4. rész
Hiposztázis
A (nikaiai zsinat után kialakult értelmezés szerint) hiposztázis a személy „életnagyságú azonosítója” (és nem fér el két lap között :)), „ikonja” ott van a személyi igazolványon. Az illető neve a hiposztázishoz tartozik, nem az ikonhoz, nem is a kinézethez (prosopon). A hiposztázis maga a személyiség, konkrét névvel (címmel, személyi számmal), és ő van jelen olyan megnyilvánulásokban, állapotokban, habitusokban, mint édesanya, autóvezető, alkalmazott, sziklamászó. Viszont az eseti, hangulati tényezők során, egy adott helyzetre való konkrét reakciójában prosoponja mutatkozik, amelyik lehet kiegyensúlyozott, felhős, vagy éppen érdeklődő, stb. Egy másik személy észlelése és befogadása ehhez (prosopon) kapcsolódik, ugyanakkor – ami viszont emberi tragédiáink egyik forrása -, ez nagyon érzékeny módon függ a megfigyelési szituációtól, külső hatásoktól, érzelmi és emlékezeti torzításoktól. Hiposztázist a hamisítatlan, mély szeretet ismeri, legtöbbször azonban egy arcot, egy megnyilvánulást látunk, vagyis mindig csak egy prosopont.
Anonymus (a mienk, akinek szobra van), úsziája szerint ember, hiposztázisa a krónikás, prosoponja pedig „anonymus”.
Egy hiposztázis több összefüggésben is szerepelhet, de nem létezhet ousia/úszia (lényeg, mivolt) nélkül, ami elvont és általános, emellet bizonyos értelemben minduntalan az eredeti mivoltra felkerekíti a személyt, amit esetünkben az „ember” fogalommal jelöljük (Homo sapiens sapiens). Ha nem lenne elcsépelve és feélreérthető, azt is írhatnánk: Ember. Az úszia viszont nem tud ennél személyesebb lenni, nem képes segíteni a pontos azonosításban, legfejebb arra képes, hogy további elvont fogalmakat adagoljon hozzá, pl. „létező”, stb. Nem tudja elmondani a nyomozóknak, hogy gyerek, vagy felnőtt volt, mongoloid vagy kaukázusi, csak annyit, hogy ember. Ha nagyon sarokba szorítják, akkor talán olyasmiket mond, hogy egyedi, teremtmény, vagy hogy Isten a közösségébe hívta. Természetesen ismerhet paramétereket, de az „ember” általános világát nem hagyhatja el, nem tud kilátni belőle, nem képes koordinátákkal ellátni. Viszont ez a kifejezés („ember”) sok egyénre vonatkozik, tulajdonképpen minden, a kijelentés jelenidejében élő személyre, és azt a közös természetet jelöli, amelyben ezek osztoznak, de ez a közös elem absztrakció, önmagában nem létezik. A „lényeg” tehát csak meghatározott entitásokban, azaz hiposztázisokban tárulhat fel, kis fogalmi erőltetéssel azt is állíthatjuk, hogy a hiposztázis az úszia indikátora. A közös elemet mindenképpen tovább kell „ragozni”, ha konkrét személyről kívánunk szólni. A konkrét személy sem egy konstans létező, hanem különféle külcsín alatt jelenik meg, illetve fejezi ki magát.
A hiposztázis jelentése
A „hypo-” előtag – azt jelenti, hogy alá-, alatt (pl. hypothermia, hypodermia, hypotesis [értelmezés alatt álló elképzelés] – illetve hypo-ként a végzetet jelenti a kórokozók 99,8%-ának :), de a hippodrom a hippos-ból [ló] származik). A „stasis” elsődleges jelentése állni, vagy állapot (homeosztázis, illetve sztázisfülke), tehát igenév. Részei tömbszerű összeolvasásával a jelentése: valami alatt állni, alullevő, alá tartozó. De ne tévesszen meg, bár a hypo valóban alattit, alul levőt jelent, a stasis-al kiegészülve más jelentést kap, tehát amin valami áll, általános értelemben, amin az mivolta nyugszik, amiből az értelmezése kiindul. Amint azt már tárgyaltuk.
Hypostasis, mint összevon kifejezés, új jelentése: létezés, valóság, aktualitás, lényeg, személyiség, állás, kikötés, alapítás, helyben levés, mozdulatlanság, nyugalom. A hiposztázis azt is jelenti, hogy valami bizonytalan, elvont, elérhetetlen volt, de a megjelenés, a tény, a test, a valóság, tehát a hiposztázis biztosította, hogy az elképzelés valóban létezik. A patológiában a test alul levő testrészein, a szív leállásával kialakuló gravitációs vérpangás.
A hiposztázis eredete
Az ókori filozófiai használatban a „hiposztázis” az örök lényeggel kapcsolatos egyik fogalom. Ennek a fogalomnak az célja, hogy összekapcsolja a láthatót és a láthatatlant, a testit és a szellemit, a képmást és az ősképet, valójában az emberit és az istenit. A hiposztázis egy elvont fogalom létbe fordulásának folyamata. A hiposztázis valódi krisztológiai jelentése az isteni létet és a lényeget tárja fel, egy megjelenési mód, egy megtapasztalás által. A hiposztázis az a személy, az a létező, aki képes a lényeget létbe hozni, más, mint a lényeg, de az nélküle nem létezhetne. Ahogy egy szó, egy gesztus elárul, feltár egy teljes, eltitkolt érzelmi óceánt, a hiposztázis is feltár egy mély származást. Nem mesterkélten, csinált módon, hanem spontán, szabadon. A lényeg nem erejét veszti, nem elszíntelenedik amikor individualitásra kényszerül, hanem életre talál általa. A folyamat fordítottját nem ismerjük, csak a hit képei szólnak arról, hogy mi történik akkor, amikor a hiposztázis a lényeghez (vissza)ér és abban elmerül.
Kezdeti félreértések után, az első évszázadokban, a keresztény atyák a hiposztázist latinul a persona szóval fordították, és ez nem volt túl szerencsés, bár talán elkerülhetetlen. Ezt ugyanis egy görög, aki tudott latinul, színházi maszknak, prosoponnak értelmezte, ami igencsak messze áll a hiposztázis valódi krisztológiai jelentésétől. A persona tartalmazott ugyan „egyéni természetre” való utalást, olyan sajátos vonást, ami csupán egyetlen személyt jellemez, de nem volt olyan karakteres jelentése, amire rá lehetett volna „bízni” egy isteni személy természetének egyediségét, márpedig ezúttal erről beszélünk. A persona jogi származása egyértelmű, de a latin nyelvben nem volt olyan használható fogalom, aminek ne lett volna valamilyen jogi mellékjelentése, és ez rendszerint megzavarta a vallásos kifejezés értelmezését. Egyesek súlyosabb következtetést is levonnak ebből, miszerint a vallás meghatározó fogalmainak jogi zöngéje adta a nyugati mentalitásnak azt a sajátosságát, amit még ma is láthatunk, illetve éppen az, hogy nem láthatjuk, hiszen benne vagyunk. Ez a szem, amivel látunk, és nem amit vizsgálunk.
Hypostasis – hiposztázis, rövid összefoglaló, néhány mozaik
A „hypostasis” különféle jelentésben volt használatos, a köznyelvben általános létezést jelentett (minden tárgy, élőlény „van”-ja, ami szuszog, szeret vagy szúr:)), a filozófiába bekerülve ünnepélyes hangsúlyt kapott, az egyéni létezés jelentését vette fel, ami már-már egzisztencializmus. A fogalomnak teológiai karaktert és elvont jelentést aztán a kappadókiaiak adtak, Bazil és a két Gergely, amint arról már volt szó. Munkásságuk nyomán lett a legnagyobb misztérium megfogalmazásának egyik kulcsszava, egy fogalom, ami rálát a csöndre, amiből a misztérium nyílik.
Órigenész még úgy képzelte el, hogy Krisztus olyan közvetítő Isten és ember között, ahogy a főpap közbenjárt a népért. A Fiú született és nem teremtetett, de születése nem az időben történt, hanem „öröktől fogva”, és a létezést megelőző Logosz. A nikaiai zsinat előtt Alexandriai Dionüsziosz (+264), Origenész tanítványa, úgy nyilatkozott, hogy helytelen az isteni monarchiát (Szentháromság) három különálló hiposztázisra bontani, és akik ezt vallják, valójában három istent vallanak. Ismert hasonlata szerint az Atya és a Fiú közt legalább akkora különbség van, mint a hajó és kormányosa. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan fogalmazna ma, chipek, appok, filterek, térerő és egyéb technikai adottságok korában.
A nikaiai zsinat győztes irányzatának vezetője, az antiochiai Alexander, illetve később szintén komoly befolyásra szert tevő diakónusa, Athanasziosz, kezdetben azt vallották, hogy hiposztázis és az úszia, a személy és a lényeg szinonimák. Utóbbiról ismert, hogy később más belátásra tért. Szamoszatai Pál 260-ban lett Antiochiai püspök. Nála jelenik meg a homousion kifejezés, de ez még nem a Szentháromság tagjaira, hanem Isten megnyilvánulásainak egységére utal. 268-ban, az antiochiai zsinaton tanait elítélték.
Következett a nikaiai zsinat, amiről részletesebben beszámoltunk. Ezt ezúttal Rowan Williams (Canterbury érsek) gondolatával fogalajuk össze: „A nikaiai kereszténység maradandó hozzájárulása ennek a különbségtételnek a megteremtése, vagyis amit Istenről kinyilatkoztatásán keresztül megtudunk, az nem azt tárja fel, hogy ki is Isten önmagában, hanem bizalmat ad nekünk, hogy amit látunk, az összhangban van azokkal az elképzelésekkel, hogy milyennek kell lennie. A kinyilatkoztatásnak ez a felfogása megerősíti az apofatikus gondolatáramlatot, amely a 4. században a kappadókiaiaknál éri el a csúcspontját.”
A kappadókiaiak révén konszolidálódott a ma ismert megfogalmazás. „A Szentháromság személyeiben van, ami közös, és van, ami különleges: a közös a lényegre vonatkozik, a hiposztázis pedig az egyes isteni személy sajátosságát jelenti” – tanítja (Nagy Szent) Vazul. „A ’lényeg’ – mondja (Teológus) Nazianszi Gergely – az isteni természetet jelenti, a hiposztázis pedig a Szentháromság személyeire utal.” Nekünk ez már természetes, abban az időben újdonságnak számított, egyértelmű és világos, mondhatni felszabadító megfogalmazásnak. Nisszai Gergely elmagyarázta, hogy a három hipostasis Isten különbségére vonatkozik, és Isten az egységes és megkülönböztethetetlen lényeg neve.
A hiposztázis kifejezés jelentése az idők során változott, és a különböző keresztény hitvallási formulákban is eltér: nem ugyanazt jelenti a Nikaiai Hitvallásban, mint a Konstantinápolyi Hitvallásban, vagy a Kalkhedoni Hitvallásban, erre fentebb már tettünk utalást. A hiposztázis fogalmának világos és tudatos alkalmazása a keresztény teológiában tehát a 4. század közepére tehető, a kappadókiai atyák munkássága nyomán. Ettől kezdve lett az úszia és a hiposztázis, mint az ég és föld, nappal és éjszaka – egymással örök viszonyban maradó, függetlenül nem értelmezhető, egymástól mégis radikálisan különböző jelentésű fogalommá. Értelmezésük első rétege, és igazából ez maradt a legkelendőbb, a lényeg és a megjelenés, az elvont és a konkrét, az isteni és az emberi, a közös (egyetemes) és a különös (egyedi) közötti különbség.
„Krisztus isteni-emberi Személye az üdvösség élő, mindent átfogó üzenete, aki önmagán keresztül mutat az Atyára és a Lélekre, és velük együtt végzi el az emberiségnek a felemelését a Szentháromsággal való örök közösségre.” Dumitru Stăniloae
Hypostasis a Szentírásban
A Biblia nem használja az ousia – lényeg görög kifejezést, és csak egyszer utal konkrétan Isten hiposztázisára (Zsid. 1:3), bár a fogalom még néhányszor előfordul. A későbbi distingvációk fényében nem világos, hogy ez Isten természetére vagy az Ő személyére vonatkozik, de a Szentírást nem azért szeretjük, mert szánkba rágja a válaszokat, vagy legalább pépesíti a fogalmakat. Az igentmondást valami mélyebb erő munkálja. Nagyon sematikusan fogalmazva, amikor egy kérdés felmerül, amely tisztázásra szorul, a protestánsok azonnali reakciója, hogy: „Mit mond a Biblia?” – a római katolikusoké: „Mit mondott Róma?” (a Tanítóhivatal). Az ortodoxok pedig azt a kérdést teszik fel, hogy: „Mit mondanak az atyák?” Természetesen mindenki azt feltételezi, hogy közvetve, közvetlenül, de magától Krisztustól veszik az információt.
Az Újszövetségben az hiposztáazis szó 5 alkalommal fordul elő, mindenik Pál apostol leveleiben. „És ha velem makedónok érkeznek, és felkészületlenül találnak titeket, valamiképpen szégyent ne valljunk mi – hogy ne mondjuk: ti – ebben a bizodalmunkban.” (en té hüpostasei taüté, II.Kor. 9:4); „Amit mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem szinte esztelenül, a dicsekedésnek ezzel a merészségével.” (en taüté té hüpostasei, II.Kor. 11:17). A hiposztázis értelmezését illetően nem túl erős megfogalmazások.
Ezeken kívül szó háromszor szerepel a Zsidókhoz írt levélben. Egy esetben nem bír különösebb szemantikai jelentéssel: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk (tén archén tés hüpostaseos), mindvégig szilárdan megtartjuk.” (Zsid. 3:14). A levél egy másik részében a hit fogalmának meghatározására használatos: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok (hüpostasis) létéről való meggyőződés.” (Zsid. 11:1). Ugyanez a szó használatos a Fiú tökéletességének, a Fiú és az Atya egyenlőségének jellemzésére: „Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása…” (kharaktér tés hüpostaseos, Zsid 1:3).
A szó húszszor fordul elő a LXX-ban is, de ezek közül csak egynek van különösebb teológiai súlya magára a keresett tartalomra vonatkozóan. A negyedik században több keresztény író úgy hivatkozott valamennyire, mint fontos bizonyítékra, nyilván saját nézete mellett. Az apokrif Bölcsesség könyvében (16:21) szerepel: „Mert ajándékod megmutatta gyöngédségedet gyermekeid iránt, hiszen alkalmazkodott annak ízléséhez, aki ette, és azzá változott, amivé ki-ki óhajtotta.” Isten a népe „természetének lenyomata” (kharakter tés hyposteos autou).
Hypostasis – latinul
Tekintsünk a túlsó partra, nem a legtúlsóra, csak addig, ahol a latinok éltek és bölcselkedtek. Ezerszer leírták, és mi sem fogjuk vissza magunkat, hogy a hypostasis tükörfordítása a substantia, holott a substantiának egészen más volt a jelentése. A latinok számára a substantia a lényeget jelentette, és a platoni és az arisztotelészi megoldások közé lehetne besorolni, valahová középre, ha lenne olyan kategória. (Arisztotelész Mefafizikájában van, de ha elővennénk, még jobban szétesnénk :)) Egy szó, mint száz, semmiképpen sem lehetett azonosítani a konkrét valósággal, azért a helyes fordítása: ousia. Lehetett azonosítani viszont a sztoikusok Logos-ával. Pál is epikureus és sztoikus filozófusokkal vitázik, de még Marcus Aurelius is utóbbiakhoz tartozott. Számukra tehát, és ez elég elterjedt nézet volt, a hypostasis fölött nem volt más. Az epikureusok számára a „lényeg”-re való hivatkozás bohóckodás, a sztoikusok számára valamivel több, de alapvetően csak a hiposztázis „ragozása”. Ebben a polgári-jogi mentalitásban fogalmazza meg Tertullianus híres tételét, ami azóta is a nyugati kereszténység legismertebb Szentháromság-formulája: „tres personae, una substantia”, három személy, egy lényeg. Nikaia utáni, a kappadókiaiak nyomán elterjedt megfogalmazással összevetve, mondhatni, hogy a persona a hiposztázis, a szubsztancia pedig az úszia. És ez így maradt meg, holott a hipszotázis nem egészen persona, az úszia sem egészen szubsztancia. Már Tertullianusnál sem, hiszen szerinte Istennek van kiterjedése, matériája, a Szentháromság egymással való kapcsolata testi. Ahogy azt a római jogi nyelven meg lehetett fogalmazni, amint arról korábban részletesebben írtunk. Később a görög úsziára a neoplatonikusok gyakoroltak komoly hatást. Említett Poitiersi Hilárius, tehát nyugati teológus, latin nyelvű kommentárjában a két görög kifejezést egyaránt substantia-ra fordítja még 360-ban is.
A latinul alkotó Tertullianus tehát nem ismerte, vagy legalábbis nem használta a görög hypostasis és ousia kifejezéseket, de a kapcsolódó persona és substantia kifejezéseket viszont igen. Számára Isten szellemből (spiritus), egyfajta gondolkodó felhőből áll. Istennek tehát van teste, és valóban a tér külső határainál helyezkedik el. Látszólag mérhetetlen, de nem végtelen. Tertullianus számára elképzelhető volt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek osztozik ezen az anyagon, így kapcsolatuk igen kifinomult értelemben testies.
Jeromos például még úgy vélte, hogy a „hypostasis” jelentése „ami alatta van”, vagyis ugyanaz, mint amit a latin substantia kifejez. Csakhogy ez tükörfordítás, de a jelentés igazából nem ugyanaz, és e félreértés miatt is bizonytalankodtak és csatároztak egymással az atyák, mármint zsinataik, az első évszázadokban. Ez jól mutatja azt a nehézséget, amivel szembe kellett nézzenek, és még csak görög-latin jóhiszemű félreértésekről volt szó, de minden más jellegű ellentét előfordult, a szemantikai jellegűektől a hatalmi harcokig.
A latin és a görög két külön fejlődésű nyelv, a szavak, szóképek, metaforák alakulása egészen másként zajlott, és ismerjük milyen az, amikor egy igekötős szót összetételenként fordítunk le egy idegen nyelvre, majd a fordításokat egymásmellé csapjuk. Ráadásul mindkét nyelvből seregnyi nyelvjárás volt, amik között is voltak kisebb-nagyobb jelentésbeli eltérések. Elképzelhető az akcentus-kavalkád, ami egy zsinatot is jellemzett (zsinatolni).
Hiposztázis egyoldalú összefoglalása
A vonatkozó kifejezés jelentése koronként változott. A közös vonásokat próbáltuk összefoglalni az első évszázadok érvelése és fogalmazása nyomán.
Az emberi hiposztázissal ellentétben az isteni képes egységben maradni, annak ellenére, hogy három személy által jelenítődik meg, és mindenikük a maga teljességében mutatkozik, zavartalanul, mentesen minden fogyatkozástól. Minden isteni személy magában hordozza az isteni természet teljességét, mindegyik Isten (és nem egyharmad Isten). Egységben marad valamennyivel, méghozzá olyannyira, hogy a többiekkel mélyebb közösségben van, mint saját magával. Ez az egység magas rendű kötődés, nem a matematikai műveletek szabályait követi, vagyis nem összeadás vagy kivonás. Ez a fajta hiposztázis csak a Szentháromságra jellemző.
Pl. három ember nem képvisel egyetlen személyt, abban az értelemben, ahogyan a három isteni hiposztázis az egy Istent képviseli, holott mindhárom megjelenés isteni ranggal rendelkezik. A három emberi személyiséggel ellentétben a három isteni személyiség nem egymás mellett, hanem egymásban létezik: az Atya a Fiúban és a Szentlélekben; a Fiú a Lélekben és az Atyában; a Szentlélek az Atyában és a Fiúban. A három isteni személy nem véletlenszerű tulajdonságokkal (akcidenciákkal) különbözik egymástól, mint az emberek, hanem csak létezésük formájában: az Atya kezdet nélküli, senkitől sem született, senkitől sem származik; a Fiú az örökkévalóságban született az Atyától; a Szentlélek örökké az Atyától származik, vallják a keleti atyák.
Végül, a három isteni személynek teljesen egységes akarata van, tökéletes összehangolt a létezésük és a cselekedeteik, ami nem mondható el pl. három emberi személyről (még akkor sem, ha törekvéseiket és erőfeszítéseiket egy közös cél felé irányítják). Az isteni akarat, az isteni cselekvés mindig az Atyától származik a Fiún keresztül, és a Szentlélekben nyilvánul meg (az Atya, a Fiú és a Szentlélek akaratát és cselekvését nem lehet a három akarat szolidaritásaként, három cselekvés összegeként érteni). Tehát az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három akaratnyilvánító, nem három cselekvő, hanem egy: egy Isten.
Amikor a Szentháromság hiposztázisairól beszélünk, bár mindegyikről azt mondjuk, hogy Isten, valljuk, hogy nem három Istenről van szó, hanem egyetlen egyről. Isten nem elemekből, részekből, funkciókból áll, hanem Ő egységes egész. Ugyanakkor pl. a keleti teológia megkülönböztet benne személyeket (hiposztázis), lényeget (ouszia) és energiát (erő), amint arról korábban részletesebben írtunk. Utóbbi, ahogyan Isten a teremtéshez fordul. Teremtő ereje, gondviselő gondoskodása a világról, minden megnyilvánulása a világ és az ember felé nem maga Isten lényege, amely megközelíthetetlen és megismerhetetlen marad, hanem az isteni energiák, vagy pontosabban mindhárom isteni személy egységes, de sokrétű hatása.
Talán a nikaiai zsinat előtt sokan úgy gondolták és tanították, hogy minden ember egyetlen hiposztázis, amely az emberi lényeg (mivolt, ousia) hordozója. Ebben a rendszerben pl. a víz hiposztázisa: víz pohárban, növényben, jégben, párában. Később ez a nézet változott, és ehhez már más képek társíthatók: vízcsepp, folyó, tenger, felhő. Minden esetben az úszia: a víz.
Úszia nem létezhet hiposztázis nélkül, tehát a hiposztázis az, amiben a természet, a lényeg ténylegesen, konkrét módon létezik. Nincsenek lényegtelen hiposztázisok, mert a lényeg az ontológiai tartalom, a hiposztázis pedig csak otthona annak.
A lényeg a hozzá tartozó tulajdonságok alapja, de nem azok összessége. Meghatározzák, úgymond színezik a lényeget, de teljességük sem adja ki a lényeget. Ahogy a hiposztázisnak is önállósága van az őt jellemző tulajdonságok között. Olyan ez, mintha elkezdenénk felsorolni, hogy miért szeretünk valakit. A részletekből, a tételekből sehogy nem jönne ki a teljes érzés. Ahogy egy személy sem „rakható ki”, integrált tulajdonságaiból sem. Ezért mondhatjuk, hogy a hiposztázis alkotóelemei részben az egyéni tulajdonságok, illetve olyan lényegi tulajdonságok, amik éppúgy kifejezhetetlenek és megfoghatatlanok, mint maga a lényeg.
Egyéni vonásokat a filozófia akcidenciáknak nevezi. Az akcidencia a hiposztázis lényegtelen, múlandó vonásai. Az ember magassága, bőre, haja színe, múló temperamentumának sajátosságai. Vagy a kő mérete, tömege, alakja. A fa magassága, törzsének átmérője, lombkoronájának bősége, gyökereinek hossza. Egyes tulajdonságok elvesztése vagy megszerzése nem vezet a benne rejlő lényeg megváltozásához.
Az akarat, mint a tudatos választás, a döntéshozatal, a szabad törekvés a kitűzött célok fele – az ember lényegi tulajdonsága. Viszont az egyes ember döntései, cselekedetei, az egyéni hiposztázishoz tartoznak. Az ember gondolkodási képessége, mint homo sapiens sapiens, mint Isten teremtménye, – lényegi tulajdonság. A konkrét személy intellektuális tulajdonságai hiposztatikus vonások.
Hiposztázis sajátos jelentései és értelmezései
Vannak egész sajátos használatai is a hiposztázisnak. Például Paul Evdokimov érdekes oldalról közelíti meg a fogalmat (Damaszkuszi János gondolatmenetét követve). Egyik írásában úgy beszél a hiposztázisról, mint rejtett szemlélőről az ikon felszíne mögül. Hogy Krisztus ikonján nem az emberi vagy az isteni természetet látjuk, hanem az Ő Személyét, hiposztázisát. Damaszkuszi János szerint is az őskép (maga az isteni személy vagy szent mivolta) és a festett alkotás, tehát az ikon között hiposztatikus kapcsolat létezik. Az ember ábrázolása átveszi az ember nevét, de az ember definícióját nem veszi át, viszont az ikon és az eredeti személy, a lényeg, a prototípus között hiposztatikus kapcsolat áll fenn.
A hiposztázis a hétköznapi, tárgyi bizonyosságot is jelenti. „Hiszem, amit látok.” A hiposztázis a bizonyíték, a kételkedés megtörése, bizonytalanság felfüggesztése. Hogy valami „éppen az, ami”, de csak az, és ha korábban lehetett is más, immár a fantázia, a nyitott értelmezés berekesztődik általa. Ennek minden előnyével és hátrányával. Ha lehet úgy fogalmazni, hogy a hiposztázis a prosopon, a maszk levétele, a bábművész előlépése, a tenger megpillantása, vagy éppen a kikötés maga, az étel elfogyasztása és az élet befejezése, amikor valóban ki lehet jelenteni, hogy „ő volt”.
Ráadásul a hiposztázis és az ouszia szavakat évszázadokig szinonimaként kezelték, ahogy említettük, úgy tűnik még ez a helyzet áll fenn az első ökumenikus zsinat idején, mindezeken túl az utóbbitól az atyák sokáig idegenkedtek, mert nem szerepel a Szentírásban. Vannak szavak és történetek, amik annál kelendőbbek, minél távolabbról nézi őket az ember, de ez nem a Biblia és kereszténység esete. Ennek akkor számukra kettős nyomatéka volt, mármint a Bibliának, egyrészt volt egy otthonosság vele kapcsolatban, nyelve és a kultúra nem kívánt különösebb értelmezést, másrészt pedig a Szentírás tekintélye kezdett már megerősödni, egyre fontosabbá váltak a bibliai fogalmak (lásd az antikhalkedoni érvelést, bár az „atyák véleménye” még mindig súlyosabb, és a bizánci teológiában az is maradt mind a mai napig).
Hiposztázis és úszia viszonya
Más kérdés, és természetesen nem mellékes, hogy egyáltalán mennyire ismerték a Szentírást, és mi számított akkor a gyűjteménybe. Legteljesebb javaslat eddig a korig az Euszébiuszé, aki 310-ben már gyakorlatilag a mai újszövetségi kánont összeállította, több pásztori levél és a Jelenések esetén voltak fenntartásai. Újszövetség könyveinek mai listáját Athanasziosz javasolta 367-ben, majd a Karthágói Zsinat (397) döntésével lett vége a vitának és a bizonytalanágnak. Sokáig a hatalmi kérdések elsődlegesek voltak, a kánon igazából nem érdekelte a zsinatra összegyűlt elöljárókat. Elég gyenge lábakon áll az érv, hogy a Arius nézeteit kizárólag bibliai érvek alapján cáfolták. Az is szerepet játszott, de emellett ott volt már a kialakult hierarchikus szemlélet, és konszolidációjának igyekezete is szolgáltatta az érveket. Euszébiusz szerint Nagy Konstantin 50 Bibliát osztott szét a képviselők között (valamelyikük a Sinaiticus vagy a Vaticanus kódex elődje – kérdéses).
Hypostasis neoplatonikusoknál
A hiposztázis nem szerepelt filozófiai fogalomként a klasszikus görögben, de a hétköznapi nyelvben ismert volt. Végül a neoplatonizmus kulcsszava lett, és ebben a formában találkozott vele a kereszténység, amikor meg akarta fogalmazni saját identitását nyelvi-elvont formában is. Pontos hatása nehezen nyomon követhető. Fogalmi egyezés még nem sokat jelent, tartalmi összecsengésben lehet egybeesés, de az lehet a kor szelleme is. Sokáig a lényeg szinonimája volt, amibe valóban könnyű volt belekeverni Plotinoszt és tanítványait. „Mivel az Egy természetéből fakadóan minden dolog teremtője, ezért egyikük sem ő maga. Nem létező, nem minősíthető, nem mennyiségi tényező, nem értelem és nem lélek, nem mozog és nem nyugszik, nincs helye, nincs ideje… Mert minden dolog előtt kell lennie valami egészen egyszerűnek, és ez szükségszerűen más, mint minden, ami belőle származik.”
A Plotinosz-i végső valóság, az Egy, minden létezés legfelsőbb, egységes és oszthatatlan forrása, igazából csak egy gondolkodási irány, ugyanis szerinte Isten, mindennek oka és fenntartója, gondolkodásunk fogalmi készletével megközelíthetetlen, megragadhatatlan, mert abszolút lecsupaszított, egyébként is végtelen módon meghaladja az értelmet, és így a létezést is. Túl van a gondolkodás formáin, ennélfoga a legtöbb, amit értelmesen mondhatunk róla, az az Egy. Egyszerű, nincsenek benne részek és értelmetlen bármilyen formát hozzá társítani.
Plótinosz szerint lelkünk nem szakad ki teljesen az Egyből, és folyton visszavágyik, azaz egyesülni kíván azzal a résszel, ami beleér a teljességbe. Ezért nevezi a lelket „kétéltűnek” (amphibios). De maga a fizikai világ is egy kiszabadult „mutációja”, egy „következményekkel járó illúzió”. Éppen ezért teljes félreértés Plotinosz tanítását filozófiaként kezelni, tekintve misztikus élményeit, ahogy tanítványa megjegyezte: szégyellte, hogy testben él. Ő a platonizmus Eckhart mestere, ha lehet ezzel a furcsa lelkiségi mischunggal élni. Természetesen egymaga nem a neoplatonimus.
Ugyanakkor elzárkózott a gnosztikusok durva dualizmusától, miszerint az emberi lelkek állandó konfliktusban vannak a kozmikus erőkkel, dacosak, mert testhez láncolták őket, és minden vágyuk és törekvésük az, hogy megszabaduljanak ettől a kötöttségtől. Plótinosz nem egyszer tett bizonyságot gondolati formában arról, hogy értékes és szép az élet, de világos, hogy az anyagból hiányzik mindennemű lélek, ennélfogva abba takarózni fájdalmas ürességgel jár.
A lelkek együttesen egységes hiposztázist alkotnak, azaz egységes létmódot képviselnek, ez teszi lehetővé, hogy közös tapasztalatokban vegyenek részt, anélkül, hogy összeolvadnának egyetlen egésszé. Ez a dinamika egyébként egész gondolkodási rendszerét áthatja, Valójában minden ontológiai szinten megfigyelhetjük a „processzió” (proodosz), vagyis az alacsonyabb hiposztázis felé való hanyatlás tendenciáját, de egyúttal a visszafordulás és „felemelkedés” ellenkező irányú törekvését is a magasabb felé. A lélek törekvése az emelkedés, és aggódik az alatt maradó valóságok miatt. Ezt, hangsúlyozzuk, elmélkedésként lehet érteni. A lélek e másodlagos tevékenysége, sajnálkozása tehát, fájdalma, egyfajta „képmásának” előállítását eredményezi, amely kapcsolatba hozza a testiséggel, és végső soron magát az anyagot „termeli”. A lélek szüntelen odaadása, akárcsak minden más ontológiai grádicsé, a szeretetén keresztül jut kifejezésre, amely közvetlenül a legfőbb princípiumra, azaz a Jóra irányul. Így a szeretet adja a Jóhoz való visszatérés fő motívumát.
Vitathatatlan, hogy az identitásának kifejezésére törekvő, Krisztus megtestesülésének misztériumát a kor igényeinek megfelelően formalizálni igyekvő kereszténység merített a neoplatonizmus fogalmi készletéből. De ez triviális, hiszen ezek a fogalmak részben hétköznapiak voltak, úgymond benne voltak a levegőben. Ha azt mondjuk, hogy „elrepültem”, ma már nem Ikarosz jut a hallgatóság eszébe. Az ember inkább elfogadja a kockázatos, de kész fogalmakat, mintsem hogy ismeretlenre bízza gondolatait, amiben ott lapulhat valamiféle kétértelműség.
Plótinosz egyik értekezése a következő címet viseli: „A három ősi hiposztázisról”. Amit úgy is fordíthatnánk, hogy az „egy lényegről és két hiposztáziszáról”, bár nem biztos, hogy ezzel Plotinosz is egyetértene :). De talán innen származik az a bizonytalanság, ami az első évszázadokban a fogalmat körülvette. A három hiposztázis az Egy (vagy a Jó), az Elme (Nous) és a Lélek (Psyche), amik meghatározott hierarchikus viszonyban vannak egymással, ezért nem pontos mindenikükre a „lényeg” fordítása, viszont az Egy világosan hordozza az általunk tárgyalt „lényeg”, az ouszia minden vonását. Az Egy a végső, az abszolút és transzcendens elv, minden létezés forrása, akivel kapcsolatban egyedül az apofatikus beszédmód lehetséges (aktív formában pedig a negáció), meghatározhatatlan, és felfoghatatlan. A nyelv soha nem lesz képes megfogalmazni, a logika leírni, az elme megérteni, „minden próbálkozás mintha-jellegű”, az ember okoskodásával csak zajt csinál, ami elriasztja a megismerendőt. Plótinosznál a következő jelzőket kapja: kimondhatatlan, nem létező (mé on), alaktalan, elgondolhatatlan, kiterjedés nélküli. Plótinosz legtehetségesebb tanítványa, a Parmenidész-kommentár feltételezett szerzője, kreatívan fogalmazza meg: az Egy értelem-fölötti nem-Értelem. Minden dolog eredete, kiárad (emanáció) belőle a valóság, tehát nem létrejön (a semmiből). A valóság egységes, változatlan, és örök létező, vallja Parmenidész.
Ne próbáljuk skolasztikus módon értelmezni ezeket a fogalmakat, az Egy, az Értelem és a Lélek hierarchiája nem egy merev elmélet, inkább egy gondolkodási minta, és a neoplatonizmus sem egy zárt gondolkodási rendszer, elég csak Plotinosz elmélkedéseit olvasni. Nyitott témák, alapvető filozófiai kérdésekben sincs követői között egyetértés, ami jól mutatja az irányzat nyitottságát, átjárhatóságát. Éppen ezért nehéz arról is beszélni, hogy „neoplatonikus hatás”, főként a 4. és az azt követő századokban. Addigra egész deltarendszere alakult ki az irányzatnak, ennek minden jelentésében, szélességben, sekélységben és csendességben. El is „iszapolódott”, hiszen újabb népszerű filozófiai iskolák, kezdeményezések születtek, mondhatni a klasszikus római kor végére, de ez nagyon a mi „innen látó” fogalmazásunk.
„Hiszen az, aminek az élete önmagából származik, semmiképpen sem pusztulhat el. Sőt, hogyan is lehetne a lelket elpusztítani, hiszen az életet nem adják hozzá kívülről, és nem is úgy van meg benne, ahogy a tűzben a hő van jelen?” Írja Plotinosz. A Valóságnak az Egy által való keletkezését a neoplatonikusok az emanáció ismert képével írják le. Plotinosz példája a tűzből származó hő, vagy a hóból származó hideg. De a kép tisztázást igényel. El kell kerülni azt, hogy olyan materiális jelentést tulajdonítsunk ennek a kiáradásnak, amilyet a sztoikusok, akiknek materialista világnézete szerint a Napból származó anyagi kiáradás adja azokat a tulajdonságokat, amit vele kapcsolatban tapasztalunk. Plótinosz a fényt nem testnek, hanem szubsztanciális, testetlen erőnek tekinti. Az ezért az Egy, mint a többi Hiposztázis,’hajlam, akarat vagy mozgás nélkül’ teremt, önmaga marad, miközben teremtése mégiscsak belőle származik.
A „hüposztázis” Arisztotelész idején még nem volt „feltalálva”. Valamiféle rendszerezési kényszer szülte, valamelyik tanítványa, vagy utódja nevezte így, igencsak leleményes szóalkotással, a „másodlagos lényeget”, de egyelőre csak rendszerező fogalomként használták. Mondjuk faj az elsődleges, fajta a másodlagos lényeg, értelemben, de egyáltalán nem: Bodri, a kutya ideájának leképeződése. A hiposztázis a sztoikusok révén került be a filozófiai diszkurzusba, a Kr. e. 1-2, században, valamelyik materialista irányzat tette filozófiai szakkifejezéssé. Hangsúlyozzuk, hogy Arisztotelész már kijárta a fogalom jussát, nekik csak a többé-kevésbé üres területet be kellet népesíteni egy találó szóval. Konkrét létezőt jelentett, minden okoskodás nélkül, ami (szobahőmérsékleten), kötőfékkel, étellel, jó szóval megfogható.
Lett tehát elvont és lett hiposztázis. Előbbi viszont nem tartozott ennek a filozófiai iskolának témái közé, kivéve a sztoikusok Logosát. Ebben a kontextusban, a görög fogalomként ismert, hétköznapi szakkifejezéséként használt ousia nem volt más, mint ami vagy megegyezett a hiposztázis jelentésével, vagy annak egy kontextusfüggő megfogalmazása volt. Elég egyértelmű, hogy mind a sztoikusok, mind az epikureusok számára az ousía nem más, mint a hiposztázis szorzata, vagy annak sokasága, hogy fogalmazzunk így, tehát nem létezett a hiposztázison túl semmi tartalom, ahogy azt hű materialistáknak vallani illik. A sztoikusok szerint minden anyagból áll, de azt az isteni értelem, az úgynevezett Logosz irányítja, „A gép forog, az alkotó pihen” értelemben. A kozmosz egyetlen, élő egység, amely egy gondviselésszerű rendszerbe illeszkedik, és előre meghatározott, nincs menetközbeni beavatkozás. A világegyetemet egy isteni, racionális elv, a Logosz vezérli, ami a természetbe immanensen illeszkedik.
Nem nehéz azonban ezekben az állításokban, főként a gondolkodás szerkezetében felfedezni a keresztény „lényeg”-ről szóló tanítást, ami több, mint véletlen egybeesés, de kevesebb lehet, mint szolgai másolás. Mivel éppen kéznél van, Severustól idézünk, de nem állítjuk, hogy következő megjegyzését valamiféle kósza neoplatonista tanítás ihlette, de mindenképpen érdekes: „Az Isten név például közös az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre. ‘Az Atya az Isten, ő túl van az időn és örökkévaló. A Fiú és a Szentlélek is az. Az Atya sohasem kezdett el létezni, mert mindig volt, ahogy a Fiú és a Szentlélek is.” Megjegyezte, hogy egyes korábbi teológusok az úszia kifejezést egy adott lényre vonatkoztatva használták, de nem kell azonnal Plotinoszt kiáltani, hiszen nem szigorú egybeesések. Inkább arról van szó, hogy adva volt a kor gondolkodási kerete, aminek legszélesebb horizontját a neoplatonikusok képviselték, akik a maguk módján szintén óriások vállán álltak. Nem közvetve hatottak, de közvetlen hatásuk alól nem lehetett mentesülne ezekben az évszázadokban, azoknak, akik szóbanforgó teológiai fogalmakkal érintkeztek.
A szövegek alapján világnézetük és antropológiájuk javarészt sztoikus volt, ritkább esetben platonista, írja R. Hanson, minthogy a sztoikusok következetes és vonzó etikai rendszert dolgoztak ki, a keresztény teológusok is elcsábultak, és kényelmesnek is találták a készet. Ami érdekesebb, hogy mindezt beleolvasták a bibliai szövegekbe, nem számított, hogy materialista volt, de tartalmazott egy előre meghatározott gondviselési gondolatot.
Neoplatonista világképben létezik tehát az ousia, az Abszolútum, az Egy, a Núsz. Ousia – a lényeg. A világa egyfajta piramisszerű hierarchikus rendet alkot, a valóság egyetlen forrásból ered: Az Egyből. Minden más ebből az ősforrásból ered az emanáció egymást követő szakaszain keresztül.
Mint ilyen, a létezés minden egyes szintje távolabbinak tekinthető az eredeti forrástól, azonban minden szint az Egyen keresztül kapcsolatban marad egymással. Ez az elképzelés a neoplatonizmus alapvető alkotóelemeként szolgál, amely a létezés különböző területeinek összekapcsoltságát hangsúlyozza.
Plotinosz továbbá azt állítja, hogy maga az élet két erő – a lélekerő és a természeterő – kombinációjának köszönhetően jön létre. A lélek-erő hat a természet-erőre, hogy életet hozzon létre. Így, míg az anyagi elemek képezik a fizikai élet alapját, addig a lelki energia biztosítja az ezek megelevenítéséhez szükséges szikrát. Plótinosz továbbá úgy véli, hogy ez a két különböző típusú erő végső soron egy nagyobb keretben egyesül, ahol harmonikusan kölcsönhatásba léphetnek egymással.
Ennek az elméletnek a következményei messze túlmutatnak a teremtés és az élet megértésével kapcsolatos közvetlen alkalmazásain; inkább azt segít megmagyarázni, hogy minden – beleértve az embert is – hogyan illeszkedik össze azon belül, amit Plótinosz „a lét hierarchiájának” nevez. Ha felismerjük a helyünket ebben a bonyolult kapcsolati hálóban, elkezdhetjük értékelni, hogy milyen mélyen összefonódunk mind a környezetünkkel, mind az embertársainkkal.
Minden dolognak egyensúlyban kell léteznie, ha a káosz felett harmónia akar uralkodni. Ha erre a célra törekszünk, biztosíthatjuk, hogy a jövő generációi továbbra is részesüljenek az előttünk járók által átadott bölcsességből.
Plotinos újítása az, hogy a léthierarchia csúcsára az Egyet helyezi, amelyben különbség nem fedezhető fel, és amely kizár minden sokféleséget. Túláradása folytán jött létre a valóság többi szintje. Olyan, mint egy örökké égő tűz, amely anélkül sugározza szét melegét és fényét, hogy maga ettől kevesebb lenne.
Az újplatonizmus nemcsak a korabeli keresztény gondolkodásra gyakorolt döntő hatást, hanem sok tekintetben befolyásolta az európai gondolkodás elkövetkező századait is. A reneszánsz és a kora újkor filozófiája lényegileg lett volna más ezen hatások nélkül.