míg a hominem (ember, emberi lény) általában a fizikai személyre vonatkozott, biologikumra, érzelmi képességre, ugyanakkor a jog számára elvont és megfoghatatlan, egyfajta „szappanozott persona”. Az ad hominem kifejezésben maradt meg az első jelentése, amelyben az érvelés személyre és nem a státuszára irányul, római nyelven fogalmazva. Minden jogi formulában a persona szerepel, illetve amikor valamilyen konkrét élethelyzethez köthető, vagy azonosítható, elkülöníthető: aliqua persona – valamely személy, incusata persona – vádlott, stb.
Státuszok
A jogképesség szorosan kapcsolódott a státuszhoz (szabadság, állampolgárság, családi helyzet), amint azt többször említettük, igazából ez volt az egész gerince.
1) Status libertatis. Ez adja az alaphangot az egyén a társadalom életében való részvételéhez. Ezen túl jelzi a személy helyzetét az emberek közösségében. Ez minden további képességhez szükséges volt, rabszolgák esetén hiányzott, ami azt jelentette, hogy ezzel el is dőlt a jogi helyzetük. Bármelyik szabad embert megillette legalább a ius peregrini, ha történetesen nem rendelkezett polgárjoggal. Lehetett szabadnak születni és lehetett szabaddá válni. A szabadon születettek (ingenui), és a felszabadítottak (liberti) nem egészen ugyanaz a kategória, egy libertinus örökbefogadás útján sem válhatott ingenuus-szá (ingenua nn). Már a libertini fiai ingenui lehettek, és természetesen számtalan más részletkérdést kellett tisztázni, amit a megfelelő testület (iudicium ingenuitatis) tárgyalt. Váltig kérdés volt pl. a baráti népek szabad polgárainak jogállása. A szabadság elveszthető volt: a fogságba esett hadifoglyok rabszolgákká váltak, és ez a szabály mind Róma ellenségeire, mind magukra a rómaiakra vonatkozott. Viszont a római polgárok, Itáliába való visszatérésük esetén, visszanyerték szabadságukat és polgárjogukat.
A rabszolgák természetesen megszabadulhattak rabságukból. A leggyakoribb eljárás az un. manumisszió, azaz a gazda által a szolgának adott szabadságadás. Voltak állami rabszolgák is. Felszabadulásukra tbb lehetőség nyílott. A felszabadított rabszolgák általában megkapták a római polgárságot is, így jogképessé váltak. Az ingenuus-okhoz képest azonban alacsonyabb társadalmi megbecsülésben részesültek, ami kizárta őket bizonyos tevékenységekből, és bizonyos jogaikat továbbra is egykori uruk felügyelete alatt gyakorolhatták.
2) Status civitatis. Minden szabad embernek volt saját állampolgársága, de csak a római állampolgárság biztosított teljes jogképességet. A status civitatis természetesen a status libertatis meglétét feltételezte. Születési jogon, honosítással vagy felszabadulással lehetett a római polgárjogot megkapni. Katonák szolgálati idejük letöltése után római polgárokká váltak, a birodalomnak, katonaságnak tett szolgálatokért is meg lehetett kapni, illetve meg is lehetett vásárolni. Római polgárok voltak azok, akiknek apja római polgár volt (feltéve, hogy törvényes házasságban születtek), valamint azok, akik házasságon kívül (iustae nuptiae) kívül születtek, de anyjuk római polgár volt. Elvesztették állampolgárságukat azok, akiket rabszolgasorba vetettek, valamint azok, akiket száműzetésre ítéltek.
3) Status familiae római polgárnak a családon belüli helyzetét jelzi. Ez csak saját jogú (sui iuris) személyek esetében volt érvényes. A családfő hatalma alá tartoztak a gyermekek és a családhoz tartozó nők (filii, manu), akik ha saját jogúak is voltak, családi hatalommal nem rendelkeztek. A civil jog szerinti rokonság csak a férfi ágon létezett (agnaticius).
A pater familias volt az egyetlen, aki teljes jogú volt a családon belül: vagyoni jogokkal rendelkezett, kereskedhetett, üzleti és végrendeleti tevékenységeket folytathatott (aktív és passzív testamentifactio), valamint peres jogokkal is rendelkezett. Uralkodói hatalommal (a rabszolgák felett) és családi hatalommal (patria potestas, manus, mancipium) rendelkezett, amelyek élet-halál jogot biztosítottak neki alattvalói felett (beleértve azt a jogot is, hogy eladja vagy elhagyja őket), és ezek a hatalmak csak a császárság idején enyhültek. A pater nem volt felelős alattvalói jogsértéseiért, kivéve egy-két esetet (pl. adomány elfogadása). A patria potestas hatálya alá tartozókat filii familias-nak nevezték: ezek a pater familias leszármazottai voltak születés vagy örökbefogadás/arrogáció (a császári korszaktól kezdve császári rescriptummal is) útján.
A pater familias jogi fogalma nem triviális vagy hétköznapi körülményekre utal (házasnak lenni, gyermekekkel rendelkezni), hanem más jogi fogalmakra, mint a potestas és a dominium: a pater az a személy, akit a város megbízott a hatalom gyakorlásával a családban, és ez a hatalomgyakorlás társadalmi funkció (a város az apát teszi megbízottjává a családon belül, hogy biztosítsa annak fennmaradását, mivel a családok fennmaradása a város fennmaradásától függ), amely jogilag bizonyos számú jogban és kötelezettségben (sacra) tükröződik.
Korlátozások
A szakirodalomban leggyakrabban a következő életkorokat emlegetik: 7 éves korig gyermeknek számítanak (infantes), az követően a nők 12 éves korukig, a férfiak 14 éves korukig az éretlenek (impuberes) kategóriába tartoztak, aztán a 25 év alatti gyermekébe (puberes minores XXV annis). Ezek szorosan kapcsolódtak a cselekvőképességhez, bár, mint említettük, ilyen fogalom nem létezett. Saját jogon egy férfi a 25. életévének betöltése után üzletelhetett, és szabadult fel a paterfamilias hatalma alól.
A ma gyakran használt „cselekvőképesség” fogalma csak a XIX. század első felében alakult ki, a „jogképesség” kifejezést 1803-ban használták először. Szóval még odébb vannak. Amit a modernek cselekvőképességnek neveznek (a tanúsított magatartás jogi relevanciájának mérlegelése), annak kezdetét a rómaiak a pubertáskor eléréséhez kötötték, aki addig a korig egy gondnok (szülő, gyám) felügyelete alá tartozott. Természetesen voltak életkori, családjogi korlátozások, fogyatékkal élők számára is több rendelkezés, de ezek önállóan szerepeltek, nem voltak külön ezen a címen összegyűjtve.
A fizikai személy a születés (nem a fogantatás) pillanatától létezik. A magzat nem, de jogai bizonyos esetekben védettnek számítottak, pl. kedvezményezettnek számított öröklési jog esetén, noha a szülő halálakor még nem volt a római jog szerint személy. A jogképességhez szükséges, hogy élve szülessen (az élveszületés kritériumát a jogtudósok különbözőképpen állapították, így voltak sírás-, lélegzés-, pislogáspártiak), és hogy ne legyen contra forma humani generis (legyen emberi formája, mondjuk így, ellenkező esetben a paterfamilias joga, sőt, bizonyos értelmezésben kötelessége volt kitenni, ius exponendi). Az apának törvényesnek kellet elismernie, de az ismert felemelés szertartásának (tollere liberos) nem volt jogi következménye. Az ember létezése a halállal megszűnik, ami a római jog szerint természetesen egy jogi esemény. A jog, jellegénél fogva, természetesen ennél tovább nem mehetett.
A magzatot nem tekintették önálló individuumnak: ő az, aki in utero est, az, aki csak egy része az anyjának (pars viscerum mulieris). A megszületés reménye miatt azonban, amikor érdeke (commoditas) úgy kívánta, kezelhették úgy, mintha már megszületett volna. Viszont bizonyos esetekben a hozzá kapcsolódó jogok nem voltak érvényesíthetőek. „Aki születendő (nasciturus), azt már megszületettnek tekintik, valahányszor a haszna forog kockán.”
Egyetlen folyamatra, a büntetőeljárásokra figyelve, három fontos életkort tartottak számon, és mindjárt látjuk is, hogy ezek inkább elvek, szándékok, mint olyan szigorú törvények, amiket minden ügyben figyelembe vettek: 14 év, 20 év és 25 év. Egyben az eljárások során emlegetett bizonytalanságok azt is mutatják, hogy a római jog sem úgy működött, mint egy precíz gépezet, nyilvánvaló, hogy „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.”
A római büntetőeljárásban a kínzás mindennapos volt. Akárcsak a halálos ítéletek meghozatala, a kivégzések. Ezek többnyire rabszolgákat érintettek, a szabadok esetén más volt a helyzet, de a források szerint esetükben sem volt egységes és következetes magatartás. A köztársasági időben tilos volt ugyan a szabad emberek kínzása, ennek betartása viszont nem volt egyértelmű. Ráadásul a Severus-dinasztia idején ismét engedélyezték a szabad emberek kínzását, mint jogi intézkedést, még akkor is, ha tanúként vallottak.
Volt némi életkori megkülönböztetés e tekintetben. „De vajon csak a büntetésben kíméljük a fiatalkorút, vagy a kihallgatás során is? Jobb, ha a fiatalkorút nem kérdezik ki, egyébként ezt általában a gyakorlatban is betartják, így a fiatalkorúakat nem kínozzák. Általában csak megijesztik egy bottal, hogy megverik őket.” Ulpianus
A klasszikus és posztklasszikus jogi források megemlítik a 14 év alatti személyek kínzással történő kihallgatásának általános tilalmát a büntetőperekben. Antoninus Pius császár uralkodása alatt a 14 év alatti tanúk kínzással történő kihallgatása kifejezetten tilos volt. Azonban a következő szakasz arról szól, hogy felségsértési ügyekben (maiestatis crimine) kivétel nélkül minden tanút kínzásnak kellett alávetni.
Vádlók bármelyik római polgár lehetett, ezt életkorilag összekötötték a bíróságok előtti megjelenés általános jogával (ius accusandi, ius postulandi). Ez a jog a klasszikus jogban a 17. életév betöltésével, míg a iusztiniánoszi jogban a 18. életév betöltésének kezdetével jött létre. A 14 éves korhatár a tanúkra vonatkozott. A köztársasági periódus alatt e kor alatti személyeket is ki lehetett hallgatni ebben a minőségben, míg a principátus alatt már tartózkodtak ettől.
Substantia – szubstancia
Latinul a sub- előtag gyakorlatilag ugyanazt jelenti mint a hypo-, tehát alól, alá-, alatt (szubdukció, szubklinikus). A stantia pedig határozói igenév, a gyök ugyanaz, mint az „állni” esetén (stare, jelenidejű melléknévi igenév a stans). Viszont egy előtag hozzáadásával teljesen új értelmet kap az ige, néha eredeti jelentése teljesen eltűnik (pl. instantia – nyakon ülés [:)Finály], circumstantia – körülmény, distantia – távolság). A stantia a hétköznapi latin stare igéből származtatott jelentése hely, lakhely. A substantia morfológiája tehát úgy néz ki, hogy „valami alatt állni, lenni, lakni”, de ez nem az összevont szó jelentése, hanem alkotó részeinek egyszerű összeragasztása.
Összetett szóként más jelentést kapott, és először Finály meghatározásait idézzük, aki önmagához képest elég visszafogott a fogalmat illetően. Elsődleges, és hangsúlyozzuk, hogy magának az összetett szónak elsődleges jelentése: valóságban létező tárgy, anyag, állomány, étel, táplálék, vagyon, érték. Tehát a hypostasis és a substantia valójában ugyanazt jelentik, ha az alkotó szavak elsődleges jelentését egyszerűen összeragasztjuk. De ha a szavak új jelentéseit nézzük, azok már nem egyeznek. Rájuk sem ismernének az eredeti részek.
Ismerjük mi is a problémát, nem kell az ókorba menjünk: igekötővel ellátva változik az ige vagy az igenév jelentése, néha kevesebbet, máskor teljesen módosul az eredeti jelentés (pl. helytáll, nekiesik, lemond, kifog). Az igekötőként is használt határozószavak, az igével egybeírva, gyakran elveszítik határozószóként hordozott direkt jelentésüket, (alárendelt, fönnmarad, leszokott, fennjár). Ha a határozószó önálló jelentését hozzácsapjuk az igéhez, nem az jön ki belőle, mint amikor összeolvad vele, amikor a nyelv eszközként használ két egyszerű jelentést, hogy egy elvontabb tartalmat általuk kifejezzen.
Latinok és görögök az első egyetemes zsinatok idején rendszerint szóképek okán vitáztak és nem a szavak jelentései miatt, ráadásul a görög szó időközben egészen más rangot kapott, filozófiai szakkifejezés lett, ami többrendbeli problémát hozott. A substantia pedig a római jogból érkezett, és talán a skolasztika korában sikerült jogi gyökereitől megszabadulnia.
Jelentése tehát, mint látni fogjuk: ami a látszat mögött (alatt) van. Éppenséggel a hypostasis ellentéte, holott alkotó szavaik szerint ikertestvérek.
Substantia kifejezés származása
A görög prosopon – arc, képmás – színházi, a hiposztázis filozófiai eredetű, legalábbi tett egy kört arra is. A latin substantia – lényeg viszont a római jogból került a filozófia illetve a teológia nyelvezetébe. Ez esetben nem kell magyarázkodnunk, ugyanis egyértelmű, de legalábbis majdnem, de tényleg szinte :), hogy a jogból származik, ilyen értelmű használata előtt ugyanis nem létezett római bölcselet. Hogy utána, vagy egyáltalán volt-e, az más kérdés. Legismertebb jogi használata az error in substantia a szerződési jog máig ismert.
Kezdjük azzal, hogy az ’error in substantia’ az ’error in corpore’ ellentéte, hiszen ez a szembeállítás éppen jól jön számunkra, amikor az előbbi fő fogalmának a sajátosságát ki szeretnénk domborítani. Egy adásvétel esetén az előbbi arra utal, ami (talán) sem az eladó, sem a vevő számára nem volt érzékelhető, mégis a termék, szolgáltatás minőségét jelentős mértékben befolyásolta. Ebben az esetben, már az adásvételi szerződés megkötése után, lehetett a bíróságon error in substantia címem keresetet benyújtani. Voltak más fogalmak is a nem látható hibák miatti, ahogy ma mondanánk, reklamációra. A római jog különféle kategóriákat használt az adásvételi szerződésben, és ezek közül valamelyikbe mindenképpen be kellett sorolni az adott ügyletet. Legáltalánosabb volt a tárgyra vonatkozó (res corporalis) szerződés, de sok más is létezett (res incorporales, res sperata, sőt: spes), többek között „remény” is, ami nyilván valami remélt dologra, eseményre utalt, aminek a megvalósulásában volt némi rizikó.
Az error in substantia nem triviális dolgokra vonatkozott, tehát nem közönséges rejtett hibákat kívánt orvosolni, arra ott voltak más jogi lehetőségek (dolus – dicta et promissa, actio empti, actio redhibitoria, vagy a szerződésben vállalt pactum displicentiae, stb.), ráadásul eltérő bizonyítási eljárást igényelt. E tekintetben a rómaiak különbséget tettek a substantia és a qualitate vagy causa error között. Pl. olyasmiktől, hogy a szerződés arra a tárgyra vonatkozott-e, amit átadott, átvett (error in corpore), vagy a szerződő fél személyére vonatkozott-e (error in persona). Míg a római jog az egyik fél tévedését tekintette alapesetnek (csalás, átverés, kapzsiság), az error in substantia volt az egyetlen eset, amikor a közös tévedést tekintették kiindulásnak. Mivel ez a fajta tévedés valamilyen módon a tárgy minőségével függött össze, szükségessé vált ennek az esetnek a megkülönböztetése az egyszerű „megfelelőség hiányától”, annál is inkább, mivel a római jogban a „megfelelőség hiánya” alapesetben nem lehetett a tévedés tárgya, mivel a római adásvételi szerződés konszenzusa nem terjedt ki a tárgy minőségére vonatkozó feltételekre, hiszen annak egyértelműnek keleltt lenni mindkét fél számára, komoly technikai vizsgáltra (rétegvastagság-mérő:)) viszont nem volt képesség. Minőségi hibák esetén jogorvoslati lehetőségként, a legsúlyosabb esetekre kínált megoldást. Összegezve tehát, az error in substantia olyan szituációra, tartalomra utalt, amely technikailag nem volt része a konszenzusnak.
A kiindulás tehát a közös error in substantia, és lényeges, hogy maga a fogalom alapesetben nem tartalmaz semmiféle vádat, nem utal emberi mulasztásra, csak magát a kárt ismeri el, ráadásul nem minőségi vagy apró hibára vonatkozik, hanem lényegire és pótolhatatlanra. Ugyanúgy működött akkor is, ha egy gyémántberakásos gyűrűt fillérekért (as-okért) vásárolt valaki… Lényeg, hogy nem vonatkozott egyetlen olyan tulajdonságra sem, amit lehetet ellenőrizni, mérni, és volt egy limit, ami fölött már nem minőségi eltérésről beszéltek, hanem error is substancia-ról. Tehát lineáris jelentése volt, bár ezt jogilag nem lehetett szabályozni, csak a konkrét bírósági eljárásban, de nem szándékos átverésről volt szó, legalábbis maga a jogi fogalom azt nem tartalmazza.
Akkor merül fel, mikor a tárgy alakjában, méretében, stb. teljes konszenzus van, tehát a megállapodás tárgya egyértelmű, kifejezetten meg van jelölve, mindkét fél pontosan ugyanazt az egyedi dolgot érti alatta. Más szóval, teljes „konszenzus van a testben”. Leggyakrabban használt példa, a réz karikagyűrű, amiről azt állították, hogy aranyból van, és tekintsünk el minden technikai kérdéstől. Mindkét fél úgy tudja, hogy arany. Annyit is kértek, fizettek érte. Hivatalos helyről lett vásárolva. Nem volt lehetőség kipróbálni. Nem volt kötelessége a vevőnek ellenőrizni. Mert minden adásvételi szerződésnek, valamint minden más ügyletnek, amelyben kétoldalú kötelezettségek keletkeznek, az a lényege, hogy a felek nem egyszerűen kötelesek teljesíteni azt, amit ténylegesen ígértek, hanem kötelesek, hogy az ember és ember közötti kölcsönös kapcsolatokban a jóhiszeműség és becsületesség követelményeinek megfelelően járjanak el.
A jogi aktusok nagy többségében (traditio, átadás, zálogjog, depositum, stb.) az error in substantia nem befolyásolta az aktus jogi érvényességét. Falsa causa non nocet. Az error in substantia nem hiúsítja meg az egész ügyletet, hanem azt jelenti, hogy az ügyletet a bona fides alapján kötettett, érvényes, de a lényegi hiba nem erkölcsi jellegű, aminek jogi következményei vannak, hiszen nem ilyen módon merül fel a kérdés, hanem elsősorban anyagi jellegű, aminek polgárjogi következményei vannak. A különbségnek olyannak kell lennie, amely a vásárlástól eltéríthette volna a vásárlót.
A subtantia – szubsztancia legelterjedtebb fordítása a „lényeg”. A Szentháromság személyeire vonatkozóan, ismereteink szerint, először Tertullianus használta az említett, azóta is érvényben levő formulában. Tertullianus idejében sem a persona, sem a substantia nem azt jelentette, amit ma alattuk általában értünk, ugyanakkor alkalmas és erőteljes kifejezések voltak, hiszen képzeljük el a „homo” (hominis) fogalmat a persona helyett. Tertullianus szerint tehát a három személy (tres personae) között nincs elkülönülés (separatio), noha az isteni ökonómia miatt egyértelmű különbség (distictio) van közöttük, és a három személy egy lényegből (una substantia) áll.