Athosz, 1913. június- július – 2. rész
Isten-e Jézus neve(!)?
Az имяславие-kázus
- rész
1913. június 5-én az orosz haditengerészet „Donyec” gőzhajója Nikon érsekkel, Triotszkij tanácsadóval, későbbi teológiai professzorral, megérkezett a Szent Hegy nyugati partján fekvő, a diocletianusi üldözés állítólagos nikomédiai vértanújáról, Szent Pantelimonról elnevezett kolostorhoz. A két prominens személy közül érsek úr exponálódott ebben az akcióban, vitatott előjellel, utóbbi majd hazatérve könyvet ír a szóbanforgó lelkiség tévedéseiről, talán olyan teológiait, szárazat (csak töredéket ismerünk belőle), ki tudja. Szóval orosz egyházi elöljáró érkezik az orosz kolostorhoz, nincs ebben semmi rendkívüli, mondhatni ebből nem lesz „a hónap eseménye”, legföljebb az a különleges, hogy hadihajóval érkezik, és különös az is, hogy szinte minden szerzetes ott van a Panteleimon kolostor molóján, ami „feketéllett a szerzetesi kámzsáktól”. Igen, a szem ítélete nagyon becsapós, és nem a bűvésztrükkök, szemfényvesztések a legtanulságosabb esetek, de a fenti kép mindenképpen jobb hír egy történelemben járatos orosznak, mint a „vékony vörös vonal”. A hadihajóval kapcsolatban azért érdemes leszögezni, hogy ez az alap, ahogy a szovjet korszakban is pl. minden repülő katonai gép volt, csak éppen lehetőséget kapott a polgári légiközlekedés, hogy egyes példányokat ideiglenesen használatba vegyen.
Nem volt annyira elzárt világ az már, hiába úgy gondolunk rá innen a 21. századból, ugyan mobilszolgálat nincs, de távíró már működik, hajón is, Pantelimon és a félsziget központja, Karyes között pedig telefonvonal működött. Tudtak tehát a hajó közeledtéről, de önmagában egy vízi jármű érkezése errefelé nem volt rendkívüli, a szentföldre tartó orosz zarándokok jelentős része megállt Athoszon, híreket, könyveket, folyóiratokat hoztak, és természetesen a vendégek némi bevételt is jelentettek. Ezúttal azonban a szerzetesek legtöbbje, mint Nikon maga naplójában megjegyezte, „nem örömmel, hanem üres kíváncsisággal jött ki”, hogy testközelből láthassa azt az egyházi elöljárót, akinek lelki írásait ismerték, és ezek alapján igen tisztelték is a szerzőt, de mostanra változott a helyzet, mint kiderült a többség (mintegy 2/3-uk) újabban „eretneknek” látja, ami azért érdekes, mert akkor már érvényben volt a rendelkezés, hogy a Szent Hegyen eretnek nem tartózkodhat, tehát aki vesztes lesz a „spirituális csatában”, annak távoznia kell, és ebben a tekintetben valóban zéróösszegű a szembenállás.
Egyébként vallási értelemben ma is hasonló rendelkezés van érvényben a Görögországgal kötött, 1926 óta érvényben levő egyezség szerint, amit az Unióval is le kellett zongorázni, mondanunk sem kell az indulatok azóta sem csillapodtak, egyik szereplő házatáján sem, bár ma már nem „eretnek” hanem „szkhizmatikus” a teológiai nézetében megtévedt polkorrekt megnevezése (ezen kívül nők, melegek, stb. továbbra sem léphetnek be, de a Hegy történetére D.v. még kitérünk). Ami nem az ő dolga, abba ne üsse bele az ember az orrát. Ahogy pl. az sem, hogy miért nincs a holland katonai kitüntetések között Srebrenica Merit Order, vagy hasonló. Ők tudják, az ő dolguk.
Kis „népnevelés”: ha csak tehetjük, ha nincs az idézés hűségének kényszere, hanyagoljuk az „eretnek” kifejezést, hasonló történelmi konnotációja van, mint az „n” kezdetű vagy a b…i szavaknak. Nemcsak óvatosságból kerülném őket, és amikor írni kell, csak kötelező történelmi idézet. Tisztában vagyok, hogy ugyanazok a szavak, nem feltétlenül ugyanazt jelentik egy másik torokból vagy szövegkörnyezetben, ahogy pl. a „könny” az embernél az érzelmi spannoltság jele, őzikénél csupán szervezetének szekréciós terméke, kissé egyszerűsítve a biológián. Még a „tévtanítás”-tól is kiráz a hideg. Mihez képest „tév”? Sok évszázaddal ezelőtt képviselőik lekéstek vagy misszoltak egy tanácskozást? Egészen más, ha abban az összefüggésben használják, hogy X, Y, egyház, felekezet hivatalos tanításához képest. Az úgy tökéletes rendben van. De azt hiszem a témánk által később érintett „miafizita” és „filioque” kérdésben az őszinte „igaz” hívek egyrésze elvérezne. Rájuk való tekintetből is legyünk óvatosak, tapintatosak. Félreértés ne essék, ezek számunkra is fontos dolgok, de itt az „eretnek” kifejezés érzelmi tartalmáról szóltunk, ugyanakkor igen dicséretes minden felvilágosító, oktató szándék.
Nikon érsek úr személyéről most csak annyit, hogy valóban rendkívüli egyéniség volt, és hihetetlen színes is, ez a jelző mindazonáltal nem akar olcsó szóvicc lenni, de írói, szerkesztői, kiadói, egyházvezetői szolgálatai mellett ikonfestészetben is járatos volt. A vázolt események idején 62 esztendős, és ez az életkor a tárgyalt történelmi időszakban már emlékeztetett, hogy érdemes az élet batyuinak jelentős részét postára adni, a mennyei postára, ha már egyházi személy valaki. Öt év múlva véget is ér földi pályája, erőszakos halállal, ami abban az időben papok, szerzetesek esetében nem volt rendkívüli. („Az ilyen híreknél fel sem néztek az újságból. Olyan volt mint a levegő: észrevétlen és kifogyhatatlan.”) Már történetünk időpontjában püspöki szolgálatai alól saját kérésre fel van mentve, egészségügyi okokból, érseki kinevezése azonban egészen friss, tagja a Zsinatnak és az Államtanácsnak, korábbi kolostorában él, és rengeteget ír. Cenzúra alól mentesül (nagyon megbízhatónak kellett lenni ehhez!), tehát az sem jelent korlátot, időben sem. Buzdít, ostoroz, fenyeget. Témái két fogalom körül gravitálnak: Oroszország és ortodox vallás. Utóbbi mentheti meg az előbbit. Világnézetileg konfrontálódott, exponált személyiség, és amint ilyen esetben az történni szokott, két életrajza van, vagyis két nézőpont, amikben csak az adatok egyeznek („…folytatta reakciós, felforgató tevékenységét, szembemenve a realitásokkal” vs. „…a híveket rendületlenül állhatatosságra és buzgó imádkozásra kérte e nehéz időben”).
Tiszteletreméltó azonban egy hatalomba helyezett elöljárótól, hogy püspöki kinevezésekor azt kérte, hogy ne kelljen napi szinten foglalkoznia adminisztrációs ügyekkel, ehelyett vihesse tovább azt a missziót, amit évek óta nagy örömmel végez, és írásokkal, beszélgetésekkel szolgálhassa „az egyházi és vallási élet felvirágoztatását”. De amikor nagyon értelmet akar adni egy egyházi elöljáró a világ menetének, illetve szigorú nézetei vannak arról, hogy ideális esetben az hogyan kellene kinézzen, kiesik a „pásztor” szerepből, ami egyházi emberek lekrisztusibb arca, és még egy nagyon fontos dolog, amire figyelmeztetnek a szakemberek, hogy a sajtó által tálalt egyedi, de rendkívüli esetek olyannyira képesek befolyásolni a gondolkodást, hogy az már képtelen figyelni az általánosra, a mindennapira, igazából a népre magára. „Bármely nemrégiben történt kiemelkedő esemény alkalmas arra, hogy egy ok-okozati narratíva magja legyen.”
Nikon elkötelezett a misszióban, a nép erkölcsének javulását az ortodoxiához való visszatérésben látja, de a századelő zavargásaival, az egyre erősödő baloldali, anarchista, ateista, egyházellenes mozgalmaival szemben profetikus hangot üt meg, de lehet azt másként is értelmezni. Mindazonáltal neve ismert a mai ortodox papság körében is, népszerűségéről nincs forrás. Idősebb kortársa, a rendkívül nagyhatású Kronstadti János, akinek valóban lenyűgöző lelkisége hatással volt nemcsak az egyszerű hívekre, hanem tudós kortársaira is, de a századelő társadalmi problémáit talán ő sem tudta kellő előrelátással kezelni, talán nem is lehetett már. Jellemző adalék, hogy amikor (1913-ban) II. Miklós elé kerül az általunk is tárgyalt ügy, a cár aláhúzta a tanácsadója által készített jelentésben ezt a mondatot: Az az államhatalom, amely meggondolatlanul hozzányúl ehhez a két, a nép számára kedves névhez, nagyon veszélyes útra lép – a Szent Szinódus és Kronstadti János nevére gondoltak. (Kronstadti János válogatott írásai magyarul is olvashatók, további infók a neten).
Nikon egyik könyvében azt fejtegeti, hogy a Sátán már a küszöbön áll, ez a könyv címe is, sokat sejtető, de hogy őkelme történelmileg és konkrétan miben, avagy kiben azonosítható, az már értelmezés kérdése. Amikor Tihon metropolitát pátriárkává választották (1917), levélben fordult hozzá, amiben arra kérte Őszentségét, hogy szólítsa fel az összes ortodox hívőt, hogy fékezzék meg Oroszország vörös ellenségeit, álljanak szilárdan a hit mellett, akár a vértanúság vállalásával. A forradalom kitörése és tombolása közben is úgy érvelt, hogyha Isten kegyelmének különleges csodája nem menti meg, Oroszország elveszíti nagyhatalmi szerepét, e mostani események következtében, és az egyetemes történelem sírjába süllyed, elárulva és megcsúfolva azt a küldetést, amit Istentől kapott. Ilyen napokban, írja, az ortodox egyház hívei nemcsak a gyónás szentségére, hanem a kereszt szenvedéseinek viselésére is elhívottak, akárcsak a keresztyénség első századainak vértanúi. – Mindez sajnálatos önbeteljesítő jóslattá vált. Mivel a körülmények nem teljesen tisztázottak, ezért ez óvatos megfogalmazás. A „nagyhatalmi státusz” féltése mindenütt ott van, és van egy olyan érzése az embernek, hogy a Jézus neve, a keresztyénség csupán egy pillér a vágyaknak ebben a katedrálisában.
Ugyanakkor nagyon szomorú és elgondolkoztató, hogyha egy tanbeli, vagy mondjuk úgy, hogy kegyességi nagyvonalúság, mert itt nem másról van szó, nem fért bele a felsőbbség „áldozatába”, akkor miként kérhet életáldozatot a hívektől, ha ezt a keveset, előzetesen, példát mutatva nem volt képes meghozni. A következő évtizedekben lesznek cifrább dolgok is, és olyan engedmények, amik mellett erre az ügyre, illetőleg a hipotetikus engedményre kegyes nosztalgiával lehetett volna visszagondolni. Közben az ateista hatalom is folytatta „mártírcsináló” tevékenységét, és a rendszerváltásig az orosz emigráció több mint 8000 személyt tisztelt szentként, akik a kommunizmus áldozataivá lettek, és a lista egyre bővül. Ezek közül sokat a honi egyház is kanonizált, többek között a cári család kivégzett tagjait is (szigorúan mint magánszemélyeket), de ezt nem a mi dolgunk megítélni.
Végigtekint a korabeli állapotokon, és így kiált fel: „És az orosz nép mindezt nyugodtan tűri!…” Diagnózisában valószínű ott téved, hogy a nép ezt nem „tűri”, hanem „teszi”, tegyük hozzá azt is, hogy „tüzeli”, csakhogy meglegyen a 3 T, és talán nem járunk messze az igazságtól sem. Csak érdekességként említem, hogy a zsidók számára a jeruzsálemi templom lerombolása óta az állatáldozatokat a három T helyettesíti: T’fillah (ima), T’shuvah (bűnbánat) és T’zdakah (jótékonyság). Visszatérve: lehet kárhoztatni a tükröt, amit éppen az egyenességre alkottak…(hozzuk itt is össze a 3 visszajelző T-t: tükör, te, tisztaság) Közben nem is szóltunk arról, hogy a képet a tükör csak segíti, de végülis az agy alkotja meg, amiben vakon megbízunk, pedig nem ártana néha kételkedni.
Mint több elemző megjegyzi, a korabeli ortodox egyház, mint egyházszervezet, vallási gyakorlat, hierarchia, nem a megoldás, hanem a probléma maga. Elvi szinten talán azért is, mert olyan eszményt hajszolt és kért számon, ami soha nem létezett, ennélfogva amit soha nem élt, ám e nemlétező valóságra való törekvés céljából/ürügye alatt a környezetét kihasználta, néha ellentmondást nem tűrő módon, gyakorlatilag katonai erővel, ha odáig jutottak. Mondjuk úgy, hogy szabadna bátor hitvallásra bíztatni a híveket, mégha néha dogmatikailag mellé is éreznek, ami komolyabb ügy, de formailag hasonlítható egy össze nem illő darabokból álló kávéskészlethez, esztétikai hatásában legalábbis.
Érdekes, hogy a hierarchiával szembeszálló „névdicsőítők” profetikus hangnemében ugyanazok az elemek szerepelnek, mint ellenfeleik vízióiban, illetve érvelési stílusuk, gyakorlati eszköztáruk sem különbözik az ellenfeleikétől. Ugyanis a probléma nem egy vélemény viszonya az ortodoxiához, most az „elismert, bevett igazság” értelemben, hanem az érvelés, az „igazságkeresés” kulturális stílusa. A lábnyom csak egy tünet, a nagy erő maga a gravitáció, jelen esetben a szellemi környezet. Csak két tömör példa az igazságkeresés stílusához, ami most hirtelen eszembe jut, amit a társadalomtudósok feljegyeztek: Kínában az érzékeny, csendes gyerekek a legkedveltebbek társaik körében, míg Kanadában az ilyen tulajdonsággal rendelkező gyerekeket a legkevésbé tisztelik társaik, tehát nem a természet a botlatózsinór; egyes kultúrákban az ittasságnak majdnem mindig agresszió a következménye, más kultúrákban pedig alig fordul ilyen elő, van ahol szerelmesebbek lesznek, másutt nem, tehát a részegségi viselkedés parancssorát nem a kémia, hanem a kultúra írja (Craig MacAndrew és Robert B. Edgerton kutatásai, 1969-es kiadás, ennél részletesebben most nem tárgyalhatjuk. Más kutatók is eléggé egységesen állást foglalnak állításaik mellett. Drunken comportment.). Magyarán és esetünkben, ezidőtájt, pusztán attól, hogy mindenkinek receptre felírják az „ortodox hívő” medicinát, még nem lesz társadalmi béke, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” földje, bár Szolzsenicin is hasonló véleményt örökít meg: „Fél évszázaddal ezelőtt, amikor még gyermek voltam, emlékszem, hogy több idős embertől a következő magyarázatot hallottam az Oroszországot ért nagy katasztrófákra: Az emberek elfelejtették Istent, ezért történt mindez.” – Fontos figyelnünk a többes számra: „katasztrófák”. Sokatmondó. Döntő. Egy nyilván megvan, de mi a többi? Még egy van: a birodalmi státusz elvesztése. Voltaképpen ez áll mindenek fölött, és ezt csak az érti igazából, aki benne él, és csak ő tudna erről hitelesen beszámolni, persze hihetetlen önreflexióval, ami nem elvárható.
Nikon nosztalgikus hangvételű írásában ezt olvassuk: A régi Oroszország … egy takaros faház, vendégfogadó tornáccal, világos első szobával, amelyet egy nagy, régi fazonú festett ikon díszít, aranyszínű, gyöngysoros szalaggal körülkötve, faragott tölgyfa keretben, előtte folyamatosan ég egy gyertya, amely szelíd fénnyel megvilágítja Krisztus szigorú, vagy a Szent Szűz irgalmas arcát. Ilyen volt a régi Oroszország!” (Fiatal, világi ember még hozzátenné, hogy a paradicsomi állapothoz nem árt tudni „hol a kapocs”, egyik félnek sem…). Aztán szól az új Oroszországról is, egy másik architektúrába építve a jelent, és nem kétséges, hogy az összehasonlításban melyik a pozitív minta. „Az egész állami életet, annak egész felépítését, még a tudományt és a művészetet is, vagyis az egész kultúrát, szóval mindent az ortodoxia szelleme vett körül, minden az anyaszentegyház áldása alatt élt.”- írja. Pedig mentora az „Új Jeruzsálem” monostorban korának egyik, ha nem a leghíresebb orosz történésze volt, akinek tárgya ugye az élet tanítómestere, bár ez nem úgy hat, mint elsőre gondoljuk, a történelemből nem „az igazságot” ismerjük meg, hanem mintázatokat töltünk le, amik gyarapítják eszköztárunk. Gyakorta viszont az történik, hogy ezek az ismeretek a jövőben fognak felviláglani a maguk valóságában, tehát nem annyira szolgálják mint inkább kísérik a döntéseket.
Halljuk azt is, hogy a történelem halott. Mi öltük meg. Festmény a múlt, mondják, ártalmatlan már, csak az értelmezés szárnyalhat szabadon, de már nem úgy közelítünk hozzá mint egy készülő alkotáshoz, amivel kapcsolatban érdekeltségeink lehetnek, hogy „ide még egy kis színt, több elevenséget a tekintetébe…”. Ez megy egészen addig, amíg valamelyik karjával orrba nem vág… A történelem nem halott, az önrendelkezés határán senyved, petrezselymet árul, de újra föl lehet kérni egy táncra, és ez érvényes az egyéni tragédiákra is, ez a nagy lehetőség bennük, hogy az eseményeket bármikor le lehet zárni, békével. Újraértelmezve, hamisítás, önbecsapás nélkül. Ez a túlélés záloga. Egykor micsoda ereje, hatalma volt! Ma pedig remegő kis testét könyvekben lapozzuk, vagy idegrendszerünk parányi, sérülékeny töltéseiben hordozzuk.
Akárhogyis, érsek úrnak és hatalomba került kortársainak meg kellett volna kérdezni megannyi jobbágyot, kisemmizettet, földönfutót, jogfosztottat, hogy mennyire volt napfényes az a múlt! Ma már tudjuk, de valamilyen szinten mindig is nyilvánvaló volt, hogy az ember nem az eszével gondolkodik, hanem teljes egzisztenciájával, társadalmi kérdésekben nem annyira önző, mint inkább csoport-döntést hoz, stb. Ha egy társadalmi réteg feladja az azt illúziót, hogy jobb múltja lehet, azaz abból valami érték kinőhet, mint az egyiptomi rabszolgaságból – akkor következik a forradalmi változás. Annak a múlttal lesz baja, akármennyire is a fényes jövőt emlegeti. Felszámolni akar, ez a forradalmi logika. A boldogság a horizonton túl van, a múlt meg folyton a gallérunk alá pök. (© Bethlen G.) Az egyiptomi rabszolgaság is egyedi és egyszeri, senki nem kívánja megismételni a történetet, akármilyen csodálatosan is végződött, illetve akármennyi erőt is vetít az utókorra.
Ilyen mértékű nosztalgiázás esetén érdemes élni a gyanúperrel, és azt hiszem erre egyetlen 21. századi embert sem kell biztatni, ebben immár nagyon jók vagyunk. Ugyanis a korábbi állapotok iránti elfogultság ilyesmit is jelenthet: akkor nem volt belepofázás a nagyok dolgába, nem kotnyeleskedtek holmi jöttmentek, mindenki tudta a helyét, a nagyok nyugodtan gyakorolhatták a kegyet, nem kellett a közömbösség avagy a visszautasítás kockázatát viseljék, különféle kisebbségek terhére nyugodtan élcelődhettünk, és senki nem kérdezhette meg, hogy pl. honnan van a vagyonom. Ez is lehet benne, de ugye egyedi esetek vannak, általánosítani nem szerencsés. Azonban ha a múltról mesélt történetek nem a nosztalgia, hanem a valóság formáját veszik fel, a jelen téves megítélésének valószínűsége a totálishoz közelít. Ami még fontos, hogy az erkölcsi ítélkezés „alkotmánya” nem a szeretet, hanem a félelem, a kisebbrendűségi érzés kompenzációja, ill. az elme azon igénye, hogy a folyamatokat lezárja. Az erkölcsi ítélkezés küszöbe alacsony, könnyű belépni az „igazság szentélyébe”. Életek, közösségek, szervezetek, országok dolgai feletti „szórakozó ítélkezés” nem magaslat, nem szentély, bár annak szeretne látszani, és nem is érték.
A szerzetesek többsége tehát ellenséges az illusztris vendéggel szemben, és a tanbeli viták egyéb ellentéteket is felszínre hoznak, és Isten nevének szentségét más kérdések és sérelmek is szorongatják, a vallási „tanfegyelem” problematikába elfojtott indulatok tömörülnek. Alapesetben is, amikor elhiszünk, elfogadunk egy gondolatot, az azonnal megteremti a kapcsolatos érzelmet, azaz nincs olyan hogy affekció nélküli gondolat, csak olyan van, amit nem piszkál senki, ezért láthatóan nyugalomban van. Minden érzés, gondolat, ami egykor a mienk volt, amit szerettünk, de végül kénytelenek voltunk elengedni, a „foggal-körömmel” harc nyomát kapja búcsúzóul. Nem is csoda, hogy a valóság sok ember számára túlságosan is megterhelő, ezért azt gondolatai és érzései visszametszésével tompítja, hogy viselhető legyen, és bár a mulandóság korlátot szab az egyéni életnek, egyúttal meg is szabadítja azt, hogy az anyagba zárva maradjon. Minden jelentésben.
Van egy magát felébredtnek, megvilágosodottnak érző csoport, fogalmazzunk így, vele szemben pedig az egyházi felsőség küldöttsége, karhatalmi nyomatékkal? Vagy jámbor szerzetesek, akik találtak valamit, vagy Valakit, egy Nevet, ami színt hozott egyhangú imáikba, liturgiájukba, egyéni kegyességükbe, és most azt tapasztalják, hogy ezt a senkinek ártani nem akaró jámborságot elkezdik belülről üldözni? Akárhogyis, van már tapasztalatuk arról, hogy ennek mi a következménye, ezért is mondhatjuk, hogy az érintettek egzisztenciális harcot vívnak. Érsek úr meg tette a dolgát, amivel megbízták, és az vesse rá az első követ, aki egy hitvitát, de legyünk általánosabbak, egy elvi kérdésekről szóló, egzisztenciális súlyú vitát békévé tud oldani. Gyakrabban találkozhatunk ezzel a kérdéssel, gyakrabban mind gondoljuk vagy szeretnénk, csak egészen más összefüggésben.
Van itt egyéb is. Idézzük érsek urat: A „névdicsőítők” elkülönülve miséznek, szolgáltuk során nem említik sem a pátriárka, sem az apát nevét, és nem imádkoznak a Zsinatért sem, a templomban, az istentisztelet alatt a szentatyák írásai helyett „A Kaukázus hegyein” című könyvet vagy Bulatovicstól „A hit apológiáját” olvassák. Az apát tekintélye nullára csökkent, a kolostor elöljárói pedig, mivel minden tekintélyüket elvesztették, könyörögtek, hogy szabadítsák meg a kolostort ezektől a lázadóktól. – Szóval erről is szó van. A hatalom édesebb a méznél, még a színméznél is. Lehet, hogy ez volt a paradicsomi apróbetűben. Avagy mégiscsak a Machiavelli – Nietzsche – Adler (Focault) vonal adja az emberi természet valós értelmezését? És az elme sebezhetőbb és gyengébb, mint az érzelmek. Szóval a hierarchia tisztelete, és ez gyakran felmerült ebben a vitában is. Akik úgy érzik, hogy a világ nem úgy működik, ahogy arról az emberek beszélnek nyilvánosan, illetve ahogy azt látni és láttatni szeretnénk, érdemes tájékozódni, hogy csalódás ne érje. Pl. Robert Green vonatkozó könyvéből. (A hatalom 48 törvénye; 48 Laws of power)
Minden kortárs elemzés kiemeli, amiről akkor szabadon csak emigrációban lehetett beszélni, hogy szörnyű társadalmi problémák vannak a korabeli Oroszországban. Sajtószabadságot akkor már ismerik a német államokban, Oroszországban viszont nagyon szűk az ablak, azaz tudnak róla, de teljes könnyedséggel nem élhetnek vele, és ez a durvább eset. Akiknek nagyon kellene érteniük a valós helyzetet, azok jól elvannak a maguk világában, ebben a lefojtottban, a tényleges állapotokról, fogalmuk sincs, vagy nem is akarnak tudomást venni, még bíznak a hatalmi szóban és eszközökben. Netán ami diagnózis mégiscsak megszületik, az ütemveszett, és a felkínált gyógymód sem lehet reális, amint Dosztojevszkij példája is mutatja. Úgy tűnik, hogy az Egyház egyszerűen nem érzékeli a társadalom tekintélyes részének ellenszenvét, amint a következő esztendők egyházi témái is jól mutatják, és amiből később ízelítőt szeretnénk adni.
A sztálinizmus egyébként nem 1922-ben, nem is ’32-ben vagy ’37-ben kezdődött, ha valamiféle kezdetet szeretnénk találni, hanem bizonnyal már a 17. sz. közepén (egy lehetséges dátum és eseménysor a sok közül), Nikon pátriárka megalkuvást nem ismerő egyházi reformjával, illetve az „óhitűek” azt követő brutális üldözésével, ami tulajdonképpen teljességgel 1917-ben ért véget (1905-ben azért törvény szintjén rendeződik a kérdés), legalábbis ebben a vonatkozásban. Nikon pátriárka esetén magyarázzák ezt a vehemenciát azzal is, hogy nagyon szegény környezetből érkezett, hihetetlen bizonyítási vágy volt benne. Ámde a szegénységi és neveltetési rétegek az első tisztséggel eltűnnek, utána már csak hivatkozás van, javarészt. Könnyeink a „lehetett volna”, de nincs olyan, hogy lehetett volna.
Az üldözött és a hierarchiát (egyrészt) elutasító ószertartásúak (bűnük…, á, ezt úgysem értjük), ahogy magukat a 19. században nevezték, nem képezték ugyan a forradalom egyértelmű bázisát, de könnyebben azonosultak az új rendszerrel, ami bizonyos vonatkozásban érthető. Megfigyelhető mindez Franciaországban is, a hugenották és a janzenisták elleni durva állami és egyházi fellépés katalizátora lett a forradalmi brutalitásnak. Hozzáteszem, hogy jóllehet mindezt kutatások alátámasztják, ezt az állítást azért nem árt körültekintően kezelni, mint általában a „széles ecsettel való festés” eseteit, mellyel az igényes, megfelelően szabályozott gondolkodásnak hadakoznia kell.
Emellett folyamatosan jelen van a szerzetesek és világiak lelki és szociális feszültsége, amint az a mondhatni kortárs Zarándokban, ill. az új lelkiség forrásának számító Hilarion (Domracsev) írásában is megjelenik. „A Kaukázus hegyein” c. könyvének olvasása során az a benyomása az embernek, hogy Isten igaz megismerése és követése néhány világtól elvonult szerzetes kiváltsága. Nincs ez leírva, meg nem is igaz rá, de van egy ilyen fílingje, hogy a szerzetesi életformának a megnevezése egyszerűen: „így”. Ráadásul alapesetben is ott van minden „fennkölt” tevékenységnek, amilyen az egyházi szolgálat is akar lenni, egy különleges igénye: ne aszerint ítélj meg ahogyan élek, hanem ahogyan gondolom hogy élek, vagy ahogyan tanítok.
Mivel Pantelimonnak nem volt mélykikötője, a naszádról csónakkal kellett partra evezni. Ahol viszont Nikon partra lépett, az lett a „névredukcionisták” Plymouth-sziklája, amúgy a „névdicsőítők”-é is, csakhogy számukra puszta történelmi, nem pedig a dicső emlékezet jelentésben. Az egész eseményről pontos képünk nem lehet, egy hangulat megragadására vállalkozhatunk. A beszámolók és az események valamennyi variációját ill. fordulatát nem írhatjuk le, de volt itt bűnbánat, színlelt megtérés, harangfélreverés, provokáció, kölcsönös kiátkozás. A beszámolók nem egyeznek, de ezen aligha csodálkozik bárki is.
A templom zsúfolásig megtelt, most minden más testi-lelki tevékenységet megszakítva, egyemberként figyelték az érseket „mindenki szeme rá volt függesztve”. Az utazásnak van, a vitának nincs védőszentje. (Ha megkérdezhettük volna valamennyiüket, egyenként, többségük bizonyára azt a választ adja: ’természetesen imádkoztam a megoldásért’. Ha a részletekre is rákérdezünk, talán ilyesmit találunk: ’mi mást kérhettem volna, mint azt, hogy Isten adjon világosságot érsek úrnak, hogy a mi álláspontunkat támogassa!’ Így nézhet ki nagyon sok imádság szerkezete, tisztelet a kivételnek, de még az őszintén imádkozók is valami olyasmit kérnek Tőle, amit másoktól kellene elvegyen, de még érdekesebb, amikor önmagát kellene valaki kedvéért megtagadja, magyarán olyan csodáért harcol valaki, amiben Isten saját teremtői szándékát kellene felfüggessze.). Amúgy a kételyek a hit méhecskéi, elevenek, szorgalmasak, szúrnak, de ébren tartják a figyelmet, elevenen a viszonyt, segítenek megízlelni a hit gazdag ízeit.
Érsek úr könnyed témával nyitott, gyermekkori emlékeivel próbált a „captatio benevolentiae”-sémára felkapaszkodni, ami igen kockázatos, mert a leszállás róla általában sértődöttséggel jár: nem érdemel meg engem ez a világ! És ez sokszor igaz is, csak fontos a kontextus, mert ugye „nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem eszed!” – nem minden környezetben hangzana fenyegetőnek, és sajnos még mindig az van, hogy elsöprő arányban inkább nem, ha világszinten nézzük. Érthető? Erősen kontextusfüggő, hogy ez most megfélemlítés, vagy éppenséggel a kedvességnek egy szó szerint építő formája.
Szóval miközben érsek úr próbálja elkerülni a spirituális erőszakot, óvatlanul belépett egy másik tűzbe, a képmutatáséba. Nem kell annak valóságosnak lenni, hogy érvényesítsék, elég a gyanú, hogy a látszat alatt más (is) van, úgy amint a föld alatt égő szén-tüzek izzanak, amelyek láthatatlanok, bár azok a felszíni életet is pusztítják, tehát a metafora nem tökéletes. A képmutatás arról szól, hogy létezik a jó problémája is, pl. a szeretet szinonimájaként használt törődés és ragaszkodás tulajdonképpen álcázott vermei lehetnek a közömbösségnek, és így tovább. Amikor valaki nagy elánnal próbálja elkerülni a konfrontációt az adott kérdéssel, az nem feltétlenül jót jelent, bár kezdetben „békességre való törekvés” minden igyekezete beleértelmezhető, de bármennyire is nyájasnak mutatkozik, az minden esetben gyanút kell keltsen, hogy a pillanatnyi önérdek mindenek felett ál, a keresés, a más nézőpont megismerésének vágya nem jellemző az illetőre, és ez elég, hogy egy kicsit odébb húzódjunk tőle. Egy szívünk van, úgy értve egy férőhelyes, annak is sajnos a múlt a testvére, magyarán a korábbi, mélynyomot hagyó, tehát többnyire negatív tapasztalat.
A légkör rendkívül feszült volt, de ez semmiképpen nem volt hasonlatos egy puskaporos hordóhoz, amiben a lőpor egészen békésen pihen, a benne levő kémiai potenciál semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy valami másra is képes lenne igen jelentéktelen közbeavatkozásra. A jegyzőkönyv szerint itt hangos és haragos volt mindenki (érsek úr másként emlékszik), hiszen valamennyien tisztában voltak a látogatás céljával, aki ráadásul hadihajón érkezett, ami ugye nem jámbor szolgálatra lett tervezve. Azt a kérdést, ami őket foglalkoztatta, azt nem lehet ilyen könnyű kvaterkázással letudni, ezért könnyed nosztalgiázásával nemhogy oldotta volna a feszültséget, inkább szította.
Van az a helyzet, amiben az érzelmi, lelki többlet teljeséggel érvényteleníti a szavak minden lehetséges negatív jelentését, szinte bármi elhangozhat, a jelentést a keresztig viszik, minden negatív konnotációt kirekesztenek a jelentésből. És van a negatív érzésekkel túlterhelt légkör, amiben a szavaknak esélyük sincs szívhez jutni, vagy ha mégis, vele együtt süllyednek és fuldokolnak, mondhatni, matematikai fogalommal, a szavak abszolút értékben vannak, a legszigorúbb jelentésben befogadva, amikor a félelem, a sebzettség, a harag teljességgel lemezteleníti a jelentést.
Mi volt az a kérdés, ami olyannyira lázba hozta ezeket a jámbor lelkeket, hogy a kolostor csendjét és békéjét hónapok óta hangos viták zavarják, sőt fenyegetőzések, kölcsönös kiátkozások, konkrét összecsapások is történtek? Mi más lehetne, mint az igazság! Namost, aki ezen nem neveti el magát, méghozzá olyan keserédesen, fájón, szomorúan, önkritikusan, – azt őszintén sajnálom. Egyik ismerős mondta, hogy bajba került, tulajdonképpen minden jött egyszerre, kegyes családtagja, aki eljött meglátogatni, tulajdonképpen vigasz helyett elmondta az „igazat”. Úgy nyersen, fejből. Ismerős meg tudta a dolgát, vagyis aki nem tud vele gyászolni, azt érdemei elismerése mellett lelkében nyugdíjazta. Olyan, mint egy kimerült hajótöröttnek elmondani az igazságot a víz és az emberi test fajsúlyának különbségéről, a cápák természetéről, a test hőháztartásáról…, a mentőövről meg elfelejtkeznénk. Feloldozásra van szüksége a slamasztikába került embernek, függetlenül attól, hogy a probléma „adódott” vagy „meghívott”. Most nagyon filozofikus leszek: vigasztalás számára nem pusztán esély a szomorúság, hanem ontológiai esemény, amiként például nem ismerhetjük, nem tudjuk megismerni azt, akire haragszunk, ahogy a könyökünket sem vagyunk képesek megharapni. Utóbbi félmondat persze anatómia, nem filozófia.
Hamarosan közbekiáltások zavarták meg az érsek beszédét, mert a lényegről akartak hallani az egybegyűltek. Mint amikor például hanyatt feszik az ember műtőszöld környezetben (ez az emberi test átlagszínével ellentétes hullámhossz a színskálán, egyfajta műtéti chroma key; igazából a vér kontrasztja, az emberi testté a kék lenne az analóg világban), nem azon elmélkedik, hogy mennyi lehet a műtőlámpa óránkénti fogyasztása, hanem pl. ilyenek: „mi van, ki van a fényen túl”, „de hisz valaki szeret engem most is igazán, annak ellenére, hogy nem mindig vagyok szerethető”. Nem arról szeretne hallani, hogy az altatóorvost elektromos autója megint cserbenhagyta, hanem hogy: „Csak lélegezzen bátran…” Majd távolabbról: „Növeljük egy kicsit az adagot!” Azt már jó hogy nem hallja: „Olyan szívós mint egy bivaly, alig tudtam elaltatni.”
Érsek úr megkapta (ismét) a kérdést: Isten-e Jézus neve?
Tulajdonképpen fulladozunk az információtöbbletben, olyan mennyiségű adat áll rendelkezésünkre, hogyha súlya lenne a biteknek, más pályán keringenénk, úgy értve Földestül, tudjuk hogy nem volt kutyafejük az egykori hódítóknak, a híres mágus nem szöveteiben ment át a Nagy Falon, és az „alapos király” nyomdahiba, – de a szerzetesek által feltett kérdésre nemigen tudtuk volna, legtöbbünk legalábbis, a helyes választ. Most feltételezzük a kérdezettek teljes lojalitását, illetve azt, hogy értelmes, pontosabban értelmezhető itt ez a fogalom, hogy „helyes”. Ne siessük el a választ! Valószínűleg a legjobb lenne, ha erre a kérdésre nem is válaszolnánk, mert tulajdonképpen semmi értelme. Mert ez nem az az eset, amit egy válasszal le lehet rendezni, mondjuk egy vállrándítás kíséretében, és aztán az élet ugyanúgy folytatódna, mint korábban. Ha a Föld nem áll meg, vagy legalább nem lassul le egy pillanatra, ha nem borzongunk bele tetőtől talpig – akkor jobb inkább hanyagolni a választ. Fő kérdés, hogy szeretnénk-e megismerni, vagy legalább betekinteni abba a lelkiségbe, amely ezt a kérdést „kitermelte”? Milyen lelki tapasztalatokból származik?
Tehát itt nem Jézus személyének istenségéről van szó, hiszen ebben a környezetben ezt nyilvánosan senki nem vitatja, ha mégis, az már az ő személyes titka, esetleg a lelkigondozóé, aki tanácsának egyharmadát ki is találhatjuk, valami olyasmi lehetett, amit egy brutális diktatúrában élő édesanyja mondott kislányának minden reggel, iskolába indulása előtt: „Aztán tartsd a szádat!” Lelki környezetben még legalább két cikkely kellene legyen, alapesetben is: „köszönöm a bizalmadat!, ill. „imádkozom, hogy Isten nagyobb világossággal ajándékozzon meg, mint amivel én rendelkezem.” Hogy hitetlen szerzetes is lehetett, azt éppen a „névdicsőítés” origójában álló Hilarionnak beszámolójából tudjuk, aki egy Desiderius nevű remetével való (talán fiktív) beszélgetéseit írja le híressé vált könyvében, amivel lesz még dolgunk.
Még a diktatúra éveiben adtak ki egy könyvet Romániában, egy fiatalember írta le nem éppen épületes kalandjait egyik kolostor novíciusaként, hogy nem teljesen áhítatos a szerzetesi közösségek légköre… Csámcsogtak rajta az ateista diktatúra emberei, álszenten jókat csodálkozva: hogy mik vannak!? Őszintén, van élő ember, akinek kétségei vannak affelől, hogy ott sem úgy élnek, mint angyalok a mennyben? Amúgy a rossz információkat alaposabban feldolgozzuk, mint a jókat, ezért olyan híradóink tematikája, amilyen.
„Jézus neve Isten”, pontosabban isteni lényegű, – egy mondat, amin a mennybe lehet látni, avagy miről is van itt szó, ami annyira fontos lett ebben a közösségben, hogy a magas rangú elöljáró érkezett távolról, akinek ezer más hasznos feladata lenne, és itt az övéi között szuronyos matrózok őrzik, – érdeklődünk mi is álnaivan, ha már valamennyire összeállt a kép. Mi folyik itt?
Amikor olyan döntéseket hoz az ember, amiben érzelmileg is implikálódik, könnyen kifárad. Mosolyfáradás, ismerjük, már nem akar több csavart, információt, jöjjön már, aminek jönni kell. Nem meglepő, hogy ezek után érsek úr sem próbálkozott hosszú, körmönfont mondatokkal, félretette egyházvezetői státuszában felszínen tartott óvatos stílusát, írói karakterét, és határozottan válaszolt: „Jézus Krisztus a mi Urunk, isteni lényegű, de neve nem az!”
„Ha Isten neve nem Isten, akkor miért mondja a zsoltárban: „Dicsérjétek az Úr nevét, holott mondhatta volna úgy is: Dicsérjétek az Úr Istent!” – dobta be egy szerzetes a bejáratott szöveget. A kiabálás, ha már a helyzet feszült, további diszregulációhoz vezet. Érsek úr láthatólag dühös lett, hogy ez emberi természetéből, a szokatlan szemtelenségből, méltóságának féltéséből származott, nem világos, de azt válaszolta, hogy: „Igen, így kell érteni!” „Akkor át kell írnunk az összes könyvet” – jegyezte meg egy szerzetes, akit a jegyzőkönyv néven is nevez, mert itt aztán lett felhajtás. Ha számon kérnek, felelősségre vonnak, racionalizálunk, hibáztatunk, vagy bezárkózunk, vérmérséklet szerint. Ez esetben is a fordulat – amivel érsek úr elveszítette minden erkölcsi és lelki tekintélyét – akkor következett, mikor felindulatan azt válaszolta erre a nyilvánvalóan pimasz beszólásra: „És idővel átírjuk őket! Újraírjuk az összes könyvet!”
„E szavak után a felháborodás vihara végigsöpört a templomon, és az érseknek a szentélybe kellett menekülni”, olvasható a jegyzőkönyvben. A keleti rítus templomainak szentélyét az ikonosztáz szakrális építménye zárja el a hajótól, könnyebb repülő tárgyak ellen óvóhelynek, maga a jelenet pedig lelki tanításra alkalmas, sok okos, építő gondolatot lehet mondani. És ne is hagyjuk ki a lehetőséget utóbbira nézve, miszerint a hit inkább jelenti az, hogy van valaki és van irgalom, mintsem azt, hogy pontosan olyan, amilyennek lefestem.
Fegyveres matrózok és támogatók védelmében készült távozni, amikor a Szent-András kolostor elöljárója kérte a szerzeteseket, hogy fogadják érsek úr áldását, de a „névimádók” egyik hangadója, Dávid főapát így kiáltott fel: „Inkább a Sátán áldjon meg, mint ez az eretnek!” Később Nikon érsek felháborodottan írta a naplójába: „Megkülönböztető jegyük a szélsőséges intolerancia.” Ez valami olyasmit ígér, kimondatlanul is, hogy tenni fogok, hogy megtanulják szeretetlenségük következményeit.
Volt egy Jézus nevű szerzetes is körükben, aki egyébként másutt élt, de egy ideig a Panteleimon kolostor kórházában feküdt, aki neve miatt alkalmassá vált a „névdicsőítők” gúnyolására: „hogyha ez a Jézus, a mi Jézusunk, megöregszik, Uram bocsá’ meghal…” Azzal is vádolták ellenfeleiket, hogy négy Istenük van: Isten mint az Atya, Fiú és Szentlélek, a negyedik pedig a Jézus neve. A „névdicsőítők” tanúvallomásai szerint egyes ellenfeleik felírták egy kőre a Jézus nevet, a követ a földre dobták és lábbal taposták; mások egy papírdarabra írták Isten nevét, zsebre tették és azt mondták: „Isten a zsebemben van”. Ugyan már, eretnekség, hajtogatták az ellenzők, akik viszont nagyon rövid idő alatt (talán 4-5 évre a könyv megjelenésétől számítva) kisebbségbe kerültek az athoszi Pantelimon és Szent András orosz nyelvű kolostorokban, ahol történtek még cifrább dolgok is (dulakodás, verekedés).
Minden problémára van lelki megoldás, és az elveszett, de megtalált juh több hálát ígér, talán ekként gondolkozott érsek úr is, és június 11-én, abban a hiszemben, hogy a felbőszült eretnekek (ezt a formát csak hazatérése után használta, előtte a „megtévedt testvérek”-et) némileg lecsillapodtak, úgy döntött, hogy ismét partra száll a hajóról, hogy a Szent Panteleimon kolostor Pokrovszkij-székesegyházában ismét találkozzon a hivatalos tanítással szembeszállókkal. Az érsek csónakja csak azután indult el a hajótól, hogy előtte tisztek és szuronyos matrózok patraszálltak és a helyszínt biztosították, ahogy ma fogalmaznánk, aztán fel is kísérték a közösség templomába, merthát ilyen az emberi világunk, ma „Hozsánna, áldott, aki jön…”, ötödnap pedig „Feszíttesd meg!”, aki pedig utóbbit szeretné elkerülni, annak érdemes a jelekre figyelni. Ez esetben a fegyveres kíséret azért kissé túlzás volt, a „névdicsőítők” démonizálásának egyik demonstratív módja, vagyis hogy akár arra is vetemednének, hogy eltegyék láb alól a nekik nem tetsző egyházi elöljárót.
Ez a találkozás még feszültebb légkörben zajlott, mint a korábbi, csak a tengerészek szoros gyűrűjében tudott felmenni a szószékre, egy nyelven, de nem egy nyelvet beszéltek, a találkozónak hamar vége szakadt. „Folytattam beszédemet, de a zendülés vezetői tovább lármáztak. Troitsky így szólt a mellettem állókhoz: ’Az úr azt mondja, hogy csak a Krisztus név nem Isten, de maga Krisztus a mi igaz Istenünk’. Felszólítottam őket, hogy alázzák meg magukat az Egyház előtt. ’Az Egyház nélkül nincs üdvösség’ – mondtam. Ők azt válaszolták: ’mi a mennyei Egyházhoz tartozunk’. Megjegyzésemre, hogy nem lehet a mennyei Egyházhoz tartozni, ha nem tartozunk a földi Egyházhoz, hogy püspök nélkül nincs Egyház, hogy isteni áldozás nélkül lehetetlen az üdvösség, azt felelték, hogy nem ember, hanem Isten nevében fogadják az áldozást, és az Egyház ők maguk. ’Eretnek, tengeri kígyó, hétfejű sárkány, báránybőrbe bújt farkas! – kiáltották felém. A Szentháromság második személyét, János evangéliuma nyomán, ’Igeként’ értelmezik, pontosabban az ’Ige’ alatt ők a ’Jézus’ nevet értik.”
Gúnyolódások, provokációk, telefonvonal elvágása, pénzvád, lökdösődés. Mi kell még? Jaj, gyilkosság. Az nem történt, csak fenyegetőzés. Érsek úr még a kolostori kórházban is ellenállásba ütközött. „Amikor a szeretet szavaival fordultam a beteg emberhez: ’Testvér, miért nem fogadod el a püspök áldását?’ – az vagy hallgatott, mint egy süketnéma, vagy szemtelen, goromban hangnemben válaszolt: ’Eretnek vagy, nem ismered el Jézust Istennek’, és elfordult.” De volt ennél is cifrább eset is.
Melyik igaz erre az esetre: volt egyszer egy igaz ember, aki képes volt dacolni még egy érsekkel is hitbeli meggyőződéséért, megőrizte a legfontosabb kincset, bátor és következetes volt Isten Nevéért; vagy pedig: volt egyszer egy ember, bárcsak ne lett volna olyan fafejű, félelmében nem tudott igazán szeretni, sokmindent elveszített, legfőképpen embertárai tiszteletét és békességét, amiben Isten sem lelte örömét.
Hogy tud ennyire rideg lenni egy szerzetes, aki tegnap még maga is a régi nézetet vallotta, aki érsek úrra nagy tisztelettel gondolt, hogy most egyebekről ne is szóljunk? Ahogy az a „névdicsőítők” esetében is olyan tisztán átjön, a hithez, közelebbről a megtérés pszichés szerkezetéhez tartozik ez a különös magatartás, hogy ilyen profán módon szóljunk a misztériumról. Megtérés, amennyiben komoly, átalakító volt, cezuraként is szolgál érzelmileg és spirituálisan, azaz nem képes az empátiának arra a bravúrjára, hogy a megtérés előtt állapotot maradék nélkül felidézze (esetleg néhány sebhely emlékezeti, hogy pár dolog megtörténtJ). Ez az ár a csodáért, egyben garancia is arra, hogy nem emberi ráhatás, erőlködés eredménye, ugyanakkor kegyelem, hogy Isten eltűnteti a fájó emléknyomokat. Lélektanilag úgy fogalmazható meg, hogy mivel gondolkodásunkat úgy kondicionáljuk, hogy egyes élményeket hosszasan megtartson, másokon hamar túllegyen, márpedig ugyanaz a szerv egyszerre mindkettőt nem képes, lévén hogy ezek egymásnak ellentmondanak, ezért sajátos módon szolgálja ki igényeinket, méghozzá úgy, hogy pusztán azok intenzitását tartja meg, a tartammal pedig nagyvonalúan bánik. (Kahneman)
Volt szerzetes, aki nem tudta eldönteni, hogy igazat adjon-e a Zsinatnak, avagy sem. Sorsot húzott, és miután kétszer is azt húzta, hogy „megbízom”, „odajött hozzám, és látható lelki izgalommal azt mondta: Most már hiszem, amit a Zsinat állít. Három nappal később ismét eljött, de már nem érintette az Isten nevének kérdését.”
Érsek úr a halki szeminárium mérvadó teológia állásfoglalását hozta. Halk szigetén működött az 1844-ben alapított teológiai szeminárium, a Márvány tenger Isztambulhoz közel eső részén, amit a török hatóságok 1971-ben bezárattak (nem teológiai, hanem adminisztrációs okból, ami török oktatási intézményeket is érintett, bár…), amiért közelmúltban amerikai elnökök is lobbiztak, és ami tekintély volt a korabeli görög-keleti egyházi életben. A „névdicsőítőknek” sikerült azonban Halk nevét úgy számjegyekre fordítani, összerakni (utolsó betűn azért kellett módosítani), hogy kijött a 666…
Akkor pedig nem maradt más, mint az ultima ratio archiepiscoporum, és még aznap este beúszott a horizontra az orosz haditengerészet „Cár” nevű gőzhajója („a distant ship’s smoke on the horizon”), fedélzetén 118 katona és 5 tiszt, tkp. az 50. białystoki ezred 6. százada. Volt két (Maxim-) géppuska is a fedélzeten, de azokat azért senki nem gondolta komolyan.
Dicsérjétek Istent mindenért, mondták oly sokszor a szerzetesek, mindenért, ami szent, tették hozzá mikor érzékelték, hogy mi történik, és ez nekünk is jó hír, hogy a sima szavak elleni lázadás nem velünk kezdődik, legyenek azok a szavak akár imába is csomagolva. Holott igaz a „mindenért”, a sötét nyomában járó fényért, a fájdalmat követő békességért, a bűnök utáni feloldozásért, a tengerért, amin szél és fény száguld a hajók után, a hadihajók után is.
Június 14-én fegyveres katonák körbevették a kolostort, mindenüvé őrök álltak, hogy se ki, se be nem lehetett menni. A művelet fedőneve: „a kolostor lakóinak védelme”. Sok kapcsolatban a helyzet: „Te vagy életem csillaga”, ez a nyílt közlemény, az, hogy mozdulatlan, távoli, rideg, már csak hozzágondolt. És hogy összehozol az ürességgel. Az ismert operett szövegére, miszerint: „lehoznám néked a csillagokat is az égből” – így reagált a nem túl romantikus csillagász: „az illető elég felületes ismeretekkel bír az Univerzumról.”
1913. június 16-án megérkezett a Herszon nevű szállítóhajó is, katonai szállítóhajó, külön rendelésre, nagyobb népesség befogadására alkalmas, de se bár se medence nincs a fedélzeten. De az éjszaka a szerzetesek álmát a szemükre kellett volna szögezni, hogy el ne szökjön, sokan arról fantáziáltak valószínűleg, hogyan lehetnének hősök. Néhányuk fejében talán a kompromisszum lehetősége is megfordult, de ez már keveseket érinthetett, az események azt igazolták, hogy a többség eltökélt volt, elszánt a harcra.
Shebunin, a konstantinápolyi orosz konzul utasítása úgy szólt, hogy a szerzeteseket vegyék lajtromba, kötelező mindenkinek nyilatkozni a szóbanforgó ügyben, az ellenvéleményben kitartó „névdicsőítőket” tartóztassák le, de vérontás nélkül. Mondhatnánk olyan ez, mint egy kitaposott ösvény, amin tilos a járás.
Július 3-án délután a „zavargások vezetőit és legkitartóbb támogatóikat kiutasították a kolostorból.” Mivel önként egyikük sem távozott, a leitatott katonák (a Szt. András apátja volt ludas) megkezdik az „ostromot”. „Tűz!” – parancsot, a korábbi megbeszélés szerint szerencsére nem fegyverropogás követi, hanem vízsugár két tűzoltófecskendőből. A katonaság pöccre indul. Mintegy másfél órán át tart ily módon a kolostorba bezárkózók ellenállásának megtörése, aztán roham következik, és a katonák a csónakokba, majd a hajóra hurcolják a lefogott szerzeteseket. A beszámolók nem egyeznek minden részletben. Állítólag 4 haláleset is volt, akik lesodródtak a lépcsőn, vagy más módon szenvedtek balesetet. Több mint 40 sérültet lát el a hajóorvos. A sérülések java része horzsolás, de van ütés, szúrás is. Érsek úr így ír: „Én természetesen nem vettem részt az államhatalom e műveletében, korábban a békés megoldás minden eszközét kimerítettem, és a ’Donyec’-en maradtam. Délután három órakor a konzul, a hajó parancsnoka és minden rendelkezésre álló katonai rangú személy a kolostorhoz ment, minden be- és kijáratot katonák foglaltak el, csak egy kijárat maradt, a rakpartra vezető. Csaknem három órán át buzdították a ’névdicsőítőket’, hogy önként vonuljanak a partra, majd szálljanak be a csónakokba, de hiába, a felszólításnak nem volt foganatja. A bejáratokat eltorlaszolták, és személyes ikonjaik szolgáltak pajzsul.” Ezek voltak a legerősebb fegyvereik, és bizonyára mindenki számára így volt ez szerencsés. Az ember akkor a legszelídebb, mikor nincsenek karmai.
Velük szemben katonák álltak, valódi fegyverekkel, és hogy ezek mit tudnak, az ezen a vidéken nem volt ismeretlen, nemrég ért véget az 1., aktuálisan is zajlik még a 2. balkáni háború, nem is olyan messzire onnan. „Tűz!-parancsra lövések helyett tűzoltóslagot helyezték működésbe. Nyilvánvaló, hogy azok, akik deszkával vagy ikonnal próbáltak védekezni az erős vízsugár ellen, nem úszták meg karcolások nélkül.” Ez már az érsek feljegyzése.
A bentlevők folyamatosan és hangosan ismételték gyakorlott imájukat: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtunk!” Ezúttal elmaradt a szokás szerinti utolsó szó (ill. oroszul kettő): „bűnösökön”. A jegyzőkönyv szerint legalábbis. Milyen is az ember, még imádságában is, mint a hajóácsok, csak azt kérdik a megrendelőtől, hogy milyen vízre lesz, aztán a szerszámaikra összpontosítanak. A hajó úticélja nem az ő dolguk, a szél meg végképp. A helyzet a kegyelem, ami végül kicsikarta az imát, a fogalmak másodlagosak, a szórend jelentéktelen, a meghallgatás már csak ráadás.
Hogy a katonák nem voltak annyira embertelenek, az egyik érintett nyilatkozatából világossá válik: „Lent hevertem a földön elázva, elcsigázva, mozdulni sem tudtam. Ekkor látott meg engem Mózes (az apát szakácsa, a „névdicsőítők” egyik ellenlábasa), aki a szerzetesek bántalmazásával még a katonákat is feldühítette. Vállán Munzov tiszt szablyája volt. Mózes szidalmazott és felém rohant, már a kardot is kivette hüvelyéből, hogy levágjon, de egy katona lefogta és ellökte őt azzal a kiáltással: ’Ne merészeld ezt tenni!’, és így megmentett a haláltól.” Nem hinném azért, hogy ilyen tragikus lett volna a helyzet, egyébként azt sem, hogy a katonák puskái élesre voltak töltve. Mózesről meg kiderült, hogy szakácsként vizet a víztől el tudja választani, de szomját a rakitól nem, ami rá így hathatott.
Amint az sajnálatos módon történt évszázadokon keresztül például a betlehemi Születés-templomban illetve a Szent-Sír bazilikában, a szerzetesek ádáz harcaikat gyakran nem valamely istentelenség, álnok hatalom ellen vívták, elsősorban nem is saját gyarlóságokkal, hanem a denominációk egymás között, vagy éppen házon belül, amiben még a mártíromság esélye sincs meg, hogy kissé ironikusak legyünk. A múlt idő (sajnos) nem jelent aktuális érvénytelenséget. Az áldások a kategóriákon túl fekszenek, minden formán túl, ahogy tükör sem tartja meg arcunk, éppen azért, hogy hiteles maradhasson a folyton aktualizálódó időben.
Történt mindez a szerbek Hilandar hegyi kolostorában őrzött csodálatos Istenanya Galaktotrófus („Tejadó”) ikonjának ünnepén. Ma ez az Karyes-ben van, a Hilandar leghíresebb ereklyéje a Háromkezű Istenszülő ikon.
A Szent András kolostor „lázadói” nem tanúsítottak ellenállást, őket július 19-én vette fedélzetére a hajó, amelyik aztán visszafordult a félsziget keleti partjáról, és a lefogott szerzetesekkel július 22-ig állt a Szent Pantelimon közelében. A 40 sebesültet visszavitték a szigetre, hivatalos indoklás szerint félő volt, hogy nem élik túl a hajóutat, de lehet mást megfontolást is sejteni a döntés mögött, ugyanis még negatívabb visszhangja lett volna az akciónak ha Odessza utcáin sebesült szerzeteseket kísérnek fegyveres katonák. Akármennyire is vigyáztak a hatóságok, az eseménynek híre ment, és a közvélemény egyöntetűen a szerzetesek mellett foglalt állást, és ebben a korban már kevés kellett, hogy az elégedetlenség túlcsorduljon. Túl az imán, a békén, tűrésen és ikonok tanácsán. Végül a Szent Panteleimonból 418, a Szent Andrásból pedig 183 szerzetest szállítottak Odesszába, majd július 17-én újabb 212 szerzetes döntött úgy, hogy önként elhagyja az Athosz-hegyet, és egy szentföldi zarándokokat hazaszállító hajóval ugyanoda megérkezett, rajtuk kívül csalódottan mások is hazatértek kisebb csoportokban. Érdekes adalék, hogy a megrémült állatok otthonuk felé menekülnek, ha tehetik haza is térnek, függetlenül attól, hogy ott mi várja őket.
Az orosz szerzetesek száma Athoszon az 1910-es 3496-ról 2000 főre csökkent 1914-re, és soha többé nem érte el, sőt, meg sem közelítette a történetünk idején fennálló létszámot. De ez nem sajátos orosz jelenség, pár év múlva a Szent Hegyen élő összes szerzetes létszáma ugyan elérte a 10.000-et, ez lett a történelmi csúcs, aztán csökkeni kezdett, ma, utóbbi évek némi gyarapodása után, létszámuk 2000 körül van.
Az odesszai kihallgatás után 8 szerzetest visszaengedtek a Szent András kolostorba, 40-et tehát bebörtönöztek, a többieknek leborotválták a haját és a szakállát, kitagadták a rendből és szülőhelyükre rendelték vissza. Azoknak, akik papok voltak, eltiltották a liturgikus szolgálat végzésétől, sokuktól életük végéig megtagadták a szentségeket, halálukkor pedig megfosztották őket az utolsó kenet és a keresztény temetés lehetőségétől. Néhányuk sorsa ismert. A börtönbe kerültek hamarosan szabadultak, aztán a következő években már megengedőbben nyilatkozott a Szent Szinódus (legfelső közbenjárásra), úgymond rehabilitálja őket, de nem minden feltétel nélkül, viszont így is megtörtént, hogy egy haldokló „névdicsőítő”-nek nem szolgálta ki a pap a betegek szentségét, egyházi temetése sem lehetett.
Enyhe túlzással (?), de nem történelmietlenül szólva a bolsevikok járó motorral vették át a terrort, már ami a cári elnyomó apparátust illeti, és ők aztán sebességbe tették, már 1917-ben, aztán következett a polgárháború és 1922.
Mindazonáltal nyilvánvaló, és talán ez az emberi summája ennek a történetnek, hogy a világ tele van kiszolgáltatott, csüggedt, csalódott emberekkel, akik azt gondolják, hogy rajtuk kívül mindenki más a helyén van, és ezt maga is úgy érzi. Az is igazolást nyert, hogy a „megmenteni” igaz és érvényes még a legszigorúbban élő vallási közösségekre is, és őket mindenekelőtt talán attól a képzettől kell megmenteni, hogy bűnt és igazságot Isten maga is úgy látja, mint ők, maradék nélkül. Végül pedig a világ jobb annál a vetített képnél, amit róla a vallási közösségek terjesztenek. Külső parancs pedig az volt ebben a korban és egyházban, hogy szeretni a mindenki Istenét kell, ez az előírás, a saját út, az egyéni kegyesség kárhozatos. A csend és a lúg a tökéletes megoldások, egyiket Isten használja, másikat az emberek, és Isten csendjét nem veszik rossznéven, mert nem zavarja a hatalmasok mesterkedéseit. Egyház is, ezidőtájt, belső problémáit karhatalommal segíti, aminek kardja ugyan egyélű, de a kar, az forgandó. Ez a történelmi lecke lehet, hogy még megtanulásra vár sokfele ezen a világon.
Egyetlen társadalmi kérdés sem zéróösszegű játék, egyetlenegy sem, kezdve a legkisebb létszámú közösséggel, egy párkapcsolattal, egészen…, egészen addig. Nagyfokú naivság azonban azt gondolni, hogy egy megnyitott frontot le lehet úgy zárni, hogy minden érintett teljességgel megőrizheti korábbi pozícióját. Áldozat nélkül nincs átalakuló viszony, sőt, még a befejezett eseményekkel kapcsolatban is van elvárás, kockázat, és áldozatot kíván, hisz aki valóban meg szeretne ismerni egy történetet, le kell mondjon véleményéről, legalábbis annak tekintélyes részéről.
Megismerjük azt is, hogy az ember felfejthető abból kiindulva, amihez nagyon ragaszkodik, amit szeret, és ez erőssé, ugyanakkor sebezhetővé is teszi, és hogy az „én” néha úgy mutatkozik, mint sokszor javított öreg épület: külső vakolat alatt újabb rétegek, amik néha jól tapadnak egymáshoz, máskor kevésbé konzisztens a konstrukció.
Az eset a korabeli Orosz Ortodox Egyház kortünete is, akárcsak azé az országé, aminek ez akkor minden tekintetben integráns része volt, közben pedig annyi lelki érték és szépség is megcsillant, és egy sejtés, hogy a hithez egyetlen hívő sem kell, vagy éppenséggel mintha sok hívre lenne szükség, hogy ők egyenként hívők maradjanak? Szól egy lelkiségről is, egy spirituális éhségről, méghozzá olyanról, amilyenek általában nagy változásokat jeleznek, mondjuk forradalmit, apokaliptikust, hogy nagyot mondjunk. Utólag könnyű okosnak lenni, de az az érzés marad a téma iránt érdeklődőben, hogy akárhányszor játszanák le a jelenetet, a kimenet ugyanez lenne, feltételezve a korabeli mentalitást, illetve a forgatókönyvnek azt a vázlatát, ami ennek alapján íródott.
Antonij Bulatovics feljegyezte a „névdicsőítők” hitvallását:
Hiszem és vallom, hogy Jézus Krisztus nevében láthatatlanul jelen van Ő maga, a mi Megváltó Urunk Jézus Krisztus, és ebben a szívbeli bizodalmamban vigasztalom magamat legkedvesebb Megváltóm isteni nevének ismétlésével, aki azt mondta: Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked, és mennyei Atyád, aki titkon néz, megjutalmaz nyilván. Hiszem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, láthatatlanul és felfoghatatlanul jelen van köztünk.
Hiszem, hogy a legistenibb és legszentebb Jézus-nevet sem elválasztani sem elvenni Tőle nem lehet, az Úrtól és Istentől, a mi Megváltónk Jézus Krisztustól, hanem egy vele.
Indulj, és legyen a te hited szerint!
Névdicsőítés”, „névimádat” (görögül onomatodoxia, oroszul imjaszlávije, имяславие, szó szerint „a név [fel]magasztalása”, nevezik még imiabozhie, имябожие, ill. onomatodoxia), egy keresztény dogmatikai mozgalom, amely azt állítja, hogy Isten neve maga Isten.
Az említett kronstadti prédikátor lelki látása, ill. a Jézus-ima elmélyült gyakorlása nyomán formálódott egy lelki élmény: Isten neve maga Isten. Ennél nyilván jóval többről van szó, sokkal többről. Ez annyi, hogy egy közérthetőbb párhuzamot keressek, ami valamennyire mégis kifejező közönséges volta ellenére, tehát mintha a kávéról annyit mondanánk, hogy kesernyés fekete lötty, de akár főbb hatóanyagainak kémiai képletét is lehozhatnánk, vagy leírhatnánk fiziológiai, mentális hatásait… De ha megtehetnénk azt, hogy semlegesítsük hatását, és mondjuk egy város összes lakosának szervezetéből egy szempillantás alatt kivonhatnánk, egy hétköznap délelőtt például – még olyan katasztrófafilmet nem forgattak, mint ami a valóságban következne… Szóval több van ebben a Névben, mint amennyit a fenti mondat át tud adni. A következőkben a lényeghez szeretnénk közelebb kerülni, ezért folytatása következik, de vége nem lesz.
A történetben szereplők esetén is igaz az állítás, hogyha jobban megismerjük, a teljes világnézetüket nem vállaljuk, vagy ha ellenszenvesként indult akkor megkedveljük, ami emberi szereplőkkel kapcsolatban szükséges de mondhatni nem forradalmi megállapítás.