A legnépszerűbb, ugyanakkor a legtöbbet vitatott kognitív torzítások egyike, jóllehet a szakma maradéktalanul és egységesen soha nem fogadta el, azt sem, hogy (csupán) kognitív jelenség, azt pedig még kevésbé, hogy besorolható a klasszikus elfogultságok közé. Mindez azonban nem akadálya annak, hogy a neten tengernyi írásban és videóban népszerűsítsék, ráadásul elferdített módon, ami így teljesen más következtetéshez vezet, tulajdonképpen nem is létező kimenetet fogalmaz meg. Viszont éppen ezért annyira felkapott, mert ebben a tálalásban egyrészt hamis felsőbbrendűséggel látja el azt, aki legalább szlogen-szinten ismeri a jelensége, másrészt pedig ezáltal megkerülhetőnek tűnik az ismeretszerzés normál, rögösebb útja. Gyors, felületes válaszok korát éljük, „a D-K-effektus pedig arról szól, hogy sok a hülye, én pedig rendben vagyok, mert mindezt tudom.” Az aposztrofált hatás ebben a formában megfogalmazva valójában öndiagnózis, azt igazolja, amit népszerűsítői igyekeznek megcáfolni, pontosabban elhárítani.
Általában úgy fogalmaznak, hogy a Dunning-Kruger-effektus egy kognitív torzítás, amelynek során az emberek tekintélyes része úgy értékeli, hogy az adott terület specialistáinál is jobban tudja a helyes megoldásokat, jóllehet vonatkozó ismerete felületes. A csavar, vagy ahogy írják, a „második átverés” (kettős teher) pedig az, hogy erről a hendikepről az illető mit sem tud. Legalábbis erről szóló videók százai találhatók a neten, az írások számát meg sem mernénk becsülni. Látványos (de hamisan társított) grafikákkal. Van ilyen ferdítés ezer más is, és ezt is elnéznénk, ha önelégülten nem vonnának le ebből egy általános, az emberi nemre nézve meglehetősen dehonesztáló és kifejezetten veszélyes következtetést: aki nem úgy gondolkozik mint mi/én, az korlátozott, h..ú, ésígytovább. Egyébként ha valóban torzítás, tehát nem reális, hanem konstruált a bemenet, akkor az annak ellenére is fennáll és érvényesül, ha valaki ismeri a jelenség mibenlétét, sőt, az esetben is, ha az illető a megfelelő önellenőrző technikákkal is tisztában van. Ugyan lehet csökkenteni a hatását, de érvényesülése nem tudati szinten történik, adaptív, adott esetben bizonyos előnyökkel jár, lényeg, hogy nehéz meggátolni érvényesülését. Egyébként sem feltétlenül kell kiiktatni, legalábbis nem úgy, hogy csak magára a jelenségre figyelünk, ez ugyanis olyan lenne, mintha csak a láz csillapítása érdekelne, anélkül, hogy megtudakolnák okát, és azt kezelnénk.
Egyáltalán így igaz? Azaz valóban úgy érvényesül, ahogy erről a hatásról szóló videókban látható, vagy a temérdek népszerűsítő írásban olvasható? Lehangoló, hogy ezek között alig találni empatikus bejegyzést, a legtöbb ugyanis egyszerűen azt kívánja igazolni, hogy az emberek tekintélyes része borzasztóan és bosszantóan korlátozott, az érintettek azonban erről mi sem tudnak, ez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy mindenbe beleugassnak. De jó hogy itt vagyunk mi, akik mindezt tudjuk, stb. – Holott maga az effektus nem erről szól. Egyrészt mindannyiunkat egyformán érint (egyetemes, de nem általános), másrészt tudattalan szinten érvényesül, nemkülönben elemi (genetikai) érdeke fűződik hozzá az emberi idegrendszernek, és hozzájárult ahhoz, hogy itt lehetünk. Végül pedig valóban van tudatosság és felelősség is, ami ártalmas következményeit eliminálja vagy legalább mérsékli, és ez a téma is megkerülhetetlen. Azonban ígéretekkel és várakozásokkal ellentétben, bemondásokra nem fog eltávozni, és felületes megoldások nem fognak erdményt hozni. A komoly munka viszont mindenképpen tiszteletet érdemel. Akkor is, ha az eredmény szerénynek mondható.
Tehát első körben hálásak vagyunk a D-K-effektusért, mert javunkat szolgálja. Egykor életmentő volt, de ma sem felesleges. Ezen kívül szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy nem általános emberi vonás, hanem kompetenciákra vonatkozik, befolyása alól nem mentesül senki, bármilyen tájékozott is legyen, legfeljebb más szinten kerül becsapásra, és azért mondjuk ilyen nehéz magyarsággal, hogy emlékezetes maradjon :). Végül pedig a tájékozatlan, a tudatlan ember, az érzésvilágában korlátozott, a világnézetében rendkívül elfogult, stb., képtelen felismerni határait, és mindenféle trükköt kitalál a kompenzációra, ami egyrészt szánalmas, másrészt nem minden elemében tudatos, és valóban bosszantó, de nem tragikus.
Úgy tűnik hogy népszerű idézetek százai alátámasztják az előbb lesajnált értelmezést. Csak a legismertebbeket soroljuk fel. „A bolond azt hiszi, hogy bölcs, de a bölcs tudja, hogy bolond,” írja Shakespeare, és ennek a gondolatnak egyik széléről jelentkezett Szókratész, aki meglehetősen magas önismerettel így fogalmazott (Platón szerint): „Minél többet tanulok, annál jobban megértem, hogy semmit sem tudok…”, de a témában toronymagasan a legismertebb és a legnépszerűbb megállapítás Charles Bukowskié: „A világgal az a baj, hogy az intelligens emberek tele vannak kétségekkel, míg a buták tele vannak önbizalommal.” Bukowski azonban nem tudományos eredményeiért szerethető… Charles Darwin híres mondása: „A tudatlanság gyakrabban szül magabiztosságot, mint tudást.” Hasonló a Bertrand Russellé: „Korunk egyik kellemetlen jellemzője, hogy az ostoba magabiztosnak érzi magát, akinek pedig van némi képzelőereje és értelme, az tele van kétellyel és határozatlansággal…”
Életmentő
Mindenképpen érdekesnek találjuk, bár egyáltalán nem lep meg, hogy a legtöbb ember automatikusan a „fölvilágosult, tudatos, magas önismerettel rendelkező” kategóriába sorolja magát, amit mi sem igazolhatna jobban, mint egy ilyen szlogen (bárcsak felületes) ismerete. És ha már tisztában van mindezzel, máris fölötte áll a jelenségnek, őt nem érinti, rajta nem fog a hatás. Pedig az ilyen gondolkodási zavarokat azért nevezzük torzításoknak, mert váratlanul és ellenőrizetlenül jelentkeznek. Gondolkodásunk a legkritikusabb pillanatban átver minket, méghozzá oly módon, hogy észre sem vesszük, pontosabban a logikus és tudatos folyamatok mögött (előtt, alatt, fölött :)) történik a döntéshozatal. Ezeknek éppen az a közös jellemzője, hogy nehéz tetten érni. Nem tudatosan ignoráljuk a realitást, legyen az bármi is, nem is felelőtlenségből, egyszerűen így tudja kezelni elménk a beérkező jelek, információk óriási mennyiségét, hiszen valami módon lehetővé kell váljon a döntéshozatal. Egykor pedig (szavanna-elmélet) életmentő szükséglet volt a megoldás szinte azonnali megtalálása (A. pont), illetve az az igény is, ami egyébiránt a tudattalan torzítások egyik legfontosabb összetevője, hogy érdemesek vagyunk a közösség támogatására, pontosabban attól való félelem, hogy lemaradunk róla (B. pont).
Egyrészt a Dunning-Kruger-effektus, ha egyáltalán elfogadjuk, hogy valóban egy létező kognitív torzítást ír le, akkor sem a hülye emberekről szól, mint ahogy arra a legtöbb bejegyzés utal, hanem (csupán) az inkompetenciáról, méghozzá egy adott témával kapcsolatos fel nem ismert, el nem fogadott tájékozatlanságról. Márpedig mindannyian inkompetensek vagyunk a világ legtöbb kérdésében. Van azonban itt egyéb is, és nagyon röviden, két pontban foglaljuk mindezt össze.
A.
Ha mindennek mélyebb okait feltárjuk, akkor többek között egy információ-szűrési, – árnyékolási késztetést találunk, ami főként egykor életmentő lehetett, hiszen azáltal, hogy az elme a nem releváns jelenségeket kizárta, gyorsabban tudott döntést hozni, méghozzá úgy, hogy az illetőnek jobb volt nem is tudni arról, hogy valamit nem tud. A folyamat rendszerint nem jut(hat)ott tudatosságra, legalábbis nem azonnal. Öt érzékszervünk révén mádodpercenként sok millió információ ér el, csak a szemünk másodpercenként több mint 10 millió jelet fogad és küld az agyba, holott az ennyi idő alatt mintegy 30-50 jelet képes tudatosan feldolgozni, hogy saját korábbi írásunkat idézzük. És még csak a szemről beszéltünk. Agyunk tevékenységének körülbelül 98 százaléka a tudatosság szintje alatt zajlik. A tudattalan nem jelent irracionálist, éppenséggel művelt, előre deffiniált tételek soráról van elsősorban szó. Lényeg, hogy az elme, aktív állapotban, másodpercenként több millió ingert kezel, és ezzel csak a beérkezettekről szóltunk, az egyedi intenzitású belső folyamatok még hozzáadódnak mindehhez. Nem árt tudni arról, hogy az érzések adják a témát illetve az irányt, és annak ellenére, hogy a gondolatok igazabbak (letisztultabbak, fegyelmezettebbek), utóbbiak végső soron mégiscsak alárendeltek. Jonathan Haidt ismert megfogalmazása szerint: „Az érzelmi farok csóválja a racionális kutyát.”
A megismerés módjából következik az illúzió, hogy az „éntudat” az elsődleges, a befogadó, és minden más ennek alárendelt. Nem beszélve arról, hogy van egy másik effektus is: hétköznapi ismeretszerzésünk elsősorban a „felismerés” eljárást követi, főként érzelmi töltésű jelenségek esetén az elme azonosítja az új ingereket, és egyszerűen társítja azokkal a tartalmakkal, amik már léteznek. Tehát kevésbé formálódik, inkább befogad és elhelyez. Amúgy az észlelést, mint volt róla szó, a „tükör” képe pontosabban kifejezi, mint a „felismerés”. Tudom, tudom… mondjuk, és halljuk, szinte bármiről van szó. Nem ámítás, nam hazugság mindez. Egy felnőtt elméje már tartalmaz hasonló mintázatot, mint amiről szó van. Hogy nem egészen ugyanolyan, az más kérdés. A vékony szeletelés és a gyors ítélőképesség nem jár együtt.
B.
Ami a torzító hatás illeti, tehát hogy valaki „okosabbnak mutatkozik, mint amilyen okos”, végső soron nem a hozzá nem értésről, hanem pszichés önvédelemről szól, ami elemi igénnyel jelentkezik, méghozzá egy tudattalan szinten vezérelt szükségletről, hogy gondolkodásunkat érvényesnek és reálisnak ismerje el az a közösség, amelyikhez tartozunk (származástani okok). Vagyis az önmagunk iránti szimpátia felébresztése történik, bizonyítva, hogy érdemesek vagyunk a figyelemre, főként az odafigyelésre, jelesül hogy gondoskodjanak rólunk, ha eljön annak az ideje. Ezek alapján sejthető, hogy mindennek milyen genetikai kódoltsága, illetve emlékezeti nyoma lehet. Végül pedig egy csupán távolabbról csatlakozó téma: egyáltalán, mi a nagyobb probléma, a lapos-földdel poénkodók, vagy azok, akik komolyan úgy gondolják, hogy ezeknek az embereknek a gondolkodása mondjuk a tudományra, vagy az emberiségre fenyegetést jelent, és aszerint reagálnak megjegyzéseikre?
Az elménk (régi félelmek nyoma) visszajelzést vár arról, hogy gondolkodása helyes, elfogadott, nem kell bizonytalanságban éljen, és meg fogja kapni a kellő figyelmet és ellátást, ha eljön annak az ideje (tkp. ősi mintázatokban őrződik a kiszolgáltatottságtól való félelem). Ezért igyekszik jószínben feltünni, ha nincs „szín” akkor kreál, (képmutat :)), csakhogy le ne maradjon az elfogadottságról, hogy ilyen furcsán fogalmazzunk. Mert akárhányszor is halljuk másoktól vagy mondjuk magunknak: csak járd a saját utadat – semmi más nem érdekel annyira, mint a társadalmi elfogadottság, hogy ott legyünk a „közösség szívén”. („Ez nem igaz, mondta X, miközben feltett a szoc. oldalára egy filterezett szelfit, AI-generálta gyönyörű háttérrel.” :)) Nathaniel Branden szerint, gyakran az, amit az emberek gondolkodásnak neveznek, csupán mások véleményének újrahasznosítása. Bár néha szükséges lehet, általában nem vagyunk boldogok, ha hosszú ideig elidegenedünk a körülöttünk lévők gondolkodásmódjától.
Érintettek köre
Mindannyiunk számára léteznek olyan területek, ahol nem vagyunk kompetensek, mégis hajlamosak vagyunk túlbecsülni saját képességeinket és alábecsülni mások ismereteit az adott területen. Főként, ha már van némi rálátásunk az adott területre. Az élet eseményei például javarészt ide tartoznak. Ezért mondják, hogy a Dunning-Kruger-effektus megtévesztettjeit a tükörben kell keresni. Bármely személy megfogalmazott ítélete, ahol nem kap azonnali és objektív visszajelzést tudásáról, ki van téve ennek az átverésnek. Ugyanakkor nem szerencsés az eredmények indokolatlan extrapolálása az élet és a tudomány valamennyi területére. Nem korlátlan hatásról van szó, hanem az emberek téves elképzelésiről saját képességeiket illetően, az élet és a tudomány egyes, meghatározott, eseti területein. Vannak azért egyéni különbségek, de az nem ide tertozik. David Dunning úgy fogalmazott, hogy a hatás olyan embert érint, „akivel mindannyian találkoztunk már”. Ő például azt tanácsolta, hogy tartsuk be a naiv realizmus elvét, úgy védekezhetünk ártalmai ellen. Ez azt jelenti, hogy kételkedjünk a következtetésekben, még akkor is, ha a kép nagyon meggyőző és nyilvánvaló. John Cleese színész humorosan közelítette meg a témát, és alkalmazta országára, a saját világnézete szerint: „Ha nagyon-nagyon ostoba vagy, hogyan veheted észre, hogy nagyon-nagyon ostoba vagy? Viszonylag intelligensnek kellene lenned ahhoz, hogy felismerd, mennyire ostoba vagy… És ez nemcsak Hollywoodot, hanem szinte az egész Fox Newst megmagyarázza.”
Elterjedt elképzelés szerint, ismételjük, a Dunning–Kruger-effektus azt mutatja, hogy az intelligens emberek gyakran alábecsülik, míg a buták túlbecsülik képességeiket, ráadásul utóbbiak sorsa a „kettős gátlás”, azaz hiányos a kompetenciájuk, illetve nincsenek is ennek tudatában. Maga a kidolgozott elmélet viszont nem ezt állítja, mert magas önismerettel rendelkező, képzett személyek is gyakran csapdába esnek olyan ügyekben, amikben nincs jártasságuk. Az életben bárkivel előfordulhat, hogy túlbecsüli képességeit egy bizonyos területen. Kezdve attól, hogy néhány írás elolvasása után az ember máris szakértőévé válik, egészen addig, hogy valaki tudálékos, kotnyeles, nem érzi, nem ismeri reális képességeit. Összefoglalva: bizonyos helyzetekben, amikor nem áll rendelkezésükre olyan csatorna, amin rövid határidőn belül visszajelzéseket kapnánk javaslataink helyességéről, az elkövetett hibákról, olyankor önerőből, azaz saját forrásból nem tudunk meggyőződni valós képességeinkről.
A Dunning–Kruger-effektus nem az ember eredendő korlátoltságát igazolja, nem butákra és okosakra osztja az emberiséget, nem is az önismerettel és reflexív gondolkodással élő, felvilágosult bölcsek mennybevitele. Nem egyes emberek korlátoltságáról van szó, hanem a hiányzó képességek kompenzálásának arányáról és módjáról, ami nagyon változatos formában jelentkezik, ráadásul az elmének érdeke fűződik ahhoz, hogy úgy történjen, ahogy az elmélet leírja. Aki pedig úgy érzi, hogy ő teljesen mentes mindettől, az nem okosabb, nincs mások előtt/fölött ismeretben, reflexív tudásban, önkritikus készségekben, hanem éppenséggel igazolja az elmélet poppszichológiai mondanivalóját, miszerint a korlátai között élő ember nem ismeri el, és javarészt nem is ismeri fel, hogy elveszítette a kontrolt érzései fölött, hogy nem ura a helyzetnek sem akaratban, sem ismeretben, azaz: minden ember buta (állítja egy ember) :).
Önálló jelenség?
Az sem biztos, hogy önálló jelenségről van szó, lehet akár igazoltabb pszichés jelenségek szélein keletkező torzítás is. Ilyen például a „túlzó önbizalom”, vagyis egy adott helyzetben, ahhoz, hogy ne érezze valaki magát marginalizáltnak, vagy egyszerűen feladatköre (lehet ez pl. szülői is) döntésre kényszeríti, netán tart a tekintélyvesztéstől, – jártasabbnak igyekszik mutatkozni az adott kérdésben. Ráadásul a folyamat tekintélyes része tudattalan, félelmi, genetikailag kódolt. Lehet az un. „rendelkezésre állási torzítás”, ami szintén nem eseti jelenség, hanem belső konstans késztetés, hogy túlbecsüljük a memóriában nagyobb „elérhetőségű” események valószínűségét, amelyet befolyásolhat az emlékek frissessége, illetve az, hogy mennyire szokatlanok vagy érzelmileg telítettek. Vagy az „életmentő pillanat”-hatás, hogy a méltóság pillanatnyi megmentése fontosabb mint a várható felsülés kockázata. Lehet az érvényesség illúziója, konzervativizmus-torzítás, szubadditivitási hatás, cselekvési torzítás, stb. Hasonlít az attribútum-helyettesítésre, annak egyik peremhatása is lehet. Ebben arról van szó ugyanis, (célattribútummal kapcsolatban) az elme, életmentő funkcióinak sürgetésére, egy nagy erőforrás-igényű kalkulációt egy könnyebben kiszámítható heurisztikus attribútummal helyettesít. Megemlíthetjük a „középretartás-kritérium” ami azonban kultúra-függő, tehát egy elsődleges hatás jelentős mértékben megzavarja magát az érintetteknek a véleményét, ennélfogva a felmérések validitását. Pl. amerikai diákok nem teljesítettek túl jól nemzetközi matematikai versenyeken, de a megelőző felmérések szerint, valamennyien átlagon felülinek vallották magukat, nemzetközi kitekintésben is. Ez nem azt jelenti, hogy tényleg azt is gondolták, de ez a kultúrájuk egyik markáns és eredményes hatása, amit „fölfele-torzításnak” szoktak nevezni.
Az elmúlt évtizedek egyik érdekes fejlődéselméleti felismerése, a „J-alakú görbe”- jelenség. Ez azonban egy reális kompetencia-ábra! Nem több, és nem arra hivatott, amire, egyébként hamisan, a D-K-effektust megpróbálják felhasználni. Miközben a gyerekek tucatnyi területen (matematika, írás, művészetek) új készségeket sajátítottak el, újabb ismeretekre tettek szert, a pszichológusok meglepő mintát figyeltek meg: ahogy a tanuló küzd a nehéz kihívásokkal, a készségekben kezdetben csökkenés tapasztalható. Nem csak úgymond elbizonytalanodtak, hanem valós teszteredményeik lettek gyengébbek, a korábban könnyűnek talált feladatokban is hibákat követtek el, és „hülyébbnek” érezték magukat, mint korábban. Ez a „J” mélypontja. A „hülye hibák” a növekedéssel járnak. Amint a tanulók túljutottak a mélyponton, a teljesítmény gyorsan újra emelkedni kezdett.
A témával felületesen találkozók véleménye ellenére a Dunning–Kruger-effektus nem az általános intelligenciára vonatkozik, hanem egy konkrét feladatban való jártasságra. Azt sem állítja, hogy az adott készséggel nem rendelkező emberek ugyanolyan magabiztosak, mint az adott területen otthonosabban mozgók. Azt viszont állítja, hogy az alacsony teljesítményűek kompenzálnak, mondhatni minél alacsonyabb a szint, annál látványosabban, viszont önbizalmuk így is a sikeresebbek, a tehetségesebbek szintje alatt marad. Egy kezdeti szakaszban, deklaratív szinten, valóban létezik valamiféle túlkompenzáció, a grafikus ábrázolás ilyenkor hamisan kicsúcsosodhat, de ez csak olyan esetben igaz, ha a véleménynek nincs személyes következménye. Se önmagára, se másra nézve (frusztráció, szokták mondani, holott elemi pszichés igény). Névtelen, vagy el nem kötelező véleményként könnyen elhangzik, főként ha az illető tisztában van a vélemény fajsúlyával. Magyarán elmondja, hogy hogyan kellett volna az orvosnak a betegséget kezelnie, de semmi pénzért nem venne kezébe szikét. Hályogkovács szép irodalmi példa.
A Dunning-Kruger-effektus összevethető az „első év-szindróma” nevű jelenséggel, miszerint a szakiskolai tanulók, vagy az egyetemi hallgatók, nem sokkal tanulmányaik, gyakorlatuk elkezdésekor érzik magukat a legokosabbnak, hiszen ilyenkor nem a szakmabeliekhez, hanem ösztönösen az átlaghoz hasonlítják magukat, akik közé korábban maguk is tartoztak. Egyelőre nincs szó téves következtetésekről és rossz döntésekről, csupán egy szubjektív érzés, amit még nem kell gyakorlata váltsanak, ezért sem konkrét torzításról van szó, csupán egyfajta attribúciós hibáról. Arról van szó, hogy az ember elkezd tanulmányozni egy új tárgyi területet, és már az alapok megismerése után érzékeli az előrelépést, bizonyos előnyt érez másokhoz képest, adott esetben szakmai felsőbbrendűséget mások felett, magabiztosabbá válik saját képességeiben. Ez még nem a tárgyalt effektus, bár néhány elemük úgy tűnik közös. Ennek során azonban sokan már arra vetemednek, hogy tanácsokat adjanak tapasztaltabb szakembereknek, míg egy kijózanító folyamat révén rá nem jönnek, mennyire korlátozott a tudásuk.
Következhet egy nehezebb periódus, rossz lelkiismerettel, frusztációval, amikor kísértik azok a hibák, amelyeket a megelőző szakaszban elkövetett. Mindezek során azonban tovább halad előre, bővülnek ismeretei, megismerkedik szakterületének szaktekintélyeivel, és rájön, hogy valójában nagyon messze van tőlük a kompetenciát illetően. A bizonytalanság, a szégyen és a megbánás megrendíti a pszichét. Azonban a tanulás, a szorgalmas munka során kialakul egy egészséges önbizalom, amely már nem önhitttségen, hanem valós tapasztalatokon és ismereteken alapul. Miután legyőzte az önértékelési komplexust, az ember elkezd szisztematikusan fejlődni, mélyíti tudását, elfogadja kollégái segítségét, meghallgatja tanácsaikat, és így tovább. Ez azonban a tanulás rendes menetrendje, és nem D-K-effektus következménye.
Tudományosan igazolt?
1999-ben két egyesült államokbeli pszichológus, David Dunning és Justin Kruger, publikálták az „Unskilled and Unaware of It: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments” című tanulmányukat a Journal of Personality and Social Psychology szakmai folyóiratban. Volt ennek egy érdekes előzménye.
1995-ben egy rabló, fényes nappal, kirabolt két pittsburghi bankot. Eközben még csak meg sem próbálta elrejteni az arcát a kamerák elől, amik már akkor is bőséggel voltak ilyen helyeken. Majd nyugodtan meghúzódott otthonában, úgy gondolva, hogy tökéletes munkát végzett. Azonban hamarosan csengetett a rendőrség. Ugyanis közzétették a videokamerák felvételeit, hamarosan bejelentést is kaptak, és egy óra múlva már le is tartóztatták. Mikor érte jöttek, értelenkedett, és folyton azt hangozatta, „dehát hogy, hiszen használtam citromlevet.”
Kiderült, hogy egy ismerőse mesélt neki a citromlé csodás tulajdonságáról, ismerjük, láthatatlanul lehet írni a papírra, és csak hő hatására lesz látható az írás. A könnyűpénzre vágyó férfi úgy döntött, hogy kipróbálja a citromlének ezt a tulajdonságát. Mielőtt elindult volna rabolni, bekente arcát citromlével, de biztonság okáért, egy Polaroid fényképezőgéppel készített egy szelfit. Ámde vagy a fényképezőgép hibásodott meg, vagy ő mozdult el, lényeg, hogy nem látszott semmi a perceken belül elkészült fényképen. Ígyhát a teória igazolódni látszott, hogy a citromlé láthatatlanná teszi az embereket a videokamerák számára.
Ez a bűncselekmény arra késztette David Dunning szociálpszichológust, hogy kutatásba kezdjen, amihez Justin Kruger, végzős pszichológiai hallgató is társult. Pszichológia szakos egyetemi hallgatóknak (eddig WEIRD-kísérlet tehát, a későbbiekben kutatásba bevontak köre kibővült) tettek fel különböző kérdéseket, illetve adtak nekik izgalmas feladatokat (nyelvtan, logika és viccek). Előtte megkérték őket, hogy értékeljék vonatkozó képességeiket. Mindhárom tesztben a legrosszabb eredményt elérő hallgatók (körülbelül 15%) 50%-kal magasabbra értékelték teljesítményüket, mint amennyit valójában elértek. Ugyanakkor a legjobb eredményt elérő résztvevők előzetesen alulértékelték képességeiket. A legkevesebb pontot szerző diákok azt jósolták, hogy eredményeik sokkal jobbak lesznek, a kitűnő eredményt elérők éppenséggel szerényebb pontszámokat jósoltak maguknak, mint amit végül elértek. Adatszerűen nem is annyira fontos, de éppen a legalacsonyabb pontszámot elérők véleménye volt a legirreálisabb, történetesen az volt a véleményük, hogy képességeik jobbak, mint a diákok kétharmadának.
Több éves kutatás után arra a következtetésre jutottak, hogy egyes emberek hajlamosak túlbecsülni intellektuális, kreatív vagy sporttehetségüket, továbbá hogy minél kevesebbet tud valaki, annál nagyobb a torzítás lehetősége, de nem általános képességről, hanem egy adott területen való eligazodásról van szó. Ugyanakkor ez jelzett komolyabb szintű pszichés kapcsolatokat, de azok nem kifejezetten a témához tartoznak.
Mindenki úgy gondolja, hogy érti a viccet, vagyis tudja, hogy mi a vicces, és mi nem az. Nem véletlen, hogy a feladványuk két viccesnek tűnő példát tartalmazott. A.) Ugyanakkora, mint az ember, mégsincs súlya? Válasz „az árnyéka” volt, és a megfejtés is szerepelt a feladványban. B.) Ha egy gyerek megkérdezi, honnan jön az eső, szerintem aranyos azt mondani neki: „Isten sír.” És ha megkérdezi, miért sír, kedves dolog azt válaszolni: „Valószínűleg olyasmi miatt, amit tettél.” A cél az volt, hogy értékeljék az egyes viccek humorosságát. Dunning és Kruger profi humoristákból álló testülettel értékelték a vicceket, és az átlagolt véleményüket „helyesnek” tekintették. A humoristák egyébként az első egyáltalán nem találták viccesnek, annál inkább a másodikat. A későbbi kutatások kiléptek az egyetemi campusról. Volt skeetlövészeti verseny, ahol fegyverbiztonsági és tudástesztet töltöttek ki, stb.
A Dunning-Kruger-effektus, mint bármely más torzítás, sokrétű, mind okban, mind következményben. Éppen ezért értelmezése eltérő: van aki egy rendes tanulási folyamat leírását látja benne, a psziché küzdelmét, speciális torzításait az új ismeretek és tapasztalatok megszerzése során. Ezért van az, hogy az ismeretszerzés kezdetén van egy komoly önbizalom-erősítő fázis, ami kívülről nézve nagyon furcsán hat, de minden tanulás során, minden ember át kell essen rajta. Az elmét valahogy rá kell venni arra, hogy erőforrásait újabb ismeretek megszerzésébe fektesse. Éppen ezért már az elején hatalmas önbizalommal kell az illetőt támogatni ebben. A hatás leírja a gondolkodásbeli különbséget a felületes és az elmélyült tudás között, hogy amikor a gondolkodás képes önmagára reflektálni, az milyen következményekkel jár egész stratégiájára.
Minél biztosabb a saját igazában, annál gyorsabban abbahagyja az információkeresést, az egymásnak ellentmondó források feldolgozását, egyértelmű következtetést von le és cselekszik. Egy tudós, vagy tudós-típus végtelenségig elodázhatja a döntést, vagy a cselekvést, ami nem minden esetben járna előnnyel. Minél mélyebb szakértelemmel rendelkezik az ember egy területen, annál több árnyalatot és finomságot lát, viszont annál több időt fordít a probléma és a megoldási lehetőségek elemzésére. Azonban néha a gyors döntés helyénvaló. David Dunning szerint sok probléma azért keletkezik, mert mindent magunk csinálunk, önállóan hozunk döntéseket. A társadalom úgy egész, ahogy van, mindenkire szükség van. Buták és okosak egyaránt nélkülözhetetlenek, egyikük vagy másikuk hiánya teljesen lehetetlenné tenné az életet. Az emberek közötti különbség nem ezen a szinten van, hiába erőltetik ezt a témát nagyképűen olyan sokan.
A „kognitív torzítások/torzulások” elméletét Aaron T. Beck a kognitív viselkedésterápia (CBT) atyja vezette be a tudományos közéletbe, 1963-ban. Azonban a ma „heurisztika és torzítások” megközelítésként ismert kutatási program 1969-ben indult (Tversky és Kahneman, 1971). Beck témája és érdeklődése teljesen más irányú volt, a depresszió tanulmányozása során téves meggyőződéseknek (biases) minősítette azokat a gondolatokat, amelyek negatív beállítottságot biztosítanak az embernek mindazzal kapcsolatban, ami velük történik. A kognitív torzítások a hibás gondolkodás sajátos esetei, egészséges elme működése során fordulnak elő, nehezen felismerhetőek és internalizálódnak, tehát virálisak, stb. Okai sokfélék lehetnek, szervi (agy, idegrendszer, érzékelés) korlátok, kognitív zavarok vagy érzelmi elfogultságok azok. Ezek hatása lehet epizódszerű, de az előbbiekből is következik, hogy rendszerint tartós kísértést jelentenek a logikus ítéletalkotás, illetve állandósult kihívást a racionális gondolkodástól való eltérésre.
Vannak kutatók, akik evolúciós okokat is emlegetnek, ami közvetve azt is jelenti, hogy a faj egészének túlélését hivatottak biztosítani, így volt ugyanis képes az egyén a disszonanciákat figyelmen kívül hagyni, hogy a közösséghez kevesebb feszültséggel tudjon alkalmazkodni. Segíthették többek között a gyors reakciót és megoldást. Ha megnézzük a kognitív torzulás „műfajait”, amik lehetnek viselkedéssel, megítéléssel, döntéshozatallal kapcsolatosak, sztereotípiák és valószínűségekkel összefüggő hibák, memóriatorzulásokkal, vagy éppen társadalmi tényezőket érintő torzítások. Utóbbiak többsége például az attribúciós hibákhoz kapcsolódik, azaz az emberek hajlamosak túlbecsülni mások személyes belső tulajdonságait, amikor viselkedésüket értékelik, miközben alábecsülik vagy lekicsinyítik a külső helyzetbeli tényezők jelentőségét (ehhez kapcsolódó torzulások közé tartozik a Barnum-effektus, a hamis konszenzuseffektus, a csordaszellem, a glória-effektus, az aszimmetrikus éleslátás illúziója, és mások). Egyes kísérleti tudósok megkérdőjelezik a hatás létezését, mivel nem találnak statisztikailag szignifikáns összefüggést az intelligencia szintje és az egyének önértékelése között. Egyik kísérletben a tudásukat alulértékelő és túlértékelő hallgatók száma megközelítőleg azonos volt.
Átverhető?
Emlékszünk még a visszapillantón lógó CD-re? De a Wunderbaum pontosabb lesz. Az ugyan tetszetős vegyi eleggyel elnyomta a városi levegő nyomasztó kémiáját. Felületi szinten úgy tűnt, hogy minden rendben, ráadásul kellemes is volt a végeredmény, de alapvetően annyi történt, hogy jóleső vegyszerezéssel oldottuk meg a problémát, a szervezet számára pedig csak plusz terhet jelentett. Ne gondoljuk, hogy olyan könnyen úrrá tudunk lenni a bennünk zajló folyamatokon, hiszen még a kellemetlen érzéseknek is volt, és lehet hogy még mindig van némi szerepük az életünk mentális karbantartásában. Tüzetesen és szakértelemmel kell átnézni az egész csomagot ahhoz, hogy kiderüljön, mi az, ami valóban ártalmas, adott esetben mérgező. Egy-két szlogen ehhez nem elég, akkor sem, ha egyik-másik fölött elbúsulunk, vagy néhányukat meg is könnyezzük, adott esetben átmeditáljuk, de a lényeg, hogy kisvártatva minden helyre is zökken. Szép új világ, pink, boldogság, dorombolás. Megbontunk egy Wunderbaumot… Nagyjából ennyit érnek a felületes tanácsok, a tetszetős szlogenek, ezért is neveztük ezt a stílust „wunderbaumatizálás”-nak. Aki valódi fejlődést akar önismeretében, az komolyabb küzdelemre számítson, és ahogy a D-K-hatás is jelzi, lesz benne minden. Pl. vannak fogyasztó készítmények, erőfeszítés és koplalás nélkül távoznak a kilók, de az izmokért bizony keményen meg kell dolgozni.
Thomas Gilovich véleménye is az, hogy „bármennyire is diszfunkcionálisak lehetnek alkalmanként, ennek ellenére elméleteink, előítéleteink és elfogultságaink tesznek minket úgymond okossá.” Azonban bármennyire is hétköznapi jelenségről van szó, a psziché számára mégiscsak lehet, hogy kényszerhelyzet, ennek minden torzító hatásával, tehát oda kell figyelni. A nem optimális önértékelés gyakran kognitív hibák kialakulásához vezet (pl. a cselekvés szerepének túlértékelése, stb.). Dunning–Kruger-effektus egyik fontos figyelmeztése az, hogy ugyan nehéz mások képességeit értékelni, de a sajátunkat sem olyan egyszerű. Talán még nehezebb, mint a másokét. Csak röviden megemlítjük, hogy Daniel Goleman az érzelmi intelligenciát öt kompetenciában vizsgálja: önismeret (a személyes érzelmek azonosítása); impulzusok kontrollja (az érzelmek körültekintő használata); önmotiváció a cselekvésre; empátia és mások érzelmeinek felismerése; másokkal való kapcsolat fenntartásának képessége. Azaz az ok-okozati összefüggések megértése és az érzelmek elemzése, az érzelmek felhasználása a gondolkodás hatékonyságának növelése érdekében, saját és mások érzelmeinek észlelése, értékelése, azonosítása és pontos megfogalmazása.
Hamis ábrák
Tömegével lehet látni a neten ilyen hamis görbéket. Ezeknek a grafikonoknak környezetét rendszerint fennhéjázó írások töltik ki. Óvakodjunk tőlük! Ezeknek a görbéknek semmi közük a valódi Dunning–Kruger-effektushoz. A legismertebb görbén a következő szakaszok vannak jelölve:
A kezdeti állapot, a tanulás, az érdeklődés kezdete, vagy éppenséggel alap általános műveltség. Némi ismeret fölvezeti az illetőt a „butaság csúcsára”, jóllehet az illető alacsony kompetenciával rendelkezik, de maximálisan magabiztos. Ezt találóan Mount Stupidnak nevezték el. Ezt az állapotot, visszajelzések, tapasztalat, további ismeretszerzés nyomán, a „kétségbeesés völgye” követi, vagyis az ember rájön, hogy nem egészen úgy vannak a dolgok, ahogy ő elképzelte, és a megismerés az hosszú folyamat és elkötelezett munka. Közben kompetenciaszintje emelkedik. Ezt követi a „megvilágosodás kaptatója”, az érintett egyre több ismeretet halmoz fel, belakja a szakterületet, és a megszerzett ismereteket már a gyakorlatban is alkalmazni tudja, nem kell szorongjon, vagy bizonytalankodjon. Azonban úgy érzi, hogy még van hová fejlődnie. „A stabilitás platója”, amikor szakértővé válik a saját területén, sok folyamat automatizálódik, a hibák száma minimális.
Ezek a grafikonok átlagos tanulási folyamatot ábrázolnak. Teljesen feleslegesek a hozzá fűzött nagyképű, fennhéjázó megjegyzések, miszerint az emberek egyrésze (na, kik ők?) tőrőlmetszett fatuskó. Holott mindenki így tanul, mert ha nem így működne az ismeretek elsajátításának, a világ felfedezésének meglehetősen nehéz tendenciája, ahogy például ezeken is látjuk, meg ahogy maunk is megtapasztaltuk, örömökkel és szégyenekekl, ahogy kell, – szóval akkor senki és semmi nem tudna rávenni minket arra, hogy érdemes áldozatot, sőt, kockázatot vállalni szellemi fejlődésünk érdekében. Igenis elménk becsap, őt pedig régi emlékek, a genetika szedi rá, hogy egyáltalán a növekedés, az ismeretek bővítésének terve megvalósítható legyen.
Az eredeti kérdés az volt, miként lehetséges, hogy az emberek néha olyan dolgokat mondanak, amelyek egyértelműen tévesek, mégis teljesen biztosak dolgukban? A Dunning–Kruger-effektus okairól nincs teljes egyetértés. Egyik válasz a metakognícióban keresendő: a saját gondolkodási folyamataink megértése nem egyértelmű. Egyrészt vannak tudattalan folyamatok, másrészt erős érzelmi és egyéb torzítások, amik megtévesztenek, árnyékolnak, becsapnak. Továbbá, és ellentétben azzal, amit sok írás állít, a tanulmány nem azt mutatja, hogy az inkompetens emberek magabiztosabbak vagy arrogánsabbak lennének, mint a képzettebbek, a tájékozottabbak, vagy az okosabbak. Ha visszanézzük a tanulmány eredeti grafikonjait, egyértelmű pozitív korreláció van a tényleges teljesítmény és az önértékelés között, bár valóban nincs tökéletes átfedés a két érték között, illetve a nagyságrend annak függvényében változik, amint az értékelés eltér a valóságtól. Ezen kívül a statisztikai modell az empirikus eredményeket statisztikai hatásként magyarázza, kombinálva azzal az általános tendenciával, hogy a legtöbb ember úgy gondolja (az ismeretek megszerzésnek módja miatt), hogy jobb az átlagnál. E nézet egyes támogatói úgy vélik, hogy tárgyalt effektus többnyire statisztikai műtermék. Véletlen zaj is okozhatja a kapott eredményeket, és a tanulmányt készítő matematikusok hasonló eredményeket hoztak ki véletlenül generált adatok alapján, azaz a kísérleti alanyok értékelését véletlenszerűen generálták. Az ilyen jellegű vizsgálatoknál a lineáris regresszió téves következtetések levonásához vezethet. A racionális modell szerint a képességekről alkotott túlzottan pozitív előzetes hiedelmek a hamis önértékelés forrásai. Egy másik magyarázat szerint az önértékelés nehezebb és hibalehetőség jelentősebb lehet a gyengén teljesítők számára, mivel sokan közülük nagyon hasonló képességszinttel rendelkeznek.
2000-ben a szerzők munkásságát Sznobel-díjjal jutalmazták, pszichológia kategóriában. Ezt a díjat „olyan eredményekért adják, amelyek először nevetésre késztetik az embert, majd elgondolkodtatják.” Az egyik tekintélyes szakfolyóiratban (The Psychologist) napvilágot látott tanulmány azt bizonygatta, hogy a Dunning-Kruger-effektus nem létezik, és hogy az egyszerűen csak a középértékhez való regressziót tükrözi. A regresszió az átlaghoz egy gyakori statisztikai jelenség, amely abban nyilvánul meg, hogy ha a tesztelés során nagyon magas vagy éppen alacsony pontszámokat kap valaki, akkor a következő tesztelés során a pontszámok közelebb lesznek az átlaghoz. Kiértékelése során jellegéből is adódóan, véletlenszerű válaszok, reakciók az átlagnál nagyobb arányban előfordulnak. Az irányítás elvesztésétől való félelem áll a háttérben, és az komolyan veendő.