A puszta

Olajfák Hegyén

4.a

Ha valaki elmélyülni vágyik, fel kell függesztenie az élethatásokat, ki kell vonulni a pusztába, úgy értve: valamilyen pusztába. Így indult Jézus is. A „puszta”, ahol az élet alapon van, legyőzöttséget tapasztalsz, mégis áhítat ébred szívedben. Nem a „csend”, hanem a „puszta” a felkészülés, az elmélyülés helye, és az is marad. Pál apostol is valami hasonlóra tett utalást (Arábia), ezért mi is szétnézünk egy kicsit a pusztában, nem pusztán kíváncsiságból.

Speciel a városra innen érkezik a hajnal, van egy rövid vita az éjszakával, majd győztesen és fölényesen bő kupával merít a nappalok megőrzött tüzéből, és a hegy mögül kibukva felhajtja szinte egyből, a maradékot pedig ráönti a városra, aztán szorgosan kiszűri a levegőből, majd minden zugból a sötétség finom kormát. Honnan máshonnan, keletről érkezik, átvág egy mélyvölgyön, talán ekkor van egy kis hezitálás, de a testes sivatagot nem tudja megközölni, így általában nincs pára előtte amiben tüze hűsülne, legfeljebb finom homok, ezért az ébredő keleti horizont színében jelzi, hogy éled-e a sivatagi szél, ami nemcsak bágyasztó meleget, hanem finom port is hoz a puszta felől, és egy darabig olyan színű a levegő, aminek nincs neve, ahhoz hasonló, mint amikor a pamut menyasszonyi fátylat összemossák a színes ruhákkal, de ebben a hőségben kiszikkad még a látás is, máskülönben zokon vennék az ittélők ezt a színt. Ilyenkor éjszakára pedig kapnak egy egész égboltnyi sápadt csillagot, emlékeztetőül a kísérő nappalok karakterére. Ilyen időben is van elég levegő ahhoz, hogy lángra lobbanjon benne a hajnali tűz, először csak színében, aztán forró kemencében, de ezért a metaforáért nincs tülekedés a Bibliában, az irgalom sehogysem tudta megszeretni és lefoglalni.

Aztán ismét következik egy felkavaró, csendes reggel a gyönyörű pusztító éjszakai vihar után, akarjuk mondani, hogy mindezt egy belső folyamatként kellene értelmezni földrajzi koordinátáktól megfosztva. Mert az ember akkor van nagyobb bajban, mikor a vizek kisimultak, a szél nyugszik, és már nem érzi hogy szüksége lenne segítségre a Leviathán ellen. Márpedig ha országába tévedtél, a legjobb amit már tehetsz, hogy átmész rajta, ahogy a viharban is már csak arra számíthatsz, hogy erőfeszítés nélkül haladhatsz, tulajdonképpen sodródsz, de akkor is, utat ill. levegőt tisztít előtted. Vigyél minél tisztább szívet, nincs más tanács, mert jobban hangzik, hogy „itt egy tiszta szív foltja látható”, mint ugyanaz gyáva szívvel.

A reggel véget vetett Istennel való privát beszélgetéseknek is, a nappalt már az írástudók tudálékossága uralta, és abban Isten olyan és akkora lett, aki ezekbe a bölcsességbe kényelmesen belefért, és maradt lábtér az ego-nak is, vagy fordítva. De csak óvatosan! Ne mondjunk rosszat róluk, különösképpen már most az elején, hiszen még azt sem tudhatjuk, kik közé keveredünk, ha érthető, és most nem tölthetjük ezzel az időt, másokról is ejthetnénk néhány szót, úgy pedig igen alkalandoznánk, pedig sok a dolgunk, indulnunk kell, menet közben majd alaposabban szétnézünk.

Egy-két órával napkelte után úgy sejted, hogy az angyaloknak is már ég a szárnyuk, az égi óceánban oltogatják. Dél fele a nap minden ruháját leveti, a sivatag homokjának forrósága abból születik, szemérmességből és tiszteletből nem is mer senki meztelen testére tekinteni, amin azért látszana egy „ne haragudjatok, de nem tehetek másként”-jellegű engesztelő gesztus, aztán amint éjszakára felöltözik, az a művelet nem más, mint a sivatagi naplemente. A vádik azonban szégyenlősebbek, ők erre a jelenetre már behunyják szemüket, elsötétülnek, magukba fordulnak, a táj maradék forrósága pedig elindul hogy éjszaka levánszorogjon a folyóhoz megnedvesíteni ajkát. Medrek csomagolásában küldik vissza a hegyek a feladónak felesleges vagy megunt vizeiket, hideg, rakoncátlan állaguk egyre csendesedik a világ tengerszint alatti legmélyebben húzódó völgyében, a torkolatnál a Jordán már fáradt és meleg, viszont a sivatag forró ajkával így is jegesteát kortyolhat. A folyóhoz érve az ember is alkalmat kap, hogy újramesélje a sivatagot, és mostmár úgy mondja el újból, hogy abban legyen hála is, megértés és szeretet is, hogy minden érzést idezsúfoljunk. Ahogy életünk nehézségeiről szoktunk – utólag. Amint egy kémcsövet emelsz a fény fele, ugyanaz a mozdulat, amit múltad egy darabkájával teszel, érdekel a tartalma, de nem bánt.

Ott a pusztában, a folyó mellet, az élet bináris karaktere felerősödik, ami valószínűleg hamis, de binárisok sorozata viszont eléggé közel áll tapasztalatunkhoz, bár sok a gyanús ellenpélda, inkább elnagyolt, felületes elméletnek mondanánk, és a kijózanodás erre a felismerésre néha fájni szokott. Mert az nem fekete és fehér, jó és rossz, nem létezik senki árnyalatok nélkül, különböző erők dolgoznak bennünk, és a sebzettségek sarkcsillagelvevő, iránytűeltérítő erői sem lebecsülendők. „Meghogy senki sem tökéletes, de azért ezt én mégiscsak látom, tehát kivétel vagyok”, – ilyen az a vélemény, ami hatványozza az emberi szenvedést. A belátás, a legtöredelmesebbnek tűnő beismerés sok esetben nem a válasz, nem is a megoldás, hanem maga is egy patológiás tünet. Az iménti véleményben is van belőle. Meg a legutóbbiban is. Az előzőben is. Ebben is…

Sivatag és folyó, mindig megrendítő kombináció, egyik az „alig”, a „kevés” analógiáin paradox életrevalóságról szól, hogy ami ott van, az élet tekintetében szívós, szervezete régtől betervezte a szárazságot, a kevésbé empatikus meg időben menekülőre fogta. Ami ott van, abban többgenerációs elviselt szomjúság van, és nem tévedünk, ha hozzátesszük: nemcsak elviselt, hanem megszeretett szomjúság. Ebből pedig egy rendkívüli üzenet származik: az élet öröme az elfogadott bizonytalanság élvezete, és hogy az álnokság gyakran a reménység nyelvezetébe van süllyesztve, ami nem más, mint a felelőtlenség és az önző világkép fedősztorija. Másrészt a hit dolgai is így vannak, hogy emberi hozzájárulás nélkül alakul néha a legszebb valóság, mint valami pusztában, nem bőségben, hatalomban és erőben, aminthogy például fő funkciója, az imádság sem parancsból nyeri erejét, hanem egyfajta rejtekezésben él, hogy senki se lássa, ne is hallja, de mindenki megérezze, esetleg rá is kérdezzen. Legalábbis ez egy lehetséges missziói forgatókönyv.

A szegények számára, akik minden igyekezetük és tehetségük mellett külső erőforrásra szorultak, akik esetében ma sincs lejárati idő, és akikhez inkább igék, mint főnevek tapadtak, általában nehéz minden hajnal, amiket rozoga éjszakákkal próbáltak elfelejteni, álmaikra viszont emlékezni akartak, minden jó okból, és tegyük hozzá, hogy a szegénységnek számtalan variációja létezett, több réteg is megesett, alóla vették az életet. Szegénység nem pénzhiányt jelent csupán, és nemcsak éhséget, legnagyobb nyomatékkal talán az igazságtalanság jelentkezik, és csupán az esetben nem fájt, ha valaki nem tudott róla, illetve ha sikerült meghaladni azt „lelki” tekintetben, bár így nem a fájdalom szűnt meg, csak annak társadalmi kapcsolata, de ínségüket egy percig sem szeretnénk megízlelni.

Az egy természet két megnyilvánulási formája az Olajfák Hegye, mondhatjuk így is, kissé nagyképűen, ahol a sivatag és termő vidék találkozik, és talán nincs a világon még egy ilyen hely, ahol ennyire drasztikusan, értsd egy milliméter per méter sebeséggel megy át sivatagba a termő, pontos formula természetesen nincs, de ökölszabályként egy megközelítés ~ 100m/100mm, a számlálóban a távolság, a nevezőben a csapadékmennyiség, fordított arányosan, tehát csökkenő tételben. Keleti lejtőjén már a puszta kezdődik, a másik még beleér az áldásba, ahová a tavaszi és őszi esők megérkeznek a maguk menetrendje szerint, kövér cseppekben, amik az ég apró és jószándékú nagyítói. A kettőt metszi egy tulajdonképpen láthatatlan, de nem nulla kiterjedésű vonal, ahogy minden emberi életen is átvonul valami hasonló és valóban megmérhetetlen vonal a bűn és a szentség között, a felezővonalon túl pedig kisebb-nagyobb mértékben a képmutatás, lefedni a pusztát, a botrányt, a kellemetlent, az erőtlenséget. Elsősorban ösztönből, nem gonoszságból, amolyan terített asztal, üres levessel.

Idézhetjük a közelben levő országból származó megjegyzést: minden ismerős emberben lakik egy ember, akit nem ismersz (egyébként Jung is így nyilatkozott, de az más értelmezést igényel) – és ezt lehet transzponálni lelki jelentésre, azzal a kérdéssel továbbítva: csak egy? Minden tűzben egy kisebb tűz, minden városban akár ezernyi másik, minden érzésben egy szerényebb, minden tettben a gyermekkor… Hogy mikor melyikkel találkozol, melyikkel beszélsz, arra nincs recept, de mindenik türelmesen vár, míg rá nem kerül a sor, és nem fog egyik sem bemutatkozni. Messziről papír, közelről sánta csirke. De ez belső használatú kép.

Nem annyira gonosz a sivatag, és ne aszerint ítéljük meg, ami legrosszabb történhet benne, ahogy egy ember sem gonosz attól, ha időnként gonoszkodik. Itt egyenesben (az a fránya szóvégi „n” betű!:))  jön minden, azaz nyersen és küllem nélkül kap mindent az ember, a hely szó szerint fordítja a kihívásokat, tehát nincs benne védelem, gyengédség, kényelem, és ezt lehet úgy is értelmezni, hogy irgalom sincs. Valóban nincs túltengés ebből, de legalább nem is ígérte, remény szintjén viszont nem lehet panasz, az előszeretettel ólálkodik ilyen helyeken, de az a gyanúnk, hogy nemigen van rá kereset errefelé, de majd meglátjuk. Tény, hogy a puszta, és ez rendkívül népszerűvé teszi bizonyos körökben, képmutatás nélküli, nem úgy, mint egy nagyváros, egy turistás helyről ne is beszéljünk, hol az üres nyájasság kiömlik az utcára is, de tartása olyan híg, hogy kenyérre lehet kenni, sajnos gyakran csak állaga miatt. Ez ellentmondásos hely, mármint a puszta, elismerjük, olyan, példának okáért, ahol a hidratáló krém a minden, ill. a hidratáló krém az abszolút értéktelen, és ez mintha máshonnan is ismerős lenne. Lényeg, hogy készakarva nem zaklat senkit, és világos, egyértelmű visszajelzést ad az ember pillanatnyi állapotáról, és nem a kedvesség az anyanyelve.

Ha nem piszkálják, nagytotálban nyugszik, de apró, életrevaló lények zizegnek rajta, és két nagy ajándéka a fentiekből következik: egyrészt a vitalitás csodája, másrészt pedig az, hogy ahhoz hogy meglásd ezeket, közel kell hajolnod hozzá, fentről a lényeget sosem fogod meglátni. A sivatag kiéheztet az életre és fogékonnyá tesz a csodákra, de mégis csupán a tények mentén kínálja fel magát és csodáit a képzeletednek. Nem enged üresbe kalandozni. Kérned kell valamit, vagy annyi pénzt, mint amennyi homokszemet elképzelsz, vagy annyi barátot, annyi érzést… Kiméri minden életnek a maga kívánságait. De azt a rendezettséget sosem adja, amit egy védett környezetben élő megtapasztalhat, hogy időnként hátradőlhet, hogy a mű készen van, további koncentrált fegyelem nélkül is elpörög. Itt állandóan figyelni, kutatni kell dolgokat, és könnyen megérzi a táj, hogy nem vagy odavaló, esetleg nem szereted eléggé.

Nem saját erőből, de mászkál a homok is, s hallható is amint szemcséi megérintik egymást, kacarásznak, csivitelnek, és úgy tűnik minden rendben van. Időnként a tenger erre jár, és sötét, nehéz szeleivel kölcsönt vesz homokos partjaihoz. Az idő pedig hajnalonta feloson a völgyeken a környező településekre, ott manifesztálódik életzajban, nyüzsgésben, az éjszaka pedig kinyitja az eget, ennyire kitárulva talán sehol másutt nem látható. Készült a nappalok szomjából. És csendje nem hamis, mint a nagyvárosoké, ahol csak egy-egy tragédia szokta lecsavarni a zűrzavar hangját, rövid időre. Itt minden pillanat hasonlatos ahhoz a jelenthez, mint amikor Mozart felrajzolta élete utolsó hangjegyét a kottára, a világ ugyan erre meg sem rezdült, tulajdonképpen nem vett róla tudomást, de valahol az abszolút időben, a világ lényegére vonatkozóan mégiscsak történt valami.

Akik a sivatagban vertek tanyát, tehát a beduinoknak nevezett törzsek, a szégyen és becsület lelátója előtt élik az életüket évszázadok óta, és most tekintsünk el attól, hogy a szégyennek nem a becsület lenne az ellentéte, de ez csak egy külső nézőpont, amint az is nyilvánvaló, ha rosszul hangoljuk a rendszerünket, más jön ki belőle, mint amit szeretnénk. A rendszerek akkor működnek optimálisan, ha szuperlatívuszokra vannak beállítva, hogy az átlagos végül megvalósuljon, ha pedig átlagosra állítjuk, annak eredménye könnyen megjósolható. Az erkölcsi jellegű rendszer a közvárakozással és közhiedelemmel ellentétben nem egyetemes emberi értékekhez, hanem a berendezett élet szabályaihoz igazodik. Nívó, de nem minőségi értelemben, ennek semmilyen jelentésében, csupán a társadalomnak, a folyamatoknak, az emberi cselekedeteknek, a gondolatoknak, a hit tartalmának kezelési módjáról van szó. Annak minden előnyével és nyomorúságával, szigetszerű empátiával, az irgalom hiányos intézményi eszközeivel, ebből fakadó rossz közérzettel, és amint a történelmi mintázatok mutatják, néha tragikus következményeivel. Érzelmeink arra ösztönöznek, hogy azt tegyük, ami a legjobb nekünk, a tényeket, érveket később szedjük össze és adjuk hozzá a választott megoldásokhoz. Ez a folyamat azonban nem teljesen átláthatatlan, minél magasabb önreflexióval rendelkezik valaki, annál tisztább a tükre, ebben nagy szerepe lehet pl. a hitnek, de a tudomány is komoly eredményekre képes, talán a kettő együtt lenne ideális.

 Nem véletlenül olvassuk: legyetek tökéletesek, mindenkor örüljetek, szent nép, egyetlen iota sem (Sokan a görög betűre hivatkoznak, pedig ha az összes iotát kitörölnék a törvényből, az akkor sem változna szemernyit sem, ugyanis nincs benne. Egyetlenegy sem. Sem omega, sem théta, stb., Az ugyanis, mint ismert, héberül van. Ezzel szemben a jod és a váv írása nagyon közel van egymáshoz, azokat íráskor és olvasáskor is könnyen össze lehetett téveszteni, és ez számított a leggyakoribb hibának, amitől könnyen tréflivá válhatott egy szent szöveg, legyen az mezuza, tefillin vagy éppen Tóra-tekercs. Tehát „egyetlen jod-váv tévesztés sincs…”). Ezek az említett szuperlatívuszok, hogy el ne lustuljon a lelki élet. Keresztelő János szavai is radikálisak voltak, de amikor rákérdeztek konkrétumra, már azt az átlagot mutatták, ami élhető, a mindennapok felbontásában, a valós élet szemcsézettségében. Finomabb kérdésre mindig óvatosabb a válasz, amint azt ismerjük is, pl. a kosz, amikor még nagyon finom, csak a fehér inget ismeri.

Az éjszaka végre kidönti a tűző nap oszlopait, az ég tüze porba hull és felszívódik a talajba, a felszínt meg elönti a csillagvilág. A sötétséggel az „Ezernyi érzés tengere” feszül a valóság távoli partjai közé. A fantázia, kapva az alkalmon, ráhajózik a tengerre, és elindul a céltalan de azon belül tartalmas utazásra. Szelek, miknek testét másutt darabjaira törik civilizációs kellékek, itt szabadon kószálnak, áramlatokat hajtanak, hullámokat zúgatnak. Mindet átérezhetsz, mert semmit sem kötelező érezned. Nézed a túlsó partot, ugyan nem láthatod, de ott lebeg, és nem tudod hogy a nagy utazás dolgában mihez tartsd magad, a víztükör szintjéhez, vagy a víz mélységéhez. Ha feljön a Hold, elkészíti a táj metszetének negatívját, ugyan a Nap készletével dolgozik, de nem kíváncsi a nappalok titkára, ő maga is esendő, sugarait képes maradéktalanul letördelni a keleti szél, mi sivatagi port hord arcára, időnként pedig ritka felhők vadásznak rá, de csenevész testük legtöbb esetben feloldódik már akkor, mikor a hajnalgyújtogató gyufája felloban.

A sivatag nem az eső hiánya, ahogy az egyedüllét nem a társaság hiánya, az éjszaka és a sötétség sem a napsütés deficitje, mert egyik sem a hiányból épül fel, van saját tartalmuk és testük. És olykor, ha elmélyül az éjszaka, apró szelek futkároznak a színen, és a sziklák hátán bodorodnak barátságosan, finom szövetes neszben, amikor minden idegen hang a homok mélyére süllyed, és helyezkedésük háttérzaja feltölti a hallás horizontját, ami, ha türelmesen vársz, egyszercsak kikerül a fülből és az ember végre kisodródik a csend partjaira, ami várja már időtlen idők óta, és amikor a homok alá dugott kezét kihúzza az áhítat és a lét húrjain lefog egy akkordot, amikor konstatálod, hogy az éjszakai ég föléd borul, helyenként csillogó hibákkal, talán angyalok sétáltak az ég padozatán tűsarkúban, és az égi túlfény és tisztaság egy-egy sugárban a földig ér, és látásod átlebeg végtelen tereken, véredből pedig kéz érintése nélkül távozik a szenny, mert nem történhet másként, – szóval akkor azt kérdezed:

Uram, nem sok ez egy kicsit?

De milyen az ember, nem arra született, hogy bármivel is végleg beteljen, és ahogy megunt, de még ép pulóvereket szokták lebontani egykor, így próbálja az újdonsült érzéséből visszafejteni életének történetét, hogy menet közben vagy a végén megtalálhassa a létezés nagy titkát, az örök törvény személyes karakterét, ha lenne olyan, és miközben kezén átmegy megannyi hideg és meleg, fényes és sötét szál, és már nincs megállás, bontani kell végig, új nevet kap minden letűnt esemény, múltbeli érzés, leszedi róluk azt a hazug címkét, amit melegében rájuk ragasztott, hogy élni tudja könnyebben az életet, – szóval akkor valami nagyon egyszerű, de szilárd igazság hámozza be magát az értelembe: az ég gyermeke vagyok.