„A múlt kútja igencsak mély, vagy mondjuk ki világosan: feneketlen.” Kezdi Thomas Mann a József és testvérei című monumentális regényét. Elég a közelmúlt szintjéig lebocsátani vödrünket, onnan is sok titokzatos, sötét, feldolgozatlan eseményt, érzést meríthetünk. Ezúttal az osztrák emlékezetpolitika táján vizsgálódunk, – közben természeti színt váltottunk :)-, tulajdonképpen egy szűk keresztmetszetet nézünk meg, ami sokakat érint, mondhatni Ausztria valamennyi lakosát, életének egy rövid, mindazonáltal meghatározó szakaszán. Nem készül átfogó történelmi elemzés, sem nagyívű szociológiai vizsgálat, csupán mintegy kézinagyítóval hajolunk a kinézett terület fölé. Pars pro toto? Nem szeretnénk ezzel a baljóslatú prekoncepcióval tekinteti a kiválasztott területre, illetve mindarra, amit ott találunk, márminthogy az valami általánosat elárulna az osztrák mentalitásról, ha egyáltalán létezik ilyesmi.
Amiről tehát szó van: miként tárgyalják az osztrák középiskolai történelemtankönyvek az Anschlusst, illetve az azt követő hét esztendő eseményeit, hogy semlegesen fogalmazzunk. Lényegében „Anschluss”, idézőjelben, ugyanis kizárólag így használják, mint értelmezés alatt álló hipotézist, ami az „úgymond” témakörébe tartozik, kósza használatban jelent meg, idegen szellemiség terjesztette, amivel nem kívánnak azonosulni, viszont mégiscsak ez az esemény legismertebb nemzetközi megnevezése, úgyhogy használni kényszerülnek, de metaforaként kezelik. A középkori latin szövegekben az idézőjel helyett a „dictus” állna a szó előtt, gyakorlatilag ugyazzal a céllal és jelentéssel.
Ausztria 1938. március 12-én csatlakozott a Német Birodalomhoz, és nyilvánvaló, hogy már önmagában ez a fogalmazás is komoly vitákat indukál. Csatlakozott, vagy kényszerült? Ez a fogalmi feszültség végigkíséri az egész témát, és valóban nem mindegy, hogy a passzív („ez történt”), vagy az aktív („ez volt a szándék”) direktívát erőltetjük. Annak aránya, hogy melyikből mennyi volt, egyrészt a múlt titka, másrészt meg nem a mi dolgunk. Erről lesz szó alább. Vegyünk egy konkrét példát, Kufsteinbe a Wehrmacht csapatai a Kiefersfelden határátkelőhelyen keresztül vonultak be, március 13-án 10:30-kor. A lakosság ünnepélyesen fogadta őket, miközben a Kufstein-i erőd Kaiserturm-ján bő horogkeresztes zászlót lengetett a tavaszi szél, amit nem mindig említenek meg a különböző kiadványokban, hiába látszott még a Holdról is. Ugyanebben a városban, 2024-ben, a Franz-Josef-Platzon felállítottak egy szobrot „A ellenállás fénye ragyog” felirattal. Így kell ezt. Mármint a múltat bevallani. Volt némi ellenállás is, ez tagadhatatlan, más országokat is ismerünk, ahol az események után hasonlóképpen feljavították a szerény szembeszegülést az embertelen, minden ízében (beszédében, cselekedetében, stb.) romlott, velejéig aljas náci uralom ellen. Ami ellen, tegyük hozzá, csak utólag, fejben könnyű lázadozni. Az események jelenidejében hamar a halotti maszk lett az ötödik életjel. Összegzésképpen a fentiekhez elmondható, hogy az osztrákok emlékezetpolitikája nem egyedi, a történelmi mintázatok felimeréséhez gyakran tapasztalat és távolság szükséges, mi már a kor egy vágott verzióját látjuk, az egykori félelmetes hullámok korunk partjain immár kisimultak, de nem felejthetjük el azoknak tényleges rettegését, akik egykor eredeti méretük és hatalmuk alá szorultak.
Elemzésünk az osztrák középiskola (AhS – Allgemeinbildende höhere Schule) történelemtankönyveit veszi górcső alá. Pontosabban az AhS 4. osztálya (nálunk ez a 8. osztály), illetve az AhS 7. osztálya (ez nálunk a 11. osztály) számára készült tankönyveket, azoknak legújabb, általános revízión átesett (2018-as) kiadását. Az osztrák iskolai rendszer a középiskolai oktatást két négyéves fejezetre (tagozat) osztja, a felvétel az általános iskola 4. osztálya után a tanulmányi eredmény alapján történik, vagy eredményes felvételi vizsgával. A második 4 éves szakaszra a tanulókat szintén tanulmányi alapon sorolják be. Mint minden oktatási rendszernek, ennek is szembesülnie kell azzal, hogy a tanulók jelentős rész nem gimnáziumban folytatja, tehát nem tanul a 11-es tankönyvekből. Ezért van az, hogy ugyanaz a történelmi téma az alsó tagozaton is előkerül, hogy akik nem tanulnak tovább, azoknak is legyen valami fogalmuk az ország történelméről.
„’Anschluss‘. Vitassátok meg az osztályban, hogy mit fejez ki ez a szóhasználat!” – írja az egyik osztrák tankönyv. A Zeitbilder 4 (történelem, 8. oszt.) tankönyvben a lecke így folytatódik: „Csoportmunkában gyűjtsétek össze ezeket a kifejezéseket, derítsétek ki a jelentésüket, és készítsetek egy lexikont a fogalmakból. Mindig kritikusan vizsgáljátok meg, hogy a nemzetiszocialisták milyen kontextusban használták ezeket a kifejezéseket.” Úgy tűnik ezek alapján, hogy minden igyekezettel azon vannak, hogy valóban bevallják a múltat, úgy, amint az megtörtént, elkendőzés, mismásolás nélkül. A valós helyzet ennél jóval árnyaltabb. Az összegzések, tartalmi megállapítások során nagymértékben támaszkodunk Sandra Müller-Tietz egyik tanulmányára, aminek címe mindent elárul: Der ‚Anschluss‘ Österreichs 1938 in aktuellen österreichischen Schulgeschichtsbüchern (Ausztria 1938-as annektálása a jelenlegi osztrák történelemkönyvekben). Hatalmas könyvészettel dolgozik, és tanulmánya hihetetlenül tapintatos, óvatos és körültekintő, hogy halmozzuk a szinonimákat, lényeg, hogy megbízunk benne. Megjegyzéseink esetleges torzításait viszont nem hárítjuk át.
Az alább közölt szövegrészletek pontosan nem árulják el azt, hogy a tanárok, illetve maguk a tanulók hogyan értelmezik a tárgyalt eseményeket, hogyan viszonyulnak az elmúlt évtizedek osztrák emlékezetkultúrájához, hiszen elsősorban a tankönyvek tartalmi elemzése történik, és nem közvélemény-kutatás, vagy közhangulat-elemzés. Azt sem feltételezzük, hogy valamennyien a „történelem passzív forrásaként” kezelik az iskolai történelemtankönyvek tartalmát, minden sorukat kritika nélkül elfogadják, egyébként is maguknak a történelemóráknak az eredményességét és hatását nem feltétlenül ezek a viszonylag steril szövegek határozzák meg. Abban ugyanis jelentős szerepet játszik az iskola szellemisége, pedagógiai programja, a tanulói környezet, és nem kismértékben magának a tantárgyat tanító tanárnak személyes meggyőződése, emberi habitusa.
Mindazonáltal egy tendenciát, sőt, egy igyekezetet elárulnak arról, hogy az említett szakmai közösségek, a döntést meghozó politikai erők, milyen irányba szeretnék vezetni a nemzeti emlékezetről szóló narratívát, és nyíltan, vagy burkoltan megfogalmazzák, hogy milyen erkölcsi értelmezést társítanak a múltbeli eseményekhez. Hogy példát mondjuk, itt vannak máris a történelmi események értelmezésének „nagykategóriái„: „elkövet”, „elszenved”, „megtörténik” és „megítél”. Mindenik, burkoltan, tartalmaz egy morális megítélést, ami konkrétan egy múltbeli történetre vonatkozik, de a jelenre is tekint. Utóbbi (a „megítél”) már arról szól, hogy kimondja, vagy elhallgatja, hogy az adott eseményt a „megítélés” kritériumai szerint tárgyalta, vagy adott esetben a „beszámoló” jóval szigorúbb elvei szerint, és akként is kellene mindezt értelmezni. Magyarán vélemény volt, vagy tény. Itt természetesen nem áll meg a kérdés, de mi már nem megyünk tovább.
Mindazonáltal nem mindegy, hogy valamit „elkövettek”, vagy „megtörtént”, előbbi esetén pedig következhet az esemény erkölcsi besorolása, ami már egy „sajnálatos” jelzővel is érzékeltethető. Az már egészen más kérdés, hogy melyik értelmezést sugallja a könyv, mégha nem is foglmaz konrétan ebben a formában: „elkövettük”, vagy elkövették”. Állhat mellete negatív, vagy pozitív megítélésű esemény egyaránt. Olyan történelem-értelmezések esetén, ahogy sokáig az osztrák történetírás és történelemtankönyvek az Anschluss-t kezelték, jelesül az áldozat-szerep implicit fenntartása, jellemző módon gyakori a személytelen „történt” fogalmazás, ahol az alany, jelen esetben egy ország, passzív szereplő, amelyik „kényszerül, „sodródik”, stb. A legóvatosabb megoldás, amint a fenti osztrák tankönyvbeli szövegben is megjelenik, a távolságtartás a negatív eseményektől. A fenti szövegben ez az „osztrákok” és a „nemzetiszocialisták” merev elkülönítésében ölt konkrét formát, amit nem szeretnénk megítélni semmilyen tekintetben, csupán szóvá tesszük a választott fogalomtechnikai megoldást.
Exc. Tankönyvek szerepe
Fontos elvi kérdés egy tankönyv esetén, hogy mi módon elemzi a jelent, hogyan értelmezi a múltat, és miként közvetíti a jövőre vonatkozó elvárásokat. Mi a saját pozíciója, vagyis hogy a múlt eseményeit az adott kor, vagy valamiféle elvont igazság szempontjai alapján, adott esetben a jelen világnézete, egy jóval fejlettebb, modernebb világ szellemi (pl. jogérzékenység, történelmi távlat, tájékozottság, ismeretek) színvonalán kívánja értékelni. Lehet, hogy ami egykor nagyon is természetesnek, hasznosnak, sőt, üdvösnek tűnt, az értéktelenné, botrányossá vált egy későbbi korban, adott esetben értelmezhetetlenné egy másik fejlődési irány nyomán. Nem minden esemény kezdeténél látszott világosan, hogy egy döntésnek vállalhatatlan következményei lesznek, vagy egy másik korban negatív megítélés alá kerül.
Rendszerint nem a múlt bemutatása, nem is annak világos, minden aktuális befolyástól mentes értelmezése történik a tankönyvekben, ez egyértelmű mindenki számára. Ideális értelemben az lenne a dolga, hogy „történelmi magasságba” emelje az érintetteket, ahonnan minden jobban látszik, mint ahogy láthatta akár az, aki benne volt a sűrűjében, illetve nemcsak jobban, hanem másként is látszik, ami a történelem tanulásának egyik legfontosabb hozadéka. Előbbiekből kiindulva óvatosan meg lehet fogalmazni jövőre vonatkozó elvárásokat. A történeti politika pedig, Edgar Wolfrum megfogalmazása szerint, „olyan cselekvési és politikai mező, ahol a különböző szereplők sajátos érdekeikkel színesítik a történelmet, és értelmezési kontextusok létrehozásával igyekeznek azt politikailag felhasználni [egy nép, egy ország javára, vagy éppen személyes hasznukra].” Az iskolai történelemórák megalapozzák a felnőttek történelmi tudatosságát, azt, ahogyan illendő megközelíteni egy korábbi eseményt, valamint hogy ez alapján, az idő tapasztalatán átszűrt tanulsággal, hogyan kellene elemezni és kezelni a jelen történéseit, és hogyan lehetne az elmúlt kor, a jelen tanulságait közvetíteni a jövő nemzedék számára, hogy az még körültekintőbb döntéseket tudjon hozni, összegzi Müller-Tietz az alább idézett szerzők véleményét (Jörn Rüsen, illetve Hans-Jürgen Pandel).
Idealiter a történelemtankönyvekben egy korszak, többirányú érzékenységre figyelő politikum, a történészek és tanárok népes közösségének a véleménye, vagy ennek elvont összegzése található, amit ugyan tendenciózusan, önző érdekből, kifejezett politikai szándékkal, ad hoc módon is lehet módosítani , de csak óvatosan, hogy a ferdítő szándékot rajta ne kapják, hogy így eredményesebb legyen az indoktrináció. Ez rendszerint az autoriter államok megoldása, de alapesetben ezt a szegmenst szakmai kérdésként kezelik, a viták szakmai körökben zajlanak, a világnézeti szélsőségeket, a kidolgozatlan, nem igazolt elméleteket kiszűrik.
Egyértelműen igazolt, hogy a történelemtankönyvek által sugalmazott tendenciák (kik azok, akik „soha nem szerettek minket, vagy nem akarták az ország javát”, stb.) nagyon fontos szerepet játszanak egy nép történelemtudatának formálásában. Nem a tények a legfontosabbak, nem az adatok helyessége, nem is a megfogalmazások korrektsége, a megközelítés árnyaltsága, hanem hogy „mire gondoltak a szerzők,” milyen meggyőződés sugárzik észrevételnül egy-egy esemény megközelítéséből. Milyen érzés szivárog a könyvek lapjairól, a képekből és a megfogalmazsásokból. Konkrétabban, hogy mi a tanárok, a történészek, a politikum, a választók, a „szakma és a nép,” (az aktuális SPQR) véleménye és értelmező szándéka, egy virtuálisan egyeztetett szöveg alapján, a szóbanforgó eseményről, vagy mi a megítélése úgy általában egy ország, egy nép történelmének, különös tekintettel a nemzeti emlékezetbe mélyen belevésődő traumákra, történelmi fordulatokra. Általában a középiskolai tankönyvek, a fenti jellemzők mellett, nem kötődnek konkrét szerzőkhöz, hiába szerepel a név a borítón, a diákok nem kapcsolják egy, vagy néhány konkrét szerzőhöz, hanem pl. „ez a történelem” szintjén kezelik, aminek igazi hatékonyságát az a tudat adja, hogy a tényekben és az adatokban tudományos egyetértés van.
Pontosat tehát ezek alapján nem tudni arról, hogy a tankönyvek milyen mértékben működnek a „nemzet önéletrajzaként”. Emlékezetes az a vita, ami Jörn Rüsen történelemdidaktikai szakértő (a fiatal Witteni Egyetem professzora) 1994-es tanulmányát követte, amiben kijelentette, hogy a történelemtanítás legfontosabb médiuma a tankönyv volt, és az is marad. Ezt a tételt többször és többen is vitattak, de a mai napig senkinek sem sikerült megcáfolni az iskolai történelemtankönyvek alapvető fontosságát az indoktrináció, a nemzeti öntudat, a történelmi orientáció, stb. fejlesztésében és pallérozásában, és hogy helyesen használva, nagyon fontos eszköz a személyes önbecsülés fejlesztésében. Azt ismerték fel pedagógusok, eszmetörténészek, hogy a „múlt nyers tálalása, a bevallás erőltetése” nem szerencsés megoldás. Ebbe a kérdésbe most nem kezdünk bele, de ezt az elvet követi és alkalmazza az osztrák közoktatás is, aminek mi a legérzékenyebb területét viszgáljuk, azaz a történelem oktatásának ideológiai tartalmát és módszertanát, ami, az a benyomásunk, csupán eszköze a nemzeti (republikánus) öntudat munkálásának.
A tankönyvek e tekintetben azért érdekesek, mert nem egyetlen szerző önálló véleménye, úgymond semmiből jövő gondolatai a történelmi eseményekkel kapcsolatban, amikhez talált egy kiadót, jellemzése tehát így nézne ki: a történelem, ahogy én értelmezem. Ezzel szemben a tankönyvek állításai visszakereshetők, normál esetben több szűrőn át vannak vezetve, bár továbbra is árulkodnak arról a korról, amelyben íródtak, és szerencsétlen esetben többet elárulnak arról, mint a múltról, amit kifejezetten tárgyalnak. Vegyük azonban az alapesetet. Mély, beágyazott historiográfiai hagyományokból táplálkoznak, széles elméleti bázisra támaszkodnak, az elérhető, megvalósítható legszélesebb konszenzusra, és a tanulók rendszerint nagyobb egyetértést feltételeznek, amint ami gyakorlatilag mögöttük van. Tartlamuk nem korlátozódik egyetlen választási periódusra, vagy valamely politikai garnitúra véleményére, nem kötődik egyetlen párt preferenciáihoz, vallási és más világnézeti meggyőződéshez, jóllehet valamennyire mégiscsak a korszak és az adott ország felelős történelmi-politikai szereplőinek történelemfelfogásáról szól, de a rendszerben szereplő szakmai szervezetek garantálják a múlt értelmezésének hitelességét és annak széles körű konszenzusát. A tankönyvek több nemzedéknyi tudásanyagot foglalnak össze, jóllehet sosem szüntek meg a politikai nevelés egyik legfontosabb médiuma lenni, de konszolidált demokráciákban elvárás a múlt eseményeinek középre tartó tendenciája. Az iskolai történelemtankönyvek tehát nemcsak a történelmi tudatosság és a történelmi kultúra, hanem a történetpolitika eszközei is.
Anschluss
„Az osztrák emlékezetkultúrában az 1938-as Anschluss, az azt követő hét év, valamint a megelőző események feldolgozása nagyon ambivalens. Az ’osztrákfasizmus’ nem a saját hagyományaiban is meglevő nemzetiszocialista eszmékkel összefüggésben tematizálódik, hanem a „megtörtént” kategóriába kerül, vagyis „jöttek a nácik”, tehetetlenek, kiszolgáltatottak voltunk, létszámban sokkal kevesebben, nem szállhattunk szembe velük. A politikai és a katonai realitás ezt nem tette lehetővé. Schuschnigg tevékenységét sem hozzák összefüggésbe az osztrákfasizmussal, hanem inkább úgy jellemzik, mint aki Ausztria megmentésére törekedett. Tény, hogy valamilyen megfontolásból nem kívánta, hogy Ausztria Németország egyik tartománya legyen. Lemondott, majd a nácik internálták, ami némi felmentést, sőt, náciellenes nimbuszt is kölcsönzött neki. Továbbá a tankönyvek az osztrákok általános és tömeges náciszimpátiáját igyekeznek ellhallgatni, vagy csak mellékesen tárgyalják, mint ami eltörpül a németek harsány világnézete mellett. Az események, a náci gonoszságok elkövetésének tárgyalásakor rugalmasan válogatnak és ingáznak a „megtörtént” illetve az „elkövették”, a tehetetlenség és a bűnrészesség kategóriák között. A skála ez esetben is a kifejezett tematizálástól, vagyis „igen, ez valóban megtörtént”, az osztrák érintettség óvatos kerüléséig terjed.
Úgy tűnik, nincs egységes, konszenzusos narratíva Ausztria ’Anschluss’-áról. Bár a tankönyvek azt állítják, hogy koherens narratívát közvetítenek, több tankönyv összehasonlítása olyan eltéréseket tár fel, amelyek diszkurzív ambivalenciára utalnak. Tartalmilag ez például abban a kérdésben válik világossá, hogy hogyan kezelik a jeles történelmi eseményt, az elhíresült Heldenplatz-i ujjongást, a jelenlevő osztrákok igazolt rajongását. Az ’áldozati szerep’ tézisét itt is megpróbálják érvényesíteni. Az egyik igen határozott és eredményes lépés e diszkurzív ambivalencia leküzdése felé éppen ennek az ’áldozati mítosznak’a meghaladása lenne, fogalmazza meg Sandra Müller-Tietz a bonni Rheinische Friedrich-Wilhelms-Universität oktatója. (Aki az Egyetem honlapján megjelent bemutatkozó írása szerint „nem sportol, de kikapcsolódásként saját örömére főz és süt, köt és varr . Szívesen iszik fehérbort – olyat, amelyiknek madár van a címkéjén. Nem csinál őrült dolgokat…” Csak az a madár, csak azt tudnánk feledni! :))
1938. március 15., 11 óra, Bécs. A. H. birodalmi kancellár, elképesztő biztonsági intézkedések mellett, szállása, a Hotel Imperial elől autóval a Heldenplatz fele hajtat, a tér szélén megáll, és tábornokainak kíséretében, elgyalogol a szónoki emelvényhez, ami ezúttal a Burg erkélye. Fent jellegzetes mozdulatára a tömeg ujjongásba tör ki. Először Seyss-Inquart lépett a mikrofonhoz: „Führeren! Az osztrák szövetségi állam legfelsőbb törvényes képviselőjeként jelentem a vezérnek és birodalmi kancellárnak, hogy az osztrák nép akarata és kívánsága szerint Ausztria a német birodalom része lett.” Percekig tartó éljenzés következett. „Ma üdvözli önt az új, mégis örök Németország, s mi követjük önt, bárhová vezessen is bennünket,” folytatta a néhány nappal korábban kancellárrá kinevezett korábbi belügyminiszter. Újabb ujjongás után Hitler következett. „Német férfiak és nők!… A német nép vezére és kancellárjaként jelentem a német történelemnek, hogy hazám belépett a német népközösségbe.” És így tovább. Egyéként nem ez volt az első szónoklata osztrák földön, Münchenből Bécsbe tartó konvoját Linznél lelkes tömeg fogadta, és H. nem hagyta ki a lehetőséget.
Az ’Anschluss’ a jelenlegi osztrák iskolai történelemtankönyvekben mindig idézőjelben szerepel, ami azt jelzi, hogy olyan fogalomról van szó, ami nem pontosan definiált, illetve ideológiailag terhelt, azaz „úgymond Anschluss”. Mintegy: amit valakik erre az eseményre aggattak, de nekünk az a dolgunk, hogy tisztázzuk a helyzetet. Lepucoljunk róla mindent, ami nem a mi sarunk. Amit ugyan értelmezni kell, de annak tartalma nyugodtan lehet egyedi. Az egyik tankönyv a következőképpen fogalmaz: „A náci propaganda Ausztria megszállását ‘Anschluss’-ként címkézte.” Megint ez az „értelmezési szorításból kibújni akaró” hozzáállás. Mintha az osztrákokkal csak úgy megtörtént volna, és nem váltott volna ki pozitív reakciókat, vagyis pusztán annyi történt, hogy derült égből meglepték a gonosz nácik, és nem volt mit tenni, holott az a gyanúnk, és a történelmi tények is azt mutatják, hogy lett volna rá igény. A harmadik emberöltő tölti azóta napjait az osztrák földön, egy gazdag, független, gyönyörű országban. Ezért is csodálkozunk, hogy miért nem meri felvállalni a múltját, miért nem akar kérlelhetetlenül szembenézni azzal, ami és ahogy történt. És nem, nem úgy folytatódik ez, hogy „és ti hol tartotok?” Mármint mi. Most róluk van szó, majd ha ránk kerül a sor, akkor szóba állunk ezzel a kérdéssel mi is. Lesz miről beszéljünk.
A tankönyvekben két csoportra oszthatók az Anschluss-szal kapcsolatos témák, az egyik a történelmi folyamatok többé-kevésbé tényszerű leírása, amiben nagy igyekezettel kidomborítják, hogy kis, tehetetlen, kiszolgáltatott ország voltak, a másik pedig eszmetörténeti szempontok taglalása, aminek során megpróbálják elrejteni az osztrákfasizmust a korabeli szellemi áramlatokban, és ezzel is csökkenteni jelentőségét, illetve hogy lettek volna annak gyökerei az országban a német nácik megérkezése előtt is. Első témakör esetén azt az igyekezetet látni, hogy az osztrák nemzetiszocializmus tulajdonképpen többé-kevésbé összefüggő események láncolataként jelenik meg, kezdve a nemzetiszocialista puccskísérlettel és Engelbert Dollfuß 1934-es erőszakos halálával, Benito Mussolini és Adolf Hitler diktátorok találkozásával, Kurt Schuschnigg berchtesgadeni látogatásával, a Schuschnigg által március 13-ra tervezett népszavazással, illetve az azt követő puccskísérlettel.
Van olyan tankönyv, amelyik az Anschluss történetét kevésbé az érintett szereplők, mint inkább a történelmi korba beágyazva meséli el, mintegy a történelmi szükségszerűség fele kacsintva. Ezek során többször előkerül Kurt Schuschnigg önéletírása, aminek történelmi értéke, hogy is mondjuk, nagyjából annyi, mint vitatott politikusok, bukott diktátorok, szennyes múltú, megbélyegzett világnézetű közszereplők önéletírásáé szokott lenni, bár egyes részeit az osztrák történészek megbízható, egyedi forrásként kezelik. Főként azokat a részeket kedvelik, amik igazolják igyekezetüket, hogy népük szerepét mérsékeljék a náci projektben, aminek lényege az erőszak, a katonai drill, az emberiség tekintélyes részének megvetése, stb. A valós helyzet viszont az, mondja egyik kritikus hang, hogy a volt kancellár irásának semmilyen történelmi értéke nincs, a saját nevén kívül semmi mást nem lehet komolyan venni belőle. Lehet benne igazság, de azokat semmi nem garantálja, és azokat az állításait, amiket más források is igazolnak, azokat más források igazolják, nem önéletírása.
Itt van pl. Hitler és Schuschnigg találkozása Berchtesgadenben, 1938. február 12-én. Nincs ember, aki tudná, vagy valaha megtudhatná, hogy mi hangzott ott el. A volt kancellár utólag pedig azt írt amit akart, ez így rendben van. A tankönyben viszont ebből idéznek, de sem a forrás eredetéről, szerzőjéről vagy a szövegkörnyezetről további információ nem közölnek. Arról pedig végig hallgat a tankönyv, hogy milyen dokumentum-értéke van a volt kancellár írásának. De éppen jól jött annak igazolásához, hogy az osztrákok mindenáron szerettek volna ellenálni a náci gépezetnek, dehát nem volt rá lehetőségük. A közölt párbeszéd Kurt Schuschnigg Ein Requiem in Rot-Weiß-Rot (Requiem vörös-fehér-pirosban) című emlékiratából származik, és a szövegdobozban erősen rövidített, és részben nyelvileg módosított formában jelenik meg, anélkül, hogy a rövidítések és változtatások feltüntetésre kerültek volna. Egy sokszinten kódolt, megbabrált, tendenciózus beszámolót (emlékezet, magyarázkodás, dokumentálhatatlan események, önmosdatás, új világrend, személyes érdekek elfedése) tovább manipulálnak, hogy pontosan igazolódjon az, amit igazolni szeretnének. Ez a megoldás nem tűnik elegánsnak, még kevésbé nagyvonalúnak, ennyi évvel az események után meg végképp érthetetlen ilyen húzás. De emlékezetünk arra, hogy az elsődleges cél, a történelem értelmezése és oktatása esetén, nem az események pontos leírása, hanem a tanulók, olvasók, oktatók méltósága. Annak a közérzetnek a megerősítése, hogy „jó ennek az országnak a polgára lenni.”
Az Anschluss túlnyomórészt eseménytörténeti tematizálása során, a tankönyvek nem tesznek explicit különbséget németek és osztrákok között, néhány esetben implicit módon igen. Mikor hogy kívánja a helyzet. Igencsak kényelmes az „ők” és „mi” közötti álszent váltogatás. Egyértelműen érződik a torzítás az „osztrák múlt tisztaságát mindenáron megőrizni” értelmezés irányába. Németország, a totalitárius náci állam – című fejezetben még csak meg sem említi a tankönyv, hogy azt az osztrákok is megszavazták, méghozzá elsöprő többséggel, természetesen egy demokratikusnak nem nevezhető voksoláson. Vagy hogy volt már a németek érkezése előtt is náci mozgalom az országban. Ebben a fejezetben szerepel az is, hogy Hitler eltökélt szándéka volt, hogy Ausztriát a Német Birodalomhoz csatolja. Csak az övé? Szóba sem hozza, hogy az országban jelen volt egy komoly csatlakozáspárti mozgalom. Nem tudni egészen biztosan az arányt, a kancellár népszavazási kezdeményezése arra utal, miszerint ő bízott abban, hogy többség ragaszkodik Ausztria önállóságához, mellesleg ő is kancellár maradhat.
Ismeretes, hogy 1938 februárjában Schuschniggot Hitler Berchtesgadenbe rendelte egy találkozóra, ami komoly nyomásgyakorlást jelentett. Tény, hogy az osztrák kancellár sokáig ellenállt a csatlakozásnak, de az nem világos, hogy országát, vagy saját pozícióját féltette jobban. Utólag aztán írt, amitt akart, az új világrend ízlése szerint. Nyilvánvaló volt az is, hogy féltette saját életét, de önéletírásában összemossa a korszakokat, hiszen életéért csak később kellet aggódjon, és az egy másik fejezet. Lényeg, hogy az említett találkozó után az osztrák kancellár a nemzetiszocialista Arthur Seyß-Inquartot kinevezte belügyminiszterré, ami nyilván oktrojált volt, és a kancellár személyes karrierjének sem kedvezett. Schuschnigg 1938. március 13-án népszavazással akarta ellensúlyozni a nemzetiszocialisták további nyomulását, de ezt a népszavazást, ismert okok miatt, kénytelen volt elhalasztani, és április 10-én a nácik lezavarták a sajátjukat, aminek fényes eredményét máig még csak megközelíteni sem sikerült talán a világ egyetlen voksolása, még a legképmutatóbb diktatúráké sem, igaz, azok valóban lényeges kérdésekben nem merik az istenadta véleményét megtudakolni, azt meg végképp nem, hogy egy adott kérdésben rábízza a döntést.
Minél hatalmasabbá vált Hitler, annál nagyobb nyomás nehezedett Ausztriára, hogy egyesüljön Németországgal, ez igaz, és hogy a március 13-ára tervezett népszavazásból végül nem lett semmi, mivel a német csapatok március 12-én megszállták Ausztriát. Március 15-én Hitler a bécsi Heldenplatzon kihirdette Ausztria csatlakozását a Harmadik Birodalomhoz, amit az április 10-én tartott népszavazás megerősített. Az osztrák lakosság elsöprő többséggel, 99,7% százalék fölött szavazott az Anschluss mellett. A népszavazás tárgyalása nem tartozik témánkhoz, de természetesen semmiképpen sem nevezhető demokratikusnak, szabadnak, de azt sem igazolja, hogy a már nyíltan elnyomó, náci eszméket valló és hódító háborúra készülő Németországgal szemben különösebb ellenérzéssel viseltetett volna az osztrák lakosság. Egy diktatúrában esett meg, hogy egy szervezet, saját hagyományait követve, titkosan szavazott egy kényes kérdésben. 100%-uk megszavazta a diktatorikus rendszer javaslatát. Egyik tag mondta el később, hogy „annyira meg voltunk félemlítve, hogy titkosan sem mertünk másként szavazni, mint ahogy azt a hatalom elvárta.”
Iskolai tankönyvekben ezt a témát a következő feladatokkal zárják: „Magyarázza meg, hogy a népszavazás eredménye miért nem volt reprezentatív az osztrák közvéleményre nézve. Gondolja át, miért szavaztak olyan sokan az Anschluss mellett. Adjon meg politikai, gazdasági és magánéleti okokat.” Nyilvánvaló a kérdésfeltevés tendeciózussága, ilyen gyakorlat autoriter államokban fordul elő. Szóval: próbálj magyarázatot találni, mentséget, hogy miért így szavaztak eleink, illetve indokold meg, hogy miért propagangafotók azok, amiken az osztrákok lelkesedése látható. Mindezt T3-ban, mert német. Külön kiemelendő a „magánéleti válaszok” lehetősége. Ez egy történelemkönyvben enyhén szólva, furcsa. A válaszok szubjektívek, zavarosak lesznek, és a repertoár végtelen. Némi erőfeszítéssel végül „együttérzés ébred bennünk a szegény nácik iránt, akik ennyire esendők, érzékenyek voltak, vagy féltek, netán szerettek.”
Az emlékezetkultúra szintjén a szereplő- és eseményközpontú megközelítések megmutatják, hogy az Anschluss felé vezető úton melyek a legfontosabb mérföldkövek. A könyvekben is ezek körül forog az értelmezések jelentős része: a berchtesgadeni találkozó, Schuschnigg erőfeszítései Ausztria függetlenségének népszavazással való biztosítására, a Wehrmacht bevonulása, illetve az április 10-ei népszavazás. Rendszerint feltűnő Schuschnigg pozitív konnotációja, ugyanis az Anschluss tárgyalása során már nem játszik szerepet a korporatív állam és az „osztrákfasizmus”, vagyis egy külső, csupán elszenvedett történelmi esemény, az Anschluss, hatákonyan leárnyékolja azokat a súlyos világnézeti, gazdasági problémákat, az egyre növekvő demokrácia-deficitet, amik az osztrák államot ezekben az években jellemzik. A volt kancellárt pedig, mint a németeknek ellenállni próbáló osztrák vezetőt, enyhe dicsfény veszi körül. Tény viszont, hogy a nácik meghurcolták, ezzel pedig tobább nőtt későbbi nyilatkozatainak hitelessége.
Pl. az egyik iskolai tankönyv szerint: „1938. március 15. Hitler megérkezett Bécsbe. Százezrek éljenezték őt. De sok osztrák aggódott, és gyászolta hazája függetlenségét.” Bár Hitler 1938. márciusi bécsi tartózkodása alatt az osztrákok nem titkoltan, spontán és egyértelműen kifejezték pozitív érzéseiket, amit ugyan nem tagad az idézett tankönyvi mondat sem, hiszen kénytelen elismerni, de szerepeltet egy nagyon erőteljes jelzőt ennek elfedésére, ellensúlyozására: gyászolta. Mindez az Anschluss, a nácik és világnézetük mély, eredendő elutasítását sejteti. A „tiszta Ausztria beszennyeződött,” és ezt sok osztrák „meggyászolta.” Nincs a gyásznál mélyebb érzés, ami elsődlegesen a szeretet személy elvesztésének a fájdalma. Ráadásul az ujjongásról szóló rövid, pontatlan, véges jelentésű „százezrek” kifejezés (ez nem jelenhet többet, mint 450 ezer, afölött már félmilliót mondunk, és így tovább) azt a benyomást kelti, hogy arányaiban jelentéktelen létszámról van szó, akiknek egyrésze nyilván meg lehetett tévesztve, vagy félemlítve, és fenyegetés hatására tették azt, amit a hatalom elvárt minden alalttvalótól. Ezzel szemben áll a „sok gyászoló osztrák”, ami akár a többségre is utalhat. A részvételt és a lelkesedést tematizálja, mert nem lehet mást tenni, hiszen emlékezet igazolja, dokumentumok vannak, de a súlyozás és a nyelvi szerkezetek révén az apologetikus tendenciák irányába mutató szándék egyértelmű, és ez a gyakorlat a többi tankönyben is megtalálható. Ez a történelmi források kezelésének örök dilemmája, másrészt pedig az újságírás máig hatékony eszköze: a tények tendenciózus tálalása. A kiváló, de elfogult történész, a hasonló karakterű újságíró mesteri módon tudja alkalmazni ezt a trükköt, beszámolnak ugyan a valós eseményekről, de bármi is történt, mégis egy elvárt, irányított érzést képesek ébreszteni az olvasóban.
Amint említettük egyes tankönyvekben az eseménytörténeti megközelítés mellett a mentalitástörténeti is megjelenik, bár az értelmezés szintje eltérő. Egyes tankönyvek olyan feladatokat használnak, amelyek a problémaorientált, önálló tanulás jegyében arra kérik a tanulókat, hogy az 1938. április 10-i népszavazás alapján gondolkodjanak el, az Anschluss összefüggésében, az osztrák mentalitásról. Az osztrák emlékezetkultúra értékeléséhez az iskolai tankönyvek példáján keresztül ez azt jelenti, hogy – legalábbis részben – még mindig működnek az elhomályosító mechanizmusok, annak ellenére, hogy a történeti kutatás ma már tisztában van az osztrákok részvételével a nemzetiszocializmus bűneiben.
Ausztriában és Németországban sokan igyekeztek elhatárolódni a nemzetiszocializmus bűntetteitől, hogy ne kelljen saját szerepükkel vagy korábbi érzésükkel, rendszert támogató magatartásukkal szembenézniük. Ez a mechanizmus Ausztriában politikai támogatást is kapott az úgynevezett „áldozati tézis” révén. Úgy szolgált, mint egy szépségtapsz, és óriási szerepe volt a közelmúlt osztrák hivatalos emlékezetkultúrában. Nem akart mindent megmagyarázni, a felelősséget teljesen elhárítani (ez esetben: át-), csak a saját részvétel súlyát és következményeit úgymond csillapítani. A legújabb tankönyvekben már ebben a formában, tehát egészen nyíltan viszonylag ritkán szerepel (a korábbiakban ez volt a leitmotívum). Meg is van már a megfelelő nemzedéki távolság az eseményektől, tehát bármit is tettek elődeink, azok már nem „mi” voltunk, másrész túl átlátszó lenne, ha még mindig a vitatott, rég megcáfolt érveket nyíltan és kritikátlanul hangoztatnák.
Azonban nem is tárgyalják az elmúlt nyolvan-kilencven esztendő történelmi-emlékezetkultúrális megoldásait, azokban a fejezetekben sem, amelyek kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Vagyis „hogyan értékelte a náci múltat, az Anschlusst, nagyszüleink nemzedéke.” Van azonban kivétel is, legyünk igazságosak. Az egyik (Geschichte 4.) tankönyv fejezetcíme komoly szembenézést ígér: „Ausztria, mint áldozat?” Ilyen mondat szerepel benne: „1945 után Ausztriát gyakran a náci Németország első áldozatának bélyegezték, noha sok osztrák üdvözölte az 1938-as Anschluss-t. Az áldozatelméletet csak évtizedekkel később kezdték vizsgálni.” Hát, ki hogy van vele, de ez csak szétkeni a témát, és lenne még kifejezőbbet is mondani arra, amit művel vele. Ráadásul nekilát a tárgyalásnak, de rögvest abba is hagyja, pedig izgalmas lenne, még számunkra, kívülállók számára is, megtudni azt, hogy mi a tankönyv világos véleménye a felvetett kérdésről. Így azonban csak elmaszatolja a témát, és az talán még rosszabb is, mintha meg sem nyitotta volna. Ugyanis kiderül, hogy ismeri a problémát, de nem kíván vele foglalkozni, vagy pedig nem válalja a véleményét, mert az szerinte sem szalonképes. Ez utóbbit sejtjük a magatartás mögött.
A másik kivétel a már hivatkozott Zeitbilder 4 tankönyv, amely A második köztársaság – egy új Ausztria című fejezetben kétoldalas terjedelemben tárgyalja a témát, de mindenféle történelmi eseményt belekavar (moszkvai nyilatkozat, denacifikáció), átfogóan, de általános szinten beszél az áldozati tézisről, sosem konkretizálja, hogy itt „rólunk van szó”. Kezdődik annak historizálásával, hogy az állam és a társadalom hogyan kezelte a náci korszakot a háború utáni időszakban, de az „áldozatmítosz” mint kulturális és történetipolitikai jelenség, konkrétan, az osztrák közelmúltra vonatkozóan nem került teljes mértékben feldolgozásra. Magával a témával elvont szinten foglalkozik, de nem kívánja lebontani az elmúlt évtizedek tényleges valóságának szintjére, hogy legalább két-három közvélemény-kutatás adatait idézze. Néha olyan érzése van az olvasónak, hogy komoly témaként kezelik, de maga az ország üres halmaz, nem tartalmazta, nem élte meg a maguk valóságában ezeket, de azért jó hallani róluk. Talán látunk a világban olyan esményeket, amikre pontosan ráillenek, ezért tudjunk róluk.
A tankönyvek másik megkerülhetetlen témája a holokauszt borzalmai. Ebben egyértelmű az álláspont, de a saját részvétel meglehetősen ködösített. Először is, ami feltűnő, hogy a borzalmak bemutatása szenvtelenül, minden „érzelmi túltengés” nélkül történik, és ez a tendencia igencsak komolyan érvényesül a képi válogatások szintjén. Az elkövetés és a felelősség kérdése hol implicit, hol explicit módon jelenik meg. Az egyik tankönyv a holokauszt témáját a „Nemzetiszocializmus Németországban” című fejezet altémájaként kezeli, ezáltal azt sugallva, hogy az atrocitásokat vagy a németek tették, vagy övék volt a kezdeményezés, adott esetben nyomást gyakoroltak, netán kényszerítettek. Ez az „áldozatmítosz” hagyományos vonalán értelmezhető. Ezzel szemben egy másik tankönyv kifejezetten felvállalja az elkövetés kérdését, de az is közvetlenül a német nácizmusról és az ország megszállásáról szóló fejezetek után tárgyalja az osztrákok aktív szerepét a szörnyűségekben. Ugyanazt a gondolatot sejteti, amit az előbbi esetnél láttunk, és ez a vélemény fogalmazódik meg az említett tanulmányokban is.
Néhány eset éppenséggel egyértelmű. Például az 1938. március 15-i Heldenplatz-i ujjongás. A tankönyvek folyamatosan arról beszélnek, hogy propagandafelvételek. Pedig nem. A felvételek reálisak, nincsenek tendenciózus beállítások, retusálás, stb. ezt többen igazolták, és azt lehet mondani, hogy ma már ez elfogadott nézet. Azt, hogy a reális felvételt propagandacélokra használták, nem jelenti azt, hogy téren jelen levő, mintegy 250 ezer ember ne lelkesedett volna a diktátor, a történetek, az eszme iránt. A könyvek azonban a képeket gyakran apologetikus vagy lekicsinyítő értelmezésekkel kapcsolják össze, mégha csak közvetlenül is. Utalnak a náci propagandára, csak úgy, hogy az elme a kettőt összekapcsolja, anélkül, hogy ezt kifejezetten a könyv állítaná, történelmet hamisítva, véli a legtöbb elemző, aki a kérdéssel foglalkozik. Ehhez azonban el kell távolodni a jelentésektől, és kérdés, hogy milyen mértékben kérhetjük ezt számon az érzelmileg valamilyen szinten kötődő leszármazottakon. Az osztrák bűnrészességet és ideológiai meggyőződést minden áron igyekeznek elfedni, vagy éppen egyenesen kizárni. Eleve a megnevezésük „propagandafotók”, jóllehett bátran lehet dokumentumképeknek nevezni. Azonban az is nyilvánvaló, hogy mi volt a készítők, megrendelők célja velük. Korabeli szemtanúk visszaemlékezései megerősítik, hogy az osztrákokon semmiféle kényszer nem volt, szabad volt a részvételük és a lelkesedésük.
Ugyanakkor aligha azonosíthatók domináns tendenciák, foglalja össze a fentebb idézett kutató, és mi is ezzel szeretnénk zárni a témát, feloldozva immár minden tankönyvszerzőt, akire nevesítetlenül hivatkoztunk a fenti rövid elemzésben, illetve elengedni valamennyi múltbéli egyéni, társas, közösségi megnyilatkozás és megoldás ódiumát, békével megválni mindattól, amiről nem volt a legjobb véleményünk. Az összkép ambivalens, nagyjából ahhoz lehet hasonlatos, ami a nyugati világhoz tartozó országok oktatási rendszerére, tankönyveire jellemző, ez azonban nem tény, hanem vélemény, és fogadjuk úgy, mint ami immár igyekszik némi empátiát ébreszteni a fentebb helyenként keményen kritizált osztrák gyakorlat iránt. A történelmi események és a kapcsolódó emlékezetkultúra jelzéseinek fogalomérzékeny megjelenése nem könnyen vizsgálható kívülről, úgymond objektív mércével, ráadásul a felületesen egymás mellé helyezett tények között nem minden esetben olyan egyértelmű a kapcsolat.
A holokauszt emlékezetében a képhasználat jelentősége nem kérdés senki számára. Ezzel a témával kapcsolatban szeretnénk megemlíteni Ina Markova, a jeles bolgár származású, bécsi kutató nevét, anélkül hogy erre a témára ezúttal részletesen kitérnénk. Kiváló szakértője az emlékezetkultúra mechanizmusainak, különös tekintettel a képi szegmensre. Egyértelmű, írja ő is, hogy például a holokausztot a legerőteljesebben az auschwitzi sínek, vagonok és rámpák vizualizálják, holott ezek nem közvetlenül a borzalmakat mutatják, mégis brutális erővel idézik fel azokat a képeket, visszaemlékezéseket, brutalitásokat, amiket a holokauszthoz kapcsolunk. A jelenlegi osztrák iskolai tankönyvekben ezt a „mauthauseni halállépcső” képe helyettesíti. Ez a koncentrációs tábor, ahova már1938. augusztus 8-án megérkezett az első háromszáz fogoly, az osztrák emlékezetkultúrában úgy szolgál, mint az osztrák demokrácia kontrasztos és negatív szimbóluma, és egyetlen más osztrák emlékhellyel sem összemérhető módon emlékezetet a helyi eredetű antidemokratikus, totalitárius, náci eszmékre, illetve azok következményeire.