Denis Diderot francia filozófus, aki korábban viszonylag szerény anyagi körülmények között élt, 52 éves korában komolyabb összeghez jutott, és szinte ezzel egyidőben, de mindettől teljesen függetlenenül, a francia felvilágosodás prominens képviselőinek nagylelkű támogatójától, Madame de Geoffrintől, egy bordó selyemköntöst kapott ajándékba. Ez a ruhatípus önmagában is úri viseletnek számított, az új szerelés pedig kifejezetten luxusminőségű volt, amit egyébként csak tehetős emberek engedhettek meg maguknak. Egyelőre nagyon örvendett, beszámolója nyomán azt is mondhatni hogy boldog volt, azaz egy időre figyelmen kívül hagyhatta a valóságot. Családi okokból éppen akkoriban tette pénzzé a korban monumentálisnak számító könyvtárát, ez volt a pénzforrás, amire fentebb utaltunk, és úgy tűnt, hogy a nyomasztó szegénység terhe és emléke végleg a múlté. A felvilágosult gondolkodó azonban kisvártatva szükségtelen vásárlásokba kezdett. Történt ugyanis, hogy egyre jobban zavarta selyemköntöse valamint lakberendezési és egyéb tárgyainak kontrasztja, és nekilátott régi dolgainak lecseréléséhez, hogy kioltsa a keletkezett feszültséget. Eredetileg öltözetének kirívó minősége méltóságát volt hivatott szolgálni, ehelyett egy addig ismeretlen igényt szabadított rá, és végül minden tekintetben lepusztította. Minderről pár esztendő múlva egy szellemes esszében emlékezett meg, ennek már a címe elárulja azt, hogy milyen tanulsággal zárja azt a történetet, ami végsősoron egy nemes gesztussal kezdődött: Regrets sur ma vieille robe de chambre. Nosztalgia egykori háziköntösöm iránt. Spoiler: ennek summája: „bárcsak ne fogadtam volna el az ajándékot!” De mi is történt valójában?
Később kutatásokkal igazolták, hogyha egy újonnan vásárolt tárgy minőségileg magasan kiemelkedik a meglévők közül, az kellemetlen érzést kelt bennünk, és minden igyekezettel azon leszünk, hogy ezt a diszkomfort érzést megszüntessük, méghozzá az egyetlen ésszerűnek tűnő módon: „feljavítjuk” környezetét. Abban a helyzetben más gondolkodásmód valóban nem áll rendelkezésünkre. Amikor egy identitásunkat valamelyest érintő környezeti elem megújul, a régebbieket váratlanul és zavaróan elavultnak tapasztaljuk, és ez nemcsak nyomasztó, hanem szó szerint kimerítő érzés, hiszen a keletkezett disszonancia tudattalan szinten lefoglalja gondolkodási kapacitásunkat. Egyetlen elménk van, ezért az esztétikai diszharmónia ugyanott jelentkezik, ahol a logikus gondolkodás zajlik, ráadásul abban keletkezik zavar, aminek éppen kontrollálnia kellene a helyzetet. Ez a kognitív disszonancia egyik jelentkezési formája.
Az ember kényelmetlenséget érez akkor is, amikor a régi dolgok már nem felelnek meg a valami oknál fogva megváltozott életszínvonalnak. Ezért történik az is, hogy egy szerényebb fizetésemelés elinflálódik a megemelt szinvonalú életvitelben. Megváltozott státuszának és korábbi lehetőségeinek kontrasztját mindenképpen szeretné megélni, és ennek érdekében elkezdi régi dolgait, szokásait lecserélni, emeli fogyasztását, felújítja környezetét, stb. Egyetlen különös, korábban el nem ért, a meglevőktől eltérő minőségű terméket kell megvennie, és a folyamat beindul. A márkák is aktívan kihasználják ezt a hatást. A divatos eszközök valóságos ökoszisztémát hoznak létre, amelyben egyetlen eszköz megvásárlása további kiegészítő termékek beszerzésére ösztönöz. Opciós csomagokat kínálnak, arra késztve az embert, hogy fizessen a jobb funkciókért, nagyobb kényelemért, biztonságért. A ruházati és kozmetikai márkák olyan kollekciókat hoznak létre, amelyek teljes szettcserét indukálnak egyetlen termék megvásárlásával. Egy idő után mintha elfáradna az ember, és elveszíti a tájolást, a realitást, végül a bizalmat a saját döntéseiben. Olyan logikára lenne szüksége, ami ebben az állapotban nem áll rendelkezésére. Nem tudjuk, hogy mit tudunk, és mindaddig nem is fogjuk megtudni, amíg a végeredményt meg nem tapasztaljuk, mi viszont csak egy ügylet lezárását követően jelentkezik. Az ösztön, de még a rutin sem mondja meg, milyen más úton lehetne elérhető az az érzés, ami ilyenkor hatalmába kerít.
Az emberek ösztönösen arra törekszenek, hogy környezetük egységes és harmonikus legyen. Ezt nevezhetjük esztétikai érzéknek is, de nincs két elménk, az egyetlenen halad át minden impulzus. Észleli egymás mellett az újat és a régit, és zavarja az összhang, az egyensúly hiánya, szakirodalom szerint egy távolabbi fenyegetettséget érzékel. A keletkező feszültség szervi szinten azt jelenti, hogy a neurokémiai rendszer folyamatosan aktív, vagyis készenlétben áll. Ezt a kognitív terheltséget súlyos érzelmi diszkomfortként, vagy enyhe, de folyamatos frusztrációként éljük meg. Szó szerint úgy érezzük magunkat, mintha zavartak, fáradtak, buták lennénk, és valóban ez a helyzet, elménk kapacitásának egy részét ez a feszültség lefoglalja, és ez így is marad mindaddig, míg a keletkezett zavart fel nem számoljuk, amire ebben a helyzetben egyetlen logikus megoldás kínálkozik, vagyis a környezet esztétikai, logikai egyensúlyának helyreállítása az elavultak kiselejtezésével. Rendszerint nem tervezett, jelentős költséggel járó beruházások ígérik és adják is a felszabadulást, a boldog, szerelmi feelingre hajazó ellazulást. A beszerzett termékekről, egyéb javakról később kiderül, hogy nagyrészt feleslegesek voltak, azaz velük nem lett jobb az élet, holott a vásárlás jelenidejében birtokláuk égetően szükségesnek tűnt.
A tárgyi egyenetlenség konstatálása jelentős erőforrásokat foglal le, ami az elme számára mindig igyekszik kerülni a felesleges terhelést, aminek komoly okai vannak, röviden szólva, a szabad kapacitás öröme tünetileg egybevág a szerelem megélésének boldogságával, megszünteti a gondolkodás leterheltségét, a logikai szamszarát, és segít megoldást találni, végső soron túlélni. Többek között számára az említett helyzet úgy hat, mintha álló helyzetben mozdulatlanul tartanunk kellene valamit kinyújtott kezükben, egyetlen pontra fokuszálva, veszélyes környezetben. Rettenetesen kimerítő, jóllehet nem történik látványos aktivitás. A tárgyalt disszonanciának a megszűnését a régi tárgyak kicserélése ígéri, ezzel is csökkentve az igénybevételt. Rendszerint ez is lesz a megoldás, bár a reakció felületeit végső soron mi választjuk.
Általánosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy a nagytudású enciklopédista esete szépen kiábrázolja azt, amit a kognitív disszonanciáról tudunk, ami egyik legerőteljesebb pszichés hatalom, számtalan változatát ismerjük, és valamilyen formában és mértékben naponta megéljük. Fogalmazásunk kissé pontatlan, a jelenség besorolása nem egységes, de ezzel majd később foglalkozunk. Messzi rokonságnak tűnik, mégis többek között ez kényszeríti a legtöbb embert arra, hogy életének, környezetének eseményeit úgy rendezze és értelmezze, a hiányzó tartalmakat (feltételezett, kilogikázott, gyanított, stb.) realitásként beszámítsa, hogy mindenképpen az ő narratívája igazolódjon, máskülönben – legalábbis ezt üzeni az elméje -, nehéz helyzetben találja magát, vagyis olyan disszonanciában, amivel nem fog tudni megbirkózni.
Kognitív disszonancia súlyosabb esete, amikor az ember olyan ellentmondásokkal kénytelen együttélni, mint például ok nélkül bántottam jó embert, holott jó ember vagyok, aki nem bánt senkit ok nélkül. Kognitív disszonancia akkor keletkezik, amikor egy személy vagy egy információforrás olyan véleményt támogat, amelyet az egyén nem tart figyelemre méltónak. Ekkor felmerül az igény, hogy vagy a vélemény értékét, vagy az információforrás jelentőségét olyan irányba módosítsák, amivel csökkenteni lehet a disszonanciát. Az is megtörténhet, hogy két kognitív elem disszonáns egy adott kulturális környezetben élő személy számára, viszont egy másikban élő személy számára nem, illetve zavaró egy adott múltbeli tapasztalattal rendelkező személy számára, de zökkenőmentesen integrálható egy másik tapasztalattal rendelkező személy számára.
Szélsőségesebb példa az alacsony önbecsélésű, tehát önreflexióra képtelen személy, akinek önképe érinthetetlen, mert úgy érzi, hogyha bármi változna, elveszítené biztonságát, olyan helyzetbe keveredne, amit nem tud kezelni, ezért is kerüli az intimitást, mikor úgy láthatják, amint van. Minden külső visszajelzést ignorál, minden hatást elhárít, egyetlen érv sem érint meg, hibát el nem ismer, visszajelzést nem fogad be. „Jó ember vagyok”, csak helyes dolgokat teszek, és minden probléma kizárólag másra tartozik. Ez természetesen nem bűn, akkor sem, ha őrületbe kergeti környezetének azon tagjait, akik nem igazolják érvelését, hiszen ez nem tudatos gonoszság. Ezt műveli velünk az elménk. De a nárcisztikus és a nagyon igaz emberektől azért érdemes távol tartani magunkat, lelki egészségünk érdekében. Az alacsony önbecsülésű embereknek kiváló az önképük, jó okból, de kőbe van vésve, éppen ezért a tényeket kell hozzá igazítani, azaz úgy kell a valóságot és annak kognitív képét összehangolni, hogy mindenképpen igazolódjék viselkedésük, illetve álláspontjuk. Azok támogatását keresik, akik alátámasztják fabulációikat, illetve akik hasonló nézeteket vallanak. Hibát csak másokra kivetítve ismernek.
A leggyakoribb megoldás a keletkezett kognitív feszültség eliminálására nem más, mint a tényeknek a kívánt világképhez való igazítása. Az agy aktívan használja a mentális szűrőket és a megerősítés hatását: szívesebben vesszük észre azt, ami megerősíti a már meglévő meggyőződéseinket, és figyelmen kívül hagyjuk az ellenkezőjét. Ez lehetővé teszi a belső konfliktusok elkerülését, de torz észleléshez vezet. Ide soroljuk az érzelmi, logikai, esztétikai diszkomfort kezelését is, amit a fenti példával illusztráltunk, és abban láthattuk azt, hogy olyan vásárlásokra, megoldásokra ösztönöz, vagyis szinte kényszerít, amikre gyakorlatilag nincs szükségünk
Diderot-effektus
Ugorjunk az időben mintegy 200 esztendőt, azzal az ígérettel, hogy ehhez az esethez még visszatérünk.
Grant David McCracken kanadai antropológus és fogyasztási modellek kutatója érdekes jelenségre figyelt fel még 1988-ban, a fogyasztási kultúra kezdetén/derekán. Mint nagyon sok felismerés, ez is úgy született, hogy… történtek a dolgok, és valaki, akinek adottsága, szeme volt rá, felismert egy ismétlődő és egyetemes mintázatot. Hogy az emberek rendszerint nem árukat vásárolnak, hanem identitást, aminek következtében akár egyetlen rendkívüli tárgy megvásárlása alattomos vásárlási kényszert indíthat el, ami nem egyszerre tör az érintettere, de könnyen felforgatja anyagi helyzetét, méghozzá belülről kezdi, a személet megváltoztatásával, a kontroll kiiktatásával. És ha egyszer a gépezet beindul, akkor a delikvens megismerkedik azzal a jelenséggel, amit a kutató „Diderot-effektus”-nak nevezett.
Nincs benne semmi ördöngösség, túlzás nélkül mondhatni, hogy mindennapi életünk része, de természetesen nem így szoktuk nevezni. Régóta tudjuk, igyekszünk is tenni ellene, de nyilvánvaló, hogy ez nem egyszerű, hiszen hatása nem tudatos, bár végrehajtása mégiscsak tudati szinten zajlik. Konkrétan vásárlásaink során egy különös, tudattalan hatás alatt vagyunk, hogy az identitást érintő, vagy éppen kifejező termékek illeszkedjenek egymáshoz, mint egy gyöngysor minden egyes darabja, ellenkező esetben disszonanciát élünk meg. Nevezhetjük ezt esztétikai harmonizációnak, bárminek, attól még nem szelídül, és ugyanarra az eredetre vezethető vissza, amit alább röviden felvázolunk. Egyetlen termék megvásárlása, ami minőségileg magasan kilóg javaink közül, fogyasztási spirált indíthat be, és számos nem tervezett vásárlásra kényszeríthet. Akár egyetlen minőségi tárgy behozatala, amely nem illik a többihez, arra késztet, hogy újraértékeljük mindazt, amink van.
Ez tehát a Diderot-effektus. Ami már fel volt találva, hogy ilyen faramuci módon fejezzük ki magunkat, a kutató azonban felismerte, tudományosan igazolta, hogy miként működik a marketing legalább egy évszázada. Illetve amióta ember az ember. A jelenség pszichológiai kategóriája a kognitív disszonancia. Szokták az érvényesülési területek alapján osztályozni, esztétikai, lingvisztikai, stb., – tárgyalástechnikai szempontból a felosztás nem felesleges, de alapvetően egy elménk van, ott futnak össze a szálak, és a különböző területen érvényesülő disszonanciák mind visszavezethetők az „eredeti” kognitív disszonanciára.
A vásárolt termékek egymáshoz kell kapcsolódjanak, hogy egységes, harmonikus tárgyi teret hozzanak létre, és ami végül megvalósul, az a fogyasztó és tárgyi világa közti interakció nyugvópontja. Egy rendkívüli termék megvásárlásával a jólbevált fogyasztási modell megzavarodik, és további reakciószerű vásárlások következnek. Mindez nem tudatos módon hat, a közérzetet annak megfelelően programozza, hogy a birtokolt javak minősége immár valóban ábrázolja is ki az új státuszt, ne legyenek olyan részek, elemek, amik révén „kilóg a lóláb”, ha már ennyit költött identitásának kifejezésére illetve javítására.
Valójában azért vásárolunk identitásunkat tükröző, tehát nem feltétlenül szükségleteket kielégítő dolgokat, hogy reklámozzuk magunkat másoknak, ilyenkor a tárgy birtoklása fontosabbá válik, mint maga a tárgy. Ez a folyamat általában időskorban megszakad, ami jól mutatja összetételét. Az anyagi javak birtoklása egyfajta módja annak, hogy kierőszakoljuk azt a tiszteletet, ami véleményünk szerint mindenképpen megillet, külső, belső értékeink, vágyaink tisztasága és törekvéseink nemessége alapján. „Azért díszítjük magunkat árukkal és szolgáltatásokkal, hogy mások elméjére hatást gyakoroljunk, és nem feltétlenül azért, mert örömünket leljük egy tárgy birtoklásában,” jegyzi meg Jeffrey Miller.
A prémium kategóriás termékeket azért vásárolják egyesek, hogy megmutassák gazdagságukat, státuszukat és ízlésüket, miközben figyelmen kívül hagynak olyan komolyabb értékeket, mint a nagylelkűség, a lemondás, a jóság, az intelligencia és a kreativitás. Meg vannak győződve ugyanis arról, hogy azok a személyek, akikre hatni szeretnének, az előbbi csoportot részesítik előnyben.
A kognitív disszonancia arra készteti az embert, hogy feladja a keresést, a kivárást, és azonnal cselekedjen. Az elme követeli a feszültség, a többletterhelés megszüntetését. A kognitív disszonancia állapotában az ember mindig arra fog törekedni, hogy megszüntesse a kiváltó ellentmondásokat, hogy ezáltal felszabadítsuk az úgynevezett kognitív energiá. Ezért van az, hogy ahol csak tehetjük, gondolkodási sztereotípiákkal operálunk. Kész algoritmusaink vannak a tipikus feladatok megoldására, és ezzel megkönnyítjük az elme munkáját, jelentős terhet leveszünk róla. Másrészt a bonyolult problémák egyszerűsítése érdekében gyakran nem a megalapozott következtetést választjuk, hanem azt, amelyik nem igényel mélyebb gondolkodást. Jólismert jelenség, hogy nem ott keressük a kulcsot, ahol elvesztettük, hanem ott, ahol világít az utcalámpa.
Denis Diderot francia filozófus volt a névadó.
52 éves korában Diderot tehát új házikabátot kapott Madame de Geoffrintől. Marie Thérèse Geoffrin salonnière a francia felvilágosodás egyik vezető női alakja, ekkor már a hatvanas évei közepén járt, az enciklopédisták támogatójának számított, a felvilágosodás lelkes híve, és ezt próbálta szolgálni kapcsolatai által, illetve anyagi lehetőségei révén is. Volt mit aprítania a tejbe, maradjunk ennyiben, és ekkor már hosszú özvegységének, és rövid életének vége fele járt, amiről természetesen csak az utókor tudhat. Nem messze a Vendôme-tértől, a Rue Saint-Honoré egyik bérházának falán tábla emlékeztet életére, tevékenységére (alatta Henri Dupuy de Lôme hajóépítő mérnöké). Egyébként ebben az utcában van egy Jean d’Arc emlékplakett is, ami Párizs ostromakor történt sebesülésére emlékeztet.
Eleinte Diderot nem tudott betelni a gyönyörű ruhadarabbal. Piros selyem, pont olyan, amilyet egy előkelő személy viselt odahaza egész nap, és akit a szolgáktól a köpenye alapján bárki könnyen meg tudott különböztetni. Ráadásul ez egy univerzális öltözet volt, praktikus és kényelmes. Ha pedig minőségi, akkor divatos is. Reggel beleugrott a gazdája, és meg volt oldva az öltözködés problémája, bárkit tudott úrinak mondott öltözetben fogadni.
Diderot, köpenyében gyönyörködve, felfigyelt arra, hogy milyen szegényes, kopott, szűrke az otthona. Itt van például ez a kijárt szőnyeg. Mindez eddig nem tűnt fel, de most a háziköntös mellett, olyan fakó, satnya minden. „A régi házikabátom egy volt a többi rongy közül, ami körülvett. Egy fonott szék, egy faasztal, és volt egy kopott bergamai szőnyeg.” Ami az egykori Pergamon helyén létesült Bergama városban készült, és ugyan keleti, de nem vetekedhetett egy igazi perzsaszőnyeggel. Bergama Zeusz-oltárát bizony einstandolták a németek, amikor még tehettek ilyet, de legalább megvan Berlinben.
„Amikor reggelente, fényűző bíborruhámban beléptem a dolgozószobámba, és megláttam a régi szőnyegemet, emlékeztetett korábbi helyzetemre, de a gőg megállt a szívem bejáratánál. Nem, nem, barátom, nem romlottam meg. Ajtóm mindig nyitva áll azok előtt, akik szükségükben hozzám fordulnak, ugyanolyan figyelmesnek találnak. Meghallgatom őket, tanácsot adok, segítek, együttérzek. A lelkem nem keményedett meg.”
Végül elviselhetetlen kényszert érzett, hogy régi, kopott szőnyegét kicserélje. Hamarosan egy pompás damaszkuszi szőnyeg gazdája lett. És ezzel a vásárlási spirál elkezdődött. Könyvespolca egyszerű fenyőfa deszkákból eszkábált, jellegzetesen meghajlott elemekkel, van néhány füstös, keret nélküli metszete, amelyek sarkaiknál a kárpitra voltak szögezve. Viszont a selyemköpeny árnyékában „minden disszonáns, nincs többé összhang, nincs többé nyugalom, nincs többé jó közérzet,” írja említett esszéjében.
Tennie kell tehát valamit annak érdekében, hogy a megbomlott egyensúly helyreálljon. Szobrokkal díszíti otthonát, és egy jobb konyhaasztalba is befektet. Kicseréli közepes minőségű, de kedves metszeteit újakra. Poussin „A manna” és „Eszter Ahasvérus előtt” című műveit leveszi a falról. A „szomorú Esztert” Rubens egyik képe, a manna gyűjtését pedig Vernet „A vihar” című műve váltotta fel. Claude-Joseph Vernet (1714-1789) festőt sokan ismerték abban az időben tájképeiről, elsősorban kikötői idillt, tengerparti vihart, törött hajókat ábrázolt. Diderot arról is értekezik, hogy mit talál érdekesnek ebben az alkotásban, illetve általában az említett festőben. Hogy is van a mondás: „madarat tolláról, családot festményeiről.”
Új tükröt vásárol, amelyet a kandalló fölé helyez, és fonott, nyikorgó előszobai székét egy bőrszékkel cseréli le. De ahelyett, hogy elégedett és hálás lenne szerencséjéért, Diderot hovatovább egyre nyugtalanabb. Immár a viszonylagos luxus zsenérozza. Nem találja a helyét saját otthonában, „semmi sem tűnik többé illőnek a korábbi stílusához és státuszához.”
Annak ellenére, hogy Denis Diderot filozófusként, művészetkritikusként és íróként központi szerepet játszott a felvilágosodás korában, élete nagy részét szegénységben élte le. A „szegénység” ez esetben nem éhezést, hanem egyszerűséget jelentett. Nevét az Encyclopédie szerkesztésével, és részben írásával tette ismertté. 1745-ben André Le Breton kiadó felkereste Diderot-t azzal a szándékkal, hogy kiadná Ephraim Chambers Cyclopaedia című művének francia fordítását, miután két másik kiadó visszalépett a projekttől. Diderot vállalta a feladatot, társszerkesztőnek a neves matematikust, Jean Le Rond d’Alembert-et kérte fel. Ráérzett arra, hogy nagy lehetőség került a kezébe. A nép felvilágosítása, azaz ellátása igazi ismeretekkel, nem pedig zavaros, obskurus áltudományos nézetekkel, ahogy fogalmaztak. Hamarosan alapvetően megváltoztatta az eredeti angol kiadvány jellegét, és radikális eszmék fontos fórumává tette. Nem lexikon készült, mint ahogy sokan emlegetik, hanem értelmező szótár, ami széles körűen igyekezett tájékoztatni. Elkötelezett irodalmárokból, tudósokból, papokból álló csapatot gyűjtött össze, akik közül később sokan híressé váltak. Mindannyiukat egy közös cél vezérelte: a tudás terjesztése, és a maradi eszmék és erők visszaszorítása. Mint „dictionnaire raisonné” (az értelem szótára), az Encyclopédie a művészet és tudomány alapelveit kívánta bemutatni. Az alapgondolat, ami az értelmezéseket meghatározta, a racionalizmus és az emberi elme képességébe vetett feltétel nélküli bizalom volt.
Nem témánk most a kiadvány hányatott sorsa, lényeg, hogy az Enciklopédia 1772-es befejezése után Diderot jövedelemforrás nélkül maradt. De az már egy másik forduló, előtte ugyanis történet néhány dolog.
Az enciklopédista 1743-ban nősült, és bár szerelmi házasság volt, minden visszaemlékezés szerint nem egészen boldog, lányuk érdekében azonban a házasfelek együtt maradtak. Angélique lányuk 1753-ban született, ő volt az egyetlen gyermekük, aki felnőtt, és aki Albert de Vandeul, egy Langres-i megbecsült férfi felesége lett. Diderot nagy gondot fordított Angélique oktatására, aki halála után rendszerezte, gondozta apja kéziratait, és írt egy rövid életrajzot, illetve összefoglalta munkásságát.
1765-ben Angélique férjhez készült, de nem volt hozománya, ami azzal fenyegetett, hogy a kinézett vőlegény visszalép. A filozófus ezért úgy döntött, hogy eladja könyvtárát. Ez városszerte beszédtéma volt, így jutott a párizsi orosz nagykövet, bizonyos Dmitrij Golitsin herceg fülébe is a hír, aki levelet írt II. (Nagy) Katalin cárnőnek, és azt tanácsolta, hogy vásárolja meg ezt a könyvgyűjteményt. Az üzlet végül megköttetett, méghozzá meglehetősen eredeti és nagyvonalú volt: Diderot azonnal kapott 15 000 livret (jó summának számított), a könyvtár a filozófus használatában maradhatott, amíg él. Ráadásul Diderot minden évben további 1000 livre könyvtárosi díjat kapott az uralkodónőtől. Diderot 1773-ban Szentpétervárra utazott, hogy megköszönje az anyagi támogatás. Ugyan nagy tisztelettel fogadták, és meg is írta egy orosz egyetem létrehozásáról szóló tanulmányát (Plan d’une université pour le gouvernement de Russie), de öt hónap múlva kiábrándultan távozott, és megszűnt kacérkodni azzal a gondolattal, hogy „a felvilágosult despotizmus lenne a megoldás a társadalmi bajok orvoslására.”
A könyvtár mintegy 3000 kötetes volt, ami óriási gyűjteménynek számított abban a korban. Lényeg, hogy Diderot hirtelen rengeteg pénzhez jutott. Ellátta lányát, és jött a skarlátvörös háziköpeny… És ettől kezdve minden a fejetetejére állt. Esszéjében siratja régi köpenyét, mert „Az ő védelme alatt nem féltem sem a szolgám, sem a saját kínos helyzetemtől [hogy valamivel leönti, stb.], sem a tűz szikráitól, sem attól, hogy esetleg megázik. Teljesen ura voltam a régi köntösömnek, az újnak viszont a rabszolgája lettem… Barátaim, ne hagyjátok el régi barátaitokat. Tartsatok távolságot a gazdagságtól. Legyen példám tanulságul számotokra, miszerint a szegénységnek is vannak előnyei, a gazdagságnak pedig megvannak a maga kockázatai.”
„Miért nem tartottam meg? Ő alkalmazkodott hozzám, én pedig hozzá. Szorosan követte testem vonalát, anélkül, hogy korlátozott volna, karcsú és szép voltam. Az új köntös, szűk és keményített, valóságos manökenné változtat. Nem volt olyan szívesség, amelyet ne tett volna meg a régi, mert a szegénység szinte mindig figyelmes. Ha a könyv poros lett, a könyökömmel letöröltem. Ha besűrűsödött a tinta, és nem akart lefolyni a tollamról, a köntös az oldalát nyújtotta. A hosszú fekete csíkok rajta – számos szívességről tanúskodtak. Most pedig úgy nézek ki, mint egy gazdag semmirekellő, nem lehet engem megérteni, nem is lehet tudni, hogy ki vagyok!”
Hogyan lehet védekezni ellene?
Először is ne gondoljuk, hogy az elménket logikai úton, a marketinget személyes okosságainkkal le tudjuk győzni, ahogy a legismertebb internetes keresőt sem lehet kijátszani. Előbbi ismeretelméleti képtelenség, utóbbi meg csupán kiszolgálja ígényeinket, úgy értve, ha nincsenek még ilyenek, akkor teremt, nagyobb apparátussal dolgozik, és minden tekintetben előttünk jár. Ez esetben is jelentkezik az ismert dilemma, ha elég mélynek mutatkozik, felimerhetjük a problémát, de ilyen esetben rendszerint túl késő korrigálni. Úgyhogy az esélytelenek nyugalmával fogalmazunk meg néhány tanácsot, de az a véleményünk, hogy az egyéni habitus, az érzelmi kiegyensúlyozottság a kulcsa mindennek. A vágy és a lehetőség versengnek egymással, ami természetes, hiszen ha nem megyünk el lehetőségeink határáig, az esetben is elégedetlenek és nyugtalanok vagyunk. Megszokott dolgaink látványa pedig inspiráció nélküliek, egy idő után nem képesek nyomot hagyni az elmében. A képességeink igazak, de a róluk való tudásunk nem, a vágyak viszont mindig valósak. Nem igazak, nem helyesek, és nem feltétlenül javunkat munkálják, ámde valósak.
1. Kerüld a kiváltó tényezőket. A meglevő dolgainktól rendkívüli mértékben eltérő termék megvásárlása tudattalan folyamatokat indít el. Jobb ellenállni, mert vásárlás után nehezebb lesz védekezni ellene.
2. Érdemes olyan termékeket választani, amelyek jól illeszkednek a már meglévő dolgainkhoz. A harmónia iránti vágy, mint láttuk, igen erős, az elme eredendő szerveződéséből következik.
3. Állíts be vásárlási limitet, amit ruhára, vagy bútorokra költeni kívánsz. Sakkozni kell a tételekkel, de ez maga is izgalmas dolog, néha izgalmasabb, mint maga a vásárlás. „Fejben vásárolni”, úgy értve: kizárólag. Nem tudni, hogy ez a javaslat működik-e valakinél. Ha igen, kissé a fenti elméletet is cáfolná.
4. Vettél valami újat? Azonnal szabadulj meg a régitől. Vagy add el, vagy add oda, de ne tartogasd, mert érzelmileg hatással van rád. Ez a tanács természetesen nem érvényes emléktárgy esetén.
5. Lehetne évente egy „szegény hónap”, amikor nincs vásárlás. Egy kicsit többet adakoznál, és ez sokszorosan pótolná a vásárlással megszerezhető boldogságot. Élvezd azt, amid már megvan. A vásárlás örömét váltsd ki az ajándékozás örömével.
6. Áruházakban a legköltségesebb a sodródás. Azaz hogy csak éppen „szétnézünk…” Na persze, mert az áruházi marketing elbóbiskolt :). Csak tudatosan vásárolj. A „törvény nem nálad dől le”, légy tudatában a jelenségnek, amikor vásárolni készülsz. Ne feledd, hogy a legfontosabb szempont valami új megvásárlásakor az, hogy hasznos lesz-e számodra. Vásárlás előtt gondold át, hogy valóban szükséged van-e rá. Persze a válasz legtöbb esetben az, hogy „igen”, másként miért merült volna fel olyan elemi erővel az igény…
7. Figyelj arra, mikor elkezdesz belesodródni a fogyasztási spirálba. Még ki lehet szállni, bár már lesz veszteség, de legalább nem halmozódik tovább.
8. Óvakodjon azoktól a kereskedelmi technikáktól, amelyek célja, hogy többet vásároljunk. Csak a legvégén fogadj el ajándékot, vagy még akkor sem. Az „ingyen” szokott a legdrágább lenni.
9. Szinte minden extrém vásárlásnak van egy kiváltó oka. Egy feszültség, egy disszonancia. Jó ennek tudatában lenni.
10. Engedd el a „mindig jobb” iránti igényt. Az új tárgyak öröme gyorsan elmúlik. Egy finom ebéd nem a tűzhely minőségén múlik. Bár időzítő nem árt, a gazdag szociálmédiás világunkban :)).
11. Nem tárgyakban vannak az igazi értékek. Olvasottság például többet számít. Ha már „valamit venni kéne” érzés kerülget, legyen az inkább élmény, mint tárgy.
Egyetlen példát még említsünk, a „Sziget” c. (sötét, nyomott, érdekes, mély) orosz filmben, a főszereplő szerzetes hezitálás nélkül elégeti az apát új csizmáit.