2(/6). rész
A város
Nincs konszenzus arról, hogy mekkora volt a város lakossága az ókorban, bár az „ókor” azért elég tág meghatározás, és ráadásul nem is egzakt. Egy dolog biztos, a számokon nem fogunk összeveszni. Vagy mégis? Lássuk csak! Zárójel megnyitva: Van egy érdekes pszichológiai jelenség, amire érdemes egy pillantást vetni, mielőtt kitör a vihar 🙂 Ez vázlatosan bemutatva arról szól, hogy a (sokat) olvasó ember (a görgetőt is beleértve!) esetén a könyvek (kijelzők) illetve a világ „beolvasásának” iránya egy idő után összehangolódik. A „sokat olvasó, görgető” széles jelentésű! Az világ beolvasásának stílusa, tehát a környezet megismerésének technikája, a világ felfedezésének módja befolyásolja a világszemléletet. Ugyanis a már megismert, megtekintett, befogadott képek, tartalmak jelentése átcsúszik, „átkenődik” a megismerendő felületre is, és azon egy vékony, de hatékony előítéleti filmet képez. Merre vannak a „már olvasott részek”, illetve a „már látott tartalmak”? És igaz minden a szellemi jelentésekre is, a múltból a jövőbe, vagy fordítva, szépségtől az értelem irányába, avagy fordítva, stb… Ahonnan ismer, értékel, töltekezik valaki, amilyen tartalomból „görget”, az lesz az elsődleges, azon keresztül látszik minden újabb ismeret. Ha pl. mindketten ugyanazokból az adatokból, ugyanolyan tartalomból kinndulva szkennelitek a világot, akkor egyezniük kell a számoknak, ellenkező esetben csukjatok be minden ablakot…:) Amúgy maga a pszichológiai réteg komoly, az alkalmazási javaslat már nem annyira 🙂 De Efézus múltját akarjuk „kiásni”, nem jelentéseket érzelmi rétegek alól. Zárójel bezárva.
Rendben, vegyük a Kr. u. 1. századot, amikor Pál apostol arra járt, pontosabban több mint két és fél évet ott töltött, Kr. u. 53-56 között. A becslések igen széles skálán mozognak, 40 és 120 ezer közötti állandó lakost feltételezve, de van 200 ezres becslés is, sőt, 350 ezres is, de utóbbiak minden bizonnyal túlzók, és ehhez csak egyetlen tényezőt kell figyelembe venni, amit most nem szeretnénk figyelembe venni :(. Furcsa, de bármelyik fenti adat igaz lehet. Az alacsonyabb számok az állandó lakosokat jelentik, a rezidenseket, a legmagasabbak pedig az ünnepi időben városban tartózkodók létszámát, és az ünnep akár egy hónapos is lehetett. Gondoljunk Velencére (Venezia), hogy elég látványos újkori példára hivatkozzunk, vannak a rezidensek és a turisták, illetve van a kérdésünk, hogy az még turizmus, vagy már valami más, amit ki sem merünk mondani, nehogy érzékenységeket sértsünk. Vagy ezeknek a látnivalóknak épp ez a lényegük, hogy a látogatók létszáma mutatja értéküket, és immár csak velük együtt értelmezhető? Talán. Azért megyünk Velencébe, hogy megnézzük, hogy kik azok akik látni akarják a várost… Hogy együtt nézzük, mert így esik igazán jól.
Efézus még a kisebb számmal is, az első és a második században, Kis-Ázsia egyik legnagyobb városa lehetett, Szárdisz és Troász mögött, majd ezeket lehagyva egy ideig a legnépesebb és a legfontosabb kis-ázsiai város. Minden szempontból a legfontosabb. Majd Efézus a keleti kereszténység harmadik legjelentősebb városa lett, Jeruzsálem és Antiokhia után, ami azzal járt, hogy a város keresztény közösségének vezetői igyekeztek magasabb méltóságot kiharcolni maguknak az egyházi hierarchiában, merthát az egyház nemcsak tan, hanem szervezet is. Efézus város nagysága és dicsősége ekkor már a múlté, de még neve jól csengett a keresztyén fülek számára, János apostol, Euszebiusz által említett János presbiter illetve a későbbi hagyomány szerint Mária feltételezett utolsó lakóhelye, továbbá az Efézusi levél címzettje, a Jelenések egyik megszólítottja, komoly döntést hozó zsinat helyszíne. Polikratész szerint Fülöp apostol (és lányai), ezen kívül ott volt még Timóteus, Péter, Papiasz, Polikárp és Arisztion… Valóban lenyűgöző lista, eszerint Kr. u. 60 és 100 között Efézusnak súlya volt a térségben. Azonban már a zsinaton érezhető volt, hogy Efézus teológiai hírneve, befolyása elhalványult (legalábbis a krisztológiai kérdésekben, a helyi tekintélyek a zsinaton nem játszanak szerepet, csak a helyszínt adják), és Alexandria vette át a szerepét. Ez pedig, Konstantinápollyal és Efézussal karöltve, „hozzájárult a monarchikus egyházi struktúra kialakulásához”.
Efézusban volt egy eleven Artemisz-kultusz (Sem Kübelével, sem Dianával nem foglalkozunk. Ők más szereplők!). Hogy ez valamilyen konkrét eseményhez (megjelenés, látomás, legvalószínűbb az „égből hullott képmás” megtalálásának helye) kötődött, nem világos, de legendákból nem volt hiány. A templom elhelyezkedése azonban arra enged következtetni, hogy építése konkrét eseményhez kapcsolódik, ugyanis eléggé mocsaras területen épült, amit pusztán szabad elhatározásból, építészeti megfontolásból, aligha választottak volna, bár az is igaz, hogy amikor az építés megkezdődött, a templom egészen közel volt a korabeli tengerparthoz. Azóta a part bentebb került a tengerbe. Az viszont igaz, hogy viszonylag távol volt attól a helytől, ahol a hagyomány szerint Artemisz és ikertestvére Apolló született (van még más helyszín is a görög mitológiában: Délosz, ill. Szicília), ahol sokáig az ünnepi megemlékezéseket is tartották. Később a környék természetes úton, jelentősen fel is töltődött. Wood 6 méteres löszréteg alól kellett kiássa azt a mi még utána maradt, hogy aztán mintegy 100 évvel később, 1973-ban, a helyszínen felemeljék (összerakják) a második templom egyetlen megmaradt, mintegy 14 m magas oszlopát, ami már egy domborzati mélyedésben, meglehetős vizenyős környezetben áll.
Házasságot kötő fiatalok, gyermekáldásra, illetve azt túlélni vágyó nők, úri vadászok látogatták, akiket a kereskedők vártak nagy örömmel. Artemisz pedig fenntartotta a közerkölcsöt, akármennyire is furcsa ezt mondani. Kifejezetten erkölcsös istennő volt, mármint szexuális értelemben. Meghonosított egy családbarát, monogám szellemiséget, a városnak pedig mellesleg jólétet hozott. Kevesen hiszik el, de a házasságtörés közvádas bűnnek számított a principátus idején, de a gondolatokat és a tekinteteket nem szankcionál(hat)ta a törvény:). Arra ott volt Artemisz. „A páli misszió ebbe a viszonylag kompakt, nem annyira romlott, mégis zavaros gyakorlatba botlott,” jegyzi meg egyik teológus.
Efézus zarándokhellyé vált, ma így mondanánk: turisztikai célponttá, és tettek is érte, hogy ez a státusz megmaradjon. Ma már többet hallunk a turisztikai túllegelésről, mint az ellenkezőjéről, ennek ellenére a turizmus ma is óriási üzlet, a gazdasági diverzifikáltság korában is. Egy legendákra épült, császárkultusszal megtámogatott, tengerparti, gyönyörű fekvésű, kiegyensúlyozott klímájú városnak egy dologra volt még szüksége: vendégekre, látogatókra. Ezt adta az Artemisz-kultusz. Aki ide érkezett, az rendelkezett némi szabad készpénzzel, és igyekeztek attól meg is szabadítani, még itt helyben. Bár a marketing azóta óriásit fejlődött, már akkor is értettek ahhoz, hogyan vegyék rá a látogatókat arra, hogy elköltsék a pénzüket a városban. Jó hangulat, kereskedelem, vallás, tudomány, és mindaz, amire a város híres istennője emlékeztetett.
A város és a templom elhelyezkedése ©: The Mysteries of Artemis of Ephesos GUY MACLEAN ROGERS 2012 by Yale University
A városnak kezdetben volt egy kis temploma (ez Kübelé-eredetű lehetett, akinek néhány attribútumát Artemisz is megörökölte, de kettejük között több a különbség, mint a hasonlóság), annak helyén épült a pompás Artemisz templom, amelynek építése állítólag 120 évig tartott, egyes történészek szerint akár 220 évig is. Bátran állíthatjuk, immár több történelmi tapasztalattal, hogy a hasonló karakterű épületek esetén az építkezés soha nem fejeződik be. Magára az épületre még kitérünk. Érdekes a helyzet, ugyanis egyetlen eredeti oszlop maradt fenn, a többi alkotás (a Hagia Sofia-beliek is pl.) inkább az ékességét példázza. Tehát egyetlen oszlopból kellene rekonstruálni méretét, ami olyan, mintha egy meglelt szemfogból kellene a ragadozó méretét megbecsülni, ami nem lehetetlen, de megvannak a nehézségei és kockázatai. Ez esetben az, hogy a méret mellett a szépségre nem tudunk gondolni, annál is inkább, mert a templom egykori helye ma kevésbé látványos, és ezzel nagyon finoman fogalmaztunk, eredeti oszlop ide vagy oda.
Ez a templom az ókori világ úgynevezett hét csodája egyikének számított, Iónia legnagyobb építménye volt. Artemisz szentélyében papok és szűz papnők szolgáltak, voltak, akik egy évre vállaltak szolgálatot, amolyan „segíthetek?” stílusban, és voltak, akik számára Artemisz papjának lenni élethivatást jelentett, akik szerepéről szolgálatáról viszont, tegyük hozzá, meglehetősen kevés információ maradt. A templom Kr. e. 356-ban leégett, de később újjáépítették, kiváltságokat, adókedvezményt és földbirtokokat kapott. Ami a rombolások, földrengések, a gót és egyéb fosztogatások után megmaradt és értékes volt belőle, azt a Szűz Mária-templomba, a püspöki palotába és a Szent János-bazilikába építették. Végül néhány kisebb belső oszlopát kb. 533-ban Konstantinápolyba vitték, mindenekelőtt a Hagia Sofia építéséhez. Ez ma már mecset, de azóta is ott vannak az Artemisz-oszlopok, számszerint nyolc, az oszlopfőket finoman faragott akantusz- és pálmalevelek díszítik, mindenik más mintával készült.
A templom építését még a híres lydiai király Krőzus kezdte el, és a már javarészt kész épületet Bizánci Philón (Kr.e. 280k. – 220k.) így írta le: „Láttam az ókori Babilon falait és függőkertjeit, az olümposzi Zeusz szobrát, a rodoszi kolosszust, a magas piramisokat és Mausolus sírját, de amikor megláttam az efézusi templomot, amely a felhőkig magasodott, a többi csoda eltörpült mellette.” Szidoni Antipatrosz „bevette a korabeli Guinness-rekordok könyvébe”, de nemcsak szépsége vagy mérete miatt választotta a nevezetes listára, hanem azért is, mert a civilizált (görög) világ határának közelében feküdt. Ez a görögök számára a titokzatosság érzését keltette, és Nagy Sándor hatalmas birodalmára emlékeztetett, amihez a görögök úgy álltak, hogy „szeretlek is meg nem is”, de mégiscsak megajándékozta őket a nagyhatalmi érzéssel, ami, mint tudjuk, erőteljes identitásképző tényező, ha nem éppen a… De erről máskor.
A második templom egy körülbelül három méter magas mesterséges dombra épült, aminek egyik töltőanyaga faszén volt. A második méretei valamivel meghaladták ez elsőét, és mai mértékegységre átszámítva mintegy 72 x 125 méter lehetett. 127, egyenként 18 m 40 cm magas ión oszlop alkotta a gigantikus templomot, aminek méretét csak a díszítettsége überelte. Egyesek azt feltételezik, hogy néhány oszlop aranyozott volt. A templomot pazar ezüstszobrokkal és festményekkel dekorálták, és sokkal fényűzőbb volt, mint azt ma elképzeljük. Az építéséhez felhasznált márvány kizárólag helyi eredetű, a kitermelés mintegy 8-10 km-re volt a templomtól.
Sokáig úgy tartották, hogy az efézusi Artemisz-tisztelethez tartozott egy beavatási rítus, amelyet a kuréták végeztek, a misztériumvallás rendje szerint, ami kevesek számára volt elérhető. Újabban ezzel kapcsolatban óvatosabbak a kutatók, inkább népvallásként írják le, aminek sosem volt elitista jellege. A kuréták elsőrendű feladata az istennő éves ünnepének megszervezése, amelyet a szentélytől délre, délkeletre, Ortygiában lévő ligetben tartottak, ahol Leto megszülte Zeuszszal közös ikreiket, miközben az akkori kuréták lármáztak, hogy eltereljék Zeusz féltékeny és haragvó feleségének, Hérának a figyelmét, hogy a megszülető gyermekeket ne pusztítsa el. Ez az szertartás ismétlődött minden évben, egészen Kr. u. 263-ig, amikor a gótok elpusztítják a szentélyt illetve magát a várost is, már ami a korábbi földrengés után még maradt belőle, és az említett ünneplés, illetve később maga a tisztség is megszűnt. Kétséges, hogy az augustusi reform után tartottak-e még megemlékezést az említett ligetben, hiszen a reform lényege az volt, hogy az eredetileg ázsiai eredetű, önálló struktúrával, papsággal rendelkező, menedékhelyül szolgáló kultuszt integrálja a római vallások szellemiségébe, amit nem lehet pontosabban megfogalmazni, mint az ismert képpel: az imairányt tapintatosan, de mégiscsak hatalmi szóval, Róma fele fordították, illetve, ugyancsak mai kifejezéssel élve, kivenni a vallásból minden nemzeti elemet. A kuréták az augustusi reform után gyakorlatilag fizetség nélküli római tisztségviselőkké váltak. Korai még nemzeti érzésről beszélni, legalábbis annak általunk is ismert modern formájáról, de tény, hogy létezett valami, a görögök sajátossága volt, hogy az egyént, jog értelemben afféle „politikai” lényként, azaz a poliszhoz tartozóként határozták meg, nem annyira nyelve, illetve származása alapján, henem tárdalmi integráltsága okán. Voltak még bőséggel más társadalmi kategóriák is, de azok ranghoz, vagyonhoz, hivatalhoz, műveltséghez kötődtek, tehát az általunk ismert elemei a nemzeti identitásnak, vajmi kevés szerepet játszottak.
A város számos monumentális épülete közé tartozott a Celsus-könyvtár, illetve a 24-25 000 néző befogadására alkalmas nagyszínház, ami csak az utolsó bővítési fázisban lett ekkora méretűvé, amit a lakosságra vonatkozó becsléseknek érdemes figyelembe venni. Nem egyből épült, több korszak igényét és népességét mutatja, és egyik érdekessége, hogy a nézőtér (cavea) 220 fokban öleli körbe a porondot (orchestra). Így egy teljes, széltől-szélig fordulat több volt mint 180 fok 🙂 Ez egyébként nem egyedi jelenség, az oldalra bővítés elég általános gyakorlat volt, bár a félköríves porond mögé ritkán ért (Epidauros ezért nem jó példa, mert az még eredeti görög, a római stílus pedig félköríves!), tehát a színpad magaslatának (proscenion, pulpitum) frontján túl. Maga az üléstér három szintes, de a két felső csak a későbbi bővítések során készült el, a római társadalmi rétegződésnek és a császári rendeletnek megfelelően, amire még kitérünk.
Efézus volt az egyik páli levél, az Efézusbeliekhez írott levél címzettje, illetve a Jelenések könyvében megszólított hét ázsiai gyülekezet egyike, talán itt íródott János evangéliuma, és 5. században két keresztény zsinatot (a III. ökumenikus, un. Efézusi Zsinat, ill. „efézusi rablózsinat”) is tartottak, az más kérdés, hogy mennyire ment előbbre velük a világ. Az első hiányozna, és nemcsak azért, hogy egy Efézusba tartó zarándokcsoport legyen miről beszélgessen, vagy legyen téma vesperás után egy nő kolostorban, egy januári hétköznap este, bár a mód és a körülmények már a középkor bizonyos dolgait idézték. Szóval az „istenszülő” mint teológiai fogalom egy gondolat, egy tanítás, egy spirituális érték. Kinek ami, de a mód, ahogy ezt átvitte a zsinat, nem sok jót ígért a következő évszázadokra, pedig még csak 431-ban vagyunk.
A várost többször átélt földrengést, de amíg úgymond fantáziát láttak benne, mindig helyreállították. A 263-os a gót támadás azonban alapjaiban forgatta fel a város életét, annál is inkább, mert a megelőző évben egy igen komoly földrengés is volt. Miután a gótok kifosztották és elpusztították, már soha többé nem lett a régi. Ez lehetett a vallási fordulat éve is, hiszen az Artemisz-kultusz ezennel hanyatlani kezdett, a kuréták többé nem énekeltek és nem doboltak május 6-án, az istennő születésnapján, bár még legalább két évszázadig a kultusza fennmaradt. Tehát a gót pusztítás után jelentősége kereskedelmi központként lecsökkent, a kikötőt a folyó lassan eliszapolta, ezért a város, mint közösségi szerveződési forma is fokozatosan hanyatlani kezdett. A bizánci korszakban már igazából egy jelentéktelen település volt, aminek neve messze földön jól csengett, de a 614-es földrengés azt a kis települést is elpusztította. Aztán hamarosan érkeztek az arabok. Ugyanakkor ne felejtsük, hogy amikor a középkorban „Efézusról” olvasunk, az már az új város lehet, amelyik fölé a Szent János-bazilika, a püspöki székhely, később az Isa Bej mecset, illetve egy várkastély épül. Azaz a mai Selcuk.
A keresztyén közösség létezéséről, illetve annak nyomairól később szólunk. A zsinatokon részvevő 200-250 fő feltűnő volt, de nem rendkívüli, az akkor még jelentős létszámú (30-60 ezek k.) városban. Maga a zsinat légköre nem segítette a város misszionálását, de nem is volt rá igény, ahhoz már útban volt a karhatalom.
Erdőirtások és túllegeltetés jelentős erózióval járt, és ez is gyorsította a már zajló folyamatot, hogy a kikötő eliszaposodott, ezért az Égei-tenger partja ma mintegy 5 km-re van a város (mármint az egykori Efézus) központjától. Bár ez régóta így volt, csak volt egy nyitott és megfelelő mélységű csatorna, ami a város kikötőjét összekötötte a tengerrel. Az egykori csatornából már alig látszik valami, az üledék feltöltötte a síkságot és a partot. A keletkezett mocsarakban maláriát terjesztő szúnyogok telepedtek meg, betegséget, korai halál hoztak a lakosoknak. A közelmúltig malária-kockázatos volt a vidék, mára viszont ez a probléma szinte teljesen eltűnt. Volt még egy középkori próbálkozás a kikötő kikotrására, de aztán újra feltöltődött, a hajók merülési mélysége is növekedett, úgyhogy Efézus, majd Selçuk végleg lekerült a hajózási térképekről.
A körülbelül 500 méter hosszú Kikötő utca (legutolsó ismert neve után: Arkadiane) vezetett a kikötőbe, ami egy igen védett öböl volt, mára egy vízinövényzettel sűrűn benőtt mocsárrá változott. A hellenisztikus korban és a római kor elején a kikötő a Földközi-tenger legjobban védett kereskedelmi kikötője volt. Ez volt az előnye, és ez lett a veszte is. Egy keskeny csatornán lehetett behajózni a folyóból a kikötőbe (tehát: tenger – tengeröböl – folyó – csatorna – kikötő-öböl), ami azt jelentette, hogy télen, de általában szeles időszakban, kiváló védelmet nyújtott. Csakhogy ezt a viszonylag szűk csatornát könnyen feltöltötte a folyó hordaléka. Mivel a kikötő is egy önálló, a folyóból nyíló, sodrásmentes öböl volt, ezért gyakran arra is egyszerűen „öböl”-ként hivatkozunk.
Nagyon fontos megjegyezni, hogy a Küçük Menderes (Kis-Menderes)folyó akkor nem arra folyt, mint manapság, az utolsó folyási szakaszon a mai nyomvonal egy mesterséges meder, bár egy szerény időszakos patak továbbra is a régi mederben csörgedez. Egykor a Selçuk-i repülőtér nyugati végén csatlakozott a folyóhoz az a csatorna, ami összekötötte a tengert az efézusi kikötői öböllel, ami ettől az elágazástól mintegy 2 km-re volt. A folyó ókori neve neve Kaystros, mai neve a „Menderes”, a görög „Meandros”-ból, azaz a meanderből származik, ami eredetileg valami olyasmit jelentett: „ahol a vizek könyökölnek”.
A folyó vízhozama átlagosan mintegy 140-160 m³/s, de nagy az évszaki fluktuáció. Mintegy 175 km hosszúságú maga a folyó, kiterjedt vízgyűjtő területe van, hamar felduzzad, lekapja a könnyű, kötetlen talajréteget. A nyári, szárazabb periódus alatt igencsak visszaesik a vízhozama, a hordalék pedig lerakódik, főként az átmenet idején, a nagyobb sodrás idején pedig a tengerpart épül. Ez a jelenség is közrejátszott abban, hogy az utolsó néhány kilométere, ami csatornaként Efézust a folyóval, majd a folyón keresztül a tengerrel összekötötte, folyamatos karbantartásra szorult, és állandóan a feltöltődés veszélye fenyegette. A folyó által szállított alluviális üledék, illetve a környék dombjairól lemosódó, elszállítatlan mennyiségű termőföld miatt tehát Efézus nemcsak egyre sekélyebb vizekre számíthatott, hanem egyre távolabb is került a tengertől, vagyis egyre hosszabb lett a karbantartandó csatorna. A mediterrán éghajlaton kétütemű lepusztulás zajlik. Nyaranta az erős besugárzás nyomán kőzeti aprózódás, a csapadékos tél pedig felületi és vonalas eróziót eredményez, és így együtt építik a partot, töltik fel a kifolyó völgyeket.
A folyó alsó szakasza mentén a gyapot a fő mezőgazdasági termék, aminek igencsak nagy a vízigénye, ami azt jelenti, hogy a folyóból sok viszet kivesznek, a lenyugvó vizek pedig a hordalék lerakódását eredményezik. Több gát is tervben van, öntözési célra. A terület közepén egy forgalmas autópálya halad keresztül, egy aktuálisan sport-repülőtér pedig a régi folyó medrének partján, kelet-nyugat irányba húzódik. A folyó jobb partján levő, enyhén sós vizű Gebekirse-tóban kereskedelmi halászatot folytattak. A Duna-Deltában, ill. az Al-Duna mentén is rezidens kis kormorán jelentős számban telel ezen a területen, és a regionálisan veszélyeztetett tüskés bíbic szintén itt (is) költ. A természetvédelmi területen szárcsa, pelikán, kis kócsag, illetve az elmaradhatatlan, életrevaló ragadozó, a sakál. A kangallal szemben viszont, mint tudjuk, nincs esélye.
II. Attalosz pergamoni (Kr. e. 160-138) átépítette a kikötőt, Néró prokonzulja kotortatta (Kr. e. 54-68 körül), Hadrianus császár (Kr. e. 117-138) pedig megpróbálta magát a folyót elterelni, de sikertelenül. Az ApCsel 18:19 szerint Pál apostol második missziós útja végén, Korintusból Jeruzsálembe tartva, megállt Milétosz kikötőjében, és arra kérte az efézusi véneket, hogy keressék fel ott, aminek akkor még működött a kikötője, amit aztán a Nagy Menderes folyó hordaléka tölt fel. Lehet, hogy hajója azért nem tudott efézusi kikötőben kikötni, mert éppen tisztították a csatornát, bár a szöveg nem feltétlenül ezt a verziót támogatja. A 4. század végén belátták, hogy a tisztítási igyekezet hiábavaló, és felhagytak vele. Ez nagymértékben csökkentette Efézus megközelíthetőségét, bár amíg a milétoszi kikötő működött, az még nem volt végzetes.
A 80-as években a Szent János-templom archeológiai feltárása során egy kikötői feliratot találtak (püspöki trón fellépőjévé átalakítva), ma ez Efézusi Vámtörvény néven ismeretes, és a Selcuki Efézus Múzeumban van kiállítva. Ez a felirat a vámok mértékét írja le, amint azt a régi vámszabályok átnézése után, a Néro császár által Kr. u. 62-ben kinevezett három adóellenőr megállapította. Erre azért volt szükség, mármint az adótételek nyilvános kifüggesztésére, hogy mindenki tisztában legyen a fizetendő mértékkel, hogy az adószedők ne csapják be, a megszabott mértéken felüli összeget követelve („amit patvarkodással elvettem” vallja meg Nikodémus is). Ebben az időben már a „publicani” szerepét, tehát a magánadószedőkét, kezdik felváltani a közhivatalnokok, a városi magisztrátus megbízottai.
A régészeti kutatások
Az efézusi régészeti kutatások története 1863-ig nyúlik vissza, amikor John Thurtle Wood brit építész és mérnök, aki a híres koncessziós szerződés nyomán, 1858 óta vasútállomás-épületeket tervezett a Szmirna (Izmir) – Aydin vonalra, és akit érdekelt az Újszövetségben említett efézusi Artemisz-templom, engedélyt (firman) kért a helyi hatóságoktól, pénzt a British Múzeumtól, és megkezdte az Artemisz-templom felkutatását. 1866 februárjában, az efézusi színház feltárása közben, megtalálta az első komolyabb leletet, egy görög feliratot, amely arról számolt be, hogy arany- és ezüstszobrokat szállítottak a templomból a színházba, a magnéziai kapun keresztül. 1867-ben fel is fedezte az Artemisiumot a várossal összekötő úgynevezett Szent Utat. Ezen a vonalon haladva, Wood 1869. decemberében eljutott addig, hogy megállapította, miszerint a templom feltételezett romjait közel 6 méteres löszréteg fedi. Az 1872 és 1874 közötti ásatások során mintegy 3700 köbméter homokot, földet és követ távolítottak el. Aztán a kedvezőtlen körülmények és a megromlott egészségi állapota (malária) arra kényszerítette Woodot, hogy 1874-ben abbahagyja az ásatásokat, és visszatérjen Londonba. Hamarosan újabb angol régészcsapat érkezett, mondhatni profibbak és jobban felszereltek. Az általuk 1867 és 1905 között feltárt anyag java része (mintegy 60 tonnányi régészeti lelet) a British Múzeumba került.
A romoknál tizenegy éven át folytatta munkáját, amelyet „Felfedezések Efézusban” című, először 1877-ben megjelent könyvében ismertet. Mivel a British Múzeum kuratóriuma szponzorálta, ha nem is végig, de kénytelen volt „némi ellenszolgáltatást” nyújtani a múzeumnak, vagyis a számára elsődlegesnek tekintett Artemisz-templom feltárása helyett, a bőségesebb mozdítható leletanyaggal kecsegtető romváros kiásására volt kénytelen koncentrálni. Tehát munkához látott az Odeonban és a nagy színházban, olyan épületekben, amelyekben biztosan monumentális feliratokat és szobrokat talált.
Az Odeonban 1864. március 15-én kezdődtek meg a munkálatok: „… az Odeon külső, félköríves fala mindkét végében a föld felett volt látható. Nem volt tehát nehéz eldöntenem, hogy hol van a proszcénium, és azzal kezdtem, hogy derékszögben egy széles árkot vágtam, amely hamarosan láthatóvá tette a külső falat és a középső ajtónyílást. Nem tartott sokáig, amíg az egyik oldalon bejutottam a színházba, és a hónap vége előtt a pulpitum vagy a színpad jelentős részét megtisztítottam, a törmeléket a központi ajtónyíláson keresztül az előtte lévő szabad területre hordva.”
1895-től bekapcsolódtak az osztrákok is, az uralkodók jó viszonyának is köszönhetően. Otto Benndorf régész vezetésével érkezett az első osztrák kutatói csoport, és neki, illetve a nagylelkű szultánnak köszönhető, hogy ma egyik legjobb Efézus-gyűjtemény Bécsben van. (II. Hamid nem a Monarchiának, hanem az uralkodónak adta a kiásott kincseket, úgyhogy azok az uralkodót, illetve Ausztriát illették a szétválás után). Aki még nem látta, annak reális elvárásokkal kell érkeznie ahhoz, hogy ne csalódjon az „egyik legjobb efézusi” minősítésben. A múzeum értékes gyűjteménnyel rendelkezik, de ezek javarésze nem Efézusból származik, és természetesen a selçuki gazdagabb, teljesebb, és bővülő anyag.
Az osztrákok azóta is részt vesznek az efézusi régészeti feltárásokban, bár 2016 októbere és 2018 májusa között volt egy kis mosolyszünet. Ausztria a török belpolitikai helyzetre reagálva kérte, hogy szakítsák meg az uniós csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Törökország erre egy időre leállította a több mint 100 éve tartó régészeti munkálatokat, „Ausztriának a közelmúltban Törökországgal szemben tanúsított magatartása miatt.” Eddig csak kétszer, a két világháború alatt álltak le az ásatások. Aztán bő másfél év múlva ismét engedélyezték, hogy az osztrák régészek folytassák az ásatásokat. Rengeteg feltáratlan terület van, és az osztrákok szakértelme már nem nélkülözhető. Egyébként osztrák vezetésű a csoport, de mintegy 20 ország kutatói vesznek részt benne, és átlagosan 100 fő dolgozik együtt. Több tucat doktori disszertáció sorsa is a további kutatási lehetőségeken múlik…
Osztrákok találták meg még 1903-ban meg az úgynevezett párthus frízet, a római kor legfontosabb kis-ázsiai domborművét, amelyet a párthusok felett aratott római győzelem (Kr. u. 165) után készítettek, majd újrahasznosítottak. Ez a fríz a kor és a konkrét események anekdotikus montázsa, ma a bécsi Efézus Múzeum becses darabja, akárcsak a Celsus-könyvtár eredeti szobrai. Nem mellesleg akkor a harcokból visszatérő katonák (állítólag) pestist hoztak a városba, ami a környéken pusztított még közel 20 évig.
Efézus „feltámadása” romvárosként és turistalátványosságként is az osztrákoknak köszönhető, és az 1950-es években kezdődött Franz Miltner és Fritz Eichler régészek irányításával. Miltner éppen visszatér(hetet)t a tudományos pályára… Bizony, ő találta meg (nem egészen, de az ő nevén van) a híres „Artemisz” szobrokat is, amik a város jelentős épületeinek korabeli padozata alatt voltak elásva. Miltnert 1956-ban egy lelkes török ásatási munkás értesítette arról, hogy egy aranyszobrot találtak a Prytaneonban. Ez egyfajta közösségi helység volt, ma így mondanánk: tanácsház. Nevét vsz. a tűzről kapta, még a régi görög világban, amikor folyton égett a közösség tüze a helyiségben, nemcsak spirituális, hanem praktikus okokból is. Efézusban a Prytaneon a római bazilika mögött volt, mai romok Augustus idejéből valók. Ez volt a kúria székhelye, a város legfelsőbb döntéshozójának székhelye. Itt székelt a város elnöksége, a jegyző (grammateosz), aki a római helytartóval tartotta a kapcsolatot. Hivatalos közigazgatási épület vagy városháza volt tehát, amely a város vezető tisztviselőinek adott otthont. Maga az épület tartalmazott egy gyűléstermet, igazgatási helyiségeket, itt volt az állami levéltár, illetve volt egy vendégfogadó helyiség, ahol a tisztviselőket és a külföldi látogatókat fogadták.
Közelebbi vizsgálat után hamar kiderült, hogy a szobor nem aranyból, hanem márványból készült. A szinte tökéletes állapotban fennmaradt szobrot Miltner „a szép Artemisz” (Artemis, die Schöne) névvel illette. Később nem messze ettől a lelőhelytől, megtalálták a „kolosszális Artemiszt”, amelyet mérete miatt neveztek el így, ami szintén első századi (második sz. eleji) monumentális alkotás. Végül az istennő harmadik, életnagyságnál kisebb, sokkal rosszabb állapotban lévő szobrát is feltárták. Ez a három szobor viszonylag későn, a római császárkorban készült, és úgy tartják, hogy ezek az Artemision kultikus szobrainak másolatai. A szentélyben fából készült szobra volt az istennőnek, ami jellemére, természetközelségére is utalt. A talált szobrok viszont nagymértékben eltérnek a vadász Artemisz megszokott ikonográfiájától, amik az istennőt rövid, funkcionális tunikában, úgynevezett chitonban (tunika, otthonka:)) és himationban, azaz köpenyben (kendő, tógaszerű lepel) ábrázolják. Ez a vadászváltozat, amik íjjal és tegezzel ábrázolják, állatok kíséretében, amint az erdőket járja. Az efézusi Artemisz ábrázolása egészen más, ami sok látogatót meglep, ha nem értik meg, hogy ezek az istennő két különböző funkcióját fejezik ki, amiket az attribúció során kapott.
Az osztrákok ásták ki az 1960-as években a rómaikori luxus lakóépületeket, amelyek a „Hanghäuser – teraszházak” néven váltak ismertté. Az osztrák kutatók mondhatni baráti kapcsolat révén kerültek az Oszmán Birodalom területén levő romok közelébe. II. Abdul Hamid szultán és Ferenc József osztrák császár kapcsolatai révén 1906-ban, még a műemlékvédelmi szigorítások előtt, a felfedezett ókori leletek egy részét, a császári és királyi háznak adta, és engedélyezte, hogy kivigyék az országból (eszünkbe jut a hamis sáfár példázata. Hamid szekerének rúdja már kifele áll, talán támogatókat akar szerezni, végül belfogságban hal meg). Az 1907. évi török régiségtörvény aztán minden régészeti lelet kivitelét megtiltotta, így azt követően több lelet már nem került Bécsbe.
1978 decemberében a Klasszikus Régiségek Gyűjtemény keretében megnyílt a bécsi Efézusi Múzeum, és immár állandó kiállításon látható az addig raktárakban őrzött, ideiglenes kiállításokon bemutatott régészeti anyag. Éppen akkor létesül, mikor Efézusban a Celsus-könyvtár homlokzatát rekonstruálják.
Az efézusi romokat 2015-ben nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé. A lelőhelyről származó leletek többsége a bécsi Efézus Múzeumban, a selçuki Efézus Régészeti Múzeumban, azIsztambuli Régészeti Múzeumban és a British Múzeumban van kiállítva. Az ókori Efézus város teljes területének mindössze 10%-át vizsgálták át a másfél évszázada zajló ásatások során.
A Celsus-könyvtárat, amelynek homlokzatát a hetvenes években gondosan rekonstruálták, eredetileg Kr. u. 110-125 között (mások szerint 117-135 között) építtette Tiberius Julius Celsus Polemaeanus (pontosabban a fia), aki a Római Birodalom Ázsia helytartója volt, sok más tisztsége mellett. A könyvtár építését Celsus személyes vagyonából származó hagyatékból finanszírozták, az adományozó végrendeletének szövege a mai napig fennmaradt, és a bejáratnál ki is van kifüggesztve. Szokatlan, sőt, tilos volt bárkit is a városban eltemetni, tilos volt a falakon belül mauzóleumot építeni, ezért a könyvtár tulajdonképpen álca volt, és a mauzóleumot volt hivatott fedezni. A legelképesztőbb, hogy Celsus földi maradványai még mindig az eredeti szarkofágban vannak, és a szarkofág még mindig az eredeti helyén, a könyvtári apszis alatti kriptában. „Mauzóleumot építhetünk, amit aztán könyvtáként is lehet használni? Nem? Hát akkor könyvtárat, amiben lesz egy kripta? Rendben!”
Tiberius Claudius Aristion-t is a falakon belül temették el, nem tudni milyen fedősztorival, néhány éve szarkofágját meg is találták épen (Kuréták utcája mentén). Ő is külön fejezetet jelentett a város korabeli életében, talán az utolsó nagy befektető, aki korábban, Plinius szerint, „ártalmatlan módon szerzett népszerűséget”. Szintén Tiberius alatt szerzett római polgárjogot, és a város egyik főpapja volt (asiarcha – talán a legközelebbi fogalom így hangzana: a római vallás főpapja), ami akkor nem járt hátránnyal. A város vezetője is volt (titkár, grammateus), aki vagyonát a városra költötte, és talán volt egy kis rivalizálás Celsussal, amiből főként a város került ki nyereséggel.
Visszatérve Celsushoz, a telek, amire a könyvtár épült, szükségszerűen kicsi volt, de az örökhagyó azt a területet nézte ki magának, abból kellett gazdálkodni. Egyes stíluselemek arra engednek következtetni, hogy az épület nemcsak Celsus, hanem fia, Aquila halála után épült. A homlokzat építészeti díszítése zseniális látványelemeket használ, amelyek az egész épületnek elegáns pompát kölcsönöznek. Még így is, mai állapotában. Az épület kívülről kétszintesnek néz ki, a belső tér a tekercsek számára háromszintes volt, kb. 2,5x1x0,5 méteres fülkékben kaptak helyet a tekercsek elhelyezésére szolgáló armatúrák. Ezek a duplafalú fülkék a páratartalom szabályozására és a tekercsek szélsőséges hőmérséklettől való védelmére is szolgáltak. A földszinti terem 17×11 méteres téglalap alakú helyiség volt, a mennyezet lapos, és a közepén egy kör alakú oculus lehetett (híres oculus a Pantheoné), hogy több fényt jusson az olvasóterembe.
A könyvtár egy mesterséges magaslatra épült, az épület teljes szélességét lefedő, kilenc fokú lépcső vezet fel a három főbejárathoz. Ezek fölött nagy ablakok vannak, amelyek üvegezettek vagy rácsokkal díszítettek lehettek. A földszintet négy allegorikus szobor díszíti, amelyek Celsus erényeit ábrázolják. Ezek Sofia (bölcsesség), Epistema (tudás), Ennoia (értelem) és Arethe (kiválóság). A könyvtár keletre néző márványhomlokzatát bonyolult botanikai faragványok és portrészobrok díszítik. A dizájnelemek között akantuszlevelek, tekercsek és emblémás füzérek találhatók, ez utóbbi a magisztrális hatalom jelképe, amely Celsus konzuli megbízatására utal. A könyvtárat építészeti csodának tartják, és egyike a Római Birodalom kevés fennmaradt hasonló funkciójú épületeinek. A görög-római világ harmadik legnagyobb könyvtára volt, az alexandriai és a pergamoni könyvtár után. A legnagyobb filozófusok, gondolkodók, orvosok és költők rendszeresen gyűltek itt össze, a római kultúra virágkora idején.
A könyvtár elé később egy szökőkút épült, látványos domborművekkel. De ez már későbbi alkotás, a vizet az állami agora mellőli ciszternából kapta. Az említett dombormű az a párthus-fríz, ami a bécsi múzeumban látható.
Celsus Kr. u. 45 körül született görög származású családban, Efézusban vagy Szárdiszban, távolabbi felmenői kis-ázsiai szárdok lehettek. Római polgárjogot kaptak, valószínűleg Tiberius római császár (ur. Kr. u. 14-37) uralkodása alatt, egyik neve a császár iránti tiszteletadás lehetett. Családtagjai közül többen is hivatalos tisztséget töltöttek be a Római Birodalom szolgálatában. Róma a hozzá hű autochton arisztokráciát nagyon megbecsülte, ugyanis rengeteg erőforrást tudott így megspórolni. Például Heródes pacifikálta az országot, cserébe nem kellett a zsidóknak katonáskodni, cserébe az adót hűségesen fizették. És nem kellett légió(ka)t állomásoztatni az országban. Hogy Celsus és felmenői mekkora tiszteletnek örvendtek népük körében, pontosan nem tudni, de a pénze kellett a városnak, és a város legforgalmasabb helyén, minden építészeti és egyéb megfontolást figyelmen kívül hagyva, a városi tanács engedélyezte a mauzóleum építését. Akarjuk mondani a könyvtárét. És a Prytaneonnak (város jegyzőjének, közvetve pedig a prokonzulnak) sem volt ellenvetése.
Celsus apjának már lovagi (eques) rangja volt, és már ő is meglehetősen gazdagnak számított. E kettőnek talán közvetlen kapcsolata is volt egymással (azaz a gazdagságnak és a lovagi rangnak), ugyanis egy augustusi törvénnyel a címet bizonyos összegért meg is lehetett vásárolni, bár nem lett az illető a lovagi rend (ordo) tagja, de a lovagi rang minden kiváltságát megkapta, a szimbolikusokat leszámítva (egyes rendezvényeken nem ülhetett az „eredeti” lovagok közé, stb.). Magyarán a birtokosa számíthatott komolyabb politikai megbízásokra. Lovagi ragú személyek képviselték a császárt pl. Egyiptomban és Júdeában is, bár az utóbbiban nem önállóan, hanem a szíriai helytartónak alárendelve. Fizetése 30-60-szor annyi volt, mint egy legionárius gyalogosé. Történészek szerint mintegy 20-25 ezer személy élt birodalomszerte vagyoni cenzussal szerzett lovagi címmel, a Kr. u. 1. század során.
Celsus életét egy Efézusban talált latin nyelvű felirat megörökítette. Eszerint a legkorábbi feljegyzett beosztása egyik keleti (cyréniai, egyiptomi helyőrség) légió katonai tribunusa volt. Hasonló tisztségben kezdték általában a nemesifjak a politikai karrierjüket (cursus honorum). Közönséges származású a századosi rangig vihette, az pedig az első sorban harcolt, és elég keresett célpontnak számított az ellenség harcosai számára. A következő feljegyzett esemény az életében, hogy Vespasianus és fia, Titus, a szenátus inter aedilicios tagjává választotta, ami köztudottan Vespasianus jutalma volt, azoknak a személyeknek, akik az ügynevezett „négy császár éve” idején őt támogatták. Így menti meg az életét, és fut be egy egészen más jellegű karriert Josephus Flavius is.
Celsus ezután megkapta a római polgárok köztársasági praetori címét, ami megkövetelte a fővárosban való tartózkodását, ami miatt általában nem volt szokás panaszkodni. Lehet, hogy ő volt az első görög származású, aki római szenátor lett. Később kinevezték Ázsia prokonzuljává, vagyis kormányzójává, annak a római tartománynak, amely a mai Kis-Ázsia rómaiak által birtokolt területének jelentős részét magába foglalta. Egyike volt a Római Köztársaság görög nyelvű keleti tartományaiból származó férfiaknak, akik konzulként szolgáltak. A 70-es évek közepén pedig praetor, azaz legfőbb bíró volt Rómában. 78-85 között legatus iuridicusként Kappadókiában volt, majd római légióparancsnok lett Szíriában, majd Bithynia és Pontus helytartója. 85-től Celsus a veteránok nyugdíjalapjának felelőse volt Rómában, majd 89-91-től legátus volt Kilíkiában. Domitianus császár 92-ben Rómában consul suffectusszá nevezte ki, jutalmul sokéves hűséges szolgálatáért. Ezt követően beválasztották a papi kollégiumba, közben Rómában a Domitianus és Traianus uralkodása alatti hatalmas császári építkezések pénzügyeit ellenőrizte.
A könyvtár olvasóterme valamivel nagyobb, mint 180 négyzetméteres volt, maga a könyvtár pedig mintegy 12 ezer, egyesek szerint akár 20 ezer tekercset is tárolhatott, bár a kölcsönzés nyilván nem volt megengedett. Egy tekercsre általában egy mai kisebb-közepes méretű könyv anyaga fért, természetesen a tekercs mérte sem volt egységes, de a kezelhetőség mégiscsak komoly korlátot jelentett. Kr. u. 400-ra a könyvtár, egy feljegyzés szerint, már a keresztyének használatban volt, miután Kr. u. 262-ben, vagy a rá következő évben súlyosan megrongálódott, a belseje teljesen kiégett. Nagyerejű földrengés is volt abban az évben, aztán érkeztek a gótok, és nincs pontos adat, de feltehetően már a támadók teljesen felprédálták, vagy az azt követő tűzvész pusztította el mindazt, ami esetleg még megmaradt. A homlokzatot pedig egy újabb földrengés a 10. vagy 11. században döntötte romba.
1970 és 1978 között Volker Michael Strocka német régész vezetésével rekonstrukciós kampányt indítottak. Strocka elemezte az osztrák régészek által 1903 és 1904 között feltárt töredékeket, és az időközben a bécsi és isztambuli múzeumokba került elemekből megtervezték és visszaépítették a ma is látható homlokzatot, ami Efézus romvárosának a jelképévé vált.
Csak érdekességként jegyezzük meg, ha már szóba hoztuk őket, hogy érdekes és rájuk nézve targikus módon összekapcsolódott a pergamoni és az alexandriai könyvtárak sorsa. Az alexandriai könyvtár ugyanis a rómaiak polgárháborújában súlyosan megsérült, jelentős része leégett Kr. e. 48-47-ben, Julius Caesarnak és hadainak az egyiptomi hadsereggel és a város lakosságával vívott véres csatározásai közben. Nem tudni pontosan mekkora volt a veszteség, 40 ezertől 400 ezerig megy a találgatás, a mintegy 700 ezres állományból. Bármekkora is volt a veszteség, a kor viszonyai között azt már nem lehetett kiheverni, hiszen évszázadokig megszállottan gyűjtötték az írásokat, nagy erőkkel kutatták fel az eredeti műveket, mindent, amit csak találtak, gondosan lemásoltak, (Alexandriába érkező hajókat rendszeresen átvizsgáltak iratok után, amit találtak azt lemásolták, ha pedig kölcsönkértek iratot valamelyik könyvtártól, egy gazdagon diszített másolatot adtak vissza, nem az eredetit, stb.), tehát reménytelen volt az eredeti értéket visszaállítani. Antonius azoban, az ismert okokból, a pergamoni könyvtárból mintegy 200 ezer könyvet ajándékozott az alexandriai könyvtárnak, azaz személyesen (VII.) Kleopatrának. Ezzel sikerült kiengesztelni az alexandriai könyvtár rajongóit, de a megmaradt pergameni gyűjtemény gyakorlatilag elértéktelenedett.
Az alexandriai könyvtár végleges pusztulását nem lehet dátumszerűen meghatározni. A római uralom idején több lázongás, ostrom és pusztítás is volt a városban. Claudius idején ismeretlen mértékű, viszont jobban dokumnentált a zsidók és görögök között kitört véres csatározás, 116-117-ben, ami valóban jelentős pusztítással járt. Aztán következett Aemilianus lázadása, Kr.u. a 262-ben, majd 272-ben Aurelianus császár alatt is egy zendülés, végül 296-97-ben Diocletianusnak kellett a fellázadt várost ostrommal bevennie. Az arab hódítás korára (640-642) a könyvtár már valószínűeg nem létezett, ezért a modern kutatás az anekdoták világába utalja azt az arab tudósítást, mely szerint Omár kalifa rendelte el a könyvtár felgyújtását. Az Egyiptomot meghódító Amr ibn el-Asz muszlim hadvezér magának Omár kalifának a tanácsát kérte, hogy mi legyen a könyvtár sorsa. Omar válasza állítólag így hangzott: ha a tekercseken az van, ami a Koránban, akkor feleslegesek, ha nem azt tartalmazzák, akkor veszélyesek. Tény, hogy a muszlim hódítást követően már nincs szó többet a könyvtárról.
A nagyszínház a becslések szerint 24-25 000 férőhelyes volt az utolsó bővítési fázis után, és ezzel a befogadóképességgel a legnagyobbnak számított az ókori világban. Ezt a szabadtéri színházat kezdetben drámajátékra használták, de a későbbi római időkben gladiátorviadalokat is rendeztek a színpadán. 2007 májusában találták meg az első régészeti bizonyítékot egy gladiátortemetőre. A gladiátorviadalok nem annyira igények szerint szerveződtek, inkább biztonsági lehetőségek szerint, vagyis hogy mikén tudták megoldani a harcosok szállítását, és mikén tudtak biztonságos szállással szolgálni számukra. Egy-egy ilyen esemény hatalmas felhajtással, biztonsági intézkedésekkel járt, ezért meglehetősen költségesnek számított. Nők és alcsonynövésű férfiak küzdelme már kisebb költségvetésből kijött, és előfordult Efézusban is, akármennyire is bizarrnak tűnik manapság mindez. A keresztyénség ugyan feloldotta a római gondolkodás szigorú jogi struktúráját, és ezzel a „kegyelmességi rendszer” térnyerését segítve, amit sokan a középkor fő jellemvonásának tartanak. Ugyanakkor hozott egy nehezebben megfogható, mégis enyhén humanitáriusabb rendszert, a keresztrefeszítések és a gladiátorjátékok eltörlésével, de hogy a kereszténység szellemiségének térnyerésével minden társadalmi egyenlőtlenség megoldódott volna, az sajnos nem állítható, sőt a rétegződés immár a jogból átkerült a sokkal alattomosabb és kiszámíthatatlanabb mentalitásba, mert „Isten képe és hasonlatossága” egyetemes igénye ellenére kellett mindez érvényesüljön.
A színházat gyakran említik Pál apostol efézusi jelenlétével, szolgálatával és küzdelmeivel összefüggésben. Az lehet, hogy hosszas ottartózkodása alatt megfordult a színházban is, de az ominózus eset során a színház valószínűleg felújítás alatt állt, és az ötvös Demeter vezetésével a tömeg ugyan a színház felé indult, de Pált a barátai figyelmeztették, hogy ne menjen be oda. Az is lehet, hogy az Odeonról volt szó, a népnyelv azt kis-színháznak is nevezte, ami a felső agora mellett volt, jóval kisebb nézőtérrel (kb. 1200-1600), de az legalább fedett volt. A nézőtér létszámát azért nehéz pontosan meghatározni, mert a későn érkezőket már nem engedték a terembe (cavea), hanem egy kukucskálón (vomitorium) keresztül követhették a tanácskozást, tehát oda is tartoztak, meg nem is, ott voltak, meg nem is. Ez a helyiség szolgált mindenfajta városi szintű tanácskozásokhoz, bírósági tárgyalásokhoz, és a város jegyzőjének (grammateus) jelenléte is arra utal, hogy a nevezetes esemény a Prytaneon közelében történt.
Efézus szabad város volt, és maga választotta tisztviselőit, és a jegyző vagy titkár volt a város legfőbb elöljárója, bár Ázsia tartomány prokonzulja is a városban lakott. A grammateus rendelkezett a város pénzéről, ő volt a közgyűlés elnöke, és közvetlen kapcsolatban állt a prokonzullal. A pontos funkció a különböző városokban eltérő volt, itt Efézusban a Prytaneonban volt a székhelye, ezért gyakorlatilag úgy szoktak rá hivatkozni, mint a „Prytaneon szava”. Elvileg szabadon választott tisztségviselő volt, de informális csatornákon a prokonzul érvényesítette hatalmát, akinek akarata ellenére nem sok lényeges dolog történhetett, annak ellenére sem, hogy a város elvileg a római befolyástól mentes, vagyis autonóm és szabad volt. Ezt cáfoló történetek is vannak, de azok talán éppen azért maradtak fent, mert rendkívülinek számítottak és „levésték”. A római törvényeket és rendeleteket nem mindig hajtották végre azonnal, a kormányzóknak néha időbe és erőfeszítésükbe került, míg azokat érvényesíteni tudták. Mint látni fogjuk Ázsia (és Afrika) tartományainak kormányzói tisztét csak ex-konzulok tölthették be, és ha megnézzük ezek neveit, érezhető, hogy Róma nagyon nagyra értékeli ezeket a tartományokat. Ennek ellenére még az olyan inermes provinciae („fegyvertelen tartományokban”) is, mint Ázsia vagy Pontus-Bithynia, egy proconsulnak legalább egy kis katonai csapat a rendelkezésére állt, fontos tartományi tisztviselők kísérete, személyes védelemre. Szeretjük és tiszteljük egymást, de azért sosem lehet tudni…
A Birodalomban ugyan a jog uralkodott, de az nem jelentett sem élet- sem vagyonbiztonságot, főként nem egy római állampolgársággal nem rendelkező számára. Jog uralma látszik abban, ahogy a helytartó (M.) Antonius Felix, akárcsak az efézusi hatóságok, nem tudták, hogy miként járjanak el Pál ügyében. Egy – nyilvánvalóan római – ügyvéd erőfeszítései ellenére sem tudnak összeállítani egy római jog szerinti releváns vádiratot, ezért egyszerűen nem tudták befejezni az eljárást. Efézusban oda jutnak, hogy azt javasolják Pálnak, hogy tűnjön el a városból, és soha többé ne mutatkozzon. Ez lehet egyik (látni fogjuk létezik más is) magyarázata annak, hogy Pál Jeruzsálembe menet elkerüli Efézust, és a „vének” Milétoszban keresik fel, ApCsel 20:17 szerint.
Római polgárjog sokkal több védelmet adott, viszont akkor még ritkaságszámba ment, és ha valaki nem itáliai volt, és úgy kapott római polgárjogot valamilyen szolgálataiért, azzal saját népe körében nem volt szerencsés dicsekedni. Lystrában, ahol majdnem halálra kövezték, nem hivatkozik római polgárjogára, felbújtott zsidók között, ami akkor nemcsak értelmetlen lett volna, hanem talán még további agressziót eredményez.
Az állampolgárság adatait a regisztráció helyén, a levéltárban őrizték, amit a Birodalom legtávolabbi helyszínéről is egy hónapon belül ellenőrizni tudtak, de az már az eljáró római hivatalnok jóindulatán és bátorságán múlott, hogy az ellenőrzést hajlamos volt-e végrehajtani, ha nem túl befolyásos delikvensről volt szó, de gyanú, bizonytalanság esetén (status controversium), mindenképpen utánajártak. Akkor még nem volt jogilag bevett, egyelőre kodifikálatlanul, de már ott voltak a jogi szemléletben a honestiores és a humiliores kategóriák is, a polgárjog megléte vagy annak hiánya mellett. Viszont bárkit, aki római polgárnak vallotta magát, minden hatóságnak annak kellett tekintenie, hacsak nem lehetett egy különleges, az un. status quaestio értékelési eljárással az ellenkezőjét bizonyítani. Volt fényképes igazolás is :), csak annak az volt a neve, hogy „tanúk” (cautores). A római állampolgárságra vonatkozó jogosulatlan állításokért súlyos büntetéseket szabtak ki, ami azt jelentette, hogy nemigen kockáztatták meg. A Kr. u. 48-ban tartott népszámlálás külön felmérte a római polgároknak számát is, de a pontos adatok nincsenek meg.
Ha utaztak, saját érdekükben és némi kp fejében igazolást kértek a helyi római adminisztrációtól. Ha pedig valahol zendülés tört ki, vagy ahogy ma mondanánk: szabadságharc, ott a lázadók először ezeket a központokat semmisítették meg, ahol az adót regisztrálták, a tartozásokat számon tartották, és bizony sok egyéb személyes adatot is őriztek, amikhez az informátorok révén jutottak a hatóságok. Pálnál is lehetett egy papirusztekercs, egy lepecsételt diptichon vagy akár bronztábla a jól ismert katonai diplomák (segéderőben részt vevő, kiszolgált római katonák igazolása, hogy római polgárokká lettek) mintájára. Nem voltak nála ezek az okmányok Filippiben, hanem a szállásán maradt poggyászából kerül a hatósághoz, talán ezért sem hivatkozhatott azonnal az állampolgárságára. Bár ebben nincs történészi egyetértés.
A nagyszínház helyét Lysimachus választhatta, de évtizedes munkával épült aztán fel, és az első században vált meghatározóvá a város életében, Claudius (Kr. u. 41-54) majd Néró császár uralkodása alatt (Kr. u. 54-68) bővült, a harmadik emelet építése talán Traianus császár (Kr. u. 98-117) idején kezdődött. Ugyancsak az ő idejében egy vízvezetéket is átvittek a felső részen keresztül, a császárról elnevezett niphaneum vízellátását biztosítani. Ezt követően alakult ki, a több restauráláson átesett mai változat, a 30 méter magas 145 méter átmérőjű nézőtérrel rendelkező nagyszínház. A színpadrész félköríves, 25X40 méteres, oszlopokkal, istenek, istennők és császárok szobraival a háttérben, a front scenae-be építve.
A színházat egy 359 és 366 közötti földrengés megrongálta, ami után a felső üléssort már nem is építették vissza. Utolsó, kifejezetten a színházi funkciót célzó beavatkozás az V. sz. elején történt, amikor az északi falakon végeztek némi javítást. A Kr. u. 8. században a színház Efézus város védelmi erődítményének részévé vált, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a déli oldalán haladt végig a várfal, ami természetesen „kéznéllevő” anyag használatával épült, hogy ismét egy klasszikus művet idézzünk.
A színházak ülésrendjében birodalomszerte Augustus idejében történt változás, korábban is elkülönültek a nézők, társadalmi rang szerint, de attól kezdve ez kötelező volt. A rabszolgák csak a legfelső szinten ülhettek, ahogy a nők is. Legelső sorokban a városi szenátus tagjai, adományozók, a magisztrátus egyéb magasrangú tisztségviselői, illetve illusztris vendégek foglaltak helyet. Rómában még a Vesta-szűzek. Ha nem volt szükség a porondra, akkor az előkelőségek ott foglaltak helyet, kifejezetten számukra előkészített székeken. A színházon belül a társadalmi megosztottságot tehát az tette egyértelművé, hogy a nézőteret – jellemzően széles járdákkal (praecinctiones, diazoma) – három zónára osztották, alulról fölfele: ima (alsó), media és summa cavea. Amiket lépcsők osztottak üléscikkelyekre (cunei, kerkides). Az előadásokról senkit sem zártak ki, a legtöbb előadás ingyenes volt, úgy értve, hogy valaki szponzorálta.
Nők nemigen játszottak beszélő szerepet, amiből általában is csak kettő-három volt előadásonként, de a pantomimben, a narrált jelenet lejátszásában részt vehettek. Néhány nőt feljegyzett a történelem, akik sikerek lettek, de nem szereplésükkel, hanem énekükkel, illetve táncukkal. Idővel egyesületet is alapítottak, a Sociae Mimae-t, de nem véletlenül nem hallottak róluk még a római múlt iránt érdeklődők sem, ugyanis a színészek nem tartoztak a társadalmi elitbe, viszont nagyon sok rabszolga kapott lehetőséget, és számukra így esély nyílt arra, hogy elnyerjék szabadságukat, ha sikeres színészként tudtak bizonyítani. Míg az ókori Görögországban a színészek celebek voltak, Rómában alaphangon inkább a prostituáltak szintjén kezelték őket. Nem ritkán rabszolgák játszották a szerepeket, és tekintve, hogy a színházi előadások naponta többször ismétlődtek, ugyanazzal a szereplőgárdával, valóban inkább rabszolgamunkának tűnik, semmint minőségi szórakoztatásnak. A színészet életreszóló hivatás volt, ami sok előnnyel és hátránnyal járt, de ritkán olvasni arról, hogy egy színész valamilyen társadalmi megbízást kapott sikeres pályafutása után. Férfi-színészek mentesültek a katonai szolgálat alól, ezért őket férfiatlannak, gyáváknak tartották, és nem mellesleg minden társadalmi karrier-lehetőségtől elestek. A római értékrendben a katonai képességek voltak az első helyen, a jogi ismeret pedig az elméleti területen tarolt. A cursus honorum közigazgatási és katonai állomásokat tartalmazott, bár a dráma- és történetírás műfajában voltak próbálkozások, a római karrierben művészi képességek nem játszottak szerepet. Azért Cicero, de talán az idősebb Plinius méginkább, a tudós mintaképe maradt mindmáig, bár egyikük élete sem mentes közéleti feladatoktól.
Az ókori görög színházban kezdetben a kórus és a színészek a szabályos kör alakú színpadon (orchestra, porond) léptek fel, később azonban egy megemelt színpadot, a proszkeniont építettek a porond mögé (a sátor, azaz a kulissza előtti rész), beépítve a porond felét. A háttér azonban továbbra is nyitott maradt, illetve a színpad mögé egy szkéné néven ismert egy- vagy kétszintes hátteret építettek, amely előtt a cselekmény zajlott, ahol a kellékeket tartották, és amely mögött a színészek átöltözhettek. A görög szkéné sátrat jelent, ma úgy mondanánk: kulissza. A rómaiak ezt komoly építménnyé formálták (Aspendos-i, pl., de az Amman-i is elég jól megmaradt), illetve megkapták a maguk latin elnevezését, amit Kis-Ázsiában és Egyiptomban vegyesen használtak a göröggel; elébe, tehát a színpad hátsó részére egy függönyt húztak fel takarásul, ami az előadás témájának megfelelő illusztrációkat is hordozott. A római színházak színpada fölött gyakran egy fából készült tető is volt, egyfajta hangvető (á lá NL), nem annyira esőfogó. Volt ugyan a nagyobb színházaknak fedett oszlopcsarnoka is, de az nem a közönséges halandók javát és védelmét szolgálták. Viszont, mondjuk így, több vizesblokk is tartozott az építményhez, a higiéniai körülményeket most ne részletezzük.
A nagyszínházat is az 1970-ben kezdődő nagy felújítási hullámban tárták fel, azóta is folyamatosak a munkálatok. Ha megnézzük a restaurálás megkezdése előtti állapotát, akkor látjuk igazán azt az erőfeszítést, amit az (főként) osztrákok tettek a helyreállításért. Hogy olyan állapotban volt, amilyenben, az csak egy laikus számára meglepetés. Évszázadokig ugyanis kőbányaként szolgált templomok, paloták és várfal építéséhez, és a természet sem hagyta magát.
Celsus-könyvtár, Márvány-út és a kereskedelmi agora (Tetragonos Agora) ©: Österreichischen Archaologischen Institut
Két agorája (tágas, rendszerint oszlopokon nyugvó, fedett átriummal körülvett tér) volt, egy kereskedelmi célra, és egy az állami ügyek intézésére, azaz ad hoc gyűlések, informális tanácskozások, tanulói csoportok részére, illetve egy jelentős méretű császári templom is működött egyik felén. Ezek a terek egymástól viszonylag távol voltak.
A görögök által alapított minden jelentős ókori településen az agora központi szerepet játszott a város életében. Efézus kereskedelmi (alsó) agoráját az Arkadiane (Kikötő utca) összekötötte a kikötővel, és a Márvány utcával való találkozásához közel, a színháztól délnyugatra állt, a ma is látható, nyílt téren. A majdnem négyzet alaprajzú tér a Tetragonos Agora nevet kapta. Méretei lenyűgözőek voltak, oldalai 111 méter hosszúságúak, mind a négy oldalon oszlopcsarnokkal, három bejárattal.
Ez a tér egy régi nekropolisz helyén jött létre, amit 1987-től ástak ki a tér nyugati oldalán. A régészek feltételezése szerint ezek a Sztrabón által említett Szmirna város(rész) nyomai lehetnek (igen, Efézus előtt itt is volt egy Smirna, de nagyon kevés azonosított emlék maradt utána). Az eredeti település szintje hat méterrel a mai földszint alatt fekszik, jelezve a terület feltöltődési sebességét. Sztrabón szerint: „mert az efézusiak együtt laktak a szmirnaiakkal, amikor Efézust még Szmirnának is hívták”.
A leghíresebb mester, aki valaha itt dolgozott, maga Pál apostol, aki Priscillával és Aquilával együtt vitt egy sátorkészítő és bőrműves vállalkozást. „Ott [Korintusban] találkozott egy Aquila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priscillával, mivel Claudius elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál meglátogatta őket, és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk maradt, és velük dolgozott. Ők ugyanis mesterségükre nézve sátorkészítők voltak.” (ApCsel 18:2-3.) Ill.: „Köszöntsétek Priscillát és Aquilát, akik munkatársaim Krisztus Jézusban!” (Róm. 6:13.)
Az agora alaprajza Augustus császár uralkodása alatt véglegesítődött, ekkorra az agorát körülvevő stoák már kétszintesek voltak, amint azt a több helyen feltárt lépcsőházak maradványai is mutatják. Az oszlopcsarnokok mögött mintegy 100 helyiség volt, amelyek főként üzletekként szolgáltak, de műhelyként, raktárként és a céhes egyesületek találkozóhelyeként is használták őket. Az augustusi agorát Kr. u. 23 körül egy földrengés súlyosan megrongálta, de elég gyorsan újjáépítették, és 20 évvel később már Claudius császár szobrát is felállították a téren, amit a római kereskedők szponzoráltak.
Az agora közepén állhatott egy horologion, egyfajta vízóra, bár ezt sokan kétségbe vonják. Olyasmi lett volna, mint az athéni, bár ez a terület enyhén vízhiányosabb. De nincs kizárva. Egy kisebb, de masszív épület nyomát megtalálták. Ne felejtsük, hogy a vízellátásban a közbeeső, a magnéziai úti Nimphaneum elsőbbséget élvezett minden mással szemben, bár az csak a 2. század elejére készült el, miután kiépült a közel 30 km-es vízvezeték.
Az állami agora hivatalos és nyilvános gyűlések helyszínéül szolgált. Méretei 160 × 73 méter, és egykor három oldalról oszlopcsarnokok vették körül. A szobrokkal gazdagon díszített, fedett sztoák sétányokként is szolgáltak, és védelmet nyújtottak az eső és a hőség ellen. Ezek a csarnokok nemcsak a politikai vitákat folytatni kívánó polgárok számára voltak ideálisak, hanem lehetőséget és védelmet biztosítottak tanulói csoportok számára, ahol a tanárok és filozófusok összegyűjthették tanítványaikat. A bazilika, a Prytaneonhoz való közelsége miatt, valószínűleg a városi tevékenységek, például bírósági tárgyalások vagy nyilvános gyűlések helyszíne is volt. Az utolsó felújításra Theodosius császár (Kr. u. 379-395 között) idején került sor.
Az Állami Agora déli oldalát egy tömör fallal beépített oszlopcsarnok választotta el a magnéziai kapu felé vezető úttól. A tér északi részén állt egy 49X22 méteres templom, amit a római polgárok használtak, illetve, mint fentebb említettük, polgári célokat is szolgált. Ahogy a nem messzire levő úgynevezett Serapis-templom esetében is, a dedikált istenség pontos jellegét nem sikerült egyértelműen azonosítani, de feltételezik, hogy a császárkorban köze volt a városban is komoly teret nyert császárkultuszhoz. Az agora délnyugati sarkában egy nagy ciszterna állt a közösségi víz számára, amit terrakotta csöveken keresztül osztották szét a városban.
A fentebb említett bazilika egy lenyűgöző kollonádból áll, amely az Odeon előtt található. Bika fejekkel díszített oszlopfőkkel, ami a hatalmat szimbolizálta, ugyanakkor a keresztgerendák megtámasztására is szolgált, tehát nem tudni mi volt előbb, a hatalmi szimbólumra való utalás, vagy a praktikus ok, és a jelkép csak tulajdonított. Ilyen oszlopfőből van a bécsi múzeumban is. A bazilika lehetett az a hely, ahol a praetor, a római elöljáró, igazságot szolgáltatott, ítélkezett bírósági ügyekben, és kezelte a kereskedők közötti nézeteltéréseket. A bazilikát egyébként úgy kell elképzelni, mint egy mai mecsetet, vannak kijelölt imahelyek, de a találkozás, a beszélgetés helyei is egyben.
A Bouleterion a városi szenátus házát jelentette, amit a város tanácsadó és törvényhozó testülete használt, és amihez az Odeon is tartozott, mint a plenáris tanácskozások színhelye. Utóbbi kétszintes építmény, nők és rabszolgák nem vehettek részt az üléseken. Az itt ülésező, egy évre választott testület rendelkezett minden politikai, végrehajtó, vallási és igazságszolgáltatási hatalommal. Feladatai sokrétűek voltak: templomok, színházak, fürdők építése, adók beszedése és a középületek üzemeltetésének ellenőrzése. A Prytaneonban székelt viszont a vétójoggal rendelkező római megbízott, egyfajta komisszár, pártitkár, ha valaki még érti ezt, bár nyilván teljesen másak voltak a hatalmi és közigazgatási struktúrák, a jog iránti tisztelet viszont nem biztos, hogy nagy mértékben különbözött, 1900 év ide, vagy oda. Mondhatni azonban, hogy Efézust alapvetőn saját szenátus irányította, amelyet minden évben a tanácsadó testület választott meg, tehát ne egy mai szabad és demokratikus szavazásra gondoljunk. Az Odeonban koncerteket, drámajátékokat is tartottak az előkelőknek, főként ünnepnapokon. Itt ülésezett az Artemisz-kultusz tanácsadó testülete is, ami egyre kisebb szerephez jutott, de az istennő születésnapjára rendezett ünnepség szervezését ők végezték. Csak azt mondták meg nekik, hogy mit szervezhetnek, illetve merre vonulhat az ünneplő tömeg 🙂 Tényleg!
Efézusnak több jelentős fürdőkomplexuma is volt, amelyek különböző időpontokban épültek. Egyik fent volt a város felső részén, az állami agora közelében, és ezt a városi elit használta. Több rendben is épültek a kikötő környékére a köznép használatára.
A város az ókori világ egyik legfejlettebb vízvezetékrendszerével rendelkezett, legalább hat különböző méretű vízvezeték látta el a város különböző területeit, amelyek számos vízimalmot tápláltak, amelyek közül az egyiket márványfűrészüzemként azonosítottak.
Aki Efézusba látogat, az természetesen nem hagyja ki a nyilvános illemhelyek meglátogatását, ahol jót borzonghat vagy éppen hálás lehet a mai lehetőségeiért, vérmérséklet szerint, de nagy valószínűséggel ebben a sorrendben.