Bevezető gondolatok
Kanadában nyugdíjba vonult iskolaigazgató mondta el, hogy annak idején, valamelyik országban, orvosi egyetemre jelentkezett. A kért időben megjelent az intézmény vizsgabizottsága előtt, de még helyét sem foglalta el a teremben, amikor az elnök, tekintélyt parancsoló, idősebb férfi, megkérdezte, hogy miért szeretne orvos lenni. Egyértelműek és világosak voltak céljai, mégis váratlanul érte a kérdés, kapásból azt válaszolta, hogy gyógyítani szeretne, enyhíteni az emberek szenvedéseit, ilyesmik. A testület tagjai, sokat látott klinikusok, egyemberként elmosolyodtak. Ismét az elnök szólalt meg: az orvos szakmai karriert épít, a gyógyítás ennek következménye.
Nincs értelme semmiféle moralizálásnak, hiszen nem abba az irányba szeretnénk menni, a példával témánkhoz igyekeztünk, amit a fenti logika érdekesen bevezet, miszerint karrier és gyógyítás, hierarchia és funkció, megjelenés és lényeg, forma és tartalom, (hiposztázis és úszia :)) egymástól elválaszthatatlan, megkülönböztethetetlen egységet alkot, olyannyira, hogy értelmetlen köztük függelmi viszont is felállítani. Hangsúlyozzuk: a fenti logika szerint! Lényeg, hogy a példa, bár nem tökéletes, de bevezethet egy elvontabb összefüggésbe, aminek megismerése hasznos, sőt, üdvös is lehet.
Nikaiai (Niceai) Zsinat
Néhány félreértés eredete
A Nikaiai Hitvallás rövid függeléket tartalmaz, egy figyelmeztetést tulajdonképpen: „Akik azt állítják, hogy ’volt idő, amikor [Krisztus] nem létezett’, vagy hogy ’születése előtt nem volt’, és hogy a semmiből jött létre, vagy akik azt állítják, hogy Isten Fia más hiposztázis vagy úszia [személy vagy lényeg], esetleg teremtmény, netán változásnak van kitéve, – a katolikus és apostoli egyház kiközösíti.” – Az ítélet felemelve szómagasba, el is szomorít, de egyelőre csak a hivatalosakat fenyegeti. Mást nem kevert bajba, és ezidőtájt még viszonylag kevesen voltak közvetlenül érintettek. Élt a múlt békében a falak nélküli múzeumban (Malraux). Egyértelmű, hogy a harcos és a hatalom éthosza ezidőtájt jelen van a kereszténységben, de már az első generációban ez volt a helyzet (ld. jeruzsálemi tanácskozás).
Gyors meghatározás: ousia, úszia – lényeg, elvont jelentés, faj (mint species), isteni mivolt; hypostasis, hiposztázis – forma, alak, megjelenés, személy, emberi mivolt. Így használjuk (kissé következetlenül): ousia, úszia, hypostasis, hiposztázis, homoousios, Nikaia, Athanasziosz, Arius, Euszébiusz, stb.
Bevett értelmezés, miszerint a nikaiai anatéma azokat (is) érinti, akik úgy értelmezik és azt tanítják, hogy Isten és Egyszülöttje nem ugynaz az „ousia” vagy „hypostasis”, illetve akik különbséget tesznek a két fogalom között (ex heteras hypostaseos é ousias). „Elítéljük azokat, …akik azt állítják, hogy Isten Fia más hiposztázis vagy úszia [mint az Atya]…” Ami szembeötlő, az a „vagy (azaz)” érdekes felbukkanása. Legtöbb kutató óvatos: világos, hogy ítélet alá kerül, aki megkérdőjelezi a Fiú isteni mivoltát, azaz úsziáját, és úgy tűnik, hogy ez a „személy”, azaz a „hiposztázis” fogalmának szinonimája. Mások úgy látják, hogy szövegszinten egyértelmű: a Fiú mivolta és személye (úszia és hiposztázis), ugyanaz mint az Atyáé, nem csupán ugyanolyan. Ami innen szemlélve igencsak érdekes, jóllehet nyilvánvalóan a fogalmak szintjén van a zavar. Kapkodás, rossz fókusz, hatalmi befolyás, szövegromlás, vagy mi történhetett? Természetesen ez ma már nem annyira izgalmas kérdés, hiszen utána következő zsinatok korrigálták, meg egyáltalán. Számunkra azonban olyan, mintha kivették volna a kulcsot a hagyományos zárból, és immár lefordítva a metaforát: a szellemi, spirituális kulcslyukon keresztül bepillanthatnánk a korabeli teológiai gondolkodásba, a zsinatok munkájába, a viták rendezésének módjába, nem utolsósorban a Szentháromság titkaiba, és ha elfogadjuk Augustinus elhíresült megállapítását, akkor még mindig a megismerés kezdetén vagyunk.
A szöveg, a felvetett kérdésben, valóban nem egyértelmű. Más forrásokból tudható, hogy abban az időben a hiposztázis és az úszia (külső, alak, megjelenés, illetve lényeg, mivolt) érdekes viszonyban voltak egymással, ami már számunkra is szembeötlő, pedig elszoktunk az ilyen fogalmi csemegéktől, mondhatni éppenséggel mennyiségük tett immunissá. Bátran fogalmazhatunk úgy, hogy „lényeg” és „személy”, a zsinat korában: „szinonimák, jelentésbeli feszültséggel”. Felmerült az is, hogyha a hitvalláshoz csatolt, idézett fogalmazást a későbbiekben nem tisztázzák, különös irányba fejlődött volna a keresztény tanítás. Ez nem történelmietlen felvetés, hiszen a textus előttünk van, ráadásul magas presztizsű, a történelmi hatások pedig kumulatívak, és egy teológiai formula, évszázadok alatt, egész spirituális világnézetté alakul, amiből már „nem lehet kilátni”. Beszélhetnénk egy lelkiség, egy teológiai nézet hermeneutikai deklinációjáról, ami vallási anyanyanyelvé fejlődik (ld. vallás, felekezet, stb.) Ugyanis a zsinatok nemcsak sorszámuk szerint kapcsolódtak az előzőkhöz, sorozatuk nem pusztán kronológiai kényszer, hanem valamennyi korábbi teljes korpusza került következő asztalára, ami nagyon hasonló a kötöttpályás közlekedéshez, de mindenképpen több mint egyszerű útvonal-javaslat.
Az anatémának megvolt a maga nyelvészeti (és közéleti) oka, erről szólunk majd részletesebben, előtte egy rövid megjegyzés arról, hogy a szövegben a „kérünk titeket” kicsikét szilajnak tűnik (minthogy nincs benne olyan :)), a jámborság pedig pellengéren, és az látszik igazolódni, hogy az erő és a hatalom nem bánatba, nem is kegyességbe torkollik. Mintegy: Uram egész életemben, minden erőmmel, teljes szívvel szeretni foglak, egészen a hatalom küszöbéig. A kánonok stílusára azt mondhatnánk, hogy fiatal volt az egyház, próbálgatta szárnyait, nem akart szeretetlen lenni, de nem tudta pontosan, hogyan lehetne a világ javára és üdvére. Az ég úgymond lehullott darabjait (a kép kedvéért), mint könnyű csempéket, ragasztgatja vissza, miután saját elképzelés szerint újraszínezte. Aki számára nem ismert, annak említjük meg, hogy a zsinat (fennmaradt) határozatainak töredékét adja a hitvallás. A többi fegyelmezési, adminisztratív kérdésekről, illetve helyezkedésekről szól.
Vannak akik ki is fejezik értetlenségüket, hogy ezek a hétpróbás püspökök hogyhogy nem tudtak hálát adni a kairoszért: áldottak a jóemberek, akik kitartottak, támogattak, megvédtek minket és közösségünket az üldözés idején, örvendünk hogy itt lehetünk, öleljük meg egymást testvérek! Ezek után rögvest tisztelettel kérik legfényesebb uralkodójukat (augustus, szebasztosz), hogy szüntesse be a keresztrefeszítéseket, a gladiátorharcokat (meghogy játékok! – ezt egyébként ettől függetlenül meglépte a császár, még az évben, a keresztrefeszítést, mint büntetést, még legalább egy évtizedig alkalmazták), fordítson több erőforrást a szegények, elesettek, betegek támogatására, és így tovább. Azonban szolgálati helyükön, ők maguk sincsenek tökéletesen védett helyzetben. Ha már nem is személyükön, de tisztségükön ott van még a mártíromság emléke, vagyis, hogy aki püspök lett, az könnyen a vérpadon, bányában találta magát, vagy száműzetésbe kényszerült az üldözések alatt.
Az első szabadon megtartott, egyetemes keresztény zsinat a keresztrefeszítések megszüntetésének kérésével kellett volna kezdjen, talán ebben igazuk van azoknak, akik kifogásolják a kegyelmi gesztusok teljes hiányát. Addig le sem ülhettek volna az atyák a tanácsteremben, értetlenkednek, míg egy kérés, vagy legalább egy utalás el nem hangzik, igazolva, hogy kitől származtatják lelkiségüket, egész közösségüket, szervezetüket. Utána aztán jöhetnek a saját ügyek, amik besorolása nem „lakástűz” kategória. Az egyháznak magas és koncentrált fóruma saját játékait játsza, rá se pillant a világra, annak nyomorúságaira, vélik egyes mai kutatók, holott az idő igazságosztó, ha nem is reagál azonnal, de vezeti a kontót. Márpedig vagy erényeinket, vagy hibáinkat vonszoljuk át az életen, ez esetben a történelmen. Egy zsinat, ideális értelemben, olyan mint a szélcsend, világ viharaitól védett állapot, amiben a vágyak és elképzelések, ez esetben a krisztusi lelkület, az evangéliumi minták megállnak, és betöltik az időt és a teret. Ünnepi és emelkedett, nem kicsinyeskedik, és igyekszik a legszebb elveit tárni a világ elé.
Akik ismerik a zsinat munkájáról szóló beszámolókat, tudják, hogy végig feszült volt a hangulat. A püspökök szolgálati helyükön is állandó zaklatásoknak voltak kitéve, természetesen nem mindenki egyformán, és nem volt mindenhol, mindenkor teljes bizonytalanság. Helyzetük valamelyest hasonlított a mai kopt, vagy asszír keresztények életéhez, esetleg az isztanbuli görögök ortodoxokéhoz. Volt ugyan törvényi védelmük, de ez nem mindig jelentett tényleges garanciát. A felmerült problémákat nem bősz, hatalommal eltelt egyházfőkként, hanem gyakran megalázott, több verbális erőszakot elszenvedő, kiszolgáltatott emberekként próbálták megoldani. A hitük, vagy annak egysége elleni támadást nem elvi, nem is tanbeli problémaként kezelték, hanem személyes támadásként érzékelték.
Az sajnos más kérdés, hogy egy pogány császár és karhatalma kellett ahhoz, hogy zsinatról-zsinatra fegyelmezze az egymásnak feszülő „krisztusiakat”, akik minden jel szerint fogalmazásaikban bíznak, eleitől fogva. Ez a korabeli vitakultúrával is összefügg, aminek ők is tünethordozói. Nyugaton sem volt rózsás a helyzet, de a római jog azért megtette hatását. Valóban az látszik, hogy mesterről mesterre, gyűlésről-gyűlésre örökítik a szövegeket, amik az áldás hordozói, de tapadnak hozzájuk neheztelések és haragok is, ki nem kezelt sérelmek, és gyakran ezek adják a fő csapásirányt, mert a sebeknek hosszú a felezési ideje. Pergamenek és papiruszok steril dörzshangja, iratok körmölésnesze kitölti sokuk érdeklődését, a tisztség, a méltóság lefoglalja egyrészük hivatását, megelégíti szívét.
Az sem dicséretes, és nem vet jó fényt rájuk, hogy tizenévvel a tényleges felszabadulásuk után, már száműznek (követelik, figyelemmel követik vagy eltűrik), könyveket égetnek, ami nem jó ómen a jövőre nézve. Később változott az anatémák imairánya, szigora és az érintettek köre is. Montaillou kiváló középkori példája ennek. Próbáljuk őket is megérteni, és fogalmazzunk úgy, talán léteztek emelkedett kérések, aggódó, pásztori hangú megnyilatkozások, csakhogy azok egytől-egyig elkallódtak, és ezek a polemikus, fegyelmező formulák maradtak meg az utókor számára. Ezek is javarészt levelekben, visszaemlékezésekben, ami megintcsak érdekes kérdéseket vet fel. Ugyanis amire emlékszik az ember, az rendszerint nem ugyanaz, mint ami megesett, ekképp csak az események eseti újraalkotása történik, a tárolt érzések alapján.
A zsinat
A zsinatról közvetett információk vannak, olyan püspökök írásai maradtak fenn, mint Euszebiosz és Athanasziosz, bár az utóbbi lehet, hogy nem is volt jelen. Alexandriát a tanácskozások során komoly tekintélyt kivívó Alexander képviselte, akinek már volt gyakorlata Arius-szal és követőivel való küzdelemben. Poitiers-i Hilárius (356 körül írt) egyik levelében ugyan azt állítja, hogy Alexander titkára (diakónusa), Athanasziosz is jelen volt Nikaiában, de ezt egy apológiában olvasni, ami mentegeti a benne szereplőt, jelen esetben Athanaszioszt, olykor túlzottan is erélyes fellépéseinek, karcos megnyilatkozásainak súlya alól, és az sem mellékes, hogy abban a korban az állítások ellenőrzése nem ment könnyen. Attól persze még igaz lehet. Viszont „brilliáns megnyilatkozásai” a zsinaton, minden bizonnyal legenda, későbbi kemény fellépéseinek kronológiai elcsúszása.
Arius jelenlétét egy 50 évvel később papiruszra vetett forrás említi először, úgyhogy ez az állítás elég gyenge lábakon áll. Nem lett volna biztonságos az ottléte, egyébként már „el volt ítélve”, kimondatlanul is, követőinek azonosítása van napirenden. Közkeletű megfogalmazásainkban mi is többnyire Arius tanairól, illetve az ő személyéről beszélünk, mikor ezt a kort, a zsinatot emlegetjük, holott a kérdés ekkor már az: „és még kik?” Legértékesebb beszámolók Eusztathiosz töredékei (szemtanú, leírása idézetben maradt fenn Theodorétosznál), illetve Euszébiusz és Athanasziosz beszámolói, komoly kritikai elemzés után. Előbbi ugyan szemtanú, de a zsinaton rendesen kapja az ívet, így egész idő alatt az önvédelemmel volt elfoglalva, és kutatói szerint ez érződik írásaiban. Athanasziosz, vagy szemtanú, vagy Alexander elbeszéléséből értesült a történtekről, és lehet, hogy tanai ortodoxok, de emberi habitusa nem túl megnyerő, vagy a történészek félreértik a dokumentumokat? Eustathius-t, egyik szakember (Hanson) ekként jellemzi: „kevély és cirádás nyelvű, nagyképű szószátyár”. Athanasziosz viszont rá jellemző módon méltatja: „gyűlölte az ariánus eretnekséget.”
Euszébiusz beszámolójával kapcsolatban gyakran olvasni olyasmit történészektől, hogy „ezt elhallgatta”, „erről nem beszél”. Olyan történeteket, amik nem vetettek rá jó fényt, vagy nem voltak előnyösek számára, esetleg maga a téma, az eset volt kellemetlen számára. A szégyen esetei már a szemantikai vagy tematikai közeledéskor beriasztanak, ezért kerüli őket ösztönösen az ember még az emlékezetben is. Van egy zsurnalisztikai szakkifejezés (Norman Mailer), a factoid, „olyan tény, ami nem létezett egy (újság)hírben való megjelenés előtt”, ennek több leágazása létezik, köztük olyan esemény, ami ugyan nem történt meg, de minden feltétel adott volt hozzá, ezért akár tényként is tálalható. Természetesen a fenti esetkben nincs szó tudatos hazugságról, csupán előnyös kifejezések használatáról, egyes hallomásokat, elképzeléseket nem ellenőriztek, mert elsődleges felbukkanási formájukban jobban szolgálták a szándékolt mondanivalót, stb. Máskülönbenis, 100%-osan talán még soha senki nem hazudott, mióta a világ fennáll.
Lényeg, hogy a beszámolók alapján nagy történelmi pontosság nem várható, a kutatók bámulatos munkája ellenére sem. Azonban ahogy a mondás szól, igaz emberekben minden változat úgyis igazzá válik. A mi perspektívánkból már nemcsak ezek a személyes erények és hiányosságok, de az egész eseménysor olyan jelentéktelennek látszik, annak ellenére, hogy eredményét elismerjük, a szöveget szeretjük, nemkülönben annak tárgyát, vagyis Urunkat és Megváltónkat. Örömködünk, hogy bepillanthatunk eleink ezerhétszáz évvel ezelőtti igyekezetébe, és próbáljuk megérteni és elfogadni őket. Néha fejünket csóváljuk, máskor virtuálisan beleölelünk a régmúltba. Sok harang elrepedt azóta, sok víz lefolyt a hegyoldalakon, de van csapadék, amit azóta is gleccserek tartanak érdesen és keményen. Hát, kedves feleim, így állunk!
Nikomédiai és/vagy Césárai Euszébiusz? Avagy volt két tekintélyes Euszébiusz nevű püspök a zsinaton? Ennek a kérdésnek nagyobb az irodalma, mint a vietnámi háborúnak, bár nem egészen akkora, mint annak a problémának, hogy a toalett-guriga fal mentén, vagy faltól-el adagolja-e a megoldást. Poén, bár valaki elmondta, hogy még a nyilvános illemhelyeken is megfordítja, ha „nem jól áll”. Szóval nincs lezárva a vita az Euszébiuszokról. Legbiztosabb, ha a nagyobb szakértői létszám által kijárt nyomvályúban maradunk. Ott is óvatosan mászkálunk, mint a cicák, és próbálunk észrevétlenek maradni a nagyok vitája közben. Ez nem is megy olyan nehezen :). Úgy tűnik, hogy mindketten ott voltak, és hogy nagyvonalakban ugyanazt a nézetet vallották (a nikomédiai talán radikálisabb volt, ha egyáltalán létezett:)), de hogy éppen mikor melyikük szerepel az Euszébiusz név alatt, az majdnem mindig kérdés (ld. erről Timothy D. Barnes véleményét). A cézáreai püspök kiátkozott (vagy kiátkozással fenyegetett) klerikusként érkezett Niceába, és a „nagy papi gyűléshez” fellebbezett. Nikaiában a maga mentségét munkálta, és ezért olvashatta fel említett hitvallását, vagyis kapott egy esélyt, ami azt is jelentette, hogy valóban lehetet magas rangú pártfogója. A fellebbezés (appellatio) fogalma és gyakorlata ismert volt a római jogban is, innen kerül az egyházi gyakorlatba, mint annyi minden, és aztán tompítódik, rendszerint erkölcsi érvekkel. Ő például sikerrel járt, megmaradhatott püspöki székében. De ahogy mondani szokták, a valóság sokat piszmog, aztán egyszercsak váratlanul előlép, hogy készen van.
Tehát: Cézáreai Euszébiusz biztosan létezett. Inog alatta a püspöki szék, mert megbabonázta Origenész tanítása, amiből nem lett fősodor, úgyhogy azzal együtt ő is szárazra került. A zsinathoz fellebbez, bár talán csak formálisan, de mindenképpen esélyt kap. Életrevalónak tűnik, talán azt a felismerést demonstrálja, hogy kegyesség és trón szövetsége nem feltétlenül boldogtalanság. Kérdés, hogy ő volt-e, aki felolvasta hitvallását a zsinati ülésszak elején, és hogy ebből alakult-e a Hitvallás végső változata, az ismert, illetve a feltételezett változtatások után. Zsinat idején tanait arianizálónak bélyegzik, amivel alább részletesebben foglalkozunk. Vonakodott aláírni a zsinati jegyzőkönyvet, végül meggondolta magát. Ezek után maradhatott tisztségében. Kérdés az is, hogy hozzá köthető-e mindaz, ami neve alatt fennmaradt, vagy amit a (felé hol pozitív, hol negatív érzésekkel forduló) utókor neki tulajdonított. Két személyre utal két megőrzött arianizáló (euszebita) formula, (ousian ex ousias, ill. ek tés ousias), bár az úszia ekkor még többjelentésű, úgyhogy a szöveg alig bizonyít valamit.
A résztvevők fennmaradt, többé-kevésbé hitelesnek (hitelesség a dokumentum eredetiségére, nem a beszámoló tartalmára vonatkozik) elfogadott beszámolói is homályosak. Némi szándékoltságot sejtenek emögött a kutatók, mintha valamit nem igazán szeretne a legtöbbjük bevallani. Mindenkinek megvan a maga oka egyes események ködösítésére, és a saját motívuma, témája, amiről nem szívesen, vagy nem hitelesen (részletesen, elfogulatlanul) ír. A tudattalan elkendőzési parancs az emlékek holdudvarát is elhomályosítja, nincs olyan, hogy egyetlen emléket vagy érzést tiltunk le, számolni kell ennek a szándéknak és a vele járó érzelmi komponensnek a terítésével. Állítólag Caesareai Euszebiosz kifejezetten szégyellte aláírni a zsinati határozatot, a szövegezés miatt. Talán szégyellik a császári nyomásgyakorlás eltűrését is, a viták hevességét, a pompát, a megfogalmazás kétértelműségét, vagy esetleg azt, hogy győzelmük nem volt teljes, másik oldalon pedig a meghunyászkodást. Salakja a múltnak, amire ha csak az emlékezet lép, már attól is kellemetlenül csikorog. Szóval nincs tiszta kép, de annak ellenére, hogy nem várható újabb források felbukkanása, a történtekről végeláthatatlan értelmezés írható.
Az biztos, hogy Nagy Konstantin jelen volt „mint közületek egy”, és hogy gondoskodott megfelelő körülményekről, valamint igyekezett „megfigyelője lenni azoknak a dolgoknak, amelyek meg fognak történni.” Talán azért döntött végül Nikaia mellett (első terve Ankyra volt), hogy maga is részt vehessen a tanácskozásokon, bár vannak más vélemények is, mármint hogy kiket favorizált a helyszín. Távol Kappadókiától és Alexandriától. Érdekes módon, vagy talán ez nem is annyira különleges, a történészek az uralkodót mutatják a legszimpatikusabbnak a szereplők közül. Számunkra már valamennyiük panoptikum, de amikor egy-egy császár eredeti szobra előtt megállunk, valamelyik múzeumban, furcsa érzéseink vannak. Részben meg is elevenedik, mint amikor egy magas színvonalú művészi portrét nézünk, amin nem puszta képmás látható, hanem amiről valóságosan sugárzik egy személyiség, valamiféle dinamikus lüktetés, jövés-menés a hús-vér személy és a holt anyag között. (Kár, hogy a múzeumokban, képek, szobrok mellé, nem prezentálnak némi autentikus környezeti zajt, illatot. Majd az AI megoldja.) Császárportré esetén valami mást is átélhetünk. Minden bizonnyal élethű ábrázolásokat láthatunk azokról, akik szó szerint élet és halál urai voltak egy meghatározott történelmi korban. Rosszabb emlékezetű császárok szobrairól valami félelmetes kegyetlenség sugárzik ma is, közben bennünk friss biztonságérzet ébred, mert mégiscsak másik korban él(het)ünk.
Nikaiai (Niceai) Hitvallás
A Nikaiai Hitvallás eredetileg is görögül szövegeződött, ami a választott helyszínből következett, a püspökök többségének az volt az anyanyelve, de jelen vannak nyugatiak is. Velük nemcsak a latin beszéd, hanem a latin (főként a római jogból származó) teológiai nyelvezet is megjelenik, ami erőteljesebb, kimunkáltabb, evilágibb, tehát életrevalóbb a görögök (főként a filozófiából származó) nyelvezeténél. Ez, vélik a kutatók, megzavarhatta a végső szövegezést, amint arról még szó lesz. Úgy tartják, hogy bár görögül fogalmazódott, paradox módon, latinra átfejtve lenne ortodox, vagyis úgy jönne ki pontosan az, amit feltételezés szerint meg kívántak fogalmazni. Ilyen lexikális és logikai csomagolást nehéz „áttapintani”. Annak a megfejtése is elég fejtörést okoz mindmáig, hogy mi a pontos jelentése az előttünk levő görög szövegnek. Ennek megértése még mindig nem tökéletes, annyi kiváló szakember munkája után sem. Erre jön az ötlet, hogy esetleg latinra átültetve jobban hangzana. És kezdődne előlről az egész :). Szóval így túl sok, bár nyilván nem lehetetlen, és végső soron a kihívást egyetlen témával foglalkozó szakember sem kerülheti meg.
Nagy Konstantin tudott ugyan görögül, Nikomédiában tanult és tribunusként görög adminisztrációjú területeken szolgált, de a nikaiai zsinat nyitóülésén latinul mondta a nyitóbeszédet, amit tolmács fordított le görögre, legalábbis Cézáreai Euszébiusz beszámolója szerint („mintha Isten valamelyik mennyei angyala jött volna közénk, fényes palástja fénysugárként ragyogott, bíbor köpenye, amit arany és drágakövek díszítettek, tűz lobogására emlékeztetett”, később pedig „püspökök püspöke” címet aggatja rá). A császár, Euszébiusz beszámolója szerint, igyekszik leplezni céljait: „Átgondoltam a szóbanforgó téma eredetét és súlyát, nem látom okát a heves vitáknak.” A hatalom azonban semmit sem ad ingyen, holott gyakran mutatkozik nagyvonalúnak, éppen ez benne a megtévesztő.
Feltételezik, hogy a használt fogalmakkal tisztában volt, és pontosan kiderítetlen befolyást gyakorolt a zsinati határozatokra, a Hitvallás szövegére. Euszébiusz szerint a császár csak egyetlen szót, a homoousiost (egylényegű) tette hozzá (herméneüe, értelmez, ez esetben „kér”), tehát nem erőszakos módon. Elfogadjuk az euszébiuszi leírást, de nem felejtjük, hogy a beszámolója „magamentés plusz”, és nem elfogulatlan jegyzőkönyv. A homoousios egyébként Nikaia után visszavonul, mint egy fiatal törzstiszt, és több mint két évtizedig nem hallani róla. Aztán reaktiválódik a kappadókaiak írásai, javaslatai révén, immár megszabadulva a hatalmi konnotációtól, és a következő zsinatok kulcsszava lesz. A homoousios a koinéban igazából „ugyanolyan” jelentésű, tehát eredetileg semmiféle szakrális „illata” nem volt.
Eléggé elterjedt vélemény, hogy az elfogadott Hitvallás szövege javarészt már készen volt, (felnőtt)keresztelési szimbólum lehetett valamelyik püspökségben (Cézárea, Nikomédia. Szép szakirodalma van a kérdésnek.). Minden jel szerint az Atya és a Fiú azonos lényegűségére vonatkozó utalások nem szerepeltek az eredetiben, ezért került képbe Cézáreai (vagy Nikomédiai) Euszébiusz, mint a Hitvallás alapváltozatának gazdája vagy éppenséggel szövegezője. Ezzel kapcsolatban, a források ellentmondó információi miatt, nincs egységes álláspont, amint arról szóltunk. Az is egyértelmű, hogy a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem tudták volna megszövegezni a teljes Hitvallást, ha úgymond nulla szöveggel indulnak, hiszen rengeteg másról is tanácskoztak. Ez a téma váltotta ki a leghevesebb vitákat, de mennyiségben elenyésző a többi határozathoz képest. Nemcsak az építőiparban állja meg a helyét a mondás, hogy semmi nem épül meg a tervezett határidőn és költségvetésen belül, – igaz ez a szellemi alkotásokra nézve is.
A zsinat lefolyásáról, a résztvevők számáról nincsenek pontos adatok, a későbbi visszaemlékezések, levelezések tartalmaznak információkat (különböző adatok vannak). Alsó becslés 220, de reálisabb a 250-300 közötti szavazati joggal rendelkező résztvevő. A leggyakrabban említett 318 (Poitiers-i Hilarius, 359-ben, pár évvel korábban még azt írja, hogy „háromszáz vagy több”), bibliai szám (Ábrám 318 harcedzett férfival szabadítja ki unokaöccsét, Lótot a négy király fogságból), és minden bizonnyal felfele kerekített. Csak a szavazati joggal rendelkező püspököket számolták, ami az ókori (és középkori) szemléletből értelmezhető, ki melyik partra született, rendszerint ott is halt meg. Csak a természetes fluktuáció létezik, ezért is bánnak olyan kegyetlenül egymással, mintha szó szerint élet-halálharcot vívnának. Ha megharagszanak, egymás nevét, jó hírét, érdemeit ki akarják metszeni a történetekből.
Ma már csak egy emlék lenne, ha a következő ökumenikus zsinaton, Konstantinápolyban, nem pontosították volna (igazából ez az úgynevezett Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallás), továbbá ha mindezt nem fogalja össze, illetve egészíti ki a khalkédoni zsinat. Általános vélemény, hogy amit az első ökumenikus zsinat megfogalmazott, az úgy tökéletes, ahogy van, hiszen korban az állt a legközelebb a forráshoz, ennélfogva a leghitelesebb. Amiben mintegy Jézus személyes hangja még hallható volt, ameddig úgymond az Ő ujja még elért. Eredeti és izgalmas felvetés, ugyanis a következő egyetemes zsinatok projektjeinek, témáinak, határozatainak a korábban meghozott döntések, szövegek irányt szabtak, nem is csupán befolyásolták azokat. Elvileg egyedül az elsőn nem volt ilyen kényszer, vagy ez az elképzelés egyszerűen attribúciós hiba? Mindenképpen a jámbor hagyomány úgy tartja, hogy a későbbi zsinatok, bár apró korrekciókat végeztek, a nikaiai szöveg teológiáját változatlan hagyták, illetve a módosítások az eredetileg is tervezett irányba történtek, és így örökítődött egészen korunkig a tiszta forrásból származó üzenet. Mindez csak részben igaz, de abban konszenzus van, hogy a „nikaiai hitvallás” alatt rendszerint az egész csomagot értjük, vagyis a kalkhedonival bezárólag. Ez alól kivételek a téma szakértői, akik tisztában vannak a helyzettel. Mi viszont amikor a Nikaiai Hitvallásra hivatkozunk, akkor ezekkel a pontosításokkal együtt kialakult szövegre gondolunk, ami az évszázadok alatt formálódott, több zsinat munkája nyomán. Kész van, hálásak vagyunk azokért, akik megküzdöttek érte, és tudomásul vesszük, hogy többek között vágyak kötöttek bele, amik a maguk módján sosem befejezettek és teljességel nem is kivitelezhetők.
Vannak, akik azt állítják, hogy minden transzcendentális vonatkozástól megfosztva, a hitvallás tulajdonképpen a császár és alattvalói, a püspökök és a hívek kívánt viszonyát modellezi, és úgy szolgál, mint egy anakronisztikus szakrális alkotmány. Nem meglepetés ilyen vélemény. Az anyagi világ szívverése valós, de önmagában nem adja ki a teljességet. A növényi magvak önmagukban a betonon is készen vannak az életre, víz egyszerre élet és veszély, gyengéd és jég, a harangok virágokban, mennydörgésekben és a szívekben is megszólalnak. Szóval a teremtett világ nem monodimenzionális. És az ember rendszerint oda szeret tartozni, ahol tiszteletben tartják a létezés teljes spektrumát.
A zsinatot egyébként a császári palotában tartották, a kincstár fizette a püspökök és kísérőik utazását és ellátását, majd a tanácskozás a császár uralkodási jubileumával zárult, egy pazar lakomával, ahonnan egyetlen püspök sem hiányzott. Talán a tanácskozásra két hónap állt az atyák rendelkezésére, de lehet, hogy csak egy. A „császári palota” valószínűleg azt a palotához (rezidencia) tartozó templomot jelenti, aminek alapjait 2014-ben az İznik-tóban megtalálták, néhány méterre a mai parttól. Hol templomot, hol palotát említenek a beszámolók, a megtalált épület kiadja ezek közös tartományát: tóra néző udvar, templommal. Utóbbi eredetileg valamelyik római istenség imádatát szolgálta. Az új kezdet eufóriáját talán soha többé nem lehetett úgy megélni, mint ott és akkor, hogy a keresztények egy korábbi pogány templomban tarthatják az első egyetemes tanácskozásukat. Azt követően már a hagyományra kellet építeni, ami azt jelentette, hogy mindig „középen lenni”, hátul is, elől is „ugyanaz” van, és vigyázni kell rá, mert úgy is kell maradnia, ami érdekes összefüggésbe helyezete például a végső kimenetel gondolatát.
A Hitvallást „horos”-ként kell értelmezni, jegyzi meg egy mai görög egyházi ember, tehát ekével meghúzott mezsgye, amin belül a vélemény szabad, hiszen ez csak egy „szimbólum”, jelzés, hogy hol húzódik a rendelkezésre álló „értelmezési mező” határa, és hogy kik azok, akikkel az atyák együtt akartak és tudtak menni, és aktuálisan kik azok, akik kívül vannak figyelmünkön és barátságunkon. Sem a tárgyalt, sem a későbbi zsinati szövegekben, azaz a hitvallásokban és az adminisztratív, valamint a fegyelmi ügyeket tárgyaló kánonokban, nem ez érződik. Akit letettek hivatalából, az le volt téve, akit száműztek, az számon volt űzve :). Volt kegyelem is természetesen, de sok esetben mint a visszafele olvasott szavak, a haladási irány megfordult ugyan, de a közölnivaló (a teljes élet) már nem állt helyre. A meghúzott határvonal inkább éles vízválasztóhoz, mintsem nyílt szántóföldön húzódó mezsgyéhez hasonlítható. Bár az is igaz, hogy előbbi eset feltartóztatna áradást, és ellenállna a sivatag bejövetelének, márpedig maradéktalanul az sem állítható, hogy ez így is történt. Horos-nak egyébként a kalkhedoni zsinatot nevezték, ami véglegesen elválasztotta a miafizitának nevezett irányzatot az ortodoxtól.
Más kérdés, és ez már örök dilemma, ami minket is érint, és aminek megválaszolása csak a mindenkori pályaszéléről könnyű, tehát „mások játékidejében”. Kérdésünk tehát, hogy miként lehet valami szépet, értéket létrehozni, hogy közben ugyanannyi rombolást ne végezzünk. Miként oldható meg, hogy „minden szép rendben történjen”, de egyben ne korlátozzuk a Lélek áramlását, illetve szabad önkifejezésünket. Hol kell meghúzni a határokat, amik a kihívások mellet teret adnak a nagylelkűségnek, a felelősségnek és a bátorságnak, és semmi ne fenyegesse a kreativitást. Miként lehet alkotni és továbbadni az átélt szépséget, közben ne hanyagoljuk el a barátságot, az érzelmi és a lelki élet karbantartását. Hogy az emlékkövek csendje által őrzött név abszolút értékét mitől kapja? És hogy ebben a kérdésben mekkora feszültség van a mennyei és a földi nézőpont között? Belső késztetéseink mohók és tapintatlanok, nem tudják felbecsülni a mértéket, a veszélyt. Hogyan juthatunk el oda, hogy az egyházban a bűn és a bűntudat ne fertőzésként artikulálódjon, hanem olyan kihívásként, amit szakértelemmel és odafigyeléssel gyógyítanak.
Athanasziosz arról számol be, hogy a zsinat először olyan hitvallást tervezett, ami teljesen és kizárólag a Szentíráson alapul, de aztán kénytelen volt bevezetni a homoousios-t, a nagyobb pontosság érdekében, illetve miután az euszébiták az eredeti tervezetet ariánusan értelmezték, és örömködni kezdtek. Athanasziosz azt írja, hogy látszólag zúgolódtak, de „szemükkel egymásnak kacsingattak”, amint a tervezett hitvallást összeolvasták. Ez kiváltotta a többiek gyanúját és ellenérzését. A gyűlésnek egyébként egyik célkitűzése lehetett, ha nem éppen a legfontosabb, hogy feltárja és elítélje azokat, akik szívükben vagy elméjükben nyíltan, vagy alattomban, Arius nézeteinek támogatói. Az ariománokat (areiomanitai), ahogy nevezték őket. Nem először, nem is utoljára esik meg a történelemben, hogy valakinek a követőit veszélyesebbnek tartják, mint az eredeti vezért, a név- vagy ötletadót.
Ambrosziosz milánói püspök feljegyzésében (nyilván nem szemtanúként) egy másik változatát találjuk a történteknek. Azt írja, hogy a homoousios benne volt Euszébiusz említett levelében, amelyet a zsinaton olvastak fel. „Amikor ezt a levelet felolvasták a nikaiai zsinaton, az atyák ezt a szót [azaz a levélben említett homoousios-t] beillesztették a hitről szóló értekezésükbe [in tractatu fidei], mert látták, hogy ez megdöbbenti az ellenfeleiket.” Tehát az ariánusokkal való leszámolás igyekezete nagyobb hangsúlyt kapott, mint a pontos megfogalmazásra való törekvés. Nagyképűen és hiteltelenül hangzana, ha azt állítanánk, hogy igen, ez érződik is a szövegen :). Az állítás viszont magállja a helyét, hogyha árulásra hivatkozhat valaki, mentesül az önismeret és a bűnbánat terhe alól, márhogyha ezeket tehernek, vagy pusztán tehernek lehet tekinteni, sőt, saját kudarcát sem kell beismerje, hiszen arra is ott van magyarázatként az ellenfél nagyobb hatalma, eredményesebb ravaszkodása.
Végül, mint említettük, Euszébiusz szerint, a homoousios Nagy Konstantin kérésére (hermeneüe) került bele a hitvallásba, ami mindenképpen érdekes. Egyesek szerint (Pier Franco Beatrice) az uralkodó hermetikus eszméi magyarázhatják ezt a döntést. Mások úgy vélekednek, hogy ez egy olyan varázsszó, ami tökéletesen illik a hitvallásba, hiszen az is egyfajta „varázsszöveg” (Hansen) az ariánusok rontása ellen. Konstantin célja, amint arra többször is utal, az egyház (és a birodalom) egységének megőrzése. Ilyen értelemben és mértékben érdeklik a teológiai viták. Ha ez a fogalom ebben segítségül volt, akkor nem habozott támogatni. Edward Cook annak idején elmagyarázta I. Jakab angol királynak, aki be akart kontárkodni a bíróságok döntéseibe, hogy a jog nem kósza ötletelés, és nem érzelmek vezérlik, hanem a megfontolás, és hosszú, odaadó tanulmányozást igényel.
„Az ariánus vita keserű tapasztalatainak egyik tanulsága az volt, hogy a Bibliát nem lehet egyszerűen biblikusan értelmezni,” írja R. Hanson, kifejezetten, de nem kizárólag az említett szóra utalva. Ez csupán annyit jelent, hogy célszerű és szükséges is nyelvi és gondolati támogatást keresni más tudományterületeken, ami természetesen kockázatokkal is jár. Elsősorban a filozófia valamint a jog fogalmi és gondolati tartalmai jöhettek szóba. Leggyakrabban valóban azok kerültek „másodlagos felhasználásra” az egyházi nyelvezetbe. Hogy ki kinek volt az „ancillája”, az koronként változott. „A teológusok és a jogászok voltak azok, akik előhozták a dialektikát a háttérből az élvonalba, mert magukat e fegyver nélkül nem védhették volna meg”, írta később Melanchton.
A költői nyelv sosem okoz csalódást, tesszük hozzá, szemben a jogi, hatalmi nyelvezettel. Joszif Brodszkij szerint is „a költészet az a nyelv, amely ellen nincs védekezés.” Szóval szét kell nézni a világban, ha nem szeretnénk beengedni az éjszakát, mert amit a fantázia vagy a hit meglátott, azt be akarja lakni a szív. A költői nyelv használatának előnyeire kiváló példa Augustinus, akinek korai művei vergiliusi témákkal, képekkel és érzésekkel vannak átitatva, akit még szónokkorában ismert meg. A Vallomások nyelvi szépségéhez jelentősen hozzájárult a vergiliusi líra is. Ezért sajnálkozik egyik kutatója (Sabine MacCormack), hogy ezt a lírikus, érzelmileg fűtött, bensőséges nyelvezetet később fokozatosan elhagyta. Megtérése után csökken a természettel kapcsolatos, illetve „az emberi megélésből következő, mérhetetlenül fontos, valamint megható érzések intenzitása, és hogy későbbi munkáiban Vergilius által nagyra tartott örömök, szomorúságok és bánatok” jelentőségének hanyatlása tapasztalható. Természetesen itt csak arra szerettünk volna utalni, hogy a Vallomások költői nyelve hozzájárult annak népszerűségéhez, de ezt talán felesleges is mondani.
„Azok, akik Istennek minden tökéletességét figyelmesen szemügyre veszik – írja Descartes –, és akik elméjüket minden erejükkel kontemplációjára irányítják, nem azért, hogy megértsék, hanem azért, hogy csodálják és felismerjék, milyen mértékben halad meg minden megértést, azok összehasonlíthatatlanul több világosan és elkülönítetten megismerhető dolgot találnak benne, és jóval nagyobb könnyebbséggel, mint a teremtett dolgokban.” (Elmélkedések az első filozófiáról, Boros Gábor ford.)
Visszatérve eredeti témánkhoz, egyik irányzat mindenáron ki akarta fejezni a minőségi különbséget a konkrét forma, azaz Jézus fizikai valósága, testet öltött alakja, és az isteni lényeg között, és ebből az általános aspektusból próbált válaszolni a felmerült konkrét kérdésekre is. A reakcióként született megfogalmazás még nem tökéletes, és sok vitának (tengervíznek, könnynek, izzadságnak) kellett átfolynia a Boszporuszon, míg megtalálták a megfelelő fogalmakat, formulákat, és a kedélyek megnyugodtak. Ami annyit jelentett, hogy a szembenállás élhető, elhordozható szintre mérséklődött, ugyan továbbra is bő kézzel szórták egymásra az anatémát, de legalább vért nem ontottak. Szeretnénk hinni, hogy ezeknek a vitáknak a korszak volt az otthonuk, és nem maga az egyház. Van tapasztalat, ami támogat ebben a meggyőződésben, van olyan, ami ellentmond neki. Isten meg csak nézett türelmesen, és nem csavarta ki a Napot a foglaltból. Mi pedig hálásak vagyunk, hogy olyan képet örököltünk, ami nagyrészt készen van, több kor és sok kéz alkotása, ugyan nem tökéletes, de elég világosan látszanak vonások, amik megrajzolnak egy arcot, egy mennyei tekintetet.
Az egylényegű kifejezést korábban az antiochiai zsinat (264–268 között) elítélte, bár azt Szamoszatai Pál szóhasználatának kontextusában tette. Ezt a döntést újra kellett értelmezni, azaz rehabilitálni kellett a fogalmat. Azt lehet mondani, hogy Arius azon tanítása ellen, miszerint az Atya és a Fiú nincsenek paritásban, egyelőre nem létezik más használható, erőteljes, valamennyire bejáratott, nem közönséges fogalom. Egylényegű az Atya és a Fiú, fogalmaz a nikaiai formula, de ez eddig még lappangó, vagy fenyegető szabelliánizmus. Azonban valami miatt itt megálltak, talán nem is kell bizonytalankodnunk, hiszen egyértelmű hogy Arius volt a kihívó, és a fogalmazás tanainak cáfolatára összpontosított. Nem hibáztahatjuk az árnyékot a test formája miatt, de ez olyan jelenség, mint a kezdő Rubik-osé, helyére forgat egy oldalt, közben teljesen elteker több másikat.
Arius különbséget tett Isten és Fiú között, miszerint a Fiú ugyan önálló létező és saját isteni mivolttal rendelkezik, de nem Isten lényegéből származik. A 4. század elején a lényeg, az ousia, még jelenthetett általános, egyetemes létezőt, isteni lényeget, de vonatkozhatott valamilyen személyes tartalomra is, és ebben a jelentésben a hiposztázis szinonimája volt. Ez azt is jelenti, hogy Arius fogalmazásából akár ortodox tanítást is ki lehetett „keverni”. Nyilván nem ez volt a helyzet. Caesareai Euszebiusz is azon a véleményen van, hogy a Fiú nem része az Atya ousia-jának, hanem annak képmása (ma talán replikát mondana), vagyis ők két lényeg (ousia), két dolog (pragmata), és két erő (dünameis). Eszerint a Fiú nem része (meros), nem emanációja (aporroia) az Atyának, saját lényege van, de származása eltérő, méghozzá olyasmi, ami nem zavarja meg, sem materiálisan, sem logikailag az Atya változhatatlanságát.
Arius a hiposztázist egy „különálló, individuális valóságra” használta, tehát az Atya, a Fiú és a Szentlélek három hiposztázis, és származásukban, ennélfogva rangjukban is különböznek. Egyébként Hanson szerint ő volt az egyike azon keveseknek, akik ebben az időszakban nem keverték össze az ousia-t a hypostasis-szal. Követői szerint ebben nem merült ki minden erénye, ellenfelei szerint az értelmi bőség nem jelenti a szív emelkedettségét. Arius lelkisége táplálhatta Euszébiusz meggyőződését is, hogy a Fiú az Atya úsziájának, tanácsának, dicsőségének és hatalmának pontos képmása. De nem homoousios vele. Ahogy azt Origenésztől is tanulta, alább pár gondolatban azt is leírjuk, hogy nála azonban még nincsen ezeknek a fogalmaknak a jelentése kikristályosodva.
Euszébiusz (+341) a korai heterodoxia avagy félreértettség kiváló példája. Vannak akik utóbbit fogadják el, holott valószínűbb, hogy valóban nem tudta elfogadni, hogy a Fiú az Atya úsziájából származik, origenészi neveltetése, illetve az ariánus hatások miatt. Az identitás nem humbug. Finom átállásra nem képes az elme, amikor az alternatíva nem rendelkezik sem többletismerettel, sem érzelmi bővüléssel, sem erkölcsi irányváltással, és talán az ő nézőpontjából ez volt a helyzet. Egyik levelében világosan kifejti, hogy a Fiúnak semmilyen kapcsolata nem lehet az Atya úsziájával, akinek lénye megbonthatatlan és oszthatatlan, stb., mint már soroltuk. Ez nyilván nem a fogalom félreértése, bár aláírta a Hitvallást. Hogy milyen megfontolásból, az találgatások tárgya. Dogmatikai szempontból nyilvánvalóan Origenész szellemi társa, Isten abszolút voltát vallotta, amibe logikailag nem fért bele a a Fiú „egylényegűsége”. Részben elvekkel rendelkező embernek tartják, másrészt szélhámosnak, kétszínűnek. Érdemei vitathatatlanok, de a történészi „szeretem-nem szeretem Euszébiuszt”, a 20. századig elkísérte.
Ma az úszia szót valamiféle lényegnek, elvont, megfoghatatlan tartalomnak értjük, Origenész számára viszont még a hiposztázis szinonimája volt, és azt írta, hogy a Fiú „hipostázisban vagy úsziában elkülönül az Atyától”. Egyikben, vagy másikban, vagyis mintha mindegy lenne, hogy melyiket használjuk. Hiposztáziszban igen, úsziájában nem, vallja az ortodox tanítás. A nikaiai hitvallás éppen azt az igyekezetet fogja szigorúan elítélni, ami ezeket a fogalmakat egymással szembeállítja (és ezzel, alattomosan, valamiféle unortodox gondolatot becsempésszen a hitvallásba). Emlékeztetünk a nikaiai figyelmeztetésre: ítéletet von magára az a vélemény, hogy „Isten Fia más hiposztázis vagy úszia [mint az Atya].” Ezek nyomán az a benyomás marad az emberben, hogy jóllehet már harcedzett fogalomnak számított, még mindig nem teljesen tisztázódott a jelentése. Tehát némiképp szabályozható, mint csúszkával a hangerő. Mármint a jelentése, és ez egy ideig így is marad, azaz kicsit „földízű”, de képes egészen éterivé alakulni.
Tehát a két tábor két irányba tekintett. Az egyik Isten abszolút mivoltát hangsúlyozta, akivel kapcsolatban nem említhető anyagi mivolt, nem hozható összefüggésbe változással, belőle nem származhat semmi, hiszen oszthatatlan, és nemcsak „el-, hanem meg-” is. Elméletük tele volt éggel és végtelennel, elvont volt, és azt is mondhatni, hogy elszakadt minden szövegszerű örökségtől, pl. a Szentírástól, benne a héber örökséggel. Platonista, neoplatonista gondolati örökséből táplálkozott. A másik tábor elsősorban Krisztus megtestesülésére tekintett, és ezzel összefüggésben próbálta megfogalmazni azt, hogy Isten teljes jogú képviselőjeként járt a világban, és hogy a keresztényeknek olyan Uruk és Megváltójuk van, aki nem kisebb és nem kevesebb, mint bármelyik más pogány isten. Kitetintése történelmi jellegű, amiben kiemelt szerepet játszanak az Ószövetség eseményei. Ezek nem csupán tompán elfogadott dogmatikai igazságok voltak számukra, hanem értelmük követelményei, illetve még annál is több. Minden bizonnyal szeretet is áradt attól a lénytől, akit elméjükben hordoztak, és abban a világban, ami olyan szűken mérte az érzelmi adagokat, ez bizony számított.
A homoousiost is ismerték már Nikaia előtt. Arius tanai és azok cáfolatai révén terjedt el, de azt senki nem állítja, hogy már meg is barátkoztak vele. Nem is mindig ugyanazt értették alatta, ahogy mást jelent a „munkaválallói érdekvédelem” Svédországban, mint Brazíliában. Van egy nyom, ami Nikomédiai Euszebiuszhoz is vezet, és kutató, aki olvasóit is elkalauzolja hozzá. Lényeg, hogy ezekben a szövegekben tagadott tartalom, tehát cáfolják az állítást, hogy az Atya és a Fiú egylényegű. Hogy a Megváltó bejelentett lakóhelye öröktől fogva a menny, fogalmazzunk így. A fogalom kiemelt jelentőségét a zsinaton résztvevők is érezték, illetve azt is, hogy hivatalos elismerése komoly fegyvertény lesz az ariánusok ellen. Hiába, a harci eszközök kimunkálása minden tekintetben az első feladat, anélkül nincs genetikai, avagy tanbeli, lelkiségi örökítés. Néha a múltat kell korrigálni, hogy összhangba kerüljön jelenlegi célokkal, anélkül, hogy annak örökségét meg kellene tagadni.
Arius tanítására nem szeretnénk a szükségesnél több figyelmet fordítani. Gondolkodását talán Plotinosz filozófikus elmélkedései is segítették. De nem mutatható ki egyenesági hatás, bár Plotinoszt jobban ismerjük, és Arius, alkotásaikat tekintve, nem ugyanaz a kategória. Plotinoszból egyébként pedig sokmindent ki lehet olvasni. Később erre még kitérünk. Isten tehát oszthatatlan, márpedig a „belőle származó lényeg” elgondolás véleménye szerint ezzel a meggyőződéssel szembe megy. Isten szentsége és dicsősége nem aprózódhat el. Ő nem egy óriási mammutfenyő, amiből három épületet is lehet emelni, hanem maga a végtelen, aki elérhetetlen, ennélfogva megbonthatatlan, és itt léphet be a neoplatonikus eszmefuttatás (Egyről, Értelemről és a Lélekről). Mérsékeltebb ellenfelei hajlamosak voltak egy úgynevezett kétlépcsős krisztológiát támogatni, vagyis az „egylényegűség” rendben, de úgy, mint a magzat az anya méhében. Mégiscsak különböző testek, és a születés nem változtatja meg az anya emberi mivoltát, bocsánat: úsziáját.
Amikor az ariánus vita elkezdődött, a teológusok két táborra oszlottak, egyiket nevezhetjük „egy hiposztázist”, a másikat „három hiposztázis” vallók csoportjának. Hangsúlyozzuk, hogy a „hypostasis” jelentése nem megállapodott, viszont a „test monológja”-értelmezés általában megjelenik. A zsinat idejére, de nem feltétlenül a zsinaton, igazából már három irányzat körvonalai voltak érzékelhetőek. Az egyik szerint, és egyelőre fogalmazzunk így: a Fiú teremtmény (Arius, Cézáreai Euszébiusz, talán Nikomédiai Euszébiusz). Másik: öröktől fogva létezett (Alexandrosz, talán Athanasziosz). Harmadik az említett kétlépcsős krisztológia (a Fiú Istennel egyidős, Logoszként öröktől fogva létezett. „Homoousios” kifejezés ez esetben kompromisszum, mondhatni semleges, vagy érdektelen). Már a zsinaton történhetett, hogy a két utóbbi frakció összefog az első ellen, hogy ez mennyire tudatos, vagy mennyire jelentés- és értelmezésbeli kompromisszum volt, az más kérdés. Amikor nyilvánvalóvá vált ennek az irányzatnak a létszámbeli fölénye, az arianizálók közül többen csatlakoztak, tartva a száműzetéstől, néhányan pedig bizonnyal eltávoztak. Ezért kevesebb az aláíró, mint a feltételezett résztvevő. A határozattal nyíltan szembenállók létszáma elenyésző, de hogy az adott megoldás egyik felet sem elégítette ki, az nyilvánvaló, és a következő évtizedek eseményei is bizonyítják. A zsinati viták vehemenciája és hevessége nem igazolta, hogy ellenfeleik bölcsebbek, szelídebbek lennének, ezért az arianizmus az ádáz küzdelem során csak feljött levegőért.
A három irányzatban közös volt a meggyőződés, hogy az Atya kezdet nélküli lény. Bár ez sem ilyen egyszerű. Ahogy Bergyajev megjegyezte, a zsidóknak történeteik vannak, a görögöknek elméleteik. Isten végtelensége történetbe, vagy elméletbe helyezve, – nem ugyanolyan következtetés születik. Később, és ez már a zsinat időszaka, primér szintű ellentétre redukálódott szembenállás, olyan állítások hanngzanak el, amiket, önmagára nézve, korábban egyik csoport sem vállalt volna. Egyik oldalon az Atya elsőbbségét hangoztatták, másik oldalon az Atya és a Fiú egyidejűségét, és a vita hevében egyre durvultak a részletek, elvesztek az árnyalatok. Athanasius szerint, utóbbiak a homoousios elfogadtatásával, semlegesíteni tudták az arianizálókat, és ezzel „az istentelenség beszéde megsemmisült.” Csend lett, oktrojált csend, mélysége és jellege ugyanolyannak tűnik, mint a miénk szokott lenni, munkahelyi, családi arculatban, ezért van olyan érzésünk, hogy a zsinat hangulata, történetei egészen modern jelenségek.
A kihirdetett anatéma nem arra szolgált, hogy a zűrzavar okát feltárja és a kérdéseket tisztázza. Viszont úgy szól a mondás, hogy aki fázik, keressen nagyobb Napot. Ez azonban ebben az esetben nem volt opció. Tény, hogy a zsinati határozatok nem a további beszélgetéseket, adott esetben vitákat segítették, hanem ezeket éppenséggel erővel és hatalommal le akarták zárni, és ez a hozzáállás igencsak megterhelte a következő évszázadok egyházkormányzatát, teológiáját, és negatív hatással volt a keresztényi egységre. Anatémák, száműzetések, letételek, elhallgattatások, mind azt az érzést keltik, hogy nem az Atyáról, nem is a Szentlélek mibenlétéről ment a vita, hanem teológiai köntösbe bujtatott meztelen hatalmi harcok folytak. Jézusról, mint a világ barátjáról, szó sem esett, legalábbis nem ebben a minőségben, mint aki beül a hajóba és lecsendesíti a vihart. Ráadásul csak püspökök tanácskoznak és szavaznak, meg hogy erőteljesen a világi hatalom befolyása alatt működnek, – mind hozzájárult ahhoz, hogy a keresztény hit és a világ nagy kérdései, ismétlődően – modern kifejezéssel élve -, kikerüljenek az egyház ágendájából.
A hitvallás elhárított egy fenyegetést, bár sokak szerint van egy szabelliánus zöngéje, vagyis hogy az Atya és a Fiú egyetlen személy, minthogy csak annyit mond, hogy egylényegű, de nem fejezi be a gondolatot, vagy óvatosságból, perspektíva nélküliségből lenyeli a másik részét. Vagy egyszerűen nem volt idő végigbeszélni, és úgy voltak vele, hogy a muna dandárját ezzel elvégezték. A szabelliánus tanítás azt állította, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek egyetlen hiposztázis és egyetlen úszia, ami azt jelenti, hogy Isten és a Fiú egyetlen Lény, írja Richard Hanson, kiváló összefoglalójában. Origenész és Euszébiusz például úgy gondolták, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek három hiposztázis, de mindeniknek saját úsziája, lényege, isteni mivoltja van. Távolabbról nézve ez is arianizáló, vagy szemiariánus vélemény. Mellesleg arra is gyanakodhatunk, hogy az „ousia” alatt, Nikaia előtt, személyiséget, azaz a „lényegnél lightosabbat” értettek.
Sokan attól tartottak, hogy a három hiposztázissal a többistenhit gondolatát akarják egyesek becsempészni a kerereszténységbe, városaik még tele voltak pogány templomokkal és szobrokkal, amik emlékeztetnek és kísértenek, elsősorban a légkörük által, és ez a legfinomabb jelenlét, ami képes észrevétlen beszűrődni a hitről való fogalmazásokba, Istenről, a Szentháromságról való gondolkodás keretrendszerébe. Nem véletlen a szabelliánus tanítás, amelyik nagyon el akart kerülni minden többesszámot Istennel kapcsolatban, és azt tanítja, hogy a három isteni megyílvánulás eredete egyetlen hiposztázis (személyt), mint fentebb említettük. Még az ifjú Athanasziosz szóhasználatából is egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a Szentháromság tagjai egyetlen hiposztázis. Az viszont nem világos, hogy számára pontosan mit jelentett akkor a fogalom.
Beszámolók szerint volt egy egyszerű teszt, amivel meg lehetett tudni, hogy ki hova tartozik. Ha valaki azt élte meg Istenről való elmélkedése során, hogy elméje benépesül a Szentháromság isteni tulajdonságaival, az keresztény, de aki ezek során azt állítja, hogy három isteni személlyel (hiposztázis) találkozott, az hellén, azaz pogány. Érzehető a feszültség, az ellentmondás ebben a formulában, de valami hasonló mindig lesz, vallják, mert ez örök jellemzője a Szentháromságról való gondolkodásnak. Ahogy valaki megálmodta a saját verzióját: bármelyikükre nézel, látod őt tisztán, a másik kettőt eközben sosem, de minden esetben három árnyékot. Nyilván a Rubljov változata a legismertebb, és azon nem a „hypostasis”-ok jelennek meg, hanem az „ousia”. Ez nyilván ábrázolástechnikailag képtelenség, maga az állítás pedig fogalmi és logikai ellentmondás. Pedig mégiscsak azt formálja meg, ami közös bennük, sőt, ugyanolyan. Az ikon az úsziára szeretné fokuszálni a figyelmet. Ez benne a különleges. Úgy ábrázol, hogy magát a megjelenést elfedi, és a láthatatlan lényeget pedig feltárja.
A Nikaiai Hitvallás deklaratív részében nem szerepel a hiposztázis kifejezés, csak a függelékben, az úszia viszont összesen háromszor. Először kijelenti, hogy a Fiú az Atya „úsziájából” (ek tes ousias) származik. Ez újdonság volt. Kimondta, hogy egylényegű (a magyar szépirodalomban is elhíresült: homoousios) az Atyával, és elítélte azokat, akik azt tanították, hogy a Fiú „az Atyától eltérő hiposztázisú vagy úsziájú”.
Egyelőre tehát az úsziának nincs egységes jelentése. Korábbról legalább két markáns választ örököltek a görög filozófiai hagyományból, és ha bátrabbak lennénk, ezeket akár közéleti kontextusban is értelmezhetnénk. Lényeg, hogy a klasszikus görög filozófia (ez így rossz, legyen akkor Akadémia és Lükeion) „micsoda az elsődleges létforma?” kérdésre próbált válaszolni („proté ousia”, tsz. „protai ousiai”). Platón válasza közismert, és most csak azt mondjuk fel: az ideák a létező elsődleges formák és tartalmak, és ezeknek vetületei, az érzékszervekkel felfogható tények és tárgyak, csak származtatott valóságok. Őskép mint forma, az idea mint tartalom, az úszia mint lényeg ugyanarra a változhatatlan, tiszta, primér létezésre utal. Az érzékelhető világ dolgai ezekből részesednek (methexisz). Nem lehet direkt hatást feltételezni a kereszténydogmatika és Platón tanítása között, bár van, aki másként látja, a szellemi miliő viszont mindenképpen adva volt. Ha innen indulunk, az úszia a lényeg, az egységes alkotóelv, amely minden egyes alacsonyabb rendű faj képviselőjében egyenlő és változatlan mértékben jelen van, és magában hordozza a fajalkotó törvényeket és jellemzőket. Legáltalánosabb megfogalmazások szerint: lényeg, mivolt, létezés, esszencia, summa, kategória vagy státusz. Az úszia a megfoghatatlan, kifejezhetettlen, nem származtatott Egy. Ez már Plotinosz, illetve Parmenidész. Erre a következettésre nem a gondolkodás jut el, mint például latin párjához, a jogból származó sszubsztanciához. Ide csak az elmélkedés, a misztikus megtapasztalás vezet.
Természetesen nyugati teológiai is ismeri, elfogadja, de az „ousia” kiemelt szerepet mégiscsak az ortodox teológiában kapott, és a 14. század során (3 zsinaton) az egyik legmarkánsabb teológiai fogalommá érett. Nem jelenti azt, hogy ne lett volna jelen korábban is, de Palamasz Gergely tanításában nyert végső formát. Hogy Isten úsziája (latinul szubsztanciája), az isteni energiák révén lép kapcsolatba a világgal. Isten önmagában (lényegében, azaz úsziájában) megismerhetetlen, megközelíthetetlen, nincs és nem is lehet közvetlen érintkezése a világgal, a teremtő és gondviselő munkáját az ő energiái révén végzi, amint arról korábban részletesebben írtunk.
Mivel az ariánusok tagadták, hogy a Fiú és az Atya lényegileg is egyek, az atyák választ kerestek a kérdésre, és ezt egyesek szerint Jézus mondásaiban találták meg, amikor azt állítja, hogy „Én és az Atya egy vagyunk,” illetve a többi „Én vagyok…” kijelentésben. Eszerint az úszia a Szentírásból, Jézus önértelmezéséből, közvetve pedig a görög „vagyok” igéből származott. Van erre utaló forrás is, de sokkal valószínűbbnek látszik, hogy gondolkodásuk inkább görög, mint zsidó, minthogy a görög atyák nem a hit történelmi, hanem elméleti dimenziójában élnek, és aszerint is gondolkoznak. Nem Jézus konkrét élete felől közelítik meg a hit dolgait, és a kérdésekre sem „történeti válaszokat” adnak, hanem inkább görögöset. Ez pedig elvont-logikai sémát követ. A barlang-hasonlat sem történet, mint sokan értelmezik, hanem metafora, de a platoni világkép és nyelvezet csak egy volt a többi irányzat mellettt, amik között ebben a korban még mindig erőteljesen hatott a sztoicizmus, amire még kitérünk.
Tehát az ariánus kihívásra adott keleti válasz a következő volt: az Atya és a Fiú egy úszia és két prosopa (tsz.), tehát nem hiposztázis, bár nincs pontosan kimondva, mert ez még nem volt kérdés. Még egyelőre azt szeretnék kifejezni, hogy a két isteni személy egylényegű. A prosopon fogalomat részletesebben elemezzük. Ezért van az, hogy az úszia háromszor is szerepel a hitvallásban, önállóan és jelzős szerkezetben, majd a függelékben, intő formában, hogy nyomatékosan hangsúlyozzák a kapcsolat milyenségét, és hogy elkerüljék annak kockázatát, hogy az úsziát univerzáléként értsék, ami lényeg ugyan, de amiből több példány is lehet. Mondjuk az emberi világra vetítve: az úszia az „emberi faj”, és nem a rassz vagy az egyén kategóriája. Az Atya és a Fiú egy istenségben osztozik, a Hitvallás szerint, az azonban még nincs kimondva, hogy egymással ontológiai kapcsolatban vannak, csak annyi, hogy ő is változhatatlan, és nem teremtmény. Más szóval, az úszia betöltötte azt a terminológiai űrt, amely akkor nyílt meg, amikor megpróbálták megőrizni az Atya és a Fiú közötti különbséget, egyúttal pedig egységüket is hangsúlyozni kívánták, ami nem csak terminológiai, hanem ontológiai szintű. Ekként pedig egyben világossá is tették a Teremtő és a teremtett világ közötti kategorikus különbséget.
A mindenkori uralkodók igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani a zsinati folyamatokat, elnököltek is, ha alkalom adódott. Ne legyünk szűklátókörűek, a birodalom békességére és egységére vigyázniuk kellett, olyan tekintetben is, hogy ezek a jámbor atyák, ha nem fékezte őket karhatalom, könnyen egymás torkának estek. Írtunk már róla, hogy keleten a trón és az oltár szövetsége, a változatos, és ismételten felmerülő viták ellenére is megmaradt. Nyugaton a pápaság saját hatalommal rendelkezett, amit részben átörökített a püspökökre, sőt, a szerzetesrendekre. Nehéz volt erről lemondani, hiszen ez volt az örökség, a bevett forma, amit csak erőszakkal lehetett változásra bírni. A szembenállás akkor is egyértelmű volt, ha egyébként béke honolt köztük. Azaz két önálló érdek, amik akkor is feszültségben voltak egymással, ha nem volt konkrét konfliktus közöttük. Két trón, egyetlen világ (mint földterület és emberiség), egymást folyton metsző érdekek, jogi és hatalmi értelmű szembenállásuk a 19. sz. végéig elhúzódott. Keleten is két külön entitás, mégis egyfajta szimbiózisban léteztek, az egyháznak tudnia kellett, és rendszerint zsigerből tudta is, hogy hol a helye. Ha jól pozícionálta magát, békében és elismertségben élhetett.
További események
Vázlatosan összefoglaljuk a két fogalom sorsát, a későbbi zsinatok döntéseire figyelve.
Szókratész (+450) Historia ecclesiastica c művében szerepel a híres passzus a zsinat, főként a homoousia utóéletéről. Mint a többi forrást, az övét is fenntartásokkal kell kezelni. „De amint azt különböző levelekben olvastuk, amiket a püspökök a zsinat után egymásnak írtak, a homoousios kifejezés némelyiküket összezavarta. Azok, akik időt szántak rá, és alaposan utánajártak a [kifejezésnek], harcba kezdtek egymás ellen.”
Nikaia után az első ortodox teológus, aki írásában a hypostásisnak az ousiától eltérő fogalmát javasolta, Vazul (330-379) volt. Azzal indítja az témát, hogyha az ortodoxok továbbra is egyetlen hiposztázisról beszélnek, azzal lehetőséget adnak az ariánusok számára, hogy sabellianizmussal (modalizmussal) vádolják őket, ezért javasolja, hogy az isteni szereplőkre a hiposztázis fogalmat használják, egyen-egyenként. Kb. 360-ig a keletiek a nyugatiakat szabelliánusnak, a nyugatiak pedig ariánusnak bélyegezték a keletieket, természetesen minden disztingválás és pontosítás nélkül. Vazul 357-ben, tehát sok évvel Nikaia után, tett először határozott, tudatos különbséget a hiposztázis és az úszia jelentése között. A hiposztázis az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyéni tulajdonsága, míg az úszia a közös tulajdonságuk, aminek pontos megértéséhez a sztoikus ontológia segítségül lehet, amint arra később kitérünk. Nisszai Gergely (335-394) egyik levelét az úszia és a hiposztázis közötti különbségnek szenteli. Sok teológus kapott ekkor a fejéhez: eddig hogynem jutott ez eszembe!
Bizonyos értelemben a Fiú mivolta, származása, preegzisztenciájának kérdése uralta az első időszakot, mondhatni 362-ig. Csak amikor a Fiú teljes isteniségének elismeréséért folytatott harc már tisztességes úton volt a győzelem felé, akkor került előtérbe a Szentlélekről szóló tanítás. Az ismétlődő zűrzavar, amelyet részben az is okozott, hogy a különböző szerzők ugyanazokat a kifejezéseket eltéró módon értelmezték, egészen sokáig meghatározta az egyház életét.
Ebben a kérdésben, a kezdeti keresgélések és egymásnak feszülő pártharcok után, az alexandriai zsinat (362, Athanasziosz) döntött, amikor elfogadta a hiposztázis és az úszia kifejezések közötti különbséget, és beépítette ezt a két fogalmat a Szentháromságról szóló tanításba, az isteni megjelenés egyfajta nyelvi képletéként, hogy így fogalmazzunk, tekintettel az emberi érzékszervek korlátaira, illetve a fogalmak logikájára is. Végül a 381-es konstantinápolyi, II. ökumenikus zsinat állásfoglalása nyomán született meg a formula, hogy a Szentháromság három hiposztázis – egy úszia, és alakult ki a Hitvallásnak egy tömör, konszolidált, kevésbé félreérthető formája (Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallás). Ezzel tulajdonképpen a kappadókiai atyák (Vazul és a két Gergely) értelmezése vált kanonikussá. II. konstantinápolyi zsinat szerint: „Ha valaki nem vallja, hogy az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek egy a természete vagy szubsztanciája…, anatéma alá kerül.”
Mint említettük, sokáig a hiposztázis és az úszia bizonyos értelemben szinonimának számított, később ez teljesen megváltozott. 431-ben Efézusban ült össze a harmadik egyetemes zsinat. Alexandriai Cirill ezen a zsinaton tesz említést az Ige és a Szentlélek hiposztázisairól. „…az Ige, személye (hüposztaszisz) egyesíti az értelmes lélektől átlelkesített testet…, emberré lett,” szólt a zsinati határozat.
451-ben Kalkédonban, a negyedik egyetemes zsinat, kihirdetett egy krisztológiai definíciót, amely tartalmazza az összes eddig tárgyalt kifejezést: ousia, prosopon, hypostasis és physis. A zsinat határozata szerint Krisztus megtestesülésében a két természet, vagyis az isteni és az emberi, külön megmaradt, elegyítetlenül és szétválaszthatatlanul.
Az 531-ben I. Iusztinianosz császár előtt bemutatott hitvallásukban az anti-khalkédóni egyházi vezetők megvédték álláspontjukat. „Ahogyan atyáink tették, világosan meg kell vallanunk az Ige egyetlen megtestesült természetét, amikor tökéletesen emberré lett.” A János evangéliumának prológusa a hivatkozás, „Az Ige (Logos) testté lett.” Továbbá a test-lélek analógiára utalnak, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a magasztos isteni természet mellé, Krisztus felvette az emberi természetet is, de az még a megtestesülés előtt egyesült az istenivel, máskülönben az alantas és emberi dolgokat is tartalmazná. A hangsúly tehát Krisztus természetének egységén van, és nem az egyik természet tagadásán.
A kalkhedoni hitvallás viszont ezt a kérdést általánosabb formulával oldotta meg, ami további kérdéseket vetett fel. Nem térünk ki rájuk, de az így felvetett kérdések a mai napig teológiai viták, elmélkedések témái. „A szent atyákat követve, mindnyájan egybehangzólag megvalljuk, hogy egy és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust valljuk, két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul, megosztatlanul, szétválaszthatatlanul, soha el nem tüntetve a természetek különbségét az egység miatt, hanem inkább megőrizve mindkét természet sajátosságát, melyek egy személybe és hüposztasziszba kapcsolódnak össze… Az egyesülés által semmiképpen sem töröltetett el a természetek különbözősége, sőt, inkább mindegyik természet megtartotta a maga tulajdonságát, és egy személybe és egy lényegbe egyesült, nem két személyre oszlott, vagy vált szét, hanem egy és ugyanazon Fiú és Egyszülött, Isten Ige, Úr Jézus Krisztus; amiképpen hajdan szólottak felőle a próféták, és amiképpen maga az Úr Jézus Krisztus tanított minket, és amit az atyák hitvallása előnkbe adta.”
A zsinat úgy döntött, hogy a hiposztázist úgy használják, ahogy a trinitárius definícióban: a személy (pontosabban prosopon) megjelölésére, és nem a természetre, mint Apollinarisnál. A keleti ortodox egyházak kezdetben elutasították a khalkédóni definíciót, ezért miafizitáknak nevezték őket, mivel fenntartják a cirilli definíciót, amely a megtestesült Fiút egy természetűként jellemezte (mia physis). A khalkédóni „két természetben” formulát (amely legalábbis részben a Kolossé 2:9-en alapul) úgy tekintették, mint ami a nesztoriánus krisztológiából származik és azzal rokon. Ezzel szemben a khalkédóniak úgy látták, hogy a keleti ortodoxok az eutichiánus monofizitizmus felé hajlanak, hogy ilyen tömören fejezzük ki. A keleti ortodoxok azonban kitartóan leszögezték, hogy ők soha nem hittek Eutükhosz tanaiban, mindig is azt vallották, hogy Krisztus embersége a miénkkel egyező (szubsztanciális), és ezért a miafizita kifejezést inkább a cirilli krisztológiára való hivatkozásként használják, amely szerint a megtestesült Ige, Isten egyetlen természete. A miafizita kifejezés egyetlen (egyesült) természetet jelent, szemben az egy (egyszemélyes) természettel (monofiziták). A miafizita álláspont tehát azt állítja, hogy bár Krisztus természete kettőből áll, megtestesült állapotában csak egynek lehet nevezni, mert a természet mindig egységben létezik.
Végül 553-ban Konstantinápolyban összeült az ötödik egyetemes zsinat, és kihirdetett egy sor szentháromsági és krisztológiai definíciót, amelyek közül az első kifejezetten azonosítja az úsziát a physis-szel, a hiposztázist pedig a prosoponnal.
„az Ő hüposztaszisza, (vagy ‘személye’) egy (…), aki a mi Urunk Jézus Krisztus, a Szentháromság egyik személye.” „Két természetes akaratot hirdetünk benne, és két természetes cselekvési elvet, amelyek nem oszthatók, nem változnak, nem választhatók szét, nem keverednek, összhangban a szent atyák tanításával… És a két természetes akarat nem áll ellentétben egymással, ahogyan az istentelen eretnekek állították, hanem az emberi akarat követi az isteni és mindenható akaratot, nem áll ellen neki és nem küzd ellene, hanem valójában aláveti magát neki…” Szögezte le a harmadik konstantinápolyi zsinat.
Ismertetésünk következő mozaikja az 1087-es konstantinápolyi zsinat anatémája, amit konkrétan a San Nilo bizánci rítusú monostor, nyilvánvaló misztikus tanításai ellen (a szent már rég nem élt akkor) adtak ki. Ez lett a görög (itáliai) Szolovecki kolostor :)). Érdekes a hiposztázis kérdés újbóli, és ilyen összefüggésben való felbukkanása, amikor már nyugaton rég tombol a skolasztika, és mellesleg folyik az univerzália-vita.
„Ha valaki azt tanítja, hogy minden emberi hiposztázis a Megváltó által felvett testben lakozott és azzal egyesült, legyen kiátkozva. Mert ez nyilvánvaló képtelenség, sőt, egyértelmű istentelenség. Hogyan lehetne, józan ésszel gondolkodva, hogy ami romlottá és tisztátalanná vált, egy tiszta és bűntelen [Krisztus] testben egyesüljön? Hogyan lehetne romlásba taszítani azt, aki istenné vált? És akkor Szűz Mária lesz [minden ember] anyja? És ami a legnevetségesebb, nem fogja-e magával ragadni a pokolba küldött erkölcstelen ember azt is, aki őt hordozza [Krisztus testét]? És még sok más hasonló képtelenséget is felfedezhet az, aki alaposabban megvizsgálja ezt az abszurditást. Ha valaki azt a badarságot terjeszti, hogy csak a feltámadás után lett istennné a mi Urunk Jézus Krisztus, és az istenítést a jámbor élet jutalmának tekinti, legyen átok alatt. Mert mi hisszük, hogy a Mester teste az [isteni és emberi természet] egyesülése után is isteni maradt, ahogyan azt a himnuszíró kifejti, a feltámadás után pedig romolhatatlanná vált.” Constantinopolis locuta, causa finita.