A Duna eredete
Gyermekeinkkel mikor kirándulni mentünk, és egy dombocskát, hegyet másztunk meg, egy kérdéssel nyaggattak folyton: mikor érünk oda. Tudom, hogy nehéz lesz ezt befogadni, hiszen mind szeretnénk „oda” érni, valahová, hol szélesebb a láthatár, kevesebb a szenvedés, szorosabb az ölelés… De kirándulni nem (csak) azért indultunk, hogy elérjünk valahová, aztán vége, rosszabb esetben a semmi van. Az út célja maga az egész folyamat, amiben a gyötrelem és a csodálkozás is benne van, a készülés izgalma, a felkészülés monotonitása, a visszút aggodalma, a kockázat és a szomjúság, a kudarc és megbékélés, bölcs előrelátás fölötti öröm és felesleges holmik cipelése.
Mindez rendben, szép elmélet, csakhogy nem olyan egyszerű az alkalmazás. Ugyanis nem biztos, hogy van kedve az embernek felkelni és elindulni egy borongós téli napon, amikor a hőmérséklet alig van fagypont felett, de esik az eső. Áztatva jön bőrünkre a hideg.
Egy vállalatvezető mondása jut eszembe, aki fiatal kollegájának nyafogására, miszerint nem igazán érzi jól magát, és a rábízott feladatot sem képes maradéktalanul elvégezni. „Ide figyeljen fiatalember, ne feledje, hogy a világ munkájának nagy részét olyan emberek végzik, akik nem igazán érzik jól magukat.”
Így jutunk el mi is Donaueschingenbe, akarom mondani. Nyafogva, erőt véve. Mármint a többiek. Nekem muszáj volt.
Honnan is ered a Duna? A Duna, mint folyó. Merthogy ezt a nevet a mederben folyó víz Donaueschingennél veszi fel, miután a Brigach és a Breg (40-50 km-es) folyók/folyócskák egyesülnek. Duna tehát nincs feljebb, a neve itt készül el, hiába kérdezősködünk utána a hegyek között, senki nem fog tudni útbaigazítani. Molekulárisan, az más, de mit keresünk, folyót, vagy alkotóelemeket? Itt a születése, másutt a fogantatása, vagy itt van a keresztelője, amott a születése – szóval fogalmazzuk meg valahogy ezt a feloldhatatlan helyzetet. De Furtwagen hiába harcol, forrása van, vize van, de Dunája nincs, és nem is lesz, mert ahhoz el kellene venni a Breg nevét, ami ugye nagyon szívtelen eljárás lenne. Mi értelme ennek az ádáz küzdelemnek, hisz alapvetően minden folyó az óceánból származik, engedelmeskedik az örök törvényeknek, utoljára a gravitációnak, és darabjaira elkeveredve, alkotóelemeiben visszatér az óceánba.
Caput Nili carrere – a Nílus forrását keresni. Lehetetlen vállalkozásra használták a szólást, utalva arra a 19. századi, tragédiákkal tarkított angliai nagy igyekezetre, hogy felfedezzék, pontosabban hogy elsőnek feltárják a Nílus forrását. Mellesleg ma sincs konszenzus e kérdésben. Így vagyunk a Dunával is, nem jutott nyugvópontra eredetéről a vita, de ő ezzel mit sem törődve tartja a medrét két fekete, azaz a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között.
Furtwagen önkormányzata a Breg patak forrásánál fel is állított egy bronztáblát, amin még Jugoszlávia név szerepel, és máig úgy hirdeti, hogy övé a forrás. Egész turisztikai telephely létesült itt, nyilván ez volt a cél, nem geográfiai tudományos vita, és mit számít az, hogy a német kormány 1981-től hivatalosan is Donaueschingent tekinti a Duna forrásának. Furtwagen be kell érje annyival, hogy 50 km-rel közelebb van a Fekete-erdő természetvédelmi területéhez, a kakukkos órák és piros pomponos kalapok hazájához.
Nem túl látványos maga az összefolyás, főként ilyenkor télen. A telefonnal készült fényképekhez hozzá kell fűzni mindenképpen: „becsszó, ez a Brigach és Breg összefolyása!”
A Brigach partján, párszáz méterrel feljebb, egy forrásnak látszó medencét építettek, és abból lett a Duna forrása, hogy legyen az is neki. Túra- és kerékpárutak indulnak innen, pontosabban a számlálás. Ez a 0. km. Maradjunk annyiban, hogy a Dunának igazából nincs forrása csak eredete, és nincs az a pénz, hírnév, amellyel elérhetné valaki, hogy megmártózzon a Dunában a Fürstenbergek egykori városa fölött.
Ugyanis a medence, szökőkúttal, a Fürstenberg hercegek parkjában található, az emlékművet a magyar honfoglalás 1000. esztendejében, 1895-ben egy Adolf Heer szobrász készítette. Magyarországon 417 kilométer hosszan folyik, beleértve a szakaszt, amikor határfolyó, aztán eltűnik folyékony sírjában. De nem hal meg, hanem beépül a tenger vizébe.
Passaunál utoljára kerül veszélybe a neve, hiszen az Inn egyenrangú folyóként társul hozzá, alig 5%-kal marad el a vízhozama a Dunáétól. De hogyan hangzana: Óinn-sziget, Innkorzó, Innújváros? Vagyhogy „innnbe takarja” (dunnába t.).
Fürstenbergék köszönik szépen megvannak, kastélyuk bizonyos része vezetett túrák keretében látogatható. Könyvtáruk, a híres Fürstlich Fürstenbergische Hofbibliothek Donaueschingen, szóval a hercegi udvari könyvtár meglevő állománya nyitva áll az érdeklődők előtt. 1999-ig itt őrizték többek között a Niebelungok C kéziratát, pergamen kötésben. A 13. század második negyedében másolták, feltehetően Dél-Tirolban vagy Vorarlbergben. 1755-ban fedezték fel, elsőként a három Niebelung kézirat közül, és hogy lássuk az értékét, maga Ferencz József császár is igyekezett megszerezni, de nem járt sikerrel, Elisabeth zu Fürstenberg hercegnő viszont igen. Így került Donaueschingenbe. Egészen 1999-ig itt őrizték tehát, aztán ugye szép a kastély, meg látványos az udvartartás, de fenn is kell tartani, ezért a család több kéziratot, könyvet eladott az évek során. A kastélyt felújíttatták, szép is lett, díjat is nyert. Mindenki elégedett. Az Niebelung A, B és C kéziratok 2009 óta az UNESCO dokumentum-világörökség része.
Mint sok más főúri kastélyban ezidőtájt, pörgött itt is a zenei élet, a gyerek Mozart, Bartók és Hindemith és még sok más neves komponista megfordult, és ezt a zenei örökséget máig ápolja a kastély.
Lenne itt még egy találós kérdés, hogy mi volt az, amit a hercegék először megépítettek, mikor áttették székhelyüket ebbe a városba? Ez is működik a mai napig. Nem nehéz kérdés, az első találat bizonyára elég is lesz. Duna vize ide vagy oda. Ugye megvan?!
Ahogy nézem az egyesült folyót, eszembe jut Avilai Teréz gondolata, hogy az imádságban nem az a fontos, hogy sok gondolat ébredjen a fejünkben, hanem a szeretet áradjon a szívünkből. A fejünk nem idegen hely az imádság elkezdésére, de ha az imádság túl sokáig marad ott, és nem kezd el a szívbe leszivárogni, akkor elkerülhetetlenül száraz és frusztráló lesz. Nem azért imádkozunk, hogy Isten figyelmét magunkra vonjuk. Azért imádkozunk, hogy Isten megkapja a mi figyelmünket. „Szólj Uram, mert hallom…” Nem korrekt arra kérni Istent, hogy minden alkalommal, amikor félrecsúszunk vagy hibát követünk el, szegje meg a fizika szabályait: „Fordítsd vissza a folyó irányát, mert elragadta papírhajóm!”
Furcsán hangzanak kéréseink, de nem kell kigyomlálni őket, egyáltalán semmit sem kell tenni, mert az imádság mégsem kijelölt pálya, rajttal, céllal, ideális ívekkel, hanem szabadesés. Van protokoll benne, igenis, de a lényeg mégsem az. Lehet imádkozni folyóparton sétálva, galériában nézelődve vagy zenét hallgatva. De nem a folyóban vagy a zenében van az imádság, hanem benned formálódik. Magától – Reményik-i értelemben. Például futás közben, életkortól függően, 135-170 pulzusszámig ideális állapot, jobb helyszínt és állapotot keveset találhatunk. Nyugalom, van bőséggel!
Érzések szakadnak fel, lelki élmények, és „kimondhatom szívemet”, hogy a világot és az élet eseményeit megúsztassam a kegyelem, a feloldozás sós, meleg légkörében.
Visszatérve,
szemünk követi egy ideig az újszülött folyót, aztán a csalitos mögött egy kanyar eltünteti. „Hosszú és nehéz utazás lesz, szólunk utána, nincs teher, amit szívesen letennél?” „Medrem kitart végig, ez a kegyelem, válaszolja elmenőben. Tenyerén hordoz a föld, hogy szükséges veszteségek, szennyek mentén elérkezzem a végtelenhez, hol sok víz ölel magához. Az emberek menekülnek a viharok elől, én viszont belőle születek.”
„Hát jó utat, kedves folyó, légy tanúja vizenjárásnak és lábmosásnak, tisztítsd a testi, lelki szennyeket, és ne feledd, az emberek nem vízre szomjúhoznak, hanem könnyekre és hullámokra.”
Miért van az, hogy amikor megállunk a kezdetnél, összezavarodik a szívünk? Pedig csak víz, kémiai elem, ami engedelmeskedik a természet törvényeinek. Talán mert tudjuk, hogy látszólag csendes tükre titokzatos örvényeket rejt, ezeknek a mélyben táncoló vizeknek játéka felkavar leülepedett, elcsendesedett vizeket, halakat eltájol, csónakot megfordít. És jóllehet egy másik térképe volt, mégis megadta magát a meder akaratának, az örök rendnek, ami így gondolta levezetni őt a nagy vizekhez, amint ismert szentenciaként egy kislány karjára tetoválva láttam és engedélyével lefotóztam. Úgy történik vele is, hogy utazásának legkevésbé tervezhető része maga az utazás.
Vajon hogyan búcsúzott el a hegyektől, a fenyők gyökerétől, a régi medertől, szitakötőktől és a zúgók hangjától? Miként tud megbirkózni azzal a temérdek búcsúzással, mi osztályrésze, és hogy nem szakad bele a szíve? Mit érzett, amikor fölé hajolt egy óvatos őzike, még kezdő korában, vize és medre is alig volt, vagy amikor egy gyermek megsimogatta: „menj csak patakom, nőj nagyra, én itt leszek, vigyázok partjaidra”. Érzi, hogy a dolgok nem mehetnek rossz irányba, ha a szíve virraszt egy utazás fölött. Ő meg valóban ott maradt, de árnyékát, mintegy hálaként, a lemenő nap újfent elviszi a végtelenbe.
A Nap arató hője alatt, a holdfény tiszta haván utazik, a csillagok méltóságteljes jegén siklik, otthona felé, hol éppen a tenger is boldogan igyekszik a szárazföld fele, megpihenni sekély vizeiben. Feladatát elvégezte, egyesül száműzetésének vizével, búcsút vesz medrétől, és van az az állapot, amikor édesvize 0,9 %-os sóoldatra hígul, ami éppen megfelel a könnyek sótartalmának. Neki megadatik, hogy saját halálát elsirassa, de könnyei már oldott, talán hálás szívre hullanak.
Mindennek megvan a maga ideje a nap alatt, de neki menni kell, télen és nyáron. Amikor a tél jégdunyhába csomagolja, rejtve játszik évődő habokkal, végül a jég darabjait a tél kifehéredett csontjaiként cipeli hátán a tavasz pereméig. Forróságban saját partjához simul egy kis árnyékért, hol a fűzek úgy lógnak tükrére, ahogy szempilla próbálja fedezni a könnyeket. Leöblíti gyökereiket, és engedi, hogy tükrén igazgassák szélborzolta frizurájuk, a fák szikár törzsei együtt táncoljanak hullámain a hófehér fellegekkel. Komor nyárfák integetnek, egyszersmind sejtetve a tengert.
Útközben felszedi a vizeket, a városok zaját, sóhajokat és kacagásokat, a kocsmák és keresztek lecsurgó vizét, bölcsességgel tölti meg medrét. Sebein egy könnyű buborék a gyógyír, amely a csobbanások színén lebeg gyengéden, de vannak sebei, amelyek olyan közel állnak a szívéhez, hogy talán egy szó választja el őket, egy rossz gondolat, egy idegen hullám, és máris végzetes. Néha elég egy szóbotlás, rossz fordítás hogy megszűnjön ez a vékony távolság és elöntse a fájdalom. Ilyesmi sajnos megesik.
Benne a természet élete, az örök akarat eleven lüktetése, talán egyedül neki engedi, hogy mintát vegyen pulzusáról, akinek szerelme tükre fölött lebeg, de egy fodor sem marad nyomán. Messzi olvadás és zápor zaklatja, ilyenkor, erőre kapva, mélyülő vizeket palackoz a tengernek, napsütötte rétek és vörös cserepes városok során.
A természet színeváltozásainak, az évszakoknak rendjén, fent az erők mélyén hamarabb tudomást szerez minden ősszel, hogy valami készülődik. Talán szeptember végén, évtől függően, mikor először zizzennek meg a száraz falevelek egy ártalmatlan szélben, belenyilall az aggodalom: csaknem? És ez a kérdés nemcsak egyévszakos. Izgalmában nekiloccsan partjainak, mintha kiutat keresne, aztán beletörődik, mint mi magunk, hogy elménk birtokolja látásunk.
Tisztelegnek előtte királyok és mesterek. Népeit talán sanyargatják, partjaival rendelkeznek, de vele nem, testünket a tűzre adhatjuk, sírhatunk és toporzékolhatunk, akkor sem lehet a mienk, és nem lesz soha senkié, nem lesz birtokolható, mert éppen azért jött, hogy az embereket, a leghatalmasabbakat is alázatra nevelje.
A bizalom az egyetlen poggyász, mit magával cipelt, tengeri titkokkal minden cseppjében, végtelen kékséggel a szemében.
Mire emlékezet, milyen emlékeket ébreszt?
Hogy a világ végülis rendben van. Vannak nagyszerű lelkek, nevesek, névtelenek, akik olyat alakítottak a maguk szerény életükben, hogy láthatatlan hullámai hősiességüknek kihatottak és körbejárták a világot, mint a folyók vize.
Hogy nincs olyan, hogy ott a cél, a fény, vagy ami, és egyből oda lehetne ugrani. Ha szemed meg is lát egy apró fényt távol, az alagút végén, ahogy mondani szokták, oda „át” kell menni. A meder kegyelem.
Hogy a völgybe a nap később ér és korábban távozik, az alvás, amibe visszahullsz, nem ugyanaz, mint amiből felébredtél, vágyaid felmelegítve más ízt adnak, a régi nehéz emlékeket új örömök és bánatok válthatják le, de sohasem a tárgyi csodák.
Hogy meg nem fáradni és el nem apadni úgy lehet, ha van utánpótlás. Esetében eső, de az épp kézhezálló jelkép. Nem gazdálkodhat vele, de valami módon egy vele. Belőle születik, hogy ő abból születhessen újra és újra.
Hogy a vizek zúgnak, csobognak, csilingelnek, de locsognak is. Ahogy nő a víz, mélyül a lénye, tiszteletet ébreszt és megtelik titokkal. Egyre inkább úgy van jelen, mint szív, amelyik megpróbál segíteni a fejnek, mikor túlságosan elveszett önmaga világában.
Hogy a folyó nem egy pillanatnyi helyzet, az sem, amit marékkal kiemelünk, de az sem, ami turbinákat hajt, hajókat emel. Mégcsak az sem, ami a forrás és a tenger között pillanatnyilag hömpölyög. Nem tudjuk pontosan honnan jön és hová megy. Titokzatos, mégis valóságos.
Szeretünk odaülni közel hozzá, jöjjön lábunkhoz, és nagy tisztelettel rácsodálkozni hatalmára, elmélkedni mivoltán. Szeretnénk vele menni, virtuálisan, hol örök napnyugtában él a nappal, és lelkünkben a végtelen ízével élhetünk.
Bárhová megy az ember, valamilyen mértékig mindenütt jelen van. Minden folyó javarészt ugyanazt adja, nem ámít, nem is csap be, mégcsak rendkívüli fordulatokkal sem szolgál. Ismerős lesz mindenik, és mégis kíváncsi leszel, vágysz arra hogy találkozhass vele. Újra és újra.
Futunk, futunk a látomással,
súlyos habot hasít a szánk.
Riadozunk az óceántól,
az ér, az ér a mi hazánk.
…
S mire kipirkad fenn a hajnal
s vörös fény gyúl a fenyvesen,
az érhez zúgón, szirten által
megérkezünk győzelmesen. (Áprily Lajos)
(A sorozat menet közben, illetve valamivel az út befejezése után készült. Lehet benne elírás, pontatlanság, felületesség. Ezekért elnézést kérek! De szeretném megőrizni az út hangulatát, ezért a szöveget eredeti formában hagyom.)