1(/6.) rész
Néhány bevezető gondolat
Efézust annak idején fiatal lányok, nők látogatták leginkább, de nem maradtak el a fiatal férfiak sem. Lányok főként házasságkötés előtt, nők gyermekáldásra készülve, később egyéb okból, amint azt később részletezzük. A pogány szeretet is szeretet, e tekintetben semmi különbség nincs. Artemisz viszont nem igazán tudott szeretni, merthogy nem erre volt kitalálva, nem ezt a szerepet kapta. Éppenséggel a szerelem csapdáira figyelmeztet, annak sebeit kezelte. Élet és halál ura volt, inkább a halálé, bár azt is képes volt némiképp barátságosabbá tennie. De szeretni nem volt képes, legalábbis abban a romantikus formában, ahogy azt mondjuk Flaubert vagy Trakl elénk tárta. Körülötte minden a szerelemről szólt, de tőle inkább engedélyt kértek, és bocsánatot a szerelemben való felbukás miatt, vagy hogy egyáltalán az felbukkant az életükben. És ő jóságosan asszisztált a „vele is, nélküle is” változathoz. Aki nagyon közel érzete szellemiségét az övéhez, annak minden szeretet, amivel tőle eltávolodott, esetleg megvált, az tulajdonképpen első szeret volt. Egy felismeréssel kezdődhetett: mi ez a furcsa érzés? És ez lett a sorozat első nyilvánvaló eleme, és innen bővülhetett, lehetett pengeni vele, mint cymbalo, látványos szeretet-zsivajjal élni, és lehetett szavak alá rejtett izzásban élni. Lehet porhintés, felületi, vagy lehet vésett felirat.
Szét kell választani, és itt adódnak a problémák, Artemisz személyét attól a tulajdonság-csomagtól, amit ő kifejezett. Erről később lesz egy rövid ismertetés. De lényeg, hogy minél közelebb érezte magát valaki a személyéhez, annál kevésbé mert/akart szeretni. Éppen azért vonzódott hozzá, hogy választott útján kitartson. Már amennyiben ez kontrolálható. Bizonyos mértékben igen. És az Artemisz-kultusz egyik rétege erről szólt. „Hozzám ne nyúljon senki!” Még az udvarlást is megtorolta, ami lássuk be, nem igazán tekinthető bűnnek egyetlen erkölcsi mátrixban sem.
A görög istenek elsősorban nem személyes szereplők voltak, hanem tulajdonságok, jellemvonások, társadalmi funkciók. Volt persze személyes vonás is bennük, és Artemisz azok közé tartozott, akik ebből többet birtokoltak. Artemisz személyes vonatkozásban a csalódott szívek, a mellőzötek pártfogója, a családon belüli erőszak megtorlója volt, a szerelemnek ellenállni kívánó lányok, a szülő asszonyok támasza, a feministák mentora. És a felsorolás természetesen igencsak töredékes. Mert a nők életét gyakorlatilag végigkísérte, és akkor szólította meg a fiatal férfiakat, amikor (érzelmileg) a legfogékonyabbak voltak.
Pál apostol, Efézus, Artemisz
Pál apostol két és fél – három évet tartózkodott a városban, és természetesen lesz még szó róla, ez csak egy rövid bevezetés. Lehettek itt rokonai, mondják a kor kutatói, náluk talált szállást és segítségükkel inkadrálódott a város gazdasági életébe, és így tudta folytatni azt a mesterségét, amit tanult (vsz. saját családjában), és amit írástudói munkája mellett alkalmanként gyakorolt is, a kor szokása szerint. Sátorponyvakészítő – olvassuk egyik fordításban, holott eredetileg csak annyi szerepel, hogy sátorkészítő (szkénopojosz). Egyébként a Szeptuagintában a (Szent) Sátor görög fordítása is szkéné. És lesz még találkozásunk a fogalommal.
Készítő és javító szakma egy céhbe tartozott. A fő felvevőpiac a római katonaság, illetve a kereskedők voltak. Általában bőrből készültek a sátrak, nem volt más olyan anyag, ami megfelelően időjárásálló lett volna. A hadsereg akkor is a legjobbat követelte és kapta. Egyes történészek feltételezik, hogy Pál apostol szülei is a hadseregnek dolgoztak, onnan származhatott a római polgárjog, amit abban az időben nem adtak valaki puszta szép szeméért. A bőrből készült sátor nehéz volt ugyan, de a cipekedés öszvérek és rabszolgák dolga volt (8 katonára jutott 2-3 rabszolga), bár a legionáriusok személyes „bornyúja” sem volt piskóta (circa 24-25 kg). „Sub pellibus durare”, szó szerint: a bőrök alatt élni/kitartani, ez volt a szakzsargon a katonai táborozásra. Tavasztól őszig szolgálta a katonákat, télire szilárd anyagból készült lakásokba húzódtak. („…militem Romanum in opere ac labore nivibus pruinisque obrutum sub pellibus durare ne hiemis quidem spatio… Livius)
Ezen a vidéken viszont nagy piaca volt a kecskeszőrből készült ponyvának is. Éppen a Tarsus-vidéki nyájak szőréből, bundájából készült termékeknek volt komoly kereslete. A kecske- és marhabőr is, ha az állat megfelelően volt levágva, illetve a bőr szakszerűen preparálva, kósernek számított. Volt egy kis spirituális idegenkedés a zsidók körében azokkal szemben, akik ezzel foglalkoztak, de nem volt ez olyan drasztikus, mint sokan állítják, Péter például Joppében egy cserzőmester házában lakik, ami persze nem akadályozza meg, hogy etnikailag finnyáskodjon.
Fölvetették, hogy nem is sátor-, hanem tallit-készítő volt, ugyanis annak is egyik (arámi) jelentése sátor, fedél. Csakhogy az jóval későbbi liturgikai kellék. Pál idejében még a felsőruhát használták fejük befedésére, ezért is kellett azt visszaadni estére a szegénynek, ha zálogba le is foglalták, mert neki csak egy volt, és azzal tudott imádkozni (meg takarózni). Tzitzitre és a tefillinre van tórai parancs, illetve a fej befedésére, és az utóbbira, illetve a belőle származó liturgikai igényre születik meg aztán a tallit. Honfoglalás körül már megvan, általánossá később válik.
Minden bizonnyal még a gamálieli iskolából is voltak errefele ismerősei. Ők egyébként tekintélyes embereknek számítottak a zsidóság körében, és gyakorlat volt, hogy fiatalabb korukban közösségről-közösségre vándoroltak, amint azt teszik a keresztyének első nemzedékének „vándorló radikálisai”, más üzenettel. És voltak olyanok is, még érkezése előtt, akik már ismerik a János keresztségét, a Keresztelő Jánosit, akik még keresztyéneknek nem nevezhetők, egy zsidó megújulási mozgalom tagjaiként kezelték őket is, és ők magukat is. Bizonyára eljárnak a zsinagógába, mint az első keresztyének még sokáig, a kitartóbbak talán a századfordulóig. Erről a „fiscus Iudaicus” tárgyalása során beszélünk részletesebben.
Mintegy 40-60 hívő csatlakozott végül az apostol tevékenysége nyomán a közösséghez, teológusok szerint ennek 70%-a lehetett zsidó, a többiek egyrésze is egyfajta szinkretista mentalitással élhetett, pedig Pál számára elképzelhetetlen volt a zsidóságba való beoltottság nélkül Krisztus követésében járni. „Az Úr közel van” – ez volt az az alapvető meggyőződés, amely jellemezte őt. ὁ κύριος ἐγγύς: Az Úr jelen van, de a döntő esemény a jövőben – a páli felfogás szerint: a parúzia során – következik be.
Pál Efézusban talán több hónapig fogságban volt. Ezt nem szigorú börtönbüntetés formájában kell elképzelnünk, hanem inkább egyfajta házi őrizet (custodia libera) lehetett, amellyel egy efézusi (római) közösségi funkcionárius garantálta, hogy a vádlott a tervezett tárgyalás idején elérhető legyen, tehát a várost nem hagyhatta el. Sokak szerint ebben az időszakban íródott a Filippibeliekhez, illetve a Filemonhoz írott levél.
Jelenléte felforgatta Efézusi status quo-t, ami a zsidóknak még jobban fájt, mint a többségnek. Utóbbiak mint elfogadott, de nem bevett vallás gyakorlói, volt némi szabadságuk a többistenhit és a császárkultusz idején. Nem volt kötelező számukra áldozatot bemutatni sem a római isteneknek, sem a császárnak, és volt némi kiváltságuk az adó- és kereskedelmi jog területén, ami viszont a többi polgárban irigységét és féltékenységét váltott ki, és állandó feszültséget gerjesztett köztük, a görögök illetve a rómaiak között. Nem olyan rég Alexandriában volt ebből feszültség a népek között, amit Claudius igyekezett elsimítani, amint arról lesz szó, a zsidóknak adott kiváltságra hivatkozva, illetve megemlítve, hogy ez nem jogosítja fel őket más népek istenei megvetésére. Egyébként ez volt a másik ok, amiért például Alexandriában többször is összetűzésbe keveredtek a zsidók és a görögök.
Szóval volt egy kialkudott, felszíni fegyvernyugvás a zsidók és a pogányok között, ígyhát maguk a kisebbségben levő zsidók nem igazán örvendetek annak, hogy ezt most valaki megzavarja. Ezt azonban csak az értheti meg igazából, aki élt már kisebbségként valamilyen szinten fenyegetett helyzetben. Számukra a legfélemetesebbnek nem a kalkulálható, ezzel pedig kivédhető többségi fenyegetés mutatkozott, hanem a saját köreikből induló radikalizmus, amely ha felbosszantotta a többséget, azzal könnyen megszűnt viszonylagos védelmük, amit sosem tudtak, és nem is lehetett másként értelmezni, mint kegyet, ami nem gyökerezik olyan mélyen, mint egy régi törvény, amit immár valamennyi nép szokásába vett. Ez ennél egyedibb, ennélfogva jóval törékenyebb is volt, azaz állandó értelmezésre és indoklásra szorult. A zsidók Pál és hatása iránti reakciójába értelmetlen bármiféle erkölcsi szempontot belevinni, ugyanis zsigeri önvédelemről volt szó, ami mögött sok szomorú tapasztalat állt.
Pál apostol, a korábbi Saul szülei nem egyszerű kisiparosok lehettek, minden jel szerint meglehetősen jómódban éltek, képesek volt arra, hogy fiukat Jeruzsálembe küldjék tanulni, ahol a híres tanító, Gamáliel tanítványa lehetett. Egyik nővére Jeruzsálemben ment férjhez, ami a család mobilitására utal. Ebben az összefüggésben sokan azt feltételezik, hogy Pált a családja kitagadta az örökségéből, amikor keresztény missziós tevékenysége ismertté vált számukra, de talán a „kitagadták” túl erős kifejezés, inkább azt mondhatni „mellőzték”. Jeruzsálemben viszont csak egy unokaöccse látogatja őt a börtönben (ApCsel 23:16). Figyelemre méltó, hogy Jeromos és Photius megőrizte azt a régi hagyományt, amely szerint Pál családja a galileai Gischalából származott, és onnan háborús események következtében deportálták Kilíciába, de hogy mikor történhetett, az nem világos. Korábbi polgárháború, szabadságharc Pompeius alatt, Kr. e. 63-ban volt, tehát már Pál nagyapja, dédapja idején. Ha ezt az adatot fogadjuk el, az azt jelenti, hogy már a harmadik-negyedik nemzedékük él Tarsusban, és ennyi idő alatt a család komoly vagyonra tehetett szert, ha kelendő szakmát választottak. Pál, állítása szerint azért dolgozott, hogy ne legyen teher a gyülekezeteknek, de önképe szerint valójában olyan körökhöz tartozott, akinek erre nem lett volna szüksége.
Az ötvösök nem csupán portékáikat féltették. Megtámadott emberek voltak, többrendben is. Már régóta feszegetik a görögök a materializmust, és az egyistenhitnek is egyre több a szószólója, és nem csak a zsidókra meg a keresztyénekre utalunk. Keletről is érkezik fenyegetés, a rómaiak révén, akik mindent összeszednek, többek között a Mithras-, illetve a Napkultuszt is. A szobrocskák és emléktárgyak haszontalansága is már régóta téma. Nemrég tűzvész volt a városban, ami amúgyis megnehezítette a megélhetést, a papok, és a szentély kapzsi haszonélvezői (ebből néhány évvel korábban botrány volt!) is versenytársat látnak bennük. Anyagilag, úgy értve. Nem is tartoztak a társadalmi elitbe, hogy finoman fogalmazzunk. A papok tehát riválisokat láttak bennük, a köznép pedig úgy érezte, hogy lefölözik Efézus turisztikai hasznát.
Ők Artemisz dicsőségének csökkentő szándékára hivatkoznak, ami a zsidók ellen szokott vádként szerepelni: nem tisztelik isteneinket. Ami, mint ahogy fentebb említettük, kiváltságként a zsidókat megillette az az áldozástól való mentesség (talán nemcsak mentesség, hanem nem is volt kívánatos/engedélyezett jelenlétük), de az istenek degradálása tilos volt számukra is. A Birodalomban a közrendet és a római hübriszt a katonaság, a közigazgatás (bíróságok, jog), illetve az istenek tartották fent. Nem volt megengedhető az „ateizmus”, ahogy az majd a későbbiek során zsidók és keresztények ellen vádként felmerül.
Ráadásul Augustus finoman korlátozta az Artemisz-kultusz hatalmát, megnyirbálta egyes jogköreit, jelezve, hogy rendben van, lehet folytatni, de az imairány változóban. Most csak annyit mondanánk, hogy a kurétákat (az Artemisz-kultusz kurátorai) Artemisz templomából a Prytaneonba költöztette, és ez utóbbi lett a „római” Efézus kultikus központja. Az utca túloldalán pedig ott volt a monumentális templom, ami a császár és a római polgárok kapcsolatát szimbolizálta, és onnan igencsak távol volt az Artemisz szentély. Új szelek fújnak, és ez némi zavarodottsággal és elbizonytalanodással jár, amik főként belső feszültségnövelő tényezők, kiadhatatlanok, de csak egy szikra kell, hogy robbanjon.
