Cluny

Cluny

953-ban arra jártak a kalandozó magyarok, utánuk új stílusú templom építésébe kezdtek Clunyben, ami a következő évszázadban mintául szolgált sok burgundiai templom építéséhez, és ezzel egy szerkezetileg stabilabb stílus terjedt el, a lehető legkevesebb éghető anyaggal. Ez azzal járt, hogy a födémet boltívekre cserélték, ami hozzájárult a burgundi stílus kialakulásához, ami a gótikus építészet egyik forrása. Gondoljunk Tornusra. Majd erre visszatérünk, kezdjük egy lightosabb sztorival, mondjuk egy kézirat hányatott sorsával.

Az 1798-as francia forradalmat követően az apátságot eladták, az épületek egy részét lebontották, kőbányaként használták, levéltárát felgyújtották, a bencés szerzetesek könyvtárát pedig feldúlták, mindez nem időrendi felsorolás, de ez a forradalom idején annyit jelentett, hogy napi másfél liter folyadék… Tehát semmi extra. Így veszett nyoma Cassianus (360 k.‒435)  fő művének is, De Institutis coenobiorum (Jean Cassien, Ioannes Eremita Cassianus, Ioannus Cassianus), ötödik századi szövegéből másolt, a sivatagi atyákról és a szerzetesi szervezetről szóló értekezés. De várjunk csak, mi itt a probléma, hát annyi minden más is elveszett, főként emberi életek, szabadságok, méltóságok, a Sainte Ampoule, és évekig írhatnánk a leltárt. Kinek hiányzott ez a kézirat? Az oroszországi hadjárat kudarcáról Napólon úgy nyilatkozott, hogy az ott kezdődött, hogy a zubbony felső gombját a katonák kigombolták. Volt valami óngomb-mizéria is, és természetesen sok egyéb is. Ezért kellett kimenteni az égő Notre-Dame-ból a Krisztus-töviset. Nem azért mert az volt Jézus fején nagypénteken, hanem azért, mert emberi méltóságunk nem jön ki hasznos tárgyak, építő gondolatok, ésszerű döntések sorozatából.

A 19. század folyamán a BnF (Bibliothèque nationale de France – ez a francia OSZK, 1792-ig Bibliothèque du Roi) próbált felvásárolni minden értékes kéziratot, nyomtatványt, töredéket a szabadpiacon, mondani sem kell, a könyvtárak, levéltárak felprédálása után volt mit összegyűjteni. Az említett műből is sikerült egy töredéket megvásárolni, egy négyoldalas kivonatot, amit a mâconi városi könyvtár őriz. A főszövegnek azonban se híre, se hamva. Azonban 2008 áprilisában a Hôtel Drouot (vezető párizsi aukciósház) katalógusában egy 12. századi, földrajzi eredetet nem jelölő kéziratot hirdettek meg, amelyet a BnF kézirat-gyűjteményének egykori munkatársa kiszúrt. A kulturális minisztérium adatbázisainak, különösen a „Base Enluminures” (középkori kiadványok katalógusa), és a közkönyvtárak gyűjteményét tartalmazó katalógus átvizsgálása után a szakember meggyőződött arról, hogy ez az a híres kézirat.

Mire a hatóság reagált, egy magánszemély némi kp fejében (53 000 Eu) már megvásárolta az árverésen, de az nem derült ki, hogy „egy V. századi kódexet” vásárolt, vagy pontosan tudta is, hogy mit vesz. Lényeg, hogy a francia hatóságoknak sikerült meggyőzniük az illetőt arról, hogy ez egy nemzeti kincs, és a 19. században illegálisan távolították el a közgyűjteményekből. Ígyhát a kulturális minisztérium kártérítés ellenében elérte, hogy a kéziratot visszaadják (hogy a kártérítés mennyi volt, azt nem árulták el, de vannak nagyságrendi elképzelések). Kilencszáz évvel a megírása után a De institutis coenobiorum et de octo principalium vitiorum remediis című illuminált kézirat, amelyet egy szerzetes másoló másolt a clunyi apátságban 1075 és 1100 között, és amely több mint két évszázadra eltünk a szem elől, végül biztonságos helyre, a BnF gyűjteményébe került. 2008-at írtunk, akik éltek már akkor, emlékeznek – a világ egy kicsit megdöccent. Úgy értve, hogy „vissza”. „Kizökkent az idő; – ó kárhozat!”

Mindenképpen akkor az ország egy kicsit megszerette Cassianus kéziratát, ama törvény szerint, hogy nem azt szereted, aki jót tesz veled, hanem akivel te jót cselekszel. És a világ akkor döccen vissza, mikor lelkedet, az utolsó rejetett vágyig, gondolatig, bűnig, átjárja egy felszabadító érzés, ami könnyebbé tesz, mikor húz felfele az ég, kicsit enged a föld, de nem egészen, mert jól van ez így, hogy ide is tartozunk, hiszen ennek a különös nehézkedésnek egyik ajándéka az, hogy szeretni akarunk és szeretnünk kell, jóllehet szűkül a tér, és fogy az idő.

Cassianust egyébként a kolostori élet atyjának is nevezik, Kr. u. 403 utáni években írta a kolostori életbe való bevezetést segítő, fentebb idézett művét. Életútja Betlehemben kezdődött, Egyiptomon, Konstantinápolyon, Itálián át érkezett Franciaországban, persze akkor még ilyen néven nem létezett sem ország sem nép. Semipelágiánus nézeteket képviselt, ami bizonyos korokban már a máglyahalál előszobája, és ugyan nem támogatjuk, de megnyugodhatunk, hogy talán az emberiség 90%-a gondolkozik így, mármint abban az esetben, ha egyáltalán foglalkoztatják ilyen kérdések és ebben a kontextusban. Szigorúbb protestánsok ezzel a váddal illetik például a katolikusokat, en block, csakhogy spirituális perspektívába helyezzük a fogalmat, de arra, hogy ez így van-e avagy sem, csak spanyolcsizma kényszere alatt válaszolnánk, ugyanis mindkét véleményt barátságos, jóravaló emberek képviselik. Legalábbis úgy tűnik.

Szent Benedek (480 k.-547), a bencés rend alapítója is forrásként használta Regulája megírásához, de, idézet: „nem egyszerűen lemásolta a Regula Magistri-t, egyes szakaszokat törölt, másokat pedig saját tapasztalatai alapján kiigazított, nagyobb hangsúlyt fektetve a testvéri szeretetre. Benedek Regulája pozitívabb emberképet mutat, mint a Mesteré. Nincs történelmi feljegyzés arról, hogy a Regula Magistri-t valaha is használta volna valamelyik szerzetesi közösség.”

Cassianus emlékhelye egyébként Marseille legrégebbi, illetve Európa egyik legrégebbi keresztyén templomában (nem a teljes építmény), a Szent Viktor apátság altemplomában van.

A forradalmi időszak sem volt egyenletes, volt lázadás, forradalmi változtatás, eltörlés, megtorlás, eszeveszett vagdalkozás és őrjöngés is benne, de ami a végén kijött az közel sem volt annyira félelmetes mint a „veszett” időszak, ráadásul forradalom nem tör ki csak azért mert bunkó volt az ügyfélszolgálatos. Általában csoportok (ahogy akkor mondták: rendek, vagy ahogy Marx rendszerezte: osztályok, vagy ahogy a 20. századi, szociológiailag némileg iskolázott embere mondta: rétegek, ill. ahogy ma fogalmaznak a szakemberek: szokatlan, a klasszikus iskolák elméleteit cáfoló önszerveződések) huzamos megsértése áll a háttérben, egy nagyon fontos elemmel: az érintettek úgy érzik, hogy ez a represszió nem indokolt és megcímzett (tkp. mintegy kiszemelt csoportra… vadászik), ugyanis politikai nézetünket nem egyéni, hanem csoport-érdek határozza meg (Haidt kutatásai szerint van idegrendszeri ok is a háttérben). Például az öngyilkos merényletek gyakoriságával egyetlen faktor korrelál: az országban levő ellenséges bakancsok számával. Témánkhoz visszatérve, voltak emberek, akik meg tudtak maradni érző lénynek, és ez egy nagyon fontos üzenet minden idők számára, és voltak érdekes jelenetek, és ezért érdemes a részleteket is megnézni. 1789. július 29-én forradalmárok egy csoportja felgyújtott több uradalmi rezidenciát a környéken, és mikor Clunyba érkeztek, hogy lerombolják az apátságot, a Cluny-i lakosok elzavarták. Voltak márkik és grófok, akiket a parasztjaik bújtattak a nehéz időben, illetve olyan személyek, akik árverésre bocsájtott és lebontásra ítélt egyházi ingatlanokat vásároltak, azzal a szándékkal, hogy megőrizzék, és később visszaszolgáltassák az érintett közösségnek, amint az pár év múlva meg is történt.

1789 októberében az apátságban nevelkedett gyermekeket az alkotmányozó gyűlés 1789. október 28-án kiadott rendelete értelmében vissza kellett küldeni családjukhoz, ami magyarán azt jelentette, hogy a rend oktatással nem foglalkozhat, utánpótlása is elenyészik.

Az 1789. november 2-i rendelet az egyházi vagyont az állam rendelkezésére bocsátotta, amely így nemcsak a tulajdonjogot kapta meg, hanem a fenntartásáért is felelős lett. Elképzeljük, hogy ezekben az években mennyire foglalkoztatta a hatóságokat a műemlékvédelem kérdése. Tulajdonosként élhetett a vagyonvédelmi prioritásokkal, de hasznosíthatta is a maga belátása szerint.

1790. február 13-án egy újabb rendelet megszüntette a kongregációkat és az egyházi rendeket. 1791-ben a szerzeteseknek el kellett hagyniuk az apátságot, ahol 1791. október 25-én tartottak utoljára misét, tizenkét szerzetes volt már csak ekkor (azért megdöbbentő: Jámbor Lajos által 909-ben alapított kolostor 12 szerzetesről szól, a kolostor történetének utolsó liturgikus eseményén is ez a létszám, miközben hihetetlen dolgok történtek minden értelemben). A szerzeteseknek ezután el kellett hagyniuk a kolostor területét, nagyrészük még meglevő a környező plébániákon húzta meg magát a következő években. A szerzetesek kiűzése után a város tanúja volt az elhagyott kolostor szisztematikus pusztulásának, és a rendszeres fosztogatások csak gyorsították az enyészetet.

Az apátság épületeit ezután gondozatlanul hagyták, a harangokat 1793-ban eltávolították, az apátsági templomban lévő sírokat feldúlták, szobrokat pedig megrongálták. A kerítést ledöntötték, a faszobrokat, a festményeket és a levéltárat pedig elégették.

A vallásgyakorlás 1795. februári visszaállításával (még közel sincs teljes vallásszabadság) a község és Cluny lakói azt akarták, hogy az apátsági templomot plébániatemplommá alakítsák át, a többi apátsági épületet pedig gyárakká (ez nem egyedi eset lett volna abban az időben). A közigazgatás azonban nem hallgatott rájuk, és 1797-ben megkezdődött az épületek eladása, amely 1798 áprilisáig tartott.

Az apátságot négy részre osztották, és ezeket egyenként 60 000 frankért eladták Mâcon környéki kereskedőknek. A hatalmas templomot is mâconi anyagkereskedők vásárolták meg, 50 000 frankért, akik kőbányaként használták, és fokozatosan lebontották a román művészet e remekművét. Már rég túl voltak a kontrollálatlan forradalom fázisán, amikor megkezdődött a lebontása, 1798 júliusában.

1800 novemberében Jean-Antoine Chaptal belügyminiszter (nem mellesleg kiváló kémikus) utasította a prefektust, hogy függesztesse fel a bontást, de a prefektus az eltörlés (cancel culture) híve volt, folytatta az apátsági templom lebontatását, és hogy visszafordíthatatlanná tegye azt, a templomhajón keresztül egy utcát vezettetett át.

1810. május 8-án felrobbantották a homlokzatot és a főbejáratot. Irónia a történetben, hogy az említett, immár korábbi belügyminiszter éppen a lőporgyártás technológiáját modernizálta. Az apátságot 1813-ig kőbányaként használták a falu házaihoz.

A Cluny-apátság helyének első kutatásai 1928-ban kezdődtek meg az amerikai Kenneth John Conant (1894-1984), a középkori építészet kiváló amerikai szakértőjének vezetésével, és az Amerikai Középkori Akadémia finanszírozásával. Több fázisban végezték ezeket az elmúlt évtizedekben, és a feltárásnak korántsincs vége. Volt javaslat arra is, hogy a templomot építsék újjá, de alig talált támogatóra ez a gondolat.

Mára már csak 8%-a maradt meg az eredeti épületeknek.

A Cluny-múzeum Párizsban van, a rend egykori, később magánkézbe került épületében, ez a múzeum kissé tendenciózusan Cluny egykori gazdaságát kívánja bemutatni.

Alapítás

Ha Cluny-ről beszélünk, ugyanaz a kérdés, mint Jézus genealógiájával kapcsolatos újszövetségi példákkal kapcsolatban, egyik esetben Jézus emberi származását Ábrahámig, a másik, szintén családi genealógiát követve, egészen Istenig vezeti vissza. Minden élet esetén egyébként ez a fő kérdés, hogy főként kitől származik, vagy személyesebben: megállsz-e az emberi származásnál, vagy ennél azért több csodát és üzenetet engedsz be az életedbe? Válaszok tucatjai vannak lefedve bibliailag, van azonban olyan is, ami ilyen tekintetben gazdátlan.

Cluny kivel kezdődik?

Jámor Vilmossal, Bernát (Bernon de Baume) apáttal, a compostelai zarándokúttal, Cassianus-szal, Anianei vagy Nursiai Benedekkel, Pál apostollal, vagy még korábban.

Mielőtt nekikezdünk nevek felsorolásának, szögezzük le: az ismertebb, magyarul is bejáratott neveket magyar átírásban használjuk.

909. szeptember 2-án, III. Vilmos (Jámbor) Vilmos, Aquitánia hercege a clunyi birtokát felajánlja egy 12 főből álló bencés szerzetesi közösségnek, amit Bernát apát vezetésére bíz. Tulajdonképpen, a hitelesség kedvéért, a helyzet az, hogy Bernát, Baume-les-Messieurs apátja kapja a felkérést, hogy az alapítványt tevő herceg birtokán kiválassza a helyet és megszervezze a közösséget. Ő pedig két másik közösségből (Baume-les-Messieurs és Gigny) hívott tizenkét szerzetes segítségével felépítette az első kolostorépületeke. A jóváhagyás, a kor ritmusa szerint, 931-ben történik, amikor XI. János pápa elismerte az alapítást, a benne megfogalmazott alapítói szándékkal, de ekkor már sem az alapító, sem Bernát apát nem élt.

Bourges-ban kiállított oklevélben, amelyben Clunyban levő birtokát „Péter és Pál apostoloknak adta”, hogy tizenkét szerzetesből álló kolostor létesüljön azon a településen. Jó kapcsolatai révén a kolostor pápai védelmet kapott, így biztosítva volt függetlenségége a helyi hatalomtól, legyen az világi vagy püspöki, és ugyanebben az évszázadban további kiváltságokat is kap. Ezek főként birtokok, de nem csak. A kolostor függetlensége kezdetben működött, aztán mint a fénysziréna: igen, nem, igen…

„Minden józan ítélőképességgel rendelkező ember számára világos, hogy ha Isten Gondviselése úgy akarta, hogy legyenek gazdag emberek, akkor ez azért van, hogy a birtokukban lévő javak jó felhasználásával mulandóságuk elismerése mellett örökké tartó jutalmat kérjenek. Az isteni tanítás valóban azt mutatja, hogy ez lehetséges. Hivatalosan is erre buzdít, amikor azt mondja: ’Az ember vagyona a lelke váltságdíja’.[Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért? Mt. 16:26]

    Én, Vilmos, Isten kegyelméből gróf és herceg, alaposan elgondolkodtam ezeken a dolgokon, és mivel gondoskodni akartam üdvösségemről, amíg még van időm, bölcsnek, sőt szükségesnek tartottam, hogy a nekem juttatott világi javak egy kis részét a lelkem üdvére fordítsam…

    Legyen tudtára mindazoknak, akik a hit egységében és Krisztus kegyelmének reményében élnek, hogy Isten és Megváltónk, Jézus Krisztus iránti szeretetből Péter és Pál apostoloknak engedem át a clunyi birtok vagyonát mindazzal együtt, ami hozzá tartozik. Ez a birtok Mâcon megyében található.”

A kolostort a pápaság alá rendeli, és ez mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy a kolostor számára biztosítsa a Szentszék védelmét és garanciáját, amelyet akkoriban többé-kevésbé, de tiszteletben tartottak. Jámbor Vilmos tehát azt akarta elkerülni, hogy a kolostor bármiféle világi vagy püspöki domínium alá kerüljön, és így ki legyen szolgáltatva a hatalmi harcoknak, vagyonát más célra elprédálják és a közösség ennélfogva megszűnjön. Ezzel a gesztussal egyébként, óriási szabadságot adott a kolostornak, amivel az a következő évszázadokban élt is.

„Olyan záradékot kívántunk beilleszteni ebbe a törvénybe, amelynek értelmében az itt összegyűlt szerzetesek nem lesznek alávetve semmilyen földi hatalom igájának, sem a miénknek, sem rokonainknak, sem a királyi felségnek. Sem világi fejedelem, sem gróf, sem püspök, de még a római szék pápája sem lesz képes Isten említett szolgáinak vagyonát birtokba venni, abból semmit sem levonni, sem csökkenteni, sem elcserélni, sem juttatásként adni.

    Ezért kérlek titeket, szent apostolok és a föld dicsőséges fejedelmei, Péter és Pál, és téged, aki az Apostoli Széken ülsz, hogy a nektek adott kánoni és apostoli hatalom erejével zárjátok ki Isten szent Egyházának közösségéből és az örök életből az általam örömmel és szabadon nektek adott javak tolvajait, betolakodóit és gyilkosait. Legyetek őrzői és védelmezői ennek a Cluny-i helynek és Isten szolgáinak, akik itt laknak”.

Az apátság alapításáról szóló oklevélben úgy határozott, hogy az apátot a szerzetesek szabadon választják, ahogy azt a bencés regula is előírja. Cluny nem volt elszigetelt eset. Ebben az időszakban számos birtokot helyeztek az alapítók pápai fennhatóság alá (pl. Vézelay), aminek akkor komoly tekintélye és hatalma volt, ezt pedig ily módon is gyarapíthatta, nem mellesleg a bevételeit is a fennhatósága alá került közösségekből.

   „Mindezt azért adom, hogy Clunyban a szent Péter és Pál apostolok tiszteletére egy rendi kolostor épüljön, és hogy ott a Boldog Benedek [szentté avatása majd 1220-ban történik] regulája alatt élő szerzetesek összegyűlhessenek. Ők ezeket a javakat örökké birtokolják és kezelik, hogy ezentúl ez a hely az imádság tiszteletreméltó menedékhelye legyen.

    Az említett szerzetesek Bernát apát hatalma és uralma alatt lesznek […], és az ő halála után hatalmuk és felhatalmazásuk lesz arra, hogy rendjük bármelyik szerzetesét apáttá válasszák, Isten akarata és Boldog Benedek szabálya szerint.”

    Charta erőszakosan elítélte azokat, akik netán megszegik rendelkezéseit:

„Ha, Isten őrizz, bárki megpróbálja aláásni ezt a törvényt, először a Mindenható Isten haragját vonja magára, aki kitagadja őt az élők földjéből való részesedéséből, és kitörli nevét az élet könyvéből. Osztozni fog azok sorsában, akik azt mondták az Úr Istennek: ’Távozz tőlem’, valamint Dátán és Abiron sorsában, akiket a föld elnyelt, és a pokol elevenen befogadott. [Megnyitotta száját a föld, és elnyelte őket házuk népével együtt, meg Kórah összes emberét mindenükkel, amijük csak volt. Elevenen szálltak le a holtak hazájába mindenükkel együtt, és betemette őket a föld. Így vesztek ki a gyülekezetből. IV. Móz. 16:32-33] Ugyancsak társa lesz Júdásnak, az Isten árulójának, akit arra utasítottak, hogy az örök kínok martalékává legyen. [Isteni színjáték?] És hogy az emberek szemében ne úgy tűnjék, hogy a jelen világban büntetlenséget élvez, hanem már a testében tapasztalja a kárhozat kínjait, Heliodorus és Antiochus [II.Mak. 3. és 9. részében leírtak summája, nevezettek szeleukida uralkodók] sorsát fogja elszenvedni: az első, akit heves ütésekkel ostoroztak, csak nehezen menekült meg, amikor már majdnem félholt volt, a második, akit felülről jövő parancsra sújtottak le, nyomorultul pusztult el, már rothadó végtagjait a férgek emésztették fel. Említett cselkedet, amelyik a halálos ítéletet hozta.”

A történelembe a „Jámbor” becenévvel vonult be a spirituális ügyekhez való ragaszkodása miatt. A cluny-i apátság alapító oklevelében, mint olvashattuk, számos vallási büntetőintézkedést írt elő azok számára, akik nem tartották tiszteletben az alapító oklevél céljait.

Jámbor Vilmost a történetírás „területi fejedelemnek” tekinti. Ő gyakorolta a királyi előjogokat (a középkori princeps előjogait), például grófok kinevezését, és nagymértékben független volt a királytól. 901-ben megkapta a lyoni hercegséget is. 909-ben tehát megalapítja a clunyi apátságot. Alapítói oklevele és szándéka szerint az apátságnak fenntartás nélküli hozzáférést biztosított a földekhez és a mezőgazdasági birtokokhoz, ami nagyfokú autonómiát biztosított a rend számára. A clunyi apátság egyetlen elöljárója a pápa volt, akinek ötévente cenzust kellett fizetni, de az ügyek intézésébe gyakorlatilag nem szól bele. Az apátság így védve volt az aquitániai herceg, a frank király és a helyi püspökség befolyásától. Cserébe az apátságnak örökös imát kellett biztosítania Jámbor Vilmosért és családjáért (donation pro anima).

918. június 28-án halt meg, és július 6-án temették el a brioude-i Saint-Julien-bazilikában, a vértanú Szent Julien és Avitus (ur. 455-456) nyugatrómai császár sírjainak közelében.

A rend fénykora

900 körül Franciaországot a Karoling dinasztia uralta, majd annak sarja, a Capeting-ház, de a királyi hatalom gyenge, vikingek, szaracénok és magyarok fosztogatják, a területi fejedelmek nagyrészt függetlenek. A központi hatalom gyengesége különösen délen volt hangsúlyos, ahová a király ritkán látogatott, ahogy mondták, hogy a Loire-tól délre már nincs is királyi hatalom ebben az időben. Az egyház belekeveredett a feudális rendszerbe, folyt a harc a tizedért, a szerzetesi közösségek pedig éltek, ahogy tudtak, vagy ahogy környezetük engedte. A kolostorok elöljáróját rendszerint a földesúr nevezte ki, akit az egész „szerzetesi projekthez” elsősorban anyagi érdek fűzött. A kolostorok biztosítottak egyfajta védettséget, járt hozzájuk birtok is, a földesúr ebből pedig profitálhatott. Ebből pedig tudvalevőleg, nem kell ehhez nagy jóstehetség, előbb-utóbb erkölcsi válság lesz.

Egyetlen, a szerzetesi közösségek életét (beleértve a napi ritmust is) szabályozó regula a Szent Benedeké volt. Benedek regulája harmóniát teremt a fizikai munka – imádság – tanulás hármasában, de mindezt a tárgyalt időben a kolostori közösségek szabadon értelmezték. Azonkívül egy igazán sajátos ok is közrejátszott, hogy gazdasági hanyatlás, erkölcsi válság eluralkodjon. Georges Duby francia történész nagyon sötétnek festi le a 10. századot. Az emberek tele vannak félelemmel, ami a mindennapi nehézségeket megtetézi, a félelem pedig az ezredfordulóhoz kapcsolódik, legalábbis az is egyik összetevő, mármint az az emésztő gondolat, hogy van-e egyáltalán értelme bármilyen hosszabb távú projektnek, illetve hogy élvezzük az életet, ameddig még lehet, a többi úgyis bizonytalan. A társadalommal együtt a szerzetesi közösségek is elbizonytalanodnak hivatásukban. A IX. század elején Anianei Benedek megpróbálta megreformálni a szerzetesi közösségeket, Benedek regulája szerint, a Karoling Birodalom kolostoraiban, több-kevesebb sikerrel.

A 10. század elején a katolikus egyház úgy döntött, hogy változtat az áldatlan állapotokon és úgymond felülről reformálja meg az egész szerzetességet, ami akkor a keleti részeket is érintette. A reformot Szent Benedek Regulájára alapozták, de alkalmazását korlátozták az apátságokban már kialakult hagyományok, valamint az a tény, hogy a regulát alig ismerték. Így kerül a figyelem középpontjába a pápai udvar illetve a főnemesség előtt már ismert Cluny, amely egyre több perjelséget és apátságot tömörített a vezetése alá, és fokozatosan a középkor legjelentősebb szerzetesrendjének központjává vált, amely kezdett Nyugat-Európa egészére kiterjedni, ma, kissé terhelt fogalmazással, úgy mondanánk: nemzetközivé válni. Cluny tehát a reform modellje lett, egyfajta prototípusa a már felhalmozott szervezeti és kapcsolati tőkéjének.

A reform egy kissé másként alakult, mit ahogy eltervezték, de tény, hogy a 11. század végére Cluny apátságához már több mint ezer közösség tartozott szerte Európában. Ez a siker nagyrészt a világi hatalomtól való függetlenségének volt köszönhető: az apátokat a rendtagok választották, nem pedig a világiak, amint azt említettük, és amelyik közösség behúzódott Cluny ernyője alá, előbb-utóbb megkapta ő is ezt a kiváltságot. Ezt a helyzetet a Szentszék is elismerte, sőt, üdvözölte. Erős és tartós kapcsolata volt a burgundi anyaapátsággal, és a kapcsolat különösen VII. Gergely pápa (1015-1085 k.) idején vált szorossá, aki egy évet maga is eltöltött Clunyben. A gregoriánus reform, amely a középkor egyik nagy szervezeti és liturgikus egyházi reformja volt, amely különösen a cölibátus és a papság függetlenségét célozta, Clunyban találta meg egyik fő bástyáját. VII. Gergely pápa markáns, később egy kicsit enyhülő véleménye szerint az egyházat maga a Mindenható teremtette meg, ezért felsőbbsége nem kérdőjelezhető meg egyetlen állam által sem. A világi uralom a hierarchiában tehát az egyház alatt áll, az ő védelmét kell kérnie minden földi szervezetnek és hatalomnak. Nem pusztán központosítási törekvés volt ez, de a Cluny-i modell nagyon hasonlított ehhez az elképzeléshez: minden közösség, amelyik hatalma alá tartozik éli a maga életét, liturgián kívül pedig beszéli a maga anyanyelvét, mégis valamennyi egy szervezethez tartozik, egyetlen főapát vezetése alá. VII. Gergely sorsa aztán sajátosan alakult, élete végén önkéntes száműzetésben írja meg önéletrajzát, aminek a szállóigévé vált címet adta: Szerettem az igazságot és gyűlöltem a hamisságot, ezért halok meg száműzetésben. (Amavi iustitiam et odivi iniquitatem, propterea morior in exilio.).

Cluny sikere nemcsak az uradalmi és püspöki és világi hatalom alóli mentességnek volt köszönhető, hanem apátjai tevékenységének is, akik tehetségesek és kivételesen hosszú életűek voltak. Kedvező volt földrajzi elhelyezkedése is, Észak- és Dél-Európa, a Francia Királyság és a Római Birodalom kereszteződésében, illetve ekkor már komoly forgalmat bonyolító compostelai zarándokút mentén, amiről pontos adatok nincsenek, de a Compostelaba megérkezők számát félmillió és kétmillió közé saccolják a történészek az első ezredforduló tájékán, értelemszerűen ennek töredéke vonult át Clunyn. A „második Rómaként” emlegetett Cluny kolostor szellemi és művészeti befolyása az egész keresztény Nyugaton olyan mértékű volt, hogy csúcspontján, a becslések szerint, a rend tíz tartományba csoportosított kolostoraiban 9000 és 12 000 közötti szerzetes élt, az 1184 Clunyhoz tartozó kolostorban (ebből 883 a francia tartományokban, 99 Németországban és Svájcban, 44 Angliában, 54 Lombardiában és 31 Spanyolországban), Nagy-Britanniától (Exeter, Northampton stb.) Itálián át (Piacenza, Cremona stb.) Spanyolországig (Compostela, Salamanca stb.). 

A legutolsó csatlakozó a Tynieci apátság, amelyet a 11. században alapítottak Lengyelország első kolostoraként. Ezután az évszázadokat a Clunyhoz való csatlakozás megszállott vágya és szándéka kísérte, ami körül számtalan történet, legenda kering, végül mint a legkeletibb clunyánus kolostor a 18. század elején sikerült csatlakozniuk a kongregációhoz, bár ennek már különös jelentősége nem volt, inkább csak szimbolikus.

Magyarországon soha nem volt clunyánus kolostor, de a 11. században Cluny befolyása átterjedt a Brit-szigetekre is, először Lewes-ben, majd máshol is. Rendjük feje a clunyi apát volt, és így minden angol és skót clunyánus perjelnek kötelessége volt évente meglátogatni Clunyt, hogy tanácskozzanak vagy tanácsot kérjenek, kivéve, ha az apát úgy döntött, hogy Britanniába megy, ami pl. a 13. században ötször fordult elő, a 14. században kétszer.

A perjelségek hálózata biztosította, hogy a rend birtokai jól összekapcsolódjanak, és jelentős épített örökséget hozott létre, amelyből számos épület még ma is megmaradt, és tanúskodik a középkori kolostori hálózat gazdasági erejéről. Az apátság a hívek adományainak köszönhetően gyorsan növekedett. Jelentős zarándokhely volt, és több mint ezer ereklyét tiszteltek benne. 1077 körül már komoly összeget fizetett járadékként a pápai kincstárba, ami jelzi azt, hogy bevételei jelentősen megnövekedtek.

A 12. században az úgynevezett Cluny-rendnek, amely szigorúértelemben már nem egyszerű szerzetesrend volt, hanem kolostorok szövetsége, amelynek élén egyetlen apát állt, közel ezer perjelség tartozott hozzá, köztük Cluny öt leánykolostora, köztük Saint-Pancrace perjelsége az angliai Lewes-ben. Clunynak adományozott kolostorokat a 12. századtól kezdve perjelségeknek nevezték, mivel egy perjel (prior) állt az élükön, akit általában a clunyi apát nevezett ki, neki tartoztak elszámolni mindazzal, ami a rájuk bízott kolostorban szellemi, lelki és gazdasági téren történt. Utóbbi volt a nagy Cluny-kongregáció egyetlen apátja, kivéve bizonyos tekintélyes létesítményeket, amelyek a burgundiai anyaapátság jóváhagyásával megtartották apátsági címüket és a saját apátjuk megválasztásának előjogát, mint például a Moissac-i (egy ideig), amelyik úgy csatlakozott, hogy megtartotta apátsági rangját, de elfogadta a közös fegyelmet és a Cluny-i apát elsőbbségét.

Az első időszak tömören összefoglalva. Arisztokrata származású, művelt apátok egész sora állt Cluny élén, és az első hat clunyi apátot szentté is avatták.:

Cluny-i Szent Bernát (meghalt 927-ben).
Cluny-i Szent Odo (meghalt 942-ben)
Cluny-i Szent Aymard (meghalt 965-ben)
Cluny-i Szent Majolus (meghalt 994-ben)
Szent Odilo (meghalt 1049-ben)
Cluny-i Szent Hugó (meghalt 1109-ben)

Odo apátsága idején (927-942) Cluny megkapta az érmeverés jogát is, és már az ő idejében számos bencés kolostor került a fennhatósága alá. Odo létrehozta a könyvtárat és az iskolát. Az ő ideje alatt az adományok csaknem négyszeresére nőttek (Bernát apát alatt 21 adomány, Odo idején 82), és tovább növekedtek Majolus (620 adomány), Odilo (613 adomány) és Hugó (786 adomány) alatt. Ezen adományok nagy része malmokat, jelentős és biztos jövedelmet biztosító termelőeszközöket érintett, amelyek az adományok 44%-át tették ki 910 és 1156 között. Pl. mintegy három évszázad alatt az apátság 137 malom teljes tulajdonjogát szerezte meg, és további 13-ban volt résztulajdonos.

926-ban, néhány hónappal halála előtt Bernát Odot nevezte ki utódjául, aki már eddig is egyik munkatársa volt, aki közel állt elődje eszméihez. Odo kolostorról kolostorra utazott a rendi reformáció meghonosítása érdekében. 931-ben XI. János pápától felhatalmazást kapott, hogy más apátságokat is felkérjen a Cluny-i modell bevezetésére. Néhány apátság lemondott arról, hogy saját apátot válasszon, tehát csak perjelségek lettek, alárendelve Cluny apátjának, de ez ebben az első időben még igen ritka volt. A Cluny befolyása viszont egyre nőtt, de a kapcsolatok inkább ad hoc jellegőek, nem létezik szervezeti forma. Odo 942-ben bekövetkezett halálakor azonban már Clunynek komoly befolyása volt a környékbeli szerzetesi közösségek fölött, az apátságnak komoly birtoka és vagyona volt.

Tisztázzunk néhány számot. Nem lehet pontosan tudni, hogy ebben az időben a szerzetesi közösségekben, remetelakokban hányan éltek pontosan. A Kr.u. első ezredforduló környékén durva becslés szerint a lakosság 1%-a élhetett kolostorokban, remetalakokban. Egy angliai adat 1350 – ből, ekkor csúcsra járt a monasztikus élet, és akár a 2%-ot is elérhette a papok, szerzetesek aránya a lakosságon belül. Befolyásuk azonban ennél jóval kiterjedtebb volt, kolostori iskolák, hiteleshelyek révén, illetve jelentős birtokokkal, környezetükben élőknél fejlettebb technológiával rendelkeztek.

Odot Aymard követte, és folytatta munkásságát, ám 948-ban megvakult, és Majolus lett a koadjutora, aki gyakorlatilag 954-től 994-ig vezette az apátságot. Kegyes és szakértő, így jellemezték kortársai, mármint az egyik személyes vonására utal, utóbbi a korabeli szerzetesség reformjában mutatott eredményességére. Ez azt jelentette, hogy az ötletszerűen működő remeteségek, egyéni szabályokat követő kolostori közösségek szervezeti szabályzatát és függőségi viszonyait tisztába kellett tenni, mint említettük, és a pápaság is támaszkodott Clunyre ebben a tervében. Majolus gazdag valensole-i főúri családból származott, és nagy tapasztalattal rendelkezett a vezetés terén. Eltökélt szándéka volt, hogy tovább növeli Cluny hatalmát. Hatására és bátorítására egyre több kolostor felvette „clunyi uralmát”, amelyek Cluny körül, a clunyi apát közös kormányzása alá tartozó autonóm perjelségek valóságos „szerzetesi birodalmát” alkották. Egyre inkább Németországban és Lotaringiában is megerősödött Cluny pozíciója, de ott folyamatos harcai voltak a Hirschau-i és a Reichenau-i apátságokkal. A rend a főnemességre, a császárra, a burgundiai királyra, a grófokra és a püspökökre támaszkodott. Új Cluny-mintájú kolostorokat alapítottak, másokat pedig átalakítottak, miközben a kolostori fegyelem helyreállt. A Cluny-rend ekkor a Jura, a Provence, a Rhône-völgy, Dél-Burgundia és a Bourbon területén is jelen volt, és már körülbelül harminc nagyon dinamikusan fejlődő intézményt tömörített.

Majolus negyven éve alatt az Ecclesia Cluniacensis kelet felé terjeszkedett, amiben Capet Hugó (939 – 996), a frankok hercege, későbbi királya is segítségére volt, ugyanis Majolust a király egyik tanácsadójává választotta, ezen túl igen nagyra is becsülte, aki közben folytatta elődje pápasággal kialakított jó viszonyát is. Majolust az arisztokráciával való kapcsolatai miatt „a királyok döntőbírájának” is nevezték. Nagy volt a tekintélye, és 973-ban pápai tisztségre is jelölték, de a jelölést visszautasította. Barátja volt a francia királynak, temetését Capet Hugó fizette, és nem sokkal később boldoggá, majd szentté is avatták.

A X. századi, mondhatni expanzív terjeszkedés után, a rend a XI. század második felében, illetve a XII. század első felében lasabban ugyan, de tovább növelte befolyását. Szervezettebbé vált, köszönhetően az úgynevezett Cluny-i szokások (consuetudines) kidolgozásának, amik Szent Benedek reguláját a körülményekhez igazították. Ez a Karoling-kor vége és a román kor kezdete. Virágzásnak indult a szerzetesi élet, és ha hihetünk Raoul Glaber, azaz Rodulfus Glaber bencés szerzetesnek, aki Clunyben is megfordult, és feljegyezte, hogy ebben az időszakban a nép körében terjedt a „milleniumi para”, aminek viszonylag kevés írott nyoma maradt fent, de egyike ezek közül a az említett szerzetes lokális krónikája, vagy például a kijivi Szent Szófia templomban található korabeli graffitik. Az ezredfordulót követően valóságos építési láz volt tapasztalható, szakrális épületek sora készül el Itáliában, Gallia területén, a Rajna vidékén. A clunyi kolostor szerzetesének tulajdonítják azt a híres mondást, amely szerint „a világ levetette rongyait, és templomok fehér falainak köntösébe öltözött.” Kb. 900 és 1300 között volt egy melegebb éghajlati időszak, ami szintén kedvezett ennek a folyamatnak.

Odilo (Odilon de Mercœur) apátsága (994-1049) alatt Cluny főúri rangra emelkedett, és 998-ban V. Gergely pápa által biztosított mentességi kiváltságot kapott. Ez arról szólt, hogy ezentúl nincs semmilyen területi, feudáslis befolyás és uralom alatt, például liturgikai és egyházjogi függetlenséget kapott a Mâcon-i püspöktől is. A kiváltság hatályát 1024-ben, XIX. János meghosszabbította és kiterjesztette az összes apátságra, amely a Cluny-i joghatósága alá tartozott. Ezek a pápai engedmények erősítették meg az ecclesia cluniacensis (clunyánus szervezet, egyház) rendszerét. A feudális átmenet zűrzavaros időszakában ügyesen manőverezett a főnemesség és főurak között, és ott volt az 1000-es év különös hangulata, ami segített abban, hogy az egyházi közösségek a szokásosnál nagyobb hatalmat kapjanak.

Támogatta Isten fegyverszünetét és Isten békéjét. Segítette a lovagrendet, szerzetesei lelki szolgálatait mindazoknak felajánlotta, akik a nemzetségeknek kedveztek. Kifejlesztette a nagy családokból származó kadétok (néha kényszerített) hivatását. Cluny társulást és nagy intézmények létrehozását támogató politikája csökkent, és kis kolostorok alakultak ki. Ezeket hűségesen látogatta, ellenőrizte. Odilo halála idején már 70 kolostor létezett, és Cluny egyesült a nagyhatalmú apátságokkal, amelyek közül néhány megőrizte jelentős autonómiáját.

1041-től csatlakozott Cluny is a Treuga Dei (Isten békéje) mozgalomhoz. Isteni Fegyvernyugvás 11. században meghirdetett elv, amely szerint a böjti dőszakokra és az egyházi ünnepek időtartamára betiltott minden magán fegyveres akciót.

1030 körül Odilo bevezette kolostorában az elhunytakról szóló megemlékezés napját, amiből a Halottak Napja származik.

1049-ben Cluny Hugó (Hugues de Semur) lett az apát. Burgundiai származású volt Semur-en-Brionnais-ból, innen veszi a nevét is. Ékesszóló és politikailag éles eszű volt, akárcsak elődje. Befejezte Cluny integrációját az új feudalizmusba. Számos további kis kolostor jött létre apáti szolgálata idején. A hierarchikus elv 1075 körül némileg rugalmasabbá vált, amikor Cluny valódi apátságokat vett fel a rendbe, hogy ne függesztesse fel a régi szerzetesi rendszert a csatlakozó kolostorokban, és azok ne kelljen lemondjanak számos olyan benedeki elvről és szokásról, mint például a szabad apátválasztás jogáról intézményi integrálásakor, amelyek számukra fontosak voltak, és amikhez váltig ragaszkodtak (pl. Vézelay). Készek voltak tehát csatlakozni a Cluny-rendhez, hogy pápai mentességet élvezzenek, de nem akartak egyszerű perjelség rangjára süllyedni. Apátsága alatt jelentős apátságok integrálódtak, pl Moissac (végre) és a párizsi Saint-Martin-des-Champs. Egyes becslések szerint a rend létszáma ekkor érte el a 10 000 főt.

1058. március 6-án IX. István pápa ismét megerősítette Cluny kiváltságait.

1095. október 25-én II. Urbán pápa ünnepélyesen kihirdette a clunyi apátság szent tilalmát. Cluny-i Hugó (Hugues de Semur) apát kérésére a pápa kijelölt az apátság körül egy békeövezetet, amely a „ban sacré” nevet kapta, és amelynek körvonalát a természeti környezet alapján határozták meg (több dékániát magába foglaló sérthetetlen terület). Ez egy sokat tárgyalt és vitatott, mintegy 30 km átmérőjű földterület volt a kolostor körül, ahol semmilyen katonai, erőszakos cselekménynek nem volt helye. Az Isten békéjének tanácsa 994-ben adta meg ezt az adományt, a kolostor emellett immunis volt a kiátkozások, tilalmak és anatémák ellen, amelyek általában egy egész régiót érintetek.

Hugó apát révén a rend kulcsszerepet játszott a pápaság és a német császár között zajló beiktatási vitában (invesztitúra harc).

1109-ben Pons de Melgueil-t választották apáttá (1109-1122). Ügyes diplomata, de kompromisszumképtelen. Nagyon aktív szerepet játszott a beiktatási vita lezárásában, és folytatta a rend nagyszabású politikáját, Cluny III. építését, egy gigantikus apátsági templomot, amely minden adományt elnyelt, beleértve a Kasztíliából érkező nagy összegű adományt is. Kétségtelen, hogy a rend első pénzügyi nehézségei vezettek ahhoz, hogy az apátot megtámadták, amikor a cisztercieknek (1098, Cîteaux) testvéri gesztust tett, az apátság bizonyos jövedelmének átengedésével.

Pons a languedoc-i főnemességhez tartozott, rokonságban állt az auvergne-i és a toulouse-i grófokkal, szóval minden lehetősége megvolt, hogy a közéletben is sikeres legyen. Segített a wormsi konkordátum előkészítésében és lezárásában, ami a középkor egyik legkönnyebben megjegyezhető évszámát adja, 1122. Hálából II. Kalixtus bíboros-diakónussá nevezte ki.

 Végül kiátkozottan halt meg, börtönben, maláriában. Vel le is zárult egy korszak, azt lehet mondani, hogy utódja, Tiszteletreméltó Péter már egy új fejezetet nyit.

Cluny a 11. századtól kezdve saját közösségét (Ecclesia cluniacensis) egyre inkább kezdte az egyetemes egyház corpusának tekinteni, a szerzetesek egyre inkább ragaszkodtak a gondolathoz, hogy rendjüknek különös szerepe és küldetése van a keresztények között. Az apát 1088-ban például megkapta azt a jelvényt, amely egy püspökkel tette őt egyenlővé. A kolostor egyfajta „egyház kicsiben” volt. Ez volt „az átmenet”, ahogy egyik teológus kifejezte az „egyház megformálása” és az „egyház megértése” között. Tiszteletreméltó Péter, a korban talán példátlanul igyekszik meghatározni, hogy mi a keresztény. Teszi ezt komoly olvasottsága és kiterjedt kapcsolatai révén, aminek során megfordul Spanyolországban is, ahol zsidókkal és mórokkal szembesül. Nála találkozunk azzal a törekvéssel, hogy az egyház tanítása úgymond tiszta legyen, mentes ideológiai, vallási zavaró tényezőktől. Ő kezdi el a középkorban az egyház belső és külső megtisztítását, ahogy akkor nevezték. Az úgynevezett eretnekek ellen több művet ír. Ebben az időben az „eretnekek” Pierre de Bruys, majd Henri de Lausanne követőit jelentik, akik 1119-1120 között Provence-ban és Gascogne-ban tevékenykedtek. A gyermekkeresztségnek, a megszentelt helyeknek, a kereszt mint imádat tárgyának, az Eucharisztia ünneplésének és a halotti liturgiának elutasítása – ez volt az az öt pont, amely ellen felléptek, amit kifogásoltak a korabeli egyház tanításában és gyakorlatában.

A külső ellensége pedig a szaracénok és a zsidók voltak. Péter ezért lefordíttatta a Koránt, és iszlám- és zsidóellenes értekezéseket írt. Ma már nem szívesen idéznénk az ő vonatkozó műveiből, bár gyűlöletről szó sincs.

A Karoling-korszakban, Pseudoareopagita Dionysios munkássága révén kialakult az égi és a földi hierarchia összefonódásáról szóló elmélet, amivel létrejött a komoly karriert befutó három rendről szóló tanítás. Ezt követte a „gregoriánus törés”, amely megalapozta a pápai hatalom felsőbbségét és szuverenitását, ami a vallási életet szentségivé, és a korábbiaknál sokkal világosabban elválasztotta a klerikális és a laikus szférát. A XII. század folyamán a kolostor egyre inkább klerikálissá vált: a szerzetesek és papok, illetve a laikusok, lakosok közötti szakadék egyre inkább elmélyült.

Cluny III – projekt

1049-ben tehát Hugó apát követte Odilo apátot, aki hatvan éven át volt az apát utódja. Karizmatikus elődeihez hasonlóan az apát is minden energiáját és elszántságát a nagy burgundi egyház előmozdítására fordította.Cluny a 10. és 11. században a spiritualitás korszakalkotó központja volt. Ugyanilyen fontos volt a szerzetesek számára a szegényekről való gondoskodás, amely például étkezést biztosított a nincstelenek számára.

1088-ban egy új, egyre nagyobb apátsági templom építését kezdte meg, amely nemcsak Isten földi dicsőségét, hanem Cluny hatalmát is jelképezi, és ami aztán a 16. századig a nyugati keresztyénség legnagyobb temploma volt, boltozatai több mint 30 méter magasra emelkedtek, méretei már a hatalmas, más szerkezettel rendelkező gótikus katedrálisokét idézi. Hivatalviselésének 40. évében fogott hozzá, talán alaposan körülnézett, takarékoskodott. Az volt az elképzelés, hogy a Cluny III. templom építéséhez a már bevált, letartósabb, legjobb tulajdonságokat mutató építészeti elemeket használjanak fel. Végül 1130-ban szentelik fel, de akkor még közelsincs kész.

Cluny II. építése kb. 955-981 között, a magyarok pusztításai után zajlik, és megismerve a gyorsan gyulladó fafödém hátrányait, kőből és téglából építették a templomot, ami a környék építészetére rendkívüli hatást gyakorolt. Cluny II. építése vezette be a burgundiai templomok kőboltozatos kialakításának trendjét. Igazából semmi nem maradt belőle, a Cluny III. mindent felülírt, esetleg a Tournus-i Szent Filibert templom szolgálhat némi támpontul ahhoz, hogyan is nézhetett ki.

1088-ban Hugó apát (1024-1109, apát 1049 óta) elkezdte építtetni tehát a harmadik, és egyben utolsó clunyi templomot, a terveket készíti és az építkezést vezeti Hézelon de Liège építész. Egyelőre van pénz, az egyesített León-Kasztília uralkodója, I. Ferdinánd király a meghódított muszlimoktól lefoglalt pénzből komoly összeget fizet (nemrég ilyen jellegű, tekintélyes mennyiségű pénz találtak elásva az apátság udvarán), majd I. Henrik angol király támogatja munkát, de a királyi adományok egyszercsak elfogytak, és kiderült, hogy a rend elszámította magát. Amikor a spanyol bevételek elmaradtak, a Cluny-rend pénzügyi válságba került, amely Pons of Melgueil (1109-1125) és Tiszteletreméltó Péter (1122-1156) apátsága idején megnyomorította az életét.

A templomhajót 1130-ban fedték be és szentelték fel, de az épület még nem teljes, a kereszthajó északi karját, a tornyokat és a templomhajót legjobb esetben is csak ekkor kezdték el építeni. A 12. század második felében megszakadtak az építkezések, de a 13. század elején újraindultak, és 1220-ban I. Rolland apát befejezte a hatalmas, gótikus stílusú főhajót. Az apátsági templom három évszázadon át a legnagyobb egyházi épület volt Nyugaton (187 méter hosszú), egészen a római Szent Péter-bazilika 1506-os megépítéséig.

Az épület alaprajza érseki kereszt alakú: két kereszthajója van, a fő kereszthajó, amelynek egyik karja háromnegyedrészben megmaradt, olyan hosszú, mint egy kisebb katedrális. Három harangtorony koronázta, a „Szenteltvíz harangtorony” a déli kar fölött magasodik mind a mai napig. Keletebbre, a kórus közepén található egy kis kereszthajó, az úgynevezett „matutinális kereszthajó”, amely szintén részben megmarad. A központi kereszthajó tetején egy „lámpatorony” néven ismert torony áll, amelynek funkciója nem világos: egy nyolcszögletű, nyílás nélküli dobból áll, amelynek tetején egy toronysisak áll.

Ma az egész épület-komplexumból csak néhány 17. és 18. században épült rész, a kerengő, valamint a templom egy kis része maradt meg. Ez utóbbiból csak a nagy és a kis kereszthajó déli karéja, illetve az említett htorony maradt meg.

Könyvtár

A cluny-i könyvtár Franciaország és Európa egyik leggazdagabb és legjelentősebb könyvtára volt. Számos igen értékes kéziratot őrzött, de ennek nagyrésze már az 1562-es vallási konfliktusok során elveszett, ugyanis a hugenották kifosztották az apátságot, és a kéziratok nagy részét megsemmisítették vagy szétszórták. A megmaradtak közül néhányat 1790-ben a francia forradalom idején egy randalírozó tömeg elégetett. Másokat a Cluny-i városházán tároltak.

Jelenleg a párizsi Bibliothèque nationale de France őrzi a legtöbb kéziratot, de van a British Museumban is mintegy hatvan oklevél.

Az apátság a 10. századtól a 12. századig jelentős szellemi és kulturális központ volt, a könyvtár állományát katalogizálták, a scriptorium meg folyamatosan „termelte” az újabb írásokat. A scriptorium tevékenységét nehéz értékelni, a gyűjtemény, legalábbis részben, szétszóródott.

Cluny legrégibb könyvtárát egy 570 kötetet tartalmazó katalógusból ismerjük. Ez a katalógus Hugo apát (1049-1109) idejéből származik, és valószínűleg a század utolsó évtizedében íródott. A katalógus másolatban maradt fenn.

Lassú hanyatlás (12. század második fele – 18. század)

Cluny a bencés hagyománytól teljesen idegen, erősen centralizált kormányzási formát alakított ki. Míg a legtöbb bencés kolostor autonóm maradt és csak informálisan kapcsolódott egymáshoz, Cluny egy nagy, szövetségi rendet hozott létre, amelyben a mellékházak adminisztrátorai a clunyi apát helyetteseként szolgáltak és neki tartoztak felelősséggel. A clunyi házakat, amelyek közvetlenül a rend vezetőjének, a clunyi apátnak a felügyelete alatt álltak, perjelségeknek, nem pedig apátságoknak nevezték. A perjelek, vagyis a perjelségek vezetői évente egyszer találkoztak Clunyban, hogy igazgatási kérdésekkel foglalkozzanak és jelentéseket készítsenek. Sok más bencés kolostor, még a korábban alakult kolostorok is, Clunyt tekintették irányadónak. Amikor 1016-ban VIII. Benedek pápa elrendelte, hogy a Cluny kiváltságait az alárendelt házakra is ki kell terjeszteni, a bencés közösségek számára további ösztönzést jelentett a Cluny-rendhez való csatlakozás.

817-ben Anianei Szent Benedek, a „második Benedek”, Jámbor Lajos sürgetésére, szerzetesi konstitúciókat dolgozott ki, hogy azok az összes karoling kolostort rávegye a benedeki regula alkalmazására, mert „a fekete szerzetesek már nem fizikai munkából tartják fenn magukat”. Ez a reform a decentralizált szerzetesi kolostorok idején szinte lehetetlen volt. Minden kolostorban saját hagyományok voltak, amiket nem szívesen adtak fel a barátok. A reform csak egy kiterjedt hálózattal rendelkező közösségben lehetett eredményes, amint az történt Cluny esetén. Csakhogy ehhez maga Cluny csak eszköz volt, és amikor már nem volt erre szükség, ki is esett a pixisből.

A 12. században Cluny befolyását új rendek alapítása kezdte ki, köztük a ciszterciek Clairvaux-i Bernát és a premontreiek Xanteni Norbert vezetésével. A clunyánusokat bírálták gazdagodásuk és Szent Benedek Regulájához való laza hozzáállás miat, amint Bernát fogalmazott: „négy mérföldet sem tudnak elmenni rendházuktól anélkül, hogy hatvan lovat ne vinnének magukkal”, és akiknek „a fény csak arany vagy ezüst kandeláberben világít”. Sokszor olvasni a megállapítást, hogy a 12. század második felétől kezdve a Cluny-rend többször próbálkozott reformokkal, de valamennyiszer sikertelenül. Ámde miről van itt szó? A szerzetei hivatás csökkenőben, a rendek létszáma egyre nő, a szerzetesi eszmény diverzifikálódik. Megjelennek az egyházi reformmozgalmak és a reformáció. A régi dicsőség a múlttal együtt enyészett el, nem feltétlenül, vagy nem kizárólagosan a tehetetlenség miatt. Tény, hogy a változó időre egy ilyen nehézkessé vált szervezet nehezen tudott reagálni.

Van azonban egy másik dolog is itt, az anyagiak. A rend eladósodott, amit a birtokai jövedelméből próbált fedezni, ami enyhén szólva egyre kevésbé volt a környékbeliek ínyére. Távoli kolostorokkal volt kapcsolatban, ahová állandóan utazniuk kellett a szerzeteseknek, ami pénzbe került. Az egyszerű barátnak is volt szolgája, aki elkísérte az útra. A kongregáció vezető kolostora nem engedhette meg, hogy szegénynek mutatkozzon, akkor sem, ha a régi bőségnek csak látszata volt.

Nagyrészük alkotói munkát végez, ami szintén költségekkel jár, a könyvtár fenntartása és gyarapítása is nagyon sokba kerül, ráadásul a scriptórium bevétele a 15 sz. végére elenyészik, korábban is részben saját könyvtárba dolgozik. Szegénygondozást folytatnak, annak minden áldásával és terhével, a régi és immár bátran mondhatni: túlméretezett épületek fenntartása rengeteg forrást felemészt, a régi dicsőség eszközei és mementói között nem lehet szerény, egyszerű életet élni. És lehetne még hosszan folytatni. Így kezdődik minden esetben, egy stagnálás, majd gyorsabb leépülés, esetleg összeomlás.

Ráadásul Cluny kiemelkedő szerepe a papság és a birodalom közötti viszályok rendezésébe, a császári hatalom meggyengülésével és a francia királyok hatalmának megerősödésével, csökkent. A pápaságnak úgy sikerült érvényesítenie a hatalmát, hogy jobban támaszkodott a világi, mint a rendi papságra. 14. századtól már közvetlenül nevezte ki a clunyi apátokat és az apátságnak alárendelt perjeleket, ezzel közvetlenül nem okozott kárt, de az apátság önállósága, méltósága mégiscsak csorbát szenvedett. Megszűnt kiváltsága, egy lett a többi kolostor közül, beillesztve a feudális viszonyok rendszerébe.

A 13. században a koldulórendek (ferencesek, domonkosok stb.) megjelenése együtt járt a városok növekedésével, aláásva a földbirtokon és a nemesség támogatásán alapuló clunyi hatalmat. Bár Cluny presztízse megmaradt, dinamizmusa egyre csökkent, és a más rendek által támasztott verseny miatt Cluny önmagába fordult.

A 16. században vált a hanyatlás visszafordíthatatlanná. Ennek fő okai a protestáns reformáció és a vallásháborúk voltak. Előbbi a szellemiséget rombolta, ami Cluny gazdagságát adta: már egyre nehezebben volt fenntartható az a társadalmi helyzet, hogy a szerzetesközösség a környék földesura. Utóbbi során az huhenották igen komoly pusztítást okoztak, ugyan épületeket nem romboltak, de műalkotásokat és levéltárakat (az adósok nyilvántartását tartották számon) pusztítottak. A commendációs apátok, akik mind a királyság nagy nemesi családjaiból származtak, többnyire megelégedtek a kinevezésükkel járó előnyökkel, nem fordítottak nagy figyelmet a kolostori életre, számukra tulajdonképpen a vele járó tisztség és a bevétel számított.

A reformáció előrehaladása a kolostorok eltűnéséhez vezetett Angliában és Németországban, Franciaországban a vallásháborúk magának Cluny-nak és más kolostornak a lepusztulását gyorsították. A rend meggyengülését fokozta a szerzetesek magatartása, akik többé nem tartották tiszteletben a szabályokat, és egyre inkább úgy viselkedtek, mint a világi papság, ugyanis Cluny szerzeteseinek nagy részét a nemességből toborozta, és ennek eredményeként a szerzetesi élet szigora fokozatosan csökkent.

A tridentinum hatására, Claude de Lorraine, Cluny apátja, 1600-ban általános káptalant hívott össze azzal a céllal, hogy belülről reformálja meg a rendet. Ennek és a későbbi próbálkozásoknak a kudarca aztán a kívülről jövő reformok kereséséhez vezetett. Richelieu, Mazarin és utódaik szintén nem tudták megreformálni ezt a szklerotikus rendet: az 1604-ben alapított Saint-Vanne et Saint-Hydulphe kongregációval, vagy az 1621-ben alapított Saint-Maur kongregációval való egyesülésre tett kísérletek (e két kongregáció a bencés kolostorok reformján dolgozott), de ez csak ellenállást váltott ki, ami azt eredményezte, hogy néhány perjelség kilépett a szövetségből. Két táborra szakadt a rend, a reformált, és a nem reformált irányzatokra, ami tovább gyengítette a kolostorok közötti együttműködést. Cluny önálló maradt, de fokozatosan erőtlenedett.

Összefoglalba, elmondhatjuk, hogy a túlzott gazdagsággal és világi hatalommal vádolt Cluny-rend elvesztette szellemi befolyását, amikor a 11. század végén és a 12. század elején megjelentek az új rendek, amelyeket a szegénység és a szigor eszménye inspirált: a cisztercita, premontrei, karthauzi rendek, később pedig, ágostonrendiek, ferencesek, domonkosok… Kikerült a királyok, a pápaság és a fejedelmek központi látóteréből, hatalmas építkezésekbe kezdett, amik gazdaságilag megnyomorították, a reformáció és a vallásháborúk ideológiailag is nehézkessé tették a hatalmas földterületek és termelési javak birtoklását. Innentől kezdve tulajdonképpen a régi befolyás, dicsőség és gazdaság fenntartása rendkívüli erőfeszítésbe került.

A 12. századtól kezdve Cluny komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött, ami nagyrészt a harmadik apátsági templom építésének volt köszönhető. A szegények iránti jótékonyság, amiről nem kívánt lemondani, tovább növelte kitettséget. A földdel való rossz gazdálkodás és a filiák vonakodása az éves cenzus fizetésétől szintén a bevételek csökkenését eredményezták. Az intézmény kölcsönöket vett fel, és végül eladósodott hitelezőinél, a Cluny-i kereskedőknél és a mâconi bankároknál. A perjelségekkel való konfliktusok fokozódtak, és a pápa tekintélye egyre nagyobb befolyással bírt. A 14. században már a pápa gyakran nevezett ki apátokat, amihez korábban is volt ugyan joga, csak nem élt vele. A szerzetesek luxusban éltek, és a XV. század közepére már csak mintegy hatvanan maradtak. Az 1516-os bolognai konkordátumot követően már a király választotta ki Cluny apátját, a függetlenség tehát végleg elveszett.

A nyugati világ talán leggazdagabb szerzetesi közösségeként Cluny munkásokat alkalmazott a szerzetesek hagyományos munkájának elvégzésére. A clunyi szerzetesek szinte állandó imádságnak (és tanulmányoknak) szentelték idejüket. A takarékos élet szerzetesi eszménye ellenére a Cluny apátság tömör ezüstből készült kandelábereket és drágakövekkel kirakott arany kelyheket rendelt az apátsági miséken való használatra, a szerzetesek a kor körülményeihez képest jól éltek, étkezésük és öltözködésük fényűzőnek számított, saját szőlőbirtokaikról származó borokat és az alkalmazottaik által készített sajtokat fogyasztották. A szerzetesek a misén a legfinomabb lenvászon anyagból, illetve selyemből készült ruhát viseltek. Cluny apátság gazdagságát mutató sok tárgyi emlék található a párizsi Musée de Cluny-ben.

Clunyban a központi tevékenység a liturgia volt, ezt terjedelmes és inspiráló módon gyakorolták, egyszersmind megformálva a 11. századi hitéletet, meghonosítva egyfajta személyesen átélt vallásosságot. A szerzetesi közbenjárást elengedhetetlennek tartották a kegyelmi állapot eléréséhez, és a világi uralkodók versengtek azért, hogy Cluny végtelen imáiban megemlékezzenek róluk, ez a gyakorlat sokáig a földadományok és egyéb jótétemények forrásául szolgált. A közbenjárás pénzzel való megvásárlásának volumene sokáig növekedett. Kialakultak a túlzó hosszúságú és gyakoriságú halotti imák, amelyek állítólag megvédték az embereket a pokol örök kínjaitól. A Karoling-korszak idején lettek a szerzetesek a halottakért való közbenjárás specialistái. Cluny átvette ezt a gyakorlatot, és mondhani csúcsra is járatta. „Csatlakozzatok a hozzánk, adjátok nekünk földjeiteket, temessétek el szeretteiteket szentélyünk közelében, és a mennybe vezető útról, imádságaik révén, rendünk tagjai gondoskodnak nemzedékről, nemzedékre.”

Szent Benedek azt parancsolta tanítványainak, hogy semmit ne részesítsenek előnyben Isten munkájával szemben (Nihil operi Dei praeponatur). Azt akarta, hogy az isteni officium legyen a bencés szerzetesek kizárólagos tevékenysége. Clunyban naponta nyolc közös istentiszteletet tartottak, amelyek személyes, kegyességi gyakorlatokkal váltakoztak.

Cluny szelleme tovább él a francia szerzetességben, elsősorban Solesmes-ben, amelynek Cluny közvetlen örökösének vallja magát, a rend szemlélődő és liturgikus életét szeretné tovább vinni. De a többi kolostor is sokat örökölt Clunytől, azok is, amelyek mindennapi életét inkább a kétkezi, mezőgazdasági munka jellemzi.

A „clunyiánus szellemiség” 1000 körül alakult ki. Odilo apát alatt öltött formát, majd Hugó és Tiszteletreméltó Péter apát alatt érvényesült igazán. Ezt az új szellemiséget egyfajta harmónia jellemezte az imádság, olvasás, a szent szövegeken való elmélkedés, a liturgikus éneklés, a bűnbánat és az aszkézis között, mindezt úgy, hogy a pápai fennhatóság meglehetős függetlenséget biztosított neki a helyi világi és egyházi uraktól, ami igen szokatlannak számított a középkorban. Ennek a gyakorlatnak hihetetlen hatása volt az egész bencés rendre, szerte Európában. Szervezeti és liturgikus megújulást hozott mindenfele, de mondhatni sajnos nemcsak ez terjedt el, hanem Cluny életvitele is, ami kissé eltért a szerzetesi eszménytől, és amit Claiveaux-i Bernát is sokszor ostorozott.

Odo versbe foglalta a szent történetet, és gyakorlati erkölcsöt dolgozott ki, Odilo prédikációi (néhány fennmaradt) sokáig az elegáns és tömör ékesszólás mintaképei maradtak, Tiszteletreméltó Péter például arra szólította fel a keresztényeket, hogy a hatékonyabb küzdelem érdekében ismerjék meg jobban a Koránt, és gyakrabban használják az arab fordításokat. Cluny teológusokat, moralistákat, költőket és történészeket adott a világnak, az egyetemes kultúrának, segített az Isten békéje (Treuge Dei) mozgalom terjedésében, megújította a középkori liturgiát, egységessé tette a bencés rend szabályzattá, példát mutatott a kolostori iskolák létesítéséhez, könyvtárat, levéltárat alapított, betegek, szegények gondozását vállalta, gyógynövények elterjedését segítette, sörfőzdét hozott létre.