„…zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” Passaunál nem sokan múlik, hogy a vers ríme megboruljon, hiszen ott rendszerint az Inn a színesebb, tehát ezzel nyerésre áll, viszont mintegy 5%-al bölcsebb (bővebb) a Duna, és ennyin múlott, hogy necsak az Inn vizét, de nevét is elnyelje. Természetes mindez éves átlagra számolva, ugyanis télen az Inn vízhozama a nyári maximumnak mintegy harmadára esik vissza. És ha Inn lenne a Duna, József Attilának az sem jelentett volna akadályt, hogy a rakodópart alsó kövén ülve, gyönyörű versbe szedje érzéseit. (Inn-rímmel 🙂 – mintha szívemből itt volna kínt…)
„Türkiz türkiz”
A türkizkék egyébként nem egyedi jelenség a gleccserek vizéből eredő folyók esetén (Salzach pl.), ezért a cím „a türkiz Inn” és nem „Inn, a türkiz” :). Ugyan türkizkék a folyó „hivatalos”, vagyis a legkülönlegesebb színe (nem egy tömény türkiz, ezt a természet keveri és nem egy képszerkesztő szoftver manipulálja), azonban emellett számtalan árnyalatot felvesz, megvan ezeknek az évi menetrendjük, de túlzás lenne azt állítani, hogy naptárt lehet igazítani a folyó színéhez. Egyre kevésbé igaz ez. Klímaváltozás a fő ok, de megemlíthetjük a vízerőműveket (a folyó teljes hosszán 24 db.), partvédelmi és sodráslassító műtárgyakat, stb., amik természetesen nem a színre, hanem az áramlási sebességre gyakorolnak hatást, bár a kettő között némi összefüggés van, de az majdhogy elhanyagolható.
Április végén, május elején menetrendszerint megérkezik az Alpokból az olvadékvíz, és a téli kisvíz idején leülepedett iszapot, mindenféle szerves anyagot és szervetlen morzsalékot, a réteken fakadó erek, a hegyi patakok, tavaszi lendülettel és hangos csobogással összesítenek az Inn medrében, és kijön, ami kijön, ilyenkor nincs idő a színnel bajlódni, ezért lesz az egészből egy hanyag szürke, néha szürkén is túli. Magyarán egy időre oda a gyönyörű téli színe, de a természet így működik. Rózsát ad, vele pedig tüskéket, mert ha ezek nem lennének, akkor a méhecskék elől, és előlünk is, az erőteljesebb állatok elirigyelnék, azaz elfalatoznák. A tüskék nem a virágokat védik, ez félreértés, hanem a leveleket a legelés ellen, de nélkülük ugye virág sem lenne. A rózsabokor szárán levő hegyes nyúlványok módosított hámsejtek (kéreg), nem fizikai védekezésre átalakult ágak, tehát nem tövisek, csak növényi libabőr. Csakis rózsának adható sértetlenül rózsa, egyrészt tudni kell a saját tüskékről, másrészt helyesen fonódni. „Tüskékkel borított tenyeremmel fogom tüskés kacsóidat.” Problémák oka, ha egyáltalán ilyesmik felmerülnek, gyakran szemantikai jellegűek: „úgy értettem/mondtad tüske, de ez tövis!”
Szóval a folyó vize tavasszal egy darabig enyhén barnás árnyalatot is felvehet, amint a hegyről lezúduló víz, a patakok, a hegyaljak és domboldalak lerakódásait, valamint az erdőkön átcsorgó vizek az elkorhadt lombokat, szerves anyagokat (tannin, a természet teája) belemossák a folyóba. Augusztusban ez a szakasz rendszerint lezárul, minthogy a hó olvadásából eredő ár kifullad, sőt, odafent már a jelentkező fagyok fegyelmezik az utánpótlást. Ahogy lassul a sodrás, az erdőkön átvezető medrekből sem érkeznek már szerves anyagok, legalábbis nem számottevő mennyiségben, és az Inn fokozatosan felveszi elhíresült türkiz karaktarét. Elvileg. Újabban, a klímaváltozás miatt, ez a szakasz egyre gyakrabban tolódik szeptemberre, a durvább szemcsék, illetve az agyagos, lebegő részecskék, a szerves anyagok kimosódása egyre később ér véget. A fagy még várat magára a magasabban fekvő erdős területeken, ahonnan a tanninok javarésze érkezik, másrészt a gleccserlábak, illetve a hókucsma peremének olvadása további hozammal táplálja az üledékek bemosódását az Innbe. Augusztus, vagy szeptember, de egyszer csak elkezd színesedni a folyó, és ez egy természeti jel is volt egykor, hogy a tüzifát ideje lenne, ha még nem. A folyó felkészült az eljegyzésre, ő maga kívánja egy opál ragyogó színével felkérni a természetet a reményre, hogy a világ ugyan elszürkül, de íme itt lesz egész télen, az eljövendő tavasz jeleként.
Persze végül mindez először egy másik folyóban, később a tengerben köt ki, de az még mindig nem a végállomás. Ott a végtelen vizek magukba felveszik az újonnan érkezőt, és erre az egyesülésre mondhatjuk, hogy igaz szerelem. Immár együtt nyújtóznak a szelíd partok homokján, fáradhatatlan ismétlésben. Csatlakozik megannyi nyaraló, akik valamilyen ösztöntől, titokzatos erőtől hajtva, ott és hasonlóképpen kívánnak kikapcsolódni, pihenni, mint a tenger. Van egy réteg, aki azt szeretné, ha kombinálni lehetne mindezt egy hegyi élménnyel! Úgy, hogy mind a kettő 100%-ban meglenne, tehát a partok nyugalma, lazasága, a hullámok kotyogása, a vizek végtelenjének csalogatása, és mindezek mellett a fenti erősebb, fegyelmezettebb légkör, enyhe izgalommal, csipetnyi félelemmel, megfelelő fáradtsággal, a végtelenség érzetével. Egyetlen közös vonás van bennük. Azért is barátunk a természet, mert támogatja képtelen vágyainkat, de amilyen mértékben megismerjük a minket mozgató erőket, annál kevésbé hárítjuk át az akadályokat, annál ritkábban okolunk mást és másokat a képtelenségekért. Hatékonynak, nem boldognak készült az ember, mondják az okosak, és ezt a gondolatmenetet ezzel be is rekesztjük.
A növények sárgásbarna színű szerves vegyületeinek némelyike nagyon jól oldódik a vízben. A fényt visszaverő méretű üledékrészecskékkel ellentétben a növényi eredetű tanninok könnyen oldódnak, ezért a víz részben áttetsző marad, úgy viselkedik, mint például a kioldott tea, de azért itt álljunk meg, mert a kávé már túlzás lenne, és sértő a folyóra meg környezetére nézve. Az csak velünk történik, hogy feketét kortyolunk, hogy világosabban lássunk. Abszorpciós és reflexiós folyamat ez is, vissztérve a folyóhoz, de más részecskemérettel, mint amivel pl. egy sodrott anyag esetén kell számolni, és ennélfogva más fényhatások mutatkoznak. Magyarán, egy pohárnyi türkiz Inn áttetsző, mondhatni tiszta, ugyanez viszont nem mondható el a fentebb említett jelenség során. Különbség mint víz és íz között.
A téli hónapokban, a teljes vízgyűjtő területen, a csapadék nagy része hó formájában hullik, így nem folyik le azonnal, az Inn tehát télen viszonylag alacsony vízhozamú, a gázlóknál sekély, rendszerint befagy, csábítva a tatárokat :). Ez azt eredményezi, hogy télen alig, vagy egyáltalán nem mosódik ki durva kőzetanyag, az iszap és szerves oldott illetve lebegő részecskék mennyisége is alacsony. Nyáron az Inn folyó vízszintje Kufsteinnél átlagosan 12-16%-ban tartalmazhat gleccservizet, télen ez drasztikusan fentebb mehet, akár az 50%-ot is megközelítheti, és a színe is ennek meglelően alakul. A különbség, amint említettük, arányt és nem volument fogalmaz meg, azaz nem a gleccservíz mennyisége növekedett, hanem a hígító, átszínező szerepet játszó betápláló patakoké és folyóké apadt. Télen javarészt a gleccserlisztet, annak is legfinomabb őrleményét szállítja nagy mennyiségben. A fenti számok becsültek, egy lentebbi mederszakaszon (Rosenheimnél) mért értékek alapján. Ismét emlékeztetünk, hogy arányokról van szó, nem pontos adatokról. És hogy miért van télen is gleccservíz a folyóban, arra a gleccserjég hőraktározó potenciálja, illetve a látenshő ad magyarázatot (a jelentős mennyiségű jégben tárolt, ill a halmazállapotváltozáshoz szükséges energiamennyiség). Amúgy azt mondják a szakemberek, hogy a folyó felsőbb szakaszán olyan mennyiségű kálciumban gazdag gleccserpor van lerakódva, hogy akkor is türkiz maradna a víz a középső szakaszon hónapokig is, ha nem érkezne utánpótlás.
Ha összesítjük a vízgyűjtő területén található összes gleccser kiterjedését, az általuk borított terület mintegy 550 négyzetkilométert tesz ki, természetesen változó mennyiségű, de jelentős jégtömeggel. Kőzetveszteség a gleccserek alatt évente mintegy 1,2 – 1,5 milliméter, ami nem tűnik soknak, de beszorozva a teljes felülettel, nyilvánvaló a mennyiség, amit a folyó szállít, illetve ami szín-utánpótlását bíztosítja. Sőt, a gleccserek rendkívüli olvadása miatt, ez a menniység egyre növekszik. Még egy ideig mindenképpen. Az a néhány tucat méter, amivel a gleccserek évről évre feljebb húzódnak, ami a mi szempontunkból extra olvadást jelent, nem tűnik olyan soknak, viszont ha összesítjük a vízgyűjtő terület összes gleccserének többletolvadékát, akkor már jelentős mennyiség jön ki, ezért is történik, hogy a folyó apadása és tisztulása őszre tolódott.
A nagy áramlási sebesség miatt a fenti szakaszon nem jellemző az algásodás, a lebegő részecskék nagyrésze finomcsemcseméretű, a gleccserjég örleménye (mészkő, kvarc, földpát, stb.), ami nagy sűrűségben törtfehérré, szürkévé színezi a folyót. A gleccserpor az alapkőzet mechanikus morzsolódásával keletkezik, közte van tördeléses méretű darab is, de az egy lassabb és medermélyi sodrással kerül egyre lentebb, és nem is lebegő méretű, tehát a víz színében gyakorlatilag nem játszik szerepet. A gleccserpor a jég alján fellépő eróziós erők hatására keletkezik, amelyek a sziklaalapra kopó hatást gyakorolnak a csiszoló „átgázolás” révén, és ennek során finom szemcsés üledék keletkezik. Vízzel keverve ez az un. gleccsertej, betekinthetetlen elegy, fehéres-szürkés színű, ami reflexiós és nem abszorciós folyamatok eredménye.
Ezenkívül, ugyan jóval kisebb mértékben, de a gleccsertest alatti vízfolyások is hozzájárulnak az eróziós folyamatokhoz. Mivel a lecsíszolt anyag nagyon apró, az olvadékvízben lebegve messzire jut. A gleccser jege a finom őrlemény tekintélyes részét saját testébe fel is veszi, tehát csak az olvadáskor adja le. Ezért csupán kisebb része mosódik ki a gleccserpatakokban, nagyrésze az olvadékvízzel kerül a folyókba. Nagy koncentráció esetén tehát fehéres-szürkés, kisebb, finomabb lebegő részecskék esetén türkizkék lesz a víz színe, a fény szelektív visszaverődése/elnyelődése miatt. A folyó egészen korai szakaszán ezért más színárnyalatot mutat, mint az alsóbbi szakaszon, beömlésekkel felhígulva, a méretesebb részecskék további oldodása, illetve kiülepedése miatt. Ez a finom őrlemény kerül tehát az Innbe, annak középső szakaszán pedig már szuzpenziót alkot. Ez mind jelen van a nyári vízben is, ámde a felduzzadt folyóban, tehát jócskán felhígulva, bőséges oldott anyag mellett nem igazán érvényesül, annál inkább télvíz idején, abban a különleges színben.
Mivel az Északi- és a Déli-Alpok nagy része mészkőből áll, a folyók javarészt mészkőrészecskéket szállítanak. Ezek kisebbek a homokrészecskék, és nagyobbak, vagy egyenlők az agyagrészecskék méreténél,. Ezek együttes, kiülepedett változatát iszapnak, egyes helyeken pedig „poszikának” nevezik. Amikor a gleccserek olvadni kezdenek, a lefelé áramló vízek oldják, sodrásuk pedig erodálja a mészkövet, a hegyeket felépítő, a vizek medrét adó kőzetet, ezzel további kalcium kerül a folyókba. Az apró, finomra őrölt, kalcium-gazdag kőzetrészecskék támogatják a folyó türkiz színét, voltaképpen kiegészítik, variálják annak spektrumát.
A mészkő kristályainak nagyobb mérete a fény teljes spektrumát visszaveri, ahogy ez a sűrű gleccertejben is látható, azonban egészen apró, lebegő méretben elsősorban a narancs árnyalatot nyeli el, tehát ha napfény, azaz fehér fény éri ezt a szuszpenziót, a víz gazdag türkizkék színben ragyog. Pontosabban fogalmazva a karszt, a folyó vízgyűjtő területének leggyakoribb kőzete, olyan oldható anyagból áll, mint a mészkő vagy a dolomit, amelyekben sok a kalcium, javarészt ezt tartalmazza a bőséges gleccserpor is. A kalciumatomok a narancssárga színnek megfelelő frekvencián rezegnek, elnyelik (kioltják) a megfelelő hullámhosszt, ezért a folyó kiegészítő (komplementer) színben (hullámhosszon), türkizkéken tündököl.
Maga az Inn három országot érint: 2484 m magasságban ered, a svájci Maloja városka fölött, Ausztriába nyugatról lép be, egy szakaszon határfolyó, és mondani sem kell, hogy Innsbruck folyója is, Swarovskié Wettenstein-nél, majd valamivel Kufstein után egészen a Németországé, végül Passaunál siet a Dunába, fogalmazzunk az ismert költői képpel, bár ez esetben arról van szó, hogy két egyenragú folyó hegyes szögben találkozik, és csendben összefolyik. Egyikük, mint nyilvánvaló, elveszíti nevét, ami rosszul érinti a német, a szláv és a román költészetet, de előnyösnek mutatkozik a magyar számára 🙂 (pl. Donau, Dunaj, Dunărea vs. Inn) Teljes hossza 517 km, vízgyűjtő területe 25 700 km2. Átlagos vízhozamával, amely másodpercenként körülbelül 730 m3 a torkolatnál, a Rajna, a Duna és az Elba után Németország negyedik, Ausztria második legnagyobb vízhozamú folyója, az elsőt ugye nem kell megnevezni, ha ez a folyó vész el benne. Igazából több forrásból is táplálkozik a 2484 m magasan fekvő tó, amelynek rétoromán neve „Lägh dal Lunghin”, talán a leghosszabb betápláló patak kapta az Inn nevet, azaz tulajdonképpen a folyó rétoromán nevét: En. Érdekesség, hogy a tó fölötti, 2780 m magas Piz Lunghin szinte egyedülálló vízválasztónak számít, három irányba indulnak csúcsáról a vizek, egyik oldalon a Mera folyó révén a Földközi-tengerbe tartanak, a másik fele a Septimerbach folyóba vezeti, és a vizek végül az Északi-tengerben kötnek ki, a harmadik úton pedig, az Inn révén, a Fekete-tengerbe ömlenek. Úgyhogy az anekdotabeli szereplő háromfele kell szakadjon: a szépek erre, az okosak amarra, …pedig azon.
A „Piz” elnevezéssel gyakran találkozunk Észak-Olaszországban, vagy Svájc déli részén a csúcsok megnevezésében (pl. Piz Bernina), és ha a közigazgatási határokat most figyelmen kívül hagyjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a két országnév ugyanarra tájegységre utal. Latin eredetű szó, jelentése „csúcs” vagy „hegy”, és Grisons (Graubünden) tartomány rétoromán területén a „Piz”, kizárólagos. Bizonyos helyeken az olasz cima, illetve a német Spitze, Gipfel (Kuppe) mellett használatos. A Rajna és az Inn felső folyása pl. rétoromán nyelvű terület, amit a hétköznapi életben mintegy 40-45 ezer személy használ, a korábbi évszázadok során, a hegyi elzártságból is következően, több nyelvjárásban. A rétoromán latin hatásra fejlődött ki a valószínűleg etruszk nyelvvel szoros rokonságban álló „rhaeti” nyelvből. A nyelvváltás mindig izgalmas történet. Ne felejtsük, hogy ebben a korban csak néhány ezer szót használt egy átlagos anyanyelvi beszélő, tehát egy hódító ország jóval gazdagabb szókincse, értelemszerűen, könnyen beépült a nyelvhasználatba. Márpedig a latinoké, azaz a rómaiaké ilyen volt, vagyis gazdagabb, szinte minden területen. A nyelv eleven, azaz élő készség, ami az évszázados során formálódik, csiszolódik, kiegészül. Kommunikációs eszközként nagyon konzeratív, a nyelvtani szerkezeten túl azonban, mondhatni kis túlzással, független életet él. A legtöbb nyelv történetében, amikor egy fejlettebb fázisba lép, a tudatos beavatkozás, formálás, terjesztés természetes jelenség. Környezetünkben a román és a német apróbb nyelvi beavatkozásokat említhetjük a kilencvenes évekből, a román esetén még a kétezres években is volt némi változtatás, a 20. század során emlékezetes a német, a héber és a görög nyelvújítás, de számtalan más példát is hozhatnánk.
Többször idézett szerzőtől tesszük ide a „két-jég-kép” nevezetű alkotást. Visszautalva egy korábbi írásunkra (https://www.azarandok.hu/miert-kek-a-viz-ha-szintelen/), hogy miért fehér a jég, ha igazából kék? Ez a felvétel elárulja, hogy a „normál” vízbe belefagyott légbuborékok tejfehérré törik a fényt. A másik képen buborékmentesített vizet látunk megfagyva, és kisméretben még nem látszik a fény szelektív elnyelődése, ezért nemcsak áttetsző, hanem színtelen is. Nagyobb mennyiségű, és kellő nyomás alatt levegőtlenített jégben, pl. a gleccserek alsó szakaszán, bizony már látszik a kékes árnyalat. Az alábbi kép első felén szereplő hasonlít a vékony vízrétegekből épülő jégcsapokhoz, amik, ha némi szél és napsütés is segített a mentesítésben, kellően áttetszővé épültek. Ízük pedig egy enyhén penészes kenyérre emlékeztett. A tetőn, a csatornában levő moha nyomán. Brrrr! De egykor, szánkózás közben elfáradva, olyan jól esett. Kéznél volt, és kínálta magát.
© Bill Otto