(vázlat)
Három stáció, három fokozat: kegyelem, próba/megkísértés, ítélet.
Első a kegyelem, melyben Othello mindent megkap, mintha azért lett volna annyi szenvedés, oly sok hányattatás, hogy elnyerje az uralkodói méltóságot és Desdemona szerelmét. Az biztos, ha értelmet nem is kaptak keserves hányattatásai, de koronát igen. Bután, vagy értelmesen, öntudatosan jut céljához a történelem? Felejtsük el a múltat, melyben annyi a köd és kérdés, íme itt a jelen, annak sem lebecsülendő a jelentése!
A Ciprus szigetére „hozott anyag”, a gonosz, mint személy és – mint látni fogjuk – potenciális bűn, csak megerősít abban, hogy Shakespeare eredeti szándékát az „unde malum faciamus” kérdésben megválaszolásában keressük. Látszólag a megoldást Jago személye, az abszolút gonoszság megtestesülése hordozza, ám ez csak részben igaz, hiszen mesterkedései teljességgel eredménytelenek lennének, hogyha a feltételek nem lennének eleve adottak. Ezek pedig a hibátlannak tűnő érintettek. Nincs csak egy tökéletes szereplő sem, valamennyiük végzetes hibával él együtt, s legtöbb esetben gazdáik vesztét, tragédiáját okozzák. Lássuk csak őket, röviden:
Kiderül, hogy mégiscsak varázslattal kerítette hatalmába Othello a nőt, de ezt már csak akkor vallja be, mikor minden összetört, és már nem számít becsület, vitézség. Továbbá, figyeljük csak e rövid megnyilatkozást, még a mézes órák idejéből:
„Jöjj Desdemona – mondja Othello – egy órám maradt veled csupán a szerelemre és a készületre.” Mintha csak eszköznek használná saját dicsőségének hírnevének továbbépítésére, mintha kihasználná az asszony üdeségét, szépségét és fiatalságát, hogy hanyatló erejének bizonyságát adja. Az élet drámáit azonban nem ilyen szimpla ellentmondások hordozzák, és ezzel a drámaíró is tisztában van. Felgyűlt a fájdalom, eltekinthetünk az októl, és ebből fakad az indulat, hogy dacból, további „sebgyűjtésből” kínozza a környezetét és közvetve saját magát is, amikor már semmi nem számít, csakhogy megbosszúlja azokat a sérelmeket, amiket korábban elszenvedett. Már az sem számít, hogy kitől kapta, vagy milyen okból, milyen feltételekkel, mik voltak az előzmények, csak a pusztítás szándéka vezérli. Nem azért, mert velejéig gonosz, hanem megsebződött, és az eleve hordozott emberi esendőség, ami alapesetben kezelhető mértékben van jelen, elárasztja a teljes életet. Már „nem érdekli se Isten, se ember”, jellemzi az ismert mondás is ezt az érzelmi állapotot.
Hallgassuk csak a „párbeszédet” közte és megvádolt asszonya között!
Én lelkében láttam csak az arcát – mondja Desdemona – és lelkemet és sorsomat, a hőshöz és diadalmas híréhez kötöttem. Nem egy személyhez, hanem a hőshöz! Nem tűnik teljesen tisztának Desdemona érzelme se Othello iránt, amit jól példáz a következő szövegrész: „amit ígérek az utolsó pontig beváltom. Nem lesz nyugta az uramnak. Elverem álmát, úgy töröm kezessé. S duruzsolok, amíg csak tűri. Ágya iskola lesz, asztala gyóntató szék.”- mondja Cassionak. És Othello ezt érzi, és ez táplálja pusztító haragját. Shakespeare jó emberimerettel rendelkezett. A megvetett, de „ez az alak még valamire még jó lesz” hozzáállás a másik oldalon mély sebet hagy. Talán a legmélyebbet, ami létezhet. Méghozzá olyan, ami nem csendes visszavonulásra ösztönzi az érintettet, hanem rombolásra.
Emilia elhallgatja, hogy tud a Desdmona által elveszített és a Jagonak átadott kendőről, és ezzel Desdemona számára végzetes hibát követ el.
Nincsen csak egy igaz sem, mindannyian fertőzöttek.
A minden pillanatba átélhető törést teszi az öröklődő eredeti bűn keresztén tanítás helyébe. A kígyó, nos, ő ma is beszél.
Állandóan, folytonosan kizökkenő idő. Beszennyeztük a boldogság ígéretét, az idilli szigetet. Távol a bölcs herceg udvarától, fennhatóságától, aki kegyes malaszttal vigasztalja övéit, (pl. Brabantiot) elszabadul a gonoszság tomboló démona. Közelében mintha más hangnemben beszélnének az emberek, udvarában áll a levegő, sisteregve szabadul ki a lefojtott indulat, mégsem árt, ámde lehetetlen ezt az állapotot konzerválni. Ezért a dráma egy mesterséges szigetre „exportálódik”, ahol igazi örömteli élet is lehetne, ahol semmi más, csak az emberi természet „importált”, gonosz idegen. Elhárul az oszmán támadás, a „külső”, erőszakos beavatkozás, mely esetleg alibiként szolgálhatott volna a történtek értelmezéséhez, magyarázatához, mármint az „elhárító mechanizmus” életbe léptetéséhez. A veszély nem kívülről jön, bennünk van.
Ciprus a boldogság szigete. Az új Jeruzsálem, ahová megérkezik a látszólag szelíd, báránylelkű Othello dacolva az elemekkel a háborgó tenger vad hullámaival. Úgy tűnik minden békés és nyugodt, van a világon egy olyan hely, ahol biztonság várja az érkezőket. A viharos tengerről érkezik, lecsendesült, elnémult a hullámverés, és ím ott van a vágyott, túlsó parton.
A jó herceg elküldi az ő teljhatalmú megbízottját a szigetre, ahol az ő szolgái, (tanítványai), aljas módon gyötrik, mocskolják egymást. Van Péter, és ott van közöttük Júdás, bűnbánó Magdolna és mások. Szomorú, hogy ez a világ forog saját fekete levében, s éppen erényekkel nem lehet megváltani. Desdemonát éppen saját erényei vesztik el, hát miben lehet még bízni? Kizökkent az idő!
A dráma nyitójelenete a mennyei előcsarnokot, de úgy is mondhatnánk a poklok poklát mutatja. Azt a helyett, ahol a mennyei tisztaság és a pokoli aljasság összeér. Az események irányítója maga Jago, a többiek valamennyien csak eszközök. Már az első mondatokból kiderült, hogy Jago tudja, ismeri az igazságot, ő a fénythozó, a kíméletlen fajtából, aki mögött a szellem frissessége és lendülete áll, természetesen mindez az utak változóvá tétele, a szálak kiismerhetetlen összebogzása céljából. Nincs benne érdeke, és ez teszi félelmetessé, bár az elszórt ürügyek azért megtalálhatók, hogy a „tényekre” építhessen. Ő a tudás kamarása, titkos tanácsosa, és mindenki úgy számolhat vele, mindenki előtt úgy jelenik meg, mint beavatott, az egyedüli üdvözítő lehetőség a boldogsághoz való hozzáférésre.
Othello a megvetett, a kitaszított, mint aki elől orcánkat elfordítjuk, utált volt és nem gondoltunk vele. Brabantio, Desdemona apja a törvény őre, aki minden jottát és pontocskát szeretne betölteni, s végül belehal bánatába. A herceg hívására azonnal útnak indul, nem tétovázik, ő a törvény embere és a véré, mely szerinte nem válhat vízzé. Pogánynak nincs mit keresnie a kiválasztottak között. Desdemona elcsábítása sokak szemében csoda, melyre mint ezt Brabantio megfogalmazza, Othello csak ördögi praktikákkal lehetett képes. Ez a jelenet az írástudók vádaskodásával áll párhuzamban, akik Jézust Belzebubbal való összejátszással vádolják, azt állítván, hogy az ördögök fejedelmével áll kapcsolatban. Ezért képes csodákat tenni. Következik a bizonyítás, s mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a mór elsöprő győzelmet aratott vádlói fölött. Bírja a herceg, valamint a tanácstagok bizalmát, álmai asszonyát, hatalmas hadsereg fölött rendelkezik, szóval sokat veszíthet. A kegyelmes ítéletben mindent megkapott.
Második stáció, a próba/kísértés, avagy a gonosz titka. Kezdetben úgy tűnik, a tét a szerelmesek igazi érzelmeinek próbára tétele, de titkok-titka: minden érték eltörik, az idő kizökken. Nem tudom Jago jellemzését kiiktatni. Senki nem tud ellene védekezni, de az igazán nagy kérdés a mesterkedéseinek titka: kívülről is, belülről is hat. Alakjában Lucifer hatalmi versengések miatti letaszíttatásának legendáját dolgozza fel, melynek ugyan konkrét szószerinti bibliai alapja nincs, de a Jelenések könyvének nyelvi és formai világa közel áll hozzá. Már itt, az első jelenetben előkészül Jago, hogy Istennek illúziói se legyenek teremtményeit, keblén melengetett kozmoszát illetően, amikor a megszemélyesített gonosz „barátai”, tanítványai között megjelenik. Júdásról, az egyik közeli munkatársról van szó, aki Mesterét csókkal készül elárulni. Emberünk is ura közelében akar maradni, hogy így hathatósabban tudjon ártani. „Van viszont ki szolgaköntöst, szolgaarcot ölt, de szívét önmagának őrzi meg”- mondja, majd, a gyengébbek kedvéért „kitárja szívét”: „Én gyűlölöm a mórt, az ok rá itt van a szívemben.” „Ha fel tudod szarvazni – mondja Rodrigonak -, az neked gyönyör lesz, nekem meg mulatság.” Semmi több, csak szórakozás, mert zavaró minden egész, ami nem más, mint a szeretet.
A tudat tudatos visszatartása, melyről néhány sorral odébb így szól: „ha a mór volnék, nem vágynék Jago lenni”- kifejezve azt, hogy tudja mi a jó, de tudatosan ellene mond. Szabad az ember arra is, hogy visszatartsa a szívét, elzárja és megtartóztassa értelmét. Szabad a tudatos és következetes ellentmondásra. Nincs más bűn ezen kívül, mondta már Abaelardus. A színlelés – úgy tűnik – hathatós védekezés. Védelmet nyújt minden kiszolgáltatottság ellen. Néha kárát vallom, hogy nem vagyok gonosz – mondja Jago.
Végül is győzedelmeskedik, mindent tönkre tesz, amihez hozzányúl, tervei mind sikeresek, nem rajta múlik, hogy felfedik mesterkedéseit. Eldöntöttem, hogy gazember leszek – mondja III. Richárd. Jago teret ad árnyékszemélyiségének, sötét énjének és abban éli magát, mondaná a lélektan Igaza van abban, hogy a gonosz elsősorban nem elvont okoskodás, annak szíve van, érez, tervez, hogy csak néhány tulajdonságát említsük, kissé eufemizált formában.
Mint említettük, „tényekre” épít, hogy hihető legyen. Ezek nem feltétlenül materiális formában találhatók, hanem: kisebbrendűségi komplexus, féltékenység, bírvágy, szexualitás, stb. Támadása láthatólag a legerélyesebb pontján éri Desdemónát, a hűségén, de jól látja, hogy az önmagában közömbös dolog. Pozitívummá az elismerésben lesz, s itt végtelen lehetőségek nyílnak a mesterkedésre. Ha ragaszkodik valakihez, el kell szakadjon másoktól. S ha elhagyott másokat, miért éppen hozzád lenne hűséges – érvel gazdájának. Támadásának célpontja, Othello kisebbrendűségi komplexusán keresztül a fennálló rend. Othello szívét végül a tárgyi bizonyíték megejti, mely elkendőzi az igazságot. A tárgyakból sosem tudjuk meg az igazságot. Ez a kendő maga az élet. Ahogy tárgyiasul, ahogy darabjaiban szemünk előtt van, de „varázslatát” nem ismerjük. Az igazság azonban a tényeknél sokkal több. Valakinek teljes bizonyossága van arról, hogy mi történik a világszínpadon. Jobban informált mint felettesei. Döbbenetes tud lenni. Bebizonyította már annyi véres esemény, valakiknek a komfortos, saját igazsága.
Mindenki más öntudatlan résztvevője a színjátéknak, csak ő éli át hitelesen a szerepét. A végtelent negativitást. Ennek ellenére nem ő a főszereplő. Nála van ugyan az egyoldalú kezdeményezés, s hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ő irányítja a dolgok menetét, de mégsem. A lélek örök személyes pokoli mélyét ugyan ő, mint a pokol teológusa képviseli, amelytől csak a teofánia menthet meg, a reveláció, a megnyilatkozás. „Jago saját benső világának legelrejtettebb folyosóin és legtitokzatosabb zugaiban is mindig világosságban jár. Gondolatszövevénye nem sötét labirintus, inkább vakító fényárnyban úszó alépítmény rendszer. Érzelemvilága nem csatatér, hanem gondolatok és indulatok felvonultatására szolgáló hadiút. Egyetlen valakihez, önmagához mindig őszinte. Sátán a sátánnal meg nem hasonlik, különben hogyan állhatna meg az ő országa.” Önmarcangolást egyetlen rezdülése sem mutat, vitái Istennel és önmagával nincsenek. Jago lelkiismerete nincs elfojtva, egyszerűen nem létezik. Úgy tűnik csak egyet ismer, saját cselekvésének költészetét és hadjáratát, mint az ármány Napóleonja aki előtt magától értetődően nincs akadály. Új ötletei a legsúlyosabb következmények kialakulásával együtt úgy születnek meg, mint ahogy a bimbóból kifeslik a virág vagy az ihletés perceiben születik a műalkotás. S hogy mindeddig megállt, sőt becsületesség és barátság látszatát hordozza, az az ő jellemének félelmetessége. El tudja hitetni időben is, intenzitásban is az emberekkel azt, hogy rábízhatják magukat és akkor egyik pillanatról a másikra elszabadul a valóságos pokol. Meggyanúsítja feleségét azért, hogy erőt gyűjtsön a gyűlölethez, hogy valamiképpen meg ne lankadjon. Gyűlöletének eredőjét, forrását magán kívül helyezi, azért ha elakad a sajátja legyen onnan merítsen. Ötletei, félmondatai, visszakozásai oly sejtetései nem hollószárnyakon lebegnek, soha nem viharmadárként süvítenek, a baljóslatú suhogás távol áll tőlük. Igazi hazárdjátékos, kitűnő fegyelemmel összpontosít. Kivitelezésre a játékban nem ismer tréfát. Nincs konkrét célja, nem az eredmény a fontos. Elsősorban személyes erők levezetésére és nem konkrét elérésre való, de ezek az erők a halálthozó eredmények innen meg nem nyugszanak és ki nem elégülnek. Felhasználja a sorsszerűséget és alkalmazza a tervszerűséget. Kiválasztja a lét legkritikusabb pontját a kisebbrendűségi komplexust, amely a mór Othello lelkében vajúdik és azt játssza ki megtetézve Desdemona hűtlenségét. Nincs más célja minthogy jól összekuszálja a szálakat összebogozza lehetetlenül az érzelmeket eldobjon, felemeljen, kitüntessen.
Nem az vagyok, ami – néha kárát vallom, hogy nem vagyok gonosz. Én gyűlölöm a mórt – az ok rá itt van a szívemben.
Meglepő mennyire primitív gondolkodása a nőiségről, asszonyságról úgy egyáltalán. Amikor Desdemonával és Emilával beszél, tulajdonságokat és hozzájuk kapcsolódó alkatot sorol fel, olyan primitív társításokat tud végrehajtani. Mintha a kezdeti fázisban Desdemonát is bujaságra akarná csábítani, biztatni. Tárgyak kellenek neki. Antisákrámentum, ami – hogy hazugsága le ne lepleződjék – valamelyest igazságmorzsákat tartalmazzon. Amikor Cassio és Desdemona társaságában észreveszi, hogy Cassio bókol úrnőjének, rögtön összedörzsöli tenyerét. Valami történt, nincs más tennivaló, mint ezt kell kijátszani, felnagyítani. „Már itt a bűn, csak rajta lepel, valódi arcát a tett tárja fel”. „Én is szeretem ezt a nőt. Nem csak kéjvágyból, hanem hogy bosszút tudjak állni férjén.”
Magatartása a tudás bizonyossága. Míg az esendő figurák, szereplők bizonyossága hivésen alapul. Desdemona hisz Othellonak, ő meg fenntartások nélkül, vakon Jagonak. Egyedül utóbbi az, aki tudja a dolgokat, akinek biztos ismeretei vannak.
Van egy látszólag érthetetlen jelenet, amikor már félig ittasan ott vannak a ciprusi kocsmában Cassio és Jago egymást túllicitálva utalják be magukat az üdvösségre. Cassio mondja a ki a verdiktet: egy hadnagynak mégis csak több joga van az üdvösségre, mint egy zászlósnak, és egy hadnagy előbb fog oda bekerülni. Ez nem akadályozza meg a segédtisztet, hogy saját magát is be ne sorolja az üdvözülők táborába – olcsó kegyelem. Vannak ugyanis, akik elkárhoznak, hangzott a megfogalmazás, amellyel mindenki egyetértett.
A borozás közben idézi fel a lezajlott vitájuk tanítványok rangvitáját. Ki a legnagyobb közöttük. Cassio ezt mondja: remélem, hogy üdvözülök. Magam is hadnagy úr- válaszolj Jago, – de szíves engedelmeddel először jövök én. Egy hadnagy előbb üdvözül, mint egy zászlós. És amint érzékeinek épségét próbálgatja Cassio, jobb és balkezét mutatja fel. Balján(?), mint a keresztrefeszített esetén: Jago.
Az ördög külső és belső jegyei. (Az „ördög” itt, és végig a darabban, tetszőleges kísértéssel behelyettesíthető).
„A nőszemélynek táplálékra van szüksége és mi passziója van abban, ha a gyönyörben már ellanyhult a vér. Akkor a személyes kedvességre, az évek összhangjára, kellemre és szépségre van szükség, hogy újra fellobbanjon és jóllakottság friss vágyakhoz kapjon. Maga a természet tanítja ki és kényszeríti, hogy mást válasszon.” Az általánosításban lappangó gonoszság. Elvetemültnek lát mindenkit, mert ő maga csak így tud nézni. Ilyennek látja a nőket, mind csapodároknak, kielégíthetetleneknek. Ilyennek Desdemonát, Othellot és Cassiot is. Ez utóbbiról így nyilatkozik: „lelkiismerete csak annyira terjed, hogy az emberséges és csiszoltabb látszatok formáit ölti fel, hogy annál jobban kielégíthesse féktelen vágyait. Olyan szeme van, hogy előnyöket présel és hamisít ott is, ahol semmiféle valódi előny nem kínálkozik.” „Ördögi fickó”. Ezzel mintha tükörbe nézett volna, saját magát jellemezte. Othello drámája éppen az, hogy tisztának lát mindent, elsősorban Desdemonát, Ciprus szigetét, a rajta lakókat, akikről röviddel megérkezése után így nyilatkozik: szerettek engem itt, szeretni fognak téged (Desdemonát) is.
Közben Jago azzal nyeri meg Rodrigot tervének, hogy neki ígéri Desdemonát, vagyis azzal biztatja, hogy hamarosan az övé lehet a nő. Nincs szó érzelmekről, csak a testi egyesülés ígéretéről. Mindezekről úgy számol be Rodrigonak, hogy ez nem veszi észre: nem érte folyik a küzdelem.
Semmi bizonyítéka nincs feleségének hűtlenségéről, mégis egyre hergeli ezzel magát. Emília mintha tett volna célzást arra, hogy kapcsolatuk gyakorlatilag végetért. Így még érzelmi szálak sem kötik asszonyához, aki tervei között megint csak ürügy. „Már itt a bűn csak rajta a lepel. Valódi arcát a tett tárja fel.” Az éjszakai őrségen Cassioval beszélget. Desdemona szexuális tulajdonságaira tesz célzásokat, amikre Cassio nem vevő. Róla ezek visszapattannak. És ekkor taktikát változtat. „Ha bátor álmom mind valóra váll, röpíti gályám a szél és az ár.”
Amikor Cassio félmámorosan magába hull, minekutána Montanot megsebezte, mellé térdel Jago és a lelkigondozó szerepét veszi fel. Meglehetős cinizmussal végzi szolgálatát, s meg is jegyzi az aggályoskodó hadnagynak: „nagyon szigorú csősze vagy az erkölcsnek Cassio”. És „ki mondja még hogy gazfickó vagyok? Becsületes és nyílt tanácsot adtam”. Úgy érzi, hogy nemcsak az ágyékoknak szándékait ismeri, hanem tudja mi lakozik az emberek lelkében is. „Pogánnyá lenne érte a mór, ha akarnám. Megtagadná a megváltás jelét.” „mikor a legfeketébb bűnére tőr a sátán, akkor vág olyan angyali pofát, mint én most”. Cassio ügye már sínen van, minden szépen alakul, amikor eszébe jut Jago tanácsa és ügyét sürgetés céljából Desdemonához kívánja terjeszteni.
Tudod uram, szeretlek – mondta Péter, miután Jézust megtagadta, és Júdás csókkal árulta el őt. Most Jago ugyanezt mondja Cassionak, majd urának. Ami itt Othello körül lezajlik, az hétköznapi események színrevitele, egy ember próbatétele. Ez a tapasztalat mindennapos, s ebből indul a gyötrő kérdés: honnan és hogyan a gonosz? Ténykedését látjuk, de miért tehet minden szépet tönkre?
Harmadik stáció, azonosulás a gonosszal.
Desdemona hűségét játssza ki, azt, hogy apja tiltása ellenére ragaszkodott szerelméhez, most ezt az alapjában véve szép tulajdonságát visszájára fordítja. Legyen az erőből vagy erőtlenségből, tisztaságból vagy aljasságból, csak egy fix pont kell, és kizökken az idő. Minduntalan ez történik. Kisebbrendűségi érzés, Napóleon, Hitler, s természetesen Othello. „Elutasítani, annyi rangbeli kérőt, a fajtánkból valót, fehéret ki természettől hozzá illenék. Ebből valami romlás szava csap föl.” Zavaros vágyak, visszás hajlamok. A jóság türelmetlen, mert nincs ideje, mert minden perc elvesztegetett lehetőségekkel bír. A gonoszság számit és kivár. Van ideje, mert szemében még az sem érték. A gonddal épített gyanú elvezet a tények küszöbéig. „Kelj, barlangodból, jöjj fekete bosszú!” – mondja Othello. És ezen a ponton már teljesen elsötétült, alakítható lágy masszává vált Jago kezében.
Közjáték: előkerül a Cassio-Bianca viszonyában is a kendő, de ott nincs ereje, nem okoz tragédiát. Miért? Ugyanaz a kendő a féltékenységnek ugyanaz az árnya, és még sem történik semmi. Nem köti őket egymáshoz erős kötelék, szerelem, és akkor még a tényeknek sincs hatásuk. Nincs hűség, nincs fix pont.
Othello kész lenne mindent megbocsátani, ha Jago ismételten fel nem ingerli őt, a bűvös szóval: tény.
Milliókkal történik ez, hogy megcsalja házastársa. Te egy vagy a milliók közül – sugallja – mit háborogsz, mások is jártak már így. Nem vagy különb, úgy elbukhatsz, éppen úgy, mint mások. Nem vagy egyedi, egy nevenincs alak vagy, egy a tömegből.
„Bizonytalanságban élni kétségbeejtő, de tudni, hogy megcsalnak ahhoz képest mégis csak megnyugtató. Megcsalni százat, megcsalatni egytől. Bolond végzet.” Cassio mosolya, Othello őrülete, mert az öröm is fix pont, belső viharokat kavar, irigységhullámokat vet. Othello, bensejében már átváltozott, finomnak, édesnek nevezi Biankát, és bestiának látja már Desdemonáját, arculcsapása már egy magából, társából, a világból, a reményből kizökkent ember képét mutatja. Innen már csak egy lépés a gyilkosság, vagy inkább a világ felszámolása. Az ötlet Jagonál készen, Desdemona megölése már csak alkalom kérdése.
S hogy Jago megszállottsága mennyire ragadós, azt jól példázza az is, hogy amikor visszarendelik Othellot Velencébe, és a vélt szerető Cassio Cipruson maradna, a helyzet nem oldódik meg. Egy utolsó lehetőséget kapnak valamennyien, és elrúgják maguktól. A bosszú folyamata elindult, nincs megállás. Ördöggé válik immár belül is Othello, és magát így jellemzi: „Hozzád nyúlni fél az ördög, oly angyali vagy”. Majd: „Az én szemem is mord, mint a pokol”. Ezzel elérkezik Othello az ítélet kategóriájához, a végsőhöz, amikor saját szíve is megcsalja. „A szívem is elhagyott engem” – fakad fel a zsoltáros is. Honnan fakadna élet forrás ettől kezdve számára? Othello szemében Desdemona bűnössége az égig ér. Amikor az Othello tetteinek szörnyű háttere feldereng, amikor Emília megpedzi, hogy esetleg mi állhat a háttérben, mi motiválhatja Othello féltékenységét, Jago kifakad: ilyen ember nincs is, képtelenség. Ha letagadjuk a gonoszt, ha nem tulajdonítunk hatalmat, létet neki, mintha valóban nem is létezne. A bűn csak a világ számára bűn, és ha fáradságodért megkapod a világot, akkor a bűn már belül van, a te saját tulajdon világodon. Ott pedig tüstént erényt faraghatsz belőle. Othello és Desdemona utolsó „párbeszéde” mintha egy inkvizíciós vallatás lenne. A lelkedet nem ölöm meg, mondja Othello, a szerelmed lesz a halálod. „Valld be minden bűnödet, hogy megtisztulva fogadhasd halálod”. Desdemona utolsó leheletével is menti Othellot, és ártatlannak vallja, ez „pia fraus”, és Othello – átforgatva sötét lelkén – fejére olvassa.
Végül önmagát, mint idegent ítéli el, hidegen, és csak a tanulságot hagyja az utókorra.
Szász Károly fordításaiban.
Jago: Te azok közé tartozol, akik nem szolgálnak Istennek, ha az ördög ajánlja is. (1.1.105)
Brabantio: Brabanio: Te egy gazember vagy.
Jago: Te vagy – egy szenátor. (1.1.114-115)
Othello: Megesküdött a hitre, hogy furcsa, hogy furcsa volt, hogy furcsa volt.
Szánalmas volt, csodásan szánalmas. (1.3.158-160)
Roderigo: Roderigo: Ostobaság élni, ha élni gyötrelem. (1.3.303)
Jago: Így vagy úgy vagyunk önmagunkban. Testünk a kertünk, melynek akaratunk a kertész. (1.3.314-316)
Jago: (3: Cassio: Olyan kis hálóval, mint ez, olyan nagy legyet fogok csapdába, mint Cassio. (2.1.166-167)
Othello: Othello: Ó, lelkem öröme! (2.1.181)
Othello: (Nem tudok eleget beszélni erről a tartalomról;
Itt megállít [megérinti a szívét]; ez túl sok.
az öröm) 2.1.193-195
Jago: (Othello) (Othello:) Jago: (Othello:) Othello: A mór köszönje meg, szeressen és jutalmazzon meg!
Amiért förtelmesen szamárrá tettem (2.1.308-309).
Cassio: Nagyon szegényes és szerencsétlen eszem van az iváshoz; kívánhatnám, hogy az udvariasság találjon ki valami más szórakozási szokást. (2.3.31-34)
Cassio: (3.3.3.) Cassio: (3.3.3.3.) Hírnév, hírnév, hírnév. Ó, elvesztettem a hírnevemet! Elvesztettem a halhatatlan részemet, és ami megmaradt, az állatias. (2.3.261-263)
Jago: Jago: A hírnév egy üres és leghamisabb képmutatás. (2.3.268-269)
Jago: Jago: Így fogom az erényét szurokká változtatni.
És jóságából hálót csinálok
Mely mindnyájukat behálózza. (2.3.360-362)
Jago: (2.3.371)
Othello: Lelkem valamelyik helyén / A türelem egy cseppjét kellett volna találnom. (4.2. 51-52)
Othello: Ez a bánat mennyei, Ott csap le, ahol szeret. (5.2.22)
Desdemonna: Természetellenes az a halál, mely a szeretetért öl. (5.2.42)