A vörös üsző
Valahol itt (Olajfák Hegye, Kenet Hegye) kellett volna elégetni a megtisztulásra szolgáló vörös üszőt, bár nem tud a történelem ezen a helyen végrehajtott áldozatról, attól még érvényben maradt a mózesi leírás, jóllehet az a pusztai vándorlás körülményeire készült, de némi erudícióval átültethető akár a mai viszonyok közé is, amiről mindjárt szólunk. Előtte tisztázni kellene a „vörös üsző” kritériumát méghozzá egy szűkszavú bibliai leírás alapján, e tekintetben azonban meglett az eredménye annak, hogy a meghatározásra egy időben minden magára valamit adó tóra-tanító vállalkozott is, végül a vita elült és teljes konszenzus született, miszerint az állaton nem lehet két nem vörös serte egymás mellett. Márpedig ilyen a természeti világban valószínűleg nincs, és bizonyára nem is volt, de lehet, hogy a tórai micva célja nem feltétlenül az izsóp és karmazsin kozzáadásával, cédrusfán teljesen elégő fiatal szarvasmarha hamvai, illetve a vele való operálás lenne, amit egyébként a Templom pusztulása után is élő, sőt virágzó zsidó vallási élet jól példáz, mármint hogy ez a megtisztító hamvak nélkül is tökéletesen működhet, és működik is. Ígyhát nem magának az előírásnak, hanem a keresésnek a konkretizálása, méghozzá az Ő Arcának keresése, aki a témákat és a mintákat adja, magyarán az állandó készülés és a folyamatos készenlét a Messiás érkezésére, az lenne tehát a fő téma, amihez mellesleg segítség lehet a rőt tehén preparált maradványa is, de nem kötelező módon, csupán ráadásként. Nehézség, amit sokan felvetnek, hogy ehhez először a Szentélynek kellene felépülnie, mert a mózesi leírásban a működő szent hajléknak kardinális szerepe van a hamvak rendeltetésszerű elkészítésében, viszont az építés helyét és magát az elkészült épületet csak egy halachikus előírásoknak megfelelően elkészített vörös üsző hamvával lehet rituálisan tisztává tenni, bár más vélemények szerint erre egyáltalán nincs szükség, hiszen a hely szentsége örökre megmarad, sőt, funkcionális értelemben az épületet magát továbbra is őrzi a hely soha el nem törölhető szentsége, minthogy D.O.M. (Deo optimo maximo). A gyakorlatról nincs pontos bibliai leírás, szóbeli hagyományra (pl. Midrás) támaszkodnak a rabbik is, legalábbis azok, akik manapság egyáltalán érdeklődnek a téma iránt, mert a mainstream judaizmus, beleértve a „Beth Din”-ek (vallási bíróságok Izraelben, bár a „bíróság” túl erős kifejezés, hiszen itt vallási ügyekben döntenek, illetve nyújtanak segítséget) teljes hálózatát, és magát a Főrabbinátust is, mindezt legfeljebb vallási kuriózumként kezeli. Vannak irányzatok, mozgalmak, alapítványok, amelyek igyekeznek, legalább elméleti szinten, előkészíteni az eseményt, de az biztos, hogy amikor vörös üszőt égetnek az Olajfák Hegyén, vagy annak környékén, akkor egyéb is történt, vagy történni fog, de pontosan micsoda, az minden előrejelzési komplexusban szenvedőnek paradicsom, a ‘végtelen értelmezési lehetőség’ értelemben, mindenki másnak viszont titok, ismeretlen, legfeljebb reménység tárgya.
Rövid történelmi áttekintés
Asher ben Yechiel rabbi (1250-1327) írta, hogy papi személyek 400 évvel a szentély lerombolás után is őriztek Galileában még a templomi időből megmaradt hamvakból, dehát ezt a kijelentést helyén kell kezelni. Tzipori városában a régészeti ásatások során találtak ugyan olyan kőedényeket, amilyeneket a papok használtak rituális célokra, ugyanis azokhoz nem tapadt a tisztátalanság, de ez még nem igazolja a fenti kijelentést. Moshe Gaster szamaritánus rabbi szerint a szamaritánus papok 1358-ban még készítettek vörös üszőből „tisztulási vizet”, bár itt az elkészítés módja nem lehetett kóser zsidó szemszögből, ugyanis nem a főpap készítette, ami sokak számára még elfogadható lenne, de nem látszott a Szentély az elkészítés helyéről, aminek viszont már fontos szerepe van abban, hogy az égetés érvényes legyen, a hamvak pedig betölthessék funkciójukat. Jegyezzük meg, hogy ugyan főpap végezte (samaritánus), bizonyos értelemben maga is zsidó főpap, aki előtt majdnem ugyanaz a Tóra van, mint amit a zsidók is a kezükben tartanak, és ott is van egy szentnek tartott templomhegy, azon is hasonlóképpen egy templomrom…, de mindennek már nincs jelentősége a vörös üsző érvényes hamvait illetően. A lényeg, hogy ma már hitelt érdemlően senki nem őriz vörös üsző-hamvakat, amiket halachikusan elfogadhatónak ítélne akár egyetlen rabbi is.
Kissé távolabbra tekintve, az etióp zsidók Beta Israel közössége, egészen a hetvenes évekig használta a vörös üsző hamvát tisztuláshoz, bár sem a színválasztásnál, sem az elkészítésnél nem ügyeltek annyira a rabbinikus előírásokra. Ez a gyakorlatuk a 20. század 70-es éveiben megszűnt, de addig nagyon komolyan vették a halottal való érintkezés tisztasági következményeit, ennélfogva a hamvak szerepét a tisztulásban. Ők az utolsót 1952-ben vágták le. Mint ismeretes, a hetvenes években kezdődő polgárháború megzavarta az ország életét, leromlott a közbiztonság. Pl. a Beta Israel közösségeiben szokás volt, hogy a temetést követően, azok, akik részt vettek a műveletben, a településükön kívül maradtak a temetést követően még 7 napig, a rituális előírások szerint, aminek során kétszer hintették meg őket, a második után, napnyugtával váltak ismét tisztává, és térhettek vissza otthonukba. Ezt a rítust az említett zűrzavaros években nem tudták folytatni. Nyolcvanas évektől aztán nagyrészüket, több hullámban, Izrael kimenekítette szorongatott helyzetükből, és letelepítette az országban. Annak ellenére, hogy Izrael mindent megtett, integrálódásuk nem ment zökkenőmentesen, tulajdonképpen máig folyamatban van. Az ország életébe való beilleszkedésükben két országos intézmény játszott kimagasló szerepet: az iskola és a hadsereg. De elkalandoztunk fő témánktól.
A vörös üsző szükségessége
Nincsen tehát hamvakból megmaradt készlet, ami leginkább a harmadik templom felépítését váró, azért munkálkodó, abban reménykedő hívőket aggasztja, bár csak mérsékelten. Közülük ugyanis sokan úgy gondolják, hogy a szentély felépítése, a körülmények megteremtése, a Messiás feladata lesz, amint arról korábban részletesen szóltunk. De akor szükséges-e még egyáltalán a „veres tehén” hamva? Van-e még, lesz-e még, egyáltalán lehet-e még valamilyen tisztasági, vallási szerepe? Bizonyos nézőpontból úgy tűnik, hogy templomi szolgálat hiányában egyáltalán nincs már szükség rá, de a témát ezzel természetesen nem lehet lezárni. A vörös üsző hamvainak szükségességével kapcsolatban eltérő álláspontok léteznek, mondhatni egészen eltérőek, egyik azzal érvel, hogy micva és a Messiás jövetelének egyik feltétele, a másik vélemény szerint pedig éppen Izrael állami létének fenyegetője. Ezek természetesen szélsőséges vélemények, a legtöbb rabbi szerint érdemes ezt a témát életben tartani, mert a megtisztuláshoz szükséges, és igenis jól szolgálna a mindennapi vallásos gyakorlatban is, ráadásul egyike a parancsolatoknak, vagyis micva, tehát e tekintetben sem mellőzhető, és ha megadatik a lehetőség, élni kellne vele, anélkül hogy az a status quo-ra fenyegetést jelentene. Az ügyben elkötelezett személyek, alapítványok Izraelben két szarvasmarha-farmot létesítettek, hogy kinemesítsenek és felneveljenek egy hibátlan állatot, természetesen a lehető legtermészetesebb módon. Bármennyire is nehézkesnek, de azt is mondhatnánk, hogy szinte reménytelennek tűnik a megállapított kritériumoknak megfelelő jószág megtalálása, mégsem ez a legnagyobb akadály, mint látni fogjuk. Sőt, azt lehet mondani, hogy az még csak nem is objektív tényező, és nem is csak egy van belőle, elég csak a „consensus patrum” elvére gondolni, mégha a zsidóság nem is így nevezi. Már maga a téma is eléggé megosztja a társadalmat, a konkrét lépések még karhatalmi beavatkozást is kiválthatnak.
Egyesek szerint soha nem lehet már halachikusan tiszta hamvakat készíteni. Először is, az Olajfák Hegyének déli nyúlványán található Miphkad oltáron (amely muszlim terület) kellene felajánlani az üszőt, de már egy működő templommal. Másodszor, ahhoz, hogy egy új felajánlására sor kerüljön, magát a helyszínt, illetve a szolgálattevő(ke)t meg kellene tisztítani egy halachikusan alkalmas hamuval. Ez ahhoz a nyilvánvaló következtetéshez vezet, hogy még ha ma egy újonnan született, makulátlan üszőt is találnának, feláldozásának tisztaságához az első (vagy mindenképpen egy korábbi) üszőáldozatra visszavezethető hamut kellene találni az „örökkévaló” gyakorlat folytonosságához, ahogyan azt a mózesi törvény előírja. És még nem szóltunk egyéb, talán még ezeknél is súlyosabb nehézségekről, amiket hamarosan részletezünk.
Másrészt nem biztos, hogy a Miphkad az egyetlen lehetséges helyszín, mert az utalás nem világos, és néhányan arra hajlanak, hogy annál ideálisabb helyet is lehet találni az áldozati oltár számára. Ami egyszinten van a szentély magasságával, és pontosan tőle keletre, tehát amerre a templom nézett. Ez pedig leginkább a Dominus Flevit kápolna és környéke lenne, ahol tulajdonképpen van is alkalmas hely a szertartás elvégzésére.
A már korábban említett Temple Institute indított el egy kezdeményezést, még a hetvenes években, és igen biztatóan nyilatkozik manapság. Két farmot is létrehozott tehát Izraelben, amerikai evangéliumiak közreműködésével, illetve egy amerikai pünkösdista farmer – amerikai állami hivatal – izraeli nagykövetség… stb vonalon. Mivel az állatot nem nevelheti fel a Szentély, azt a vágás előtt kell megvásárolni (végy”), így a farmok sem lehetnek a tulajdonában, de felügyeli azok működésüket. Legutóbb úgy nyilatkozott, hogy a megfelelő üsző hamvainak elkészítéséhez immár halachikusan minden készen áll.
A Templommal összefüggésben a tisztaság és a tisztátalanság nincs összefüggésben a fizikai tisztasággal. Ez egy spirituális állapot, egy egyedülálló tórai törvényben megfogalmazva. Ebben az állapotban tisztátalannak lenni egyáltalán nem a higiéniai jellegű, hanem a lélek állapota. Ahogy a kóser étkezésnek sem az egészséges összetevők, vagy a sterilitás a lényege, azokat a szempontokat külön kell hozzáadni.
A Tóra azt tanítja, hogy a tisztátalanságot számos tényező okozhat. Sokféle felsorolás és csoportosítás létezik, a legáltalánosabb a tizenhárom eredet és három csoport. A tisztátalanság bizonyos fajtái súlyosabbak – vagyis nehezebben tisztíthatók -, mint mások. A legsúlyosabb mind közül az elhunyttal való érintkezés, ezért a Tóra legtöbbet ezzel foglalkozik. Erről korábban részletesebben is szóltunk, hogy ez nem csupán a közvetlen érintést jelent, hanem egy sír megközelítése, egy fedél alatt lenni elhunyttal, akármikor is következett be a haláleset. Ennek oka, mármint hogy ez a legnagyobb tisztátalanság, a rabbinikus magyarázatok szerint az, hogy a halál a Szentély fő üzenetének másik végletén áll. Ugyanis a Szentély, illetve az egész zsidóság egy határozott igen az életre.
A legismertebb és legsúlyosabb tisztátalansági ok tehát a halállal kapcsolatos. A holttest érintése, egy fedél alatt lenni holttesttel, de már bizonyos közelség is elegendő ahhoz, hogy az ember, rabbinikus szóhasználattal élve beszennyeződjön, sőt a temető meglátogatása is tisztátalanná tehet. Természetesen a tisztátalanságnak vannak más okai is, ezek sem egyforma súlyosságúak, így az elpusztult kóser állatok érintése nem annyira extrém, mint a nem kóser állatok megérintése. A tisztátalanság másik csoportja a férfi és a női mivolthoz kapcsolódó életfunkciókkal kapcsolatos. A tisztátalanság harmadik csoportja néhány áldozati rítussal kapcsolatos cselekmény. Például aki a jom kippur-i istentisztelet bika- és kecskeáldozatát elégeti, tisztátalanná válik, akárcsak az, aki a jom kippur-i bűnbakot a pusztában vezeti (Ázázelnek). Illetve, érdekes módon, azok is, akik a vörös üsző hamvainak elkészítésében segédkeznek.
Említettük már, hogy a zsidóság számára a szentségnek több fokozata van, így például Izrael földje szentebb, mint a világ többi része, (a fallal körülvett) Jeruzsálem városa egy újabb fokozat, végül pedig a Szentély, ami a föld legszentebb helye. Emiatt ezeket a helyeket a Tóra által előírt különleges tisztasági törvények szabályozzák. A papoknak általában a tisztátalanság minden formájától óvakodniuk kell, és különös gonddal kell vigyázniuk arra, hogy megóvják magukat elhunyttal való érintkezéstől. Határozott utasítást kapnak arra nézve, hogy ne szennyezzék be magukat elhunytak érintésével, sőt temetőre és temetésre sem mehetnek, kivéve néhány közeli rokon temetését, amint arról már korábban volt szó. A főpap viszont még ennyi engedményt sem kap.
Mi is az a halálban, ami ilyen tisztátalanságot okoz? Mindenekelőtt az élet Urába, Izrael Egyetlen Istenébe vetett hit. Aki az élet forrása, aki szembenáll a halállal, az elmúlással, a pusztulással, és azokkal az erőkkel, amik a romlás előidézik. Míg az ősi pogányság a halál isteneinek hódolt, akik mindent és mindenkit a magukénak követeltek, és mindent élőt legyőztek és bekebeleztek, a judaizmus nem törődik a halállal, tanításában és vallásos gyakorlatában semmiféle szerepet nem játszik. „Míg más vallások az életet a halálra való felkészülésnek tekintették, és tekintik ma is, és így a halál, mint az emberi tapasztalat fő eseménye áll a középpontban, addig a judaizmus az élet ünnepe.”
Isten maga a szentség forrása, szól a rabbinikus vélemény, mert Ő teljesen elkülönült, egyedülálló és páratlan az egész teremtésében. Semmi sem hasonlítható Hozzá, Ő az univerzum és minden létező Teremtője, és teljesen különbözik minden más létezőtől. Ennek fényében Izrael kollektíven arra van felszólítva, hogy „szent nemzet” legyen – vagyis egy minden mástól és mindenki mástól különböző nemzet, ahogy Bálám áldása szól: ” E nép egyedül fog lakni, nem számítja magát a nemzetek közé.” A zsidó élet tele van izgalmas és nagyvonalú szabályokkal, amik mégis gazdag keretét adják az életnek. Szentnek lenni azt is jelenti, hogy eltávolodni a világ közönséges, hétköznapi értelmezésétől, és minden eseményben meglátni Isten valamilyen szándékát, amikkel valósággal behálózta az életet. Izraelre, ha a Tóra parancsolatait követi, egyedülálló szerep jut: különállni, amint Isten is különbözik mindentől és mindenkitől. Az embernek törekednie kell arra, hogy a Teremtőjének tükörképe legyen. A papoknak pedig még inkább őrizniük kell a szentségüket. Őket maga a Teremtő megkülönböztetetten megszentelte, és kiválasztotta őket a Neki szentelt életre és szolgálatra. Az eszköz, amely ezt a megszentelődést megvalósítja, a parancsolatok, amelyek Teremtőjükkel szemben kötelezik őket. Ezek a parancsolatok, illetve ezek megtartása tükrözik egyedülálló státuszukat. Ha csak a pozitív dolgokhoz, erőkhöz való odafordulást hirdetjük, de a negatívtól való tartózkodást nem, az nem segíti a lelki növekedést. Ha csak a jó cselekvését, a mennyország létezését, de a rossztól való elfordulásról, a pokol, a halál veszélyéről nem beszélünk, nem történik hitben való megerősödés, állítják.
A tisztátalanság szöges ellentétben áll a szentség mivoltával, ezért van részletesen meghatározva, hogy aki rituálisan tisztátalan, annak tilos a Templomba belépni, tilos érintkeznie bármivel, ami szent, nem ehet abból, nem érintkezhet azzal, ami tiszta, áll a rabbik szigorú állásfoglalásában. Többek között elhunyttal kapcsolatba kerülő személynek tilos belépnie a Templom-hegy megszentelt területére, amíg nem megy keresztül a megtisztulás folyamatán, és a teljes tisztuláshoz ez esetben csak a vörös üsző hamujával való megszórás vezet.
Ezenkívül vannak olyan parancsolatok, amelyeket a Templom területén kívül is csak akkor végezhet el valaki, ha rituálisan tiszta. Ilyen például a terményből a tized (terumá) leválasztása, és a kenyér (challá) egy részének letörése. Tehát a tisztaság nemcsak a Templomban volt kötelező, bár a templomba felvitt áldozati adomány csakis Izrael földjéről származhatott.
Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy a vörös üsző hamva egyetlen tisztátalanság esetén szükséges és nélkülözhetetlen, éspedig a holttesttel való érintkezés után (tumah-tumat met). A Tóra megállapította, hogy aki halottal érintkezett, hét napig tisztátalan. Minden más esetben a megtisztulás megtörténhetett a hamvak nélkül is, de ez nem igaz a holttesttel való érintkezésre. „Harmadik napon tisztítsa meg magát, és a hetedik napon tiszta lesz.” A holttest érintése által tisztátalanná vált személy megtisztításához három izsópszálat kellett a tisztító vízbe mártani, és illetőre, vagy azokra az edényekre hinteni, amelyeket egy holttest által tisztátalanná lettek. Erre a szertartásra kétszer került sor, egyszer a tisztátalanságtól számított harmadik, a másodjára pedig a hetedik napon, napfelkelte után. A megtisztult személy ezután megmerült a mikvében, és amikor lement a nap, teljesen tiszta lett.
A vörös üsző
A vörös üsző (parah adumah) hamvainak elkészítése a 613 zsidó parancsolat (108. micva) egyike, a feladat a Szanhedrinre (üsző vásárlása) és a papokra hárul, teljesítése igen körülményes, ezért mindenképpen rabbinikus felügyelet alatt kell állnia. A múltban a hamvak elkészítését, legalábbis egyes írásmagyarázók szerint, átlagosan ötvenévente egyszer hajtották végre, bár konkrét leírás, bizonyíték erre vonatkozóan nincs.
A Tóra annyit mond, hogy: „Vágd le az üszőt… ahogy megparancsoltam neked„, ami egyértelműen arra utal, hogy rituális vágásról van szó („ahogy [más esetkre vonatkozóan] megparancsoltam”). Ezzel kapcsolatos részletek viszont nem az írott, hanem a szóbeli hagyományban maradtak fent. Hasonlóképpen az olyan bonyolult vallásos rendelkezésekhez, mint a tzitzit (rojtok) és a tefillin (imaszíj). Ezekről van ugyan bibliai leírás, de csak nagyon szűkszavú, a teljesítésükre vonatkozó pontosan utasításokat a Szóbeli Hagyomány tartalmazza.
A pusztai vándorlás idejéből van a vonatkozó rendelkezés a hamvak elkészítéséről, és mivel nincs további említés egy másik üsző elkészítéséről, ezért ezt sokan úgy értelmezik, hogy az Első Templom ideje alatt nem készítettek továbbit. Ezért az eredeti, még a sivatagban készített hamva körülbelül ezer évig ki kellett tartson. A Misna szerint viszont a Második Templom időszakában nyolc vörös üszőt áldoztak fel, amikhez jön még az eredetileg a pusztai vándorlás során feláldozott.
A Tóra kimondja, hogy a levágott állat vérét „a gyülekezet sátra fele” kell hinteni. Eszerint úgy tűnik, hogy a Templom felépüléséig nem lehet teljesíteni a parancsolatot. Ezzel kapcsolatban viszont nincs egyetértés, mint említettük. A templom helye szent, és azt úgy is lehet érteni és kezelni, mintha maga az épület is állna. A Talmudban is ez szerepel: „Akkor is hoznak áldozatot, ha nincs Templom”. Ez azt jelenti, hogy a Szentély és a Templom fizikai falai nélkül is lehet áldozatot hozni, azaz a templom falait úgy kezelik, mintha „örökre megépültek volna”. Ez van abban halachikus megállapításban is, miszerint „a Szentély szentsége meg nem szűnik”, még a Templom lerombolása után sem. Ez Maimonidész véleménye is, aki az Ezsdrás idejében zajló jeruzsálemi építkezésekről szólva megállapítja, hogy az épület szentsége örökre megmarad, azon a helyen, ahol eredetileg állt.
Maimonidész szavaiból úgy tűnik, hogy ezen elv alapján lehetséges a hamvak elkészítésére vonatkozó parancsolatot is teljesíteni, még a Templom építése előtt. A tóra szerint az áldozatokat a Szentély nyitott ajtajai előtt kellene felajánlani, de az üszővel kapcsolatos rendelkezések nem említenek „nyitott ajtókat”, a követelmény csak annyi, hogy „a Találkozás Sátra fele kell a vért hinteni”, ami a fentiek alapján ma sem lehetetlen.
Előírás viszont, hogy teljesen vörösnek, ami azt jelenti, hogy a vörös szőrszálak között két más színű serte nem lehet egymás mellett, amint említettük. Úgy tűnik, hogy azonban, hogy maga a „vörös” nincs lekorlátozva, mondjuk a Timna Észak2 tárnájának, a 20. könyöknél… Az üsző szemének, fogainak és nyelvének viszont nem kell vörösnek lenni, azonban ha a szarvak és a paták feketék, azokat el kell távolítani, anélkül, hogy az üsző húsát megsértenék. Csak futólag említjük meg az egyik Tóra-tudós (Milgrom) felvetését, miszerint a héber „adom” szó, amelyet általában „vörösnek” fordítanak, eredetileg valószínűleg „barnát” jelentett, ugyanis a vörösre nincs (tórai) héber kifejezés. Maradunk a fősodorban, tehát a „vörös” kifejezés mellett. Ugyanúgy az üsző vonatkozásban is vannak kérdések, hogy egy 3-4 éves női ivarú szarvasmarhát pontosan minek kellene nevezni, héber nyelven.
Feláldozása a bűnért való áldozat (chatat) törvényeihez hasonlóan kell történjen, de nem tekinthető templomi áldozatnak (korbán), mivel nem a Szentélyben lévő oltáron áldozták fel (ennek ellenére mi is, más szerzőkhöz hasonlóan, olykor „áldozat”-ként hivatkozunk rá). Ezért nem az „oltár szentségei”-ként van meghatározva, hanem a „templomkincstár szentségei” kategóriába tartozik, mint minden olyan tárgy, amely a Szentély tulajdonában volt. A Kincstár vásárolja meg és rendelkezik vele, éppen ezért abban az esetben, ha váratlanul elpusztul, megengedett az értékét kiváltani a templomi kincstárából, hogy értékes bőrét felhasználják. Ebben az esetben húsát nem adják oda nem zsidónak vagy állatoknak (ugyanis a templomi javakhoz tartozott).
Bár nem templomi áldozat, ennek ellenére ugyanolyan kritériumoknak kell megfeleljen, mint bármely más áldozati állat, vagyis nem lehet egyetlen olyan hibája sem, amely az áldozati állatot érvénytelenné tenné. Megfelelési kritériumai között szerepel egy speciális előírás is, nevezetesen, hogy soha nem használhatták fizikai munka végzésére. Nem hordozhatott igát, nem ülhettek a hátán, nem terhelhették, sőt, még csak rá sem támaszkodhattak. Kivételt képez olyan eset, ami az üsző jólétét vagy biztonságát szolgálta, pl. kikötés. De ha csak egyszer is igát raktak rá, még akkor is, ha nem szántásra használták, alkalmatlanná vált rituális célra.
A parancsolat előírja, hogy 3-4 évesnek kell lennie, bár idősebb állat is használható, de ebben a korban juthat a Templom birtokába. Mivel a vonatkozó bibliai előírás úgy szól, hogy üszőt kell vásárolni, nem pedig borjút, tehát a beszerzésnek akkor kell megtörténnie, amikor az állat már nem kis borjú, és ha úgy adódik, tulajdonosával meg lehet állapodni az árban, és le is lehet foglalni, de addig nem veheti birtokába a Kincstár, amíg el nem éri a Tóra által előírt megfelelő kort. Ideális esetben nem szabad megvárni, amíg átlépi a negyedik életévét, nehogy olyan színű szőrszálak nőjenek rajta, amelyek miatt használhatatlanná válik a tervezett célra.
Tényleges elégetését „a táboron kívül” kell elvégezni. A szóbeli hagyomány szerint ez Jeruzsálem esetén a „Kenet Hegye” lenne, de ez csak egyik lehetséges helyszín. Sem a Bibliában nincs pontosítva (nem is lehet, hiszen az eredeti leírás a pusztai vándorlás idejéből van), sem a szóbeli hagyományban nincs egyértelmű leírás e vonatkozásban. Ezután hamvakat természetes forrásvízzel (leginkább Siloach jöhet szóba) keverik össze. Ezt a vizes hígítást nevezi a Tóra „a tisztulás vizének”. Szórásra és megkenésre használták. Legkisebb mennyiségben is alkalmas arra, hogy a személyt, vagy a tárgyakat megtisztítsa.
Az elégetés helyéről a papnak látnia kell a Szentély bejáratát, hogy annak irányába szórhassa a vért. Ezért a Templom-hegy keleti falát alacsonyabbra építették, hogy a szertartást végző kohén láthassa a pontos irányt.
Hamva a Szentélyben végzett áldozatok újbóli megkezdésének előfeltétele. Azokat a templomi szolgálatokat, amelyeket egy meghatározott napon kell bemutatni, még a rituális tisztátalanság állapotában is el kell végezni, mint pl. a napi két áldozat, a szombati és ünnepi kiegészítő áldozatok, a húsvéti bárány, stb. Az összes többi áldozatot azonban, amelyeknek nincs meghatározott időpontjuk, csak akkor lehet bemutatni, ha az áldozatot végző papok és maguk az áldozatot vivő személyek rituálisan tiszták, ehhez pedig az említett hamvak szükségesek.
Elkészítése
Hamvainak elkészítéséről Maimonidész a következőket írta: „Kilenc vörös üszőt készítettek a Második Templom lerombolásáig. Az elsőt Mózes készítette el, a másodikat Ezsdrás, és utána a Templom lerombolásáig még hetet készítettek el. A tizediket pedig a Messiás király fogja elkészíteni. Ó, bárcsak jönne már!” – Vannak, akik ezt úgy értelmezik, hogy Maimonidész szerint csak a Messiás készítheti el a következőt. Az általános szabály azonban az, hogy a Tórában nincs olyan parancsolat, amelynek teljesítése a Messiás eljövetelétől függene, hanem azok teljesítése minden nemzedékben Izraelre, mint népre, mint a Messiás népére hárul.
Számos szigorú előírás vonatkozott az elkészítésében segítkezőkre, érdekes módon több, mint amennyi a Templomban a szolgálatot végző papokra. Érdekes az is, és látni fogjuk az okát is, hogy az üsző vérét vevő, tehát a konkrét műveletet végző paptól/főpaptól nem követeltek teljes tisztaságot, elég volt ha úgynevezett „tvul jom” tisztasági fokon volt, vagyis mint olyan személy, aki ugyan rituálisan már alámerült, de még nem ment le a nap, tehát még nem teljesen tiszta. Az alámerülés és a napnyugta között megszentelt dolgokat nem érinthet, bizonyos dolgokat nem tehet, de már nem is tisztátalan. Csak napnyugta után válik teljesen tisztává, ahogy a bibliai parancsolat szól („legyen tisztátalanná napnyugtáig”).
Másik érdekesség, hogy a rituálé végrehajtásában részt vevők mindegyike tisztátalanná válik, kivéve azt, aki a végén a forrásvízzel összekevert hamuvizet először locsolja. Rajta kívül minden közreműködő tisztátalan lesz, ami azt is jelenti, hogy a továbbiakban a hamu szállításában, tárolásának műveleteiben nem vehetnek részt. Tehát akik a tüzet rendezik, akik segítkeznek a főpapnak, tisztátalanok mindaddig, amíg meg nem merülnek a mikvében, és meg nem várják a naplementét. Továbbá a ruhájuk, amit viseltek, és minden eszköz, amit a tevékenység közben megérintettek, szintén tisztátalanná lesznek, azokat a további használathoz rituálisan meg kell tisztítani.
Nem az üsző teszi tisztátalanná őket, hiszen az nem lehet önmagában tisztátalan, hanem a tisztító, vagy tisztulási célra szánt hamvakhoz való hozzáérés, bár a megszórást végző nem válik tisztátalanná, ezt a szertartást úgy emlegetik, mint „metaheir temaim – metamei tahorim”, azaz a tisztát tisztátalanná, a tisztátalant tisztává teszi. A vonatkozó ceremóniát még a legbölcsebb ember, Salamon király sem értette meg. Tehát az a hamu, amelyik a legmakacsabb tisztátalanságot is eltörli, tisztátalanná teszi azokat, akik hozzá érnek. Sőt, egyesek szerint bárki, aki a későbbiek során a hamut, annak hamu állagában megérintette, tisztátalanná vált. Joseph B. Soloveitchik rabbi szerint ez olyan, mint a futóhomokban süllyedő ember, hogy akik segítségére sietnek, eközben maguk is elkerülhetetlenül veszélybe kerülnek, vagyis beszennyeződnek. A körülményektől függően valami lehet pozitív vagy negatív erő, mint például egy gyógyszer, amely meggyógyíthatja a beteget, de árthat az egészségesnek.
A „parah adumah” szabályai valóban nem racionálisak, hanem Istentől származó rendeletek, vélik a bölcsek. Ezen kívül az a körülmény, hogy az egész szertartás úgy néz ki mint egy áldozás, holott nem az, és hogy az egészet a Templom körletén kívül végzik, ami rendkívül szabálytalan – az egész szertartást rendkívül különlegessé, furcsává teszik.
Ezt, és a hasonló, emberi logika számára felfoghatatlan cselekményeket, illetve azok jelentését, értelmét nevezi a Tóra „chok”-nak, amelyeket a Sátán igyekszik is nevetségessé tenni a bennük rejlő látszólagos ellentmondások miatt, vélik egyes rabbik. A Midrás szerint ezek közé tartozik például az is, hogy aki jom kippurkor a bakot a pusztába vezeti, tisztátalanná válik, holott a kecskebak az egész nép bűneinek engeszteléséül szolgál. Az emberi logika számára érthetetlen rituális cselekmények közé tartozik például a sertéshúsevés tilalma, valamint a chalitzah (a levirátussal kapcsolatos cselekmény, cipőlevétel, földreköpés, és ezzel a sógor mentesül a kötelezettség alól), stb.
Bár a parancsolatok konkrét előírások, a bölcsek arra bátorítják a híveket, hogy keressék mindezek értelmét, és ne ragadjanak le a puszta cselekmények szintjén. Az egész szertartás talán arra tanít, hogy mennyire fontos eltávolodni a bűntől, és milyen jó lenne Istennek tetsző, tiszta életet élni.
Ki végezheti?
Az első vörös üsző szertartást a sivatagban végezték, még Mózes idejében. A vörös üsző levágására és elégetésére Eleázár, Áron fia kapott megbízást. Nem világos, hogy ezt kifejezetten a főpapnak kell-e elvégezni, vagy akár egy pap is elvégezheti, vagy még papnak sem kell feltétlenül lenni ehhez. A Második Templom idején, úgy tűnik, a vörös üsző hamvát az aktuális főpap készítette el, ha egyáltalán sor került ilyesmire. Mindenképpen elegendő arra a szabályra támaszkodni, hogy „Izrael földje tiszta”, és bármelyik kohén, aki a rituális tisztaság elvárt fokával rendelkezik, a zsidó törvények szerint jogosult a hamvak elkészítésére.
Ami a ruházatot illeti, csak a szokásos papi/főpapi öltözéket kell viselni a szertartás során. Viszont maga a pap nagyon komoly tisztulási szertartáson kell átmenjen. Ideális az lenne, ha olyan pap végezhetné, aki soha nem vált tisztátalanná holttesttel való érintkezés által. Mindenképpen szóba sem jöhet olyan személy, aki szándékosan vagy gondatlanságból tisztátalanná tette magát.
Maimonidész ugyan azt írta, hogy a következőt a Messiás fogja elkészíteni, de ez nem a zsidó törvény kötelező érvényű megállapítása, csak saját véleménye, állítják a legtöbben. Ő úgy gondolta, hogy a vonatkozó parancsolat gyakorlásának feltételei a Messiás eljövetelével válnak valósággá, de ő sem zárja ki annak lehetőségét, hogy az áldozat elvégzése már a Messiás érkezése előtt megtörténjen, ha a feltételek adottak.
A szertartást végző tisztasága
Mint korábban említettük, az első szertartást Eleázár, Áron fia végezte, egyesek azt is tudni vélik, hogy ez közvetlenül a szent Sátor felállítása után, az Egyiptomból való kivonulást követő második évben, Niszán hónap második napján történt.
A vörös üsző elégetésére kijelölt pap, az esemény előtt hét nappal a Templom egyik helyiségébe, az úgynevezett „kőházba” költözik, és ott van hét napon keresztül, mintegy karanténban. Azért nevezték ezt a helyiséget így, mert ebben a szobában kizárólag kőből készült edények voltak használatban, azok ugyanis nem kötik meg és nem is adják át a (rituális) szennyeződéseket, így kóserek maradnak használat során. Itt tehát a pap megtisztul egy korábbi vörös üsző hamujával, ha esetleg tisztátalanná vált volna, amikor elsétált mélységi sírok fölött, amikről nem tudott.
Egy lehetséges forgatókönyv. A szóbeli hagyomány érdekes összefoglalásában. A Tnua Lechinun Hamikdash (Mozgalom a Templom Megépítéséért) nevű szervezet vett tervbe egy alább olvasható forgatókönyvet. Elképzelésüknek nem egészen hűséges leírása következik, néhol rövidíteni kellett. A probléma az, hogy nincsenek hamvak, és nem is lehet elképzelni olyan papi személyt, aki egészen biztosan nem szennyezte be magát (temető, sírok, egy fedél alatt, akár autóval is járhatott olyan helyen, stb.), és az ilyen jellegű tisztátalanságot semmi más nem törölheti el, csak a vörös üsző érvényes hamva. Kell tehát egy tiszta papi személy, aki érvényes hamvakat tudna készíteni… Mivel nagyon sok kritériumnak kell megfeleljen, ezért ahhoz, hogy 13 év alatt legalább egy biztosan tiszta pap legyen, több tucat fiúgyermeket kellene karanténban tartani… Elég durván kezdődik. Elképzelés csak, egy eszmefuttatás, bár minden bizonnyal az elképzelés kiötlői ennél komolyabbnak szánták.
Úgy képzelik tehát el, hogy szertartást végző pap megtisztítását, adott esetben magának a papi feladatnak ellátását, tisztaságban felnövekedett (13 évesnél idősebb) gyermekekre bíznák. Mivel az ő felkészülésük sokkal hosszabb időt vesz igénybe (13 év vs. 3 év), azt jóval a tökéletes vörös üsző megtalálása előtt el kell kezdeni, hogy minden készen álljon, ha eljött az alkalmas idő az áldozat elvégzésére.
Ezek a gyermekek egy tisztátalanságtól védett telepen, egy alapkőzetbe ásott udvarú, megfelelően szigetelt lakásban nőnek fel. Mindez azért, hogy ne legyenek rejtett sírok a lábuk alatt. Családjuk már születésük előtt ilyen lakásba költözik, itt is születnek, és nyolcéves korukig az udvarra sem mennének, hogy védett környezetben maradhassanak, és ne legyenek kitéve tisztátalanságnak. A komplexumon belül egy miniatur társadalmi rendszer lenne, élelmezési, orvosi ellátással, oktatási rendszerrel. Ők lesznek azok a gyermekek, akik a „megtisztulás vizét” viszik a felkészülő kohén számára, illetve akik közül a szertartást végző pap kikerül, aki legkorábban nagykorúsítása, tehát 13. életévének betöltése után állhatna szolgálatba.
Amikor eljön az idő, ezek a gyermekek egy ökör hátára erősített széles deszkán ülve jutnának le a Siloám vizéhez. Azért így, hogy ne szennyeződjenek be útközben, az ökör bordáinak széles ürege, a tetején lévő deszkával együtt megakadályozza, hogy egy elfelejtett sírból származó szennyeződés tisztátalanná tegye őket. A forrásnál a gyerekek leszállhatnak az ökör hátáról, mivel a források mellett nem szokás sírokat ásni (vagy kötelekre kötött edényekkel merítenének). Ott vizet merítenek, és felviszik a Templom-hegyre. Ott már szabadon járhatnak, mivel a Templom-hegy egész komplexuma védett a tisztátalanságtól, minthogy rituálisan szigetelt. Ezek a gyermekek a női udvar bejárata mellett levő kőedényből (ez tehát már a második kör a hamvak elkészítésében, nem az eredeti, az igazán nehéz), amelyben a hagyomány szerint a megelőző hamvakat tartották, a maguk által hozott forrásvízhez adnak egy keveset, és azt szórták a kohénra, akinek a következő vörös üszőt kellett előkészítenie. Mivel szombaton tilos a hamvak használata (szórás, kenés, érintés), ezért ha elkülönítésének egyik napja szombatra esne, aznap nem kell hamut szórni. Tehát elkülönítése alatt, minden nap a „megtisztulás vizével” szórják meg, tehát olyanok, akik születésüktől fogva vigyáztak tisztaságukra.
Mellékesen jegyezzük meg, hogy állítólag Jeruzsálemben annak idején különleges udvarokat építettek, mégpedig úgy, hogy azokon nem tudott áthatolni a tisztátalanság ereje. Először is, a bennük lévő házakat szilárd alapkőzetre építették, amelyet a teremtés kezdete óta az ember soha semmilyen módon nem bolygatott vagy változtatott meg. Így ha a szikla érintetlen volt, lehetetlen, hogy bármilyen testet eltemettek volna ott. Ráadásul az alapkőzet és a ház padlója között mintegy tenyérnyi üreget hagytak, szigetelésül. A bibliai törvény szerint, ha alulról bármilyen szennyeződés felszáll, az ilyen üreg megakadályozza, hogy bejusson a lakásba.
A Szentély idején a vizet, minden rituális cselekményhez, a Shiloach (Siloám) forrásból vették. Ez a forrás Jeruzsálem eredeti vízforrása, és mindig is nagy spirituális jelentőséggel bírt. Valóban, a híres vízáldozati ünnepségen, amelyet hét napon keresztül tartottak, a papok és az összes résztvevő, ebből a forrásból vitte a vizet a Templomba, amit aztán az aranykancsóból az oltárra öntöttek, amikor a hajnal első sugarai azt megvilágították.
A vizet tehát egy olyan személyek szórhatják a papra, aki maguk is tiszta, a legteljesebb értelemben, tehát holttestet soha nem érintettek, temetőn, sírok fölött soha nem jártak. A szórást három szál izsópból álló csokorral végzik. Minden ágon egy-egy rügynek kell lennie, és a rügyek tetejét belemártják az edényben lévő vizes oldatba. Ezután az izsóp-köteggel megszórják a papot, illetve a megtisztulásra előkészített edényeket. Nem szükséges, hogy a megszentelt vízből nagy mennyiség jusson az érintettre. A víz csekély mennyisége is elegendő a megtisztuláshoz.
Az égetés
Maimonidész úgy rendelkezik, hogy a nyilvános helyen végzett szertartások esetén nagyvonalúnak kell lenni a rituális tisztasággal kapcsolatban. Mivel azonban a vörös üszőre vonatkozó előírás olyan fontos, és Izrael egész gyülekezetének tisztasága függ tőle, valamint hogy a szadduceusok kritikáját elkerüljék, különleges óvintézkedéseket tettek, hogy az egész folyamat, illetve valamennyi érintett, minden tisztátalanságtól mentes legyen.
A kohén, akit az állat elégetésére jelöltek ki, a keleti kapun keresztül lépett ki a Templomhegyről az Olajfák hegyére. Erre az alkalomra külön rámpát készítenek, amely a Szentélyt és az Olajfák hegyét köti össze. A híd úgy készül, hogy üregeket és boltíveket tartalmaz, hogy abban az esetben, ha a híd alatt egy elfeledett sír lenne, a rajta járók ne váljanak tisztátalanná, mivel a boltívek közötti légtér megakadályozza, hogy a tisztátalanság átjusson. A tisztátalanság ugyanis felfelé emelkedik, ezért kell különleges hidat emelni a Szentély keleti kapujától, arra a helyre, ahol az áldozatot elvégzik. Ugyanezen a hídon viszik ki a bűnbakot a Templomból a pusztába az engesztelés napján.
Az üsző, az azt elégető pap, illetve mindazok, akik segítkeznek a szertartásnál, ezen a hídon át jutnak el az Olajfák Hegyén felállított oltárhoz (tkp. nem oltár, csak úgy funkcionál). A szertartást vezető pap a Szanhedrin, a zsidó legfelsőbb bíróság tagjaiból álló kísérettel vonul a Templomhegyről (kőházból) az Olajfák Hegyére. A nép az égetés helyén várja a menet érkezését. A Misna szerint, amikor a csoport megérkezik a hegyre, a bölcsek szándékosan rituálisan tisztátalanná teszik a papot, majd utasítják, hogy merüljön meg a helyszínen található mikvében, hogy tvul jom tisztasági foka legyen.
Egész héten gondosan óvták minden tisztátalanságtól, most miért kell szándékosan beszennyezni? Enyhén beszennyezni, azért ez lényeges! Ez a rabbik és a szadduceusok közötti vallási vita miatt történik. A hagyományos mózesi törvényt, amely kimondja, hogy a bemerítés elegendő megtisztulás a jelenlévő pap számára, és hogy nem szükséges várnia napnyugtáig, a szadduceusok nem fogadták el. A Misna szerint azzal, hogy a szadduceusok semmilyen hagyományos törvényt nem fogadtak el, hadat üzentek annak a rendszernek, amelyet maga Izrael Istene hozott létre. E törvények tekintélyének és hitelességének bizonyítása és fenntartása érdekében a bölcsek egy olyan fontos és nyilvános alkalommal, mint az új üsző elégetése, gondosan ügyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb nyilvánossággal és a lehető leghivalkodóbb módon ássák alá a lázító szaducceus-befolyást.
A szadduceusok azt állították, hogy a szertartást végző papnak teljesen tisztának kell lennie, nem elég ez a fél tisztaság (tvul jom). Lényegében csak annyit kellene tenni, hogy megvárják, míg lemegy a nap, és azzal a pap eléri a teljes tisztaságot (tahor). A rabbinikus irányzat viszont ragaszkodott ehhez a tisztasági státuszhoz, és mesterségesen előidézte a szertartásvezető pap tisztátalanságát, amitől a helyszínen előkészített mikvében félig meg is tisztult. De csak tvul jom szintig. Mindenképpen demonstrálni akarták, hogy ez elég. Szembemenve a szadduceusi nézettel.
Egyrészt ez egy templomon kívüli szertartás, amelyet teljes egészében a szentélyen kívül végeznek, az üszőt nem a templomi oltáron áldozzák fel, ezért nem is kell teljes tisztaság hozzá. A szadduceusok véleménye viszont, akik egy papi elitista papi felfogást képviseltek, a papok és a nép közötti szigorú elkülönülést szorgalmaztak, az volt, hogy ehhez is teljes papi tisztaság kell. A rabbinikus rendszer viszont egy másik templomi frakció örököse volt, befogadóbb és népesebb, meg népszerűbb is. Sok más kérdésben más véleményen van, mint a szadduceusi irányzat, hogy csak egyet említsünk, úgy gondolja, hogy a vörös üsző hamvából készült „tisztulási vízzel” való meghintést bárki elvégezheti, nem csak papi személy.
A Szanhedrin tagjai a pap fejére tették kezüket. (Egyes vélemények szerint ezzel a kézrátétellel tették őt tisztátalanná, mások szerint viszont egy tisztátalan, vagy bizonytalan tisztaságú tárggyal érintették meg). Hogy azonnal meg is tisztulhasson, erre a helyre egy mikvét készítettek, hogy alámerülhessen, mielőtt hozzálát a feladatához. Mikor a vének kezüket a fejére tették, ezzel indították el a tényleges folyamatot: „Mesterünk (főpap), előtte merülj meg!” Átugorjuk azt a nehézséget, hogy mikvéhez forrás-, vagy folyóvíz kell. Miután a pap megtisztította magát, Izrael véneinek valamint az egész nép jelenlétében, és nekilátott feladatának, a szadduceusok be kellett lássák, hogy vereséget szenvedtek a hitvitában.
Egyedülálló oltárt állítottak fel ezen a helyen. Az oltár tüzét lehetőleg cédrus, fenyő, ciprus és fügefával tápálálták, mert ezek általában csomómentesek, és kevésbé vannak kitévé a farontó bogarak jelenlétének, amik tisztátalanná tehetik a tüzifát. Fontos, hogy ne legyen bennük tisztátalan rovar, ezért előtte tüzetesen át kellett vizsgálni egyenként minden szálat. A vegyes összetételű hasábokat toronyszerűen egymásra rakták, úgy, hogy a megfelelő égést biztosítsák. Mindezt nappal kellett elvégezni, a szertartás semmiképpen nem nyúlhatott bele az éjszakában.
A tüzet a nyugati oldaláról, a Templom felé néző végéről gyújtották meg. Ezen a helyen erre a célra gyújtóst készítettek. A fahalom tetejére fektették fel a vörös üszőt, lábával dél felé, fejével a Szentély irányába. Nádból készült zsinórral kötözik az oltárhoz, hogy ne váljon tisztátalanná. A pap keleten áll, és nyugat, vagyis a Szentély felé néz. Ebben a helyzetben állva, jobb kezével leszúrja az üszőt, és bal kezével összegyűjti kifolyó vér egy részét. Ezután jobb kezének ujjbegyeit belemártja a bal kezében tartott vérbe, és a Szentély bejárata felé szórja. Ezt a műveletet hétszer ismétli meg.
A locsolás után a pap a maradék vért a kezéből a vörös üsző testére törli, hogy a testével együtt az összes maradék vér is elégjen. Ezután a pap leereszkedik a halomról, meggyújtja a tüzet, és megvárja, amíg a tűz a vörös üsző testének nagy részét elemészti. A vörös üsző testét teljes egészében el kell égetni, és egészben kell elégetni, feldarabolás nélkül.
Ezután a pap cédrusfát, izsópot és bíborszínűre festett gyapjút vesz, összeköti őket, és a tűzbe dobja, az elhamvadó üszőre. Előtte mindeniket külön-külön megemelve, hangosan megkérdezi az ott állóktól, az aratási ceremónia szokása szerint: Ez cédrusfa? Ez izsóp? Ez bíborszínű? Teszi mindezt háromszor, és az ott állók minden esetben hangosan kell válaszoljanak: Igen!
Ez azért történik, mert ezeknek sokféle változatuk van, és a rituális pontosság miatt, az ilyen, mondhatni ad hoc szertartás esetén, meg kell erősíteni a cselekményeket és a felhasznált eszközök mibenlétét. A cédrusfának hét különböző változata van, az izsópnak négy fajtája, bíborfesték pedig ritka és drága anyag, mint az ismeretes. Szóval jó tisztázni mindent. A pap nyilvánosan megmutatja, hogy ezek azok az eszközök és anyagok, amiket a Tóra, illetve a „consensum patrum”, tehát a rabbinikus szóbeli hagyomány előír.
A tűzifa halomhoz annyi fát lehetett hozzáadni, amennyit csak kívántak, hogy a végső hamu mennyisége növekedjen. Miután a tűz befejeződött, és minden teljesen elégett, mindent, ami ott van, porrá zúznak majd átszitálnak, ez lesz az a hamu, amelyet ettől kezdve tisztulásra használnak.
A hamut három részre osztják.
Az egyik részt a „cheil”-ben tartották – a „soreg” kerítés és a Szentély udvarait körülvevő külső fal, vagyis a Nők udvarán belül. A második részt a Kenet Hegyén egy lezárt veremben tárolták, amely a vörös üsző elégetésének helyének közelében volt. A harmadik részt szétosztották a 24 papi család között, akik a lakóhelyükön, de szigorúan Izrael földjén belül őrizték. A kohánim (papok) arra használják ezt a hamut, hogy megtisztítsák a környezetükben lakókat a holttesttel való érintkezésből eredő rituális tisztátalanságtól. E szerint Izrael népe a lakóhelyén tisztul meg, majd tisztán megy fel bármelyik ünnepre Jeruzsálembe.
Egy másik vélemény szerint a hamvak harmadik részét a Szentélyben őrizték. Akinek tisztulásra volt szüksége, az elment a Templomba, és valamelyik pap (mindenik papi nemzetségnek külön szolgálati rendje volt) megtisztította. Tehát még időben felment Jeruzsálembe valamelyik ünnep előtt, ott tisztult meg a Szentélybe való belépés idejére.
A Tóra kimondja, hogy azok, akik a vörös üsző hamujának elkészítésével foglalkoznak, a tisztátalanság alacsony fokával szennyeződnek be. Ettől a tisztátalanságtól úgy lehet megszabadulni, ha a beszennyeződés napján mikvébe, rituális fürdőbe merítkeznek, és az éjszaka beálltával a tisztaság teljes szintje helyreáll.
Mindazok, akiknek közük van az üszőhöz és annak elkészítéséhez, az elejétől a végéig, tisztátalanná válnak a hamvakkal való érintkezéstől. Ugyanez vonatkozik a ruhájukra is. Meg kellett merülniük és meg kellett mosniuk a ruhájukat, hogy újra tisztává válhassanak. És ez a hatás, hogy a tisztákat a hamvak tisztátalanná, a tisztátalanokat pedig tisztává teszik, a parancsolat minden értelmet meghaladó misztériuma. Mélységes paradoxon, aminek nincs logikai feloldása, és nincs is értelme ezzel próbálkozni. A világ teljességét értelmetlen lenne logikai érdekből felszámolni.