Baden-Baden
Egykor császárok, királyok, hadvezérek, államfők üdültek itt, mára egy zord tábornok foglalta el a várost, a tél.
Szerelmesek városa, sok-sok vallomással, és ha jól hallgatózunk, tehát nemcsak fülünkkel, régi szerelmi suttogások minket is beavatnak egy-egy boldog, olykor tragikus történebe.
„Megérkeztem? Érezted, ebben a szellőben benne voltam, megbolygattam fürtjeidet, csak úgy finoman, hogy hiányozzék, ha nem teszem.
Nézd csak, lement már a nap, a tér kitágul, ha távolodsz tőlem, az összes sötét idegyűl.
Gyere közelebb, szorítsunk ki minden idegenséget, ne hagyjuk hogy befészkelje magát közénk a kétely, megszüntesse szerelmünk, mint hó a zöldet. Jó hogy itt vagyok?
Az a csillag…, ne oda, a szemembe nézz…, igen, bennem ragyog, arcod szeplőtelen vonásaival. Nem is forró, se nem hideg, pont jó.
Egyre közelebb jössz, s mozdul veled a mindenség, és oly nagy a csend bennem, és körülöttem, minden zaj elvész szívem nagy csatazajában.
Minden részemben vihar tombol, őrjítő és építő, riogat jövővel és távolsággal, hogy átejtsen a sivárságba. Miért jó az neki? Könnyeimből épülő felhőket szaggatok szívemre, ha tikkadna, és „nyitva!”- kiáltom, ha kopogtatásod megidézi kemény járásom, amint végigmegyek a macskaköves téren.
Amint közeledik elválásunk ideje, egy szavakon túli mezőn lézengek, és mintha egy kút mélyülne bennem, tükrén ott lebeg első pillantásod. És jól is van ez így, egyre mélyebbre mentelek, beleszédülök majd ha csak rád gondolok, ahogy történik most is velem. Elaltatlak minden este, az égről csillagokat szedek, hogy szórt fényükben megpillanthassalak, a csillagok szeszélye szerint, ugye tudok milyenek. Öntörvényűek, mint minden, ami tiszta ezen a világon. Türelmes leszek, s ha árny, felhő lebeg, vagy vihar fenyeget, én majd védelek, testem zárt boltozata alatt biztonságban leszel, és egybeszőnek minket a napok, hosszú percek, tüzes öltésekkel. Ölelésed csak a szélvész pótolja, szerelmedet a nagy hegyek, emléked, mint tavaszi eső, építi szívemet. Ne félj, az új találkozástól kiönt majd a kút, és akkor ennek az édes fájdalomnak vége szakad, a nagy vizek csobogásban majd szerelmünk énekel. Nem tudom mi jön arra a napra, de nem is akarom, csak annyit tudok, hogy a kulcs nálad lesz, érintésed és szívdobogásod nyitja majd, és visszahozza az életet.
Ahogy a pap a monstranciát óvatosan kiteszi az oltárra, benne a legszentebb jelen, így leszek majd én is, úgy látlak, hogy nem vagy velem.
Szememben néha megnő a világ, az emlékezet könnyeiben, törvényüket nem én kezelem, árjuknak arcom csak meder. Ne aggódj, majd másra fogom, mondom majd, hogy huzat volt és fáj a fejem, de láthatják, hogy merre megyek, a kavicsoknak hajtása lesz, és ha majd újra együtt leszünk, a sziklák fölött, a sivatagban szüretelünk. Hiányodból képzek valót, hátam mögött csillag oson, úgy leszek majd, mint magányos fa bámul a semmibe, nem lesz senki, akivel kulcsolhatnánk a szint alatt, vagy összekoccanthatnánk ágaink, de érintkezünk a szelek hangján, küldök kíváncsi méheket.
Téged kereslek majd a februári napban, a kövek nesztelen mállásában, vagy ha mozdul az erdő, harsányan füvet harap a ló. És minden reggel, mikor felkelek, megkérdem az időt: készen vagy-e már?
Kedvesem, holnap indulunk, reggel korán, amikor elválunk, kiöntöm szívem minden idegen cseppjét, és úgy fogom hordozni mint üres szelencét, mihez nem fér sem rozsda sem moly, és benne csak szerelmünket érlelem.
Nincs már szavam, üres vagyok, mint lelegelt rét, érzéseim széthordták az irigy csillagok, fényük erein utazom. Gyere közelebb, ne búsulj, nincs eltévedt bogár, egy sem, amerre járnak, az az otthonuk. Így vigyél te is magaddal.”
Volt itt mindenféle nemzet és nyelv, és legalább egy helyen, időnként, megtörtént az antibábeli csoda, bizonyára mindenki hálás volt, hogy itt lehet, meg annak is, hogy annyiféle szín és nyelv jelentkezik, mind kuriózum, felfedezésre méltó.
Úgy kocsikáztak itt császárok és úrhatnám polgárok, mintha nem lenne tegnap, rang és vagyon, ami elválasztaná őket mindenki mástól. És ment a vita, a világtörténelem legfontosabbika, hogy akkor most Vilmosnak „Németország császára” avagy „német császár” legyen-e a címe. Lehet, hogy végül megelégedett volna egy szerény jelzővel: „élő”.
Aztán minden megváltozott, és szinte a teljes Baden-Badenből korház lett, kihűlt kacajok hevertek mindenfele, takarmánnyá zúzták flandria pipacsait, tüzes vágyakból lett tüzek hamvvedre. Bár őfelsége volt a szomszéd, és csak távol dörgött az ég alja, hideg és lassú lett minden ölelés, mint a gleccserek.
Itt ma is megférnek a korábban ideköltözött oroszok az újonnan érkezett ukrán menekültekkel, ezt a polgármester mondta, amit munkatársa meg is erősített. Itt béke van, és annak is kell maradnia. Könnyű ez a szó, mint a habkő, ami megmarad a víz felszínén, bár a fejet betöri.
Béke a barlangmélyi csendekben van, a szívdobbanások szüneteiben, a béke az a fél másodperc, míg a templomi orgona mélysípjában elül a remegés, vagy ha az összes óra mutatója visszafele iparkodik, vissza oda, hol öleléstől harmatos volt még a tenyerünk. Béke abban a vigyorban van, amikor titkon zsebünkben szorongatjuk a hatlövetűt, vagy amikor az ellenfél kotródik mint „lőtéri kutya” (köszönjük R.C.C.). Lehet viszont, hogy nincs igazam.
Otthon lesztek, mire a levelek (ötödszörre) is lehullanak. De csak eljött aztán újra a tavasz, gyógyultak a sebek, gyomosodtak a harcmezők, a hadiösvények újra elfüvesedtek. A turisták hamarosan visszatértek, csikorgott talpuk alatt a friss kavics, Lichtentaler Allee benépesült, az Oos magára talált, és a látogatók egyre feljebb kapaszkodtak a domboldalakon, hogy a vilmoskorabeli házak fölött elnézzenek az ígéretes messzeségbe.
Une fleure, mondja a francia, oroszul pedig ez úgy hangzik, mint egy kapavágás: cvetok. Már a nyelvben is ott van valami fájdalmas vonás, vonja le a következtetést egy francia író, akinek felmenői Szovjetunióba rekedtek, és néha meglátogatta őket, amiből több regény is született.
Hogy is van a pillangó? Butterfly. Papillon. És hogy van németül: Schmetterling. Mintha a ló babot evett volna.
Vagy itt van a Trabant, ami bolygót jelent, ha jól tudom, bizonyára kisbolygóra gondoltak, vagy a Wartburg, amit egy városnév, hogy ne legyen megerőltető a névadás, és amit félmagyarosan így is fordíthatunk: Vártvár. Vagy ismerjük Ótwarburg. Örvendtünk (volna) neki.
Baden-Baden az Baden-Baden. Olyan város, ami nem ismer toldalékot, ragot, birtokos esetet, és láthalólag a múlt idő jelét is mellőzni lehet. De ha össze tudnánk gyűjteni egy napra mindazokat, akik itt megfordultak, olyan hatalmi és ismereti töménységet kapnánk, hogy innen indulva széthasadna ez a földgolyó.
Itt volt például 1863-ban a három császár találkozója, II. Sándor orosz cár, I. Ferenc József osztrák és III. Napóleon francia császár ült hiányos öltözetben, egymás mellet a medencében és áztatta puhány talpát és a jövőt. A Hotel d’Angleterre-ben tárgyaltak, annak a neve legalábbis semleges területet imitált, aztán bevágták magukat hintójukba, és váltott lovakkal vágtattak haza, kipihenni a pihenésüket. Mert nem hallották az idő szavát.
Abban az időben a magas méltóságok előszeretettel találkoztak semlegesnek tekintett fürdővárosokban informális, bizalmas megbeszélések céljából. A politikai tárgyalások e típusának van francia elnevezése, mégpedig a diplomatie thermale. Ez egy probléma is egyben, mert a termálvízben ücsörögve nem sürgős semmi, de ha a jeges Dnyeszterbe merülve kellene kompromisszumra jutni, az hamarabb menne.
Vagy itt van a Kaiserhaus, Császárhajlék, vagy minek nevezzelek. A házat a mai formájában 1807 és 1812 között építtette Esterházy II. Miklós galántai herceg (1765-1833). 1813-ban el is adta az ingatlant a szomszédos telkekkel, és megvette – hogy is hangzana ma – valamiféle állami ingatlankezelő, és ezt követően szeretettel várta….,
- Ferenc, osztrák császár, magyar király (1768-1835) használta, aki ugyanezen a néven, csak más katalógusszámmal a Német-Római Birodalom utolsó császára volt, abban az időben, amikor császár még volt, birodalom már nem. 1834-ig itt rendezte be badeni rezidenciáját, majd innen indult a Schönbrunnba meghalni. Korábbi időszakra lett volna jobb ötletem is a számára, ennél már nem tehettem volna semmit.
Amikor 1917 januárjában Baden a hadsereg főparancsnokságának operatív főhadiszállása lett, a felújított házat I. Károly császár, azaz IV. Károly király és családja használta. Belviszályok és wellnessharcok időszaka lehetett ez számára. Szívünk majd megszakad.
Amúgy tiszteletreméltó, egy ideje már „boldog” is, modern uralkodóként – ismereteim szerint – egyedüliként.
Az I. vh. nem érte el ezt a területet, sőt, Németországot egyáltalán, mármint területileg. Amikor ’18.11.11-én, 11.00-kor a háború végetért, a Német Császárság területén egyetlen idegen katona sem tartózkodott.
Na jó, ott valahol Mulhouse környékén a francia lövészárkok már megkóstolták a Birodalom területét, egy falvatlan részen átásták magukat Elzászba, ami ha akarjuk német, ha akarjuk francia.
Németféleséget beszélnek, 1871-ben a N. Cs-hoz is csatolják, bár már akkor is komoly belső vitával: „Ne hergeljük ezeket a franciákat.”
Végülis mindegy, mondhatni a Birodalom külsérelmi nyomok nélkül esik el, rántva magával a kamarádokat. Ennek fájdalmát „Trianon” címszó tartalmazza a magyar emlékezetben.
Aztán mint német turisták Franciaország északi részén, vagy amerikaiak (egyik sem a mostani időkről szól, korábbi nemzedék) Németországban, ártatlan képpel kérdezik: mi történt itt? Honnan van ennyi rom, törmelék?
Eszterházy II. Miklós galántai herceg kortársaitól az Il Magnifico jelzőt kapta, mint Lorenzo de’ Medici, és egy ideig birtokosa volt Mainau szigetének, amit azért írok ide, mert lehet, hogy… Baden-Badeni építkezése is elárulja, hogy szeretett élni, herdálta is vagyonát bőkezűen, műgyűjteménye a Szépművészeti Múzeumnak szolgált alapul, ezenkívül hátrahagyott néhány oldalági gyereket meg rengeteg adósságot.
A város aztán, a Szovjetunió felbomlását követően, fokozatosan „átállt az oroszokra.” Ékszerészek nyitottak boltokat, fogászatok, plasztikai sebészetek várták az orosz tehetős vendégeket, akik meggazdagodásának okát, módját bölcs ember nem firtatja.
Jól ment az ingatlanügynököknek is, és feltétel volt a kaszinó krupiék felvételénél az orosz nyelv ismerete. A gazdag oroszok azt mondták: „Azért jövünk Baden-Badenbe, hogy spóroljunk.” Mert Moszkvában minden sokkal drágább. Nem is tudom, talán Türkmenisztán még olcsóbb lett volna, Ulánbátorhoz mit szólnátok, javasolnám, de mindegy. Most újra harcolnak azért, hogy nagy néppé legyenek, ellenfelük meg a túlélésért. Oh, világom, világom!
Baden-Baden jóval a német átlag fölött teljesített gazdasági értelemben, ami azt jelentette persze, hogy drágább lett az ingatlan, meg minden más, de megmaradt a tömegközlekedés. Gondolom az ideérkező orosz milliomosok láttak már buszt életükben, de fogalmuk sem volt, hogy mire való.
Sok európai országban a buszok légtömeget szállítanak egyik végállomásról a másikra. Beszélik egymás közt a buszvezetők, hogy járt egyszer erre egy ötvenes fickó, jegyet vett a következő kisvárosba.
2014-től azonban sokminden megváltozott. Egyre kevesebb orosz jött, aztán egyre többen Ukrajnából. Nem dőzsölni jöttek, de békével. „Azok az emberek, akik már régóta itt élnek, nem hibáztathatók.” mondja egyik ukrajnai menekült a boltban.
Odébb áll az orosz ortodox templom, messzire látszó, aranyozott hagymakupolájával. A sötét és gazdagon díszített kórus freskói lenyűgözőek, a kriptában I. Miklós cár unokájának, Mária Maximilianovnának a szarkofágja nyugszik, azaz a szarkofágja csak ott van, ő az aki nyugszik benne.
A görög kereszt alaprajzára épült háromhajós homokkőépületet 1882. október 28-án, mondhatni nagy csinadrattával, számos egyházi és világi méltóság jelenlétében szentelték fel. Hat évvel a jeruzsálemi Mária Magdaléna templom felszentelése előtt, és folytathatnánk a sort, amikkel jelezte a cári Oroszország, hogy jelen kíván lenni a világban, hogy nem barbár ázsiai nép, ahogy sokan gondolják, sőt, éppenséggel a keleti bástya, a keresztyén értékek védelmezője.
Hogy milyen összetevői vannak egy nemzeti identitásnak, az még megfejthető, de egy birodalmi, tehát nyelv, határ és kultúra fölötti identitás receptje titok. A „fölötti” itt az integrációnak és a „túlinak” valami különös konstellációjaként értendő.
Lényeg, hogy amikor Dosztojevszkij és Tolsztoj nyaralt itt, még nem állt ez a templom. Pedig elkelt volna a segítsége.
Nem szerettem volna találkozni Dosztojevszkij-el itt tartózkodása alatt, amikor mondjuk a kaszinóban ráizgul a piros 6-osra, ha ez így működik. Merthogy olyan tisztának, olyan fenségesnek tűnik írásai alapján, akit soha nem tudna beszennyezni ez a világ, mint aki a 7. napon, Isten tiszta derűjéből születik. Hát ilyen az, amikor az ember teremtmények után kajtat.
Már rég lapoztam könyveit, valljam be, de egykor… Ki is volt még: Gustave Flaubert, Franz Werfel, Emily Brontë, Margaret Mitchell… Miskin herceg, Frédéric Moreau és M.me Arnoux. De továbbra sem tudom, hogy ki az a T.A., nem ismerek egyetlen J. B., M., vagy B. S.-számot. Hát élet ez?
1850-es és 1860-as években Dosztojevszkij állítólag itt írta A játékos című regényét, mások szerint az itt szerzett élmények hatására. Kettő között lehet az igazság, no nem földrajzilag, de minden arra vall, hogy itt alkotni nemigen tudott, szemben pl. a moderáltabb életvitelű és gondolkodású Tolsztoj-jal.
Lehetett is őkelme moderáltabb, nem is volt ő halálra ítélt soha életében, persze túl azon, hogy egy rendben mind azok vagyunk. D. szeretett a kaszinóban játszani, de Baden-Baden azért mégsem az ő világa volt. Írásaiból az derül ki, hogy a gazdag polgárok gondolkodása és sznobsága ellenszenves volt számára. Testvér, hát kinek nem?! Csak van bennünk közös, ugye!
Az oroszok szerelme a város iránt 1793-ban kezdődött, mondhatni akkor volt a first Blick (J), ugyanis akkor vette felségül I. Sándor cárevics, II. Katalin cárnő unokája (kiszemelt örököse), a 14 éves Lujza baden-durlachi hercegnőt, akiből később Oroszország cárnője lett, nem nehéz kitalálni milyen módon.
Amikor a cárnő 1814-ben visszatért Baden-Badenbe, így lelkendezett: „Itt vagyok újra a világ egyik legszebb helyén.” Angliába is elutaznak, ott Sándor találkozik a Szentírással, pontosabban annak terjesztésére létrejött Bible Society-vel, és elmerengett, „de jó lenne nálunk is ugyanezt!”.
Hazatérve viszont rájött, hogy a papság nem akart Bibliát a nép kezében látni, pedig ki tudja… 1814-et írunk, és a Biblia nem mindig azonnal fejti ki hatását.
Már várjuk a parancsszót, mármint hogy ideje odébb állni, ki is adom. Ég veletek régi császárok és királyok, hercegek és uralkodók, és mindenki, aki itt adta meg magát a szerelemnek! Lábunk pora marad, természetesen, sőt, örömmel szendénk fel újra és újra.
(A sorozat menet közben, illetve valamivel az út befejezése után készült. Lehet benne elírás, pontatlanság, felületesség. Ezekért elnézést kérek! De szeretném megőrizni az út hangulatát, ezért a szöveget eredeti formában hagyom.)