Csendes éj – reload
Miután leírtam a Csendes Éj Zarándoklatot, többen kérdezték, hogy ez rendben, de mi a helyzet az ének tartalmával, amiről nem esett szó. Szándékosan, fogalmazzak egyenesen, ugyanis egy dal népszerűségének megfejtése hiábavaló igyekezet. „Összejött”, mondják felületesen, de a véletlenek talán azt is jelzik, hogy valaki jó úton jár. Pl. egy jó focista ott van, ahol a labda, a focizseni meg ott, ahol a labda lesz. Jól kell érteni.
Isten Fia születésének bájos történetére a kereszt árnyéka hull, de az igazi tragédia az lenne, hogy nincs aki továbbadja a Megváltó születésének örömhírét. Márpedig a karácsony azt példázza, hogy ezesetben ez nem áll fenn, innen is érkezik öröm tehát, nemcsak a születésből, emellett, a kereszt által, reánk maradt egy másik bizonyosság is, hogy a nagylelkeket nem zavarja meg a realitás, náluk nincs olyan, hogy „csalódtam az emberekben”, éppenséggel minden javukat szolgálja.
Egyfajta karácsonyi „választott igazságnak” ismerjük, készen vett énekként fogadjuk, szövegét alapesetben nem elemezzük. Vannak igazságok, amiket magunk alkotunk, hogy elviselhető legyen az élet, van olyan is, amire igent akarunk mondani, ha törik, ha szakad, mert ugyan olyannak mutatja az életet, amilyen az sosem volt, de mindig is olyanra vágytunk, amilyent megidéz. Kérdésként így hangzana: azért szép valami/valaki, mert szeretjük, vagy azért szeretjük, mert szép? Nem is olyan egyértelmű, mint gondolnánk. Mondok egy történelmi példát, hátha közelebb jutunk a megértéshez.
Amerikai katonák a II. VH után jelentős számban kötöttek romantikus házasságot német, olasz vagy japán un. „háborús menyasszonyokkal”, akikkel aztán boldogan éltek, míg… az imádott ara meg nem tanult angolul. Amint kezdték elsajátítani a nyelvet, egyre inkább kiderült, hogy más a világképük, másak a vágyaik és törekvéseik, és a házasságok elkezdtek szétesni. A volt katonák már nem tudták a feleségükre vetíteni saját érzéseiket, vágyaikat és céljaikat, kezdtek rájönni, hogy ezeknek a nőknek más elképzelésük, véleményük és céljuk van, kevés stimmel abból, amire ők gondoltak.
Ez az ének is egy olyan „igazság” amit kívülről fényesítünk. Karácsony-mentes lelkülettel, „marslakó-perspektívából”, értelmezhetetlen és érthetetlen. Mindjárt lesz szó erről is.
A művészet arra született, hogy a dogmatizmus és a moralizmus ellentéte legyen, olyan világban, ahol utóbbiak nagyon alacsony küszöbbel rendelkeznek, vagyis igazságokat ismételni, ítélkezni könnyű, sem ismeretet, sem empátiát nem igényel egyik sem. Jézus ilyen környezetben csak gyermekként vagy megfeszített, halott, tehetetlen személyként jelenik meg, és ez is egy módja annak, hogy Jézus soha egy szót se ejthessen ki a száján, ne szólhasson bele az életbe (jellemző fogalmak: Jóistenke, Jézuska). A fentiek elég jól ismertek számunkra, és „mintha Krisztus lelkülete lenne” – illúzióját adják. Mintha bölcsesség, mintha együttérzés lenne, de csak szánalmasnak mondható, mert belül üres. Zord igazságok, mint a nagysebességű rakéta, gyorsan átszeli a térképet, de éles kanyarokat nem ismer, szemben a gyengéd simogatásokkal.
A spiritualitás művészi formái valamelyest tehát a liturgiát és a prédikációt kompenzálják, a lelkiség vasalt felöltőit. Művészi alkotásokon megtetszik az emberi lélek textúrája, amit a hányattatások, az élet hullámverései hagytak. A karácsonyi művészet nem azt kérdezi, hogy ki tud a legtöbbet a történelmi karácsonyról, hanem azt, hogy ki éli át a legerőteljesebben. Pusztán az ismeretre hajtva, üresen marad a jelentés megannyi szintje, amiket „üzenet” címszó alá szoktunk beterelni. A megváltás üzenete akár.
Kifejezi ugyan a hálát, de nem tematikusan. A hála egyébként sem azt jelentené, hogy belenyugszol és elfogadod a törékenységed, egyszersmind kinevezed a valót a lehető legjobbnak, hanem az a tusakodás folytatása, többek között belesel azon az ajtón, amit a karácsonyi hangulatban Isten résnyire megnyitott előtted. A hála a megadó tudatlanság, végső soron arról szól, hogy mire késztet téged egy esemény, pl. karácsonykor tetten érjük magunkat, hogy olyan dolgokat mondunk, teszünk, olyan éneket dúdolunk vagy énekelünk teljes szívből, ami miatt pironkodnánk más időben, talán túlságosan szentimentálisnak gondolnánk. Jól van ez így, gyógyító folyamat, mert sebeink is ott laknak, ahol a szívünk.
A költészet az a művészet, hogy tetten érjük magunkat olyan dolgokat tenni, mondani, amelyek hatásuk alatt tartanak, akaratunk ellenére. Visszakapjuk az érzést, hogy az életünk egy nagyobb összefüggés része. Végre élhetünk szabadon, ez már nem egy abszurd, tragikus világ, ahol szégyellni kell a reménységet, az érzékenységet, illetve annak minden folyományát, akár szó szerinti értelemben J.
Fiatal pap a szerző, akinek családi élményben soha nem volt része, úgy értve eredeti családjában sem, legalábbis olyan idilliben, amit az ének megidéz. Lehet, hogy éppen ez az ének egyik titokzatos varázsa, a hiány, a vágy ugyanis nagy nyomatékkal bír, és ahogy valaki megfogalmazta, lehet, hogy a legnagyobb csend egy szirénázó mentőautóban van.
Csendes éj, Noricum egykori római provinciájában, a hegyek között, betemetve hóval, ködbe csomagolt, keményített hegyek között. Fájdalmas és romantikus egyszerre, szegényes, maradi, de gazdag is egyben. A csend önmagában nem minden, hiába halljuk ezt sokfele, talán főként templomokban, hogy „áldott csend”, mintha a csend önmagában garanciája lenne Isten szava meghallásának, de paradox módon egy olyan világban, amely zajban fogant és született, a csönd súlyú éjszakákban irgalmat sejtünk. Tudjuk jól: nem ilyen a világ, mi is kissé hamisak vagyunk benne, de vállalható mindez. Dehát az alkotmány sem említi az áradásokat, azért olyan sima és kecses, attól még bőséggel van zűrzavar is a világban.
Kandallóban pattog a tűz, tegyük fel hogy csak úgy magától, semmi erdő, favágás, tűzrakás, rezsi, pálinka, zúzmara a gallér alá…, csak pattog a tűz édesen. Becsomagolva ülünk előtte az alkatunkra csücsült, ropogós Chesterfield fotelünkben, karnyújtásnyira bögre tea vagy bor, ahogy tetszik, életünk párja a közelünkben szöszmötöl, a rőzsefény nyitott album fóliáját játsza vörösbe… Falakon túl elcsendesült természet, bájos vadállatok kóricálnak a csillagvilágos éjszakában. Szél se moccan. A mély hó a természet legkisebb neszét is kipárnázza. Gyermekek, unokák leptek meg, az imént távoztak, boldogságuk, lelkesedésük azonban még vendég a szívünkben. És akkor egyikük megszólal: „Édesem, emlékszel…”
Nem folytatom. Valami ilyesmi, vagy ennek valamelyik variációja a „csendes éj”. Hálásak lehetünk ha megadatik, de nem ezt szeretnénk végedesvégig. Kellemes létezés ez, de szeretnénk egy kicsit… harcolni. „Tusakodás” jelentésben persze.
Szóval, akarom mondani, a karácsonyi idill is ilyen, akart, vágyott, értékelt, de nem szeretnénk „csendes éj”-ben élni ítéletnapig.
Visszakanyarodva énekünkhöz, nem felejtve a kérdést, hogy vajon miért lett ennyire népszerű, mi a titka?
Egyetlen világi slágert említek, amolyan példaként, a Scorpions Wind of Change c. legendákkal övezett dalát a rendszerváltások idejéből. Egyszerű, mondhatni prózai szövege, egy konkrét tájfogásból kiindulva, jól megragadta a kor európai hangulatát, és ma aktuálisabb mint születésekor (át is írták a szerzők némiképp, 2022. febr. óta). Lírikus zenéje kiváló, de szöveg nélkül nem ért volna oda, ahová (évszázad dala, bizonyos válogatásokban. Egyik kedvencem ’90 óta, amikor még csak annyit értettem, hogy „Listening to the wind of change.” és „And did you ever think, That we could be so close like brothers?”).
Mi a titka? Ez éppen olyan, mint amikor megpróbálunk szétszedni egy mély érzést, mondjuk a szeretetet. „Miért szereted a nagymamát?” – nagyon veszélyes kérdés, felelőtlen, kockázatos, ugyanis milyen válaszok várhatók? „Mert vesz nekem…, mert készít nekem…, stb.” Mindenik válasszal elégedetlenek lennék, mert a mély érzések nem férnek prózába, legfeljebb egy költeménybe, ami lehet akár lírai gondolat, de lehet finom vacsora is. Egy biztonságos autózás, vagy „gyere ki, nézd milyen szép a Mars.”
Ami az életben „bejön”, arra nincsenek kielégítő szavak. Mert a gyengédség nem a szavakban, hanem a kezekben van. De ez most nem témánk.
Csendes éj-nél nem a zene vagy a szöveg rendkívüliségéről van szó, bár mégsem véletlen, hogy ez az ének lett a karácsonyi sláger. Bizonyos értelemben érthetetlen a Jingle Bell népszerűsége is, de ezen sem szoktunk elmélkedni, mert adva van, ott van, nélküle nincs karácsonyi shoppingolás. Senkit nem szeretnék megsérteni zenei ízlésében, de nagyon sok szeretett slágernek a szövege felületes, zagyva, vagy éppen maga a zene átlagos, zenei értelemben, mégis megérint.
„Slágerszakértők” a dallamra hivatkoznak, szerintük az ami megtapad. Dallammarasztaló agyunk kap egy adag dopamint. Egy ismert vagy könnyen elsajátítható zene hallgatásakor, amikor a ritmust tudjuk lépni, ütni, a dallamot dúdolni, az elménk előre megjósolja, nem sokkal, másodperc töredékével, de mégiscsak előre, hogy mi következik dallamban, ritmusban, szövegben. Főként ritmusban. Minden egyes helyes előrejelzés sikerélmény az agynak, a jutalom pedig a dopamin. Ismeretlen, nehezen követhető zene ütemeit nem tudja biztosra megjósolni, ezért nincs is dopamin, ugyanez érvény akkor is, ha már unos-untalan hallgatsz egy számot, ilyenkor sem kapsz dopamint, mert az agyad is unatkozik. Ergo a boldogságos zenehallgatás receptje: ismerős legyen, de ne elcsépelt, tanulható és reprodukálható.
Szezonsláger, ne feledjük. Van az évnek egy időszaka, amikor nagyon tapad, az év más részén sokakat egyenesen irritál. Karácsonyi hangulatba van kötve, ami nagyon összetett és intenzív érzés, fenyő-csemeték illata és édeskés dallamok oldják ki az év monolitjából, a karácsonyi eustressz, mikor lucskos utcákon is fények és élmények hevernek. Ezen felül, mondhatni úgy is, hogy kikényszerített jótékonykodás, ami végül boldogsághoz juttat. Az egész olyan mint a hó, az apró egyenetlenségeket elfedi, a kopár rét rútságát eltakarja, mégsem hazudik a domborzatról, sőt, azt éppenséggel kiemeli. Vannak havak és dalok, miket elfedni szántak. Így vagyunk a karácsonyi énekekkel, feljavítják világunkat, amit jónéven is veszünk, holott nem pontosan olyan, mint amilyennek mutatják. Nem is ezt várjuk tőlük.
Jól énekelhető közösségben, a dallam követhető, ugyanakkor képes szelektálni az énekhangokat, elválasztani az átlagost a rendkívülitől. Cintermi libabőr.
Könnyen feldolgozható kórusműként a közös sors elvét idézi. Hálásak vagyunk azért is, hogy az élet nagy kérdéseit nem kell nulláról kezdjük, tanult gesztusok, énekek adnak feloldozást az egyéni ízlés és út megtalálásának felelőssége alól.
Nagy számok törvénye. Ezerszámra születnek versek és a dalok, amelyikből sláger lesz, azt megismerjük, a többit nem.
A szöveg és a dallam bája. Nem kér sokat, sem a szöveg, sem a dallam, mégis igényesnek érződik. Nem kéri hogy „add át szíved”, csak leénekli, amit a gótikus oltárképen lát. Isten jelenlétének megsejtését az az érzés követi, hogy akkor most óvatosan, kíméletesen szoktasson vissza magához. Nem is kell mondani, hogy mennyire hasonlít ez az ének által megidézett hangulathoz.
Távolság/közelség elve. Ami egykor volt, az a „csöndes éjszaka”, „babázó hangulatban” újraélhető.
Éjszaka mítosza, gyertyafényben imbolygó testek, megindulnak a tárgyak is, sötét hajt a lepattanóra. Mécses borzos fényét hinti a falakra, az éjszaka porával keverve, de mindez nem félelmetes, elveszett, szegényes, mert benne kioldva jelen van a csoda.
Krisztus születése a „megváltási leporelló” első és maradandó ikonja, egyben záloga, hogy folytatódik a történet az idők végezetéig, és hogy a „keresztes állomásoknak” Isten ebben a sorozatban milyen szerepet szán, az kiolvasható az Egyszülött történetéből.