(Gyász – 4. rész)
„A kereszt, ahol Jézus kezet fogott a szomorúsággal és a fájdalommal, az emberiség történetének legtisztább, legszentebb eseménye. Világosan megmutatta az emberi és az isteni világ gondolkodásának különbségét, Jézus tiszta alakjával, a tanítványi értetlenséggel, amit az emberiség „fesztítsdmegével” együtt elgyászolt. Nagypéntek pont azt mondta ki, hogy elég volt az állandó ítélkezésből, a bűnök listázásából, mert Isten kijelentette, hogy nem akar többet perelni az emberrel, ti se tegyétek. Ahogy sokszor mondta egyik ismerős: ellenségeimnek sem kívánom azokat a lelki fájdalmakat, amiken átmentem, de egyetlen pillanatukról sem mondanék le semmi pénzért. Töviskoronámat szorítom szívemre, igaz, nem kérek több tüskét rá.” Trudy Lamartine
Feldolgozni?
„A lélek egy tenger, amiben úszunk. Ezen az oldalon nincs partja, csak nagyon messze, a túloldalon, és az a part: Isten.”
Kívülállók fogalmazásait jól kell érteni…, a gyászról szóló fiktív beszámolóban a témák kissé sarkítottak, az események kerekítettek, a fogalmak is megzavarodnak a hirtelen jött intimitásban, hogy az érintett – mégha nem is maradék nélkül -, engedi látni önmagát. Egyik oldalon olyan történetté válik a múlt, amit valaki már nem tud elmesélni, másik oldalon az ő megközelítése vélik nehezebbé. Parton nemcsak a víz ér véget, hanem az ég tükörképe is, bentebb vándorolva újra fel kell fedezni mindent.
A gyász tehát nem rendellenesség, nem válság, nem is próba, sem olyasmi, amit mindenáron racionalizálni kell, amit „fel kell dolgozni”, le kell győzni, hanem egy történet, aminek forrása fokozatosan eltűnik az idegrendszer mélyén. A veszteség nem lecke, alapesetben nem pszichés probléma, és nem is ajándék vagy áldás, ugyanakkor mindenki szabadon eldöntheti, hogy ő minek tartja, miként fogadja, hol helyezi el érzelmi vagy spirituális keretrendszerében, mindezt szigorúan egyes szám első személyben! Valamennyi veszteség egy nemszeretem, de természetes tartozéka az életnek, ami egyszerűen megesik, és e fogalmazás miatt tűnik kívülről puszta megadásnak, holott – a kezdeti időszakot leszámítva – igazából megharcolt történet. Bizonyos értelemben mégis találó a kifejezés, hogy megtörténik, ugyanis nem döntés kérdése, egyszerűen bekövetkezik, ahogy a nappalra rányit az éjszaka, a tükör szélén egyszerre lecsorog a test, ahogy majd a mosoly kifugázza az arc szomorúságát, spontán, amikor eljön annak az ideje.
Továbbá nem egy anomália, amit fel kell számolni, nem egy életviteli nehézség, amit „fel kell dolgozni”, hanem egy esemény, aminek terhét hordozni kell, és az érintettnek a kimenetelkor az lesz a meggyőződése, hogy sokmindent elveszített, de a gyász nélkül elviselhetetlenül sekélyes lenne az élete. Láttuk, hogy a „feldolgozás” kifejezés német hatásra érkezett (Freud 1917-es híres tanulmányából, „Trauerarbeit” – gyászmunka, gyászfeldolgozás). Bizonyos vonásaiban ugyanolyan mint a szeretet, ugyanazt az ágyat használja, esetében bevetetlen marad. A vigasztalás sem teljesíthető cél, hanem út, ami az élettel együtt ér véget. A gyász elszántságot ad, és számtalan lehetőséget a korrekcióra. A felszínes bájt, a nagyképűséget és az önhittséget nem tolerálja, sem a manipulációt vagy a bűntudat fokozását. Viszont minden gyógyító erőt szeretettel fogad. Végül az említett letisztultság és nyitottság lesz a gyász legtartósabb, mondhatni legértékesebb maradványa, de mondhatjuk bátran azt is, hogy ajándéka.
Az ilyen jellegű események érkeznek, hatalmuk egy időre megnő, és belekap az emberbe, aki némiképp megváltozik, azaz néhány gondolata és érzése nem éli túl a kataklizmát. Jó esetben a következő esemény már egy integráltabb állapotban találja. Történhet persze másként is. Alapesetben passzív procedúraként érkezik az új stádium, valahogy úgy, amint a szívritmus felveszi egy diszkóban az erőteljes külső ütemet. A munka ebben az időszakban arra vonatkozik, hogy az érintett a megfelelő társaságot, személyt keresse meg. Az érintettnek ugyanis tudomásul kell vennie, hogy ez egészen más idő, akár drámai változások is következhetnek érzelmi és spirituális életében. Jól kellene ezeket beállítani.
Igazi fájdalmait az ember nem „feldolgozza”, nem legyőzi, hanem integrálja. Az eltávozottakkal való imaginárius viszonyt a neves szakértő, Matthew Ratcliffe, „második személyes” kapcsolatnak nevezte. Új viszonyba lehet kerülni azzal, aki eltávozott, illetve ami elveszett. Azt gondolhatta, hogy végleg eltűnt valaki, aki megérintette életét, de kétségbeesése lassan alábbhagy, és sokminden megváltozik. Kezdetben teljes benne a tanácstalanság, aztán tapogatózva tájékozódik az új élethelyzetben, majd egyre bátrabban merészkedik elő rejtekhelyéről. Végül részévé válik életének, gondolkodásának, beépül világlátásába és érzelmi életébe. Az emlékezet, mint a kaleidoszkóp virágai, minél több elemből állnak, annál érdekesebbek, akárcsak a múlt képei, azokból az emlék-repeszekből, amik szétszóródtak, de nem halványultak el. A „régi szép időkre” való emlékezés lehet a „múlt csontjain való rágódás”, morzsaszedegetés egy királyi lakoma után, esetlen próbálkozás egy összetört világ szétszórt mozaikjainak összeillesztésére. Ebben az állapotban, bevalljuk őszintén, titkok titka, hogy milyen döntések hoznak megoldást. Az nyilvánvaló, hogy az egyéni hajlamok, örökölt minták kardinális szerepet játszanak abban, hogy egyeseknek könnyebben, másoknak nehezebben megy, de nincs általános recept arra vonatkozóan, hogy akarati téren milyen döntések vezetnek haza.
Óvatosan mégis meg lehet fogalmazni néhány gondolatot, amiket most csak nagyon röviden említünk meg. Az egyik amiről nagyon sokat beszéltünk: a szeretet egy történet, és szubjektív átélésének indigóján az egész átíródik a búcsúra. Rossz kifejezés az, hogy „hordozza büszkén”, de a hálára kerüljön abból is egy csipetnyivel: legyen hálás (is) a fájdalomért, mert azt jelenti, hogy tudott szeretni. A másik gondolat, hogy értelmetlen menekülni a gyász elől, mert nincs alternatív út. Ez valaki vagy valami elengedésének a kínja, aminek során az elveszett személy, érzés, terv egészen más szerepet kap az életben. Új modellt kell találni az életnek. Következő pedig az, amit egy könyvbeli példa után úgy fogalmazhatnánk, hogy „kövesse a sündisznót”. Vegye észre a világ mikroszépségeit, tanuljon boldognak lenni. Ez a belső tapasztalás útja is, a jelentől való tartózkodás, a múlt iránti vonzalom megértése, és lassú elhagyása, az önismerethez vezető ösvény, amelyen egyszerre figyelünk és értékeljük azt, amit látni akarunk. Hogy nem volt hiábavaló a múltnak az a szakasza.
„A gyász valósága nem egészen egyezik kinézetével. Van olyan fájdalom a világban, amiből nem lehet valakit felvidítani. Ezért nincs is szüksége tanácsokra és megoldásokra. Nem is kell úgymond továbblépjen. Viszont szüksége van valakire, aki látja és elismeri gyászát. Aki fogja a kezét, miközben ott áll szipogva, rémülten… Néhány dolgot nem lehet helyrehozni. Csak hordozni lehet őket.” Megan Devine
Szekunder szenvedés
A tudat beszűkült, a lehetőségek, az önállóan végrehajtható cselekedetek száma drámaian lecsökkenni látszik. Sodródásnak nevezik. Ebben érdekes, érzelmi és kapcsolati területen ható exponenciális változások következhetnek be. Egy ideges beszólás, megronthat egy régi kapcsolatot, stb. Ezt a folyamatok egy sakkjátszmával illusztrálhatjuk. A bábuk elrendezése kötött. Az első hat lépés után kilencmillió variáció van. Nyolc lépés után pedig kétszáznyolcvannyolcmilliárd különböző pozíció lehetséges. És ezek a lehetőségek folyamatosan nőnek. Értelemszerűen a vége fele ismét egyre csökkennek, majd végül elfogynak. Visszatérve témánkhoz: napról-napra ijesztően bővülnek a lehetőségek és velük együtt a kockázatok is. (Az emberi faj legnagyobb hiányossága az, hogy képtelenek vagyunk megérteni az exponenciális függvényt, jegyezte meg Al Bartlett atomfizikus. Mindenképpen elgondolkoztató.) Nem kell hangsúlyozni, hogy mindezek a gyászoló kiszolgáltatottságát növelik.
Emellett sok szekunder szenvedés forrása, ami nem egyedi jelenség egyébként, hogy akik nyilvánosság előtt beszélnek róla, sikeresen túljutottak rajta, de a többiek hangja nem hallatszik, ezért van olyan zavarodottság azokban, akik éppen a völgyet járják, miszerint „nem egészen így tudtam”, „nem egészen ezt hallottam. Igenis, sokan örök sebzettek maradnak, ennek ellenére/mégis sikerül megkapaszkodniuk az életben, néhányan viszont az emberi láthatáron belül tűnnek el, lekerülnek az érdeklődési radar képernyőjéről, őket már nem kérdezi senki, szavuk nem hallatszik, ami azzal az illúzióval jár, hogy csak sikeres megküzdések vannak. „Láttam a helyes utat, és jóváhagytam, de követtem a helytelen utat, amíg nem jött egy érzelem, ami némi erőt adott.”
„Valakinek az elvesztését, akit szeretünk, nem lehet szavakkal megfelelően kifejezni. A veszteséggel való megküzdés, az elszakadással és a kétségbeeséssel való küszködés gyötrelemmel és tényleges fájdalommal jár. Valóban, agyunknak a fizikai fájdalmat feldolgozó részei átfedésben vannak azokkal az idegi központokkal, amelyek a szociális töréseket és az elutasítást rögzítik. A veszteség valósággal szétszakít minket.” – Daniel J. Siegel
Ez az, ami arra ösztönöz, hogy foglalkozzunk a témával, mindenféle nézőpontból próbáljuk megismerni, és ne történjen az, hogy minden nehéz kérdést könnyebbekkel helyettesítünk, amiket aztán képesek leszünk logikai, érzelmi csuklómozdulattal megválaszolni, anélkül, hogy érdemi gyógyulás történt volna. Ennek hitéleti vonatkozása is van, a mennyország ugyan megvigasztal, de azzal nincs vége a történetnek, továbbra is fennáll az érzelmi megküzdés problémája.
Felkészülni?
Esetenként lehet tudni, hogy következik, de felkészülni rá nem lehet. Mivel tényeket szavakkal szoktunk kifejezni, egy ilyen esemény is bennük fog először megjelenni. Egy szempillantás alatt minden megváltozik. Talán átmenet sem lesz, sem nagy mozgástér a felkészüléshez, elhomályosul valóságérzékelésünk, és keletkezik hirtelen rengeteg felhasználhatatlan emlék, mint általában egyes életsorozatok lezárulása után. Matthew Lieberman emlékezetes kutatásai szerint, amikor az emberek megnevezik érzéseiket, speciálisan az erőteljesebbeket, mint „félelem”, „düh”, stb., az amigdala, az agy biológiai fenyegetésérzékelője, amely képes az agyat ösztöni (állati) üzemmódba kapcsolni, szinte azonnal lehűl. Ezzel egyidejűleg az agy egy másik része, a prefrontális kéreg egy része, amely az agy „okos” területe – munkába áll. Ez az általunk is többször említett kettősség jellemzi a gyász első szakaszát, maradandóbb hatásunak a tudatosság mutatkozik, a kimenetelnél rendszerint értékelhetően megjelenik.
„Egy nap az univerzum egy csavarkulcsot dob a dolgok menetébe, és az életed olajozottan működő gépezete leáll. Talán nemsokára újra munkába áll, mert miután meguntad a sírást és a bánkódást, vettél egy mély lélegzetet, és újra mozgásba lendültél… Tényleg furcsa volt, hogy az egész élet csak úgy, egyik pillanatról a másikra megváltozhat. És nem volt tűzijáték, nem dőlt meg a világ tengelye, nem kapott gellert, hogy jelezze, miszerint hirtelen minden a feje tetejére állt, de semmi sem lesz már a régi.” (Anne Tyler) Élet és fény fizet vele vámot, és ismételjük, nem lehet rá maradéktalanul felkészülni, mint ahogy a katonák közt ismeretes a mondás: „Egyetlen terv sem éli túl az ellenséggel való első találkozást.”
Az biztos, hagy a gyász, legyen annak bármelyik formája, nem részidős érzés, benne lesz minden gondolatban felkeléstől lefekvésig, és elkísér minden úton, nem egyszer mindvégig. Ott lesz az álmokban, amiket egy idegen szem lát bennünk, égve hagyott mécsesünk fényében, és amiknek képei a vágyak jeleit tükrözik vissza. Ott lesz mindenben, mint a szentség, amelyik a legvadabb dolgokat is megkísérti, még a gonoszság szövetébe is beépül, és igyekszik ezen a piacon is az áhítat számára előkészíteni a terepet. Ott lesz az őszben, mikor már csak térdig ér a napvilág, és ott lesz a lázrózsákban, ezekben a ragályos virágokban, a kávézásban, amint fölhörpintjük az éjszaka utolsó molekuláit, a hószagban sétáló ködökben, amikor a táj finoman köhint, és jönnek a bundás fagyok, ott lesz, amikor a bűn korongja lejár, és csak serceg a gramofon, és készül már az illető csillaga – szóval ott lesz mindenütt és mindenben. A nemlétezés szabad és kötetlen formájával tölti be a teret, de találóbb lenne azt mondani, hogy olyan, mint egy tökéletesen átlátszó üveggolyó, ami bármilyen formában utunkba kerülhet. Belélegezhetjük, nekimehetünk, lenyelhetjük, ránktelepedhet. És ott lesz valahol közöttünk, azaz köztünk és embertársaink egyrésze között, látjuk egymás minden mozdulatát, de sem megérinteni, sem beavatkozni nem tudunk, ismert idegenek maradunk egymás számára. Mert a bánat ilyen szempontból monológ, úgymond csak kilesni, kihallgatni lehet, de aki nem osztozik benne, az csak távolról követheti.
Szociálpszichológiai összefüggések
Kultúránk nem tekint elfogadóan a gyászra, támogatja ugyan a szertartásokat, de neheztel a tartós szomorúságra, mert az ilyen egyén elhelyezhetetlen egy profitorientált kontextusban. Nemcsak gazdasági kára miatt, ahogy egyesek elég keményen megállapítják, hogy munkaórák vesznek el, motiváltság lanyhul, vásárlási kedv csökken, miközben csendrétegek alakulnak ki körülötte. Van gazdasági kár is, természetesen, de azt senki nem gondolja, hogy ez lenne a legzavaróbb társadalmi következménye. Más tekintetben is rendellenességként kezeli, mert van, amit egy egyenlősítő gondolkodás egyáltalán nem akar a maga környezetében látni: a kiváltság. Ugyanis elfogadhatatlan, hogy valami mélabú, szomorúság, szenvedés valakit különbbé tegyen.
A mai fősodor úgy tekint az életre és az érzésekre, mint amik fölött hatalma kell legyen az embernek, amiket le kell tudjon győzni. A gyászesemény még érdekes, arra van fogadókészség, az képlékeny, moduláris (egyházi, polgári, felekezet, búcsúztató személy és szöveg megválasztása), de maga az elmélyült, tartós gyász már zavarja ezt a gondolkodást, mert senki sem lehet különb a többinél, nincs olyan, hogy elmélyültebb megélés, gazdagabb érzésvilág, magasabb érzékenység, ennélfogva mélyebb gyász. Ez egyfajta pszichés arisztokratizmust feltételezne, márpedig ilyesmi manapság vállalhatatlan, már ezeknek a szavaknak is olyan az illatuk, mint egy múzeumi kínzóeszköznek. Az „őszinte együttérzésem” tehát mindent le kell fedjen, mert „ő sem különb, mint az átlag”. Olyan korban élünk, amelyben a gyengeség, a törékenység idegenebb, mint a marslakó, akit az írói fantázia prezentál.
Barátok, családtagok minél hamarabb vissza akarják kapni az érintettet
Szerettei lesznek azok, akik a leghamarabb „normálisként” szeretnék látni, és ezért mihamarabb igyekeznek úgy is kezelni. Kisvártatva a szokásos érzelmi teherbírását igénylik, már akkor, amikor még erre ténylegesen nincs felkészülve. Hagyja el tehát a fájdalom privát ösvényét, térjen át arra a szélesre, amin eddig mindenki járt, ami tanácsokkal és józansággal van kikövezve. Nem akarnak rosszat, csak a beszélgetés tartalmát akarják elfordítani a személyes, és mi tagadás: megterhelő fájdalomról. Nem beszélve az igazi féltésről. A hosszantartó gyász egyetlen kockázatát nevezzük meg, ez a affektus heurisztika, amikor valaki pusztán érzelmi alapú döntéseket képes hozni, amikor pusztán a megérzésre támaszkodik, és ezt ez esetben a szomorúság irányítja.
Nem feltétlenül kell rosszindulatot látni abban az elvárásban, hogy „lépjen már túl rajta”, csak annyit, hogy a környezete szeretné, ha újra normális lenne a kapcsolatunk. Ne állandóan ez a veszteség-téma, ez a passzív hozzáállás, hogy támogatásra szorul. Viszont ha ezzel a lelkülettel próbálnak segítséget nyújtani, könnyen csak tovább szaporítják az érintett fájdalmát. Vallásos környezetben gyakran előfordul, hogy egyfajta erkölcsi kritériumokat használnak arra, hogy mederben tartsák, lecsendesítsék a kitörésre hajlamos érzéseket, ami nemes szándék, de ebben az állapotban mindez néha üres színjátéknak tűnhet, ami konkrét megoldással nem szolgál.
A barátok és a jószándékú családtagok azt akarják, hogy minél hamarabb jobban érezze magát. El akarják vonni figyelmét a gyászáról, de a kezdeti időszakban nem erre van szüksége. Ráadásul amint nagy elánnal el akarják terelni figyelmét, az érintettnek olyan érzése lehet, hogy nem értik az egészet. Nem veszik komolyan veszteségét, és szeretnének végre „feltakarítani utána”. Természetesen ő is várja azt a napot, amikor képes lesz ismét örömmel együtt lenni azokkal, akik támogatták, és kész lesz hitelesen feltárni gyengeségeit, megéléseit, anélkül, hogy ezt mások fenyegetésnek éreznék saját kényelmükre nézve, illetve hogy valaki képes lenne mindezeket bántó módon ellene fordítani.
A mai ember amúgy is rövid gyászidőt kap, elvárás, hogy utána visszatérjen a normális kerékvágásba, méghozzá kiegyensúlyozottabban, bölcsebben és együttérzőbben, illetve egyfajta látnoki képességekkel a lényeges és a lényegtelen megkülönböztetését illetően. Viszont esetleges szomorú ábrázatával azt üzeni, legalábbis ebben az olvasatban, hogy megátalkodottan nem hozza az elvárt formát, ami több szinten is bosszantó. Azok, akik átmentek már kataklizmán, szól az elvárás, azok érettebbek, kicsit megvilágosodottak, amiből mindenki más csak tanulhat. Ha nem ezt érzékelik, képesek kiábrándultan elfordulni az illetőtől.
Ne felejtsük el, akármennyire is másként gondolnánk, hogy önmagában a barátságnak nincs közvetlen hatása a gyógyulásra, legalábbi ezt igazolják a kutatási eredmények. Inkább arról van szó, hogy az is része az érzelmi és kapcsolati gazdagságnak, és így segít a szívnek gyönyörködni a világban, és ezáltal kedvet és értéket kap a túléléshez, mindenekelőtt erőt az aktivizálódásra. Tehát nem közvetlenül, hanem közvetve hat, sőt, az egyik legfontosabb kilábalási tényező. A barátság empirikus érveket szolgáltat a jövőhöz, pontosabban a benne rejlő tartalmakhoz, és mindig erőteljesebben kötődik az illető személyéhez, mint a szavaihoz vagy tetteihez. Nyilván ezért barátság. Az érzésekre és nem feltétlenül a viselkedésre reagál. Kutatások szerint a barátok kirekesztését látva az agyunknak ugyanaz a része aktiválódik, amely akkor is beindul, amikor minket is kirekesztenek. Ez nem így történik idegenek esetén. Az empátia tehát a barátság része.
Daniel Wegner pszichológustól származik az eredeti gondolat, amit transzaktív memóriának neveztek, miszerint a szeretteink úgy is szolgálnak, mint „érzelmi és emlékezeti bank”, minket is érintő történetek és jelenségek őrzői. A megismerés az elméből kiszivárog a testbe és a világba. Életünk dolgaival kapcsolatos információkat nemcsak saját elménk őrzi, hanem „szét van osztva” mindazok között, akik valamilyen kapcsolatban vannak velünk. Ez a helyzet az emlékekkel, eseményekkel és az ismeretekkel is. Az emberek önismerete, érzelemvilágának jelentős tartalma, személyiségének egyes elemei másokban van elrejtve, ebből kell tehát kiindulni, amikor veszteséget él meg valaki. „Minden egyes alkalommal, amikor valaki meghal, egy könyvtár ég.” Jandy Nelson
Lesznek, akik elkerülik
Kevesen érzik, hogy meg tudnak felelni annak a kihívásnak, hogy az érintetteket elkísérjék ezen az úton, bárcsak egy szakaszon. Sokan attól való félelmükben, hogy szárnyaikba is belekap a láng, hogy megsérülnek vagy éppen túlterhelődnek sötét, nehéz érzésekkel, és amikor eljön az ideje, maguk számára nem lesz elég lendületük, szóval inkább elkerülik a gyászolót, mintafelismerésük ez esetben igen magasan szárnyal. Most jelképesen szólva, sokan attól félnek, hogy felsérti talpukat a rög, a tövis, ami a szomorúság útján előfordul, és megismerik a szenvedést, az pedig idegenné és furcsává teszi őket. Van akinek a másik képlet jön be, szóval érezni véli mindenki, hogy mennyi terhet bír el, ezért nem kívánja, hogy mások átlapátoljanak lelkébe a sajátjukból.
Általános tapasztalat, hogy az intenzív érzelmi életet élők kerülik legnagyobb arányban gyászoló embertársaikat. Holott a mondás is azt tartja: A bizalom a kókuszdió sebességével nő, és a kókuszdió sebességével esik. Oka ez esetben bizonnyal a „túlcsordulás” elkerülése, ami érdekes gondolatokat ébreszt, illetve, bizonyos értelemben, megnyugtató magyarázatokat szolgáltat a gyász-kerüléshez. Lehet ezt sokféleképpen megközelíteni, de egészen bizonyos, hogy míg ember az ember, a rendkívüli terheket hordozókat igyekszik elkerülni. Ez a magatartás része az ember meghatározásának. Ezzel a megállapítással egy ismert gyászmodellt is igazolunk, amelyik szerint azért olyan fájdalmas a gyász, hogy a kapott segítség átélése által mélyen elköteleződjenek egymás további támogatására az érintettek. Van benne egy messzi számítás, amelyik annyira önző, hogy már pont jó. Aki kiállja ezt a próbát, azzal marad az illető közösségben. A rövid távú célszerűséggel ellentétben a hosszú távú önérdek – ahogy azt Robert Trivers evolúcióbiológus kimutatta – gyakran vezet olyan viselkedéshez, amely megkülönböztethetetlen a kölcsönösen előnyös együttműködéstől. Ilyen értelemben a HSP (magas érzékenységű) személyiségi vonás származása, azaz fennmaradása, az emberi nem egyik rejtélye. Legalábbi ebben az értelmezési kontextusban.
Az „elkerülők” lehetnek másod-vonalbeli rokonok, ismerősök, lehetnek önbizalomhiányosak, lehetnek olyanok, akik félnek bármit is mondani, lehetnek tapintatosak, olyanok, akik az érintettet féltik saját tanácstalanságuktól. Lehet hitelességi deficit érzete, illetve a „lerántás” félelme miatt. Az „elkerülés” pedig szintén változatos módszereket jelent, az „oszlop mögé bújást” (ismert terapeuta példája), ritkuló telefonhívást, illetve folyton mellébeszélést. A jelenséget valamennyire értő személyek igyekeznek erre már előzetesen felhívni az érintett figyelmét, hogy ne lepődjön, de főként ne botránkozzon meg. Nem minden elkerülés, elutasítás keringését a gonoszság kezeli. Illetve van itt még valami, ami már túlmutat témánkon, de egyetlen idézet még belefér: „Legközelebb, amikor önzetlenségedet mások előtt dicsérik, vigyázz: ha áldozatot hozol másokért, könnyebbé teszed, hogy ők is feláldozzanak téged.” Daniel M. Wegner. És még csak egy megjegyzés: az önző emberek legyőzik az altruista egyéneket, míg az altruisták csoportja legyőzik az önző egyének csoportját.
A halál csak a veszteségnek egyik arca, a legradikálisabb, és tulajdonképpen annak a neve, amit az élők őriznek és hordoznak, nem pedig annak, ami valakivel tulajdonképpen megtörtént. Magyarán az fáj, ami van, ami él, ami folytatódik, és ebből is annyi hozható felszínre, amennyit a nyelv elbír. Szilárdnak hitt szavak süllyednek el a fájdalom bombatölcséreiben, mint markunkba hullott hópehely, vérünk terhére, és tulajdonképpen csak azt tudjuk továbbadni, ami elmúlt. A hiányt osztjuk meg, de abban egy felejthetetlen emberi pillanat rejlik, mi megpróbál jelentést adni a kezdeteknek. Abból pedig, hogy valaki meghalt, nyilvánvaló, hogy már nem él, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezik, olyan értelemben, hogy hatástalan lenne.
Másik kihívás éppen egy másik végletből származik: létezett-e egyáltalán másként valaha is? Mindezeket nem a tényadatok alapján kell értelmezni, hiszen a gyász és nyelvezete, természeténél fogva, költői, elégikus, ez pedig szertelen, néha bosszantó, érthetetlen, felzaklató, mindenképpen átlépi a köznapi nyelvi normákat. Ezen a módon fogalmazva tehát, úgy szól a témazáró kérdés, hogy valóságosan is tudunk létezni egymás számára, vagy csak belakjuk néhány embertársunk érzelemvilágát, netán csak kószálunk benne egy ideig? Költői kérdés, és egy hasonló jellegű megjegyzéssel lezárjuk, bár ez nem kifejezetten a kérdésre válaszol: Sosem úgy élünk, ahogy kellene, holott azt tesszük, amit kell. (L. N. Tolsztoj).
Nem kell megijedni az emberek tétova megnyilvánulásaitól. Gyászolók számoltak be arról, hogy a gyász valóságáról ők oktatták azt a szakembert, akihez éppen segítségért fordultak. Értékelhető, hogy az illető nem sértődött meg, de hézagosnak tetsző kompetenciája, pillanatnyi bizonytalansága egyáltalán nem jelentette azt, hogy nem tudott segíteni. Amúgyis tanácsadói és nem mesterei életünknek. A gyász trükkös mivolta sokakat megtéveszt, akár még azokat is, akik benne vannak, tehát nemcsak tökéletes tanács nincs hozzá, hanem tökéletes átélése sem létezik.
Értetlenség, zavarodottság
Gyászoló ember mellett menetrendszerűen megjelennek a konfúz, zavaros megnyilvánulások, ami annak is a következménye, hogy hallgatni, ilyen esetben, az illető elárulását jelenti. Ugyanakkor a valamit mondás kényszere nem eredményez automatikusan tartalmas megnyilatkozásokat, éppenséggel egyfajta gátja azoknak. Tehát igyekezni kellene egyrészt mondani valamit, de azt azért környezetében senki nem szeretné, ha az érintett „teljesen kitöltené a teret és a témát”. Vagyis hogy minden csak róla szóljon. Ezen kívül sok más is van a sok bugyuta, zavarodott hozzáállásban, amiket később tárgyalunk. Végsősoron, fogalmazzunk meg röviden egy szentenciát, jobb átélni azt, hogy egyáltalán beszélnek az emberhez, mint azt, hogy kényszerű, makacs csenddel veszik körül.
Kutatások szerint hogyha valaki egykor járt benne, nem biztos, hogy hasonló mélységben tud segíteni annak, aki éppen benne van, sőt, az is kétséges, hogy egyáltalán az együttérzés megjelenik. Legyünk óvatosabbak, nézzünk körül, próbáljunk bevonódni, mielőtt megformáljuk saját véleményünket, a körültekintés amúgy is az intenzív önismeret egyik módja. De nem kell mindenáron extrém együttérzést imitálni, ha nincs olyan, viszont teljesen rendjénvaló az enyhe rájátszás, de ne az legyen a fő szempont, hanem az igyekezet, hogy valóban úgy is érezzük, ahogy mutatjuk.
Emlékeink sem puszta tények libasora, nem dokumentarista fényképek, hanem regények, költemények, műalkotások, mesék, amikhez konkrét helyszíneket tudunk ugyan rendelni, de sok esetben ezeknek még a tájolása sem stimmel. A történelem sem az, amit a történészek elmesélnek, hanem amit elhiszünk nekik. Így járjuk ezt az életutat „az örök vándorlás nyomába szegődve”, és egy kérésünk maradt még: abban a pillanatban kapj el Uram, amikor éppen készen vagyok! Nem, nem akkor, amikor a legrealistább az önismeretem, hanem amikor az önáltatás és a valóság megfelelő egyensúlyban van, egyszerre bűnös és megváltott, elítélt és megkegyelmezett, tele félelemmel és magabiztos, kicsinyes és nagylelkű, csak a szeretetből ne engedj teljesen kifogyni!
Úgy nevezhetnénk ezt a jelenséget, hogy: a felhasadt fatörzs szereti a mennydörgést. Az emberek nem az igazságot keresik, hanem a nézeteik igazolódását, ehhez gyártanak utólag minden fajta elméletet, kiegészítik a megtörténteket, hangszínt, gesztusokat módosítanak, elvesznek és odagondolnak szándékokat, stb. Nem is az úgynevezett igazság elleni érvek bosszantják és késztetik heves vitára, hanem saját véleményük megkérdőjeleződése. Jó ezeket figyelembe venni már jó előre, hogy amikor belekerül egy ilyen helyzetbe az ember, ne számítson különös bölcsességre, tisztánlátásra, vagy tiszta, éteri önzetlenségre, fogadja el az embereket olyannak, amiként igazából ő maga is működne, igen nagy valószínűség szerint, egy ilyen helyzetben. Ne emelje mitikus magasságokba az elvárásait, azzal áltatva magát, hogy környezetének tudni kellene, hogy ő most miket él meg, mintha gyászának beköszöntével egyidőben érzületi világforradalom zajlott volna, ami mindenkit hirtelen csodálatos empátiával ajándékozott volna meg.
Ez azt is jelenti, hogy az emberek és érzéseik patinájukkal együtt érvényesek és értékesek. Nem kell szétszedni, vagy úgymond lekaparni róluk a külső réteget, hogy egyfajta lényeget, vagy az igazat, netán a mélyet megtaláljuk. Azzal az enyhe képmutatással együtt szerethető valaki, ahogy megpróbál együttérzést mutatni, illetve azzal a töredezett buzgalommal, amivel megpróbál hasznosnak mutatkozni az adott helyzetben.
Gyászban az is előfordul, hogy leválasztják az érintett problémáját, egyfajta érzelmi árnyékát, és sokak számára az lesz érdekes, mondjuk az akut gyász állapotában menti emlékezetében az illetőt. Ez lesz immár az „ő”. Nem kell rosszindulatot, vagy könnyelműséget látni ebben sem, de nyilvánvaló, hogy az illető személyiségének integritását azok fogják megőrizni, akik személyiségét egészben látják (látták), és nemcsak átmeneti szavait viselkedését. Ezek a furcsaságok mindig is ott vannak az emberi viszonyokban, extrém esetben lesznek nyilvánvalókká, adott esetben zavarókká. Lehet mögötte rosszul felfogott, de alapvetően igazi féltés, lehet értetlenség, lehet irigység, és annyi minden más, és ezekkel szinte minden esetben számolni kell, de ezek még nem a gonoszság szinonimái.
Láthatónak lenni – ez az egyik gyógymód a gyászra, átélni azt, hogy észrevették, méghozzá abban a fájdalom- és igazságtartományban, amelyben az illető magát ebben az állapotban elhelyezi. Ami szerint megítéli önmagát és a világot. Ahogy igyekszik új jövőt találni a maga számára. A gyógymód az, amiről sokat beszéltünk, hogy fájdalmát visszatükrözni képes, együttérző emberek legyenek körülötte, akik mindazt amit megél és kimutat, egy kicsit tisztábban vetítik vissza. Ezzel kapcsolatban egy tanács: oldozza fel segítőit, a barátságtalanokat, az elkerülőket, stb., és oldozza fel saját magát is, ha nem tudott úgy viselkedni, ahogy elvárták. „A megbocsátás azt jelenti, hogy feladunk minden elképzelést arról, hogy jobb múltunk lehetett volna.” Anne Lamott
Veszteség – gyász
A gyász mindazonáltal nem azonos a veszteséggel, jóllehet gyakorlatilag a kettőt szinonimaként kezeljük. Gyakorlatilag a veszteség arra a vonatkozik, hogy elveszítünk valakit, akit szeretünk, a gyász viszont konkrétan az eseményre adott érzelmi reakció. További különbséget lehet tenni a gyász és a gyászolás között. A gyász az egyén érzelmi élményét jelenti, míg a gyászolás a veszteséget övező társadalmi és kulturális normáknak megfelelő viselkedést jelent. Ezen belül nem mindenki tapasztal gyászt, a gyászfeldolgozás nem mindig szükséges, és a késleltetett gyász ritka.
A gyász tárgya nem egyszerűen a halál, vagyis az a tény, hogy valaki meghalt, és egy értékes kapcsolat elveszett, hanem általánosabban az élet lehetőségeinek megfogyatkozása. Clive Seale szociológus azt írja, hogy amit gyásznak nevezünk, az alapvetően a „mindennapi szomorúság” extrém változata, amellyel szembesülünk, amikor figyelmünket valami a saját végességünkre irányítja, illetve ha ilyesmit tapasztalunk egy másik személy, tárgy, érzés vagy állat elvesztésekor, egyszóval amikor azt éljük meg, hogy jövőnk valamilyen kárt, értékcsökkenést szenvedett, amit már többé nem tudunk pótolni.
A gyász az, ami velünk történik, a bánat, amit érzünk, egy érzelmi és kognitív állapot, amelyet egy jelentős veszteség után tapasztalunk. Míg a bánat egy állapot, a gyászolás egy folyamat, amit a bánatra adott válaszként teszünk. Továbbá meg lehet különböztetni az aktív gyászolást a passzív gyászélménytől. Thomas Attig szerint mindkettő „a veszteséghez való alkalmazkodás folyamatára” utal, ugyanakkor az előbbi jobban kihangsúlyozza a veszteség önkéntelen hatásait, tehát az érzelmi, pszichológiai, fizikai, viselkedési, társadalmi, kognitív és spirituális hatások teljes skáláját, illetve magában foglalja a veszteséggel és annak hatásaival való tudatos foglalkozást.
A gyászolás utal arra, amit teszünk azért, hogy átalakítsuk kapcsolatunkat az elhunyttal, de arra is, hogy mit vár el a társadalom, kultúránk. Annick Ernoult-Delcourt szerint ennek során „a külső hiányt belső jelenléttel helyettesíthetjük”, Christophe Fauré pszichiáter véleménye pedig, hogy „az elhunyttal való kapcsolatunk átalakításával magunk is átalakulunk.”
A gyász azt mondja nekünk, hogy soha nem tudunk teljesen urai lenni életünknek. Arra vagyunk ítélve, hogy szomorkodjunk azok miatt, akik hiányoznak az életünkből, önértelmezésünkből, világlátásunkból. Simon Critchley filozófus írja, hogy egy szeretett személy halála „radikális lehetetlenség” helyzetbe hoz minket, de éppen ez a tehetetlenség, ez az alapvető törékenység teremt etikai igényt a másokkal való interakcióinkban. Ebben az értelemben a gyász és az etikus élet összefüggenek egymással. Critchley szerint a gyász, amit érzünk, áthatja és strukturálja szubjektivitásunkat. Úgy véli, hogy az embereket végső soron gyászolási képességük alapján lehet kategorizálni. Mindenképpen érdekes.