(Gyász – 3. rész)
„Egyszer megláttam egy apró Joshua facsemetét [Yucca brevifolia], amely nem messze egy öreg fától nőtt. Ki akartam ásni és újraültetni a házunk közelében. Mondtam is anyának, hogy hazaviszem, minden nap megöntözöm, óvni fogom a szelektől, hogy szép magasra és egyenesre nőjön. Anya rosszallóan nézett rám. ‘Elpusztítanád belőle azt, ami különlegessé teszi’ – mondta. ‘A Joshua-fa a küzdelméből nyeri szépségét.’” – Jeannette Walls
Kettős törésvonal
Komolyabb veszteség nyomán átrendeződik az érintett élete, szótlan és készségesen, ahogy a falevelek bólintanak, amikor a szél leszáll az ágakról. Elsőként az életfolyamatban lesz előtt és után, keletkezik egy válaszvonal, ahol az emlékezet ezentúl megtorpan, a múlt azonban túlnyomórészt biztatja és validálja. „Előjegyzett gyászhoz” (ha a veszteség bekövetkezte valószínűsíthető volt) is jár időhatározó, bár ez esetben kevésbé lesz drasztikus az átmenet, talán ahhoz hasonló, ahogy az aszály érkezik. Az említett határ idővel eltűnik, de ez nem jelenti azt, hogy el is múlik. Meg kell barátkozni, hogy valamennyi megrázó élmény az „átmeneti” és a „maradandó” jelentését egyszintre helyezi (emlékszünk, hogy felejthessünk; véget ért, de szembejön, stb.). Bizonyos ideig a helyzet pontos érzékelése nem várható, a jövő tekintélyes része túl került az érzelmi és szemléleti horizonton, nehézkes a szándékok megfogalmazása, vontatott a tervezés, és az illető önmeghatározásában két tényező extrém hangsúlyt kap. A másik a jelen.
Lesz egy másik törésvonal is, méghozzá a kapcsolati rendszerben, egyik oldalon lesznek azok, aki ismerik és tudják kezelni a helyzetet, mert maguk is átéltek hasonlót, másik oldalon pedig az értetlenek, az óvatosak, vagyis akik járatlanok a kérdésben. „Számukra a fájdalom egy olyan ország volt, amelyről hallottak, amelyről talán láttak egy műsort a tévében, de amelynek bélyegzője még nem volt az útlevelükben.” (Janet Fitch) Főként utóbbiak közül kerülnek ki azok, akik igyekeznek kitérni a hatás és az érintett elől, aminek hátterében lehet túlérzékenység, értetlenség, de sok egyéb is. A szeretet azonban betartja ígéretét, hogy nem fogy el, csak adott esetben megtörik. Jólismert, és talán leggyakoribb oka a mélységet járó kerülésének, az igazolt hatás, hogy aki valóban együttérez, maga is megterhelődik. Úgy is felfogható, bár nem törvényszerű, hogy a vászon menekül Botticelli ecsetétől, de senki sem építheti jó közérzetét embertársa nemességére és áldozatára. Sokan következetesen alkalmazzák a tanácsot, hogy aki nem akar ijesztő rovarokat látni, ne borogasson nagy köveket.
„Amikor próbatétel érkezik, hívő embereknél sem az érintett hite fogja meghatározni a továbblépés módját, hanem azok lelki látása, akik körülötte vannak.” Mob Travis
Eggyel csak a sorozat kezdődik
Más stresszes életesemények nyomán is átélhető hasonló ijesztő jelenség, hogy a kezdeti eset újabbakat indukál, és nem akar végetérni a sorozat, addig pedig értelmetlen várni az enyhülést. Említettük a kapcsolatok terén lezajló lehetséges változásokat, de más területen is előfordulhat zavar. Egy dacos megnyilvánulásból következhet sértődés, egy kis durcásságból komolyabb elhidegülés, egy rossz döntés eszkalálja az anyagi helyzetet, stb. Ezért még stabil érzelmi állapotban kell megérteni, hogy az emberek csak jelentős veszteséggel képesek érzéseiket szavakba önteni, ergo, tárgyalt esetben sem várhatóak tökéletes megnyilatkozások, alapesetben is kegyelem kell a megértéshez, nemhogy ilyen ködidőben.
Még a személyes tapasztalatok megfogalmazása is gond, ezért egyes kultúrákban a vigasztalás első szakasza néma együttlét. Közben képzeleti bevonódottságuk mértéke szerint a barátok átgondolják okosságaikat, el is mondják önmaguknak, és feltehetően nem tetszik, szívükben zörögnek a szavak, így idejében kiderül, hogy más módon kell próbálkozzanak, vagyis hogy természetes érzéseket nem minősítenek, gyászidőben felfüggesztik a bennük dúló nagy igazságokat. A jószándéktól is gyakran elpattan a megoldás, a szavak töredékek, talán legtalálóbb kép: a kincsek a mélyben vannak, elnyelte a hullámsír, de az elsüllyedt hajó felszínen úszó ácsolatai megmentik a túlélőket. Mondatok színén himbálózó vigasztaló gondolatok, mélység fölött pangó sejtelem, a szavak által kapott lehetőség, jóllehet a „szó szerinti” is csak fikció, és „aközött, amit az agyunk tud, és amihez az elménk képes hozzáférni, van egy jókora különbség.” David Eagleman
Megpróbáltatásban a világ elszíntelenedik, a tények súlya lecsökken, a valóságérzék megtompul, ezzel párhuzamosan több elhanyagolt, elfelejtett érzés aktivizálódik, egyfajta érzelmi árvíz érkezik, ami minden jelzést és imát befogad, és gyakran azt teszi, amit az ár, az örvények és a habok szoktak. De nincs ok a pánikra, természetes folyamat, jóllehet alkalomadtán ijesztő tud lenni. Valóban megfogyatkozott a feltehető jó kérdések száma, másrészt az illető mást lát a szívével és mást az eszével, átmenetileg az utóbbi iránti vonzalom ugyan lecsökken, de a két nézőpont feszültsége akkor is számottevő. Ebben az állapotban mások nehezen találnak hozzá, még azok is tanácstalanok, akik jártak már völgyeket, hiszen minden megélés más, ezért nem sokat ér a megállapítás, hogy „én is átéltem”, vagy „én így kezeltem”, márpedig mint valami vigasztalási valuták, rendszerint ezek lesznek az első felajánlások. Az érintett sebe a szívében van elrejtve, ott kell megtalálni, nem az elméjében, bár oda is kerül belőle, de mintha az nem akarná, hogy felfedezzék. Különféle magyarázatokkal és trükökkel próbálkozik illetve operál, amiket a „Gyásztorzítások” fejezet tartalmaz.
Közismert tény, hogy a gyász egyik legmaradandóbb következménye az önismeret bővülése, a „messziről látszó”, származtatott világnézet. Egy alapvetően érzelmi és felkavaró folyamat átalakul intellektuális nyereséggé. Erkölcsiről is beszélhetnénk, és talán joggal, de azért az más terület. Mindenesetre odáig hosszú lehet az út. Átlagos esetről beszélünk, ami nem értékmeghatározás, csupán statisztikai formula. Lényeg, hogy ez az út általában nem kietlen és hiábavaló, amennyiben „a bánat arra ösztönöz minket, hogy újra szeressünk.” Terry Tempest Williams
A gyász elsősorban hangulati jelenség, méghozzá egy „meta-érzelem”, amely komoly arzenállal képes befolyásolni azt, hogyan reagálnak az érintettek a közvetlen környezetük dolgaira, olyan időben, amikor a tervek akciórádiusza drámaian lecsökken. Ott van a fenyegetettség és a vele járó szorongás is, amiről szóltunk, hogy egyetlen elrontott gesztus negatív események láncolatát indíthatja el, amik aztán rossz emlékezetet hagynak. „A baj azzal, hogy az emberek valakinek a legrosszabb oldalát meglátják, hogy ők talán elfelejtik, de az illető emlékezni fog rá.” (Sarah Manguso) Nem gyászolni kell az érintettel, csak hozzávetőlegesen megérteni, hogy mit él át, úgy könnyebben elhordozható, hogy valakinek megborult érzelmi háztartása, ráadásul ha vesére sír (nyeli könnyeit), úgy váltig cseperésznek szavai, a világ számára egy ideig másolatban (adott esetben zsebkendőként) létezik.
Joan Didion, A mágikus gondolkodás éve c. ismert memoár szerzője a gyász sokkját „megsemmisítőnek, a testet és az elmét egyaránt megrendítőnek” írja le, amelynek csúcspontja a „értelmetlenség érzésével” való szembesülés, hogy „az élet ideiglenessé válik”. Colin Parkes, brit pszichiáter, több témába vágó könyv szerzője, megjegyzi, hogy „amikor valaki meghal, a világról alkotott valamennyi elképzelés, amelyek hitelesítése a másik személyhez kötődött, hirtelen érvényét veszti.” Ennek terhe és kompenzálása gyakran a környezetében élőkre hárul. Hiába fokozódott érzékenysége, vágyai ugyan elárulják azt, hogy mit szeretne, de a hozzá vezető technikákat, utat nem. Értékeljük a 20. század eleji spanyol költő, Antonio Machadó lírai gondolatát, amikor azt írja: „Utazók, nincs előre elkészítve, a járásunk teremti az utat.” Mindennapi életünket viszont prózában éljük, elhamvadt szénhidrogének szaga és liliomillat közé ékelődve. A „mindennapi” pedig azt jelenti, hogy ismert és begyakorolt a következő lépés, rutinból megoldható.
Mint tájékoztató táblák „itt” pontja, amivel egykor meg volt jelölve a tartózkodási hely, de ha nem volt lefóliázva, vagy üveg alatt a térkép, az a széles piros pont a gyakori érintések során egyszerűen elkopott, esetleg teljesen eltűnt holdudvarával, egy falatnyi tájjal, környezettel együtt. Pillanatnyilag a gyászoló is úgy élheti meg, hogy közvetlenül hozzá már nem vezet út, hogy ő maga egy üres hely, hiányzó tartalom, akit nem jelölnek a koordináták, ennélfogva nehezen elérhető, sőt, igazi személyisége egyre jobban kitörlődik az oltalom kétségbeesett hajszolásában, és talán az sem véletlen, hogy a helyzetet vérpiros szín jelölte.
Lesznek, akik értik és látják, lesznek olyanok is, akik nem, egyesek úgy kérdeznek, hogy érdekli őket a sorsa, érzései, mások úgy, hogy igazából nem akarnak tudni róluk. Mindez nem feltétlenül személyes gyarlóságuk, lehet általános emberi tulajdonság, de ezeket „távolról nem lehet egymástól megkülönböztetni.” Az ember meghatározásában kiemelt helyen szerepel a fájdalomkerülés, mint jellemvonás. Viszont miközben az érintett környezetének esetleges értetlenségén rágódik és gyötrődik, túladagolhatja magát csalódással és éjszakával. „Az elvárások épülőben lévő sérelmek.” Anne Lamott
Gyógyítás viszont csak empátiával történhet, ami nemcsak egy elszigetelt érzés, hanem egy komplex adottság, amiben például az akarat is szerepet játszik, illetve a fizikai aktivitás és a türelem is. Első feladat nyilván úgy látni a világot, ahogy a másik ember látja, ámde átvenni a másik perspektíváját azt jelenti, hogy működésbe hozzuk az érzékelésünket, emlékezetünket és a képzelőerőt, ez esetben gyakorlatilag annyit jelent, hogy átmenni egy szomorú trópusra. Vigasztalóként például figyelembe kell vegyük, hogy az érintettek számára ilyenkor „ketyeg az egész világ”, jár a múlandóság láthatatlan műszere, „minden megindult a vég fele”, és erre emlékezteti a teremtett világ valamennyi jelenete. Mintha a koffein összes ereje a végidő fele hajtaná a világot. A föld lassan tovább forog, és amint az ismert megállapítás szól: van fény az alagút végén. Oda viszont „át kell menni”. Valahogy úgy, ahogy a kormányos átvitte a vitorlást az óceánon, egyik szeme sarkával a Sarkcsillagot, másikkal az iránytűt nézte (északi félteke). Sarkcsillag és iránytű. Az érintett gyakran nem mutat több készséget, mint egy hajótest, néha barátoknak, családtagoknak oda kell rohanni és tekerni egyet a kormányon… A harag jó példa egy olyan negatív érzelemre, amelynek alkalomadtán ma is vannak pozitív jelenetei, mindazonáltal előnyei, úgy általában, remélhetőleg folyamatosan csökkennek.
Egy veszteség ébreszti rá arra, hogy alapesetben a megélések ritkán járnak megelégedéssel, magyarán a szív mindig elégedetlen, számára mindig lehetne fényesebb az élet. Ezért nehéz időben a korábbi események felértékelődnek, ami, nem is kell mondani, jelentős nosztalgiázással, szívfájdalommal és bűntudattal jár. Gyászmodellek szerint is ez a fázis ahhoz hasonlatos, mint amikor a matrózok az elsüllyedt hajó darabjaiba kapaszkodnak, és arra gondolnak, hogy milyen jó lenne a fedélzetet sikálni, holott az korábban egyik leggyűlöltebb kötelességnek számított. Ezt hívják kilátáselméletnek (prospect theory), és eredetileg Daniel Kahneman és Amos Tversky dolgozta ki. Az elmélet azt állítja, hogy az értékelések relatívak, egy referencia-helyzethez igazodnak. Egy adott élményt pozitívnak fogunk érezni, ha javulást jelent az előtte levő időszakhoz, és negatívnak, ha rosszabb, mint ami előtte volt. Nevezik még anteambulatorikus megélésnek is. Anteambulo, volt a szolga megnevezése, aki gazdája számára utat készített a zsúfolt utcán.
Sokan megfigyelték, hogy a gyász nem egy harsány, hanem inkább egy „kérdező” érzelmi állapot, amely csak fokozatosan és apránként tárja fel értelmét és jelentőségét, írja Michael Cholbi. Egy másik ismert gondolkodó, Michael Brady, „az érzések filozófusa” is arról ír, hogy a megrendítő érzések nem fedik fel azonnal titkaikat, holott ezt várnánk tőlük, a szenvedésnek megvan a maga kádenciája. Inkább arra motiválnak minket, hogy figyeljünk jobban, és kövessük őket egészen a forrásokig. Arra ösztönöznek, vagy inkább kényszerítenek, hogy állandóan kutassuk okaikat, méghozzá komplex érzelmi és kognitív készlettel. Miközben az általános tanulási metódus sem működik, ami alapesetben két tényezőre épül: a gyakorlásra és az azonnali visszajelzésre.
A gyász például kifejezetten az érzelmileg katalizált figyelem paradigmája. Az általa kiváltott érzékenység és felfokozottság, egy sor mentális tevékenységre van hatással (észlelés, érzelem, szándék stb.). Ez természetesen azzal a következményekkel is jár, hogy egyoldalúan a figyelmünkbe emelődik, és ezzel más érzelmek és jelenségek a mentális élet perifériájára szorulnak. A veszteség azonban átmeneti, a nyereség maradandó, azzal, hogy kutatásra ösztönöz. Idővel ugyanis mindez olyan cselekvési folyamattá válik, amelyet improvizatív módon irányíthatunk vagy kontrollálhatunk. A gyász így „átlép a tudat szokásos felosztásán, kilép az érzelmi keretből, és motiválja a kognitív, az érzékelési és az intellektuális képességeket, írja Cholbi. Ezt nevezik a gyász tisztító hatásának, és ebben áll az a kognitív és figyelmi növekmény, ami együtt jár vele.
Egykori vigaszok
Tegyük fel, hogy valaki életében sokáig rendben volt minden, és bátran vallotta, hogy mindig van remény, meg hogy az élet tele van kincsekkel, a küzdelem meghozza eredményét, és hogy az imádságnak nagy ereje van… Paradox módon, amennyire ezeket komolyan vette, éppen olyan mértékben fogja a veszteség első időszaka megviselni, hiszen mindezek ellenére szét van esve, és a világ nem akar reményei szerint alakulni, a széthullott életét nem tudja összerendezni a rendelkezésére álló szeretet erejével. Másrészt a nyelv nem rendelkezik csodaerővel, sem írott sem élő változatban, konkrétan a szavaknak egy ideig alig van hatása, a szolgáló szeretet segítségével lehet megtenni az első lépéseket kifele a mélyből.
Egyelőre annyit állapítunk meg, az érintett érzésein kívül állva, hogy meg kell élni az élet teljes skáláját, pontosabban az eseményekben rejlő tömérdek értéket, és ezek közé tartozik a veszteség átélése is, a csalódottság, a düh, amikből nem kell otthont építeni, de néha ők emlékezetnek az otthon értékelésére vagy megerősítésére. Természetesen ki lehet iktatni a nehéz az érzéseket, de nem szelektíve. Elkerülésükre tett erőfeszítés hasonlatos egy általános fájdalomcsillapító hatásmechanizmusához: a test minden részén ugyanúgy érvényesül, nem képes kizárólag a fájdalom gócpontján enyhíteni. Ha valaki az érzései közül egyet megpróbál tompítani, akkor mindet kikapcsolja, nemcsak a negatívokat, ugyanez a helyzet az emlékekkel is, bár a velük való tudatos foglalkozás során elsatnyulnak azok, amelyet nem laknak. Aki közel akar maradni az örömhöz, közel lesz a szomorúsághoz is, ha gyönyörködni akar a csillagos égben, meg kell barátkozzon az éjszakával.
Jólismert irodalmi példa Albert Camus Az idegen (Közöny) című műve. A szereplő teljesen érdektelenül és közömbösen viselkedik édesanyja temetésekor, de már a halálhírt követően és a temetése után is. Egyáltalán nem mutat semmiféle érzelmet a könyv alapján, hogy az olvasó libabőrös lesz kietlen életétől. Gyilkossági ügybe keveredik, és végül nem azért ítélik el, mert megölt valakit (semmiféle bizonyíték nincs ellene), hanem azért, mert nem gyászolt. „Röviden – fejezte be hevesen az ügyész – azzal vádolom a vádlottat, hogy anyja temetésén olyan módon viselkedett, amelyből kitűnt, hogy lelkében bűnöző.” Végül nem az volt a kérdés, hogy bűnös-e, hanem azt, hogy veszélyes-e. Az író is kiszól a regényből: „Számára a gyász csak egy ’játék’, amelyet ő nem hajlandó játszani.” Az író természetesen nem a szociopatákról akart írni, az igazi témát az 1942-es kiadás időpontja elárulja. Elie Wiesel ismert megjegyzése személyes tapasztalatának szomorú következtetése: „Egész felnőtt életemben azért küzdöttem, hogy a férfiakat és a nőket minden értelemben egyenlően kezeljék. De van egy jog, amit senkinek sem adnék meg. Ez pedig a közömbösség joga.”
Troy Jollimore kanadai filozófus megjegyzi, hogy a szenvedés megszüntetésének kötelezettsége nem vonatkozik a gyász fájdalmaira. A gyászolók támogatásának az a célja, hogy enyhítse, kezelhető formába hozza szenvedésüket, de nincs olyan erkölcsi kötelezettsége senkinek, se egészségügynek, se a gyógyszeriparnak vagy kormányzatoknak, hogy teljesen eloszlassa. „Ha valakinek lenne is egy tablettája, amely eltüntetné a gyász fájdalmát, helytelen lenne felajánlania gyászoló barátjának.” Mindezzel a legtöbb ember egyetért, ami azt mutatja, hogy az érintettek is úgy gondolják, hogy a gyász valamilyen módon értékes a gyászolók számára. Felráz az érzelmi önelégültségből, – ahogy a jeles kutató, Matha Nussbaum hangsúlyozta –, amibe mindannyian túlságosan könnyen beleesünk. Mások halála emlékeztet bennünket sebezhetőségünkre és másoktól való függőségünkre, ami olyan tény, amelyet a mindennapi élet nyüzsgésében hajlamosak vagyunk elfelejteni, holott elengedhetetlenül fontos tudni róla.
Természetesen a gyász és a bánat minden ember számára egyedi, mint az ujjlenyomat, ugyanakkor feltételeznünk kell, hogy létezik valami egyetemes is benne, hogy azonosítani tudjuk a jellemzőket, amelyek a legtöbb vagy akár az összes gyászélményben közösnek tekinthetők. Gordon Allport mondta hallgatóinak: „Minden ember olyan, mint az összes többi ember, minden ember olyan, mint néhány másik ember, és minden ember olyan, mint senki más.”
A teljes idegrendszert érinti
A gyász teljes testet és elmét átfogó, rendkívül széles érzelmi, kognitív és szociális spektrummal rendelkező életesemény, korszakokat metsz le az életről. Integrálja ugyan a korábban megszerzett tapasztalatokat, de nem ritkán gyermeki énállapotba (Eric Berne) juttatja az érintettet, amikor le kell nyugtatni a megrémült belső gyermeket, aki egykor nem rendelkezett a komplex és destabilizáló körülmények kezeléséhez szükséges készségekkel, élettapasztalattal vagy támogatással, ezért gyakran elbizonytalanodott, és ez a komplex élmény rögzült idegrendszerében.
Egyelőre bizonyos összefüggései vitatottak, de valóban létezik egy „hardveres” gyászkonstans, ugyanis az agy „használatfüggő módon” alakul ki, ami mára általánosan elfogadott nézet, és amiről volt már szó ezen a felületen is. Vagyis kialakulhat egy „gyászidentitás”, amit idővel a szervezet hormonálisan is igényel. Azok az idegsejtek, amelyek „együtt tüzelnek, együtt is drótozódnak”, és amikor az élő mintázatok kiüresednek, a kapcsolatos események, személyek már nem léteznek, rettenetes fájdalommal alszanak ki. Ezen a területen egy új „tüzelési és kapcsolódási mintázat” kialakítása hoz valamelyest nyugalmat. Nem a mi kompetenciánk, de egy komolyabb veszteség az egész idegrendszert meggyötri.
Minden új veszteségnek megvan a maga koloratúrája és ritmusa. Amiből az is következik, hogy a vigasztalás, a gyógyulás, a kilábalás sem történik „érzelmi rutinból”, hanem mindenik új érzéseket indukál, illetve frissített követelményeket kíván. Minden eset tanulságokkal jár, a személyiség új réteget és funkciókat kaphat. Ezért is mondják, „ha igazán meg akarsz ismerni egy személy, figyeld meg a gyászát, illetve érdeklődj korábbi átéléseiről.”
Érdekes kérdés, hogy vajon a gyógyulás során szerezhető-e valamiféle „neurális bizonyosság”? Gondoljunk a régi időkre, amikor a szülők több gyermeküket, családtagjukat is eltemették, akár néhány év leforgása alatt. Kialakult valami speciális gyászkezelő rezilienciájuk? „Voltam már hasonlóban, ez úgy működik, hogy…, ebben azt élem meg, hogy…, ebben most az következik, hogy…; illetve: a nehezén már túl vagyok, mostmár kifele tartok.” Így működik ez? Nehéz egyértelmű válasz adni, legtöbb szakember óvatos. Legtöbbük azt állítja, hogy hiába van korábbi tapasztalat, a zavarodottság, a fájdalom nem kerülhető el sokadszorra sem, és egyáltalán nem szerezhető jártasság a gyászban. Abban viszont konszenzus van, hogy a „korábbi tüzelési pályák” megmaradnak, a korábbi szeretet és veszteség nyomai, de mint az őserdő korábban létező ösvénye, amit a buja növényzet visszanőtt, de mégsem ugyanolyan erőfeszítés újra utat nyitni rajta, mint legelőször, viszont egyáltalán nem biztos, hogy ismerős helyre (állapotba) vezet.
A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de azt igen, hogy hogyan értelmezzük és sajátítjuk el, illetve miként interiorizáljuk az emlékezésben ragadt történeteket. Felszabadíthatjuk magunkat arra, hogy a múltat átértelmezzük, és megtaláljuk a helyét abban az újban, amit immár élni szeretnénk. Gyakorlatilag azt jelenti, amit teszünk és mondunk ebben az állapotban, az fogja meghatározni agyunk új „bedrótozását”, ami meg fogja határozni, konkrétabban segíteni avagy gátolni fogja életünk új fejezetének kibontakozását.
Tanulságos a román költő, Marin Sorescu felismerése: „Életünk negyedét arra pazaroljuk, hogy mindenféle korrelációt találjunk különböző eszmék, pillangók, események között. Körülöttünk minden nagy ütemben változik, és mi eközben összefüggéseket keresünk a dolgok, alany és állítmány között. Hagynunk kell, hogy az élet úgy távozzon tőlünk, ahogy hozzánk érkezett, hiábavaló fáradozás olyan kapcsolatok létrehozásával próbálkozni, amelyek sehova nem vezetnek, amiknek tulajdonképpen semmi haszna nincs. Amióta minden kötöttség nélkül formálom a mondatokat, úgy érzem, hogy éveket kapok vissza az életemből.”
Tévedés, hogy gyászolni csak halálesettel kapcsolatban lehet
Gyászfolyamat zajlik az aranyhörcsög elpusztulásakor, az ünneplő ruha besározásakor, a síléc eltörésekor is, akárcsak munkahelyvesztéskor, nyugdíjazáskor, az első olvasószemüveg felpróbálásakor, de természetesen költözés, válás, gyermek elköltözése, de még első óvodai nap is gyászesemény, aztán ballagás, betegség, börtönbüntetés, egészségügyi probléma, baleset során is az mutatkozik, természetesen egy közeli személy halálesete a legmegrázóbb. Gyászoljuk a szeretet hanyatlását, megváltozását, átkötését, továbbá azt, hogy szerelmünk nem talál viszonzásra, vagy a boldogságos emlékek halványulását, a természet érintésének megszüntét. Gyászoljuk mindazt, amit hátrahagyunk, amikor leszállunk egy hegyről, és valamennyi korábbi élményünket, amikor végleg elbúcsúzunk hegyeinktől.
Igazából mindent és mindenkit gyászol az ember, akivel a múlt egy részét együtt birtokolta, minden olyan személyt, eseményt, tárgyat, látványt, ami akárcsak egyetlen pozitív érzést is hagyott. Valamely szerettünk elvesztése a legsötétebb és a legfélelmetesebb minden megpróbáltatás közül, de azon kívül ezer és ezer veszteség van, és valamennyit szintén gyászfolyamat zár. Elveszett, elvesző és lehetőségszerű érzéseket gyászolunk, és ezek mindegyikének megvan a saját vonása természetesen, de vannak közös elemeik is, ezekre próbálunk fokuszálni. Ha csupán tervekre és a puszta tartamra tekintünk, akkor is állítható, hogy ezer lehetséges jövőt hal(hat)unk meg. Érdekes módon egy gyászt követő ritkuló fájdalomérzés, illetve annak teljes megszűnte is gyász, ahogy fentebb említettük, nem beszélve arról, hogy nemcsak egyetlen hulláma létezik.
Minden irányból a sikerre, a növekedésre biztatnak, dinamikus változásokat sürgetnek, a bennünk meglevő potenciálra emlékeztetnek, stb., de nem tanítanak meg veszíteni, elbúcsúzné és gyászolni. Viszont nemcsak a természet, hanem az élő organizmusok is egyensúlyra törekszenek, beleértve az emberi idegrendszert is. Minden pozitív érzés megszűnése ugyanolyan mértékű megrázkódtatással jár, amilyent érkezése jelentett, csak immár más előjellel. A legtöbb ember azt képzeli, hogy az érzések egyirányúak, minden megélet, megszerzett élmény megmarad, és minél terjedelmesebbek, annál több negatívumot szorítanak ki. Ez azonban csak a történet egyik fele, ami következhet, törvényszerűen, de nem kötelező módon, hogy a pozítv érzelmek szorulnak ki, egycsapásra, vagy fokozatosan. Ezek közül a leggyakoribb tíz, Barbara Fredrickson, az Észak-Karolinai Egyetem kutatójának felsorolása szerint: öröm, hála, derű, érdeklődés, remény, büszkeség, szórakozás, inspiráció, áhítat és szeretet.
Mikor ér véget?
Másoknak is lehetett hasonló tapasztalata, mikor kisebb gyerekekkel túrázni mentek, aranyos arcocskáikkal feléjük fordulva folyton azzal nyaggatták: mikor érünk oda. Gyász esetén pedig az foglalkoztatja az érintettet, hogy mikor ér véget. Azt csak magunk között jegyezhetjük meg, élőben nem mondhatjuk, hogy a pont rendszerint „az a pont” lesz, úgyhogy jobb az útra fokuszálni.
Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című művében szerepel a jelent, hogy a névtelen narrátor meg van győződve arról, hogy túl van az Albertine iránti szerelmi csalódáson, viszont amikor halálhírét veszi, rájön, hogy ez közelsincs így. Fájdalmas emlékek áradata önti el, amelyeket mindennapi események váltanak ki, és amelyek végén szerelme szinte vallásos kinyilatkoztatásként hat rá. „Annak, amit ‘személyiségnek’ nevezünk, a legnagyobb részét az határozza meg, hogy hogyan döntöttünk úgy, hogy védekezünk a szorongás és a szomorúság ellen.” Alain de Botton
Julian Barnes angol író megállapítása talán túlzás (viszont személyes gyászából származik), de egy tapasztalatot mindenképpen megfogalmaz: „Az ember kijön belőle, ez igaz. Egy év után, öt év után, változó, de egyszer kiszáll belőle. De nem úgy jön ki belőle, mint az alagútból kibukkanó vonat, amely a homályból berobog a napsütésbe, és a sötét egyetlen molekuláját sem vonszolja magával, hanem úgy jön ki belőle, mint a sirály az olajfoltból. Kátrányos marad a tolla egy életen át.” Egyelőre annyit fűzünk hozzá, hogy mindez a gyász körülményeitől függ, egy kapcsolat mélységétől és mennyiségétől, illetve attól, hogy van maradandó nyoma egy veszteségnek, még nem jelenti azt, hogy az élet ellehetetlenül.
Mondhatni tehát, a fenti megállapítást alapul véve, hogy az ember bemegy a fájdalom, a szomorúság mély alagútjába, tulajdonképpen belesodródik annak sötétjébe, és miközben átrobog rajta, felnyalábolja és magával viszi a benne megtelepedett sűrű kormot, és egy egyre vékonyodó rétegben, de viseli azt azok után is, hogy elvileg újra a fényben jár. Külsőleg és látszólag rendben van az élete, gyászának néhány eleme azonban makacsul tapad hozzá, és későre szakad le róla. Ezt viszont nagyon változatossá teszik a megküzdés körülményei, az egyéni lelki alkat, illetve a kötődés módja.
Igenis eltűnik egyszer, de nem úgy, ahogy várja, dehát az elvárások másként teljesedésének eseteivel Dunát lehet rekeszteni. Lehet hogy soká, és az is lehet, hogy nem teljesen. De hogyan tűnik tehát el, azaz hogyan tüntethető el? Miként lehet ezt munkálni, netán siettetni? A híres francia pszichiáter, Pierre Janet mondta: „Minden élet egy műalkotás, amelyet minden rendelkezésre álló eszközzel készítünk.” Ez esetben is igaza lesz. Fájdalom-fókuszú problémamegoldás nem fog eredményre vezetni, a teljes élettel kell törődni, olyan részekkel is, amikről nem is sejtjük, hogy szerepük lehet a gyógyulásban. Közben furcsa tapasztalatok érik. Említsünk egyet, amit az ismert pályaudvar-feelinghez hasonlíthatunk. Állomáson álló vonaton ül valaki, közben elindul a mellette álló szerelvény, ami egyszercsak elfogy, és ekkor derül ki, hogy nem a saját mozdult, és hirtelen lefékez a tárgyi világ körülötte. Mindannyiunknak volt már ilyen tapasztalata. Gyászban ehhez hasonló jelenetek ismétlődnek. Mintha az illető egy párhuzamos világban létezne, talán csak egy szempillantásig, vagy akár hosszabb ideig. „Érzelemcsalódás”, „virtuális indóház-élmény”. Aztán csak elindul a saját szerelvény is, apró döccenésekkel, de fokozatosan felveszi a tempót.
Elmúlik, de nem úgy, mint amikor kiszáll az ember az úszómedencéből és tejes terjedelmét azonnal kitölti a víz. Talán fájdalommal száll le, mert már a lélegzetébe, vagy szívverésébe épült, hétköznapi gesztusokba kötött, és kihevert egy kis helyet elméjében. Továbbá időnként látványosan visszatér, amikor egy váratlan érzelmi vihar elsodorja a tetőt… Nem lehet elkerülni, kicselezni ezeket a helyzeteket. Rendkívül könnyelmű dolog azt hinni, hogy az ember valaha is túljárhat saját elméje eszén :). Az eredeti gondolat azonban komolyabb: saját testének logikáján. Sejtről sejre, pitvarról kamrára megy a küzdelem, a hála legtöbb esetben, sajnálatos módon, visszamenőleges, magyarán az emlékezés során visszadátumozott események értékelése során ébred.
De egyszer eljön a nap, hogy már nem szorongatja, nem nyomasztja, és egy relatív boldogság önti el, mert érezhetően kevésbé fájdalmas, mint volt egy évvel korábban. Eljön az a nap, amiből sok korábbi napot lehetett volna formálni, és hallani fogja az illető, hogy lapozott az idő, és teste felkészül a felejtésre. Lesz egy szent nap, amiből már jótékonyan hiányzik minden emberi tisztátalanság, és a levegő sem érdes többé. Ez nem azt jelenti, hogy szép és tökéletes lesz egyből minden, hanem csak annyit, hogy jobb, mint amire számítani lehetett az előzményekből, hogy végre egy kis szabad lélegzetvétel, és nem kell tudatosan vezérelni a rekeszizmot. A menetrend nem egyértelmű, egyik általános mintázat szerint ez a nap is azon cselekedetek következménye lehet, amiket útközben talán közömbösen, talán ösztönösen tett.
Bíznia kell abban, hogy igenis lesz egy hajnal, amire felébred, és bár még mindig átéli jelenlétét, de már érez némi szabad mozgásteret is, főként azt, hogy visszatért életkedve és élesedett akarata. Ott van továbbra is idejébe integrálva, de mintha már nem tartaná olyan szoros emberfogásban. Ekkor különös érzés keríti hatalmába. Odahajol hozzá, megöleli, és csak annyit mond: „Maradj immár. Megleszünk.” Ez lesz az a nap. A gyógyulás első napja. Amikor elfogadja, hogy nem megszabadulni kell tőle, mert a természetnek nem írhat új programot. Elfogani, integrálni, és vele együtt újat, vagy újrakezdeni. Tengerbe mosódó sziget – lehet ez a gyász metaforája, bár ez sem tökéletes.
Néhány gondolat
Tematikus írásokban az érintetteket arra biztatják, hogy ebben az állapotban igyekezzenek jóban lenni önmagukkal. Ez a tanács elsősorban egyszerűen megtehető feladatokra tekint, mármint hogy figyeljen pihenésére, étkezésére, és keressen megfelelő közösséget. Komoly akadály, hogy sérült akaratereje („nincs már értelme semminek”, stb.), amint az éjszaka sem sokat tud a nappalról, amíg a hajnalban le nem zuhanyozott. Ez az időszak viszont arról szól, hogy a „szeresd felebarátodat, mint magadat!” feszólítás második része lesz a hangsúlyos. Egyik, bár nem az egyetlen eszköz a túlélés készletéből.
Legyen kimért és mértéktartó, tehát ne kössön bele a fájdalmába, ne provokálja azt, amiben kiszolgáltatott. Miközben számtalan ember akarja kitalálni helyette, hogy mi mindennek az értelme, és hogy miként lehet túljutni rajta. Néha terhesnek érezheti a „túltörődést”, de az még a jobbik eset. Élje meg bátran ami adatott, de ne felejtse, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a zűrzavart sokáig engedje, és a bánatba ragadjon évekre. Nagy erők kerülgetik, mélységek és magasságok nyíltak meg benne, méltatlan lenne ezekhez, ha kicsinyes sérelmeket dédelgetne. Túl fog lenni a veszteség fájdalmán, mert viharok között kelt át, és nem lett baja.
„Gyönyörű, csodálatos dolgok jönnek az életünkbe, ha odafigyelünk: mangók, unokák, Bach, tavak. Ez akkor történik gyakrabban, amikor a lehető legkevesebb elvárásunk van. Ha azt mondjuk, hogy ’Hát, ez nagyjából az, amire számítottam’, akkor bajban vagyunk. Ekkor meg kell kérdezned magadtól, hogy miért vagy egyáltalán itt. […] Egymás nyomába érő, meglepő dolgok és kinyilatkoztatások jelennek meg az életünkben. Hagyd, hogy így legyen. Nekünk oly sok minden adatott. Nekünk csak nyitottnak kell lennünk az üzenetre.” Anne Lamott
„Mikor kottázta utoljára a patak hangját, a mentőét, a szellőét vagy a viharét? Mikor követte egy sündisznó útját és vadászatát, egy papírpénz virtuális karrierjét, mikor rakott ki egy teljes emberi érzést szavak, gesztusok, hangszín, tekintet együtteséből? Egy házaspár bevásárlását, egy család utazását, mikor gondolt egy mozdonyvezető kávézására? Mesélhet a szikláknak, patakoknak, a mókusoknak és a szálfahajlító erős szeleknek. Érdekes inspirációt adhat gépek monoton mozgása és zakatolása, egy összetett forgalom, emberek várótermi szorongásai, piaci viselkedése. A természetben nagyon sok a fül, nyitott a világ, és valamelyik őt is hallja és követi. Állandóan zajló folyamatok ezrei, a völgyek bensőségessége, a horizont, a csillagos ég tágassága pótolhatatlan állomásai a növekedésnek. Nem köti sem a fizika sem a fantázia egyetlen helyhez, lehet szárnyalni a végtelen légterében. Lehet, hogy lehűti búsulása valamelyik csillagot, egy galaxisban megzavarja az égitestek útját. De mozogjon bennük bátran, lélegezzen velük, élje át a Teremtő törődését és gondviselését. Hajtson fejet fájdalma előtt, és ha egy néha olyan érzése van, hogy ott van mellette, ölelje meg, ne törődjön idegen tekintetekkel. Lehet, hogy egy téli estén egy utcai lámpa fénye érdekes érzéseket ébreszt, ahogy a ködben lekászálódik a földre, különös játékot játszva fantáziájával. Vagy észreveszi a moha spórái között az apró rovarokat, és rádöbben, hogy ők estére otthon lesznek.” Fortune Sawyer
E. E. Cummings írta, hogy a seb gyógyulását magában a seb vérében kell keresni. A keresett válasz nem egy idegen helyen, nem másutt, kívül van, hanem magában a fájdalomban, ami lehet hogy már szívébe kapaszkodik, vagy annak ritmusában bujkál. Erre figyelve talál választ és megoldást. Ha elfut előle, eltünteti kémiai szerekkel, vagy szórakozással, azt a hangot zárja ki, amelyik éppenséggel súgni tudna ebben a helyzetben. Maradjon jelen a szíve előtt, panaszkodjon neki, keseregjen, és fogadja el tanácsait. Nem biztos, hogy látványosan javulnak dolgai, de fokozatosan változni fognak, az egészen biztos.
Javasolnak valamiféle önkéntes munkát, a másokért végzett szolgálat, és egy nyitott, barátságos közösség az egyik legjobb módszer. Isten el fogja kísérni az úton, hogy összegyűjtse szíve és élete elveszett értékeit. „A boldogság kulcsa tehát nem a genetikai adottságaink módosítás rejlik (ami lehetetlen), és nem a körülményeink megváltoztatásában (azaz a gazdagság, nagyobb vonzerő, vagy a jobb kollégák), hanem a mindennapi szándékos tevékenységeinkben.” Sonja Lyubomirsky
Viszont nincs szüksége felületes megoldásokra, vagy gyásza értelmezésére, és létezhet olyan típusú fájdalom ebben a világban, amiből nem kell mindenáron azonnal továbblépni. Amire viszont szüksége van, az a tanúságtétel, legyen az külső vagy belső, emberi vagy isteni. „A fájdalom az egyik leggyorsabb út a Szenttel való sallangmentes találkozáshoz, és mégis a többségünk mindent megtesz azért, hogy elkerülje. Ha Istenben élsz, a napod akkor kezdődik, amikor eléggé elveszíted magad ahhoz, hogy Isten megtaláljon téged, és amikor Isten megtalál téged, elveszíted magad.” Barbara Brown Taylor